2. rész

2. Az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor népek

Az Oroszországi Föderáció területén számos finnugor nép él. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a problémáikhoz, szükség van az Oroszországi Föderáció alkotmányos berendezkedésének rövid összefoglalására.

A Szovjetunió 1991-es megszűnését követően az újjáalakuló rendszer politikai alapjait az 1993. december 12-én népszavazással megerősített alkotmány fektette le.[1] Deklarációja[2] szerint az Oroszországi Föderáció szövetségi köztársaság, amelynek köztársasági elnöke 1991 júniusa óta − négyéves intervallumra, általános választójog alapján − közvetlenül a néptől kapja politikai felhatalmazását. A parlament kétkamarás, felsőházát a Föderációs Tanács, alsóházát a 450 tagú Állami Duma adja. Az állam területén különböző közigazgatási rendszerek működnek. Az Alkotmány 3. fejezetének 65. cikkelye szerint 1993-ban 21 köztársaság (pеспублика), 6 határterület (край), 49 terület (область), 2 szövetségi jelentőségű (vagy szövetségi szintű) város (города федерального значения), Moszkva és Szentpétervár, egy autonóm terület (автономная область) és tíz autonóm körzet (автономный округ), összesen 89 szubjektum alkotta az államot. Ezek a Föderáció egyenrangú alanyai. Legfelsőbb szintű vezetőiket helyben választják, de kinevezésükhöz szükség van az Oroszországi Föderáció elnökének jóváhagyására. A Föderációs Tanácsba minden szubjektum két-két képviselőt küld, egyet a törvényhozó, egyet a végrehajtó hatalom képviseletében.

A köztársaságok státusa az Oroszországi Föderáció és az adott köztársaság alkotmánya alapján meghatározott, míg a többi szubjektum státusa az Oroszországi Föderáció alkotmánya és az adott szubjektum alapító okirata szerint, amelyet az adott föderációs alany törvényhozó szerve fogadott el. Az autonóm körzet (a legalacsonyabb rangú szubjektum) és a határvidék, illetve terület kapcsolata vagy a szövetségi jog alapján, vagy a körzet és határvidék/terület szervei közötti szerződés által szabályozott (66. cikkely). A szubjektumok saját törvényhozó hatalommal rendelkeznek, de olyan törvényt nem hozhatnak, amely a szövetségi jogszabályokkal ellentétes (73. törvénycikk). A szövetségi törvények viszont nem lehetnek ellentétesek az Alkotmánnyal. A végrehajtó hatalom azonban nem ennyire szétválasztott, a szövetségi szervek létrehozhatnak területi szerveket, és kinevezhetnek megfelelő hivatalnokokat, akik a helyi hivatalnokokkal megegyezés szerint kötelesek együttműködni (78. cikkely).

A szubjektumok státusa (66. cikkely) és a köztük levő határok (67. cikkely) azonban a szövetségi és a helyi szint megegyezésével megváltoztathatók. Így azután 2008. március 1-jétől már csak 83 közigazgatási egységet különítenek el az Oroszországi Föderációban, a 6 határterület 9-re nőtt, a 49 terület 46-ra, a 10 autonóm körzet 4-re csökkent. Ennek a folyamatnak részeként szűnt meg, tulajdonképpen olvadt egybe a Permi területtel a Komi-permják Autonóm Körzet a 2003-tól 2005-ig terjedő időszakban. Az egyetlen finnugor többségű szubjektumban 2005-ben a lakosok népszavazással erősítették meg a döntést.[3]

Egy 2003-as törvény értelmében 2006. január 1-jétől az önkormányzati szisztémát egységesítették, viszont a konkrét kidolgozást a 83 szubjektum hatáskörére bízták. Ennek alapján a föderációs alanyok önkormányzati területi egységekre oszlanak, amelyek lehetnek községek (falusi, illetve városi község), önkormányzati járások (több városi és falusi község együtt és településközi területek), valamint városi körzetek (olyan városi községek, amelyek nem tartoznak járáshoz). 2000-ben, pozíciója elfoglalása után, Putyin elnöki rendeletet adott ki, amely a szubjektumokat hét szövetségi körzetbe tagolja. Ez a felosztás nem tartozik bele a közigazgatási struktúrába, csupán az elnök személyes beleszólási lehetőségeit növeli, mivel a körzetek élén teljhatalmú elnöki megbízottak állnak.[4]A finnugor szubjektumok háromba, az Uráli, a Volgai és az Északnyugati Föderációs körzetbe sorolódnak be. Az Uráli Föderációs Körzetbe tartozik a Hanti-manysi Autonóm Körzet, a Volgaiba a Mordvin, az Udmurt, a Mari Köztársaság és a Permi terület (ma Permi nagytáj = Permszkij kraj), az Északnyugatiba pedig a Karél és a Komi Köztársaság, valamint a Murmanszki terület, ahol a kolai lappok, továbbá a Leningrádi terület, ahol pedig a vótok, az izsórok és az inkeri finnek élnek.

Az Alkotmány 68. cikkelye megállapítja, hogy az orosz nyelv a Föderáció egész területén államnyelv, de a köztársaságoknak joguk van saját nyelvüket is államnyelvnek tekinteni a helyi parlamentben és kormányban, valamint az állami intézményekben. A 26. cikkely 2. bekezdése szerint minden polgárnak joga van anyanyelve használatához, az érintkezés, a nevelés, az oktatás és az alkotás nyelvének szabad megválasztásához függetlenül származásától, szociális és anyagi helyzetétől, faji és nemzeti hovatartozásától, nemétől, képzettségétől, vallási meggyőződésétől és lakóhelyétől. A 69. cikkely szerint pedig biztosítani kell az őshonos kis népeknek azokat az előnyöket és normákat, amelyek a nemzetközi jog alapján megilletik őket.

Az Oroszországi Föderáció területén számos egyéb, a témába vágó alacsonyabb szintű jogforrás is a rendelkezésünkre áll. 1991-ben született meg az Oroszországi Föderáció népeinek nyelveiről szóló törvény, amely szerint a Föderáció népei egyenjogúak, az anyanyelv szabad megválasztásához (oktatás és hivatalos ügyintézés nyelve), megőrzéséhez, fejlesztéséhez (saját írásbeliséget hozhatnak létre) és kapcsolattartásra való használatához azonos jogokkal rendelkeznek. Ezek megvalósulásához a központi állam az anyagi feltételeket biztosítani köteles. Az oktatásról szólva a rendelkezés már nem ilyen megengedő. Az 1992-es oktatási törvénnyel együtt mondta ki, hogy a nem orosz anyanyelvű oktatás csak az általános képzés alapszintjén biztosítható, tehát közép- és felsőszinten nem. Felsőoktatásban csak nemzeti tárgyak tanulhatók a tituláris nép (a szubjektumoknak nevet adó, őshonos népek) nyelvén. Ilyen az anyanyelv, az irodalom, a néprajz, a történelem és a filozófia is. 2003-ban az Oroszországi Föderáció Oktatási Minisztériumának javaslata alapján új oktatási-képzési standard készült el. E szerint a nemzeti-regionális komponens az óráknak csak 10-12%-át adhatja, amelynek keretébe tartozik a nyelv, a történelem, a földrajz és a régió kultúrája. 2006-ban új tanterv került bevezetésre az orosz közoktatásban. Ebben az órák 75%-át teszi ki a kötelező föderatív, 25%-át pedig a regionális komponens. A régió hatáskörébe tartozik annak eldöntése, hogy ez utóbbiból mennyit juttatnak a nyelvnek. Az anyanyelvet első osztályban heti két órában, a 2−4. osztályban három órában lehet tanulni. Felső tagozaton négy óra választható, a régiók döntenek arról, hogy ezt mi töltse ki. Az orosz kormányzat a 2000-es évek elején vezette be az ún. etnokulturális komponenst tartalmazó iskolák fogalmát, ami aggályosnak tekinthető, mivel elmossa az anyanyelven oktató, az anyanyelvet választott nyelvként oktató iskolák és az anyanyelvi fakultatív foglalkoztatást biztosító iskolák közötti különbséget.[5]

A finnugorok esetében az anyanyelvoktatás legnagyobb mértékben falusi, ún. nemzeti iskolákban zajlik. A fogalom megtévesztésre adhat okot, ezek az intézmények legjobb esetben is kétnyelvűek, ugyanis anyanyelven kizárólag maga a nyelv és az irodalom tanulható. Az előző 1−9., az utóbbi 1−11. osztályig, ami az oroszországi finnugoroknak kb. 50%-át érinti. Felsőoktatásban egyedül az anyanyelv irodalmát vagy nyelvészetét elsajátító hallgató részesül abban a kivételes helyzetben, hogy elkerülheti a kizárólagos orosz nyelvű tanulást, de a kétnyelvűség alól így sem mentesül, mivel a tankönyvek nagy része csak a többségi nemzet nyelvén érhető el.[6]

1991. április 26-án − akkor még a Szovjetunióban − törvény született az elnyomott népek, 1991. október 18-án pedig a politikailag üldözött népek rehabilitációjáról. A szabályozások 1993. június 29-én léptek hatályba.[7] 1992-ben jogszabályt fogadtak el az őshonos kultúrákról, ezek szerint minden népnek joga van ősi területeihez. 1994-ben a finnugor népeket támogató és fejlesztő föderációs programot indítottak. 1995. május 26-án az Oroszországi Föderáció Dumája határozatot hozott az északi kis népek jogainak biztosításáról. 1999 áprilisában ezt megerősítették a jogi garanciák elfogadásával. Putyin 2000. március 24-én írta alá az ezt végrehajtó rendeletet, amely 45 őshonos nemzetet sorol fel. A 2000. június 7−20. között ülésező föderációs Alkotmánybíróság azt a döntést hozta, hogy védeni kell az őshonos népek lakóhelyét, földjeit. Az 1996-os Világkongresszuson a felszólalásokból kikövetkeztethető egy föderációs nemzetiségpolitikai törvény. 1996-ban törvény született a nemzeti-kulturális autonómiáról (NKA), amelyet 2001-ben módosítottak. A hangzása alapján a nemzetiségekre nézve kedvező csoportosulási formát 2002 elejére 30-nál több nemzetiség használta fel, főleg amelyek közigazgatási egységeken kívül élnek, vagy nincs semmilyen adminisztratív lehetőségük.[8] A mintegy 100 nemzeti kisebbséget felölelő Civil Szervezetek Kongresszusa mellett az Oroszországi Föderáció területén az elnöki rendelettel létrehozott, 120 népet reprezentáló Oroszországi Népek Közgyűlése is működik.[9]

