ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

A székelyek nevéről

nyomtatható változat

A székelyek eredete, a székely népnév etimológiája a magyar történetírás egyik örökzöld témája. Népszerűsége miatt kutatástörténeti áttekintést adni reménytelen feladatnak tűnik. Általában ezért a cikkek, tanulmányok elején megszokott kutatástörténeti bevezető helyett Ember Ödön (Ember 1940) és újabban Kordé Zoltán (Kordé 1991, 1993) kutatástörténeti összefoglalóira hivatkoznak a szerzők. Az irodalmi gazdagság azonban csak látszólagos. A rengeteg tanulmány, cikk és monográfia két fő nézetet variál, a történelmi források két vélemény köré rendezhetők. Vannak adatok, amelyek a székelyek török eredete mellett szólnak, más adatok pedig a magyar eredetet támogatják. Megállapítható, hogy a székelyek származásának kutatása jó ideje helyben jár, a történeti források értelmezési lehetőségei kimerültek. Új szempontok leginkább a székely szó új magyarázatával merülhetnének fel. A kutatás helyzetét értékelő tanulmányában Bóna István így fogalmazott: „A [székely] név magyarázatával-értelmezésével kapcsolatban jelenleg patthelyzet alakult ki, a török-bolgár magyarázatok valószínűtlenné váltak, ugyanakkor a megnyugtató magyar magyarázat várat magára.” (Bóna 1991, 1533.) Tanulmányom erről szól, tehát a székely etnikai csoportnév lehetséges magyar etimológiájáról.

Elöljáróban álljon itt egy olyan kutatástörténeti áttekintés, amely a székely szó korábbi etimológiai megközelítéseit veszi számba. A szó megfejtésével évszázadok óta kísérleteznek a kutatók. A korai etimológiai kutatások történetét Thuróczitól és Ransanustól kezdődően Sebestyén Gyula foglalta össze tanulmányában (Sebestyén 1897). A 19. századtól kezdve igen megszaporodott a székelyek nevét megfejteni vélő kutatók száma. Benkő József 1806-ban a szék és hely szavak összetételéből származtatta (Benkő 1806, 24.), Jerney János a szót ’végőr’-nek magyarázta, a székelyeket pedig a besenyőkkel azonosította (Jerney 1851, I. 255). Később Fogarasi János a Hérodotosznál olvasott szaka, szakai népnévből vezette le. A magyar székely szót egy székelő alakból származtatta, amelynek ’bizonyos telepen állandóan lakó’ jelentést tulajdonított (Fogarasi 1864, 560–561.). Apór Károly úgy vélte, hogy a szó jelentése ’megtelepedő’ (Apór 1868, 3.). Hunfalvy Pál szerint ez a népnév eredetileg szék-elv alakú volt, jelentése ’széken túli’. A székely „nem jelent külön nép-fajt, hanem határ-őrzőt” – írta (Hunfalvy 1876, 301–302.). Nagy János 1879-ben úgy vélte, hogy a Hérodotosznál olvasható skolotoi népnévből szánnazik, amely szerinte szkol-nak hangzott („szkol-o-ták”). Ebből a népnévből vezette le a perzsa és arab szerzőkné1 szereplő szakal, szekel, dsekel népneveket is (Nagy 1879, 39–40.). Pauler Gyula egy tatár szó alapján felvetette, hogy a székely ’törzs előtt járó’-t jelent (Pauler 1883, 110., 5. jegyz.). Később már az eszkil-bolgár eredetet hirdette (Pauler 1899, I. 166.). Tagányi Károly a szó ’megszálló, megtelepedett’ jelentését vélte felfedezni azon az alapon, hogy a sziksó szóval rokonította, amely megülepszik a talajon (Tagányi 1890, 219.). Nagy Géza az eszkil-bolgár azonosítást elfogadva, a ’széken túli’ értelmezést támogatta (Nagy 1886, 143–147.). Borovszky Samu a gót sakula ’harcos, verekedő’ jelentésű szót látta székely szavunkban (Borovszky 1894, 118.). Vámbéry szerint a szó jelentése ’megtelepült’ (Vámbéry 1895, 214–215.). Lehoczky Tivadar 17. századi források alapján fegyveres szolgálatot ellátó személyeknek tartotta a székelyeket, akiket egyébként a gepidáktól származtatott (Lehoczky 1897). Jakab Elek szerint a székely szó nem jelentett őrt, de az őrök székelyek voltak (Jakab 1896, 701.). Sebestyén Gyula ’őr’-nek, ’határőr’-nek, ’végbeli’-nek értelmezte a székely szót (Sebestyén 1897, 86.). A szó kialakulását úgy magyarázta, hogy első tagja a helyneveinkben is megtalálható szék, csek, szeg elem – jelentése ’vég’ –, amelyhez a török -li képző járult (Sebestyén 1897). Thúry József a török eredetű szikil ’nemes ember’ szóból vezette le, ezt a magyarázatot annak idején Németh Gyula is támogatta (Thúry 1898, 76.; Németh 1935, 133–134.). Később azonban kiderült, hogy ilyen török szó nincsen (Hasan Eren – Pais 1943). A cáfolathoz csatolt megjegyzésben elevenítette fel Pais Dezső azt a még 1931-ből származó elképzelését, hogy a székely a török sikil vagy säkil ’elszökő (elugró), szökevény’ jelentésű szóból származik (Hasan Eren – Pais 1943, 208–209.). Karácsonyi Jánosnak két megfejtése is volt. Először a szlovén sjek ’vágás’ főnév és a szláv nyelvek török eredetű -li képzője összetételének tartotta, és ’útvágó’-nak, ’útkészítő’-nek értelmezte (Karácsonyi 1905, 272–273.). Később a német sichel ’sarló’ szóból vezette le a székely szót (Karácsonyi 1927, 12.). Rásonyi László török megfejtéssel kísérletezett, véleménye szerint a szó eredetileg mind a négy lábán és esetenként a homlokán is fehér lovat jelenthetett (Rásonyi 1960, 188.). Balázs János 1980-ban megjelentett, Magyar deákság című könyvében a székely szót a sző igére vezette vissza, amelyhez a -k deverbális névszóképző járult, s így feltételezhetően létrejött az ómagyar kori szíkü, székü névszó ’gyepű, sövény’ jelentéssel. Ez a szó az -1 képzővel kiegészülve már a székely népnevet hozta létre (Balázs 1980).

