ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Komi (zürjén) irodalom

nyomtatható változat

Zürjén (vagy másként: komi-zürjén) irodalom

Az uráli népek közül a magyarok, a finnek és az észtek után történelme során a zürjénség társadalma differenciálódott a legnagyobb mértékben, s ilyképp a zürjén nép nem teljesen egységes és osztatlan paraszti tömbként élte meg a huszadik század elejét. A tizennegyedik században pravoszláv hitre térített zürjének soraiban mindig akadt írástudó, eleinte főként szerzetesek, később tanítók, tanárok és más értelmiségek. Noha zömükben földművelők voltak – főként a déli területeken élők -, favágók, halászok, bányászok, kézművesek, fafaragók, ikonfestők is szép számmal akadtak falvaikban, idővel pedig gazdag és befolyásos kereskedők is egyre többen. Az északi tájakon nem ritka jelenség a zürjén rénszarvastenyésztő sem.
Egészében is jobb módú, igényesebb, mozgékonyabb és talpraesettebb volt a zürjén, mint a szomszédságában élő testvérnépek, számos fiát iskoláztatta, utaztatta, a legtöbb oroszországi kis nemzetiséghez képest ezért is magas köztük az írni-olvasni tudók aránya, sokan tudtak közülük oroszul.

Mindezen körülmények együttesen érthetővé teszik, hogy a korai és saját írásbeliséggel bíró zürjének szépirodalma már a tizenkilencedik században adottságaihoz képest magas fejlettségi szintre jut, s 1917-ig már egy sor jelentős alkotót és művet mondhatva magáénak, komoly tapasztalatok és hagyományok alapján bontakozhat ki, lendületet és lehetőségeket kapva a forradalomtól.

Még így is, a viszonylagosan kedvezőbb körülmények között is szinte hihetetlen, hogy ennek a múlt század végén mindössze negyedmilliós népnek a cári Oroszország ismert nemzetiségi viszonyai közepette volt szellemi és lelki ereje ahhoz, hogy legalább egyes fiaival leküzdetve a „másfajtájú” származás és nyelv súlyos hátrányait, hozzájáruljon valami egyénivel, sajáttal az egyetemes műveltséghez. Mert való igaz, hogy az orosz arisztokrácia és értelmiség (igen-igen kevés kivétellel) mélységesen lenézte, s mindennemű magasabb rendű szellemi tevékenységre alkalmatlannak tartotta a Volga és a Káma menti nemzetiségeket, dalaikat óbégatásnak, nyelvüket értelmetlen dadogásnak minősítette. Nem véletlenül írt le ilyen sorokat A. A. Fet, az ismert orosz költő:

Anakreónt nem szülhet csukcs anya,
Nem lesz Tyutcsev a zürjén nép fia…

Akár válaszként is felfogható a dölyfös, kegyetlen szavakra a zürjén líra klasszikusának, Ivan Kuratovnak (1839−1875) 1857-es keletű „A komi nyelv” (Komi kiv) című verse anyanyelvéről, s a zürjénség jobb, emberibb jövőjébe vetett reményéről.

Az irodalomtörténet sok tragikus költősorsot ismer, szomorúbbat, mint Kuratové azonban keveset. Nagycsaládú templomszolga jó eszű gyermeke. Elemi iskolái elvégzése után a vologdai papi szeminárium hallgatója lesz. Tanulmányai befejeztével nem szentelteti pappá magát, tanítóként helyezkedik el szülőföldje legnagyobb településén, Uszty-Sziszolszkban (a mai Sziktivkárban). A művelt és sokoldalú ifjú lelkes híve az orosz forradalmi demokratáknak, igen jól tájékozott a filozófiában és a világirodalomban, maga körül azonban csak a végtelen sivárságot és elmaradottságot látja, szeretett népének zömét pedig szegénységben és tudatlanságban találja.

Maga is tudja, hogy a zürjének felemelését célzó elképzelései reménytelenek, hiába ír zürjén nyelvtant, teremt az elfeledett Aburnál (ábécénél) modernebb írásrendszert, gyűjti a zürjén folklórt, szokásokat, történelmi adatokat, légüres térben mozog, nincs szellemi közege, baráti köre. Hiába fordítja zürjénre Horatius, Voltaire, Schiller, Heine, Krilov, Puskin, Lermontov, Kolcov, Fet és mások verseit, hiába hozza létre emberileg, erkölcsileg magasrendű, költőileg is rangos verseiben az eredeti zürjén irodalmat – olvasóközönség híján a publikálás legcsekélyebb reménye nélkül egész munkássága és léte értelmetlennek tűnhet előtte, nyomtalan elenyészéssel fenyegetőnek.

