ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Merják és muromák

nyomtatható változat

A merják és a muromák története

A merja és a muroma nép már a középkor óta nem létezik, beolvadt a területükre benyomuló keleti szláv-orosz lakosságba. Földrajzi elhelyezkedésük alapján a volgai finnugorok csoportjában tartják őket nyilván. A merják és a muromák közül az előbbiek múltja jelentősebb: történelmi, régészeti emlékeik számosak, a forrásokból egy hajdan volt jelentős nép tárul elénk.

 

A merják története

A merják valamikor a Felső-Volga vidéken éltek Moszkvától északra, a mai Jaroszlavl, Vlagyimir és Kosztroma városok körüli területeken. A régészeti leletek alapján a merják területe a következőképpen írható le:

  • ÉNY-i határ: a Felső-Volga melléke, beleértve a bal partot is, a Plescsejevo-tóból eredő Nyerl folyó torkolatától kb. Ribinszk városáig. Ez a határvonal az említett Volga-szakasz irányvonalát meghosszabbítva É felé tart, de a merja terület.
  • É-i határa egyelőre nem állapítható meg.
  • DNY-i határ: a Plescsejevo-tóból eredő Nyerl és a Dubna vízválasztóját követő képzeletbeli vonal a Kljazmáig.
  • D-i határ: a Kljazma folyó a Peksa torkolatától a Kljazmának az Okába torkollásáig.
  • K-i határ: a Luh folyó vonala, majd egy rövid NY–K-i irányú Volga-szakasz Kinyesma városától az Unzsa betorkollásáig, onnan tovább az Unzsa folyó melléke.

Lakóhelyükön a merják több településtömböt alkotva éltek. Az öt sűrűbben lakott vidék közül a történeti források kettőnél utalnak merja lakosságra.

  1. Már az orosz őskrónika is merja vidékként mutatja be a Nyero- és a Plescsejevo-tó környékét.1 Ezen a központi fekvésű területen a merja települések a két tó mellett találhatók.
  2. Szuzdal–jurjevi mezőség. Ez a vidék 60 km-re található a Plescsejevo-tótól DK-re, a Kljazmába torkolló Koloksa és a szintén oda beömlő másik Nyerl folyó között. Az itt található települések egy kb. 80x40 km-es területen helyezkednek el.
  3. A harmadik csoport a Kljazma bal partján települt meg, a Teza és a Luh folyók mellékén. Ennek a települési tömbnek a kiterjedése kb. 25x40 km.
  4. A Felső-Volga melléke. Ezen a Volga-szakaszon a Plescsejevo-tóból eredő Nyerl folyó Volgába torkollásától Kinyesma városáig kb. 400 km-es szakaszon mintegy 42 merja település ismert.
  5. A Volgán túli vidék. A Felső-Volga bal partja tartozik ide Ribinszk városától az Unzsa torkolatáig. A történeti források a Nyero- és a Plescsejevo-tó vidéke mellett innen is említenek merjákat. Itt található a merja népnevet őrző Galics Merszkij városa is. Ezen a területen a legnagyobb merja csoport a Galicsi-tó É-i partján és a Veksza folyócska mellett élt, ahol egy 20 km-es szakaszon 5 kisebb település és Unorozs városa ismert a régészek előtt. Itt tárták fel a legkésőbbi merja települést és temetőt, amely a 10-11. századra datálható. A másik jelentősebb Volgán túli merja települési tömb az Unzsa középső folyása mellett helyezkedett el. Egy 22 km-es szakaszról 3 földvár, 3 település és a hozzá tartozó temetők ismertek. A harmadik és egyben legkisebb kiterjedésű Volgán túli települési tömb a Kosztroma bal oldali mellékfolyója, az Andoba mellett volt.

