1. rész

Előszó

Ez a tanulmány a finnugor népek politikai helyzetével, berendezkedésével foglalkozik, a fő hangsúlyt a kisebbségben élő nyelvrokonokra helyezve.[1] Azonban figyelmen kívül az államalkotó nemzeteket sem hagyhatja, hiszen a kis finnugor népeknek elengedhetetlen szükségük van Észtország, Finnország és Magyarország támogatására. Ezen országokról csak olyan alapadatok kerülnek említésre, amelyek a támogatáspolitika miatt kézenfekvőek.

A népek életének természetes része az anyanyelvi oktatás, a saját nyelven való megszólalás joga és a nyelv megőrzésének lehetősége. Egy nép fennmaradásához azonban nem csak az anyanyelv használata és oktatása szükséges. Alapvető kérdés, hogy fennmaradásuk érdekében a különböző népeknek milyen politikai eszközök állnak rendelkezésükre, hogyan tudnak ezekkel élni, milyen módon használják fel továbbélésük biztosítására, és milyen fejlődési irányt jelölnek ki maguknak.

Az eseményeket 2010 márciusáig figyelemmel kísérő tanulmány két részből tevődik össze. Az első, nagyobbik hányad a népek egyenkénti bemutatásából áll, a második, rövidebb szakasz a finnugorság önszerveződését jelentő fórumának, a Finnugor Világkongresszusnak a vizsgálatából.

Az uráli nyelvek családfája

A finnugor népek csoportosítása államformájuk és közigazgatásuk szerint 

1. Független, államalkotó nemzetek

Magyarok

Magyarország parlamentáris köztársaság, területe 93 060 km². A törvényhozó hatalmat az egykamarás, 386 tagú parlament gyakorolja, a végrehajtó hatalmat pedig a neki felelős kormány. A köztársasági elnököt a parlament választja öt évre, hivatali ideje egyszer meghosszabbítható. 2004. május 1-je óta tagja az Európai Uniónak. A magyar zászló használata az 1847-es országgyűlési választások idején már általános volt. A 14 milliós létszám legnagyobb hányada, kb. 10 millió ember él a Magyar Köztársaság területén. Nagy létszámú őshonos magyarság él Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria magyarlakta részein. Ezenkívül a magyar nyelvterületről elvándorolt kisebb létszámú csoportok élnek még a világ számos táján.

A finnugorság körében a legrégebbi múltra visszatekintő állam, és a legnagyobb létszámmal rendelkező nemzet. Ez egyértelmű kötelezettségekre predesztinálja a nyelvrokonokkal szemben. Hogy ennek mennyire próbál megfelelni, azt az alábbi adatok mutatják meg.[2]

Borisz Jelcin orosz elnök 1992-es magyarországi látogatásakor megszületett a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Föderáció kisebbségvédelmi nyilatkozata, amely különösen hangsúlyozza Magyarországnak a finnugor népeket érintő támogatáspolitikáját.[3] 1993. június 22. − július 1. között Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos látogatást tett a Mordvin, a Mari, az Udmurt, a Komi Köztársaság, valamint a Hanti−Manysi Autonóm Körzet területén.[4] Ez kétoldalú megegyezéseket generált: a Művelődési és Közoktatási Minisztérium által kötött bilaterális szerződéseket a Mari és az Udmurt Köztársasággal, valamint hivatalos kulturális csereprogram létrehozását a Komi és a Mordvin Köztársasággal. Finnugor körökben a látogatás tényét máig kiemelt gesztusként kezelik. A régiók közötti kapcsolat a kezdetek óta fontosnak bizonyult, erre példa Zala megye és Szurgut városa, illetve a Szurguti Terület önkormányzata (a város és így nyilvánvalóan a hozzá tartozó terület is a Hanti-manysi Autonóm Körzetben található) között aláírt együttműködési megállapodás 1995. augusztus 13-án. Ilyen testvérvárosi kapcsolat áll fenn még Zalaegerszeg és Hanti-Manszijszk, Joskar-Ola (Mari El) és Szombathely, valamint Izsevszk (Udmurt Köztársaság) és Tatabánya között.[5]

