3. rész

Autonóm körzetet alkotó népek

Manysik (vogulok) és hantik (osztjákok)

Létszám

Az 1989-es népszámlálás szerint a manysik 8279-en voltak (8474), a hantik pedig 22 283-an (22 521).[1] A Hanti−manysi Autonóm Körzeten belül a manysik száma 6562 (az összlakosság 1 282 396), de manysik 1989-ben éltek még a Szverdlovszki területen 315-en, a Jamal−nyenyec Autonóm Körzetben 216-an, Szentpétervárott pedig 83-an. A hantik esetében 11 892 az autonóm körzeten belüli létszám, de a hantik megtalálhatók voltak még a Jamal−nyenyec Autonóm Körzetben 7247-en, a Tomszki területen 804-en és a Szverdlovszki területen 119-en. 2002-ben a manysik száma 11 432 fő, a hantiké pedig 28 678 fő volt. A manysik közül 9894-en, a hantik közül 17 128-an éltek a Hanti−manysi Autonóm Körzet területén, amelynek összlakossága ekkor 1 432 817 fő volt. Az adatok azt mutatják, hogy a manysik 3000-rel, a hantik 5000-rel lettek többen 13 év alatt. A róluk elnevezett autonóm körzetben az arányuk azonban így is aggasztó, mivel a manysik 0,69%-os és a hantik 1,2%-os aránya együtt is alig éri el az 1,9%-ot. (A lakosság többsége, 66,6% orosz.) A Tyumenyi területen, amelyhez a Hanti−manysi Autonóm Körzet is tartozik, 2002-ben összesen 26 694 hanti és 10 561 manysi élt. A hantik esetében ebből 8760-an a Jamal−nyenyec Autonóm Körzet területén laktak. Hantik a Tomszki területen is éltek 873-an, manysik pedig a Szverdlovszki területen 259-en. A Komi Köztársaságban 88 hanti és 11 manysi lakosról volt ekkor tudomásunk.

Autonóm Körzet

A Hanti−manysi Autonóm Körzet–Jugra 1993 óta egyenlő rangú a többi szubjektummal. 558 000 km² nagyságú terület, fővárosa Hanti-Manszijszk. 1930 végén alakult meg az Osztják−vogul Nemzetiségi Körzet, amelynek a neve – öndefiníció alapján – 1940-ben Hanti−manysi Nemzetiségi Körzet lett. 1944-ben jött létre a Tyumenyi terület a hozzá tartozó autonóm körzetekkel. Az autonóm körzet 1977-ben függetlenedett a Tyumenyi területtől. 2003. július 23-án a Jugra szóval toldották meg a hivatalos elnevezését, azóta Hanti−manysi Autonóm Körzet−Jugra-nak hívják. A Tyumenyi terület és a Hanti−manysi Autonóm Körzet−Jugra közötti kapcsolat a szövetségi alkotmány alapján szabályozott. A Hanti−manysi Autonóm Körzet alapokmányát az Autonóm Körzet Dumája 1995. április 26-án fogadta el. Ebben szerepel többek között a Tyumenyi terület  alá tartozás, a környezetvédelemre való odafigyelés szükségessége, a kisebbségi jogok védelme és a hagyományos foglalkozások megőrzésének kívánalma. A körzet zászlaját 1995. szeptember 14-e óta használja.

Az autonóm körzet legfőbb képviseleti szerve a Körzeti Duma (parlament). Az alapokmány szabályozza a képviselők státusát, az autonóm körzet zászlaját, szimbólumait. A Duma élén az 5 évre megválasztott, 30. életévét betöltött kormányzó áll. A posztot két cikluson keresztül Alekszandr Filipenko töltötte be. 2010. március 1-jén Natalja Komarova lépett a helyére. A kormányzó, aki az autonóm körzet legmagasabb rangú képviselője, az Oroszországi Föderáció állampolgára kell, hogy legyen. Megválasztása után az eskütétel kötelező. A Duma tagjait első ízben 1994. március 6-án, másodszor 1996. október 27-én, harmadszor 2001. január 4-én, negyedszer pedig 2006. március 12-én választották meg. Itt alkalmaztak először vegyes választási rendszert, amelynek alapján 28 képviselő került be a Dumába. A körzetnek 1931 óta létezik önálló bírósága is.

