A lívek története

A lív nép lakóhelye évszázadokkal ezelőtt a Nyugati-Dvina (Daugava) és Dél-Észtország között volt, valamint a Kurlandi-félszigeten. A 20. században azonban már csak Kurland északi részének tengerparti falvaiban éltek a mai Lettország területén.

A lív nyelv a finnugor nyelvek balti finn ágának déli csoportjához tartozik, legközelebbi rokon nyelve az észt, azon belül is a délészt nyelvjáráshoz fűzik a legszorosabb kapcsolatok. Finn és észt kutatók szerint a lív nyelv a legelsők között válhatott ki a közfinn alapnyelvből, valamikor a Kr. u. első évszázadokban. Napjainkban már csak kb. tízen beszélnek anyanyelvi szinten lívül, negyvenen pedig még valamennyire bírják anyanyelvüket. Összesen mintegy kétszázharmincan tartják lívnek magukat. A líveknek – más balti finn népekhez hasonlóan – több önelnevezésük is van.

A latin Livónia elnevezés először a lívek történelmi lakóhelyét jelölte, majd később a német lovagrendhez tartozó egész terület nevévé vált. Ezt követően Livónia (Livland) tartomány neve lett, amelybe Dél-Észtország és Észak-Lettország tartozott. Az utóbbi időben több szakértő is arra az eredményre jutott, hogy a lívek őshazáját is az említett területekhez viszonylag közel kell keresni. A lívek több mint egy ezredévvel ezelőtti lakóhelye a későbbiekhez képest nagyobb kiterjedésű volt, s e területek őslakosai a lívek voltak.

A lív nép nagysága és ereje okot adott arra, hogy több történetíró is megemlékezzék róla. A későbbi népnév először levioni alakban bukkan fel a forrásokban. Ezt az elnevezést használta a római államférfi és író Plinius Secundus Kr. u. 79 körül Észak-Európa partvidékeinek leírásakor, s ebből lett később Livónia, livonicus, Livoni stb., amit aztán a lívek is átvettek. Az orosz őskrónika a 12. század elején a lib szót használja a lívekre. A 13. században Saxo Grammaticus és (lett) Henrik lívekre vonatkozó információi figyelemre méltóak.

A 10–12. században a lív területek gazdasági fellendülést éltek át. A normann (viking) gazdasági és politikai expanzió hanyatlását kihasználva a lívek kiépítették gazdasági kapcsolataikat Gotland szigetével, a Kijevi Oroszországgal és a finnek lakta területekkel. A 12. század második felében, a keresztény térítés kezdetekor a korabeli források a líveket a letteknél jóval jelentősebb népnek tüntetik fel. Ekkorra tehető itt a német kereskedők megjelenése is, akik meg akarták vetni lábukat a Nyugati-Dvina torkolatánál, így élénk kapcsolatot építettek ki a lívekkel. A német kereskedők megjelenését a szerzetesek jövetele követte, megkezdődött a kezdetben békés térítés. A külső tényezők – az orosz és német expanzió – hatására hanyatlásnak indult lív közösségek nem juthattak el az önálló államalkotásig.

1148-ban megépült az első templom a Nyugati-Dvina partján, majd a következő évben az első kőből készült erődítés is. 1190 körül megkeresztelkedett a lívek fejedelme, Kaupo. A terület első püspökévé Meinhardot nevezték ki, aki a pápától fegyvereket kért. A pápa ezután meghirdette a pogány lívek elleni keresztes háborút. A háború kimenetelében döntő fordulatot hozott a brémai Albert Buxhoevden (Albert püspök) kinevezése Livónia püspökévé, aki keresztes hadjáratot hirdetett az összes Balti-tenger melléki pogány ellen. 1200-ban érkezett meg 23 hajóval és nagy keresztes sereggel. 1201-ben megalapította Riga városát, 1206-ban pedig döntő győzelmet aratott a lívek felett. Ezután következett a keleti lettek (latgálok) alávetése. A keresztes háborúkra szerződött szerzetes katonák szervezete később a Kardtestvérek lovagrendje néven vált ismertté. Győzelme után Albert püspök a kereszténység felvételére és a keresztes háborúkban való részvételre kötelezte a lázadó líveket, akik az elkövetkező évtizedekben fontos szerepet játszottak az észtek által lakott területek meghódításában. A 13. századtól kezdve a gyéren lakott lív területekre lettek nyomultak be, s ezzel kezdetét vette a lívek lassú beolvadása a lettekbe. A lív nyelv hatása máig érezhető a lett helynevekben és egyes lett nyelvjárásokban. A lívek egyre kisebb szerepet játszottak szülőföldjük sorsának alakításában, az észtekhez és lettekhez hasonlóan évszázadokon át a jogtalan, elnyomott vidéki népességet alkották.

A Német–római Császársághoz tartozó, de gyakorlatilag önálló államként működő Livóniai Lovagrend 1561-es összeomlása után a lívek lakta területek a Lengyel–Litván Nagyfejedelemség részei lettek, ahol az ellenreformáció idején (Báthory István uralkodása alatt) katolikus püspökséget alapítottak. Az 1629-es altmarki fegyverszünet után a Rigától északra lévő lív területek közel egy évszázadon át a protestáns Svédország részeivé váltak, de Livland tartományban a balti német nemesség megőrizte kiváltságait és önkormányzatát. A kurlandi lívek lakóhelye a Kurland és Zomgale Hercegség (1562–1795) része lett, amely a Lengyel–Litván Nagyfejedelemség vazallusállama volt 1701-ig, majd orosz függőségbe került.