A magyar állam az észt és a finn állammal együtt tagja az 1993 szeptemberében alakult Finnugor népek Interparlamentáris Tanácsának.[6] 2000. augusztus 9-én a magyar kulturális és oktatási miniszter észt és finn kollégájával megegyezett abban, hogy a három ország Moszkvába akkreditált aktuális nagykövete minden évben meglátogat egy-egy oroszországi finnugor köztársaságot. 2006-ig ellátogattak a mordvinokhoz, az udmurtokhoz, és a marikhoz.[7] 2005. június 16-a óta az észt−finn−magyar interparlamentáris kapcsolathoz az orosz fél is csatlakozott, beleértve az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor szubjektumok képviseleti szerveit is. Magyarország és Észtország Európai Uniós tagsága által (2004. május 1.) ezen országok számára az Európa Tanácson kívül újabb lehetőség nyílt az észt−finn−magyar együttműködés nemzetközi színtéren való megvalósulására.[8]

1996. augusztus 16−21. között Budapesten került megrendezésre a II. Finnugor Világkongresszus. Az 1996-os esemény alkalmából alakult meg a Finnugor Világszövetség Magyar Nemzeti Szervezete, amely a mai napig kiemelkedő szerepet tölt be a magyarok finnugor világot érintő tevékenységében. A magyarok a finnek és az észtek mintájára rokonnép-programokat hoztak létre. A magyar állam hivatalos álláspontja tehát − amelyet Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László köztársasági elnökök szimbolikus magatartása is kifejez − egyértelműen a finnugor nyelvrokonok iránti felelősségvállalás.

A 2008-as V. Finnugor Világkongresszus határozata szerint 2012-ben ismét Magyarország lesz a házigazda. 

Finnek

Finnország parlamentáris köztársaság, területe 338 144 km². Törvényhozó szerve a parlament, melynek 200 képviselőjét négy évre választják, a végrehajtó hatalmat a neki felelős kormány birtokolja. A köztársasági elnök legitimációját közvetlenül a néptől kapja, amely hat évre szól, mandátuma egyszer meghosszabbítható.

A finnek jelentik a finnugorság második legnagyobb létszámú nemzetét. 5 100 000-en élnek az 5 351 400 fős lakosságú Finn Köztársaság területén, a határon kívül a legnagyobb létszámú finn nemzetiség Svédországban található 300 000 fővel, ezen kívül nagyobb létszámú finn közösségek élnek még az USA-ban (kb. 200 000-en) és Ausztráliában (kb. 10 000-en). A finnek hazájukat Suominak, önmagukat suomalainennek nevezik.

1809-ig az ország területe svéd uralom alatt állt, majd az Orosz Birodalom részeként Finn Nagyhercegséggé alakult, amely nagyfokú autonómiával, saját alkotmánnyal, törvényekkel, közigazgatással és pénzzel rendelkezett. 1917. december 6-án önálló állammá vált, azóta köztársaság, élén köztársasági elnökkel. Az ország zászlaját 1918. május 29-én fogadták el. (Bár 1978-ban módosították annyiban, hogy a kereszt sötétebb kék árnyalatú lett.) 1939-ben a Téli Háború során területének 10%-át elvesztette, amelyet ekkor a Szovjetunióhoz csatoltak. 1955-től tagja az ENSZ-nek, 1995. január 1-jétől pedig az Európai Uniónak. 1919-ben elfogadott alkotmányát 1995-ben és 2000-ben is módosították. Az ország hivatalos nyelve a finn és a svéd. Minden állampolgárnak joga van az igazságszolgáltatásban és a hivatalos ügyek intézése során saját anyanyelvét használnia[9]. 2000-től kezdve a parlament javára csökkentették az elnöki hatáskört. A 2000. év azért is érdekes a finn politikában, mert ekkor választották meg az ország első női elnökét, Tarja Halonent. Az ország fővárosa Helsinki. A részben Finnország területén élő, szintén a finnugor népek közé tartozó számikat (lappokat) őshonos közösségként tartják számon.[10]