Mindezen etimológiák többsége jó ideje nem foglalkoztatja már a kutatókat. A történészek általában a volgai bolgárok eszkil törzsének nevéből vezetik le a székely etnikai csoportnevet, a székelyeket török eredetű csoportnak tartván (pl. Györffy György, Kristó Gyula, Kordé Zoltán, de a régész Fodor István is), a székelyek magyar eredetének hívei – inkább régészek és nyelvészek – (pl. Benkő Loránd, Bóna István, Benkő Elek) pedig úgy vélik, hogy a székely etnikai csoport magyar eredetű ugyanúgy, mint a nevük, amely valószínűleg foglalkozásnév, de pontos etimológiát adni nem tudnak. (Györffy véleménye: Györffy 1941, a többi említett szerző nézeteit olvasmányosan összefoglalva lásd Rubicon 1992/3, Kristó Gyula a Rubicon idézett számában közölt véleményéhez képest részben új nézetet publikált: Kristó 1996.)

A következőkben székely szavunk egy új etimológiáját mutatom be. Először vázlatosan álljon itt a bizonyítandó nyelvi folyamat, majd a bizonyítékok lépésről lépésre:

szeg, szög (fgr. eredet) → zöngétlenedés: *szek + denominális -ly képző (fgr. eredet) → székely

1. A magyar szókészlet finnugor elemei c. szótár szerint szëg, szög szavunk finnugor eredetű, első jelentése ’Nagel’, második jelentése ’Winkel; Ecke’. Ez utóbbi jelentéssel szerepel helyneveinkben. 1067 k./1267: Aruksceguj, 1121/1420: Zeglegeth, 1147-52/13-14. sz.: Zeguholmu stb. A szónak vogul etimológiái vannak, rekonstruált ugor kori alapalakja: *seŋkэ (MSzFE III. 1978, 576.). A mai magyar nyelvben a finnugor eredetű szó belseji nazális + explozíva hangkapcsolatok szabályos folytatása a nazális eltűnése és a zárhang zöngésülése (*ŋk→g, *mp→b, *nt→d, *mt→d). A folyamatot a szóvégi magánhangzó lekopása teszi teljessé.

2. Számtalan példát találunk azonban arra, hogy nyelvünkben szóvégi helyzetben a mássalhangzó megváltozik, zöngésülés vagy zöngétlenedés következik be. Ez a jelenség nyelvjárási szinten ma is él a Nyugat-Dunántúlon, például Zala és Vas megyében. Természetesen a felsorolt példák mögött különböző nyelvi folyamatok feltételezhetők, velük egyszerűen csak azt bizonyíthatjuk, hogy a jelenség nyelvünkben nem ritka, és az ilyen váltakozás korábban is teljesen szokványos volt. 1211: Boscut (bosszú-d), Moncat (munka-d). Szóvégi zöngétlenedésre a -g hang esetében is találunk példákat. 1211: Vrzac (ország), Vendek (vendég), 1380 k.: Bettek, 1510: beteek (beteg), 1531: ky bwzzwk wala (kibuzog vala).

3. A felsorolt példák megtalálhatók Nyirkos István nemrégiben megjelent tanulmányában (Nyirkos 1996). A tanulmányban a szerző azt bizonyítja, hogy finnugor eredetű mag szavunk és az ismeretlen eredetűnek vélt makk közös finnugor tőre vezethető vissza. Véleménye szerint a mag szó valamikori nyelvjárási mak alakja a szóvégi másodlagos nyúlás következtében hangalakját tekintve is eltávolodott a mag szótól, és ez elősegítette, hogy jelentése is módosuljon, szóhasadással új szó jöjjön létre. Mag szavunk szóvégi mássalhangzója ugyanúgy a finnugor kori *ŋk hangkapcsolatra megy vissza, mint a szëg, szög szóvégi mássalhangzója. A -g zöngétlenülése Nyirkos István szerint mindenképpen a magyar nyelv külön életében ment végbe (Nyirkos 1996, 255.). A mag és a makk egy tőről eredeztetése analógiát jelent, erősíti elméletünk azon elemét, hogy székely szavunk a szëg, szög szó *szek alakjából is származhat.

4. Meg kell tehát vizsgálnunk, hogy a földrajzi nevek használatban lehettek-e zöngétlenült vagy zöngésült variánsaikkal is. A magyarság székely etnikai csoportjának kialakulása legkésőbb az Árpád-kor idején ment végbe. Kutatásainknak tehát az okleveles források földrajzi neveire kell kiterjedniük. Megkönnyítik munkánkat az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának eddig megjelent kötetei. Az anyaggyűjtés első lépéseként ezen köteteket áttekintve harmincegy vármegye földrajzi nevei között igen sok példát találtunk mássalhangzó zöngésülésére vagy zöngétlenedésére szó elején, szó végén, illetve szó belsejében egyaránt. Itt csak a k→g, illetve g→k jelölésváltakozások példáit ismertetem, vannak azonban okleveles példák más hangok esetében is a zöngésedésre, zöngétlenülésre, ami feltétlenül annak bizonyítéka, hogy a jelenség a helynevek esetében is nagy gyakorisággal fordul elő. Azokban az esetekben, amikor a jelölésváltakozás a helynév elején vagy végén fordul elő, gondolhatnánk arra is, hogy kiváltó oka a szövegkörnyezet volt, a helynevet megelőző, illetve követő szó zöngés vagy zöngétlen mássalhangzója. Ez azonban nehezen képzelhető el, mivel a magyar helynevek latin nyelvű oklevelekben szerepelnek, és az oklevelek szövege írásba foglalás előtt élőbeszédben valószínűleg el sem hangzott.

5. Az összegyűjtött példák száma és típusai:

Szó elején k→g jelölésváltakozás előfordul 5 esetben (pl. Kalsa-Galsa, Abaúj vm. 1321, Györffy ÁMTF I, 101.).