A merják korai történetéről a régészeti feltárások eredményeiből tájékozódhatunk. Az ásatások már a 19. században megkezdődtek, mivel Oroszország középső részén rengeteg halomsír található, melyek látványa mágnesként vonzotta a kutatókat. Ugyanakkor tárták fel az első földvárakat is, melyek felszíni térforma-maradványai szintén jól láthatók voltak. Mindez az 1850-es években történt, egész pontosan 1852–54 között. Ekkor Alekszej Szergejevics Uvarov vezetésével kb. 7000 12–13. századi halomsírt tártak fel a Vlagyimíri és Jaroszlávi Kormányzóságban, valamint Alekszandrova Gora és Szarszkoje földvárát a Plescsejevo-tó közelében. Azóta folyik a vita, hogy mit is találtak akkor: az emlékek a merjákhoz tartoznak avagy már az oroszokhoz. A lelőhelyek finnugor eredetű tárgyai, a temetkezési szokások egyes ősi vonásai ugyanis magyarázhatók az eloroszosodó merja népesség emlékeiként, de az orosz etnikum asszimiláció révén megörökölt merja kulturális hagyományaiként is. A korai kezdés után folyamatos a merják régészeti emlékeinek kutatása, ennek a témakörnek mindig voltak kiváló szakemberei. A figyelem a merják előtörténetének kutatására terelődött. A merják területén a vaskori gyjakovói kultúra emlékeit is feltárták. A gyjakovói kultúra népességének és a merjáknak a kapcsolatát azonban egyes régészek vitatják. Véleményük szerint a merják keletről érkezett betelepülők voltak történelmi lakóhelyükön, a gyjakovói ősnépesség pedig valamiféle balti finn csoport lehetett.2

A merja népnév – és különösen meri változata – nagyon hasonló a mari népnévhez. Ez volt az alapja annak, hogy a 19. század végén a finnugor népek oroszországi kutatói megpróbálták a két népet azonosítani. Később, már a 20. század első felében, közepe táján ehhez régészeti bizonyítékokat is próbáltak keresni, valamint az egykori merja területek földrajzi neveit kísérelték meg a mari nyelvből magyarázni. A merja–mari kapcsolatok kétségtelenek, de nem bizonyítható, hogy egy nagyobb nép két csoportjáról lenne szó. Napjainkban a töredékes nyelvi adatokból, a merja területek orosz nyelvjárásainak finnugor eredetű szavaiból arra következtetnek, hogy a merják nyelve nem a marihoz, hanem inkább a balti finn nyelvekhez állt közelebb.3 Az előző bekezdésben idézett régészeti feltételezés azonban óvatosságra int: az orosz nyelvjárások finnugor eredetű elemei egyaránt eredhetnek a gyjakovói kultúra balti finn népességétől, illetve a betelepülő merjáktól is.

Az írott források a merjákat először a 6. században említik. Jordanes Geticájában mint Hermanarich krími gót király alattvalói szerepelnek. A 12. századi orosz őskrónika lakóhelyüket is pontosan közli: a Rosztovi- és a Klescsino-tó mellett laktak. (Ma Nyero- és Plescsejevo-tó.) Az évkönyvírók néhány nevezetes esemény kapcsán is megemlékeztek a merjákról: 859-ben a varjágok (vikingek) adót szedtek tőlük, 862-ben viszont részt vettek az ellenük folyó harcban. 882-ben elkísérték Oleget Kijevbe, aki akkor alapozta meg ott a hatalmát, 907-ben pedig Oleg bizánci hadjáratának résztvevői között találjuk őket.4 A merja–viking kapcsolatok elsődleges színtere a Felső-Volga melléki merja települések láncolata lehetett. A viking kalandozók közvetítésével a 9–10. században a merják bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe. Ennek régészeti bizonyítékai vannak. A merják a településeiken talált arab dirhemeket szőrméikért kaphatták cserébe. A vikingekkel fenntartott kapcsolat eredményeképpen viking típusú ékszerek és használati eszközök terjedtek el a merjáknál. A régészek által feltárt legnagyobb merja település, Szarszkoje földvára a Plescsejevo-tó mellett kereskedelmi központként is szolgált. A 11. századi német történetíró, Brémai Ádám, mirri néven említi a merjákat. Ebben az időben azonban már megindult a merják tudatos beolvasztása. E században pusztult el Szarszkoje földvára is. A 13. században a merja területeket kelet felől fegyveres támadás érte: a magyar Julianus második útjáról készült jelentésében olvashatjuk, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is.5 Az utolsó híradás a merjákról egy 15–16. századi forrásban maradt fenn, amely egy „Merja szállás” [Merszkij sztan] nevű vidéket említ a Volga balpartján a Medvegyica torkolatánál. Ez az adat talán arra utal, hogy a merják körében ekkor még élt származástudatuk. A merják azért tűnnek el a történeti forrásokból, mert az oroszok igen gyorsan asszimilálják őket. Ez a folyamat a történeti és a régészeti adatok együttes elemzésével rekonstruálható.