1631-ben a svéd Burens művében úgy említi a lív nyelvet, mint amely nagyrészt már kihalt, s csak néhány faluban maradt fenn. Egy Hjärns nevű történetíró pedig arról számol be, hogy a Nyugati-Dvinától északra eső területek lív népessége beolvadóban van a lettekbe, a kurlandi lívek azonban jobban elkülönülnek. Ez utóbbiban az is szerepet játszott, hogy kurlandi lív falvak földrajzilag is távolabb estek a lett falvaktól, erdők és mocsarak húzódtak közöttük, továbbá az ottani lívek foglalkozása – a halászat és a tengerjárás – is jobban eltért a lettekétől.

Nagy Péter orosz cár a nagy északi háborúban (1700–1721) szerezte meg Livlandot. Ő is csorbítatlanul hagyta azonban az arisztokrácia kiváltságait, így újult erővel folyt a parasztság jogfosztása, a második jobbágyság intézményének kiépítése. Kurland kormányzóságot 1795-ben csatolták Oroszországhoz. A folytatódó asszimiláció miatt Anders Johan Sjögren finn tudós a múlt század közepén már csak 22 lívül tudót talált a Rigától északra lévő területeken, majd néhány évtized elteltével már csak Kurlandban maradtak lívek. A lív nyelv hanyatlását siettette a lív írásbeliség hiánya is. 1525-ből ismert az első nyomtatott lív szöveg egy négynyelvű énekeskönyvben. 1863-ban Máté evangéliuma jelent meg keleti és nyugati lív fordításban.
Az I. világháború idején a kurlandi lívek lakóhelye harci cselekmények színterévé vált. A német megszállást megelőzően evakuálták a líveket (kb. kétezer embert), aminek következtében tovább fogyott a lívek száma.

A független Lettországban a két világháború közötti viszonylag kedvező légkör, a finn és észt rokon nép segítsége és buzdítása hatására kiteljesedhetett a 20. század elején kezdődött lív nemzeti ébredés. A keleti nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelven kb. 20 könyv látott napvilágot: tankönyvek, kalendáriumok, énekeskönyvek, stb. Az 1930-as években több éven át lív nyelvű folyóirat is megjelent (Lívli). 1923-tól a helyi iskolákban fakultatív lív nyelvoktatás kezdődött Finnországban képzett tanárok bevonásával. Megalakult a Lívek Társasága, kórusok születtek, majd 1939-ben megnyitották a finn, magyar és észt segítséggel épített Lív Nép Házát. Még 1923-ban a lívek népszavazáson kérték nemzetiségi járás felállítását, ezt azonban a lett kormány elutasította. A fiatal lett állam nem mindig nézte jó szemmel a lív öntudat erősödését és a rokon népek ezzel kapcsolatos serénykedését.

A lív nemzeti ébredésnek, a kultúra és a művelődés fejlődésének a II. világháború vetett véget. Az újabb evakuáció, majd a szovjet hatalom bevezetése és az 1949-es deportálások végleg megpecsételték a lív nép sorsát.

A lívek létszáma a következőképpen alakult az utóbbi két évszázad folyamán:

1835  −  2 074 fő      
1860  −  3 000 fő      
20. század eleje  −  2 000 fő      
1925  −  1 238 fő      
1939  −  2 000 fő      
1948  −  5-600 fő      
1959  −  200 (500) fő      
1990  −  körülbelül 35 fő, ebből 15-en anyanyelvi szinten beszélnek lívül      
1999  −  körülbelül 230 fő, 8-an anyanyelvi szinten beszélnek lívül, 40-en még valamennyire beszélik nyelvüket    

1970-től kezdve a népszámlálásokon a líveket letteknek kellett feltüntetni, mert „a Lett SzSzK-ban nincs lív nép”. Betiltották a lívek társaságát, bezárták a Lív Nép Házát, megtiltották a tengerparti halászatot, így a falvak elnéptelenedtek, az emberek városokba költöztek. A lív falvak közé szovjet katonai támaszpontokat telepítettek.

Az 1980-as évek végén ismét felébredt az érdeklődés a lív nyelv és kultúra iránt. Megalakult a Lív Kultúra Társasága, tovább működik az 1970-es években lettországi városokban alapított két énekegyüttes. 1991-ben különleges állami védelem alatt álló lív kulturális-történelmi területet hoztak létre (Līvōd Rānda= Lív part), majd hivatalosan is Lettország őslakos népévé nyilvánították a líveket. 1992-től ismét, de immár lettül megjelenik a Līvli, majd 1995 őszétől megkezdődik a lív nyelv egyetemi szintű oktatása Lettországban.

A lív nyelv és nép fennmaradása az utóbbi évszázadok forgatagában valóságos csodának számít. A nyelvet aktívan beszélő közösség gyarapodása nélkül azonban nem sok remény van a lív szó továbbélésére.

(Bereczki András)