Az autonóm körzet kiemelkedően gazdag olajban. A környezeti ártalmak különösen érintik a hagyományosan természetközeli életmódot folytató hantikat és manysikat. Védelmükben számtalan törvény, rendelet született. A Népképviselői Tanács 1990. május 6-án határozatot hozott azon területek státusáról, ahol a természeti kincsek kiaknázása elsődlegesen az őshonos népeket illeti meg. Ugyanez a szerv 1992 februárjában rendelkezett a nemzetiségi földek státusáról, ami a vadászati és halászati jogokat védi. 1993-ban rendelet hozta létre az Északi Alapítványt. 1995. május 26-án az Oroszországi Föderáció Dumája határozatot hozott az északi kis népek jogainak biztosításáról. 2000. március 24-én Putyin elnök rendeletében a manysik és a hantik szerepeltek az ország 45 őshonos népének felsorolásában. 2001-ben a helyi Duma az északi, őshonos kisebbségek nyelveiről, 2003-ban a folklórjáról hozott törvényt, szintén 2003-ban a Hanti−manysi Autonóm Körzet kormánya fogadott el egy jogszabályt a nemzeti szervezeteknek nyújtandó támogatásokról. Azonban mindent negligál az a szibériai népekre vonatkozó 2002-es szövetségi földtörvény, amely által a földhasználati és tulajdonosi jogokat védő helyi rendeletek hatályukat vesztették. Így a kis népek – beleértve a hantikat és a manysikat is − nem tudnak védekezni a nagy olajvállalatokkal szemben.[2] Az autonóm körzet 1996-ra Finnországgal és Magyarországgal is kapcsolatokat épített ki.

Hanti és manysi önszerveződés − lehetőségek

1989-ben alakult meg a Jugria Megmentése mozgalom, amely harcol a hantik és a manysik kultúrájának megmaradásáért. 1991-ben az Északi Kis Népek Bizottsága létrehozta az Obi-ugor Népek Újjászületése Tudományos Kutatóintézetét, amely a kulturális és nyelvi helyzet mellett jogi és gazdasági problémákkal is foglalkozik. A manysiknak van egy kéthetente megjelenő újságja, a Lujima Szeriposz (Északi Fény). 1989 óta a Jugoria állami tévécsatornán napi 20 perces manysi nyelvű műsor látható, és hetente többször jelentkezik néhány percben manysi nyelvű rádióadás. A hantiknál a legjelentősebb sajtóorgánum a Hanti Jasang (Hanti Szó).

1992-ben az első négy osztályban a hanti nyelvet néhány órában tanították, a manysiknál is csak az alsó osztályokban volt anyanyelvi oktatás. A Jugria megmentése mozgalomnak egyik legfőbb célkitűzése, hogy ezek a nyelvek legalább a 10. osztályig tantervi előírásként szerepeljenek. 1996-ban az autonóm körzetben 383 iskolából kb. 30 volt a nemzeti, ezekben az uráli nyelvek közül a hantit, a manysit, a komit[3] és a nyenyecet oktatják. Ez csak az őshonos gyerekek felét érinti, és csupán heti 2−3 órás tanulást jelent. A hantiknál új iskolai tankönyvek készülnek és tervszerű nyelvújítás is folyik. Hanti és manysi tanítókat, illetve óvónőket képeznek a Hanti-manszijszki Pedagógiai Továbbképző Intézetben, de etnopedagógiai módszerek alkalmazása nélkül, így arra nincs nagyon lehetőségük, hogy a hagyományos hanti és manysi életformákat átadják a gyerekeknek. Az Európa Tanács megfigyelői szerint a 2002 szeptemberében az Oroszországi Föderáció területén élő kisebbségek közül a hantik és a manysik anyanyelv-tanulási lehetősége kielégítő, számarányuk szerinti részvételük biztosítottsága a politikai életben megfelelő[4]

2000–2004 között obi-ugor filológiai és tudományos nyelvi centrum nyílt a Jugor (Yugor) Állami Egyetemen. Az autonóm körzet összlakosságának egyébként 5%-a rendelkezik valamilyen felsőfokú, 30%-a középfokú, 31%-a nem teljesen középfokú, 13%-a alsószintű képesítéssel, 2−3%-nak pedig semmilyen végzettsége sincs.

