ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Finn irodalom

nyomtatható változat

A finn irodalom a hosszú svéd uralom miatt, amely a 12. századtól egészen 1809-ig tartott, sokáig egyenetlenül és erőtlenül, az európai irodalmaktól meglehetősen elszigetelve fejlődött. Első termékei latin nyelvűek, majd később svéd nyelvűek voltak. Ezzel szemben a szájhagyomány útján megőrződött és nagyrészt a 19. században lejegyzett finn nyelvű népköltészet még a pogány korban,azaz a középkor előtt kialakult.

A finnországi írásbeliség kezdetei a 12-13. századba nyúlnak vissza. Ez az írásbeliség eleinte latin, később svéd nyelvű volt. Az első ismert írói személyiség Jöns Budde szerzetes (1435–1491) a Turku szomszédságában fekvő Naantaliban élt. Ő fordította le elsőként a biblia több könyvét latinból svédre. Önálló szövegrészeket is magába fog1a1ó munkája pedig a „Jöns Buddes bok” (Jöns Budde könyve; 1487) legendákat, vallásos, vagy vallási motívumokat tartalmazó történeteket tár az olvasó elé.

A finn nyelvű irodalom csak a 16. században született meg, amikor Svédországot meghódította a reformáció, és Finnországban is harcra került sor a reformáció és a katolicizmus között. A reformáció élharcosa Mikael Agricola (1510–1557) turkui püspök lett, akinek személyében a finn nyelvű irodalom megalapítóját tiszteljük. Finnországi előtanulmányok után a wittenbergi egyetemen fejezte be tanulmányait, többek között Luther és Melanchton tanítványaként. Agricola a finn próza és vers atyja, aki igen gazdag egyházi terminológiát teremtett. Az első finn nyelvújító volt, nevéhez számtalan ma is használt világi szó, illetve szóösszetétel fűződik. A hit alaptételeit foglalja össze „Abckiria” (Abc-könyv; 1540) című könyvében, amely az első finn nyelvű nyomdai termék. Zsoltárfordításai mellett legfőbb munkája az Újtestamentum finn fordítása. 1548-ban jelent meg és évszázadokon keresztül szinte változatlan formában adták ki újra. Zsoltárfordításai elé írt verse fontos dokumentum, mert ebben találkozunk először a Kalevala pogány isteneivel, félisteneivel a finn irodalomban. Agricola egész irodalmi tevékenységével segítséget kívánt nyújtani egyrészt a nép körében élő papságnak, hogy a latin és a svéd nyelv egyeduralmát megtörve, anyanyelvén érintkezhessen a hívekkel, másrészt a népnek, hogy hozzájuthasson az általa érthető írott szóhoz. Irodalomtörténeti jelentősége abban rejlik, hogy a reformáció finnországi elterjesztőjeként nemcsak megteremtette a finn irodalmi nyelvet, a finn nemzeti irodalmat, hanem hosszú ideig inspirálta is.

A 17. században háborús és békés időszakok váltogatják egymást. A tudomány és kultúra nyugat- és közép-európai egyetemeken végzett, gyakran egyszerű sorból származó művelői a legkülönbözőbb stílusú további biblia- és zsoltárfordításokkal, és más, elsősorban egyházi tematikájú művekkel erősítik és fejlesztik tovább a finn irodalmi nyelv normáit. E vonatkozásban nagy jelentőségű esemény, hogy Iisac Rothovius (1572–1652) szintén Turku püspökeként bizottságot hoz 1étre a teljes Biblia lefordítására. Így jelenhetett meg 1642-ben Stockholmban a „Biblia, Se on Coco Pyha Raamattu” (A Biblia, azaz a Teljes Szentírás).

Az igazi költészet, mely elő-elővillan a vallásos téma leple alól, először Jaakko Finno (1540–1588) verseiben jelentkezik. E században indul rövid életű virágzásnak a latin, svéd és finn nyelvű alkalmi verselés, uralkodók, nagyurak, vagy hadvezérek szolgálatába görnyesztve a Pegazust.

A svéd uralom korszakának első önálló, világi témájú finn verseskönyve 1755-ben lát csak napvilágot G. J. Calamnius (1695–1754) tollából. A „Wähäinen Cocous Suomalaisista Runoista” (Kis Finn Daloskönyv) versei formailag népköltészeti ihletésűek, nem egy hibátlan Kalevala-versmértékben íródott.

Az a hazafias mozgalom, amely a finn kultúra és a finn-nyelvűség érdekében rnunkálkodva megalapozta a nemzeti identitás és a nemzetté válás 18. és 19. századi épületét a finneknél, az 1ő40-ben alapított turkui egyetem működéséből eredeztethető. A fennománok a népjogok védelmét, a finn nyelv, irodalom, művészet és tudomány fejlesztését tűzték ki célul. Jelentős ösztönzést nyertek a francia felvilágosodás eszméitől. Vezető egyéniségei H. G. Porthan (1739–1804), a turkui egyetem retorika-professzora, és tanítványa, Frans Mikael Franzén (1772–1847), a kor legismertebb költője. Porthan legfontosabb műve, a latinul írt „Dissertatio de poësi Fennica” (1766–1778, Tanu1mány a finn költészetről), melyben elsőként írja le a finn népköltészet legfontosabb tartalmi és formai jellegzetességeit. Franzénra nagy hatással volt az európai romantika, svédül irt verseiben ez és a finn táj és lakóinak szeretete tükröződik.

1770-ben Turkuban megalakítják az Aurora Társaságot, ez hosszú évtizedekig vezető szerepet játszik a finn irodalmi életben. A 19. század elején virágzik ki a „turkui romantika”, amely sorsdöntő történelmi eseményhez, a több évszázados svéd uralom befejeződéséhez kapcsolódik. A turkui romantika a finn nyelvű műköltészet további fejlődését hozta. Ekkor láttak napvilágot Jaakko Juteini (1801–1855) finnül írt, életigenléssel teli, vagy a konzervatív egyházi és világi vezetőket gyakran merészen bíráló versei is.

1828-ban az egyetem Turkuból Helsinkibe költözik és vele a szellemi élet központja is a fővárosba helyeződik át. A következő néhány évtized az ún. „helsinki romantika” kora, melyet a polgári társadalom fokozatos kialakulása, a nemzeti öntudat megerősödése, a nemzetté válás jellemez. Mindezt a finn nép történelmének, a népi kultúrának, a népköltészet kincseinek kutatásával, feltérképezésével, dokumentumainak összegyűjtésével segítették elő a kor hazafias érzelmű tudósai, írói.

