ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Finnugorok és indoeurópaiak a magyar finnugrisztikában

nyomtatható változat

 Eurázsia három nagy nyelvcsaládját (uráli, indoeurópai, altaji) régi, és jellegét tekintve máig felderítetlen nyelvi kapcsolat fűzi össze. Az összehasonlító történeti nyelvtudomány 19. századi nagy korszaka óta a kutatók folyamatosan foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A nyelvészek között egyaránt voltak hívei a finnugor–altaji és a finnugor–indoeurópai nyelvrokonságnak, s máig erős az a nyelvészeti irányzat, amely a három nyelvcsalád alapnyelvét egy korábbi közös alapnyelvből származtatja. Ebből a kapcsolatrendszerből most a finnugor–indoeurópai kapcsolatok érdekelnek minket. A finnugrisztika általános fejlődéséből következően a problémát először a nyelvészet felől közelítették meg, de már igen korán felfigyeltek a régészek is a finnugorság és a tőle délre élő indoeurópai törzsek kapcsolatára.

A finnugor–indoeurópai kapcsolatok kutatástörténetét Aulis Joki rendkívüli részletességgel dolgozta fel monográfiájában (Joki, A. J. 1973.). Az általa összegyűjtött hatalmas anyagból előadásom első részében a kutatástörténet magyar vonatkozásainak jellegzetességeit szeretném kiemelni és kiegészíteni.

A magyar kutatás finnugor–indoeurópai kapcsolatokról szólva, figyelmét mindig a keleti területek felé fordította. A magyarság őstörténetének csak igen hézagos nyomai maradtak fenn a krónikákban, de azokban azt olvashatjuk, hogy a magyarság őshazája valahol a Fekete-tenger mellékén volt, s őseink vándorlásuk során elhaladtak Kijev városa mellett, majd átkelve a Kárpátok hágóin, elfoglalták mai hazájukat. A 18. században tudós elődeink rábukkantak Julianus domonkosrendi szerzetes feledésbe merült beszámolójára a keleti magyarokról. Julianus híradása megerősítette a krónikák információit a magyarság keleti származásáról. A finnugor nyelvrokonság elfogadása előtti időkben a magyar nyelvrokonítási törekvések a krónikákban olvasható hun–magyar és szittya (szkíta) – magyar kapcsolatokat igyekeztek bizonyítani. Kalmár György 1770-ben magyar–iráni szóegyeztetéseket közölt (Kalmár, Gy. 1770.). Beregszászi Nagy Pál 1796-ban szintén a magyar nyelv és a keleti nyelvek rokonságát hirdette. Művében magyar–iráni szóegyeztetéseket is felsorolt (Beregszászi Nagy, P. 1796.). Erdélyi József 1826-ban Klaproth kaukázusi útjának eredményeit átvéve a magyar nyelv kaukázusi rokonnyelveiről értekezett, s szóegyeztetéseket is közölt (Erdélyi, J. 1826.). A 19. század második felében változik a kép: megjelennek a finnugor nyelvrokonság képviselői, és hamarosan élénk vitába keverednek a hun–szittya párt tagjaival. Mindkét oldalt érdeklik az indoeurópai nyelvi kapcsolatok. A finnugor nyelvrokonságot támadó Mátyás Flórián ugyanúgy foglalkozott a kérdéssel, mint később Munkácsi Bernát (Mátyás F. 1856., Munkácsi B. 1895., 1901/a, 1901/b). Munkácsi több tanulmányban is elemezte a finnugor–indoeurópai kapcsolatok nyelvi és történeti hátterét. Vizsgálódásai alapján önálló őshazaelméletet is megfogalmazott, a Kaukázusban keresvén a finnugorság őshazáját. Elmélete nem állta ki a kritika próbáját, de a bírálatok nyomán sem változott nyelvészeink érdeklődése: századunkban a finnugor nyelvek közül változatlanul a keleti csoportok: a volgaiak, permiek, ugorok nyelvét tanulmányozták.