Az Oroszországi Föderáció nemzetiségpolitikája önellentmondásokkal teli. A belső garanciák adottak, a legmagasabb szintű jogforrás, az alkotmány mintapéldánya lehetne bármelyik nyugat-európai államnak, ezen kívül létezik nemzetiségpolitikai és oktatási jogszabály, nyelvtörvény. Az Oroszországi Föderáció partnerségi viszonyt létesített az Európai Unióval, nemzetközi fórumokon vesz részt, 1996 óta tagja az Európa Tanácsnak, 1998-ban aláírta az Európa Tanács kisebbségvédelemről szóló keretegyezményét, csatlakozott a legnagyobb emberi jogokat védő nemzetközi egyezményekhez, a sallangok szintjén tehát minden egyes alkalommal támogatásáról biztosítja a nemzetiségeket, így a finnugor népeket is. Ehhez képest az 1990-től Állami Bizottság, majd minisztérium, 2001-től tárca nélküli miniszter formájában működő föderációs nemzetiségi politika 2004-ben megszűnt speciális főhatóság formájában működni, a Kulturális Minisztérium egyik főosztályának fennhatósága alá rendelték. 2004 októberében regionális oktatási minisztériumot állítottak fel, mely feladatul kapta a nemzetiségi ügyek intézését is.[10] Az Európa Tanács 2002 szeptemberében és az ENSZ 2003 márciusában nemzetközi megfigyelők segítségével egyaránt megállapította, hogy összességében a kisebbségek nem tudják kellőképpen képviselni magukat politikai fórumokon, de a nyelvtanulás biztosított a számukra, habár csak a közoktatás legalacsonyabb szintjén.[11]

A finnugor népek az Oroszországi Föderáció lakosságának (145 167 000) 1,9%-át adják, ez azt jelenti, hogy összlétszámuk 2 900 000 fő. Az itt élő kb. 170 nemzetiség közül a legnagyobb tíz között említhetők a mordvinok (977 000; 3,3%), a marik (679 000; 2,4%) és az udmurtok (636 900; 2,3%). A mordvin, az udmurt, a mari, a komi és a komi-permják a kis nyelvek közé tartozik, mert 100 000 és 1 millió között van beszélőinek száma. Az Oroszországi Föderációban megtalálható többi finnugor nyelv a veszélyeztetett nyelvek közé sorolható, mert 100 000-nél kevesebben beszélik őket. Az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor népek úgy érzik, hogy orosz asszimilációs törekvések áldozatai. A róluk elnevezett szubjektumokban ugyanis az orosz lakosság alkot többséget, közülük pedig sokan a róluk elnevezett területeken kívül élnek, ami leginkább a marikra és a mordvinokra (erzákra és moksákra) jellemző.[12] 1993 végéig, az új alkotmány elfogadásáig, a szubjektumokban működő legfelső tanácsokban és körzeti tanácsokban az adott népek kevésbé voltak reprezentálva, mint az újonnan létrejött kormányzati szervekben.[13] Ez a tendencia később nem folytatódott, a 2000-es Finnugor Világkongresszuson kiderült, hogy az elmúlt években csökkent a hatalmi szervekbe megválasztott, bekerült finnugorok száma. A jogok érvényesítése szempontjából mérvadó, hogy az Oroszországi Föderáció területén fennálló öt finnugor köztársaság mindegyike rendelkezik helyi nyelvtörvénnyel, a Karél Köztársaság kivételével ráadásul a tituláris nép anyanyelve mindegyikben hivatalos nyelv.[14]

Az 1996-os Finnugor Világkongresszus[15] felszólalásai alátámasztják az elégedetlenségről szóló írásokat. A finnugor köztársaságok képviselői az orosz alkotmányból hiányolják a köztársaságok szuverenitásának, önrendelkezésének fogalmát. Tisztában vannak a központi kormányzat szeparatizmustól való félelmével, de hangsúlyozzák – és nem csak itt −, hogy a finnugor népeket éppen azért kellene, hogy támogassa az Oroszországi Föderáció, mert lehetetlenségnek bizonyul, már csak a földrajzi elhelyezkedés miatt is, bármilyen valódi függetlenedési szándék. A központi kormány támogatása csak a nemzetiségiek iránti elkötelezettségét támasztaná alá. A függetlenedési kérdés itt vázolt részletei finnugor fórumokon tehát oly sokat, és oly hangsúlyozottan képviselt nézetrendszert alkotnak, hogy az észt és orosz fél között a 2008-as Világkongresszuson kirobbant botrány méltón kavarhatta fel a kedélyeket.[16]

Annak ellenére, hogy az őshonos népek földjeit számos jogszabály védi, a kis népek úgy érzik, hogy földjüket veszély fenyegeti. A jogos félelemre okot ad például az az 1996. március 7-én született, az alkotmány végrehajtására vonatkozó elnöki rendelet, amely szerint árucsere alapja lehet a kisebbségi népek földbirtoka is.[17] Tartanak egyebek mellett az ipar nagyarányú privatizációjától (udmurtföldön az ipar 60%-val ez már megtörtént, a bevételekből csak 0,2% jutott vissza hozzájuk), a régiók és nagyobb városok, a központ és a köztársaságok közötti különbségek növekedésétől. Hiányolják, hogy az alkotmány nem biztosítja a kollektív jogokat. A jogi biztosítékokat túl általánosnak vélik, hiányolják a garanciákat.[18]

2.1. Az Oroszországi Föderáció területén élő, szubjektummal rendelkező népek

2.1.1. Köztársaságot alkotó népek

Karjalaiak vagy karélok

Létszám[19]

Az 1989-es népszámláláson 131 000 karélt (124 921 fő[20]) vettek számításba, amiből a Karjalai Köztársaságban 80 000-en (78 928 fő; a köztársaság lakóinak 10%-a), a Tveri területen 23 000-en (23 129 fő), a Leningrádi és a Murmanszki területen pedig 12 000-en (Szentpétervár városában 3607-en, a Murmanszki területen 3505-en) éltek. 2002-re 93 000-re csökkent a létszámuk, ebből a Karjalai Köztársaságban 65 651-en éltek. Ez az utóbbi adat 2009-re 63 550-re csökkent, ami a köztársaság lakosságának 9,2%-a.[21] 2002-ben a Tveri területen 14 633-an élnek még, és kb. 13 000-en elszórtan az Oroszországi Föderáció egyéb területein. A köztársaságban három finnugor nép él, a karélok, az inkeri finnek és a vepszék.

Köztársaság

18 500 km² területű, hivatalos nyelve az orosz, két őshonosnak elismert népe a karél és a vepsze, amely beszélt és írott nyelvvel egyaránt rendelkezik. (Írásbeliségük az 1930-as években született meg.) A Szovjetunió megalakulása után 1920-ban jött létre a Karél Autonóm Körzet, amely 1923-ban Karél Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággá alakult, majd 1940-ben Szövetségi Köztársasággá. Azonban 1956-ban visszaminősítették Autonóm Köztársasággá. 1991. november 13-a óta nevezik Karél Köztársaságnak, amely 16 megyei és két városi területre oszlik, fővárosa Petrozavodszk. Az ország zászlaját 1993. február 16-a óta használják. A Karél Köztársaság 2010-ben ünnepelte 90. születésnapját.

A köztársaság élén 1993 előtt egy 120 tagú Legfelsőbb Tanács állt, ekkor azonban népszavazás révén új alkotmány született, amely kétkamarás, négy évre választott parlamentet hozott létre. A 25 tagú Köztársasági Kamara állandóan működött, a 36 tagú Képviselői Kamara évente egyszer-kétszer ülésezett. A Köztársasági Kamarába mind a 18 körzet egy-egy képviselőt küldött, a főváros hetet. A vepszék és a karélok egy-egy képviselőt tudtak kiállítani, a vepszék nemzeti körzetük jóvoltából, a karélok az Olonyec (Aunus) körzetben való többségi lakásuk okán. A Képviselői Kamara csak adótörvényt és költségvetést szavazott meg. E szerint a szabályzat szerint a kormányelnököt népszavazással választották, akinek feladatkörébe tartozott a kabinet tagjainak kinevezése, a kormányülés napirendjének előterjesztése, részt vett a parlament munkájában, valamint képviselte a köztársaságot az Oroszországi Föderációban és külföldön. 2001. február 12-én a köztársaság parlamentje új alkotmányt fogadott el. Azóta a karjalai Törvényhozó Gyűlés egykamarás, 50 képviselővel, akiket 5 évre választanak, a szubjektum élén a köztársasági elnök áll. A köztársaságnak van kormánya és bírósága. Az elnök 2002 és 2010 között Szergej Katanandov volt, őt 2010. július 21-től Andrej Nelidov váltotta föl. 

2004 márciusában nyelvtörvényt fogadtak el, az Oroszországi Föderáció finnugor köztársaságai közül utoljára, amely védelmezi a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelv használatát. Ezek szerint a közigazgatásban köztársasági szinten és a helyi önkormányzatok szintjén a hivatalos ügyek intézésekor latba vethető az ezeken a nyelveken felhalmozott ismeret csakúgy, mint az oktatás, a kultúra és a tömegtájékoztatás színterein, a karél nyelv pedig az orosz mellett államnyelvvé válik. Az 1991-es föderációs nyelvtörvény azonban megakadályozta hatályba lépését, ugyanis ahhoz, hogy egy nyelv hivatalos legyen egy köztársaságban, cirill betűs írásának kell lennie, ami a karélnak nincsen. Habár használhatnak a népek bármilyen írásmódot, nyelvük államnyelvvé csak cirill betűs írással válhat. Ez a passzus azonban a nyelvtörvény egészét likvidálta. Ebből következik, hogy a karél nyelv nem kötelező tantárgy és nemzeti nyelvű feliratok még a karél többségű falvakban sincsenek.

A Karél Köztársaság időről időre támogatásáról biztosítja a területén élő három finnugor népet. Az 1990-es évek elején a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelv és kultúra újjászületésének elősegítésére létrejött program ugyan 2000-ben megszűnt, de 2000 és 2004 között a köztársaság elfogadott egy törvényt a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelv állami támogatásáról, ezen kívül pedig jelenleg is tart[22] − legalábbis a 2006­−2010-es intervallumban biztosan − a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelvek ún. állami támogatásának programja. A Karélok Uniója, a Vepsze Nemzeti Társaság és a Karéliai Finnek Ingermanlandi Uniója tevékeny részt vállal a lebonyolításban, nyelvfejlesztő programokat, konferenciákat tart. Ami a politikai érvényesülést illeti, 2000 és 2004 között létrejött egy olyan tanácsadó testület, mely a köztársaságban élő karélokat, vepszéket és inkeri finneket képviseli a közigazgatás részeként. A Minisztertanács mellett működik a Nemzetiségi Politika Állami Bizottsága (régebbi nevén a Nemzeti Politika és a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottsága).

Karél önszerveződés − lehetőségek

1989-ben összeült a Karélok Konferenciája, amely után megalakul a Karjalai Kulturális Társaság (Karjalan Kulttuuriseura). Ezt később Karjalai Népi Szövetségre (vagy Karjalai Kulturális Szövetség; Karjalan Rahvahan Liitto) keresztelték. A szövetség kulturális és politikai szerepet is betölt. 1990-től a szövetség saját újságot jelentet meg A mi földünk címen (Oma Mua). 1991-ben a petrozavodszki egyetemen, 1992-ben a tanárképző főiskolán hoztak létre karél és vepsze nyelvi tanszékeket. A petrozavodszki egyetemen később ebből jött létre a finn tanszékkel együtt a balti finn filológia és kultúra kara. 1989-ben megalakult a Vepsze Kulturális Egyesület és a Karjalai Finnek Inkeri Szövetsége (Karjalan suomalaisten Inkeri Litto). 1992-ben Karél, Inkeri Finn és Vepsze Nemzeti Kongresszust hívtak össze, ahol többek között felmerült az a kérdés, hogy miként tudnának nagyobb képviselethez jutni a köztársaság parlamentjében.