A hantik a Hanti−manysi Autonóm Körzeten kívül a Jamal−nyenyec Autonóm Körzetben (2008-tól Jamal–nyenyec járás a Krasznojarszki nagytájon belül) élnek számottevő létszámban (1989-ben 7200-an, 2002-ben 8800-an). A hantik közül leginkább ők őrizték meg hagyományos életformájukat, értelmiségük létszáma és tevékenysége is jelentős. Az 1920-as évektől tiltották az anyanyelvhasználatot, de az 1990-es évektől javult a helyzet, havi 30 perces tévéadás is a rendelkezésükre áll, valamint működik egy hanti nyelvű folyóirat is, Luh avet (Bálvány hegyfok) címen. (Az újságok mindkét autonóm körzetben ingyen jutnak el az őslakos népekhez.[5])

Az 1996-os budapesti finnugor világkongresszuson a manysik képviseletében két csoport jelent meg, a kondai és az északi manysik. A kondaiak a végső veszély állapotába kerültek, asszimilálódtak. Azonban kísérletek vannak nyelvük, kultúrájuk megtartására. Az északiak 4000-en léteznek, két faluban laknak, az ő nyelvük él. Sokan réntartással, aranykitermeléssel foglalkoznak, megtartották hagyományos életmódjukat, ami sokszor éhezéshez vezet, mivel természetes környezetük pusztul.

Problémák

1998-ban a hantik és a manysik felkerültek az Európa Tanács veszélyeztetett népeinek listájára. Annak ellenére veszélyeztetettek, hogy az Oroszországi Föderáción belül az északi kis népek csoportjába tartoznak, és így előjogok illetik meg őket, pozitív diszkriminációs intézkedések vonatkoznak rájuk. 1996-ban 80%-uk még hagyományos életmódot folytatott, de a kőolaj-kitermelés miatti környezetszennyezés ellehetetleníti ezt, gyakori a munka­nélküliség. Rossz egészségügyi állapot jellemzi őket, a csecsemőhalandóság általános probléma. Olyan hangokat is hallani, amelyek szerint léteznek ún. feltételes hantik és manysik, akik az őshonos státust az előjogok miatt fogadják el, és ez az oka annak is, hogy a két legutóbbi népszámlálás között megnőtt a lakosság száma.[6] A Hanti−manysi Autonóm Körzet a Komi Köztársasággal együtt az Oroszországi Föderáció donorjának számít, vagyis kétmilliárd rubelt fizet be a szövetségi központnak, ami a nemzetiségi fejlődést is akadályozza.

Az elmúlt években többször is szárnyra kaptak híresztelések, hogy a Jamal−nyenyec Autonóm Körzetet és a Hanti−Manysi Autonóm Körzetet be akarják olvasztani a Tyumenyi területbe.[7] A Jamal-nyenyec Autonóm Körzet végül is 2008-ban megszűnt, beolvadt a Krasznojarszki nagytájba (Krasznojarszkij kraj).

2.2. Az Oroszországi Föderáció területén élő, autonómiával nem rendelkező népek

Ebbe a kategóriába a Narva folyótól a Ladoga-tóig terjedő Ingermanland népeit, az izsórokat, a vótokat és az inkeri finneket (utóbbiak magukat önálló népnek tekintik) sorolhatjuk, valamint az Oroszországi Föderáció három közigazgatási egységében élő vepszéket. Ingermanland a Leningrádi terület egyik tájegysége.

Vepszék

Létszám

1989-es adatok szerint létszámuk 12 142[8] (12 501) fő volt. Ebből a Karjalai Köztársaságban 5954-en, a Leningrádi területen 4273-an, a Vologdai területen 728-an, Szentpétervárott pedig 368-an éltek. 2002-ben már csak 8240-en voltak, 4870-en a Karjalai Köztársaság területén, 2019-en a Leningrádi területen, és kb. 1350-en másutt, úgymint a Vologdai területen, Pétervárott és szórványban. A vepszék nagy része tehát az Oroszországi Föderáció három közigazgatási egységében lakik. 1994–2005 között létezett a Vepsze Nemzetiségi Körzet a Karél Köztársaság részeként. Központja Seltozero falu volt.