A kutatók a finnugor ősnépesség idegen etnikumokkal fenntartott kapcsolatait, s ezen kapcsolat nyelvi elemeit vizsgálva Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria területei felé fordították figyelmüket. Ezt az elképzelést támogatták a hagyományos őshaza-elméletek a Volga–Káma vidéki finnugor őshazáról, de nem mondott ennek ellent Hajdú Péternek a 60-as években, a nyelvészeti paleontológia módszerével felállított új őshazaelmélete sem. Az elmélet Nyugat-Szibériába és az északi Urál európai oldalára helyezte az uráli őshazát. Hajdú Péter a finnugor nyelvészet hagyományos őshaza-elképzelését (kis létszámú alapnyelvi közösség szétrajzása egy kis területű őshazából) és a finnugor nyelvészet hagyományos őshazakereső módszerét (a nyelvészeti paleontológiát) kombinálta a legfrissebb természettudományos eredményekkel. Módszerének előnye, hogy nemcsak az őshaza helyét, hanem utolsó periódusának kronológiai határait is meg tudta állapítani. A hagyományos őshazakutatás lehetőségeinek ez az elmélet jelenti a maximumát. A magyarországi finnugor nyelvészek többsége máig ennek a nézetnek a híve. Hajdú Péter elmélete nem változtatott azon a hagyományos irányultságon, hogy Kelet-Európában keressük a finnugor–indoeurópai kapcsolatok színterét.

Az Urál–nyugat-szibériai őshaza elfogadásához hozzájárult az újabb oroszországi régészeti eredmények megismerése. László Gyula után Magyarországon Fodor István vált a finnugor őstörténet kiemelkedő kutatójává, aki a 70-es években azt a nézetet képviselte, hogy Hajdú Péter elmélete lényegében ugyanazt a földrajzi tájegységet jelölte meg őshazaként, ahol a Urál–kámai neolitikus régészeti kultúra leleteit feltárták. A kultúrát a régészek a finnugorokkal hozták kapcsolatba. Ennek alapján úgy tűnt, hogy a két tudomány eredményei egymást támogatják.

Fodor István tanulmányai nyomán vált ismertté Magyarországon a finnugor–indoeurópai kapcsolatok számtalan régészeti vonatkozása is (Fodor I. 1973.). A finnugorok által lakott erdőövezetbe a Kr. e. 3. évezred végétől a 2. évezred közepéig déli irányból idegen csoportok vándoroltak be. A bevándorlók régészeti hagyatéka a fatyjanovói, a balanovói és az abasevói kultúra emlékanyaga. A bevándorlók állattenyésztéssel foglalkoztak, s fejlettebb kultúrájuk nyilvánvalóan hatott a finnugorságra. Ezen kultúrák mellett jelentős hatást gyakorolt még a finnugorokra az alsó-volgai gerendasíros kultúra népessége. A különböző kultúrák hatása egymástól eltérő mértékű és jellegű volt. A fatyjanovói kultúra népessége gyakorolta a legkisebb hatást, az abasevói kultúra területéről pedig olyan tömegsírok ismertek, amelyek a helyi lakosokkal vívott összetűzésekre utalnak. Az említetteknél jelentősebb volt a balanovói és a gerendasíros kultúra hatása. A régészek feltételezik, hogy népességük etnikai kapcsolatba is került a volgai és permi finnugorok elődeivel. A déli eredetű állattenyésztő etnikumokat egységesen indoeurópaiaknak tarthatjuk, de valószínűleg az indoeurópaiak különböző csoportjaihoz tartoztak. A fatyjanovói kultúrát a harci baltás kultúrkörből származtatják, és így a baltiak őseivel hozzák összefüggésbe, a többi említett csoportot pedig ősiráni nyelveket beszélő közösségek alkothatták. Régészeti leleteik alapján észak-kaukázusi, Fekete-tenger melléki és Közép-Dnyeper vidéki kapcsolatokkal rendelkeztek.