A helsinki romantika korának központi alakja Elias Lönnrot (1802–1884), egyedülálló finn képviselője a polihisztor géniuszoknak, költő, folklorista, nyelvész és orvos egy személyben. 1828-tól kezdve több, hosszú gyűjtőútja során gyűjti össze azokat az epikus énekeket, amelyekből összeállítja a finnek nemzeti eposzává vált Kalevalát. Az l831-ben megalakuló Finn Irodalmi Társaság nem véletlenül őt választja meg első titkárává. A Kalevala, amelynek végleges, teljes változata 1849-ben jelent meg, ebben a formájában Lönnrot egybeszerkesztő munkájának eredménye, a finnek létformájának és hitvilágának tükre, identitástudatuk erősítője, és szinte mindmáig a legkülönbözőbb finn művészeti ágak inspirálója. Lönnrot hatalmas népköltési gyűjtésének lírai anyagát a „Kanteletar” című összeállításban adta közre 1840–41-ben. Az első finn nye1vű folyóirat, a „Mehiläinen” 1836-ban szintén neki köszönheti megszületését. Nyelvészeti tevékenységének eredménye a finn irodalmi nyelv egységesítése, finn–svéd szótára, és a 1egkülönbözőbb tudományágak finn szakszókincsének megteremtése, fejlesztése. Jelentős szókészleti és folklorisztikai gyűjteménye, a „Suomen kansan sananlaskuja” (A finn nép közmondásai) 1842-ben látott napvilágot. Lönnrot minden szinten és összes rendelkezésére álló eszközével részt vett kora kulturális dialógusaiban, s ezzel egyedülálló módon járult hozzá a nemzeti önazonosság-tudat erősítéséhez, a nemzetté válás folyamatának felgyorsításához. Mivel ebben a történelmi időszakban a politikai szólásszabadságot a cári hatalom hol keményebben, hol némileg lazítva a gyeplőn, de alapvetően korlátozta, a finn identitástudat megteremtésének és gazdagításának eszköztárát éppen és szinte kizárólagosan a történelmi, az etnikai, irodalmi és nyelvészeti művek, a kultúra alkották. Lönnrot életműve teremtette meg a finnek által nemzeti tudományoknak nevezett stúdiumok – a népköltészeti kutatások, a népmesegyűjtés, a finnországi és Finnország határain kívüli rokonnyelvek tanulmányozásának – alapjait.

A finn nemzeti öntudat hallatlan megerősödését mutatja, hogy ebben a korszakban még a svédül író alkotók is a finn kultúra és benne az irodalom érdekében tevékenykedtek. Ezen személyiségek közül Johan Ludvig Runeberg (1804–1877) és Johan Vilhelm Snellman (1806–1881) működése hatott leginkább, részben az irodalomban, az utóbbi esetében a történelmi események alakulásában is.

Runeberg legismertebb munkája a „Fänrik St?ls säqner” (Sztól zászlós regéi; 1848) című elbeszélő költemény. Témáját az 1808–1809-es svéd–orosz háborúból merítette, melynek következményeként csatolták az országot Finn Nagyhercegséggé alakítva – korlátozott autonómiával – az orosz birodalomhoz. Ebben a műben romantikus-patetikus hangon és a rá jellemző idealizálással énekli meg a háborúban részt vevő finn katonák önfeláldozó hazaszeretetét, hősiességét. Különös jelentősége, hogy bevezetőjéből lett finn fordításban a „Maamme laulu” (Hazánk dala), azaz a finnek nemzeti himnusza.
Az ő vonzáskörében szerveződött meg az ún. Lauantai-seura, amely a nemzeti kultúra élharcosait fogta össze. Verseiben gyakran keveredik az idillikus és realisztikus népábrázolás, többnyire az idillikus elemek túlsúlyával.

Snellman közíróként, filozófusként, egyetemi tanárként és szenátorként egyaránt nagyon sokat tett a finn nemzeti önállósodás érdekében. „Läran om staten” (Állambölcselet, 1842) című alkotása a finn nemzeti filozófia alapvetése. Ebben fejtette ki véleményét a nemzeti szellemről, amelyet a legfőbb államalkotó erőnek tekintett, s amely ezután nemzedékeken keresztül a finn közgondolkodás központi részét képezte. Egy finn (Maamiehen ystävä, 1844–1855) és egy svéd nyelvű lapot (Saima, 1844–1846) alapított, s az utóbbiban svéd nyelven ugyan, de éppen a finn nyelv használatának, népszerűsítésének érdekében is gyakran jelentek meg általa szerkesztett írások. Amikor 1846-ban a svéd nyelvű lapot a cenzúra betiltotta, létrehozta a Litteraturblad című folyóiratot, amelyben különösen 1855-től, a finnek iránt engedékenyebbnek mutatkozó II. Sándor cár trónra lépése után publikálta heves polémiákat kiváltó cikkeit. Ezekben igazi reálpolitikusként bírálta a svédországi emigráció körében erősödő revansista álláspontot, és kifejtette, hogy a finn nemzeti fejlődés szempontjából ésszerűbb és hasznosabb élni a cár liberalizmusából adódó lehetőségekkel.

Több tankönyvet és egy regényt is írt, továbbá nagy szolgálatot tett a finn nyelvű szépirodalomnak azzal, hogy konzervatív kritikusai ellenében megvédelmezte Aleksis Kivit.

Aleksis Kivi (1834–1872) fellépése a finn irodalomban logikus és szükségszerű következménye volt a finn nemzeti törekvéseknek, a finn nyelv fejlődésének és térnyerésének. A modern értelemben vett finn szépirodalom, amelynek lényeges eleme a realizmus, a népábrázolás, később pedig egyre inkább a társadalomkritika, az ő munkássága nyomán születik meg.

Kivi, az első finn regény megteremtője, a lírában és a dráma műfajában is korszakalkotó jelentőségű alkotó. „Seitsemän veljestä” (A hét testvér) című regényét a Finn Irodalmi Társaság adta ki 1870-ben. Benne az író a finn parasztembert vitte be az irodalomba, azt a népet, amely a „művelt közönség” számára addig jószerivel ismeretlenül élt erdei között. A regény még magán viseli a műfaji bizonytalanság jeleit, mivel egyes részei párbeszédes formában íródtak. Az író a finn parasztembert realisztikusan, környezetét, a tájat pedig gyakran romantikus színekkel ábrázolja. A regény annak a folyamatnak első irodalmi kivetítődése, amely a finn társadalomban a 19. század második felében kezdődött, s amelyet a művelődésen alapuló polgárosodás jellemez. Azt mutatja be, hogyan alkalmazkodott a természet ölén élő, elhatározásaiban makacs finnség a társadalmi fejlődés újfajta kötöttségeihez. A természet erőivel folytatott küzdelmük, másrészt a betűvetés, a „tudomány” elsajátításában tanúsított, kezdetben ellenkezéssel, megtorpanásokkal tarkított, később tudatos erőfeszítéseik a finn nép felemelkedését jelképezik. Hőseiben az író egyúttal ragyogóan jellemzett parasztember-típusokat alkotott, s alighanem ennek köszönhető, hogy a regény egyértelműen a finn irodalom klasszikus művévé vált. Lírai életműve nem terjedelme, hanem árnyalt költői nyelve okán jelentős.

Kivi tizenegy drámájával, melyekben központi helyet foglal el kora társadalmi átalakulásainak egyik legjellemzőbbje, a patriarchális paraszti rend bomlási folyamata, a modern finn színjátszást is megalapozta. „Lea” című, bibliai tárgyú drámájának 1869-es bemutatójától számítják a modern finn színjátszás kezdetét. Kivit közvetlen és későbbi utódai közül nem egy vallotta szellemi atyjának.

A 19. század utolsó évtizedeiben a polgári fejlődés, a hagyományos finn életformára rohamosan ható gazdasági változások és az új európai eszmeáramlatok elősegítették a Kivi által megteremtett finn nemzeti irodalom alapépületén a kritikai realizmus kialakulását.

A prózaíró Juhani Aho (1861–1921) és a drámaíró Minna Canth (1844–1097) művészete egyszerre teljesíti a kor két legfontosabb feladatát: az ún. „ifjú finnek” mozgalmának szellemében úgyszólván nagykorúsítja a finn irodalmat, hiszen a folklorisztikus alapokon nyugvó finn kultúrát bekapcsolja az európai kultúra áramkörébe, és megteremti a társadalombírálat honi normáit.