Szó elején g→k jelölésváltakozás előfordul 10 esetben (pl. Geszte-Keste, Baranya vm. 1332-5. Györffy ÁMTF I, 309.).

Szó belsejében k→g jelölésváltakozás előfordul 5 esetben (pl. Bakta-Bagotha, Bereg vm. 1232>360, Györffy ÁMTF I, 529.).

Szó belsejében g→k jelölésváltakozás előfordul 12 esetben (pl. Sziget-Zyked, Borsod vm., 1325/347, Györffy ÁMTF I, 807.).

Szó végén k→g jelölésváltakozás előfordul 18 esetben (pl. Futak [Batkaj]-Futog, Bács vm., 1250, Györffy ÁMTF I, 219.).

Szó végén g→k jelölés váltakozás előfordul 21 esetben (pl. Ecseg-Echek, Heves vm., [1222;): 1217]/550, Györffy ÁMTF III, 80.).

6. Következő lépésként azt kell megvizsgálnunk, hogy történhetett-e g→k, illetve k→g jelölésváltakozás a szeg elemű földrajzi neveinkben. Tíz idesorolható példánk van:

Szegedi~Scequedi, Baranya vm., 1311, Györffy ÁMTF I, 382.

Bakszeg~Boksich, Baranya vm., Lip., Györffy ÁMTF I, 277.

Szekcső~Zegchew, Baranya vm., 1329/378/388, Györffy ÁMTF I, 383.

Széki [Szeg] Saul-, Vócs-~Zeg, Bars vm., 1275, Györffy ÁMTF I, 475.

Diószeg~Gyozyk, Bihar vm., é. n. [1278 k.], Györffy ÁMTF I, 613.

Szék~Markaszeg, Bihar vm., Lip: Markaszeg aliis Markaszék, Györffy ÁMTF I, 666.

Szeged~Scequed, Zeked, Zekedino, Zekediensi, Csongrád vm., 1193, é. n. [1269 k.], 1315. X. 9., 1332, Györffy ÁMTF I, 900-901.

Kovárszeg (Széki)~Zequi, Hont vm., 1257, Györffy ÁMTF III, 213.

Hátszeg (Hacak)~Hatzak, Hatzok, Hazak, Haczak, Hathzok, Hunyad vm., 1276/291, *1278, 1300 Pp/XIX, 1332-6, Györffy ÁMTF III, 293.

Szék –3. (Szeg, Széktelek) ~Zeg, Komárom vm., 1284, Györffy ÁMTF III, 454.

(Az adatok közlésénél a Györffy ÁMTF jeleit, rövidítéseit is átvettem. Szék~Markaszeg esetében a k→g jelölésváltakozásra csak késői adat van, a Lipszky-féle 1808-as térkép. Hátszeg másik olvasata, a Hacak helyett valószínűbbnek tartom, hogy itt is a szeg zöngétlen variánsával, a *szek alakkal állunk szemben. A Szekcső és Szeged helyneveknek a szeg szótól független etimológiáját is feltételezik.)

 7. Az adatgyűjtés még csak részleges, az adatok azonban támogatják azt a feltételezést, hogy szeg elemű földrajzi neveinknek nyelvjárási szinten lehetett *szek változata. A rekonstruált *szek alak kapcsolata a szeg-gel akkor homályosult el, amikor a székelyek Erdélybe települtek, s kialakult közigazgatási szervezetük, a székek rendszere. A székek a székelyek bírói függetlenségére utaltak, arra, hogy külön bíráskodás, külön bírói szék alá tartoztak. A szék szónak és természetesen a székeknek tehát nincs közük a székely etnikai csoportnévhez, azonban a *szek és a székely szavak hangalakjának hasonlósága a szék szóval elhomályosította a székely szó eredetének ismeretét és összekapcsolta a székelyt a székekkel.

8. A székely szó először scicul, zekul alakban bukkan föl a 12. században. Megfejtési javaslatom szerint a szeg zöngétlen *szek alakjából keletkezett a denominális -l, -ly képző hozzáadásával. A g→k változás abszolút szóvégi helyzetben ment végbe, a képző a szónak nyelvjárási *szek alakjához járult. (A földrajzi nevek esetében azonban érdekes módon szó belseji helyzetben is találunk g→k, illetve k→g jelölésváltakozást, lásd az 5. és 6. pontban felsorolt példákat.) A képző előtt -u betűvel jelölve a tővégi rövid magánhangzót látjuk, ejtése volt. A véghangzó a korai ómagyar korban körülbelül a 13. század elejéig maradt fenn, a székely szó valószínű képzése idején, a 10. század végén gyakorinak nevezhető jelenség. A scicul, zekul alakokban a képző volt az, amely mintegy bezárva a szóba, megőrizte a tővégi magánhangzót létében, nyelvállásában azonban nem. Tehát itt az abszolút szóvégen előforduló alakot találjuk (lásd Zeguholmu). Az -l, -ly képzőnk finnugor eredetű; osztják, vogul, votják, cseremisz és finn megfelelései vannak (D. Bartha 1958, 113.). A denominális -l, -ly az ősmagyar és a korai ómagyar korban produktív képző volt, a következő funkciói rekonstruálhatók: kicsinyítés, valamihez tartozás, ellátottság (Szegfű 1991, 256–257.). Ilyesféle jelentést tulajdoníthatunk a székely szónak is: a szegek mint földrajzi tájformák összességére utalhatott és a székely csoportnak és embereknek a szegekhez tartozására. A székely szó jelentése a fentiek alapján nagyon közel állhatott mai szegély szavunk jelentéséhez, habár a TESz a szegélyt a szeg igéből eredezteti. A szegély a TESz szerint az 1770-es években szerepelt először írásban, korábban Szily Kálmán nyelvújítás kori szónak tartotta, és l807-ből adatolta (Szily 1902, 297.).

Bemutattam a székely etnikai csoportnév új etimológiáját. Nyelvi analógiákkal és okleveles adatokkal próbáltam bizonyítani, hogy a feltételezett hangtani változás végbemehetett a magyar nyelvben, vagyis etimológiám helyes.* Természetesen tovább erősítené a nyelvi alapú megfejtést, ha a székely szó is adatolható lenne a régiségből a szó belsejében a k hang helyén zöngés párjával, a g-vel. Korábban utaltam rá, hogy történelmi anyaggyűjtésem korántsem teljes még a szeg-szek variánsok terén. Elképzelhetőnek tartom, hogy a földrajzi nevek körén kívül az okleveles anyagban a személynevek között is előfordul az általam hangtani szempontból eredetinek gondolt szó belseji g hangot megőrző változat.