A finn állam részt vesz az észt−finn−magyar kapcsolatokat átfogó interparlamentáris együttműködésben, a moszkvai követek közös látogatásain, illetve az Európai Unió és az Európa Tanács keretében működő összefogásokban. Az 1996-os Finnugor Világ­kongresszuson elhangzottak szerint Finnország és Oroszország között államközi egyezmény áll fenn, amelynek 10. cikkelye kimondja, hogy az Oroszországi Föderáció támogatja a finnek és nyelvrokonaik nyelvi, kulturális és történelmi emlékeinek fennmaradását. Szintén a felszólalásokból látható, hogy a finnországi finnugor tevékenységeket az 1990-ben létrejött M. A. Castrén Társaság koordinálja az 1944-es alapítású Finn–Orosz Társasággal együtt. 1994-től működik a Rokon Népek Programja a finn−orosz államközi kulturális egyezmény keretében. A gyakorlati kivitelezésért az M. A. Castrén Társaság felel, a támogatások elosztásáról pedig egy szakértő bizottság dönt. Így a 2000-es évek közepére az Oktatási Minisztérium évente többszázezer euróval támogatta az oroszországi finnugor népeket a nyelvük és kultúrájuk megőrzéséré irányuló erőfeszítéseikben.[11]

A III. Finnugor Világkongresszusnak (2000. december 11−13.) Helsinki adott otthont. Az 1992-ben Sziktivkarban megrendezett első Finnugor Világkongresszus határozatának megfelelően Helsinkiben működik a Világkongresszus koordinációs feladatait ellátó Konzultatív Bizottság.

A finn politika érzékeny a kisebbségi kérdések iránt. Amellett, hogy Finnország területén élnek más nemzetiségűek is, a finnek is megtalálhatók más országokban. A finn kormány az ország területén élő lappokat őshonos népként ismeri el, közülük az inari számikat, akik különösen veszélyeztetettek, külön is támogatja, megmaradásuk érdekében ún. fészekprogramot foganatosított.[12] Mauno Koivisto, finn köztársasági elnök 1990. áprilisi bejelentése nyomán életbe lépett az a szabályozás, amelynek értelmében az Oroszországi Föderáció területén élő inkeri finneknek (más néven ingermanlandi finneknek) lehetőségük van Finnországba települni a finn állampolgárság automatikus elnyerésével együtt. A hazatérési mozgalom elnevezése finnül: paluumuutto.[13]

Svédországban kb. 446 ezren beszélnek finnül, ebből 200−250 ezren vallják magukat finn anyanyelvűnek. A svédországi finn nyelv 2000-ben hivatalos kisebbségi nyelvi státust kapott. Az 1970-es évek végétől a nyelvet heti két órában lehet tanulni, 1975-től létezik nyelvművelő bizottság, számos finn újság is megjelenik.

Két finn nyelvjárási/etnikai csoportról kell még említést tenni,[14] amelyek Svédországban, illetve Norvégiában találhatók. A Tornio folyó völgyében élnek az ún. meänkieli vagy meä (jelentése: „a mi nyelvünk”) nevű közösség, Norvégia északi részén pedig az ún. kvének. A meäk nyelvét 2007 szeptemberében kb. 35−60 ezer ember beszélte, a kvénekét 2−8 ezer. Utóbbiak 1987 óta kulturális szövetséggel is rendelkeznek (Kvén Szövetség), melynek megalapításakor még 40−50 ezerre lehetett becsülni a kvének számát. Ezek a nyelvek mind a két országban törvény által elismert kisebbségi nyelvnek számítanak, s habár valójában finn nyelvjárásnak tekinthetők, 2007 szeptemberére egyaránt eljutottak a nyelvjárásból a nyelvvé válás döntő állapotába. A Finnugor Világkongresszus és a Konzultatív Bizottság munkájában részt vesznek a kvének, a kezdeti megfigyelőstátus után 2004 óta teljes jogú tagként.[15] 