1991. november 22-én a Karél Köztársaságban törvény született a nemzeti kerületek, nemzeti városok és vidéki tanácsok létrehozásáról, ahol az ott élőknek pénzügyi, gazdasági és közigazgatási önrendelkezésre is lehetőségük nyílik (ennek alapján jött létre 1993-ban a Vepsze Nemzeti Körzet). 1994. szeptember 1-jén Petrozavodszkban finnugor nemzeti iskola nyílt, program született a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelv feltámasztására. Az 1991−1994 közötti időszakban az Oma mua karél nyelvű újság mellett a Kodima (Szülőföld) című vepsze és orosz nyelvű újság is útjára indult, valamint megalakult a Periodika kiadó, a karél, a vepsze és az inkeri finn nyelvű kiadványok terjesztője. 2005-ben kiadásra kerültek a karél nyelvű Vienan Karjala és a finn nyelvű Karjalan Sanomat (Karjalai Újság) című lapok is, amelyek közül az utóbbi társadalmi-politikai jelentőségű. A karéloknak saját nemzeti színházuk van, léteznek karél nyelvű óvodák, iskolák, rádió- és tévéadások (2004-ben havi 4 órás tévé- és 28 órás rádióadás). 1994 óta a karél nyelvet 2500-an tanulják, a vepszét pedig 4 iskolában 200-an.

A karélok legmagasabb szintű önszerveződő fóruma − az amúgy a nagyobb finnugor népekre általában jellemző − kongresszus először 1991. június 29-én ült össze. Ezekre a rendezvényekre az Oroszországi Föderáció minden pontjáról érkeznek a nemzetiséghez tartozók. Az első eseményen létrehoztak egy 50 fős végrehajtó bizottságot, amely a kongresszusok szünetében is működik. 2001-ben került sor a negyedik, 2005-ban az ötödik,[23] 2010-ben pedig a hatodik karél kongresszusra.

A Karjalai Köztársaságon kívül karélok a legtöbben a Tveri területen (az egykori Kalinyini területen) élnek. 1930 körül még 150 000-en, 1937-ben már csak 50 000-en voltak, 1989-re 23 169-re, 2002-re 14 633-ra csökkent a számuk. 1939-ig létezett Karjalai Nemzetiségi Körzet a Tveri területen belül, 2000-re két helyi szintű közösség érte el azt, hogy nemzeti és kulturális autonómiával rendelkezzen. 1990-ben saját kulturális társaságot hoztak létre, amely azóta is működik. Nyelvüket tanítják iskolákban, középiskolákban és a Tveri Egyetemen is. Folyóirataik, könyveik jelennek meg, televízió- és rádióműsorok is rendelkezésükre állnak anyanyelvükön. Azonban elégedetlenségüknek is hangot adnak: 2005-ben hiányolták anyanyelvük kötelező tanegységként való számontartását, panaszolták a Tveri Karélia című, 1990 óta sugárzott rádióműsoruk és Oma Randa című tévéműsoruk megszüntetését, a nekik juttatott anyagi támogatás csökkentését, a finnugor népeket támogató, 1994 óta működő föderációs program berekesztését, az őshonos népek listáján való meg nem jelenésüket, a „Tveri falu jövője” program meg nem valósulását.[24]

A Finnugor Világkongresszusok alkalmával külön delegációt küldenek, de a köztársaságbeli karélokkal osztoznak a szavazaton.

Problémák

A karélok a 2000-es Finnugor Világkongresszuson tartott beszámolójuk szerint három nagy problémával küzdenek. Az első a földdel kapcsolatos, ugyanis a hagyományos lakóhelyek folyamatosan tűnnek el. A második demográfiai és egészségügyi kérdéskör – a karélok létszáma ugyanis csökken, küzdenek az alkoholizmussal. A harmadik pedig, hogy kevés a megfelelő szintű oktatási lehetőség, kevés a karél nyelvű kiadvány, a karél nyelvnek nincs hivatalos státusa. A 2000−2004-es időszakban a karjalai alkotmányból törölték azt a passzust, amely a Vepsze Nemzetiségi Körzetet sajátos szavazási körzetnek titulálta.[25]

2007. január 1-jén Petrozavodszkban karél és vepsze társadalmi szervezetek vezetői találkoztak Szergej Katanandov köztársasági elnökkel, hogy kifejezésre juttassák a köztársaság finnugorjainak alacsony politikai részvétele, a nyelvek tanításának csökkenése, és az iskolák bezárása miatt érzett aggodalmaikat. Az elnök együttműködéséről biztosította őket, az iskolabezárásokat a gyereklétszám alacsony fokával magyarázta.[26]

Mordvinok

Létszám

Az 1989-es népszámlálás szerint 1 153 987 (1 154 000) mordvin él, de közülük csak 770 000-en beszélik a nyelvet, 520 000-en az erzát, 250 000-en a moksát. A Mordvin Köztársaság lakossága 963 504 fő, ebből 313 420-an mordvinok. Létezik olyan adat is, amely szerint 1989-ben a mordvinok 1 072 939-en voltak, ebből a Szamarai területen 116 475-en, az Orenburgi területen 68 879-en és az Uljanovszki területen 61 061-en.[27] 2002-ben a mordvinok 977 381-en voltak, közülük 49 624-en moksának, 84 407-en erzának vallották magukat. A mordvin népnek 2002-ben csak mintegy 28%-a élt a köztársaság területén belül, 78%-a Oroszország-szerte sokfelé (Csuvas Köztársaság (16 000), Orenburgi terület (52 500), Penzai Terület (70 700), Szamarai terület (86 000), Uljanovszki terület (50 200), és további 400 000-en az Oroszországi Föderácó szerte máshol, összesen 45 területen). A Mordvin Köztársaság összlakossága 2002-ben 888 766 fő volt, ebből 31,9% (283 861 fő) mordvin, 60,8% (540 717 fő) orosz.

Köztársaság

A köztársaság területe 26 200 km², 20 járásra oszlik, van parlamentje és kormánya, elnöke 1998 óta Nyikolaj Merkusin, a köztársaság fővárosa Szaranszk. Fontos ipari-agrár központ. 1928-ban alakult meg a Mordvin Autonóm Körzet, 1930-ban Mordvin Autonóm Területté, 1934-ben Mordvin Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággá szervezték át. 1990-ben a neve Mordvin Szovjet Szocialista Köztársaság lett, csak 1994. január 25-én alakult át Mordvin Köztársasággá. A zászlót 1995. március 30-án, a köztársaság alkotmányát 1995. szeptember 21-én fogadták el. Az alkotmány értelmében az erza, a moksa és az orosz egyaránt államnyelvnek minősül. Ezt az 1998-as nyelvtörvény is megerősítette. Az oktatásról külön törvény rendelkezik. Ez utóbbi jogszabály szimbolikusnak minősül, a szöveg ugyanis hiába biztosítja az anyanyelven folyó képzést, valójában sok kibúvóra ad lehetőséget, általánosan fogalmaz. A nyelvtörvény de jure hiába van lefektetve, de facto nem érvényesül, nincs végrehajtási programja. A személynevek, településnevek, intézménynevek és utcanevek egy-két kivételtől eltekintve oroszul fordulnak elő, többségi nyelven folyik a vallás gyakorlása, a jogi procedúra és a közigazgatási eljárás. A médiarészesedés nem a lakosság arányában illeti meg az erzákat és moksákat, ahogy az okmányok anyanyelven történő kiállítása sem. 1998. május 6-án újabb alkotmány lépett hatályba.

Az 1990-es évek elején, a köztársaság szovjet időkből megmaradt képviseleti szervében, a Legfelsőbb Tanácsban a mordvinok még a lakossági arányukhoz képest többségben voltak, 75 mandátumból 30-cal rendelkeztek, a kormányban 50%-os aránnyal képviseltették magukat. A 2000-es évek második felére ez a tendencia nem maradt meg, 2006-ban a helyi Állami Duma (a parlament) 48 tagjából mindössze 10 a mordvin, a kormány 37 tagjából pedig 15. 1996-ban az Állami Dumát és magát a köztársaságot is moksa vezette.

A köztársaság időről időre kisebbségvédelmi intézkedéseket foganatosít. 1997 óta a nemzetiségi politikára vonatkozóan külön program működik, 1996 és 2000 között külön állami bizottság foglakozott a finnugorokkal. 2004−2008 között Szaranszkban finnugor kulturális centrum működött. A köztársaság Finnországgal, Észtországgal, Magyarországgal (Göncz Árpád látogatása után), a Komi, a Karjalai és a Mari Köztársasággal kulturális és gazdasági kapcsolatot tart fenn.

Mordvin önszerveződés − lehetőségek

Az 1990-es évek elején a mordvinok is létrehozták a maguk nemzetiségi társaságait. 1989-ben alakult a Masztorava (Földanya), amelynek célja a köztársaságon belül és kívül élő mordvinok egyesítése, és 1991-ben jött létre a Vajgelj (Hang), amely más oroszországi finnugor népekkel létesített kapcsolatokat, nyelvészeti kutatásokat folytatott és támogatta az oktatást. Ez utóbbinál a múlt idő az anyagi okokból történő felszámolódást jelenti, amivel az egyetlen, a moksa és erza ellenségeskedésektől mentes nemzetiségi szervezet szűnt meg. 1992 márciusában került megrendezésre a Mordvin Nép Első Kongresszusa, amelyen a diaszpóra képviselői is reprezentálták magukat. Ekkor létrehozták a Mordvin Nép Újjászületésének Bizottságát, hogy a jövőben összehívni kívánt kongresszusok közötti időben működjön egy operatív szerv, amely képviseli az érdekeiket, együttműködik a köztársaság politikai szerveivel, részt vesz a dokumentumok előkészítésében. A kongresszus azt a határozatot hozta, hogy az erzát és a moksát is hivatalos állami nyelvnek kell tekinteni az orosz mellett, és hogy a diaszpóra területein is létre kell hozni a nemzeti kulturális autonómiák rendszerét. A kongresszuson kiéleződött az erzák és a moksák közötti ellentét, az erzák el is hagyták azt, és saját bizottságot hoztak létre. Az erzák és moksák elkülönülési törekvéseit mutatja a külön-külön létrehozott szervezetek sokasága. Erzáknál: Rjabov Alapítvány az Erza Nyelv megmentéséért (1993), Erzaföld (Erziany Masztor; 1994), Erza anya (Erzava; nőmozgalom; 1993. december); moksáknál: Mordvin Polgári Kongresszus (1993), Novaja Mordovija (Új Mordvinföld; 1995. február), Jurtava (Tűzhelyanya; nőmozgalom; 1995).

Az 1992-es első után 1995 márciusában került sor a Mordvin Nép Második Kongresszusára, ahol a 271 küldöttből 157 fő (58%) erzaként, 35 fő (13%) moksaként, 70 fő pedig (26%) mordvinként regisztrálta önmagát. Az első összmordvin találkozó tapasztalata megismétlődött akkor, amikor 87-en az erzák közül (55%-a a küldötteiknek) kiváltak, és létrehozták saját szerveződésüket, az Oroszországi Föderáció Erza Nemzeti Kongresszus-át. A Mordvin Nép Harmadik kongresszusát 1999. október 7−8. között tartották Szaranszkban. 234 delegált vett rajta részt. A kongresszus előtt írta alá Merkusin köztársasági elnök a Mordvin Köztársaság alkotmányának módosítását, amely által a mordvin nép kongresszusa a jövőben bekapcsolódhat a törvényhozásba.[28]

Egy 1996. május 22-én elfogadott törvény értelmében lehetővé vált Szaranszk központtal nemzeti autonómiák létrehozása. Ezek szerint szövetségi hatalmi szervek segítségével a köztársaságon belüli és a tömbszerű diaszpórában élő mordvinok között kulturális, tudományos kapcsolat jöhet létre.