Aho pályafutásának kezdeti szakaszára nyilvánvaló hatással volt szüleinek a vallásos „ébredéshez” való csatlakozása, másrészt pedig a hazafias irodalom és a hazafiság eszményeinek tisztelete, szeretete. Ennél azonban mélyrehatóbb élmény is érte, amely meghatározó szerepet játszott írói látásmódjának kialakulásában. Barátjának, a szintén író Järnefeltnek anyja orosz nő volt, aki megismertette őt az orosz kritikai realisták műveivel. „Vasút” (Rautatie) című kisregényében egyszerű eszközökkel – szelíd iróniával, bölcs humorral – kiforrott kritikai realistaként ábrázolja a régi és az új, a hagyományos paraszti, és a technikai fejlődés által szimbolizált modern világ közötti konfliktusokat. Újságírói munkája, külföldi útjai elmélyítik kapcsolatát a valósággal, a sok új tapasztalatot tükrözi l884-ben megjelent regénye, a „Papin tytär” (A pap leánya) és ennek folytatása, a „Papin rouva” (A tiszteletesné asszony, 1893). Ezekben az író újabb társadalmi csoportokat és rétegeket láttat meg érzékletes realizmussal, az emberi lélek elemzésével, az ember és a természet egységének filozofikus és egyben művészi felfedezésével. Későbbi műveiben a Kalevala és a finn történelem ihletésének jóvoltából a klasszikus romantika színei is megcsillannak. Ezt példázza a „Panu” (Panu, 1897) és a „Kevät ja takatalvi” (Tavasz és télutó, 1906) című történelmi regénye. Előbbi a pogányság és kereszténység küzdelmét, utóbbi pedig a nemzeti és a konzervatív erők összecsapását ábrázolja. Az első világháború megrázkódtatásainak hatására a tolsztoji filozófia pacifizmusában keres vigasztalást. Életműve termékenyen hatott sok kortársára és örökösére. A finn próza nyelvét mesterien kimunkálta és európai színvonalra emelte.

Minna Canth nem csupán az első jelentős finn nőíró, hanem a finn drámairodalom kiemelkedő alakja is egyben. A Kivi által teremtett realista finn drámát a növekvő társadalmi ellentétek feszültségével töltötte meg. A szegényebb néposztályok körében romboló alkoholizmus és a nők kiszolgáltatott helyzete adja a témát számos drámájához. 1885-ben írja egyik legismertebb drámáját. A „Työmiehen vaimo” (A munkás felesége) című darabot harcos feminizmus jellemzi. A dráma az emancipációs mozgalom szellemében annak a követelésnek ad hangot, hogy a férfiak uralma alatt álló világból olyan igazságos világot kell teremteni, melyben mindkét nemnek a törvények által biztosított és garantált, egyenlő jogai vannak. Több darabján érződik Ibsen hatása. Alkotó korszakának második felében az éles társadalombírálatot a lélekábrázolás elmélyülése váltja fel. Ez különösen „Sylvi” (Sylvi, 1893) és „Anna-Liisa” (Anna-Liisa, 1895) című drámáit jellemzi. Az „Anna-Liisa” ma is gyakran szerepel a finn színházak repertoárján.

A századforduló idején az újromantika és Eino Leino (1878–1926) gazdagon áradó költői tehetsége jegyében jelentőségben, művészi erőben egyaránt hosszú évekig a líra válik a fő irodalmi műfajjá.

Leino a helsinki egyetemen folytatott rövid tanulmányai után csatlakozott az Ifjú finnek mozgalmához, és hamarosan az újságírásnak és az irodalomnak szentelte erőit. A legjelentősebb impulzust a képzőművészettől és a zenétől kapta, illetve attól a művészcsoporttól, amelybe Akseli Gallén-Kallela, a Kalevala illusztrátora, és Jean Sibelius, a világhírű zeneszerző is tartozott.

1896-ban, amikor első verseskötete, a „Maaliskuun lauluja” (Márciusi dalok) megjelenik, már ismert alakja Helsinki irodalmi életének. Bátyjával, Kasimir Leinóval együtt 1893-ban megalapította a rövid életű, de annál jelentősebb Nykyaika című irodalmi és kulturális folyóiratot. A folyóirat célja, hogy a nemzeti értékek felől az egyetemes felé közelítsen, hogy a finn kultúra számára ablakot nyisson Európára. 1912-ben ő hozta létre a finn főváros Seurasaari nevű szigetén az első finn szabadtéri színházat. Az első világháború kitöréséig jelentős színikritikusi tevékenységet is folytatott, könyveket írt a finn irodalomról és a világirodalomról.

Leino a finn irodalom máig is legegyetemesebb, legeredetibb költőegyénisége. Összekötő kapocs a klasszikus és a modern finn költészet között, egyben az utóbbi megteremtője. Noha a Kalevala gondolatvilága megtermékenyítette költészetét, s a finn nemzeti eposz hatása balladáiban nyilvánvaló, nem jutott a Kalevala-epigonizmus zsákutcájába. Versesköteteiben központi helyet foglal el az ember és elhivatottsága, a következetesen demokratikus és az egyén szabadságát mélységesen tisztelő költő mindig más és más formában megfogalmazott ars poeticája. Balladáiban az őserejű költészet és a modern ember életérzése ötvöződik. Szerelmi líráját a finn költészet legnagyobb értékei között tartják számon. Leino költészete, mely a „Helkavirsiä” (Tavaszünnepi dalok, 1903–1916) ciklusában jól érzékelhetően lényegíti át a kalevalai gondolatkört a 20. század emberének egyetemes világfelfogásába, az 1919-ben megjelent. „Bellerophon” című kötetben éri el csúcsát. Ebben a kötetben a született romantikus költő énekel, aki telve van szenvedéllyel, aki az életet csak teljességében képes élni.

Élénk társadalmi érdeklődését leginkább regényei tanúsítják. Közülük a legjelentősebb az 1907-ben napvilágot látott „Jaana Rönty”, amely a finn szocialisták szervezkedésének és az 1906-os hakaniemi munkáslázadásnak állít emléket, és címszereplőjét valósággal a forradalom allegorikus megtestesítőjévé növeszti. „Työn orja” (A munka rabja, 1911–1913) című tetralógiája a pénz és a hatalom ellen magányosan és sikertelenül lázadó embert mutatja be színes, forgatagos történetben, amelyben gyakran felvillannak az író európai úti élményei. A regénysorozat központi alakja, Tamminen romantikus hős, realisztikusan rajzolt környezetben. Ez a kettősség Leino egész művészetének legjellemzőbb sajátossága egyben.

Leino drámákat is írt, ezek újromantikus szellemben történelmi témákat dolgoznak fel többnyire. Műfordítói munkásságából kiemelkednek Dante, Racine és Tagore műveinek fordításai.

A 20. század első három évtizedében végképp győzelmet arat a modern finn vers és próza. A finn függetlenség kikiáltása 1917-ben, az egy évvel később vívott polgárháború és a lassú társadalmi konszolidáció hátterében rejtőző konfliktusok jelentik a kihívásokat a legkülönfélébb stílusú, sokszínű és sok műfajban jelentkező újabb finn irodalomnak, melyre nyilvánvaló hatást tesznek a modern európai költészet avantgárd irányzatai, elsősorban talán a szimbolisták, de ugyanígy az európai kritikai realizmus ismert képviselői is.