A Vepsze Nemzetiségi Körzet a Karjalai Köztársaság volt Seltozeroi járásából keletkezett, előzménye az 1920-as évekre tehető. 24 falu kapott ekkor nemzetiségi státust, és két nemzetiségi körzetet is létrehoztak, ahol vepsze tannyelvű iskolák nyíltak, vepsze nyelvű tankönyveket nyomtattak. 1957-ben azután megszüntették a nemzetiségi falvakat és körzeteket, a kultúra nyelve az orosz lett. 1993-ban állították helyre a faluközösséget, amikor a vepsze falutanácsok küldöttei egységes helyi önkormányzatban állapodtak meg. Ez lett a Vepsze Nemzetiségi Körzet (voloszty). A Karjalai Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa 1994. január 20-án jóváhagyta, így ismét megkezdte működését ez a sajátos státusú terület iskolákkal, költségvetéssel, választott hatalmi szervekkel, az autonómián belül megtalálható természeti erőforrások feletti rendelkezési joggal. A 14 községben 3373 ember élt, amiből csupán 1569 volt a vepsze (42%), vagyis kevesebb mint a lakosság fele. 2001-ben ebben a felállásban a faluközösség meg is szűnt, csak a soksai, seltozerói és a ribrekai falvak maradtak a tagjai. Ezt a kisebb terjedelmű Nemzetiségi Körzetet 2004-ben törvény erősítette meg.[9] Ebben az évben a Karjalai Köztársaság a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelv támogatását is törvényerőre emelte. A 2006. január 1-jén életbe lépett országos közigazgatási reform keretében számolták föl.

1993 óta jelenik meg a Kodima (Szülőföld) c. havi folyóiratuk orosz (cirill betűs) és vepsze (latin betűs) nyelven is. Tanárokat, újságírókat képeznek, tankönyveket (1991-ben megjelent egy latinábécés-könyv), szótárakat, szépirodalmi műveket adnak ki, amelyeket a többi vepsze területre is eljuttatnak. Az 1990-es évek eleje óta egyes óvodákban és iskolákban lehet vepsze nyelvet tanulni (1−4. osztályban választható tantárgy), a nyelvet 1991 óta a petrozavodszki egyetemen (a Karjalai Köztársaság fővárosában) is oktatják. A nemzetiségi körzet fellépett a helyi természeti kincsek védelmében.

Vepsze önszerveződés − lehetőségek

1987 júniusától Életfa (Elupuu) kulturális fesztiválokat rendeznek, 1988-ban vepsze konferencia ülésezett Petrozavodszkban. 1989. szeptember 4-én megalakult a Vepsze Kulturális Társaság, amely azóta is működik, annak ellenére, hogy soha nem kapott megfelelő támogatást az orosz államtól. A karjalai kormány támogatását azonban élvezi. 1999-ben a leningrádi területen vepsze erdő és nemzeti park nyílt. A Vepsze Kulturális Társaság és a Juminekeko finnországi alapítvány kezdeményezésére 2002-t a vepsze nyelv évének nyilvánították.

Putyin elnök 2000. március 24-ei rendelete, amelyben felsorolja az Oroszországi Föderáció 45 őshonos népét, a vepszéket is említi. A vepszék azonban nehezményezik, hogy a rendelet a Vologdai területet mint életterük egyik színhelyét említés nélkül hagyta. Az északi kis létszámú őshonos népek státusát 2006-ban kapták meg.

1993. január 11-én megalakult az ún. Barents Európai-Arktikus Régió (BEAR), amelyen belül Norvégia, Svédország, Finnország és az Oroszországi Föderáció regionális tanácsot és végrehajtó bizottságot hozott létre. 1997-től az őshonos népek helyzetére vonatkozóan külön munkabizottságot működtetnek, amelyben a norvégiai, svédországi, finnországi és oroszországi számik, a karjalai vepszék és a Nyenyec Régió nyenyecei egy-egy képviselővel rendelkeznek. 1999–2000 között a vepszék nyelvtanulása kiemelt figyelmet kapott, 2001–2003 között is működtek őket segítő programok. A munkacsoportnak 2003-ban irodája nyílt Murmanszkban.[10]