1958-59 óta a Mordvin Köztársaság területén az első négy osztályban anyanyelvi oktatás folyt, azonban ez 1970-től orosz nyelvűvé alakult, és csak 1988-ban nyílt lehetőség arra, hogy újra mordvin nyelvű alsó tagozatos osztályok induljanak. 1996-ban már biztosan működtek nemzeti iskolák, nemzeti gimnáziumok. A 2000-es évek közepén 2500-an tanultak mordvin nyelvet vagy minden tantárgyat mordvinul a tanulók közül, ami kiemelkedően jó arány az Oroszországi Föderáció finnugorjainak körében. Mordvin tanszékek a három állami egyetemen (és a főiskolákon is) folyamatosan működnek, 1996-ban elindult a nemzeti kultúra fakultása, ahol mordvin népi koreográfusokat, karvezetőket, karmestereket és könyvtárosokat képeznek azzal a céllal, hogy nemzeti értelmiséget teremtsenek. 2000-ben újabb finnugor érdekeltségű fakultáció jött létre.

A mordvin rádió és televízió erza, illetőleg moksa nyelvű adást is sugároz, habár a műsorok 85%-a orosz. Ez 1990-ben heti kétszer kétórás tévéadást és napi 15 perces rádióadást jelentett. 2004-ben a mordvin nyelvű sugárzás lakosságarányosan a helyi műsoridő 33%-át tette ki. Ami az újságkiadást illeti, 2005-ös adatok szerint az Erźań Pravda (Erza Igazság) és Mokšeń Pravda (Moksa Igazság) erza, illetve moksa nyelvű társadalmi-politikai napilap, Śatko (Szikra; erza) és a Mokša (Moksa) erza és moksa nyelvű irodalmi-művészeti folyóirat, a Mastorava (Földanya) erza és orosz nyelvű lap, illetve az Erźań Mastor[29] (Erza Föld) erza nyelvű társadalmi-politikai kétheti lap jelenik meg a köztársaság területén. Ezekre a szolgáltatásokra a költségvetés biztosít ugyan apanázst, de a gyakorlatban ez nemigen jut el hozzájuk. Problémát jelent még, hogy a hírügynökségektől nem kapnak elég információt. Az erza és moksa nyelvű újságok, rádió- és tévéadások leginkább a köztársaság területén élőknek hozzáférhetőek, a diaszpóra lakosainak nem igazán.

Problémák

Az erzák és a moksák 2003 szeptemberében egy szaranszki nagygyűlés eredményeképpen a mordvin állami vezetőknek nyilatkozatot írtak, amelyben sérelmeket soroltak fel. E szerint a köztársaságon belül és kívül az erza és moksa nyelv vagy egyáltalán nem vagy csak formálisan tanulható. Szaranszk 66 óvodájából csak 3-4-ben ismertetik meg a gyerekekkel nemzeti nyelvüket. Kisebb városok, falvak iskoláiban egyáltalán nem oktatják ezeket, az Oroszországi Föderáción belül az erzák és moksák csupán 10%-ának van lehetősége megismerkednie vele, amiért a helyi Oktatási Minisztériumot tették felelőssé. A Mordóviai Állami Szerkesztőségnek 1992 óta működő Szijazsar nevű egységét megszüntették, amely erza és moksa nyelvű riportokat, kerekasztal-beszélgetéseket, helyszíni közvetítéseket készített. A televízióban és a rádióban most már csak rövid hírösszefoglalókat sugároztak kedvezőtlen, délutáni időben. A több évtizede fennálló erza és moksa kulturális központot is megszüntették. A városi utcák nevei kizárólag oroszul olvashatók. Ezért sürgették a helyi parlament és a választási törvény megreformálását. A fenti sérelmekre 11 pontban követeltek orvoslatot. Ügyészségi vizsgálatot is kezdeményeztek a nyelvi alapú diszkrimináció és az emberi jogok megsértése miatt.[30]

2008 májusában Grigorij Muszalev, az Erza Nyelv Megmentéséért Mozgalom vezetője egy mordvin újságban nyílt levéllel fordult Dmitrij Medvegyev, orosz elnökhöz a finnugor népek elnyomása miatt. Ebben megjegyezte, hogy egyedül náluk, a Mordvin Köztársaságban finnugor az elnök,[31] akit azonban ez a tény nem akadályoz meg abban, hogy figyelmen kívül hagyja a kisebbségi népek érdekeit. A kisebbségi nyelvek művelésére és tanítására, tanárok képzésére nem fordítanak elegendő támogatást. Sérelmezte, hogy egy 2007-es, a köztársaság vezetőségének címzett, a problémák megbeszélését kezdeményező javaslatukra még választ sem kaptak.[32] Medvegyevnek javasolta, hogy az orosz politika hagyjon fel az oroszosítással.

2008-ban, az V. Finnugor Világkongresszus előkészületei során erza aktivisták nyílt levelet küldtek a Világkongresszusnak azzal a panasszal, hogy a Mordvin Köztársaság vezetői nem a mordvin nép igazi képviselőit, vagyis erzákat és moksákat delegálnak a Világkongresszusra, hanem saját embereiket. A négyévente ismétlődő eseményt a Kreml kirakatjátékának titulálták.[33]

Az erzák és moksák között ellentét feszül. Ez a kérdéskör rendkívül összetett, nyelvészeti és politikai tényezőkből is áll. A probléma alapját az a dilemma adja, hogy vajon két nyelvjárást beszélő egyetlen népről, avagy két különálló népről beszélünk-e.[34] Az erzák radikálisabban gondolkoznak, szerintük a mordvin kifejezés is hibás, csak erzák és moksák léteznek. A moksák ebben a kérdésben is engedékenyebbek. Az erzák szerint a pénzügyi hatalom a moksáké, a politikai pedig az oroszoké, őket pedig kiszorítják az érvényesülési lehetőségekből.[35] Nyikolaj Butilov mordvin nyelvész szerint azonban az erzák és moksák többsége, akik főként falvakban élnek, egységes mordvin identitástudattal rendelkeznek, számukra elsődleges a mordvinsághoz, és csak másodlagos az erzákhoz vagy moksákhoz való tartozás érzése, és nem osztják az erza vezetők által mondottakat.[36]Sokan, például Pusztay János is, azt hangsúlyozzák, hogy a legnagyobb számú oroszországi finnugor népnek nem szabad felapróznia magát.[37]

Marik (cseremiszek)

Létszám

Az 1989-es népszámlálás adatait egymástól eltérően idézik. A marik számát néhol 643 698-ra-ra,[38]néhol 670 868-re becsülik.[39] Abban már megegyeznek a számok, hogy a Mari Köztársaságban 324 349-en, a Baskír Köztársaságban 105 768-an, a Kirovi területen 44 496-an, a Szverdlovszki területen 31 297-en, a Tatár Köztársaságban 19 446-an élnek. 2002-re a számuk 678 932-re emelkedett, amiből 18 515-en nevezik magukat hegyi marinak, 56 119-en pedig erdei marinak, a többiek nem tesznek különbséget. 2002-ben a Mari Köztársaság lakosságának száma 760 000 fő (728 000[40]), amiből a marik 43,3 %-ot (312 178), az oroszok 47,5 %-ot (346 000) tesznek ki, az itt élők többi része kb. 60 népből tevődik össze. A marik létszáma 2002-ben a Baskír Köztársaságban 105 829 fő[41] (2004-es adat szerint 117 ezer fő[42]), a Kirovi területen 38 930 fő, további 200 000 fő a Tatár Köztársaságban, a Szverdlovszki területen és egyéb szórványban él.

Köztársaság

A köztársaság területe 23 000 km². 14 körzetre oszlik, 4 városa és 19 városi jellegű nagyközsége van, fővárosa Joskar-Ola. 1920-ban alakult meg a Mari Autonóm Terület, 1936-ban a Mari Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, 1990. október 22-én a Mari Szovjet Szocialista Köztársaság. Mai elnevezése, a Mari El Köztársaság 1992. július 8-a óta érvényes. Az 1995. június 23–24-én a köztársaság parlamentje[43] és 1995. július 25-én[44] a Mari Köztársaság Alkotmányozó Gyűlése által elfogadott alkotmánya szerint berendezkedése demokratikus jogállam az Oroszországi Föderáción belül. Kormánya a „hatalom korlátozásáról” szóló egyezmény alapján működik. A zászlót 1992. szeptember 3-án vették használatba. Az 1993-as parlamenti választások alkalmával (tehát a Szovjetunió megszűnése után, viszont a helyi alkotmány megszületése előtt) új, 30 fős képviselőtestület rekrutálódott, amelyben a marik 43%-os képviseleti arányt szereztek. Ez nagyjából megfelelt a népességarányuknak. A későbbi választások során ez az arány folyamatosan csökkent 30, 25, majd 21,2%-ra úgy, hogy közben a marik a Köztársaság lakosságának végig kb. 43%-át adták. Jelenleg a helyi parlament 67 képviselőjét 5 évre választják (közülük 50-en egyéni körzet, 17-en listás jelölés révén jutnak mandátumhoz). Választást legutóbb 2009-ben tartottak. A köztársaság elnöke, aki az alkotmány értelmében egyben miniszterelnök is, 2001 óta Leonyid Markelov.[45]

Az 1995-ös nyelvtörvény már kimondta azt,[46] amit az alkotmány 15. pontja megerősít: hivatalos államnyelvnek minősül a hegyi és a mezei mari, valamint az orosz nyelv[47] (a hegyi és a mezei marik között éppen olyan típusú feszültség áll fenn, mint az erzák és a moksák között, legalábbis egyes vélemények szerint[48]). Más forrás[49] a nyelvtörvényhez az 1995. október 26-i dátumot kapcsolja, amelyet a köztársasági elnök, Zotyin, ekkor fogadott el. Az alaptörvény a mari nyelv ismeretét a köztársasági elnök számára kötelezőnek mondta ki, azonban Zotyin 1996-os leköszönése után ez többet nem valósult meg. Az őt követő, mariul nem tudó orosz elnök poszton maradása érdekében ugyanis az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bírósága törölte az ide vonatkozó alkotmányi passzust.[50]