Aaro Hellaakoski (1893–1952) a megújult, modern finn költészet legeredetibb képviselője lett, aki pályája kezdetén, a 20-as évek első felében expresszionista és szürrealista verseivel hívta fel a figyelmet magára. Később felhagyott a merész kísérletezéssel, a szabad és kötetlen formáktól egyre zártabb formák felé haladt. Verseire ekkor már a kristályrendszer zártsága és a mély intellektualizmus jellemző. „Jääpeili” (Jégtükör) című, 1928-ban napvilágot látott verseskötete a modern finn költészet nagy eseménye. Hellaakoski végleg összekapcsolta a modern finn költészetet az európai költészettel.

A 20. század legnagyobb formaművészei közé tartozik Uuno Kailas (1901–1933), Hellaakoski tragikus sorsú kortársa. Súlyos betegsége sajátos filozófiát érlelt meg benne, mely szerint az ember a bölcsőtől a koporsóig fajának bűneit hordozza. A kínzó valóság elől az álomba menekült, miként ezt a költészetére legjellemzőbb verseskötetének címe, „Uni ja kuolema” (Álom és halál, 1931) is példázza.

A filozofikus szemlélődés és a népköltészet ihletése ötvöződik P. Mustapää (1899–1973) költészetében, aki Martti Haavióval, a helsinki egyetem népköltészet professzorával azonos, és aki egyrészt továbbfejlesztette a kötött versmérték alkalmazásának lehetőségeit, másrészt harmóniát teremtett a kötött és szabad versformák között. A népmesék romantikája csillan meg „Laulu ihanista silmistä” (Dal a gyönyörű szemekről) című, 1925-ben megjelent, első kötetében. A második világháború után születtek népköltészeti ihletésű balladái, filozófiai töltésű, mély humánumról tanúskodó kötetei, melyek közül az egyik legkiemelkedőbb a „Jäähyväiset Arkadialle” (Búcsú Árkádiától, 1945)

A kötött versformákhoz tért vissza Kaarlo Sarkia (1902–1945), verseinek plaszticitása, zeneisége egyedülálló. Költői rangját mindenekelőtt a „Velka elämälle” (Adósság az életnek, 1931) és az „Unen kaivo” (Az álom kútja, 1936) című verseskötetei biztosították. Költészetének középpontjában az ember és a halál kapcsolata és a természet bensőségesen lírai pillanatainak megragadása áll.

A 20-as évek második felében szerveződik a „Tulenkantajat” (Fáklyavivők) csoportja, amelyhez egy időben Kailas is csatlakozott. A csoport az azonos nevű radikális irodalmi folyóiratról nyerte nevét, melyet Olavi Paavolainen (1903–1964) főszerkesztő és Katri Vala költő (1901–1944) fémjelzett. A csoportot a társadalmi radikalizmuson túl, különösen a 30-as években a Harmadik Birodalomban kicsírázó fasizmus veszélyére való figyelemfelkeltés is jellemezte.

A független Finnország első évtizedeiben egyre markánsabban különvált a prózában két irányvonal: a népábrázolás hagyományának folytatói, kiegészülve az urbánus környezetben élő munkásság életének ábrázolóival, illetve az urbánus, polgári próza.

Az Aleksis Kivi által teremtett népábrázolás hagyományának legjelentősebb folytatói közül három név érdemel feltétlenül említést. Ezek Ilmari Kianto, Johannes Linnankoski és Joel Lehtonen. Míg Linnankoskit gyakran a romantikus látásmód és idillikus ábrázolási módszer, Kiantót és Lehtonent sokkal inkább a kiforrott kritikai realizmus és a távolságtartó tárgyilagosság jellemzik.

A három prózaista közül a legnagyobb ismertségre Johannes Linnankoski (1869–1913) tett szert. Ez „Laulu tulipunaisesta kukasta” (Dal a tűzpiros virágról, 1905) című regényének köszönhető, amelyben a hagyományos és jellegzetes finn mesterséget, az erdőművelést és faúsztatást űző férfiak életét, és az örök emberi témát, a szerelmet mutatja be az újromantika eszközeivel. A finn vidék epikájában az erdőirtásnak mindig a civilizáció megteremtése, fölépítése volt a legfőbb célja – méghozzá kizárólag a földet feltörő, magának és családjának otthont, megélhetést biztosító ember saját erejéből. Míg Kivi „A hét testvér” című regényében a természet még gyakran félelmetes ellenfél, Linnankoski könyvében sokkal inkább a férfias bátorság, az egymás közti versengés és a kemény erőfeszítések fenségesen romantikus megnyilvánulásának színtere. A „Dal a tűzpiros virágról” főhőse, Olavi erdőmunkával, faúsztatással igazolja férfiasságát, önértékét. Nem csupán maga számára, hanem társai előtt és szerelmi hódítóként is. Itt az erdő szépsége egyenlő a fakitermelés heroikus szépségével. Az Olavi által megtestesült férfias erő szemszögéből nézve az erdő pogány templom és a faúsztatók alkotják a pogány bálványimádók közösségét. Ennek ellenpólusa a virágok, a nők, a nemiség világa, melyben minden virág a szerelem, vagy a leány, vagy akár a leány „legféltettebb kincse”, a szüzesség metaforája.

Ilmari Kianto (1874–1970) pályája kezdetén írt néhány önéletrajzi vonatkozású regényének álmodozó, kielégítetlen főhősei mögött még a romantikus írói én rejtőzik, később azonban felfedezi és egyben éles kritikával illeti a finn vidék szellemi és anyagi elmaradottságát. 1909-ben megjelent „Punainen viiva” (Vörös csík) című regényében szkeptikus választ ad a saját maga által feltett kérdésre, vajon úrrá lehet-e a természeten és egyáltalán befolyásolhatja-e társadalmi helyzetét az erdőlakó finn parasztság legszegényebbje. A regénynek különös jelentőséget ad az a tény, hogy az 1908-as országos politikai választások inspirálták. Kianto fő műve a „Ryysyrannan Jooseppi” (Ryysyrantai Jooseppi) 1924-ben látott napvilágot. A regény címadó hőse csavaros észjárású szegény ember, aki a szesztilalmi törvények által teremtett helyzetet illegális pálinkafőzéssel saját anyagi helyzetének javítására igyekszik kiaknázni. Rajta kívül a vidéki társadalom számtalan életteli figurája jelenik meg a műben, amely emberábrázolásával szintén a finn próza legjobb hagyományainak folytatója lett, s amelyben a társadalombírálat a nehéz sorban élő, általában belső konfliktusokkal, önhibáikkal is küzdő hősök kritikájával párosul.

Kiantóhoz hasonlóan Joel Lehtonen (1881–1934) is a romantikától jutott el a realizmusig. Érdeklődését, látókörét francia- és olaszországi útjai tágították. Versek és a finn újromantika szellemében fogant regények után 1919–20-ban (először két részben) adta közre „Putkinotko” című regényét. A kétkötetes prózai mű cizellált realizmussal egy sor szereplőn keresztül ábrázolja azokat a gyökeres változásokat, amelyeket a függetlenség kikiáltása és a polgárháború után bekövetkező konszolidáció éveiben az iparosodás felgyorsulása, a fakitermelés és fafeldolgozás további erősödése, a bankok, a pénzvilág terjeszkedése az istenháta mögötti vidékek lakóinak életében okozott. A „nép” és az „urak” konfliktusainak, a sorsdöntő, sorsfordító eseményeknek, lehetőségeknek és lehetetlenségeknek nyílt megformálásával, szókimondásával Lehtonen egyaránt tanúsította bölcs ítélőképességét és bátorságát.