Elméletem nem teljesen új, többen már a közelében jártak. Thúry József például összegyűjtött minden olyan helynevet, amelyben a szeg tag előfordul, úgy vélvén, hogy szegek ott vannak; ahol székelyek (Thúry 1898, 45–46.). Sebestyén Gyula több olyan helynevet is közölt Csánki történeti földrajza alapján, amelyben a szeg helynévelem szóvégi zöngétlenedését figyelhetjük meg. Sajnos azonban közös eredetűnek vélte az összes olyan helynevet, amelyben a szeg, szék és csek/cseg vagy cseke/csege tag előfordul (Sebestyén 1897). Ez téves elképzelés. Szék szavunk valóban török eredetű, mint ahogy azt Sebestyén írta (Sebestyén 1897, 28.), a szeg azonban egy másik, finnugor eredetű alakra megy vissza, azt a feltételezést pedig, hogy létezett volna egy csek vagy csekik ’átláboI, átkel, gázol’ jelentésű ige, valamint az abból képzett cseke ’gázló’ jelentésű főnév már a Gombocz–Melich-féle Magyar etimológiai szótár sem fogadta el (Gombocz–Melich 1914–1930, I. 910–911.). Kiss Lajos szótára szerint mind a cseke, mind a csege helynévelem magyar személynévre megy vissza (Kiss 1988, I. 314., II. 649.). A Sebestyén-féle szeg, szék, csek/cseg, cseke/csege tagú földrajzi nevek körében a fenti hármas eredeten felül azonban még olyan helynevek is lehetnek, amelyekben szik '’nátrium tartalma miatt rosszul termő talaj, mocsár, mocsaras hely’ szavunk rejlik.

A székely szó végén található képző magyar eredetéről pedig már Benkő Loránd ugyanúgy vélekedett, mint én (Benkő 1990, 121).

Az etimológia bemutatása után vizsgáljuk meg, hogyan illeszkedik elméletem a székelyek eredetéről, történetéről vallott nézetekhez. Kutatástörténeti bevezetőmben utaltam rá, hogy a tudományban két vélemény áll egymással szemben, az egyik a székelyek török, a másik pedig a magyar eredetére vonatkozó érveket tartalmazza.

A székelyek török eredete mellett a következő érvek hozhatók fel:

  1. A székely népnév az eszkil volgai bolgár törzs nevéből vezethető le.
  2. A székelyek ugyanúgy lóval adóztak, mint a volgai bolgárok.
  3. A székelyek saját külön írással – rovásírással – rendelkeztek.
  4. A székelyeknek saját eredethagyományuk volt, amely Attilához kapcsolta őket.
  5. A krónikák szerint a székelyek önálló katonai segédcsapatokban harcoltak, a magyarok elővédjét alkották.
  6. A székelyek török eredetű társadalmi berendezkedéssel bírtak.

 

A székelyek magyar eredete mellett a következő érvek hozhatók fel:

  1. A székelyek a magyar nyelven belül nem rendelkeznek egységes, különálló nyelvjárással, hanem nyelvileg igen sokrétűek. Nyelvjárásaik három fő csoportra oszthatók, amelyek szoros rokonságban állnak a Kárpát-medence nyugati részein beszélt magyar nyelvjárásokkal. A székelység tehát különböző magyar nyelvű csoportok egybeolvadásából jött létre.
  2. A székelyeknek a magyaroktól eltérő származását, anyagi kultúráját nem támasztják alá régészeti adatok.

Mindkét érvrendszernek vannak erősebb és gyengébb pontjai, azonban az sem határozható meg általános érvénnyel, hogy melyek az erősebb és a gyengébb pontok. Különböző modellek állíthatók fel, s azokban más-más érvek lehetnek erősebbek, illetve gyengébbek. Én most egy olyan történelmi modellt mutatok be, amely inkább a székelyek magyar eredetét támogatja.

Kiindulópontom az a feltételezés, hogy a székely szó a székelyek feladatára utalt. Ez a szó minden bizonnyal a székely etnikai csoport határvédő funkciójával volt összefüggésben, tehát azzal, hogy a székelyek a szegeken helyezkedtek el. A székely szónak ez a jelentése nagyon jól illeszkedik abba a társadalmi struktúrába, amely az államalapítás előtti időszakban volt jellemző a magyarságra. A steppei állattenyésztő népek törzsszervezetére gondolok, amelyben az eredetileg vérségi alapon szerveződő csoportokat – törzs, nemzetség – az uralkodó törzs az éppen aktuális politikai céljai szerint szervezi át. Ezt a hatalmi struktúrát a terjeszkedés tartja életben, s a törzsi szervezet átalakítását is már elsődlegesen katonai szempontok diktálják (Németh 1991, 75–76, 90–91, 104.; Klima 1995, 151–152.; Vásáry 1983, 194–202.). Önállóvá válása után a magyarság is eljutott arra a szintre, hogy ilyen törzsszervezetet hozzon létre. Ezt a feltételezést támogatja Berta Árpád véleménye arról, hogy török etimológiájú törzsneveink a törzsek helyét jelölik ki a hadrendben (Berta 1989, 6–14.). Egy történelmi pillanatban tehát, amikor szükség volt a határok védelmének megerősítésére, törzset szerveztek erre a feladatra. A törzs a székely nevet kapta, utalva határvédő feladatára, a szegek védelmére.