A Leningrádi és a Vologdai terület együttműködik a Karjalai Köztársasággal a vepszék érdekében. 2004 márciusában a Karjalai Köztársaság és a Leningrádi terület kormányai elfogadtak egy kereskedelmi, gazdasági, tudományos és kulturális szerződést kiegészítő jegyzőkönyvet, amelyben kiemelt szerep jutott a vepsze identitás megőrzésének. A petrozavodszki egyetemen kívül magyarországi és észtországi egyetemeken is tanulnak vepsze hallgatók.[11]

Izsórok (inkerik)

Az 1926-os népszámláláson még 16 136-an vallották magukat izsórnak, 1989-ben már csak 820-an (449-en),[12] 2002-ben pedig 327-en. Legtöbben ma is a Leningrádi területen élnek. 1989-ben 15 faluban még ők adták a lakosság többségét. Az izsórok Ingermanland névadói (a tájegység neve az inkeri névből ered) a vótokkal együtt ők Ingermanland őslakosai. Az 1920-as években megteremtették számukra a latin betűs írásbeliséget. A II. világháború után sokukat kitelepítették, csak 1956 után térhettek haza. 1993. október 1-jén a Soikinski-félszigeten Vistano településen megnyílt egy izsór múzeum, amely feltámasztotta nemzeti érzésüket. Az izsórok kulturális szervezete a Shoikula. Az 1996-os Világkongresszuson a vótokat és az izsórokat az inkeri finnek képviselték, 2000-ben azonban már saját küldöttségük jelent meg. 2000. március 24-én a már többször emlegetett putyini rendelet az izsórokat is a 45 őshonos nemzet között sorolta föl.[13]

Vótok

1926 és 2002 között hivatalos adat nem állt rendelkezésre a létszámukról. 1989-ben azt hitték, hogy már csak Nyugat-Ingermanland öt falujában beszéli a vót nyelvet néhány idős ember. 2002-ben azonban meglepő fordulatot hozott a népszámlálás: 774-en nyilatkoztak úgy, hogy beszélnek vótul. A legtöbben Szentpétervárott, 166-an, aztán a Hanti−manysi Autonóm Körzetben 16-an, a Krasznojarszki területen 35-en, az Irkutszki területen 34-en, a Távol-Keleten 73-an. Az 1996-os Világkongresszuson az inkeri finnek küldöttsége képviselte őket is. Az őslakos státus megszerzéséhez kérték a segítséget, azonban ezt 2008-ig nem nyerték el. 2008 elején segítséget kértek egy területükön tervezett kikötő építése ellen. A Tudományos Akadémia etnográfiai és nyelvészeti munkatársai siettek a védelmükre, az Akadémia nyelvészeti intézetének vezetője a Gazdasági és Kereskedelmi Minisztériumhoz és a Leningrádi terület kormányához fordult, hogy az építkezést akadályozza meg. A vótok társadalmi szervezete a Vót Kulturális Klub.[14]

Inkeri finnek

Létszám

Az 1989-es népszámláláson 67 300[15]-ra, illetve 47 102[16]-re becsülték a számukat. Ebből a Karjalai Köztársaságban 18 420-an, a Leningrádi területen 20 250[17]-en, illetve 11 833-an,[18] Szentpétervárott 5469-en, a Krasznojarszki területen 905-en, a Murmanszki területen 509-en, Moszkvában 471-en, Észtországban 16 700-an éltek, 12 000-en másutt. Az ezredforduló körül létszámuk 75-80 000-re tehető. Ebből 20 000-en laknak Ingermanlandban. A Leningrádi terület lakosságának 0,3%-át alkotják. A Karjalai Köztársaság 15 000−18 000 finnje közül a legtöbb inkeri. Finnországban az utóbbi évtizedben 25 000-re nőtt a számuk, sokan Észtországból költöztek oda, ahol 8-9000-en maradhattak. Ugyanennyien találhatóak meg Svédországban, továbbá 2-3000-en más európai országokban, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. 10-13 000-en maradtak a száműzöttek leszármazottai Szibériában, Komiföldön, és az Urálnál. Ők meg tudták őrizni az inkeri finn nyelvet, a kultúrát, az evangélikus vallást. A száműzetésből kb. 30 család ment vissza Ingermanlandba, több ezren pedig Finnországba költöztek.