Különleges helyet foglal el a finn próza történetében Pentti Haanpää (1905–1955) két okból is. Egyrészt azért, mert ő a nép körében élő és alkotó finn írótípus utolsó kiemelkedő képviselője, másrészt pedig azért, mert megalkotta saját speciális prózai műfaját, a juttu-t, amely a tárcanovella, az életkép és a hagyományos elbeszélés ötvözetéből áll. Erdőmunkásként és földművesként dolgozott, és a kétkezi munkával párhuzamosan művelte az írást. Noha egész életét szülőhelyén élte le, és alig-alig mozdult ki onnan, mindig éber figyelemmel kísérte hazája és a világ minden eseményét. Első elbeszéléskötete, a „Maantietä pitkin” (Országúton, 1925) hősei legtöbbször halálukon lévő, elesett öregemberek, akik a lét kilátástalanságából a nemlét kilátástalanságába távoznak. Jóllehet, művei között kevés a derűs hangulatú írás, sohasem a belenyugvásra, hanem éppen az ellentmondásra sarkallja olvasóját. Legértékesebb műveit a két világháború között írta, igaz, hogy közülük néhány csak a második világháború után került az olvasóközönség elé. Novelláiban és juttuiban erdőmunkások, szegény emberek, munkanélküliek, csavargók hétköznapjait, létért való küzdelmét örökíti meg különleges nyelvezettel, melyek egyrészt rengeteg tájnyelvi elemet tartalmaznak, másrészt aprólékos gondossággal vannak megformálva. Műveiben fontos helyet kap következetes antimilitarizmusa. „Kenttä ja kasarmi” (Gyakorlótér és kaszárnya; 1928) cimű elbeszélésgyűjteményében a katonai. egyenruha többnyire a kényszerzubbony szerepét játssza. Mivel a fiatal és nem minden ok nélkül fenyegetettséget érző független finn államnak érthetően kedvezettje volt a hadsereg, az író műveinek kiadásától hosszú évekig elzárkóztak ezután a kiadók. „Vääpeli Sadon tapaus” (Sato őrmester esete) című kisregénye is ezért jelenhetett meg csak 1956-ban.

Toivo Pekkanen (1902–1957), a munkásíróból lett akadémikus, a városi munkások életének krónikása.

Haanpäähez hasonlóan ó is önképzésse1 gyarapította empirikus úton szerzett ismereteit, és hivatásául és munkájául tudatosan és ambiciózusan választotta az írói pályát. Első művei elbeszéléskötetek, amelyeknek megírásában fontos szerepet játszott a Nuoren Voiman Liitto (Fiatal Erők Szövetsége) nevű irodalmi csoportosulással való kapcsolata. A „Rautaiset kädet” (Vaskezek) 1927-ben a fent említett csoport pályázatán ezüstérmet nyert, ezt követte a „Satama ja meri” (A kikötő és a tenger) 1929-ben, majd a „Kuolemattomat” (Halhatatlanok) 1931-ben. Már az ezekben összegyűjtött novellákban megmutatkoznak azok a vonások, amelyek később regényeit is jellemzik: a munkáshősök önbírálatra való hajlama, az osztálygyűlölet felváltása az útkereső töprengéssel, a kompromisszumra, a harmóniára való törekvéssel. 1932-ben adta közre fő művét, a „Tehtaan varjossa” (A gyár árnyékában) című regényt. Ebben fiatalkori önmagának fejlődésrajzát adja a főhős, Samuel alakjában. Pekkanen irtózott az erőszaktól, de nem érzelmi, hanem értelmi okokból. Így az egész finn nép tragédiájának tartotta az 1918-ban kirobbant polgárháborút is. Társadalomfilozófiája az emberből indul ki: a társadalmi mozgásokat az emberi individuum jelenségeiből eredezteti. A kommunisták és szociáldemokraták ideológiai csatáiban egyértelműen az utóbbiak mellett tör lándzsát.

A polgári próza legelismertebb képviselőjévé vált már a 20-as években Mika Waltari (1908–1979). 1957-ben a Finn Akadémia tagjává választották. Valamennyi műfajban alkotott: irt regényt, novellát, verset, drámát, esszét, politikai pamfletet, meséket. Termékeny írói pályáját népszerű bestsellerek mellett gazdag eszmeiségű, magas művészi értékeket hordozó történelmi regények is fémjelzik.

1925-ben, tizenhét évesen jelentkezett első művével: „Jumalaa paossa”(Isten elől menekülve) című regénye a komplexusokkal küszködő, a vallásos eszme és az egyén szuverenitása közötti konfliktusok megoldását kutató fiatal ember gondolatainak tükre. A fővárosi és polgári-értelmiségi környezetben nevelkedett íróra nagy hatással voltak az első világháború utáni urbánus fiatalság eszményei: a minden új iránti fogékonyság, a kitárulkozás az örömök előtt, az élet teljesebb élésének igénye. Erről tanúskodott „Suuri illusioni” (A nagy illúzió) című, 1928-ban megjelent regénye, amely meghozta számára az igazi hírnevet. Az aszfalt, a jazz, és a benzingőz „romantikájának” felmutatásával egyúttal tudatosan kereste azokat a találkozási pontokat, amelyek mentén a modern világ perifériáján lévő, addig csak parasztinak és természeti országnak ismert Finnországot a mobilisabb, a civilizációs fejlődésben előbbre jutott Nyugat-Európához illesztheti.
A 30-as években új korszak kezdődött írói pályafutásában. Antológiákban való részvétele, verseskötetek, novellák és drámák publikálása után mind nagyobb ívű és egyre terjedelmesebb prózai műveket írt. Ún. Helsinki-trilógiájának anyagát („Mies ja haave” [A férfi és az ábránd, 1933], „Sieiu ja liekki” [A lélek és a láng, 1934], „Palava nuoruus” [Lángoló ifjúság, 1935]) családja történetéből merítette, s dokumentumszerű pontossággal és alapossággal rajzolta meg benne az urbánus finn polgárság és értelmiség életének mind anyagi, mind lelki dimenzióit.

Prózai művei között fontos helyet foglalnak el kisregényei, önvallomása szerint ezekben tudta legjobban kifejezni magát. A két világháború között írtakból említtessék meg az „Ei koskaan huomispäivää” (Ne legyen többé holnap; 1942) és a „Fine van Brooklyn”, 1942), melyek a többihez hasonlóan számos önéletrajzi elemet tartalmaznak és részben a 20-as években tett nyugat-európai útjaiból, részben a második világháborút közvetlenül megelőző időszak élményeiből – többnyire negatív tapasztalataiból ötvöződtek.

A 20. század első felének finn irodalmában érzékelhetően magányos jelenség, irányzatoktól, iskoláktól független alkotó volt a költő Veikko Antero Koskenniemi (1885–1962) és a prózaíró Frans Eemil Sillanpää (1888–1964).

Koskenniemi, kortársaival ellentétben, konzervatív szellemiségű költőnek mutatkozott, aki a parnasszusiakra emlékeztető szonettekkel és nemzete történelmi távlatokba helyezett sorsát idéző verseivel vagy elégikus hangú tájleíró lírájával egyaránt az antik alapokon nyugvó esztétikai követelmények megvalósítását tekintette céljának. „Tuli ja tuhka” (Tűz és hamu) című, 1936-ban megjelent kötete egyik legjobb bizonyítéka annak, hogy mesterien kezeli a klasszikus időmértékes versformákat. Költészetének érdekes vonása, hogy az antik világ iránt érzett nosztalgiája az ő művészetében a népköltészet őszinte megbecsülésével párosul.