Tanítványai körében is terjeszti felvilágosult, humanista nézeteit, kapcsolatot teremt politikai száműzöttekkel. Mindezt természetesen nem nézik jó szemmel egyházi és állami felettesei, s többször is figyelmeztetik, fenyegetik, hogy hagyjon fel „fölforgató”-nak ítélt tevékenységével, s szolgálja hűséggel a cárt. Válaszát „Az én múzsám” (Menam muza) című híres és szellemes ars poétikájában fogalmazza meg, amelynek első két sora a nyelvileg is bravúros, azóta szállóigévé lett elutasítás:

Menam muza
Abu vuza…
azaz:
Az én múzsám
Nem áru…

Büntetése nem várat sokáig magára, 1865-ben besorozzák, távoli és veszélyes posztra vezénylik, Vernij városába (a mai Alma-Atába), ahol a katonai bíróságon dolgozik. A költő uniformisban is demokratikus érzelmű, nyíltszívű ember maradt, aki a vidék elesett, gyarmati sorba kényszerült mohamedán lakosságát nem a cári tisztek fölényével nézte, hanem azzal a megértő szeretettel és érdeklődéssel, amellyel saját mostoha sorsú népét is. Itt sem szűnt meg kevés szabad idejében zürjén témákkal foglalkozni, s elhatalmasodó betegsége (tüdőbaj) idején sötét tónusú, tragikus hangvételű versekben búcsúzkodik a zürjén földtől és néptől.

Életében mindössze néhány műve jelent meg nyomtatásban (nyelvtana s talán négy verse mint folklórszöveg) a Vologdai Kormányzósági Közleményekben. Kéziratai történetéről regényt lehetne írni, sajnos, több el is kallódott közülük, s csak 1923-ban került egy részük értő kezekbe. Közel ötven évvel a költő halála után ismerték meg csupán életművét, előbb a bontakozó zürjén nemzeti tudomány képviselői, majd a zürjén olvasók széles köre is. Azóta több válogatás is megjelent műveiből, minden valamire való antológiában tekintélyes helyet kap, 1939-ben (majd az újabb kutatások eredményeit fölhasználva, 1979-ben) pedig mintaszerűen szerkesztett két kötetben közreadják minden számbavehető sorát, megnyilatkozását. Munkásságáról, adatforgácsokból rekonstruált életútjáról önálló kötetek is napvilágot láttak, a zürjén filológiai kutatások középponti alakja ma is (lásd a „Tanulmányok Kuratovról” című sorozat 1973-tól megjelent hat kötetét). Válogatott verseit több ízben megjelentették orosz nyelven is. Sziktivkárban a róla elnevezett irodalmi múzeumban őrzik kéziratait, személyes tárgyait, a zürjén költők és írók pedig újra és újra felidézik sugalló költészetét.

Nemzedéktársai közül nem kevésbé tanulságos Georgij Litkin (1835−1906) életpályája sem. Sorsa szerencsésebben alakul, mint nagy kortársáé, elvégzi a pétervári egyetemet, a keleti nyelvek kutatásában jeleskedik, s tudományos karrier előtt áll. Egyetemi hallgatóként néhány dalszerű verset is írt – ezek a zürjén líra első fecskéi közé tartoznak −, s a szünidőkben szülőföldjén tartózkodva nyelvészeti és folklorisztikai tanulmányokat folytatott. Ifjú korában erősen vonzódott a haladó szellemű, demokratikus fővárosi körökhöz, személyes ismeretségben állt Csernisevszkijjel. Népe körében képzelte el életét, otthon szeretett volna dolgozni, szándékával azonban nem értettek egyet a hatóságok, s rövid zürjénföldi tartózkodás után Pétervárra helyezték. Az egyik előkelő gimnáziumban kap állást mint földrajz- és történelemszakos tanár. Megkeseredve, lemondva a keletkutató karrierről s népe személyes, aktív megsegítéséről, szándékaiból mégis megvalósít valamit, s 1889-ben nyomtatásban is megjelenteti „A zürjén föld a permi püspökségek idején és a zürjén nyelv” című kitűnő könyvét. A jeles, ma sem nélkülözhető történeti-nyelvészeti monográfia célkitűzéseiről, az alkotás körülményeiről a bevezetésben így nyilatkozik: „A vologdai gimnáziumban majd a szentpétervári egyetemen a keleti nyelvek tanulmányozása közepette sem hagyott el az a gondolat, hogy valamikor hasznára lehessek a zürjének felnövekvő nemzedékének, részint vallásos tartalmú könyvek zürjénre fordításával, részint olyan könyv összeállításával, amelyből meg lehetne tanulni a templomban és a hivatalban is használatos orosz nyelvet… Álmomat csak a legutóbbi hat-hét évben válthattam valóra: szabadidőmben, esténként, ünnepeken és szünidőben dolgoztam…”

A szándék valóban nemes, abból a felismerésből fakad, hogy a zürjénség az orosz nyelv tökéletes elsajátítása nélkül nem boldogulhat a „népek börtönében”, nem civilizálódhat, nem folytathat magasabb szintű tanulmányokat, nem szólaltathatja meg anyanyelvén a klasszikus irodalmat s a tudományokat sem. Műve fordítástechnikai, stilisztikai útmutató, s egyik első állomása a nyelvjárásokból kialakuló, az Uszty-Sziszolszk környéki dialektust alapul választó zürjén irodalmi nyelvnek.