Észtek

Észtország szintén parlamentáris köztársaság, területe 45 226 km². A parlament 101 képviselőjét négy évre választják, a kormány a törvényhozásnak felelős. A köztársasági elnök felhatalmazását a parlamenttől kapja, hivatalának ideje 5 év. Az ország fővárosa Tallinn. 2000-es adat alapján az észtek legnagyobb arányban, az ország lakosságának 69%-át kitéve, 933 790-en, az Észt Köztársaság területén élnek. Ezenfelül 1995-ben Oroszországban 45 000 fős, Svédországban 25 500 fős, Kanadában pedig 20 500 fős észt kisebbséget tartottak számon. Lettországban a 2000-es évek elején kb. 2650-en éltek az észtek, kétharmaduk az észt határnál, egyharmaduk Rigában, ahol 1992 óta észt iskola is működik, kb. 100 diákkal. A lettországiak 80%-a megőrizte második nyelvként az észtet. 1988-ban identitásmeghatározó szervezetet hoztak létre, kulturális autonómiával rendelkeznek, lehetőségük van az írott- és elektronikus média anyanyelvi használatára.

A független észt állam 1918. február 24-én alakult meg, az erről szóló megállapodást Szovjet-Oroszország 1920. február 2-án írta alá, ez a tartui béke. A II. világháború idején a szovjet hadsereg megszállta az országot, és csaknem ötven évre véget vetett Észtország függetlenségének. Ennek következtében 1940. augusztus 6-tól Észt Szovjet Szocialista Köztársaság néven lett része a Szovjetuniónak. 1988. november 16-án a Legfelsőbb Tanács kijelentette, hogy az észt törvények elsőbbséget élveznek a szovjet törvényekkel szemben. Az Észt Kongresszus 1990. május 8-án határozatot hozott az 1918-ban elfogadott nemzeti zászló ismételt bevezetéséről, 1991. augusztus 20-án Észtország helyreállította függetlenségét, amelyet szeptember 6-án a felbomlóban levő Szovjetunió is elismert. Észtország alkotmánya 1992 nyarán született meg.[16] 2004. május 1-je óta tagja az Európai Uniónak.

A három államalkotó nemzet közül az észt nemzet sorsa fonódott össze leginkább a Szovjetunióéval. Észtország a szovjet szövetségi köztársaságként eltöltött 48 év után nyerte vissza függetlenségét. Ez a tény különös megértést eredményez a kisebbségben élő finnugor nyelvrokonaik iránt. Ezzel magyarázható, hogy 1991-ben újraalapították az 1927 és 1940 között már működött Finnugor (Finno-Ugria) Alapítványt, és újra ünneplik a Pánfinnugor Napokat vagy Rokon Népek Napját. Az előbbi 50 észt szervezetet magába tömörítő szervezkedés, amely a finnugor kérdésekkel kapcsolatos ügyeket szervezi, intézi, így például összeállítja a Finnugor Világkongresszus delegáltjainak listáját, részt vesz a Konzultatív Bizottság munkájában stb. A Rokon Népek Napja egy 1931 óta megrendezésre kerülő ünnepség(sorozat), melynek keretében minden év október harmadik szombatján a finnugorság megünnepli létezését. Mára az egynapos ünnep egész hétvégés programkínálattá alakult, melynek rendezvényein a három államalkotó finnugor nép fogadja nyelvrokonait. 1993-ban törvényt fogadtak el a kulturális autonómiáról. 1996-tól kezdve igyekeznek minden finnugor ünnepet megülni, 2000-ben 12 finnugor szervezetet tartanak számon. Az 1996-os Világkongresszuson büszkén hozták a jelenlevők tudomására, hogy öt év alatt szuverenitásuk teljes valóságában helyreállt. A szovjet idők négy könyvkiadójával szemben ekkor már 1000 kiadóval rendelkeztek. Felhasználva a lehetőséget, az évek során számos finnugor könyvet jelentettek meg. 2000-ben az észt parlamentben a finnugorok támogatására bizottságot hoztak létre, a 101 képviselő egyharmadának tagságával.