Magyarországon tehát a finnugor őstörténet-kutatás a 70-es – 80-as években egyrészt az Urál–nyugat-szibériai őshaza elméletét vallotta, másrészt a finnugor–indoeurópai kapcsolatokat a bronzkorra datálta, s lehetséges helyszínének a kelet-európai sztyepp és az erdőövezet határát tartotta. Erről az alapról lassan kezdődött meg az elmozdulás a 80-as évek végén. Rédei Károly 1986-ban könyvet publikált a finnugor–indoeurópai nyelvi kapcsolatokról. Műve bevezetőjében kritikaként fogalmazta meg az Urál–nyugat-szibériai őshazaelméletről, hogy az nem fordít figyelmet az uráli (finnugor)–indoeurópai kapcsolatok földrajzi és kronológiai meghatározására (Rédei, K. 1986, 9.). Pár évvel ezután Magyarországon a finnugor–indoeurópai kapcsolatok vizsgálatával a finnugrisztikába kívülről érkezett kutatóként Makkay János kezdett foglalkozni, akinek más szemléletmódjára szükségünk volt ahhoz, hogy ráébredjünk: a finnugor őstörténet, a finnugor őshaza problémája elválaszthatatlan a finnugor–indoeurópai kapcsolatok történetétől. Akárhonnan közelítjük meg a finnugor őshaza és alapnyelv kérdését, oda jutunk, hogy át kell értékelnünk eddigi elképzeléseinket. Ha a Magyarországon elfogadott Urál–nyugat-szibériai elmélet felől közelítünk a finnugor–indoeurópai kapcsolatokhoz, akkor azt látjuk, hogy ezek a nyelvi kapcsolatok nem egyeztethetők össze az említett őshaza-elképzeléssel. Ha a finnugor–indoeurópai nyelvi kapcsolatok tényéhez akarjuk hozzárendelni az Urál–nyugat-szibériai őshazaelméletet, az eredmény ugyanaz: nem tudunk összhangot teremteni a nyelvi kapcsolatok és az őshaza feltételezett helyszíne között. Úgy gondolom, éppen e probléma miatt vagyunk itt. Itt találkozhat a magyar kutatás érdeklődése a finnugor őshaza új lokalizálása iránt a finn őstörténet-kutatás újszerű problémafelvetésével.

Magyarországon igen érdekesen alakult a viszony a teljesen külön úton elindult finn és észt őstörténeti iskolával. Az eredmények folyamatosan ismertek voltak, a magyar kutatók figyelemmel kísérték kollégáik eredményeit, sőt el is ismerték azok jelentőségét, de elmaradt az érdemi reagálás. Ez már így volt a II. világháború előtt is, tehát kizárhatjuk azt a feltételezést, hogy ebben politikai szempontok játszottak volna szerepet.

A magyar és a finn (+észt) őshazakutató irányzat oly eltérő eredményeire csak az egyik magyarázat a magyar etnikai tudat ősi, még a tudomány előtti korokból származó érdeklődése a keleti területek iránt, amely a kutatókat elfordította Északkelet-Európa felől, s tekintetüket ma is Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria felé irányítja.

A másik magyarázat az eltérő módszerekben rejlik. Magyarországon rendkívül nagy tisztelete alakult ki a nyelvészeti paleontológiának, az őshazakutatás kizárólagos módszereként gyakorolták. Mint ahogy említettem, ez a módszer a Hajdú Péter-féle Urál–nyugat-szibériai őshazaelméletben érte el csúcsát. A nyelvészeti paleontológia azért válhatott Magyarországon kizárólagos módszerré, mert hazánkban a finnugrisztikát az 1960-as – 1970-es évekig csak nyelvészek művelték. Finnországban viszont más volt a helyzet. A finn őstörténet-kutatás szerves folytatását képezte a finnugor őstörténet-kutatásnak, a finn régészet képes volt kapcsolatot teremteni az egymást követő régészeti kultúrák között. Tehát az őshazakutatás régészeti alapokon indult fejlődésnek. Ezt az utat Magyarországon nem lehetett követni, a 9. századi magyar honfoglalók régészeti emlékeinek legközvetlenebb előképei sem ismertek, nemhogy több száz, vagy több ezer évvel korábbi kapcsolatai. Magyarországon tehát nyelvészeti őshazakutatás folyt, míg Finnországban (és Észtországban is) régészeti őshazakutatás. Napjainkban azonban megteremtődtek a feltételei a kutatások összehangolásának.

