A vepszék története

A vepszék három különálló csoportban élnek Oroszország területén a Ladoga-tó, az Onyega-tó és a Fehér-tó között. Déli és középső csoportjaik közt van némi kapcsolat, de az északi vepszéket elkülöníti a többi csoporttól a Szvir folyó és az orosz települések láncolata. A vepsze nyelv a finnugor nyelvek balti finn ágához tartozik, legközelebbi rokon nyelvei a karjalai, az izsór és a finn.

A vepszék történelmével kapcsolatban kevés konkrét adat áll rendelkezésre, néha hosszú évszázadokon keresztül hallgatnak róluk a források. A Kr. u. 6. században Jordanes krónikájában a Vas, Vasina népnév valószínűleg a vepszéket takarja. Az orosz krónikák vesz népe és a Vesz, mint valószínűleg különböző etnikumok által lakott, de saját arculattal rendelkező területi egység már a 9. századtól helyi jelentőségre tett szert a térségben. A veszt a krónika azon népek között említi, amelyek Novgorodba behívták uralkodni a varjágokat (vikingeket). Az oroszok a vesz népnév mellett a vepszékre is alkalmazták a balti finn népek közös megnevezésére használatos csúd nevet. Talán az északi csúd jelölte közelebbről a vepszéket. A skandináv forrásokban többször említett Bjarmia lakói egyes kutatók szerint egy ősvepsze törzs tagjai lehettek. Ibn Fadlan útleírása a 10. századból a vepszéket visu néven említi. Brémai Ádám 11. századi hamburgi egyháztörténetében és Saxo Grammaticus 13. századi Gesta Danorumában említi meg a vepsze népet.

A vepszéket régészeti leletekből is ismerjük. A Ladoga-tó délkeleti partján, a Volhov és a Szvir folyók torkolatvidékén számos halomsírt találtak meg a szláv invázió előtti időkből, a 950–1100-as évekből. A halomsírokban talált skandináv ékszerek, fegyverek jelzik a helyi őslakos finnugor népek nyugati kereskedelmi kapcsolatait. Emellett létezett a kapcsolattartás keleti iránya is a merják és a komik rokon népe felé.

A 10. század vége és a 12. század eleje között az ősi Vesz keleti és északi irányban növelte kiterjedését, elérvén a Ladoga-tó keleti partvidékét. Nem sokkal ezután a Vesz elnevezés eltűnik az orosz forrásokból, amiből múlt századi orosz történészek azt a következtetést vonták le, hogy a vepszék is a merják és a muromák sorsára jutottak, vagyis beolvadtak az oroszokba. A vepsze etnikum azonban tovább élt hagyományos területein, ahol sikeresen őrizte etnikai különállását. Az orosz betelepülés következtében a vepszék lakta terület déli része a 11. század elejére orosz többségűvé vált, a vepszéket megkeresztelték, földjükön kolostorok épültek. A novgorodi fennhatóság alá tartozó vepsze területeken az orosz kolonizáció azt eredményezte, hogy a vepszék földjeit kisajátították, a novgorodi bojárok a helyi lakosságot jobbágysorba kényszerítették és röghöz kötötték. A fokozódó feudális terhek és az erőszakos térítés miatt sok vepsze menekült északra és északkeletre a 15. századig folyamatosan, sőt kisebb mértékben később is. Az elvándoroltak többsége más népek etnogenezisének részese lett. A finnségi lakosság keveredése a keleti szlávokkal az oroszok néppé formálódásának egyik fontos szakaszát jelenti. Az északabbi területeket az orosz telepesek a 14–15. században érték el. A finnugor eredetű őslakosság települései kis szigetekké váltak a sok új orosz település között.

A krónikák vesz népe, amely fejlődésében nem ért el az önálló államalkotásig, fokozatosan néptöredékké vált, saját történelmének alakítására nem maradt ereje. Az Onyega- és a Ladoga-tó közötti vepszék egy része beolvadt a karjalaiakba, így jött létre a karjalai nyelv aunusi (olonyeci) és lűd nyelvjárása (nyelve).

A 12. század közepén a vepszék a volgai bolgároknak is adóztak. Beloozero város és környéke pedig a Rosztov–Szuzdáli Fejedelemség része lett, majd 1238-ban létrejött a Belozerszki Fejedelemség, amely túlélte a tatár inváziót is. A 14. században meggyengült a fejedelemség politikai ereje, s nemsokára a Moszkvai Fejedelemség része lett. A század közepén kétszer is pusztított e területeken a pestis, amely erősen megritkította a lakosságot.

A vepszék hagyományosan földművelők voltak, az irtásos-égetéses eljárást használták, de e halban és prémes vadban bővelkedő vidéken fontos maradt a halászat és a vadászat is. A 16. század elején egy utazó arról tudósított, hogy Beloozero város környékének lakossága vepszéül beszél, de többségük tud oroszul is. A 18. század elején Nagy Péter cár vas- és fegyvergyárakat alapított az Onyega-tó mellett (Petrozavodszk). A vepszék megismerkedtek a gyári munkával. Ezenkívül ismertek voltak még vándoriparosként is (kővágók, favágók, fazekasok, bocskorkészítők).