Könyve Permi Szent István részletes életrajzát is tartalmazza, megemlékezik a régi zürjén írásról, sőt fakszimilét is ad róla. Mintegy munkásságának elismeréseképpen Perm (azaz Zürjénföld) megtérítésének, s a térítő püspök halálának ötszázadik évfordulóján a pravoszláv egyház által rendezett ünnepségekre a zürjén nép hivatalos képviselőjeként és előadóként 1896-ban Moszkvába is meghívták a szervezők.

A zürjén művelődéstörténet és irodalom legellentmondásosabb alakja kétségkívül a rendkívüli képességű, sokoldalú Kallisztrat Zsakov (1866−1926). Élete kalandosságát és útkereséseit tekintve nem marad Gorkijé mögött, aki egyébként Zsakov jó néhány írását olvasva így nyilatkozott: „…van Oroszországban egy érdekes író, Zsakov, zürjén. Egészen lebilincselő jelenség.” Jónevű falusi képfaragó és ikonfestő sokadik gyermeke, aki zsenge ifjúságát a természet (a végtelen zürjén fenyvesek) és költészet (a zürjén mesék, mondák, hiedelmek, dalok) bűvöletében éli. Tanulni akarván, egy pajtásával több napos csónakútra vállalkozik, s Vologdába érkezve kéri felvételét a helyi gimnáziumba. Gyatra orosz tudása miatt a felvételiztető bizottság kineveti, matematikából viszont olyan képességeket árul el, hogy nyomban felveszik. A gimnázium eminenseként végez, s ez utat nyit előtte bármelyik egyetem felé. Pétervárott valósággal megzavarja a lehetőségek sokasága, nehezen dönt, hogy mit is tanuljon. Sorra próbálja az erdészeti akadémiát, a filozófiai és matematikai kart, egy évig a teológiával kísérletezik Kijevben, végül is a nyelvek és a néprajz mellett dönt. Finnül és magyarul is tanul, kitűnő minősítéssel végez, s a boldogulás több útja is megnyílik előtte. Most sem tud teljes bizonyossággal határozni. Sok megragadó részletet tartalmazó önéletrajzi művében, a három kötetben 1911-től 1913-ig megjelentetett „Keresztül az élet rétegein” című nagy önkitárulkozás sorozatában így motiválja állhatatlanságnak tűnő lépésváltásait:

„…Miért hagytam ott a csillagászatot, a geológiát, sőt a gyógyszerészetet is? Vonzódásom az elmaradott nemzetiségekhez vezetett engem, az osztjákokhoz, a vogulokhoz, a zürjénekhez, akiknek viseltes ingeit múzeumok gyűjtik, de akiket ugyanakkor pusztítanak a civilizált népek, és felkeltette bennem az érdeklődést nyelvük és múltjuk iránt… A nyelvészeket viszont nem érdekelte, hogy én mit szeretek. Hogy őket mi érdekelte? – kérdezhetitek. A módszertan – felelik ők. Nem az élet, hanem az egykori élet tanulmányozásának módszerei.

Gyakran gondolok arra a négy zürjén költőre, akiket senki sem ismer, sem északon, sem délen. I. Kuratov Byront, Schillert és másokat fordított zürjénre – zengő sorokban. És mi történt vele? Kéziratai a vizingai papnál (Kuratov rokonánál – D. P.) hányódnak, senki sem tud róluk, senki sem olvasta őket. Hasonló a helyzet a másik három költővel, Klocskovval, G. Litkinnel és Gugovval (ez volt I. Kuratov egyik írói neve, Zsakov ezt még nem tudhatta – D. P.), sem a zürjének, sem az oroszok nem tudtak róluk. Hát ilyen sors vár az én íróimra?

Ó, te szegény! Felismerted-e mindazt a tragédiát, amelyben részed volt? Fel… Filozófus vagyok, de manapság nem divat a filozófia. Ez az első tragédia. Segíteni szeretnék a zürjéneken, de erre semmiféle lehetőségem nincs. Ez a második. Író vagyok, de a mesemondók fajtájából, és ezért senkinek sem kellek…”