Sillanpää írói alapállását nagyban meghatározta az, hogy öt éven át biológiai és kémiai tanulmányokat folytatott a helsinki egyetemen. Ezen túl még maradandó hatást tett rá E. Haeckell és W. Ostwald monista természetfilozófiája. 1916-ban jelent meg első regénye, az „Elämä ja aurinko” (magyarul Napsugaras élet címmel jelent meg), amely alig nevezhető valódi regénynek, sokkal inkább lírai hangulatokból szövődő prózaköltemény. Témáját szerelem, keretét az elragadó szépségű finn nyár, a természet szolgáltatta. Ettől kezdve mind a szerelem, mind a természet szépsége számos művének középpontjába került. A finn irodalomkritikusok már ekkor okkal állapíthatták meg, hogy Sillanpää-t nem lehet a megszokott mércével mérni. Az író 1919-ben már nem csak a hagyományos prózastílustól eltérő, öntörvényű ábrázolásmódjával, hanem egyúttal egy igen érzékeny, kényes témát feldolgozó regénnyel lepte meg a kritikusokat és olvasóit. A „Hurskas kurjuus” (Jámbor szegénység) az 1918-as finn polgárháborúról szóló első, igen gyors híradás a finn irodalomban: a vörösök és fehérek véres küzdelmének kendőzetlen ábrázolása. Még évtizedekig nem született olyan szépirodalmi alkotás, amely a finn történelemnek ezt a súlyos traumákat okozó, véres, tragikus eseményét ilyen hitelességgel és tárgyilagossággal dolgozta volna fel. Nyilvánvaló, hogy az író mélyen együtt érez hősével, a nincstelen zsellérrel, aki félig ösztönösen, félig a körülményekből fakadó véletlen folytán sodródik a vörösök közé, s ennek köszönhető tragikus halála is. Sillanpää-t szegényparaszti származása,de humánuma is egyúttal mindig az elesettek, a szenvedők mellé állította. Számára azonban a társadalmi folyamatok csak a természet folyamatainak részét jelentették. Ugyanígy az embert is elsősorban természeti lényként, a természet részeként szemlélte. Az ún. biológiai realizmus, amellyel művészetét jellemezték, nem más, mint egyrészt természettudományos látásmódjának, másrészt panteisztikus filozófiájának írói megfogalmazása. Hőseit a természet mindent bölcs harmóniába olvasztó, egyensúlyt teremtő és az élet folytonosságát biztosító törvényei az elégikus kompromisszumok, a megnyugvás felé terelik. Világhírt és Nobel-díjat hozó regénye 1931-ben jelent meg. A „Nuorena nukkunut” (Fiatalon hunyt el; magyarul Silja címen látott napvilágot) történetében sem vont határt az ember és a természet közé, sőt egyetlen nagy egységben láttatja az egész élő és élettelen természetet.

Művének középpontjában egy régi parasztcsalád utolsó sarjának, Siljának a szerelme és halála áll. Silja és szerelme a szerelmüket nem csupán elementáris emberi szenvedélyként élik át, hanem mint az élet fenntartásának biztosítékát és a természet végső győzelmének megnyilvánulását is. A halál pedig csak az egyén szempontjából jelent megsemmisülést – tanítja Sillanpää –, a természet szempontjából csupán egy alapvető törvény beteljesülése. Silja, akinek a természethez való szinte hipnotikus vonzódásában az író saját ifjúkori tapasztalatai születtek újjá, gyógyíthatatlan betegsége által fokozatosan beleolvad a természetbe, eggyé válik vele, és végső, halálos násza valójában diadal. Ezt a nehezen elfogadható sugallatot több kritikusa felrótta az írónak, azonban a regény kivételes humanizmusának, a lenyűgöző empátiának, a mű egész kisugárzásának hatása alól senki sem vonhatta ki magát.

A finn–szovjet háborúra, amelynek végeztével a finnek a vereség ellenére meg tudták őrizni nemzeti függetlenségüket, eleinte dokumentum-kötetekkel, visszaemlékezésekkel reagált a finn irodalom. Mika Waltari 1945-ben kiadott történelmi nagyregénye, a „Sinuhe, egyptiläinen” (magyarul Szinuhe címen jelent meg) azonban a háború, egyúttal pedig az egész világháború hatása alatt született. A Szinuhe egyben kulcsregény. Szerzője az óegyiptomi világot láthatatlan díszletként, még inkább ürügyként használja. Tapasztalatai alapján kénytelen szkeptikus hangon nyilatkozni a világtörténelemről. A regény főhősével, az emberi mélységeket és magasságokat megjárt óegyiptomi orvossal azonosulva amellett Ekhnaton fáraó mellett érvel, aki kétségbeesett makacssággal küzdött az egyenlőség alapelveiért, olyan világ megvalósulásáért, amelyben nem számít a származás, a bőr színe és a vallás. Történelemfilozófiája azonban egyértelműen a szkepticizmus jegyeit hordozza. A második világháború szörnyűségeitől kétségbeesett ember-iró-polgár kényszerű meggyőződése szerint bár a társadalmak fejlődtek, az egyén sorsformáló tevékenysége, alapvető tulajdonságai minden történelmi korban azonosak. Miután az emberiség meggyőzése megoldhatatlan, Szinuhe-Waltari is kénytelen belátni, hogy az Ekhnaton fáraók mindig megbuknak, mert „ahogyan az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik meg a jövőben sem”. Az író dilemmája egyben a modern intellektuel dilemmája is. Regényével azt sugallja, hogy az ember minden küzdelme a jobbért éppen önmagán bukik meg, mivel a világ megváltoztatásához először magát kellene megváltoztatnia.

1980-ban közreadott memoárkötetének „Varokaa ideologioita” (Vigyázzatok az ideológiákkal) című fejezetében a történelmi tanulságokkal a jelen, de talán még inkább a jövő emberét akarja felvértezni. „Az egész történelem, az összes idealista sorsa azt mutatja, hogy az eszme feltalálóját, az új felfedezőjét számtalanszor szégyen, keserű sors, szegénység, sőt egykoron máglyahalál várta. Ezzel szemben, az eszme alkalmazói hasznot húzhatnak belőle. Míg az idealista politikai forradalmat hoz létre, a hidegvérű hatalom az eszmét saját javára használhatja fel.

A Szinuhe egyik alapgondolata az, hogy figyelmeztessen az ideológiák veszélyességére, mert semmi nem okozott nagyobb pusztításokat az emberiség történetében, mint azok a jó szándékú emberek, azok az idealisták, akik egész népeket, egész vallási közösségeket döntöttek romlásba” – summázza az író a regény üzenetét.

