ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Inkeri finnek

nyomtatható változat

Az inkeri finnek története

Az Inkeri szó többjelentésű. Egyaránt jelöl egy meghatározott területet és a terület finnugor eredetű népességét. Az inkeri finn vagy inkeri (finnül inkerinsuomalainen, inkeriläinen) népnév az 1617-es sztolbovói béke után Inkeri területére betelepült evangélikus vallású, finn nyelvet beszélő etnikumot jelöli. Az inkeri finneket még a finnugor népeket ismerők is gyakran összekeverik az izsórokkal.

Az izsórok (finnül inkeroinen, inkerikko) a vótokkal együtt Inkeri területének finnugor őslakói, akik orosz hatásra igen korán a pravoszláv hitre tértek. Inkeri izsór és vót őslakóit az orosz források általában csúd összefoglaló névvel illették. A vótokat 1069-ben, az izsórokat 1228-ban említik először saját nevükön az orosz krónikák. Az orosz bevándorlás a 10–11. században érte el ezt a területet, de az orosz lakosság száma csak a nagy északi háború után vált számottevővé.

A hajdani Inkeri (svédül Ingermanland, oroszul Ingermanlangyija) a Finn-öböl és a Ladoga-tó között, a Néva két partján fekvő, kb. 15 ezer km2 nagyságú terület, amely nevét a Néva baloldali mellékfolyójáról, az Inkere (oroszul Izsora) folyóról kapta. Inkeri majdnem három évszázada már nem közigazgatási fogalom. 1710-től Pétervári Kormányzóság, 1927-től a Szovjetunió megszűnéséig Leningrádi, ma Szentpétervári Körzet a terület hivatalos neve.

Inkerire kiváló stratégiai helyzete miatt több nagyhatalom is igényt tartott. Szinte nem volt olyan évtized, hogy ne dúlták volna svéd vagy orosz hadak, pusztítva az ott élő finnugorokat. 1323-ban a pähkinäsaari békével Novgorod erősítette meg befolyását a térségben. A 17. század elején az orosz trónviszályokat kihasználva Svédország elérkezettnek látta az időt a már régen kiszemelt terület megszerzésére. Az 1609-es viborgi egyezményben a svédek Käkisalmi tartományért cserében támogatást ígértek az egyik cárjelöltnek. Az oroszok halogatták az ígéret teljesítését, mire a svédek feldúlták Inkerit. Az 1613-ban hatalomra került Romanov-dinasztia az ország belső problémái miatt kénytelen volt a sztolbovói békében Svédországnak jelentős engedményeket tenni. Käkisalmi tartományon kívül Inkerit is átadták a svédeknek. Az 1618-as adóösszeírás szerint Inkeriben egész járások váltak lakatlanná, ezért a háborúk pusztította tartományt a svédek kénytelenek voltak újratelepíteni. Inkeri egy részét hűbérbirtok formájában osztották szét a svéd nemesség körében. Az új tulajdonosok hazai birtokaikról telepítettek át parasztokat, egy részüket büntető célzattal. Ily módon Inkeri Svédország „Szibériája” lett. Emellett a hadsereg kiszolgált, Inkeriben letelepedett katonái is növelték a lakosság létszámát. A hivatalos svéd akciók mellett Svédország keleti tartományából, a finn területekről spontán átvándorlás indult meg a jó termőföldjéről híres tartományba. A finn bevándorlók 1656-ban a lakosság 41,1; 1671-ben 56,9; 1695-ben pedig már 73,8%-át alkották. A finn bevándorlók két területről érkeztek: az äyrämöinen csoport tagjai a Karjalai-földszorosról, Äyräpää járásból, a savakkók Savo tartományból. Idővel a két csoport közötti különbségek elhalványultak, s egységes inkeri finn népesség jött létre, melyet a Finnországból folyamatosan érkező új betelepülők gazdagítottak és frissítettek. Habár a sztolbovói békeszerződés szabad vallásgyakorlatot biztosított a Svédországhoz csatolt területek lakóinak, a svédek mégis erőszakos térítésbe kezdtek, amelynek hatására az ortodox lakosság – köztük sok vót és izsór – tömegesen menekült Belső-Oroszország felé. 1655-ben már 58 evangélikus gyülekezet működött Inkeriben 36 templommal és 42 lelkésszel.