A nyelvtörvényben kimondottak végrehajtása nem probléma nélküli. Habár Joskar-Olában az utcatáblák, a fontosabb hivatalok és intézmények nevei oroszul és mariul is olvashatók, a hegyi és a mezei mari a kereskedelemben, a termelésben, rendezvényeken, a politikai és a gazdasági életben alig használatos. 80%-ban oroszul zajlik a mindennapi kommunikáció. A köztársaságon belül nem csak a nyelvtörvény ad lehetőségeket a mari nyelvnek, kultúrának. Az állami nemzeti(ségi) politika koncepciója, a mari oktatási intézményrendszer állami koncepciója, és a Mari Köztársaság törvénye a Mari El területén folyó oktatás viszonyainak szabályozásáról egyaránt vonatkozik a mari kultúra, a mari nyelv(ek) fejlesztésére, a tömegtájékoztatásban betöltött szerepük növelésére. A 2004-es kormányprogram (2004−2008) a Mari Köztársaság etnokulturális és interetnikus viszonyainak fejlesztésről is szólt.[51] A Mari El barátsági együttműködést tart fenn azokkal a területekkel, ahol a marik tömbszerűen, csoportosan élnek, így a Tatár és az Udmurt Köztársasággal, a Kirovi, a Szverdlovszki és a Nyizsnyij Novgorodi területekkel, és jó kapcsolat jellemzi Magyarországgal, Észtországgal, Finnországgal és a Karél Köztársasággal is. Ezek szerint a Mari Köztársaság felelősséget érez az anyanyelv, a kultúra, a szokások és tradíciók megőrzése és fejlesztése iránt.[52]

Mari önszerveződés − lehetőségek

1989-ben jött létre az U Vij (Új erő) ifjúsági szervezet, amely folyóiratot is megjelentetett, Szolman (A korszak) címen. Az Új erő szervezte meg az Első Finnugor Ifjúsági Fórumot (1990, Joskar-Ola), ahol kezdeményezték a MAFUN (Finnugor Népek Ifjúsági Szervezete) megalakulását. Kulturális szervezetként 1990. április 7–8-án újjáalakult a Mari Szövetség (Mari Usem) interregionális társadalmi szervezet, amelyből később radikálisok váltak ki, és megalapították a Kugeze Mlandét (Ősi Föld).[53] A Mari Szövetség Mari Harang címmel ad ki lapot. A marik kezdetttől fogva aktívak a finnugor világ eseményeinek megszervezésében, Joskar-Olában külön Finnugor Alapítványt is működtetnek. A 2000-es évek közepétől érdekeiket képviseli a Mari Usem-en kívül az Összmari Tanács/Mari Társadalmi Tanács (Mari Mer Kan(g)as), a Tugan tel tatár társadalmi mozgalom és a Mari Nemzeti Kongresszus.[54]

Joskar-Olában 1972 óta működik a Mari Állami Egyetem, 1990-től lehet mariul tanulni, és itt található meg az Oroszországi Finnugor Népek igazgatósága is. Mari nyelvű rádióadást 1933 óta, televízióadást pedig 1960 óta sugároznak. 1996-ban sok problémával kellett szembenézniük, ugyanis ekkortájt a kiadott könyvek, folyóiratok és újságok száma csökkent, ami a finnugor köztársaságok közül a legkevésbé független sajtó meglétével párosult. A marik pogány hagyományokra épülő animista vallásának gyakorlása sokszor akadályba ütközött. Mindezek ellenére 2000-re a mari nyelv tanulása iránti érdeklődés felélénkült, a marik 80%-a tanulta anyanyelvét[55], a mari nyelv iránti elsajátítási kedv még az orosz lakosság körében is terjedt.[56] Ekkor a mari sajtó és média állami támogatást kapott a mari államtól. Ez egy 1997−2000 közötti program keretében valósult meg, amiből a mari TV-t és rádiót is fejlesztették.[57] 2000 óta december 10-e, a mari nyelv megszületését éltetendő, hivatalos állami ünneppé változott. A marik másik nagy ünnepe április 26-a, a Mari Hős Napja. A marik megőrizték régi, animista vallásukat. 520 szent ligetet tartanak számon, egyházi szervezetük élén vezető áll.[58] Egy 2002-es helyi felmérés szerint pedig a nemzeti öntudatosság, az anyanyelv, a nemzeti történelem és a kultúra iránti elkötelezettség emelkedik a köztársaság lakosai körében.[59] Az Európa Tanács megfigyelői által készített 2002-es jelentés nem ilyen felhőtlen, ezek szerint a mari állam a kívánatosnál kevesebbet fordít a kisebbségi kultúrára és csökkenti az anyanyelv oktatását.[60]

A diaszpórában élő marik közül a baskíriaiak a legnagyobb létszámúak a maguk több mint 100 000-es látszámával. Öntudatosak, fontosnak tartják az önmeghatározást, Baskíriában önálló etnikumként kívánnak létezni. Azokon a területeken, ahol másokkal keverednek, elnyomottak. Egy 2004-es megállapítás szerint nem kell félniük attól, hogy eltűnnének. A marit tanítják iskolákban, van folyóiratuk, nincs nemzetiségi konfliktus a köztársaságban, Baskíria pedig jobban támogatja őket, mint a Mari El.[61]

Az 1990-es évek elején egymás után kerültek megrendezésre a Mari Nemzeti Kongresszusok. 1993-ban a III. Mari Nemzeti Kongresszus programot fogadott el az anyanyelvi oktatás újraélesztéséről az óvodától az egyetemig, ami hatékonyan is működött: az azt követő években az iskolákban fokozatosan vezették be a mari nyelvet. A kongresszus célul tűzte ki azt is, hogy a mari nép szétszóródott tagjait visszahívják a köztársaság területére. 1996-ban Joskar-Olában, a fővárosban került sor a IV. Mari Kongresszus megrendezésére. Jelentőségét emelte a Mari Mer Kangas (Mari Társadalmi Tanácsa) ezen az eseményen történő létrehozása (a két legnagyobb társadalmi szervezet egyesülésével). Ez a szervezet politikai, szociális-gazdasági, oktatási és kulturális kérdésekkel egyaránt foglalkozik. Az V. Mari Kongresszusra 1999 nyarán került sor. A legutóbbi, 2008-as VIII. Mari Kongresszus azonban véget vetett mindenféle illúziónak (2008. április 16−19.).[62] A kongresszus működését a szovjet időkből ismert eszközökkel lehetetlenítették el a moszkvai és helyi oroszok. A pozíciók elosztásakor bürokratikus fortélyokat latba vetve elérték, hogy saját embereik kapják meg a vezető posztokat, majd semmitmondó határozatokat hoztak. Az egyik mari megfogalmazása szerint hét valós kongresszus után ez a mostani még színjátéknak is pocséknak bizonyult. Ezek után a mariknak más önszerveződő formáció után érdemes nézniük. Ráadásul Valerij Mocsajevet, az egyik mari mérsékelt aktivistát, április 18-án éjjel, a kongresszus időtartama alatt, különös kegyetlenséggel fejbe verték, olyannyira, hogy ennek következtében kómába esett.[63] 

Problémák

Hiába a számos, elvi síkon megfogalmazott támogató szólam, ha a gyakorlat mást mutat. A marik számára elkeserítő időszakot nyitott meg a 2000-es esztendő, amikor Leonyid Markelov megkezdte köztársasági elnöki működését. Vlagyimir Kozlov, a Mari Közgyűlés (Összmari Tanács) elnökének elmondása szerint[64] rövid idő leforgása alatt megvalósult a helyi oktatási minisztérium fenyegetése, hogy a nyelvet csak fakultatív formában lehet tanulni, több iskolában pedig eltörölték a mari nyelv tanulási lehetőségét.[65] Megszűnt a Mari Nemzeti Színház, épületében más társulat működik. Az elnök leváltotta a Mari Könyvkiadó vezetőjét. Kozlov lapját, a Kudo+Kodu-t megpróbálják ellehetetleníteni, mivel az ellenzéki lapokat minden módon akadályozzák. 2004 óta a TV-ben csak tízperces híradók láthatók mariul, a többi mari nemzetiségi műsor eltűnt. A rádióban kicsit jobb a helyzet. 2002 februárjában tüntetés formájában tiltakoztak mari szerveztek, amelyen kb. 1000-en vettek részt. Kozlov véleménye szerint a legnagyobb probléma Markelovval, az elnökkel az, hogy Moszkvából érkezett, nem helyi orosz, amilyen az előző elnök, Kiszlicin volt, aki legalább közvetlen módon nem ártott a mariknak. Ráadásul 2002-ben a Föderációs Tanácsba a mari parlament és a mari kormány képviseletében is moszkvait küldtek, a 2003-as alsóházi dumaválasztások eredményeképp is moszkvai ember szerzett mandátumot. Tehát a mari érdekek föderációs és regionális szinten moszkvaiak kezében összpontosulnak. Pusztay János[66] kiegészíti a sérelmek felsorolását: 2004-re a mari nyelv oktatása csupán néhány vidéki általános iskolában maradt meg (30-ból 6-ban[67]), nemzeti iskolákat zártak be, a tankönyvek írása és kiadása szünetel. A gyerekek 30%-a oroszul beszél otthon, és nem érdeklődik az anyanyelv, a kultúra iránt. 2001-ben mind a mari nyelvet tanítók , mind a marit tanulók száma rendkívüli módon lecsökkent. Középiskolában és egyéb felsőbb tanulmányoknál a marik 74,7%-a oroszul kommunikál, csak 15,5%-uk használja a marit.

2004 decemberében második ciklusra is megválasztották Leonyid Markelov elnököt, aki 2005 januárjában lépett hivatalba. Még decemberben, megválasztása után Putyin kezdeményezésére a népek közötti barátság és együttműködés megteremtéséért kitüntetésben részesült. A Mari Közgyűlés választási csalásokra hivatkozva ülést hívott össze. Putyinhoz, a Finnugor Világszövetség Konzultatív Bizottságához és az Európa Tanácshoz fordultak panasszal az eredmény törvénytelenségének hangsúlyozásával. Hatalmi erők a közgyűlést feloszlatták. Kozlovot világos nappal megtámadták (vasrúddal verték fejbe[68]), Jelena Rogacseva újságírónőt, aki a választások körülményeit vizsgálta, januárban szintén bántalmazták. Ekkor még érvényben volt az Oroszországi Föderáció és Finnország között kötött szerződés, amely az Oroszországi Föderáció finnugor népeinek jogot biztosít nyelvükhöz, kulturális örökségükhöz. 2005 februárjában a mari kisebbséget érintő tömeges elbocsátások történtek.[69] Markelov a 2005 során Joskar-Olában megrendezésre kerülő X. Nemzetközi Finnugor Kongresszust kizárólag oroszul volt hajlandó megnyitni, ahol azt állította, hogy az oroszok és marik közötti viszonyban minden a legnagyobb rendben van.