A finn−szovjet háborút közvetlenül értékelő, a háború második, 1941-től 1944-ig tartó szakaszát az egyszerű közkatona szemszögéből ábrázoló háborús regényt Vainö Linna (1920–1989) írta meg. A „Tuntematon sotilas” (Az ismeretlen katona) 1954-ben került az olvasók elé, amikor már némi távlatból lehetett szemlélni a finnek drámáját. Linna annak a nemzedéknek tagja volt, amely maga is részt vett a második világháború részévé vált finn–szovjet háborúban. Regényében egy géppuskás-század történetét dolgozza fel, attól kezdve, hogy a század 1942-ben elindul a frontra, védekezik, majd támad, átlépi a finn-szovjet határt, aztán szörnyű veszteségeket szenvedve visszavonul a túlerő elől. Az író figyelmét a frázisokból kiábrándult, éhező, fázó, szenvedő, a halál elől kétségbeesetten menekülő közkatonákra összpontosítja. Demisztifikálja a háborút, és azonosulva a legtöbb közkatona véleményével, viselkedésével, azt igyekszik érzékeltetni, hogy e háború második szakasza, különösképpen pedig a határ átlépése után már nem igazán honvédő jellegű, mert akkor már a finn hadsereg a németek szövetségeseként vett részt a harcokban.

A regény országos vihart kavart, hosszú politikai polémiákat váltott ki. Pártállástól, háborús sorstól, pozíciótól függően támadták, vagy pedig éppen rokonszenvükről biztosították az írót a regény kapcsán. 1959–1962 között Linna még egy nagyszabású történelmi trilógiát jelentet meg „Täällä Pohjantähden alla” (A Sarkcsillag alatt) címme1. A trilógiában az író egy zsellércsaládnak a földért, a boldogulás jogáért vívott társadalmi-történelmi méretű küzdelmét mutatja be három nemzedéken át a 19. század utolsó harmadától az 1950-es évekig. A műben mind az 1918-as polgárháború, mind a finn–szovjet háború eseményei is helyet kapnak, a zsellércsalád kisbirtokos parasztcsaládként való boldogulása és a háborús traumákon való túljutás egyaránt azt az üzenetet közvetíti, hogy a történelmet, a fejlődést a nép hordozza a vállán.

Míg Linna saját tapasztalatai alapján, Veijo Meri (1928) már csak gyerekkori élményeiből és katonák elbeszéléseiből merítve írhatta meg saját háborús kisregényét, a „Manillaköysi” (Manilakötél 1957) című könyvet, amely Linna regényéhez hasonlóan nemzetközi ismertséget hozott szerzőjének. Linnával ellentétben Meri itt nem annyira az emberi szenvedést veszi górcső alá, hanem a háború groteszk, esztelen, abszurd elemeit nagyítja fel. Meri számos elbeszéléskötete is publikált. Elbeszélései a modern finn kispróza legjobbjai közé tartoznak. Ezekben a tárgyilagosság, a kivételes megfigyelőkészség, a sajátos, groteszk humor ragadja meg az olvasót. Művészetében az én és a világ határa elmosódik, a szubjektum kihat a környezetre, a hangulat, a lélek állapota megváltoztatja a külső világot is. Az általa ábrázolt figurák gyakran ügyefogyott emberek, akiknek tétovaságáért az életlehetőségek fogyatékossága felelős. Írásainak szereplői között ritkán van igazi kommunikáció, közléseik többnyire légüres térben halnak el, a cselekményt sokkal inkább a szituáció mozgatja, viszi előre. Meri különösen rövid elbeszéléseiben remekel lényeglátó tömörségével, célratörő látásmódjával.

Az író az 1960-as, 70-es, 80-as években folyamatosan közreadott nagyobb lélegzetű regényei egyre közvetlenebbül, olykor naturalista felhangokkal képezték le az átlag hétköznapok „átlaghőseit”, és a dialógusokban követni kezdték a fiatalabb írónemzedék gyakran durvának ható, triviális stílusát.

1963-ban megjelent, és Sillanpää-díjjal jutalmazott regénye, a „Peiliin piirretty nainen” (Tükörbe rajzolt nő) a világot és a benne mozgó embert sok-sok dimenzióban, a véletlenek és a szükségszerűségek kaotikus kavargásában ragadja meg. Későbbi kortársaihoz hasonlóan, a szépirodalomtól némiképp eltávolodva, a dokumentumok, életrajzírások és a visszaemlékezés műfaja felé fordul. Külön említést érdemel a finn regény megalkotójáról írt életrajzi műve, az „Aleksis Stenvallin elämä” (Aleksis Stenvall élete), és az első ízben már 1983-ban napvilágot látott etimológiai szótár, a „Sanojen synty” (A szavak születése), mely utóbbiban az akadémikus nyelvészettől eltérő módon, közérthető és olvasmányos stílusban világítja meg a leggyakoribb finn kölcsönszavak eredetét.

Merivel azonos nemzedékhez tartozik Antti Hyry (1931), aki a francia „új regény” stílusában a gyermekkor emlékeit és más élményeket boncolgat száraz, szinte mesterkélten egyszerű és cselekményszegény történeteiben. „Junamatkan kuvaus” (Egy vonatút ábrázolása) című kötete talán a legjellemzőbb a finn prózában egyedülálló stílusára.

Az ötvenes-hatvanas években jelentkező prózaírók közül érdemes kiemelni Juhani Peltonent (1941–1997), aki eleinte a baloldali radikális fiatalokkal rokonszenvezett, később azonban sajátos, egyéni útját járva a prózai műveken kívül versekkel, drámákkal jelentkezett. Nagy nyelvi leleményességről, hallatlanul gazdag fantáziáról tanúskodó, gyakran a valóság és az álom határvidékén mozgó elbeszélései, regényei az elavult társadalmi struktúrák, az anakronisztikus és önmagunknak ártó megrögzöttségek megszüntetéséért állnak ki. „Salomo ja Ursula” (Salomo es Ursula) című, 1967-ben közreadott regényében az anakronisztikusnak tartott kardcsörtetés, az előjogok, a tekintélyelvűség, az emberi korlátoltság és bigottság összes fajtája, a közöny és a szeretetlenség ellen emeli fel szavát.

Drámai hangjátékai nagy népszerűséget élveztek. A Finn Nemzeti Színház számos drámáját játszotta jelentős közönségsikerrel, melyhez csatlakozott a színházkritikusok tábora is. Érdekességként foghatjuk fel a magyarok iránt érzett rokonszenvének megnyilvánulásait több magyar vonatkozású művében. Ezek közül a szürrealisztikus „Elmo” (Elmo) című regénye (1978) és a „The end” (A vég) című novelláskötet (1976) politikai megfontolásokból álcázott egyik legjobb darabja, a „Maanääreen viinitarhurit” (Szőlősgazdák a világ végén) emelkedik ki.

Daniel Katz (1938) egyedülálló humort és temperamentumot képvisel az elmúlt évtizedek finn prózájában. „Kun isoisä Suomeen hiihti” (Amikor nagyapám átsíelt Finnországba, 1969) című regénye három nemzedék színes, kalandos történetén keresztül ad áttekintést egy kelet-európai gyökerű zsidó családról és háttérben a finn történelemről a cári időktől, az első világháborútól az ötvenes évekig. 1972-ben – saját kifejezésével élve – egy „antiregényt” publikált, címe: „Mikko Papirossin taivaallinen niskalenkki” (Mikko Papiross mennyei barangolása), melyben arra figyelmeztet, hogy a nyugati társadalmakban a technokrácia és bürokrácia szövetsége a kisembert könnyen egyfajta modern rabszolgává nyomoríthatja.