A merja népnév az orosz őskrónikában a fent említett három év eseményeinél szerepel, valamint a krónika bevezetőjében, amelyet Nyesztor, a krónika szerkesztője illesztett a mű elejére az 1110-es években. Mivel a későbbi hírekben a merják nem szerepelnek, már ennek a hírnek az alapján is arra gondolhatunk, hogy legkésőbb a 12. század első felében befejeződött asszimilációjuk. Ezt a feltevést áttételesen bizonyítják a krónika további hírei, amelyek a finnugor területeken létrejött orosz városok életéről és az adószedés eseményeiről számolnak be. A városok alapítása, az orosz helyőrség és adminisztráció megjelenése minden finnugor területen hasonló módon zajlott, de ez a folyamat legelőször a merják és a muromák földjén bontakozott ki. Az orosz őskrónika a 988-as évnél számol be Vlagyimir6 kijevi fejedelem államszervező tevékenységéről: „Tizenkét fia volt … És ültette Jaroszlavot7 Rosztovba. Amikor meghalt Novgorodban a legidősebb fia, Viseszlav,8 Jaroszlavot ültette oda, Boriszt9 pedig Rosztovba, Glebet10 meg Muromba…”

Rosztov, Murom, Novgorod és Beloozero a krónikában a legkorábban előforduló olyan orosz alapítású városok, amelyek finnugor területen jöttek létre. Ezen városok környéke tehát nemcsak a szervezetlen bevándorlásnak, hanem a kijevi állam terjeszkedési törekvéseinek célpontja is volt. A felsoroltak közül Novgorod később teljesen függetlenítette magát Kijevtől, és a balti finnek által lakott területek, így Beloozero felé is önállóan terjeszkedett. Rosztov és Murom azonban a kijevi fejedelem alá tartozott, a terület benépesítését ő irányította.

Kijev és Novgorod, a két óorosz hatalmi centrum egymástól eltérő jellegű gazdálkodást alakított ki: míg Kijevre és hűbéres fejedelemségeire a földművelő–állattenyésztő gazdálkodás volt jellemző, addig Novgorod életében rendkívüli jelentősége volt a kereskedelmi kapcsolatoknak is. Ez a különbség rányomta bélyegét a két állam terjeszkedési törekvéseire: Novgorod piacot és piacra vihető termékeket keresett, ezért már igen korán távoli és merész expedíciókba bocsátkozott, Kijev viszont a művelhető földeket igyekezett megszerezni környezetében, amelyeket be is olvasztott államába. Ezt a törekvést láthatjuk megnyilvánulni abban is, hogy 1024 körül Bölcs Jaroszlav levert egy felkelést Szuzdalban,11 és „rendelkezett arról a földről”. „Az a föld” a Rosztovi Fejedelemség volt. A felkelők minden bizonnyal a merja őslakók voltak és nem a frissen érkezett oroszok, akiknek feltehetőleg nem volt különösebb okuk a lázadásra, mivel különböző előjogokat is élvezhettek, amelyekkel a betelepülésre ösztönözték őket. Bölcs Jaroszlav, mielőtt novgorodi és kijevi fejedelemként minden orosz földek urává lett volna, a Rosztovi Fejedelemségben tanulta ki a fejedelmi mesterséget. Minthogy e területet alaposan megismerte, későbbi személyes érdeklődése érthető. Bizonyosan ez az ambíció is szerepet játszott a merja területek gyors bekebelezésében. A vidék megszállása orosz szempontból helyes döntés volt, hiszen az itt kialakuló fejedelemségek – Rosztov, Szuzdal, Vlagyimir – jelentős politikai és gazdasági tényezővé tudtak válni, később területükön jött létre és emelkedett fel Moszkva városa, a tatárok kiűzője és az orosz egység újbóli megteremtője.