A székely törzs megszervezésére minden bizonnyal a kalandozások kudarcba fulladása után és a feudális állam megszervezése előtt került sor (Bíborbanszületett Konstantin törzsnévsorában nem szerepel a székely törzs neve). Erre vonatkozóan elfogadhatjuk Györffy György feltételezését (Györffy 1941, 58–59.). A székelyek elhelyezkedésére vonatkozó okleveles adatokat már Jakab Elek összegyűjtötte száz évvel ezelőtt (Jakab 1896). Tanulmányából megállapítható, hogy a székelyek elsődlegesen a Kárpát-medence nyugati, északnyugati és délnyugati végein helyezkedtek el. Úgy vélem, ez az elhelyezkedés is támogatja azt az elképzelést, hogy a nyugaton elszenvedett vereségek után a Kárpát-medence azon két útvonalát – az északnyugati, Duna mellettit és a délnyugati, Aquileia irányába vezető utat – kívánták védeni az új törzzsel, amely útvonalakat a kalandozásra induló magyarok maguk is használták korábban. A székelyek elsődleges nyugati védő szerepét történettudományunk elismeri. Abban sincs vita, hogy a nyugat felőli veszélyeztetettség megszűnvén, a székelyek keletre, Bihar megye területére települtek vagy telepítették át őket. A székelyek később Biharból kiindulva hozták létre a székely székek településrendszerét.

A székely eredetkérdés kutatásában nagyon fontos eredményeket ért el a nyelvészet is. Már a századforduló táján elkezdték vizsgálni a székely nyelvjárásokat, kapcsolataikat az ország más területeinek nyelvjárásaival (Balassa 1893; Steuer 1893a, b, c, d; Erdélyi 1905, 1906, 1919 stb.). Az eredményeket felhasználva, leginkább Erdélyi Lajos munkásságára hivatkozva, napjainkban Benkő Loránd foglalkozik ezzel a kérdéssel. Kutatásai szerint a székelység három nyelvjárást beszél. Az első Marosszék nyelvjárása, a második Udvarhelyszék és a volt Telegdiszék nyelvjárása, a harmadik pedig Sepsi-, Orbai-, Kézdi-, Kászonszék, Fe1csík, A1csík és Gyergyószék lakóinak nyelve. Ezen nyelvjárások közül a marosszéki az Őrség és Pozsony vidéke nyelvjárásaival mutat kapcsolatot, az egykori Telegdiszék, később Udvarhelyszék nyelve kapcsolatban van Baranya és a valamikori Valkó megye nyelvjárásaival, míg a legkeletibb székely csoportok nyelve az Őrség és az Őrvidék nyelvjárásaival rokon (Benkő 1990, 114–115.). A nyelvjárástani vizsgálatok tehát egyértelműen alátámasztják a történeti források adatait a székelyek északnyugat- és délnyugat-magyarországi származásáról, elsődleges lakhelyéről. Ugyanez az eredmény érhető el a székelyföldi földrajzi nevek vizsgálatával is. A helynevek túlnyomó többsége magyar eredetű, és jellemző a párhuzamos helynévadás azokkal a területekkel, amelyekkel a nyelvjárási kapcsolatok is fennállnak. Erre a jelenségre is felfigyeltek már korábban (Thúry 1882, 29–49.). Thúry Lajos példáit Benkő Loránd szaporította (Benkő 1990, 115–118.).

Az említett történeti-nyelvészeti forráscsoportokból kirajzolódó tényekhez teljes mértékben illeszkedik a székely etnikai csoportnév általam javasolt etimológiája. A történelmi folyamatot a következőképpen képzelhetjük el: korábban is katonai szolgálattal tartozó közösségekből törzset szerveztek a nyugati végek védelmére a kalandozások kényszerű befejezése – az augsburgi csatavesztés – után. A törzs határvédő funkciója miatt kapta a székely nevet. (Vö. Németh 1991, 291: „A törzsi rendszer megszüntetése után alakult ki az ő [ti. a székelyeké] törzsi rendszerük, melyhez azután – mint határt védő, külön élő csoport – igen erősen ragaszkodtak.”) Később a székelyeket a keleti végeken jelentkező veszélyek miatt (például besenyő támadás 1068-ban) Bihar megyébe telepítették át, ahonnan további keleti kirajzásuk megindult a tulajdonképpeni székely székek felé. (Elképzelhető azonban spontán áttelepülés is, amelyben nyilván korábban szerzett jogaik megőrzése vezette a székelyeket.) A korai Árpád-kor határvédő szervezete azonban nem csak a székelyekből állt. A történettudományban vitatott az őrök és a lövők szerepe, valamint kapcsolatuk, esetleg azonosságuk a székelyekkel (Kordé 1995, további irodalommal). Egy lehetséges megoldásként a következőt ajánlom: a gyepűket, kapukat az őrök és lövők védték, s mögöttük helyezkedtek el a legveszélyeztetettebb irányokban a székelyek. Mai terminológiával élve az őröket és a lövőket napjaink „határőrségével” azonosíthatjuk, míg a székelyeket egyfajta „gyors reagálású haderőként” , vagy az „első lépcső” csapataiként képzelhetjük el. A székelyek feladata volt, hogy elsőként vegyék fel a harcot a határon és a határőrségen átjutott ellenséggel. A székely törzs megszervezésének idején a székelyek, az őrök és a lövők nem ugyanazt a feladatot látták el, később azonban társadalmi helyzetük és funkciójuk bizonyos fokú összemosódásából eredően megindult ezen csoportok egybeolvadása, s amikor a 13. század folyamán a székelyek elkezdték mai lakóhelyük betelepítését, a nyelvjárási adatokból feltételezve közöttük találjuk az őrök, lövők leszármazottait is.

A fentiekben röviden vázolt elképzelés a következőkben illeszkedik a székelyekről korábban kialakított nézetekhez:

A székely szó magyar etimológiája önmagában nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a székelyek nem magyar anyanyelvűek voltak. Köztudott, hogy a honfoglaló magyarok törzsnevei túlnyomórészt, avagy teljesen török eredetűek, de ennek ellenére valószínűsíthető, hogy a 9. század végén betelepülő eleink a finnugor eredetű magyar nyelvet beszélték. A székelyek török eredetét valló kutatók is egyetértenek azzal, hogy Erdélybe már mindenképpen egy magyarul beszélő székelység települt át, s a székelyek a 11. századra már teljesen elmagyarosodtak (Kristó 1996, 115–116.; Kordé 1994, 119.). Ez a folyamat még könnyebben végbe mehetett, ha a székelyeket nem a magyarságtól idegen etnikai tömbként képzeljük el, hanem egy határvédelemre szervezett vegyes anyanyelvű csoportként. Természetesen az is elképzelhető, hogy a székely törzs már megszervezésekor szinte kizárólag magyar anyanyelvű közösségekből állt, az általam kidolgozott koncepció azonban nem ezt tartja a megoldás kulcsának, a hangsúlyt nem a székelyek etnikai különbözőségére helyezi, hanem arra, hogy itt egy tudatos törzsszervező akció történt.