Zsakov kitűnő fellépésű, nagyhatású előadó volt, a század első évtizedében a pétervári Ideggyógyászati és Lélektani Főiskola leglátogatottabb professzorának számított. Gyakran vállalkozott felolvasó körutakra, újra és újra felkereste szülőföldjét és a rokonnépeket, tervei között egy zürjén nyelvű újság kiadása is szerepelt. Zürjénül egy sort sem publikált életében, annál többet oroszul. Igen változatos tematikájú, ma is haszonnal forgatható tanulmányok sorát írta (polihisztor mivoltát érzékeltesse néhány cím: „A logika a fejlődés szempontjából”, „A határ fogalma a matematikában”, „Az etika tanításáról a középiskolában”, „Az inyvai permjákokról” stb.), valamint számos szépirodalmi művet, monda- és mesefeldolgozásokat, áltörténeti és álnépi elbeszéléseket, realisztikus színezetű riportokat Észak egyszerű embereiről. Bármit is írt azonban, mindent átszőtt sajátos, felkiáltásokkal szaggatottá tett vallomásos stílusa, zaklatottsága, állandó emelkedettsége, s általa limitizmusnak nevezett pacifista, dekadens színezetű, pesszimisztikus filozófiája. (Néhány szépirodalmi műveiből: „Bölcs Pam”, „Az északi bálványok futása”, „Fenyvesek között” stb.) Zsakov 1917 után külföldön rekedt, Lettországban, s nem volt lehetősége megújuló hazájába visszatérni. Teljesen magára hagyatva halt meg Rigában.
Ilyen sors jutott tehát osztályrészül a zürjén irodalom és művelődéstörténet 1917 előtti korszaka három legjelentősebb személyiségének. Mindhárman szeretett népüktől távol hunyták le szemüket. (Zsakov sírját sikerült megtalálni. A Komi Köztársaság hamvait hazaszállíttatta, s Sziktivkárban díszsírhelyben helyezték végső nyugalomra.) Hárman háromféleképp képzelték a zürjénség felemelését, s éppen ezért másként is ítélik meg őket. Az ítéletalkotásnál azonban egy körülményről nem szabad megfeledkezni. Az 1917-es forradalmak előtt Oroszországban nemzeti-nemzetiségi program jegyében dolgozni nem lehetett (utána sem sokáig), aki pedig mégis megpróbálta bármilyen módon is, Kuratov, Litkin vagy Zsakov tragikus életútját kellett végigjárnia.

A huszadik század első két évtizedében Észak-Oroszország gimnáziumaiban, tanítóképzőiben számos zürjén fiatal szerzett magasabb műveltséget. A korra jellemző fokozott szociális érdeklődés mellett zürjén mivoltuk is egyre tudatosabbá vált bennük. Az 1917-es forradalom adta lehetőségekkel élni is tudtak, s amiről elődeik csak álmodozhattak, a zürjén nép felemeléséről, civilizálásáról, a zürjén kultúra és irodalom felvirágoztatásáról, ők azt a szovjet kormánytól biztosított nemzetiségi autonómia keretei között igen gyorsan megvalósították.

Egyik első és legfontosabb feladatuknak az analfabetizmus teljes felszámolását és a szellemi éhség csillapítása végett a zürjén nyelvű lap- és könyvkiadói kapacitás megteremtését tartották. Ez a rendkívül sokrétű és nagy munka szinte emberfeletti megterhelést jelentett az új rend megvalósításáért sorompóba álló, még mindig csak maroknyi zürjén értelmiség számára, s csupán a forradalom utáni nagyszerű időszak hatalmas lendülete, a megnyílt – eleinte szinte korlátlan – lehetőségek adtak erőt a tennivalók dandárjának végzéséhez. Dönteni kellett az irodalmi nyelv kérdésében (azaz választani a nyelvjárások közül egyet, amely az írásbeliség alapjául szolgál), véglegesíteni kellett az ábécét (azaz a zürjén nyelv sajátságaihoz alkalmazni egy adott ábécét), állást kellett foglalni az elemi helyesírás kérdésében, és mindezekkel egy időben írni a tájékoztató, felvilágosító cikkeket, összeállítani az első tankönyveket, tanítani, előadni, agitálni és szépirodalmat teremteni. Verset szavalásra, drámát azonnali előadásra, aztán szavalni is, előadni is, színésznek is, rendezőnek is lenni egy személyben.

A forradalom nemzedéke képes volt minderre, s rövid idő múltán tanulni kezdett a falvak fiatalsága, sokan zárkóztak fel közülük tanítóik mellé, sőt némelykor friss tehetségükkel fölibük is nőttek.

Ez a harcoktól, vívódásoktól, válságoktól egyáltalán nem mentes időszak 1918-tól 1938-ig a zürjén irodalom leggazdagabb, legszínesebb, az ígéretekből legtöbbet beváltó korszaka. Igaz, sok benne még az ösztönösség, a spontaneitás, de politikai elkötelezettségét éppúgy nem lehet elvitatni, mint nemzeti szellemét. Különösképp áll ez a fenti korszak első felére.

Hosszú lenne a névsora azoknak az íróknak, költőknek, akik ebben az időszakban egy vagy több írással képviseltetik magukat a zürjén irodalomban, s közülük még a leggyengébb (időközben elfelejtett) alkotó is más elbírálás alá esik, mint egy kialakult nagy irodalom sokadrangú tollforgatója. Mindannyian alapítók, akik igen messziről, sokszor könyvtől, kultúrától távol eső tájakról jutnak el az irodalomalkotás küszöbére.

Soraikból néhányan magasan kiemelkednek, így Nyobdinsza Vittor, Tyima Veny és Ilja Vasz. Mindannyian zürjénesített nevek viselői, életművük a zürjén nemzeti irodalom javát jelenti. Közéjük tartozik Mihail Lebegyev is, aki a századforduló idején kezdte meg irodalmi tevékenységét.