A nagy északi háború (1700–1721) eredményeképpen Inkeri visszakerült Oroszországhoz, és ez döntően megváltoztatta az inkeri finnek helyzetét, egy idegen kultúrájú állam alattvalóivá téve őket. 1703-ban megkezdődött Szentpétervár építése, 1712-től a város Oroszország fővárosa lett, odaköltözött a cári család, több hivatal, és megindult a spontán betelepülés is. A városnak kezdettől fogva voltak finn lakosai is, hiszen inkeri finn falvak tucatjait olvasztotta magába terjeszkedése során. Szentpétervár körzetében a 18. században gazdasági szakosodás figyelhető meg a város igényeinek kielégítésére. Ebből Inkeri is hasznot húzott: a tejtermékek, zöldségek és gyümölcsök mindig jó piacra találtak a fővárosban. A vasúthálózat kiépítése előtt a férfiaknak a fuvarozás biztosított jelentős mellékjövedelmet.

Az evangélikus egyház, mint az egyetlen kulturális intézmény Inkeriben, felbecsülhetetlen értékű munkát végzett a 18. században a finn nyelv ápolása terén. A házasságkötést is az írni-olvasni tudás és a hitvallási iratok ismeretének feltételéhez kötötték. Ennek köszönhetően az inkeri finnek műveltségi szintje jelentősen meghaladta a túlnyomórészt analfabéta oroszokét. A 19. század elején egyházi kezdeményezésre kezdett kialakulni az iskolarendszer. A tanítóhiány és az emberek érdektelensége miatt azonban az intézmények száma igen lassan nőtt. Fordulatot csak az 1863-ban alapított kolppanai szeminárium segítségével sikerült elérni. A szeminárium nemcsak tanárokat képzett a finn nyelvű elemi iskolák számára, hanem a tanárok révén Inkeri szellemi életének is fellendítőjévé vált. 1888-ban már 38 finn iskola működött Inkeriben. Az iskolák mellett szavalókórusok, énekkarok, zenekarok alakultak, dalosünnepeket szerveztek, sőt még a tűzoltóságok is a szemináriumnak köszönhetik a létüket.

Az első világháború évei az Inkeriben élő parasztok számára valóságos aranykort jelentettek. Terményeiket jó áron tudták eladni, és a jólét jeleként gazdaságukban szaporodtak a mezőgazdasági gépek, háztartásukban nem voltak ritkák a varrógépek, zongorák sem.

Az 1917-es októberi forradalom utáni időszakban az inkerik kulturális szervezetei egy ideig még működhettek, az iskolákban tovább folyhatott a finn nyelvű oktatás. A húszas évek végén azonban megindult a támadás az egyház és a finn nyelv ellen. 1926-tól minden egyházi rendezvény megtartásához engedélyt kellett kérni a helyi szovjettől. Egyre nagyobb gondot okozott a lelkészhiány. A még aktív lelkészek közül is egyre többen távoztak Finnországba a száműzetés és a koncentrációs táborok elől. A hittantanítást megszüntették, a tanári karban végzett tisztogatás eredményeképpen az oktatói gárda eloroszosodott. 1937-ben a finn nyelvet mint az „ellenforradalmár nacionalisták” nyelvét betiltották, a finn nyelvű újságokat megszüntették, a könyveket elégették.