A székelyek török eredete mellett jelentős történeti hagyomány szól. Anonymus szerint a székelyek, akik korábban Attila király népe voltak, a Kórógy vize mellett csatlakoztak az Ösbő és Velek által vezetett magyar seregekhez, majd első hadrendként indultak harcba Mén-Marót ellen (Anonymus: Gesta Hungarorum, c. 50.). Kézai Simon is a hunokkal hozza kapcsolatba a székelyeket, s azt írja, hogy az Attila halála után kitört testvérháborúban vereséget szenvedtek, s Csigla mezején várakoztak Árpádnak és népének megérkezéséig (SRH I. 162.). A későbbi krónikák Kézai történetét vették át. A 14. századi krónikakompozíció az 1146-os Fischa menti csata kapcsán is ugyanazt a hagyományt rögzíti, mint Anonymus: a besenyők és a székelyek feladata a magyar csapatok előtt járni (SRH I. 456.). A székelyek beosztása a hadrend elő- és utóvédjébe még a 15. század legvégéről is kimutatható II. Ulászló egy okleveléből (SzO III. 139.).

Ezek az érvek rendkívül jelentősek a székelyek török eredete szempontjából, ha olyan fontos érvre támaszkodhatnak, mint a székely–eszkil azonosítás. A most felsorolandó érvek miatt azonban nincsenek ellentmondásban azzal a nézettel sem, amely a székely etnikai csoportnevet a magyar nyelvből fejti meg, s a székelyeket egy 10. század második felében szervezett magyar törzs leszármazottainak tartja.

A krónikák értesülései kétségtelenül kettős hagyományra mennek vissza. Egyrészt a székelyek a hadjáratok idején ténylegesen az elő- és utóvéd szerepkörét látták el, másrészt minden bizonnyal élt egy történet a székelyek különleges származásáról. Véleményem szerint ezek egymásból következő dolgok. A székely törzs megszervezése a Szent István-i állam kialakítása előtti utolsó pillanatban történt. Az államszervezéssel együtt járt a hadsereg és a hadviselés új alapokra helyezése is, tehát a hadrend törzsekre való osztása rövid idő alatt elavult formává vált, mégis a székelyek különállása – ha nem is a hagyományos törzsi formában – fennmaradt, éspedig a székelység rendkívül fontos feladata miatt. A székelyek határvédő törzsi származásával függ össze elő- és utóvéd szerepkörük is. A hadrendben elfoglalt helyük elég speciális volt: a nagyobb idegen betörő csapatok feltartóztatása. Ez a feladat azt jelentette, hogy védekező harcok esetén az első nagyobb harcba bocsátkozó sereget alkották. Tekintettel arra, hogy jól szervezett haderőt alkottak (lásd nemek és ágak szerinti beosztásukat), természetesen támadó csatározásokban is felhasználták őket, s akkor is elöl jártak a támadásban, illetve hátul a visszavonulásban. Elő- és utóvédszerepük véleményem szerint négy okra vezethető vissza. Ezen szerepük egyszerre következett (1.) abból, hogy egy korábbi struktúrában feladatuk volt elsőként szembeszállni a betolakodókkal, (2.) abból, hogy feladatuk fontossága miatt törzsi jellegű szervezetük és törzsi hagyományaik fennmaradtak akkor is, amikor a magyar állam hadrendje már átalakult, (3.) abból, hogy a hadakozó magyarok között az alsóbb társadalmi réteget képviselték, tehát alkalmasak voltak a sereg magjának, a magasabb társadalmi helyzetű főembereknek és familiárisaiknak védelmére, (4.) végül pedig abból is, hogy a magyar államalapítással egy időben lezajlott haderőreform után a székelyeknek nemcsak a szervezete, hanem felszerelése is elavulttá vált, s így természetes módon adódott, hogy leginkább csak olyan kiegészítő tevékenységre alkalmazták őket, mint például elő- és utóvédként a fősereg biztosítása.

A székelyek saját származástudatának kialakulása minden bizonnyal rövidesen a székely törzs megszervezése után megkezdődött. A későbbiekben a különleges származás tudatára a székelyeknek gyakorlati okokból is szükségük volt: hivatkozási alapot jelentett különleges jogaik védelmében. Nagy Géza l886-os tanulmányában már foglalkozott annak bizonyításával, hogy Anonymus folklórhagyományokra építve írt a székelyekről (Nagy 1886, 18–37.), Kristó Gyula pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a Névtelen „társadalomrendező elvvé a történetiség jogát tette” (Kristó 1979). Anonymus tehát vagy átvett egy a székelyek körében létező legendát a hun eredetről, vagy a székelyek ősi jogainak bizonyítása érdekében maga konstruált egyet. Anonymus székely származáselméletét Kézai Simon fejlesztette tovább. Arról írt, hogy a hunoktól származó székelyek Csigla mezején időztek a magyarok betelepüléséig. Csigla mezeje Thúry József szerint – tévesen – egy török csigla ’kerítés, sánc, gyepű’ jelentésű szót őrzött meg, Németh Gyula pedig szintén tévesen a ’magas gát, nádból és gyékényből font magas kerítés, a sátor bejárata előtt kifeszített gyékény, nagy hó, lavina’ jelentéseket adja meg (Thúry 1898, 207.; Németh 1935, 134–135.). A szó talán a hasonló jelentésű (lásd 8. pont) székely szó tükörfordítása, s ily módon bizonyítékul szolgálhat arra nézvést is, hogy eredetileg a székely etnikai csoportba török és magyar anyanyelvű kevert népesség tartozott.