Identitás és lehetőségek

Nem tekintik azonosnak magukat a finnországi finnekkel (suomiakkal), úgy vélik, hogy ugyanannak a nyelvnek másik nagy ágát beszélik. Sérelmezik az oroszországi finnek elnevezést, hiszen az Oroszországi Föderációban rajtuk kívül más finnek is élnek, ráadásul ez nem fejezi ki precízen lakóterületük földrajzi meghatározását sem.

Az 1920-ban, a tartui (finn−orosz) békeszerződésben lefektetett nemzeti és kulturális státusuk 1937 óta nem létezik. A Szovjetuniónak az elnyomott népekről és politikailag üldözött népek rehabilitációjáról szóló 1991-es törvényei 1993-as hatályba lépésük után sem éreztették hatásukat. Az inkeri finnek szerint a törvény csak asszimilációról szól. A jobb élet reményét csak Mauno Koivisto finn köztársasági elnök 1990. áprilisi bejelentése jelenthette számukra, amely lehetőséget nyújtott arra, hogy Finnországba költözzenek (hazatérési mozgalom).[19]

Az 1996-os Finnugor Világkongresszuson elkeseredettek voltak amiatt, amiért nem kapták meg sem az őshonos, sem a kisebbségi nép státusát. A Világkongresszustól kértek ehhez segítséget, az Európa Tanácshoz pedig etnikai üldözöttségi státusért folyamodtak. Tudják jól, hogy a Finn-öböl és a Néva környéke eredetileg a vótok és az izsórok lakóhelye volt, de a XVII. századtól való letelepedésüket elegendő érvnek tartják ahhoz, hogy védelemben részesüljenek. Felszólalásukból kiderült, az orosz elnökhöz javaslattal fordultak annak érdekében, hogy törvényt hozzon területi és kulturális rehabilitációjukról, valamint egy kulturális körzet létrehozásáról. Ez azonban nem valósult meg. Az UNPO-val (a Képviselet Nélküli Népek Szervezetével) is fel akarták venni a kapcsolatot. Panaszolták, hogy semmiféle adminisztratív önkormányzatuk, közigazgatási szervük nincs, hogy hagyományos foglalkozásaikat nem végezhetik. A világkongresszusokon nekik volt a leghatározottabb sérelmi politikájuk.

1997-ben szövetségi program indult az inkeri finnek megmentésére, amelyet 1999-ben egy másik, négyéves időtartamra vonatkozó követett, őshonos vagy kisebbségi státust azonban nem kaptak.

Ami önerőből lehetséges, azt megteszik. 1989-ben létrehozták a Karéliai Inkeri Finnek Szövetségét (Karjalan suomalaisten Inkeri-Liittót). 1994 óta működtetik az Inkeri Szövetséget (Inkerin Liittót) 8000 taggal, a Karjalai Köztársaságban is rendelkeznek 3000 főt számláló szervezettel. Evangélikus egyházszervezetek is segítségükre vannak identitásuk megtartásában, templomhálózatot tartanak fenn, 1989 óta Szentpétervár környékén finn nyelvű istentiszteleteket tartanak. Ingermanlandban három (az egyik Karjalan Sanomat = Karjalai Újság néven), Finnországban két, Észtországban egy inkeri finn nyelvű folyóirat jelenik meg, a Karjalai Köztársaságban kiadott Carelia és Verso is tartalmaz inkeri vonatkozású cikkeket.[20]

1996-ban Szentpétervárott inkeri finnül nem, csak az inkeri finnt mint idegen nyelvet lehetett 4 iskolában tanulni, ami kb. 100 gyereket (7%) érintett. Fakultatív nyelvként 14 iskolában lehetett elsajátítani, ami 114 iskolásra és 170 felnőttre vonatkozott. Egy finn anyanyelvű óvoda is működött. Szentpétervárott 60 éve létezik finnugor tanszék, de 1990-ig finn vagy inkeri finn diákot oda nem vettek föl. 2000-ben az Inkeri Liittónak köszönhetően több száz felnőtt és gyerek tanul finnül. Tanárokat azonban nem képeznek sem Szentpéterváron, sem a Leningrádi területen. Ha lassan is, de az inkeri finnek áttérnek az orosz nyelvről a finnre. Kulturális szerveződéseikhez az anyagi támogatást Finnországból kapják.[21]