A 60-as évek nagy debütálója Hannu Salama (1936), aki a már említett baloldali radikálisok táborába tartozott kezdetben, de később fokozatosan eltávolodott tőlük, felismerve az irányzat sekélyességét, divatjellegét. 1964-ben napvilágot látott regénye, a „Juhannustanssit” (Szentiván-éji tánc) vágott utat az 1970-es évek naturalisztikus, előítéleteket, gátlásokat, erkölcsi, szexuális tabukat romboló, nyelvezetében is nyers, gyakran kegyetlenségig őszinte finn prózája előtt. Regénye az elidegenedési folyamatoknak, az önmegvalósítás csődjének tükre, egyfajta társadalmi csoportok céltalanságának, kiúttalanságuk életérzésének megfogalmazása. További regényei és novellái túlnyomórészt munkáskörnyezetben játszódnak, általában kíméletlenül őszinték, sallangmentesek, kifejezetten tárgyiasak és tárgyilagosak.

A második világháború utáni évtizedek – amellett, hogy soha nem látott mértékben gazdagították a lírát – nagy változásokat is hoztak. A 40-es évek vége felé fellépő költők végleg győzelemre viszik a finn költészetben a szabadverset, és mindnyájan egyformák abban, hogy elvetik a kritikátlan tekintélyelvűséget, szigorúan mérlegelnek mindenféle filozófiát, ideológiát, egyedüli mércéjük a racionalizmus és a személyiség tisztelete. A finn költészet ekkor kezd érezhetően a természet felől az ember által épített struktúrák felé fordulni. Központi helyre kerül az olvasóra irányuló szuggesztív hatás tudatos fokozása, és a totalitásra való törekvés. Az új finn vers alapvetően eltér a háború előtti finn verstől. Megvalósult formájában is egyszerre tükröz folyamatot és eredményt.

Az új finn vers térhódítása Aila Meriluoto (1924) és Helvi Juvonen (1919) fellépésével kezdődik. Előbbi „Lasimaalaus” (Üvegfestmény, 1946), utóbbi „Kääppiöpuu” (Törpefa, 1949) című kötetében az egyén szuverenitásának tisztelete lelkesült optimizmussal, Juvonen esetében ennek ellenkezőjével, sötét képzetekkel, szorongásokkal ötvöződik.

Az elvont értékek, a filozófia, a történelem iránti fogékonyság, az esztétikai, etikai elvek hangsúlyozása közelíti egymáshoz a költő és drámaíró Juha Mannerkorpit (1915–1980), a költő, próza-, és drámaíró Paavo Haavikkót (1931) és a költőt, a mai finn költészet poeta doctusát, Tuomas Anhavát (1927). Mannerkorpi költészetét talán legjobban a sokértelmezésű, többrétegű „Kylväjä lähti kylvämään” (A vető elindult vetni, 1954), Haavikkóét a „Puut, kaikki heidän vihreytensä” (Fák és összes zöld mivoltuk, 1966), Anhaváét a szatírától sem mentes „36 runoa” (36 vers, 1958) jellemzi a legjobban.

Haavikko és Anhava a humanista eszmeiségű, de politikai szuverenitását mindig következetesen megőrző költői irányzat vezéralakjai.

Haavikko a múlt és a jelen történelmének kétségtelen tanulságait szembeállítja a szólamokká koptatott, felelőtlen optimizmussal, Anhava pedig minden ideológiától elhatárolja magát és a mesterien kimunkált formák „tiszta költészetét” műveli. Mindkettejük művészetében az elvárások optimumának és a valóság realitásának összevetéséb6l egyfajta fanyar, szkeptikus bölcsesség szűrődik le.

Haavikko és Anhava hűvös mértéktartásának épp az ellentéte volt a 60-as és 70-es években a „radikális baloldali fiatalok” költészete és a finn underground-költészet.

A radikális baloldali fiatalok – akik közt próza-, dráma-, sőt dalszövegírók is akadtak – paradox módon éppen akkor léptek fel a társadalom radikális, akár forradalmi úton történő megváltoztatásának igényével, amikor Finnország is elindult a jóléti polgári állam megvalósitásának útján. Pekka Parkkinen (1940–1986), Aulikki Oksanen, Matti Rossi (1934) és társaik gyakran propagandisztikus kötetekkel, aktuálpolitikai versekkel szerepeltek másfél évtizedig az irodalom porondján. Eleinte. szellemi vezérük és példaképük a kiemelkedő tehe0tségű költő és műfordító, Pentti Saarikoski (1937–1983) volt, akinek 1962-ben megjelent „Mitä tapahtuu todella?” (Mi történik valójában?) című verseskötete izgalmas és újszerű szintézise az elvontnak és a konkrétnak, az általánosító filozofikus világképnek és a mindennapok politikai időszerűségének. Míg azonban Saarikoski – talán növekvő műfordítói tevékenységévei egyenes arányban – egyre inkább rádöbbent ennek a csoportnak tévedéseire, eszmeiségük múló divat voltára, a világ általánosabb törvényszerűségeinek költői felfedezésére kezdett összpontosítani, addig ők megrekedtek egyoldalú társadalombírálatuk sablonokba merevedő, politikai brosúra-szövegekre emlékeztető formáinál.

A finn underground-költészet élére Jarkko Laine állt (1947), akit egy kritikusa úgy jellemzett, mint az anarchista forradalom, a szabad szex, a gépzene és az egész underground-kultúra elnökét, „Marx és a Coca-Cola gyermekét”. „Muovinen Buddha” (Műanyag Buddha, 1967), „Tulen ja jään sirkus” (A tűz és jég cirkusza, 1970), „Niin se käy” (Így megy ez, 1971) című köteteiben az amerikai beat-nemzedék szellemében is szakít a természettel, és helyette akasztófahumorig terjed6 fanyar játékokkal belemerül a civilizáció teremtette modern városok által felkínált „szép új világba”.

Az újabb finn irodalomban nemigen lelhetők már fel világosan elkülöníthető csoportok vagy irányzatok. A politikum, az ideológiák érezhetően visszaszorultak. A 80-as években közreadott újabb műveket a líra területén a gondolatiság dominanciája, a prózai műfajban a vidéki élet ábrázolásának bizonyos reneszánsza és a posztmodern első motívumainak jelentkezése jellemzi.

Az utóbbi évtizedek finn prózájának jelentős, ugyanakkor külön utakon járó, szuverén tehetségű képviselői Joni Skiftesvik (1948), Leena Krohn (1947) és Rosa Liksom (1958).

Skiftesvik 1983-ban debütált „Puhalliskukkapoika ja taivaankorjaaja” (A pitypangfiú és az égszerelő) címet viselő novelláskötetével.

Leena Krohnnak „Tainaron” című kisregényét kell megemlítenünk, amely különös lényeinek különös világával az emberi társadalom fonákságaira kíván célozni, sőt abszurditásaira rámutatni.

Rosa Liksom a kispróza újabb mesterei közé tartozik, az egyre növekvő számú finn nőírók táborát gyarapítja. Kiválóan ismeri és műveiben olykor alkalmazza is mind a városi szlenget, mind pedig a nyelvjárásokat. Gyakran balladisztikus stílusban ábrázolja hazája távoli vidékeit, főleg a Lappföld magánnyal, elszigeteltséggel küszködő lakóinak életét. Jellegzetes novelláskötete az „Yhden yön pysäkki” (Egy éjszakai megállóhely) 1986-ban látott napvilágot.

(Gombár Endre)     

___________________________

Irodalom

  1. Domokos Péter: A finn irodalom fogadtatása Magyarországon. Bp. 1972.
  2. Laitinen, Kai: A finn irodalom története. Bp. 1981.
  3. Szász Levente: „Jelet rakj az úton végig” A finnek irodalma. Pécs, 1976.