A székelyek jogai tehát a magyar honfoglalásnál korábbiak, s azokat a magyarok nem csorbíthatják. Elképzelhető, hogy létezett ilyen nézet a székelyek körében. A székelyekhez kötődő, mesés elemeket tartalmazó folklórszövegeket a szokásos módon jelesebb alkalmakkor hallgatták, mesélték s adták tovább. Erre vonatkozólag párhuzamként érdemes idézni Peterdi Vera Kun származástudat a 20. században című tanulmányát. A cikk nyomon követi, hogyan vált egy tekintélyes parasztgazda a közösség hagyományőrzőjévé: hogyan gyűjtötte a kunokhoz kötődő hagyományokat, hogyan magyarázta-értelmezte és adta tovább nagy szorgalommal gyűjtött ismereteit. Az is látható, hogy egy ilyen közegben milyen könnyedén torzulnak a reális adatok, s milyen hamar alakulnak ki alaptalan legendák. A tanulmány alanya, Szappanos Lukács például teljes hittel állította és terjesztette, hogy a verbunkos a kunok ősi tánctípusa (Peterdi 1996).

Anonymust két és fél évszázad választotta el a székely törzs megszervezésének idejétől, s mintegy két évszázad az államalapítás korától, amikor a törzsi alapú hadszervezet – a székely hadszervezet kivételével – megszűnt. Kézai Simon munkásságát az említettnél még nagyobb periódus választja el a honfoglalás és az államalapítás korától. A történetírók vélekedését a székelyek származásáról már csak emiatt is nagy óvatossággal kell kezelnünk. Ugyanakkor arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a fenti szerzők székelyekre vonatkozó származáselmélete egyáltalán nem választja el olyan élesen a székelyeket és a magyarokat, mint azt történettudományunk általában hirdeti. Mindenki tudja, hogy krónikája egy másik helyén Anonymus nemcsak a székelyeket származtatja Attilától, hanem az Árpád-házi királyokat is, Kézai pedig nemcsak a székelyeket származtatja a hunoktól, hanem a magyarokat is.

A székelyek török eredete melletti érvként említik még, hogy a székelyek lóval adóztak, miként a volgai bolgárok, valamint, hogy a székelyek használták a rovásírást (Kristó 1996, 31–32.). Én mindkét jelenséget úgy értékelem, hogy az nem a székelyek hajdani etnikai különállására, hanem archaikus társadalmi berendezkedésére utal. Ezek a jelenségek a honfoglalás utáni időszakban az egész magyarságra jellemzőek voltak. A honfoglalás korából származó rovásjelekkel díszített csont íjmerevítő ismert például Békés megyéből (Dienes 1962; Vékony 1987, 106–107.), s minden bizonnyal nemcsak a határvédő székelyeknek kellett lóval adózniuk, hanem mindazoknak, akik lótenyésztéssel foglalkoztak. Lehet, hogy ez a szokás csakugyan bolgár-török eredetű, de ebben az esetben sem lehetett csak a 10. század második felében megszervezett székelyekre érvényes, hiszen az egész magyarság valamikor igen szoros kapcsolatban állt (és élt) a bolgár-törökökkel, amit a magyarok idegen elnevezésének a forrása, az onogur is bizonyít.

Mint korábban utaltam rá, elméletem inkább azokhoz a nézetekhez illeszthető, amelyek a székelyek magyar eredetéről szólnak. Így ezen nézetcsoport egyes elemei ellen nem is kell úgy érvelnem, mint a török származás mellé felsorakoztatott érvek ellen. Egy különbség van csupán, amelyre korábban már elég részletesen kitértem: elképzelhetőnek tartom, hogy a székely törzs megszervezésekor a törzsbe sorolt katonáskodó elemek között voltak nem magyar anyanyelvű közösségek is.

 

______________________

Irodalom

Anonymus: Gesta Hungarorum = Silagi, G. – Veszprémy, L.: Die „Gesta Hungarorum” des anonymen Notars. Ungarns Geschichtsschreiber 4. Sigmaringen, 1991.

Apór 1868 = Apór K.: A székely örökség történeti és jogi szempontból. Marosvásárhely, 1868.

Balassa 1893 = Balassa J.: A székely nyelvjárások osztályozása. Magyar Nyelvőr 22 (1893) 275-277.

Balázs 1980 = Balázs J.: Levédia. Nyék… és a székelyek eredete. In: Magyar deákság. Budapest, 1980. 245–274.

Benkő 1791 = Benkő J.: Az Erdély országi nemes székely nemzetnek képe, mely A leg hitelesebb Histori­kusoknak Irásiból, Leg föbb-képpen pedig A Haza Törvényeiből, és az Ország Gyüléseinek Végzéseiből Benkő Jósef A Hárlemi Tudós Társaságnak Tagja által öszve szedetett, És most a tsekéllyebb Tudományú Hazafiaknak kedvekért Magyarra fordittatott, És némü-némü Toldásokkal Meg-bővittetett L. S. K. által. Kolozsvár, 1806.

Benkő 1990 = Benkő L.: Adalékok a székelyek korai történetéhez. Új Erdélyi Múzeum III-2. Budapest, 1990. 109–122.

Berta 1989 = Berta Á.: Új vélemény török eredetű törzsneveinkről. Keletkutatás 1989. tavasz, 3–17.

Bóna 1991 = Bóna 1.: A székely-kérdés mai állása egy régész-történész szemszögéből. Korunk 1991, 1529–1536.

Borovszky 1894 = Borovszky S.: A honfoglalás története. Budapest, 1894.

D. Bartha 1958 = D. Bartha K.: A magyar szóképzés története. Magyar történeti szóalaktan I. Budapest, 1958.

Dienes 1962 = Dienes 1.: Nemzetségjegy (tamga) a békési honfoglaláskori íjcsonton. FolArch XII (1962) 95–109.

Ember 1940 = Ember Ö.: A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a nemzeti népi törekvésekre. Debrecen, 1940.

Erdélyi

  • 1905 = Erdélyi L.: Időalakjaink és módjaink a háromszéki nyelvjárásban. NyK 35 (1905) 332–369.
  • 1906 = Erdélyi L.: A feltételes és felszólító módú időalakok a háromszéki nyelvjárásban. NyK 36 (1906) 77–94.
  • 1919 = Erdélyi L.: A székely nyelvjárásokhoz és településtörténethez. MNy 15 (1919) 72–77.