2005 márciusában észt, finn és magyar kezdeményezésre az Európai Parlamentet tájékoztató nyilatkozat készült a Mari Köztársaságban dúló áldatlan állapotokról. A nyilatkozat 2005. május 12-én az Európai Parlament napirendjére került, az ügyben határozat[70]is született. A dokumentum felsorolja a média és a sajtószabadság ellen elkövetett jogsértéseket, a 2001-ben meggyilkolt három újságíró és a 2005 márciusában súlyosan bántalmazott Kozlov ügyét. Említi a 2004 decemberében tapasztalt választási visszásságokat is, ahol az ellenzék akadályoztatását állapítja meg. A Nemzetközi Helsinki Szövetség az Emberi Jogokért (IHF) és a Moszkva Helsinki Csoport (MHG) 2006. február 1-jén 57 oldalas riportot adott ki a marik helyzetéről, melyben fel kívánták hívni a világ figyelmét a fent említett eseményekre. Megállapításuk szerint a jogi lehetőségek megvannak a mari nép védelmére, de Markelov és politikusai ellehetetlenítik a megvalósulásukat.[71] 2006 áprilisában egy észt és egy finn újságban publikálták azt a 11 000 aláírást, melyeknek tulajdonosai a világhálón keresztül tiltakoztak a mariknál történtek ellen.[72] Mindezek ellenére a támadások nem fejeződtek be. 2006 nyarán−telén a Mari Usem társadalmi szervezetet a bíróság által, hatóságilag próbálták megszüntetni.[73] 2007 januárjában gázzal elkábították és fejbe verték Galina Kozlovát, a Mari Usem tagját, Vladimir Kozlov feleségét. 2008 janárjában Vaszilij Nyikolaevnek, a Tallinnban élő, orosz állampolgársággal nem rendelkező MariUver hírportál főszerkesztőjének nem adtak beutazási engedélyt Mari El-be.[74] Az atrocitások közé sorolhatók a 2008. áprilisi VIII. Mari Kongresszuson történtek is. A marik az Európai Parlamenten keresztül üzentek az orosz hatóságoknak, hogy indítsanak nyomozást az említett ügyekben, mivel ezeket az eseményeket nem lehet szankció nélkül hagyni.[75] 

Komik (zürjének)

Létszám

Az 1989-es népszámlálás szerint 1989-ben 496 579 komi (komi-zürjén és komi-permják) élt a Szovjetunió területén, 291 542-en a Komi Köztársaságban, 10 912-en a Tyumenyi területen, 7256-an az Arhangelszki területen, 5234-en a Nyenyec Autonóm Körzetben, 5746-an a Jamal−nyenyec Autonóm Körzetben és 2208-an a Leningrádi területen. A 123 371 komi-permják a Permi területen (ma Permszkij kraj = Permi nagytáj)  él. 2002-re 434 248-ra csökkent a komik száma. Közülük 125 235-en komi-permjáknak, 15 607-en izsmai kominak tartják magukat. A Komi Köztársaság területén 256 464-en élnek, ez a szubjektum lakosságának (1 018 675 fő) 25,2%-a. A népesség 59,6%-a orosz. A két legnagyobb etnikai csoporton kívül a többiek ukránok, beloruszok, németek, tatárok, de még kb. 300 kárpátaljai magyar is lakik itt. Komik élnek még a Nyenyec Autonóm Körzetben 4510-en, a Jamal−nyenyec Autonóm Körzetben 6177-en, továbbá 41 860 komi lakik az Oroszországi Föderáció egyéb területén. A Permi területen a komi-permjákok száma 103 505-re csökkent. 

Köztársaság

A Komi Köztársaság 416 800 km² területű, fővárosa Sziktivkar. 1921. augusztus 22-én Komi Autonóm Területként jött létre, 1936-ban Komi Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággá alakult. 1990. augusztus 29-én kapta meg a nagyobb önállósággal járó Komi Szocialista Köztársaság elnevezést, amelyből a „szocialista” jelző 1992. május 26-a óta hiányzik (Komi Köztársaság). Zászlaját 1991. november 27-én vette használatba. 1992. május 28-án született meg a nyelvtörvény, amelyik a komi nyelvnek az orosszal egyenlő státust biztosított. Ugyanebben az évben ünnepelték meg a 620 éves komi írásbeliséget. 1994 januárjában elkészült a nyelvtörvény végrehajtási utasítása. 1994. február 17-én elfogadásra került az új alkotmány. Ennek alapján a parlament egykamarás, 50 képviselővel rendelkezik, amelyből 30-at egyénileg, 20-at közös listán választanak meg. Minden 21. életévét betöltött lakos választhat és választható. (2006-ban a parlament – az Államtanács – 29 fős, amiből négy a komi képviselő. 2010-re a parlament létszáma 25 főre csökkent.) 1994. május 8-án dönthetett először a nép szabadon és közvetlenül az államfő személyéről, aki egyben a kormányt is vezeti, valamint a Föderációban és külföldön képviseli az országot.

Az Oroszországi Föderáció területén megtalálható finnugor köztársaságok nyelvtörvényei közül a komi sorolja föl taxatíve a legtöbb jogosultságot.[76] A törvény kimondja, hogy közigazgatási ügyintézéskor, a köztársaság államhatalmi és államigazgatási szerveiben, intézményeiben, a szolgáltató ágazatban és kereskedelemben, az összes szervezetben, amellyel a természetes személy kapcsolatban áll, a komi és az orosz nyelv egyaránt használható. Senkire nem lehet más nyelvet ráerőltetni vagy az általa választott nyelv használatában megakadályozni. Az államhatalmi szervek tanácskozásai és az azokról megjelent dokumentumok kétnyelvűek. A bírósági eljárások, a közjegyzői ügyintézések, a választások, népszavazások, társadalmi rendezvények, a köztársaságban megjelenő újságok és folyóiratok, televízió- és rádióműsorok, az utca- és helységnévtáblák szintén mindkét hivatalos nyelven olvashatók. Kereszt-, apai és családnév adásánál a hagyományos írásmódot veszik alapul, hivatalos dokumentumokban a hagyományos komi nevek írásmódját követik. A munkaválasztásban nem lehet akadály valamelyik nyelv nem ismerete, a nevelés és oktatás nyelve szabadon megválasztható. Az állami nyelvek oktatását a köztársaság összes általános iskolájában biztosítani kell, méghozzá oly módon, hogy a komi irodalom, történelem, földrajz és országismeret kötelező tantárgyként szerepeljenek. Érettségi és felvételi alkalmával a vizsga nyelve megválasztható. Kikötésként meghagyja a törvény, hogy külső érintkezés esetén a köztársaság az oroszt használja.

Az 1994-es végrehajtási rendelet alapján létrehozták a Nemzetiségügyi Minisztériumot, melynek egyik feladata a nyelvtörvény megvalósítása volt. 1995-ben ún. Információs-fordítói Központot alakítottak ki, hogy megkezdhessék a törvények, rendeletek, űrlapok, pecsétek, hivatalos tájékoztató anyagok, választási anyagok, utcanévtáblák stb. kétnyelvű meg­jelenítését. A kezdeti lelkesedés azonban nem tartott sokáig. Amellett, hogy megszüntették a Komi Köztársaság szuverenitásáról szóló 1990-es deklarációt és a „Komi nép kongresszusa” státusáról szóló 1992-es törvényt hatályon kívül helyezték, az 1994 és 2002 közötti kilenc alkotmánymódosítással, a Nemzetiségügyi és a Kulturális Minisztérium összeolvasztásával (2002. február), valamint a nyelvtörvény módosításával (2002. június 26.) a szerteágazó jogosultságok lehetőségét rendkívüli módon leszűkítették. Az alkotmányban most már csak annyi szerepel, hogy az állam kapcsolatban áll az őshonos komi néppel, holott az eredeti megfogalmazás még a köztársaság államiságának forrásaként jelölte meg őket. A nyelvtörvényben pedig kifejezésre jut, hogy az államhatalmi szervek ülései oroszul történnek, és a helyi közigazgatásban az orosz mellett a komi csak használható, holott eredetileg az ülések kétnyelvűek voltak. Előrelépést jelent viszont, hogy az 1995−2002-es időszak után 2008. január 1-jétől a Nemzetiségügyi Minisztérium újból önállóan működik.[77]

2005−2008 között zajlott a nyelvtörvény megvalósításának III. fázisa. A gyakorlatba való teljes átültetéshez nem biztosítottak elegendő anyagi támogatást, az államigazgatásban tehát nehéz foganatosítani a kitételeket, ezért a nyelvtörvény megmaradt paragrafusai egészében nem valósultak meg. A kétnyelvű feliratok esetlegesek, a Komi Köztársaság Elnökének kiírása csak oroszul jelenik meg, az újévi köszöntő mindig csak oroszul hangzik el. A közoktatásban a komi nyelv bevezetésének megvalósulása szakaszos. 2004-től nem lehet heti húsz óránál többet tanítani az iskolákban az új egészségügyi normák miatt, ami a komi nyelv tanításának csökkenésével is jár.[78] Előrelépést mutat azonban, hogy 2002 februárjában a Komi Köztársaság, 2004 novemberében pedig a föderációs Alkotmánybíróság hozott határozatot a köztársasági iskolák nemzetiségi nyelvei kötelezővé tételének elő­irányozásáról.[79] A kormány és a törvényhozás szerveiben csak írásban lehet alkalmazni a komi nyelvet, a bíróságokon, a helyi önkormányzatokban, a termelésben, a szolgáltatásban, a kereskedelemben ritkán szóban is. Az elmúlt húsz év előrelépésének számít azonban, hogy az államhatalom és a kormányzati szervek dokumentumait lefordították komi nyelvre, hogy az államtanács rendeleteit, az alkotmánybíróság határozatait, a minisztériumok dokumentumait, a szerződéseket mindkét hivatalos nyelven publikálják, hogy a választások, a társadalmi és politikai események előkészítésekor két nyelvet használnak, hogy a Nemzetiségügyi Minisztérium nemzetiségi politikai főosztályán belül működik az államnyelvek osztálya, hogy a komi−orosz irodalom klasszikusait kiadják. A nyelvtörvényről mindent összevetve elmondható, hogy inkább deklaratív-szimbolikus, mint normatív-kötelező.[80] A köztársaságban olyan törvény is hatályban van, amely a kisebbségeket pozitív diszkriminációs intézkedésekkel próbálja meg bejuttatni a parlamentbe. Ezt érvényesítik.

A 2002−2010-es időszakban Vlagyimir Alexandrovics Torlopov töltötte be a köztársasági elnöki funkciót. 2010. január 15-én járt le elnöki ideje. Medvegyev már előtte is rebesgette, hogy nem fogja újra kinevezni, amit meg is valósított, ugyanis Vjacseszlav Gaizert javasolta kormányzónak, a helyi pénzügyminisztert. Ezt január 15-én a helyi parlament, az Államtanács 25 tagja egyhangúan hagyta jóvá. Gaizer önmaga is komi, a Komi Köztársaságban született, ami azt jelenti, hogy a mordvin elnökkel, Merkusinnal együtt most már két finnugor köztársasági elnök regnál az Oroszországi Föderáción belül.[81] Gaizer felajánlotta Torlopovnak a szenátusi pozíciót, vagyis a kormány képviseletében tagja lehet a Föderációs Tanácsnak (az orosz felsőháznak), ahol minden szubjektumnak két képviselője van, egy a parlament és egy a kormány kinevezésével.[82]

Az 1990-es évek eleje-közepe óta a köztársaság gazdasági és kulturális kapcsolatokat tart fenn a három államalkotó rokonnal. Magyarországgal a kötelék Göncz Árpád 1993-as körútja után alakult ki. Észtországgal 1995-ben kötöttek kulturális megállapodást, a finn−orosz gazdasági bizottság keretein belül pedig 1996-ra finn−komi munkacsoport alakult ki. 