Mihail Lebegyev (1877−1951) falusi írnok gyermeke. Házukban a hideg és az éhség gyakori vendég volt, s munkát keresve hiába utazott a család faluról-falura, a nélkülözés nem maradt el tőle. Írni-olvasni apjától tanul, s a tollat olyannyira megkedveli, hogy kamaszkorától haláláig nem is teszi le kezéből. A zürjén irodalom legtermékenyebb alkotóinak egyike 1915-ben Kortkerosz falvában telepszik meg, s eltekintve katonai szolgálati idejétől, ki sem mozdul innen haláláig. Meglehetősen csekély műveltség, olvasottság birtokában, teljesen fantáziájára s veleszületett íráskészségére támaszkodva a zürjén folklórból merített motívumok alapján kezd írni még sihederként elbeszéléseket és regényeket. Kifogástalan oroszsággal megírt, zömében áltörténeti és álnépi írásait több orosz lap szerkesztőségének is megküldi, s első művét 1897-ben fogadják el közlésre. Eleinte mindennemű magasabb irodalmi igény nélkül ontja csupán szórakoztatást célzó írásait, s csak fokozatosan ébred rá arra, hogy írni – felelősség. Érdemes néhány jellemző címet megemlíteni 1917 előtti „terméséből”: „Nagy Perm bukása”, „Vas-atya”. Szó szerint értendő gyökeres fordulatot idéz elő írói felfogásában – célokban is, műfajban is – az 1917-es forradalom, ekkortól válik nyelvében és szellemében is valódi zürjén lírikussá.

Híres, gyakran idézett versek sorát írja, dalokat és elbeszélő költeményeket egyaránt, az előbbiek közül nem is egyet népdalként jegyeztek fel később, az utóbbiak többsége kitűnően sikerült, nemes irodalommá lényegített mese- és mondafeldolgozás. Költészetében a zürjén föld, nép, jellem és gondolkodás­mód fejeződik ki kristályos egyszerűséggel. Egy öntudatra ébredt nép fedezi fel itt önmagát, veszi birtokba szülőföldjét, s tele életörömmel énekli azokat a „szívvidító dalokat”, amelyekről Kuratov álmodott.

A nyobdini járásból való Nyobdinsza Vittort (családi nevén Viktor Szavint) (1888−1943) faluhelyen még ma is „a mi Vittorunk”-ként emlegetik az öregek. Típusa az őstehetségnek, akit nem iskolái, hanem igen küzdelmes, szépen felívelő, majd tragikusan megszakadó életútja formált jelentős alkotóvá. Noha 1904-ben tanítói képesítést nyer, tanítóként sehol sem tudott elhelyezkedni, s a legkülönfélébb kétkezi foglalkozásokat űzve, időnkint inaskodva, még Ukrajnát is megjárta, ahonnan csak 1918-ban tér vissza szülőföldjére. A zürjénség felemelésének egyik legfáradhatatlanabb harcosa lesz, a forradalom szülte új zürjén irodalom egyik legsokoldalúbb, legötletdúsabb művelője. Igazi közéleti költő, aki állandóan lobog, nem ismeri a megnyugvást, s csak ritka pillanatokban ad teret szubjektív gondjainak. Alig van olyan területe az irodalomnak, amelyen ne hagyott volna nyomot, nevét azonban elsősorban költészete és drámaírói munkássága tette felejthetetlenné minden zürjén számára. Energikus, erőteljes, férfias lírája tettre késztető, optimista, „előre tekint”, ahogy egy versében is mondja. Az új rend szolgálatára szólít, s a szülőföld szeretetére nevel.

A zürjén irodalomban drámái jelentik a legnagyobb értéket, előtte sem, utána sem akadt olyan művelője e műfajnak, aki drámai vénában, atmoszféra- és szituációteremtésben, a konfliktusok kibontásában, a dikciók élességében, szellemességében és szatirikus erőben megközelítette volna. Valójában és elsősorban a színházé volt ő, író, dramaturg, rendező és színész is egyidejűleg. Mintegy harminc színműve közül néhányat újra és újra felújít a sziktivkári zürjén színház, a nézők ezreinek kívánságára gyakran szerepel valamelyik darabja a sziktivkári televízió képernyőjén is. Drámáinak legjellemzőbb sajátossága ízig-vérig nemzeti mivoltuk, tősgyökeres zürjén nyelvük, világlátásuk. Mindez lefordíthatatlanná teszi őket idegen nyelvre. (Bizonyítékul egy igen népszerű, de ugyancsak lefordíthatatlan szavakkal, szójátékokkal és kifejezésekkel megírt verse szolgál, az ügyefogyott legényt megjelenítő „Tuturutu Szemö” című, amelyet megközelítőleg „Plömplömplöm Szemő”-ként lehetne visszaadni.) A vígjáték kétségkívül erősebb oldala, de az élet komorabb jeleneteit is hatásosan állítja színpadra, s képes a múlt megjelenítésére is. Az a tény, hogy művei többsége falun játszódik, vagy legalább is kapcsolatban áll a faluval és lakosaival, az egykori város nélküli zürjén földön felnövekedett író esetében természetes, csakis ott mozog otthonosan, esze is, szavajárása is a zürjén paraszté.

Tyima Veny (családi nevén Venjamin Csisztaljov) (1890−1939) a zürjén toll, stílus mestere, a zürjén irodalom minden műfajában otthonos alkotója. Választékosság és csiszoltság jellemzi minden sorát, s a természetnek oly fokú szeretete és ismerete, amely a zürjén irodalomban szinte egyedülállóvá teszi prózai írásait, nagyszerű életképeit az erdei emberekről, favágókról, faúsztatókról, vadászokról.