Fogarasi 1864 = Fogarasi J.: A székely népköltési gyűjtemény nyelvészeti tekintetben. Magyar Sajtó 1864, 119., 120. sz.

Gombocz–Melich 1914–1930 = Gombocz Z. – Melich J.: Magyar etimológiai szótár. Budapest, 1914–1930.

Györffy

  • 1941 = Györffy Gy.: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei. Szerk. Mályusz E. Budapest, 1941. 35–86.
  • 1977 = Györffy Gy.: Honfoglalás, megtelepedés és kalandozások. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977. 140–142.
  • 1990 = Györffy Gy.: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990.

Hasan Eren – Pais 1943 = Hasan Eren - Pais D.: A székely név magyarázatához. MNy 39 (1943) 205–209.

Hunfalvy 1876 = Hunfalvy P.: Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876.

Jakab 1896 = Jakab E.: Székely telepek Magyarországon. Századok 30 (1896) 581-606, 693-704.

Jerney 1851 = Jerney J.: Keleti utazása I-II. Budapest, 1851.

Karácsonyi

  • 1905 = Karácsonyi J.: A székelyek eredete és Erdélybe való települése. Értekezések a történeti tudományok köréből XX. Budapest, 1905. 209–282.
  • 1927 = Karácsonyi J.: Új adatok és szempontok a székelyek történetéhez. Erdélyi Tudományos Füzetek 9. Cluj-Kolozsvár, 1927.

Kiss 1988 = Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, 19884.

Klima 1995 = Klima L.: Hadakozó nemes elődeinkről. Hadszervezet és társadalmi szervezet kapcsolatai a vezérek korában. In: Altum Castrum IV, A népvándorláskor fiatal kutatóinak IV. összejövetele. Visegrád, 1995. 151–155.

Kordé

  • 1991 = Kordé Z.: A székelykérdés története. Múzeumi füzetek 4. Székelyudvarhely, 1991.
  • 1993 = Kordé Z.: A székely eredetkérdés az újabb kutatások tükrében. Aetas 1993/3, 21–39.
  • 1994 = Kordé Z.: A székely-kérdés buktatói. Válasz Bóna Istvánnak. Korunk 5 (1994/6), 119.
  • 1995 = Kordé Z.: Székelyek, őrök és lövők. In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta L. Szeged, 1995. 221–232.

Kristó

  • 1979 = Kristó Gy.: Szempontok Anonymus gestájának megítéléséhez. AHSzeg 66 (1979) 45–59.
  • 1996 = Kristó Gy.: A székelyek eredetéről. Szeged, 1996.

Lehoczky 1897 = Lehoczky T.: Újabb adatok a székely név eredeti értelméhez. Ethnographia 8 (1897) 205–210.

MSzFE = A magyar szókészlet finnugor elemei I-III. Főszerk. Lakó Gy. Budapest, 1968–1978.

Nagy 1879 = Nagy J.: A székelyek scytha-hún eredetűsége és az ellenvélemények. Kolozsvár, 1879. Nagy 1886 = Nagy G.: Adatok a székelyek eredetéhez és egykori lakhelyéhez. A Székely Nemzeti Múzeum Értesítője 1. Sepsiszentgyörgy, 1886.

Németh

  • 1935 = Németh Gy.: A székelyek eredetének kérdése. Századok 69 (1935) 129–156.
  • 1991 = Németh Gy.: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzéteszi Berta Á. Budapest, 1991.

Pauler

  • 1883 = Pau1er Gy.: Anonymus külföldi vonatkozásai. Századok 17 (1883) 97–116.
  • 1899 = Pauler Gy.: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt I-II. Budapest, 1899.

Peterdi 1996 = Peterdi V.: Kun származástudat a 20. században. In: Magyarok Kelet és Nyugat között. A nemzettudat változó jelképei. Szerk. Hofer T. Budapest, 1996. 209–219.

Rásonyi 1960 = Rásonyi L.: A székely név eredete. MNy 56 (1960) 186–194.

Rubicon 1992/3 = Vélemények a székely eredetkérdésről. Rubicon 1992/3, 28–29.

Sebestyén 1897 = Sebestyén Gy.: A székelyek neve és eredete. Néprajzi füzetek 4. Budapest, 1897.

Steuer

  • 1893a = Steuer J.: A székely diftongusok. Magyar Nyelvőr 22 (1893) 124–131.
  • 1893b = Steuer J.: Csíki székelység. (A székely nyelvjárások osztályozásának vázlatával.) Magyar Nyelvőr 22 (1893) 213–218.
  • 1893c = Steuer J.: A székely hangrendszer I-II. Magyar Nyelvőr 22 (1893) 250–256, 298–303.
  • 1893d = Steuer J.: A székely nyelvjárások osztályozása. Magyar Nyelvőr 22 (1893) 343–345.

Szegfű 1991 = Szegfű M.: A névszóképzés. In: A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Budapest, 1991. 188–258.

Szily 1902 = Szily K.: A magyar nyelvújítás szótára. Budapest, 1902.

Tagányi 1890 = Tagányi K.: A honfoglalás és Erdély. Megvilágításul a székely kérdéshez. Ethnographia I (1890) 213–223.

Thúry 1898 = Thúry l: A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum XV. 1898.

Vámbéry 1895 = Vámbéry Á.: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895. (Repr.: Budapest, 1989.)

Vásáry 1983 = Vásáry 1.: Nép és ország a türköknél. In: Nomád társadalmak és államalakulatok. Szerk. Tőkei F. Kórösi Csoma Kiskönyvtár 18. Budapest, 1983. 189–213.

Vékony 1987 = Vékony G.: Későnépvándorláskori rovás feliratok a Kárpát-medencében. Szombathely, 1987.


* Megfejtési javaslatomra megerősítő és elutasító véleményeket is kaptam, amelyek tanulságait igyekeztem beépíteni cikkem végleges változatába. Elméletem pontosítása szempontjából különösen fontosak voltak Benkő Loránd és Berta Árpád bíráló, ám segítő szándékú észrevételei. Segítségüket ezúton is köszönöm.