Komi önszerveződés − lehetőségek

1989-ben létrejött a Komi kotir, a komik reformista szövetsége. A moszkvai komik saját egyesületet és folyóiratot hoztak létre, Parma (Erdő) címmel. A Komi kotir szervezésének köszönhetően 1990 januárjában megvalósult az Első Komi Nemzeti Kongresszus, ahol olyan problémákról beszéltek, mint a nemzeti nyelv használata, az anyanyelvi oktatás fejlesztése, az önkormányzatok szerepe, a nemzeti tankönyvek kiadása. A komi kongresszus a komi nemzet legfelsőbb törvényhozó szerve, státusáról törvényt fogadtak el, amely törvényjavaslattal élhet.

Az Első Komi Nemzeti Kongresszus munkájában 481 küldött vett részt a legkülönbözőbb komi területekről, beleértve a Komi-permják Autonóm Körzetet is. A kongresszus választotta meg az állandó jellegű Komi Nemzeti Megújulási Bizottságot (1998-tól Végrehajtó Bizottság), azt a folyamatosan működő operatív szervet, amely a kongresszusokat legalább négyévente összehívja, és amelynek tagjait (egy elnök, egy titkár és 37 tag) a kongresszusok során választják meg. Az Oroszországi Föderáció városaiban és kerületeiben irodái vannak. A bizottság az egyetlen társadalmi szervezet, amely a kongresszusról szóló törvény szerint törvényjavaslattal élhet a köztársaságban. A kongresszusi delegáltakat két lépcsőben választják meg. Először a városi vagy kerületi konferenciák delegáltjai felől döntenek a társaságok, falvak, települések és közösségek, második lépésben a városi/kerületi konferenciák választják meg a kongresszus résztvevőit. A kerületi/városi konferenciák 1998 óta évenként kerülnek megrendezésre. Városi és önkormányzati rendeleteket fogadnak el, az események listáját hagyják jóvá.[83] 1990 novemberében ülésezett a Második Komi Nemzeti Kongresszus, amely kétkamarás parlamentet javasolt, ahol a két házra elosztva egyenlő számban lennének az orosz és a komi képviselők. 2000-ben zajlott le a VI. Komi Kongresszus, a IX. pedig 2008. február 8−9-én, 155 delegálttal.

A kongresszusnak van befolyásolási lehetősége, munkáját össze tudja hangolni a köztársaság vezetésével. Végrehajtói képviseletének részvételével fogadták el a Komi Köztársaság állami nyelveiről, az oktatásról és a kultúráról szóló törvényeket, ráadásul előkészületek zajlanak az állampolgárságról és a Komi partvidékről szóló jogszabályokról is, tagjai harcolnak az őshonos népek földtulajdonlásáért. A kongresszus nemzetközi kapcsolatokat is keres.

Az 1930-as, 1950-es és 1970-es évek intézkedései következtében a nemzeti iskolák számára nem képeztek komi tanárokat és tankönyveket sem adtak ki. Így a tanulás nyelve az orosz lett, és csak második nyelvként lehetett elsajátítani a komit. Még 1990-ben is csak idegen nyelvként lehetett tanulni, sőt, Sziktivkarban, a fővárosban, ahol 80 000 komi élt, még így sem. Az 1990-es évek közepére javult a helyzet. 1992-től kialakították a nemzeti iskola koncepcióját, érvénybe lépett az oktatási és a nyelvtörvény, s habár az anyagi támogatás nem volt elegendő, a falusi iskolákban, nemzeti osztályokban azért tanították a komi nyelvet, a fővárosban egy nemzeti gimnázium is működött és tankönyveket is kiadtak. A tendencia folytatódását jelzi, hogy míg az 1990/91-es tanévben csak 21 518-an, addig a 2002/03-as tanévben már 46 511-en tanultak komiul heti két-három órában. A komi nyelv státusa viszont alacsonyabb az idegen nyelvnél, és a nemzetiségi iskola megnevezését is kerülik. A sziktivkari egyetemen működik komi nyelv és irodalom szak, 1992 után külön finnugor kar is létesült. Tankönyvekben, nyelvkönyvekben továbbra sincs hiány.[84] Az Európa Tanács 2002-es jelentése szerint a köztársaságban a komi nyelv megőrzéséért folyó munka pozitív előjelű.[85] 2004 és 2008 között Finnugor Kulturális centrum nyílt Sziktivkarban. 2002-re megnőtt a komi nyelvű rádióadás mennyisége. (Napi fél óra rádióadás, napi negyedóra tv-adás.) 2005-ben öt központi komi nyelvű újság, illetve folyóirat jelent meg a köztársaságban:[86] a Komi mu (Komiföld) társadalmi-politikai és a Jölöga (Visszhang) ifjúsági napilap, valamint a Vojvv Kodzuv (Északi Csillag) irodalmi-művészeti, a Cuskanzi (Darázs) szatirikus és a Bi Kin (Szikra) gyermek irodalmi folyóirat. Három járásban anya­nyelvű helyi lapot is kiadnak.

Egy 2002-es felmérés szerint a nemzeti tudat, az anyanyelv, a nemzeti történelem és kultúra iránti érdeklődés emelkedik a köztársaság lakosai körében.[87] Pusztay János borúlátó megállapítása szerint azonban az 1930−1970-es évek nyelvtanuláshiánya miatt a 30 év alattiak egész generációja, a populáció 56,9%-a az anyanyelv és a hozzá tartozó kultúra hiányával küszködik.[88]

A finnugor népek közül a magyarok után a legrégebbi írásbeliséggel (14. század óta) bíró komiknak létezik egy északi, külön etnikai csoportja, ők az izsmaiak. Létszámuk kb. 24 000 fő. A Pecsora mentén az Urálon keresztül az Ob mellé, illetve az Oroszország északnyugati határán fekvő Kola-félszigetre vándoroltak. Szellemi, gazdálkodási kultúrájuk különbözik a Komi Köztársaságban lakóéktól, nyelvjárásuk folytán is elkülönülnek tőlük. Ökológiai helyzetük rossz, lakóhelyükön ugyanis olajkitermelés zajlik. A volt Jamal−nyenyec Autonóm Körzetben, ahol kb. 6000 izsmai komi él, havonta kétórás rádióadás hallható komi nyelven. 

Problémák

A köztársaság egészének a városokban és a komik által leginkább lakott falvakban egyaránt csökken a lakossága. 2000-ben csak 2359 gyerek született, ami 3,7%-kal kevesebb a XX. század elejéhez képest. Egy 1989−1999-es felmérés alapján − a férfiak körében leginkább − növekedett a munkanélküliség, az öngyilkosság, az erőszakos halál, az alkoholizmus.[89] A komik élettartama 0,9–6,8 évvel kevesebb a Komi Köztársaság többi lakosáénál.[90] A köztársaság donornak számít, vagyis 2 milliárd rubelt fizet be a szövetségi központnak, ami miatt a nemzetiségek támogatására kevesebb pénz jut.

A komikat érintő legnagyobb probléma a Komi−permják Autonóm Körzet 2003−2005-ös felszámolása. A két legutóbbi népszámlálás tanúsága szerint az Oroszországi Föderációban létező szubjektumok közül ez volt az egyetlen, ahol egy tituláris finnugor nép a lakosság többségét adta. 1989-ben a 147 300 komi-permjákból 95 415-en laktak itt (az összlakosság 158 526 fő volt). Ugyanakkor a Tyumeni területen 3639-en, a Rosztovi területen pedig 2007 komi-permják élt. 2002-re, amikorra létszámuk 125 235-re csökkent, autonóm körzetükben 80 327-en voltak, és még mindig többséget alkottak a körzet 136 000-es összlétszámhoz képest (60%).

A Komi Köztársaságtól délre elterülő, 32 900 km²-es Komi−permják Autonóm Körzet 1925. február 26-os alapítási dátumával a hasonló szubjektumok sorában a legrégebbinek számított. Fővárosa Kudimkar volt. Alkotmányát 1993 decemberében fogadták el, melyben kimondásra került, hogy államnyelvnek az orosz minősül, de a hivatalos érintkezésben a komi is engedélyezett. Parlamentjének 15 tagját négy évre választották, zászlaja 1997. június 27-e óta volt érvényben. A komi-permjákok társadalmi mozgalma, a Jugör (Szikra) 1990-ben jött létre a nyelv megújítását tűzve ki célul. Az 1996-os Finnugor Világkongresszuson a komi-permjákok elégedettek voltak. Egyrészről azért, mert az orosz kormány abban az évben fogadott el egy szociális és gazdasági fejlődést elősegítő programot, másrészről pedig, mert a komik, a marik és az udmurtok folyamatos segítséget nyújtottak a szakemberképzésben, ráadásul a Komi−permják Autonóm Körzetben pezsgő finnugor kulturális élet működött. Még 2000-ben, Helsinkiben sem mutatkozott részükről különösebb veszélyérzet. A konferencián felszólaló komi-permják küldött nem beszélt problémákról, csak kulturális, infrastrukturális fejlesztésekről számolt be: 30 komi-permják tanult posztgraduálisan Sziktivkarban, Izsevszkben és Permben; Sziktivkar, Izsevszk és Perm között autóút, a Perm−­Kudimkar−­Sziktivkar−­Arhangelszk vonalon pedig vasútvonal épült ki.

Az Autonóm Körzet létrehozásában és megszüntetésében is orosz érdekek játszottak közre. Megalapításával az volt a cél, hogy a komik és a komi-permjákok ne egy közigazgatási egység alatt éljenek, mert úgy nagy erőket képviselhetnének. Megszüntetésével pedig azt akarták elérni, hogy egyetlen finnugor nép se alkosson többséget egyik szubjektumban sem. Ez utóbbi gondolatot támasztja alá az a tény, hogy 2005 végére a Permi területtel olvasztották egybe, létrehozva a Permi nagytájat (Permszkij kraj), nem pedig a Komi Köztársasággal. A megszüntetést a 2003. december 7-én az autonóm körzetben és a szomszédos Permi területen lebonyolított népszavazással támasztották alá. A hivatalos adatok szerint a komi-permjákok 90%-a szavazott az egyesítés mellett. Az autonóm körzet működését éveken át elhúzódó intézkedéssorozattal lehetetlenítették el: 2003-ban már elvettek funkciókat, a nyugdíj-igazgatóságot egyesítették a Perm megyeivel, az adóhivatalt és az igazságszolgáltatást átköltöztették.[91] Az intézkedések következtében tehát a komi-permjákok ma a Permi nagytájon (= Permszkij kraj) belül élnek, ahol a többség oroszul beszél, az autonóm körzet adta közigazgatási, érdekvédelmi lehetőségek többé nem állnak rendelkezésükre.[92] 

Udmurtok (votjákok)

Létszám

Az 1989-es népszámlálás szerint 714 833-an[93] vagy 746 793[94]-an voltak. Ebből 496 522-en éltek az 1 605 663 lakosú Udmurt Köztársaságban, ami az ottani lakosság 31%-a (58% az orosz, 7% a tatár.) Az udmurtok 2/3-a lakik a köztársaság területén, a többiek megoszlása: Permi területen 32 756-an, a Tatár Köztársaságban 24 796-an, a Baskír Köztársaságban 23 696-an, a Kirovi területen 22 955-en éltek). A 2002-es népszámlálás szerint már csak 640‍028-an vannak, közülük 3122 fő beszermánnak nevezte meg magát. 463 582-en élnek az Udmurt Köztársaság területén (a köztársaság összlakossága 1 570 316), a Kirovi területen 17 952-en, és további 160 000-en Baskíriában, Tatarsztanban, a Permi területen, a Szverdlovszki területen és egyéb szórványokban. 