Ilja Vasz (1895) a forradalom utáni zürjén irodalom nagy örege, megalapítóinak egyike. A nyelvtudósok nemzetközi világában családi nevén, Vaszilij Litkinként vált közismertté. A zürjén nemzeti gondolat és a szocialista társadalmi átalakulás híve és hirdetője kora ifjúságától hajlott koráig. Az irodalom és a tudomány párhuzamos művelése egész életén végigkíséri, s e kétféle tevékenység nem akadályozza, hanem harmonikusan kiegészíti egymást. Mindamellett úgy tűnik, hogy a domináns szerep a húszas években az irodalomé, később pedig egészen máig a tudomány kerül munkássága előterébe.

Ilja Vasz a példaképeinek is tekintett nagy elődök, névrokona, G. Litkin és K. Zsakov óta a zürjén irodalom legképzettebb alkotója. Tanítói diplomáját az első világháború idején keltezik, a húszas évek első felében a moszkvai egyetemen nyer filológusképesítést, aspirantúrát végez, majd tanulmányait a helsinki és a budapesti egyetemeken töltött egy-egy éves kutatómunkával teljesíti ki. Ezt követően különféle pedagógiai intézményeknél s kutatóintézetekben tevékenykedik. Mint a Szovjet Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete Finnugor Szekciójának vezetője vonul nyugdíjba. E jórészt tudósi pályakép csak látszólag fedi el a gazdag irodalmi munkásságot, a lírikusét, akinek már 1914-től ismeretesek zürjén nyelvű versei, az irodalomszervezőét, a kritikusét, az új zürjén írásbeliség és a zürjén irodalmi nyelv legalaposabb és legtudatosabb alkotójáét és ápolójáét, a kiváló antológiaszerkesztőét (az 1926-ban kiadott, fényképekkel és irodalomtörténeti bevezetővel is ellátott „Komi írók”-nál − Komi gižisjas − azóta sem adtak ki különbet), az irodalomtörténészét, aki kiváló emlékezetével, gazdag adat-, esemény- és személyiségismeretével hat évtized élő krónikája, a gyermek és ifjúsági irodalom avatott mestere.

Egy 1966-ban készült bibliográfia szerint 1924 és 1965 között mintegy 130 filológiai cikket publikált különböző nyelveken (anyanyelvén, oroszul, magyarul, finnül, németül), 13 önálló verseskötete jelent meg (közülük a legjelentősebb az 1929-es „Versek” − Kviburjas), szerzője, társszerzője vagy szerkesztője tankönyveknek, nyelvtanoknak, szótároknak (köztük pl. a permi nyelvek etimológiai szótárának).

Lírikusként Kuratov és Lebegyev költészeti vonulatának tagja, a zürjén föld, nép, nyelv és hagyományok állnak figyelme középpontjában. Kuratov örökségének folytatója a világirodalom tolmácsolásában is, poémái Lebegyev legszebb mondafeldolgozásainak méltó párdarabjai.

A zürjén irodalomnak ez a második nemzedéke a vágyak és kezdeményezések megvalósítója és sokágúvá fejlesztője lélekszámban és jelentőségben sem csekély alkotógárdát jelent, s közülük a már tárgyaltakon túl legalább az említést feltétlenül megérdemli még a drámaíró Zsugil (Ny. Popov), a lírikus Zsan Morösz (J. Csisztaljov), Vasz Pedör (F. Popov) és Vaszilij Jogor (J. Kolegov).

A húszas évek végén és a harmincas évek elején tűnik fel írásaival a zürjén írók és költők az idősebbekétől felfogásban is eltérő csoportja, a harmadik nemzedék. Elődeiktől abban különböznek, hogy tennivalóik már sokkal inkább az irodalom művelésére korlátozódnak (egyéb feladatuk lényegesen kevesebb már), következésképp tudatosabb írók. Az októberi forradalom és a forradalom előtti élet számukra többnyire csak gyermekkori emlék már, érdeklődésük előterében sokkal inkább a jelen, mintsem a múlt áll. Közéletiségük, politikusságuk is igen tudatos, szemben az idősebbek gyakran ösztönös közéletiségével. E nemzedék alkotó tevékenységének virágkorát az 50-es évek közepéig terjedő mintegy negyed század jelenti.

Ha az előző periódust legfőképp a líra és a dráma fejlődésével lehet jellemezni, úgy ezt a próza megizmosodásával. 1929-ben jelenik meg az első zürjén regény, G. Fjodorov műve, a „Falusi reggel” (Siktsa asiv), s a zürjén próza klasszikus alkotásának tekinthető legtöbb darabja is ebben az időszakban lát napvilágot (I. Izjurov és I. Pisztin elbeszélései, J. Rocsev trilógiájának első része, Fjodorov további írásai, P. Sebolkin novellái, V. Juhnyin regényei). Közülük Vaszilij Juhnyin (1907−1960) a leginkább méltó figyelemre. Jelentős munkái: „A vörös szalag” (Alöj lenta, 1941) és „A tundra tüzei” (Tundrasa bijas, 1951) a régiből újjá alakuló zürjén élet történelmileg és emberileg is hiteles krónikái.