2000-ben, a 2000−2004-es időszakra Észtország is megalkotta a maga Rokon Népek Programját. Ennek célja az Oroszországi Föderáció és a Lett Köztársaság területén élő uráli (finnugor és szamojéd) népek nyelvi és kulturális támogatása. Ezenkívül a Skandinávia négy országában élő számi (lapp) néppel is együtt kívánnak működni. E programmal az ENSZ által meghirdetett, 1994–2004-ig tartó őshonos népek évtizedéhez kívántak hozzájárulni. Szomszédos Népek Programja címmel a 2005−2009-es időszakra újabb támogatóprogramot hirdettek meg. Az Oroszországi Föderáció területén élő finnugorok a kétoldalú szerződések alapján befolyó támogatások 33%-át kapják az észt államtól. Ezek szerint többek között egyetemi oktatókat küldenek finnugor intézményekbe, pl. a Mordvin Állami Egyetemre, illetve tanulókat, hallgatókat fogadnak észt iskolákba, egyetemekre. A Tartui Egyetemen minden finnugor nyelvet tanítanak, évtizedek óta lehet itt diplomázni és doktorálni. 1999 óta itt működik a Finnugor Őshonos Népek Paul Ariste Centruma. Az egyetem negyedévente adja ki a Linguistica Uralicát. Az országban középiskolásokat is szívesen fogadnak, de feltételül szabják, hogy az érettségi letétele után térjenek haza.

Észtországban kisebbségben élnek a szetuk. A võrui-val együtt az észt nyelv déli nyelvjárásairól van szó, amelyek rendelkeznek ugyan több évszázados írásbeliséggel, mégis az északi írásmódot vették át, amely megfelel a köznyelvinek. (Egyébként az egységes irodalmi nyelv az északi nyelvjáráson alapul.) A szetuk önálló népnek tekintik magukat, elkülönülésüket erősíti ortodox vallásuk. Az észt és az orosz határ mentén élnek, nagyobb részük Észtország területén, ma már főként városokban. Fennmaradásukért azzal is próbálnak harcolni, hogy a Finnugor Világkongresszusokon a kezdetektől képviseltetik magukat. Az 1996-os Kongresszus szabályzata megerősíti azt a máig is érvényben lévő határozatot, hogy ugyan a Fórumon külön delegációval rendelkeznek, de az észtekkel megosztoznak a szavazaton. Észtország támogatja őket, képviselhetik magukat az észt parlamentben, 2000-ig bezárólag háromszor tartottak kongresszust. Saját megállapításuk szerint kevesen vannak, de legalább léteznek.[17]

Mindent összevetve elmondható, hogy az észtek tevékenyen hozzájárulnak a magyarok és finnek kapcsán már említett észt−finn−magyar együttműködéshez. A Finnugor Világkongresszuson 2000 óta (helyszín: Helsinki) vesznek részt észt köztársasági elnökök is, akiknek sorát az akkori elnök, Lennart Mari nyitotta meg. 2004. augusztus 15−19. között Tallinnban került sor a IV. Finnugor Világkongresszusra, melynek fővédnöke a köztársasági elnök, Arnold Rüütel volt. 2008-ban (helyszín: Hanti-Manszijszk) a Kongresszus addigi békés megvalósulásához képest éles politikai szóváltás zajlott le az egyik plenáris ülésen Toomas Hendrik Ilves észt köztársasági elnök és Konstantin Koszacsov, a Duma külügyi bizottságának elnöke között.[18]