Köztársaság

Az Udmurt Köztársaság 42 100 km² nagyságú, fővárosa Izsevszk. A köztársaság színes multikulturális közegű. Dél-Udmurtiában él az animista vallás, északon inkább a pravoszláv jellemző. A köztársaság 25 körzetre oszlik és 6 városa van. 1920-ban jött létre az Udmurt Autonóm terület, amely 1934-ben Udmurt Autonóm Szocialista Köztársasággá, 1990 szeptemberében Udmurt Köztársasággá alakult (a Legfelsőbb Tanács ekkor kiáltotta ki az Oroszország területén belül létező köztársaságokra jellemző önállóságot). Zászlaját és himnuszát 1993 decembere, címerét 1994 áprilisa óta használja.

Jelenleg harmadik alkotmánya van érvényben. Az első, 1937-es és a második, 1978-as a szövetségi alapokmány másolata volt. A jelenleg is hatályosat 1994. december 7-én fogadták el, kb. öt éven keresztül dolgoztak rajta. Több kérdésben az Udmurt Köztársaság önállóságát hirdeti, de harmonikus az Oroszországi Alkotmánnyal is. Deklarálja, hogy az udmurt államiság hordozója és a hatalom forrása az udmurt nép, hogy az udmurt és az orosz egyaránt államnyelvek (9. pont), azonban azt az udmurt követelést, hogy az első számú vezetőnek beszélnie kelljen udmurtul, nem tartalmazza. Egy korábban – június 4-én – elfogadott minisztertanácsi határozat szerint viszont az állam feladatának érzi az udmurt nyelvnek és a köztársaság többi nyelvének megőrzését és fejlesztését.

Az udmurtföldi alkotmány szerint – az Oroszországi Föderációban kivételes módon – a köztársaságnak nem elnöki struktúrája volt, hanem az Államtanácsnak (Duma; Kun Kenes; a törvényhozó hatalom, amely az új alkotmány elfogadása előtt szovjet hatásra a Legfelsőbb Tanács névre hallgatott) volt elnöke. Ez a szerv rendkívül széleskörű mandátummal és jogosítványokkal rendelkezett, tevékenységét egy elnökség ellenőrizte. Így egyensúlyozták ki az elnök, a parlament és a kormány közötti hatalmat. A berendezkedésen 2000-ben változtattak, amikor megtartották az első elnökválasztást. Azóta az elnök a törvényhozó és a végrehajtó hatalom vezetője, 5 évre választják. A pozíciót azóta is Alexander Volkov tölti be, 2004-ben és 2009-ben is újraválasztották. A törvényhozó hatalmat továbbra is az Államtanács képviseli, amelynek 13 tagja főállásban dolgozik (elnök, két helyettes, kilenc bizottsági elnök és egy bizottságielnök-helyettes).

Az Udmurt Néppárt, az Oroszországi Föderáció területén élő finnugorok első nemzeti pártja 1991 októberében alakult meg. 1992-ben csak egy udmurt vett részt a kormányban, aki a nyelvet is beszélte. 1994-ben a Legfelsőbb Tanácsban 26%-os volt a képviseletük (miközben a népesség a köztársaság lakosságának 31%-a), a Minisztertanács 7 tagú elnökségéből két fő volt udmurt. 1995 elején a Legfelső Tanácsban elkülönült frakciót alkottak. A viszonylag nagyarányú képviselet oroszok általi ellensúlyozásaként az elnökség és a tanács esetében is csak kulturális és oktatási ügyekkel foglalkozhattak, pénzügyi, államvezetési kérdésekkel még véletlenül sem. 1995-ben, az új alkotmány létrehozta államtanácsi választásokon a Kenyes választási szövetség nem kapott helyet, az udmurt képviselők aránya 26%-ról 16%-ra csökkent. Az ezredforduló környékére ez az arány már csak 12%, a 2003. áprilisi választások után mindössze 6%. 2005-ben viszont 11%-ra nőtt (a kormányban arányuk ekkor 8%, a köztársaságban pedig 31%).[95] Az udmurt fiatalok politikailag inaktívak, a parlamenti és kormányzati helyeket az idősebb korosztály tölti be.

A köztársaságban 1994-ben oktatási törvény született, 1995-től a nemzetiségi kérdésekre pénzt különítettek el, 1998-ban állami nyelvi programot fogadtak el. 2001 novemberében létrejött a nyelvtörvény, amelynek elkészítésében a helyi kormányzati és állami szervek mellett a nemzeti szervezeteknek is nagy szerep jutott.

A nyelvtörvény az alkotmány alapján kimondja, hogy az udmurt és az orosz egyaránt államnyelvek, ami azt jelenti, hogy az államigazgatásban, az önkormányzati szervek működésében, a választásokon, a népszavazásokon, az állami vállalatoknál, a médiában és a szolgáltatások esetében mindkét nyelv használható, az összes állami oktatási intézményben kötelező tantárgyként kezelendő. 2005 februárjáig a jogszabály végrehajtási utasítása nem készült el. A kétnyelvű hivatalos ügyintézés a gyakorlatban csak akadozva működik, a bírósági ügyintézés kizárólag oroszul folyik. Az utca- és településnevek kétnyelvűek, de kivétel nélkül az orosz kiírás áll az első helyen, ami némi visszarendeződést mutat, hiszen az 1960-as évek fővárosban látható kétnyelvű kiírásai az 1980-as évek végére szinte teljesen eltűntek.

2004-ben az Udmurt Kenyes felhívással fordult a városi és járási adminisztrációk vezetőihez, hogy a nyelvtörvény végrehajtási utasításának késése miatt helyi szinten kezdjék meg a gyakorlatba ültetést legalább a tanulás nyelvének megválasztására és a tömegkommunikációs eszközök nyelvére vonatkozó passzusokról. 2002-ben a köztársaság főügyészsége vizsgálta a helyi alkotmányt, hogy az burkoltan nem hangsúlyozza-e a szuverenitást.[96]

Göncz Árpád 1993. nyári látogatása után a magyar és az udmurt kultuszminisztériumok között bilaterális szerződések köttettek. A köztársaság iparának nagy részét privatizálták, az udmurtok kis- és középvállalkozásokban vesznek részt, nagyvállalkozásokban nem. 

Udmurt önszerveződés − lehetőségek

1988-ban Izsevszkben ún. Udmurt Klub jött létre, amely 1989-ben kulturális társasággá alakult, 1990-ben felvette a Demen (Együtt) nevet. Ifjúsági szervezetet hozott létre Sundi (Nap) néven 1990[97]/1994-ben,[98] amely ma is aktívan működik, többek között a politikai passzivitást is próbálja oldani. Az Első Udmurt (Összudmurt) Kongresszus 1991. november 22–23-a között ült össze 93 taggal, ahol megállapításra került, hogy üléseit háromévenként, novemberben fogja megismételni. Létrehozta végrehajtó szervét, az Udmurt Kenyest (Udmurt Tanácsot), amely egyébként az idősebb értelmiségiek fóruma. Feladata az udmurt érdekek képviselete a kongresszusok közötti időszakokban. Még az első kongresszus alkalmával kijelentették, hogy az Udmurt Köztársaság az Oroszországi Föderáció része kíván maradni. A második kongresszusra 1994. november 2-án került sor. Az udmurtok az 1990-es évek eleje óta fontos szerepet töltenek be a finnugor események szervezésében.

Ahhoz képest, hogy az 1980-as években még alsóbb osztályokban sem lehetett udmurtul tanulni, nagy előrelépést jelentett, hogy 1990-ben az udmurtok 46%-a sajátíthatta el anyanyelvét iskolai körülmények között. 1993-ban 248 iskolában volt erre lehetőség a 872-ből, 2003−2006 körül már 400-ban. Ez kb. 30 000 embert érint. A létszámemelkedéshez hozzájárult, hogy az alkotmány, az oktatási törvény és a nyelvtörvény értelmében minden általános iskolásnak és középiskolásnak joga van anyanyelvén tanulni (a nyelv tanulásán kívül anyanyelvi tantárgyként csak az udmurt nyelv- és irodalom sajátítható el). A gyakorlatban csak az általános iskola első néhány évében kötelező, később csak választható második nyelv. 1996-ban már létezett udmurt nemzeti iskolaprogram, csak a rendelkezésre álló pénz bizonyult kevésnek. Folyamatosan szükségesnek tartják az etnoszociológiai diszciplína fejlesztését is, vagyis a népi kultúra átadásának módszertani fejlesztését. A köztársaságban 2000–2004 között 47 iskolai létesítményt újítottak fel, ebből 37-et vidéken. A nemzeti iskolák minden évben új tankönyveket és oktatási anyagokat kapnak, 15 év alatt több mint 100-at. Egy 2003-as szociológiai felmérés szerint növekszik a nemzeti öntudat, ugyanis amíg 2000-ben az udmurtoknak még csak 53%-a, 2003-ban már 65%-a tekintette anyanyelvének az udmurtot. Az más kérdés, hogy ez messze nem éri el az 1959-es 93%-ot, de már közelít az 1989-ben mért 75%-os arányhoz. 2004-es adat szerint főleg a vidéki, kevésbé képzett emberek használják az udmurt nyelvet, leginkább családi körben. 1991-ben ugyan működött már egy udmurt nyelvű óvoda Izsevszkben, ez a tendencia azonban 2002 óta lett markánsabb, városi anyanyelvi óvodák létesülnek. Az Oroszországi Föderáció területén erőfeszítések érzékelhetők ugyan udmurt felsőoktatási fakultások létrehozására, aki azonban tovább akar tanulni, ezt főleg orosz vezető egyetemeken és Észtországban tudja megtenni.

A köztársaság mindig is központi, udmurt nyelvű napilapjának számító, fennállásának 90. évfordulóját 2005-ben ünneplő Udmurt Dunnye (Udmurt Világ; eredeti nevén Szovjetszkaja Udmurtyija) 13–20 000-es példányszámban jelenik meg. A Kenyes (Tanács; irodalmi-művészeti folyóirat udmurt nyelven) 1992-ben 11 ezer körüli példányszámot ért el, 1995-ben azonban már csak 3650-ot. Az Invozso (Szegfű; köztársasági szintű társadalmi-politikai lap udmurt nyelven) is kisebb mennyiségben terjedt, az 1992-es 7000-ről 1995-re 1400-ra esett vissza. Az 1990-es években gazdagodott a sajtó. Az udmurt nyelv és irodalom tanárainak hozták létre 1991-ben a Vordskent (Anyanyelv, 2500-as példányszámú). Egyes városoknak (pl. Glazov) és járásoknak (1996-ban hétnek) is léteznek udmurt vagy udmurt–orosz nyelvű újságai. Az 1990-es évek elején a rádió és a televízió is sugárzott udmurt nyelvű adásokat. A rádió napi három, a tévé pedig napi két órában. A 2000-es évek elejére a rádióadás napi öt órára nőtt, 2004-ben ezt háromszor fél órára csökkentették, 2005-ben ismét nőtt, ekkor napi két és fél órára. 2005-ben az udmurt nyelvű tévéadás 10−15 perces híradásban merült ki. Az udmurtoknak nincsen Nemzeti Színházuk.[99]