Gennagyij Fjodorov (1909), aki hosszú éveken át a Komi Írószövetség elnöki tisztét is betöltötte „Falusi reggel” címen fentebb említett regényében a szovjet rend falun meghúzódó ellenségeinek utóvédharcáról ír. Késői művében, az 1959-ben kiadott „Virradatkor” (Kia petigön) című széles alapvetésű történelmi regényében Domna Kalikováról, a polgárháború nehéz és változatos életű zürjén hősnőjéről emlékezik meg.

Jakov Rocsev (1909−1977) „Két barát” (Kik drug) című trilógiája első részében (1951), amely szociológiai és néprajzi szempontból is dokumentumértékű, egy zürjén és egy nyenyec fiatal sorsát kíséri figyelemmel a forradalmat megelőző és követő években. A három író megnevezett alkotásai több ízben megjelentek orosz fordításban is, s nagy népszerűségnek örvendenek a zürjén föld határain túl is.

A nemzedék lírikusai közül a háborúban fiatalon elesett V. Jolkin, V. Latkin és A. Razmiszlov mellett Ny. Frolov, I. Vavilin, s legfőképp Szerafim Popov (1919) munkássága érdemel említést. A drámaírók közül Nyikolaj Gyakonov (1919− 1949-ben megjelent vígjátéka, a ma már sematikusnak ható „Házasság hozománnyal” (Svad’ba pridanöjön) Sztálin-díjat kap, s éveken át sikeres darabja több szovjet színháznak, film is készült belőle. Kedvelt színpadi szerzőnek számít V. Lekanov is.

Gyakorlatilag az SzKP XX. kongresszusától datálódik a modern zürjén irodalom. Azok a fiatalok, akik az ötvenes években kezdik meg írói tevékenységüket, felhasználhatják mindazt a jót, értékeset, amit az előző periódusok felhalmoztak, s elhagyhatják a rosszat, a feleslegest, a hamisat. Munkásságukban az egyéni és a közösségi mondanivaló helyes aránya alakul ki, polgárjogot nyernek a józanabb, köznapibb témák.

A nemzedék legsokoldalúbb és legeredetibb alakja Gennagyij Juskov (1932−. Versei bizonysága szerint tudatos folytatója a Kuratov által magas szintre emelt zürjén lírának, amelyet gondolatibbá és tömörebbé formál közvetlen elődeinél Drámái Szavin követőjének mutatják (legalább is a hamisítatlan zürjén miliő megteremtésében), prózában új utakat keres, a pátosz- és sallangmentes realista emberábrázolásáét – mozaikszerkesztéssel.

Jónevű költőnek számít mellette a filológusként is ismert Albert Vanyejev (1933), valamint V. Popov (1934)− és A. Misarina. A prózaírók közül A. Lijurov (1923), I. Toropov (1928) és P. Sahov (1931) érdemelnek említést. A hetvenes évek második felétől számos zürjénül, illetve orosz nyelven publikált és az olvasóközönség körében rendkívül népszerűvé vált művük (regény, kisregény, elbeszélés) révén mindhárman az élvonalbeli zürjén írók közé emelkedtek.

A zürjén irodalomnak a húszas évektől számos fóruma volt, napilapok is, folyóiratok is. Közülük az 1926-ban alapított „Vojvyv Kodzuv” (Északi Csillag) a legfontosabb, amely hétezren felüli példányszámával jelenleg is első számú orgánuma a mintegy 30 tagú Komi Írószövetségnek.

 

Permják (vagy másként: komi-permják) irodalom

A permják irodalom előzményei lényegében azonosak a zürjén irodaloméival. A zürjén és a permják értelmiség 1917 után színre lépő képviselői is csupán nyelvjárási eltéréseknek tekintették a nyelvükben mutatkozó nem túl jelentős különbségeket, s arra törekedtek, hogy a zürjén autonóm terület kialakulásakor mint egy és ugyanazon nép tagjai egy közigazgatási egységbe kerüljenek a zürjének és a permjákok. A kibontakozó új zürjén irodalom permják nyelvjárásban író alkotói éppúgy elődüknek tekintették Kuratovot, mint a zürjének, s tágabb értelemben magukat is zürjén írónak tartották. Ilja Vasz (V. Litkin) 1926-ban kiadott kitűnő antológiája, a „Komi írók” a komi címszó alatt egyrészről a komi-zürjén másrészről a komi-permják irodalom legjobbjait mutatja be.