A történelmi adatok alapján fölállított elméletet a merja vidékek tudatos és erőltetett megszállásáról a régészeti megfigyelések a következőképpen támogatják: az orosz lakosság a merja települések közvetlen közelében vagy azok helyén települt le. A 10–11. század átmeneti időszaknak tekinthető: ekkor még fennállt Szarszkoje földvára, a legnagyobb merja település, amely hatalmi és kereskedelmi központ volt egyben, de már virágzott Rosztov is. Rosztovot szintén egy merja településre építették. A merja réteg az ásatások szerint a 10. század közepéig tartott, utána azonban már orosz jellegű leletek tanúskodnak a hely megszállásáról. Ugyanez volt a betelepülés menete a többi merja vidéken is. A Plescsejevo-tó ÉK-i partján az orosz települések az egyik legsűrűbben lakott merja körzetben jöttek létre. Szuzdal városa a szuzdal-jurjevi merja települési tömb ellenőrzésére jöhetett létre, ásatói szerint szintén egy merja település helyén. A 12. században Szuzdal szomszédságában megalapították Vlagyimir városát, szintén merja lakosságú területen. Ez a politika közös településeken hozta össze a merja őslakosságot és az orosz betelepülőket, amelynek eredménye csak a gyors asszimiláció lehet. A Felső-Volga bal partját a 12. században érte el az orosz hódítás, ekkor vált a Szuzdali Fejedelemség részévé. Ezen a területen igen vegyes a finnugor régészeti anyag, melynek alapján a kutatók arra gondolnak, hogy olyan, állami kedvezményekkel támogatott betelepülés történt, amely nemcsak az orosz, hanem a környező területek finnugor lakosságát is megmozgatta, és érkezhettek ide vót, izsór, karél és merja betelepülők is.

Azok a merja közösségek, amelyek nem vállalták az oroszokkal az együttélést, kénytelenek voltak más helyre vándorolni. Erre utalásokat olvashatunk a krónikákban is. A merja átvándorlás, illetve területi szétszóródás a helynevekben is követhető: a 14–16. századi sztan- és volosztynevek, amelyek a ’mer’ tövet vagy más finnugor eredetű nyelvi elemet is magukba foglalnak, őrizhetik eme új alapítású finnugor lakóhelyek emlékét. Régészetileg ez a folyamat abban érhető tetten, hogy a 11–12. századra datálható  merja jellegű leletek ismertek a korábbi merja lakóterület peremvidékéről is. Az átvándorlók által kedvelt egyik terület a Volgántúl Ny-i része volt, amely Novgorod és Rosztov határvidékeként bizonyos fokú nyugalmat kínált. Ezek a vidékek nem biztosítottak olyan kedvező életfeltételeket, mint a merják ősi területei. A népesség szaporodásával azonban ide is eljutott az orosz kolonizáció, és a 16–17. században a merják utolsó maradékai is feloldódtak a jövevény népesség közegében.

 

A muromák története

A muromák kis létszámú népe hajdan az Oka alsó folyásánál, a mai Murom város környékén élt. Lakóhelyük az első orosz behatolás keleti peremén feküdt. A muromák hamar feloldódtak az orosz betelepülők tengerében. Területükön a 11. század második felében megalapították Murom városát, amely a volgai bolgárok felé irányuló orosz terjeszkedés egyik kiinduló bázisaként szolgált. A rájuk leselkedő orosz veszélyt érzékelve a volgai bolgárok 1088-ban megtámadták és elfoglalták Murom erődjét. Pár évvel később azonban az erőd már ismét orosz kézre került, és a kijevi dinasztia tagjai (Izjaszlav Vlagyimirovics – Vlagyimir Monomah fia, és Oleg – Vlagyimir Monomah unokatestvére) folytattak érte harcot egymás ellen. Körülbelül ebben az időben asszimilálódott a muromák csoportja, a 12. század elejéről származó orosz őskrónika után más forrás már nem említi ezt a népet.