Hosszú ideig tartó elfeledettség után A. J. Sjögren finn tudós fedezte fel újra a vepszéket a tudomány számára 1824-ben.

Az 1920-as években nemzeti ébredés bontakozott ki a vepszék körében, amelyet kezdetben a hivatalos szovjet nemzetiségi politika is támogatott. 24 falu kapott nemzetiségi státust és két nemzetiségi körzet felállítására is sor került. A tervezett harmadik körzet azonban már nem jött létre. Vepsze tannyelvű iskolák is nyíltak. A vepsze irodalmi nyelv és a latin betűs írásmód megalkotásával a Leningrádi Körzet Végrehajtó Bizottsága mellett felállított Kisebbségi Népek Osztályát bízták meg. Az első ábécé 1932-ben jelent meg. 1932–37 között 20-30 vepsze nyelvű könyv látott napvilágot, főleg tankönyvek. A Karjalai ASZSZK területén élt onyega-tavi vepsze gyerekek – a karjalaiakhoz hasonlóan – finn nyelven tanultak az iskolában, náluk a vepsze nyelv oktatása mindössze két hónapig tartott.

1937-ben a sztálini terror a vepszéket is elérte. Véget ért minden vepsze kultúrával kapcsolatos tevékenység, a művelődés és a kultúra nyelve az orosz lett. Bezárták a vepsze iskolákat, beszüntették a könyvkiadást, a tankönyveket elégették, a vepszékre (főleg az értelmiségre) különböző repressziók vártak. Megszüntették a nemzetiségi körzeteket és falvakat, megkezdődött a vepszék erőszakos asszimilálása. A 2. világháborúban az ún. folytatólagos háború idején (1941–44) a finnek elfoglalták az Onyega-tó partvidékén élő északi vepszék lakóhelyét, finn közigazgatást és iskolarendszert vezettek be. Vepsze önkéntesek is szolgáltak a finn hadsereg rokon népi zászlóaljában, akiknek a kiadatását a háború után a Szovjetunió kikényszerítette.

A vepszék létszáma a következőképpen alakult 1897 és 1989 között:

1897  −  25 284 fő (anyanyelvűség 46,1%)      
1926  −  32 773 fő (anyanyelvűség 46,1%)      
1939  −  32 000 fő (anyanyelvűség 46,1%)      
1959  −  18 400 fő (anyanyelvűség 46,1%)      
1970  −  18 281 fő (anyanyelvűség 46,1%)      
1979  −  18 094 fő (anyanyelvűség 38,4%)      
1989  −  12 501 fő (anyanyelvűség 46,1%)    

A népszámlálási adatok megbízhatósága erősen kétségbe vonható, mivel a megfélemlítés miatt sokan nem merték magukat vepszének vallani, másrészt egyes helyi hivatalos szervek túlbuzgóságból gyakran orosznak nyilvánították a vepszéket. 1934-ben a vepszéknél járt finn kutatók kb. 50 ezerre becsülték a vepszék számát, s kiemelték, hogy a családokban sok gyermek volt, és mindenütt vepsze nyelven beszéltek.

A vepszéknek nem maradtak fenn epikus költeményeik, s csak viszonylag kevés népdalt jegyeztek le náluk a kutatók. A vepszék nemzeti identitástudata gyenge, az oroszokba való beolvadásuk igen előrehaladott stádiumban van, mert az életmód, a foglalkozások, a vallás, a szokások stb. már régóta ugyanolyanok mind a két nép körében. Erős az orosz nyelv hatása is, amely megmutatkozik a kiejtésben és a számtalan kölcsönszóban. A vepszéül beszélők jelenleg szinte kivétel nélkül kétnyelvűek. Az asszimilációt a szovjet nemzetiségi politika rendkívül felgyorsította a kolhozosítással és a falvak felszámolásával.

A gorbacsovi korszak második felében a változások szele elérte a vepszéket is. Az 1989-es népszámláláskor már többen merték magukat vepszének vallani. 1988-ban vepsze konferenciát rendeztek Petrozavodszkban, majd 1989-ben megalakították a Vepsze Kultúra Társaságát. Az Onyega-tó mellett újra nemzetiségi körzetté nyilvánították a vepszék lakta területeket. Egyes óvodákban és iskolákban megkezdődött a vepsze nyelv oktatása, amelyet 1991 óta a petrozavodszki egyetemen is lehet tanulni. Vepsze ábécés könyv, tankönyvek és szótárak jelentek meg. Megindult a nyelvújítás is. Az utóbbi időben a vepszék felemelték szavukat az ellen, hogy a helyi természeti kincseket (kvarc, erdő, kő) távolról érkezett vállalatok idegen munkaerővel termeltetik ki.

Az elkövetkező évek döntőek lesznek a vepsze identitás szempontjából, hogy van-e kellő motiváció és elszántság a vepsze értelmiségben és népben megmaradni vepszének, vagy pedig folytatódik az utóbbi évek gyors ütemű asszimilációja.

(Bereczki András)