A zürjénség e két nyelvjárásilag tagolt nagy csoportja a köztük levő jelentős földrajzi távolság, gazdaságilag eltérő körülményeik s egyéb okok miatt végül mégsem sorolódott egy egységbe, s a permjákok részére 1925-ben megszervezték a Komi-permják Nemzetiségi Körzetet. E körzet társadalma egyébként a zürjénekénél elmaradottabb színvonalon állt a múltban, a nők 99%-a volt írástudatlan, a férfiak közül „csak” 89%. Nyelvére igen erőteljes hatást gyakorolt az orosz, a szókészleten túl az alaktanban is kimutathatók a russzicizmusok. A permják folklór ugyanakkor számos olyan archaikus elemet őriz, amely a zürjén folklórban már csak nyomokban él. Lényegesen gazdagabb pl. mondakincse. Igen magas szintű volt egykor a fafaragó művészet is falvaikban, a híres permi faszobrok bármely múzeumnak díszére válnának. Ezeknek a gazdag hagyományoknak a feltárása most már elsősorban az önállóvá lett permjákokra várt, akik azonban a későbbiekben is gyakran fordultak segítségért, tanácsért a civilizáltabb, intézményekben is gazdagabb zürjénekhez, az Akadémia Komi Filiáléjának aspiránsai között mindig akadt egy-két permják nemzetiségű is.

A permjákok irodalma gyakorlatilag a húszas évek legvégétől áll saját lábára, s a maga szűkösebb lehetőségeihez mérten tudatosan, szépen és tervszerűen fejlődve a nemzetiségi körzetek egyik legszínvonalasabb, legerőteljesebb irodalmává válik. A harmincas években rögzítődik irodalmi nyelve a Kudimkar környéki nyelvjárás alapján, ekkor állandósul saját írásrendszere, kifejlődik a permják filológia, nyelvtanok, szótárak, tankönyvek jelennek meg premják nyelven.

A zürjénnel közös gyökerű önálló permják irodalom megteremtői: Pitju Onjo (A. Zubov), Gavriv Fjodor (F. Tarakanov), V. Derjabin, Ny. Popov és Mihail Lihacsov. Mindannyian költők, s így a permják irodalom nyitányát is versek jelentik.

Az alapítók nemzedékéből Lihacsov (1901–1945) tevékenységét megkülönböztetett figyelem illeti. Tanítói diplomája megszerzése után éveken át tanít, 1926 és 1930 között „A szántó” című permják nyelvű lap munkatársa. 1930-tól Moszkvában tanul, nyelvi és néprajzi tanulmányokat folytat. A permják írók küldötteként részt vesz a szovjet írók 1934-es I. kongresszusán, személyesen fogadja őt Gorkij. A permják próza megteremtője. Elbeszéléseket, riportokat ír, 1933-ban adja közre „Fiam” című önéletrajzi regényét, az 1917-es forradalmak előtti permják falu szociográfiailag is hiteles rajzát.

A harmincas évek végén bekövetkezett megtorpanás után 1945-öt követően ismét erőre kap a permják irodalom. Ekkor már színen van a második nemzedék, amelynek legismertebb tagjai Sztyepan Karavajev (1908–1974) és Mihail Vavilin (1921). Mindketten lírikusok, táji színezetű költészetükben jelen van a történelem, az átélt és végigharcolt háború, a győzelem, a béke és az építés öröme. Karavajevet a permják múlt és folklór is behatóan érdekli, drámai költeményben emlékezik meg a zürjének és permjákok közös hőséről, Pera vitézről, és elbeszélő költeményt ír Anna Homjakováról, az elsők között tanult permják nőről, akit forradalmi tevékenységéért 1919-ben kivégeztek a fehérek. Kiemelkedő alakja e korszaknak a hetvenes években is töretlen lendülettel munkálkodó Sz. Mozsajev (1902), a legismertebb permják drámaíró.

A jóval népesebb harmadik nemzedék az ötvenes években jelentkezik. Tagjainak többsége főiskolát vagy egyetemet végzett alkotó. Céltudatos fejlesztői népük irodalmának, általában sokoldalúak, s szinte kivétel nélkül mindegyikük legalább két műfajban is otthonosan mozog. A nemzetiségi körzet határain túl is ismertnek számít közülük a főként prózában jeleskedő I. Minyin (1926), V. Klimov (1927) és a kiváló stiliszta, a permják természetet a zürjén Tyima Veny írásaira emlékeztető, ragyogó kis pasztellrajzokban megörökítő Valerian Batalov (1926). Önálló köteteik száma – anyanyelvükön és oroszul – a 80-as évek elejére elérte a tizet. Mellettük a „fiatalságot képviseli” a tehetséges elbeszélőnek tartott J. Fedosejev (1936) és T. Fadejev. P. Cugajnov (1948), illetve G. Baceva révén új lírikus nemzedék is bontogatja szárnyait az időszaki sajtó hasábjain és a gyűjteményes kötetekben.

A permják irodalom fóruma, a gonddal szerkesztett, tudománynépszerűsítő írásokat is tartalmazó, évente egy ízben, ezer példányban megjelenő „Inyva”. A permják filológia eredményei, a permják folklórkiadványok és a tankönyvek a nemzeti kultúra megalapozottságának és megálla­po­dott­sá­gának a bizonyítékai.

2004-ben a Permják Autonóm körzet lemondott önálló státusáról, s felvételét kérte a Permi Kormányzóságba. Egyelőre nem tudni, hogy ez a lépés milyen hatást fog gyakorolni a permják irodalom további sorsára. 

     (Domokos Péter)