Ismeretesek a muromák régészeti emlékei is. Kb. egy tucatnyi 7–11. századi temetőt és egy települést tártak eddig fel. A lelőhelyek igen szűk körben helyezkednek el az Alsó-Oka mentén a Tyosa és az Usna torkolatvidékén. A leletek  az ősmordvin temetők régészeti anyagához állnak legközelebb, de van egy-két jellegzetes tárgy, amely csak a muromákra jellemző. Ide sorolhatjuk a fejtetőn keresztben átfutó, spirálisan felcsavart bronzdrótból készített hajdíszeket, valamint a nagyméretű, szinte tenyérnyi halántékkarikákat, amelyekből egy asszony vagy lány többet is viselt egyszerre. A speciális női ékszerek mellett a muroma temetők jellegzetességei a sírok között eltemetett állatok. Találtak eltemetett lovakat és szarvasmarhákat is. A fentiek azt bizonyítják, hogy a muromák nagy gondot fordítottak a temetkezési szertartásokra, megengedhették maguknak, hogy ékszereikkel, ünnepi viseletben temetkezzenek, és állatáldozatot mutassanak be az elhunytak tiszteletére.

(Klima László)    

______________________

Jegyzetek

  1. Klima László: Finnugor történeti chrestomathia I. Budapesti Finnugor Füzetek 12. Bp. 1999. 50. A forrásban Rosztovi- és Klescsino-tó néven.
  2. A. Je. Leontyjev: Merja. In: Finno-ugri Povolzsja i Priuralja v szrednyije veka. Izsevszk, 1999. 18–66.
  3. Bereczki Gábor: A merja nyelv helye a finnugor nyelvcsaládon belül. Magyar Nyelv 85 (1989): 439–442., ua. in: Ünnepi könyv Bereczki Gábor 70. születésnapja tiszteletére. Urálisztikai tanulmányok 8. Bp. 1998. 265–269.
  4. Klima László: i. m. 27., 50–52. Lásd még ugyanezen a honlapon, a Történeti források/Régmúlt idők krónikája című fejezetben.
  5. Klima László: i. m. 60. Lásd még ugyanezen a honlapon, a Történeti források/13. századi szerzetes utazók (Julianus, Plano Carpini és társai, Rubruk) című fejezetben.
  6. Vlagyimir Szvjatoszlavics (meghalt 1015-ben): Igor unokája, Szvjatoszlav Igorevics fia. Kijevi fejedelem 980–1015 között.
  7. I. Jaroszlav (Jaroszlav Vlagyimirovics Mudrij – Bölcs Jaroszláv, 978 körül – 1054): Szvjatoszlav Igorevics unokája, Vlagyimir Szvjatoszlavicsnak Rognyeda polocki fejedelemlánytól született fia. Rosztovi fejedelem 1010 előtt, novgorodi fejedelem 1010–1036 között, kijevi fejedelem 1016–1018 és 1019–1054 között.
  8. Viseszlav Vlagyimirovics: Szvjatoszlav Igorevics unokája, Vlagyimir Szvjatoszlavics fia. Novgorodi fejedelem 987–1010 között.
  9. Borisz Vlagyimirovics: Szvjatoszlav Igorevics unokája, Vlagyimir Szvjatoszlavics fia. Viseszlav 1010-ben halt meg, Borisz tehát ez után volt rosztovi fejedelem.
  10. Gleb Vlagyimirovics: Szvjatoszlav Igorevics unokája, Vlagyimir Szvjatoszlavics fia. Muromi fejedelem 1015 előtt. Vlagyimir Szvjatoszlavics számtalan fia közül Boriszt, Glebet és Szvjatoszlávot testvére, Jaropolk Szvjatoszlavics megölte azért, hogy ő kerülhessen trónra. Jaropolk Szvjatoszlavics egy évig uralkodott Vlagyimir Szvjatoszlavics halála után (1015–1016 között).
  11. Szuzdal a feljebb említett 2. merja települési tömb területén helyezkedett el.