Megkezdődött az inkerik fizikai megsemmisítése is. A 30-as évek elején az erőszakos kollektivizáláshoz kapcsolódó első száműzetési hullámban becslések szerint 18 ezer ember kényszerült lakóhelyének elhagyására. 1935–36-ban a határsáv kiszélesítésének ürügyén 27 ezer embert telepítettek ki Észak-Inkeriből. A 30-as évek végére kb. 50 ezer főt száműztek Inkeriből, szétszórva őket a Kola-félszigettől a Távol-Keleten át Szahalinig.

A második világháború idején Leningrád ostromgyűrűje kettévágta az inkerik által lakott területet. A gyűrűben rekedt inkerik számáról nincsenek pontos ismereteink, becslések szerint kb. 30 ezren lehettek, nagy részük az ostrom áldozatává vált. Az inkeri finnek többsége azonban a németek által megszállt területeken maradt. A német–finn tárgyalások eredményeként ők Finnországba távozhattak. Három hullámban összesen 62 ezer 848 inkerit evakuáltak Finnországba. Az 1944. szeptember 19-én aláírt orosz–finn fegyverszüneti egyezmény 10. cikkelye az inkerik számára végzetes volt. Ezen cikkely alapján a korábban Finnországba menekített inkeriket a finnek jobbnak látták kiadni a Szovjetuniónak. Az őket szállító vonatok meg sem álltak Inkeriben, hanem folytatták útjukat kelet felé. Finnország kb. 55 ezer inkerit adott át a Szovjetuniónak. 8 ezer fő Finnországban maradt, közülük mintegy 4 ezren a Szovjetuniónak történő kiadatástól félve Svédországba távoztak. Innen többen folytatták útjukat Nyugat-Európa más országaiba, sőt Amerikába, Ausztráliába is.
A Szovjetunióban szétszórt inkeriknek csak a 1940-es évek végén engedélyezték, hogy a szülőföldjükkel szomszédos Karél ASzSzK-ban letelepedjenek. Inkeriben csak 1956 után kaptak letelepedési engedélyt. Sokan választották lakhelyül az Észt SzSzK-t is. Az 1989-es népszámlálás adatai szerint a Szovjetunióban 67 ezer 300 finn nemzetiségű ember élt. Közülük 20 ezer 500 a Leningrádi Körzetben, 18 ezer 400 Szovjet-Karéliában, 16 ezer 700 Észtországban és 12 ezer a Szovjetunió egyéb területein. A hajdani Inkeri területén élő inkeri népesség az 1980-as évek végére elöregedett. A fiatalabb korosztály eloroszosodott. Az 1989-es népszámlálás idején csak 35%-uk vallotta a finnt anyanyelvének. A politikai változások nyomán azonban az inkeri finnek is a nemzeti öntudatra ébredés korát élik. Újjáalakultak azok a társadalmi és egyházi szervezetek, amelyek korábban olyan fontos szerepet játszottak az inkeri finn identitástudat megőrzésében. Finnország jelentős segítséget nyújt: inkeri gazdákat, finn nyelvtanárokat, egészségügyi dolgozókat, lelkészeket, diakónusokat képeznek Finnországban.

1990 áprilisa óta Finnország hazatelepülőként fogadja az inkeriket. Egy évtized alatt kb. 20 ezer fő élt ezzel a lehetőséggel. Az áttelepülés okai Oroszország katasztrofális gazdasági és szociális helyzetében, a gyermekek jövője miatti aggodalomban keresendők. Az áttelepülők kétharmada azonban – elsősorban a fiatalabb korosztály – rosszul vagy egyáltalán nem beszél finnül. A nyelvtudás hiánya miatt leginkább csak egymással kapcsolatot tartó fiatalok viszont könnyen marginalizálódnak Finnországban.

Az elkövetkező évek mutatják majd meg, mi lesz az inkeri finn etnikai közösség sorsa. Képes lesz-e szülőföldjén megőrizni nyelvét, kultúráját, hagyományait, vagy végleg eloroszosodik, esetleg a tömeges kivándorlást választja.

(Peregi Dóra)