Magyarországon fokozatosan kibontakozott az Urál–nyugat-szibériai őshazaelmélet modernizálásának igénye. Eddig nem szóltam Veres Péter őstörténet-kutatói tevékenységéről, pedig ő volt az első, aki erre az útra lépett. Az Urál–nyugat-szibériai őshaza elméletét összevetette a legfrissebb pollenanalízisek eredményeivel, s megállapította, hogy az elmélet alapjaiban módosításra szorul, mivel a szilfa a közép-holocén időszakban a dél-uráli refugiumokban is megélt, s ez azt jelenti, hogy ha a nyelvészeti paleontológia módszerét követjük, az uráli őshaza területe akkor is délebbre rekonstruálandó (Veres, P. 1985.). Veres Péter fellépése után a 80-as – 90-es évek fordulóján Makkay János, Pusztay János és én is publikáltunk olyan tanulmányokat, amelyek lehetővé teszik egy új őshaza-koncepció elfogadását. Makkay János a neolitikum régészeti emlékeinek vizsgálata felől jutott el az indoeurópai népek őstörténetének problémájához, és ez elvezette őt a finnugor őstörténet néhány kérdésének tanulmányozásához is. Magyarországon ő hivatkozott először Milton Nuňeznek a Fennoscandia Archaeologica 1987-es évfolyamában megjelent cikkére (Makkay, J. 1990, 63. és 78. oldal, 28. jegyzet). Pusztay János az uráli nyelvi fejlődés – szétválás és egységesülés – lehetséges modelljeit vizsgálva nyelvészeti oldalról kérdőjelezte meg a hagyományos őshazamodellnek azt az elemét, amely szerint az alapnyelv egyetlen nyelvi centrumban alakult volna ki (Pusztay, J. 1990.). Én magam történelmi oldalról közelítettem az uráli őshaza és alapnyelv kérdéséhez, és arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy semmiképpen sem fogadható el a nyelvészeti módszerű őshazakutatásnak az a prekoncepciója, hogy az őshaza kis alapterületű volt, ahonnan szétvándorlás útján kerültek a finnugor népek mai lakóhelyükre. Olyan nyelvészeti elképzelés kidolgozását láttam szükségesnek, amely nagy alapterületű őshazában is elképzelhetőnek tartja egy többé-kevésbé egységes alapnyelv kialakulását (Klima, L. 1996.).

Mindezek alapján úgy vélem, hogy Magyarországon megvan a kellő tudományos érdeklődés az új finn őstörténeti elképzelések iránt, s képesek vagyunk objektíven értékelni azok hibáit és erényeit. Érdeklődésünk azonban változatlanul arra irányul, hogy a finn őstörténet-kutatásban zajló polémiát az uráli őstörténet egésze szempontjából értékeljük. Különös érdeklődésünket az is indokolja, hogy László Gyula, a magyar régészet rendkívül kreatív gondolkodású kutatója 1961-ben publikált egy könyvet az uráli őstörténetről, amelyben egy igen eredeti őshazaelméletet vázolt föl (László Gy. 1961.). Az uráli őshazát az eurázsiai erdőövezet nyugati részére helyezte, a mai Lengyelország területétől az Oka folyó vonaláig. László Gyula úgy vélte, hogy ennek a területnek a nyugati részein volt a mezolitikumban az uráli őshaza, és az uráli alapnépességet a szvidéri kultúrából származtatta. László Gyula elméletének számos hiányossága volt, amelyre bírálói joggal mutattak rá, de napjainkban a szvidéri kultúra szerepének vizsgálata az uráli őstörténetben aktuálisabb, mint valaha… Meglehet, László Gyula fantáziája úgy előzte meg az őstörténet-kutatás új eredményeit, mint ahogy Jules Verne fantáziája megjövendölte a technikai fejlődés irányait egy évszázaddal ezelőtt.

A finnugor–indoeurópai kapcsolatok újszerű megközelítésében három tudománynak: a nyelvészetnek, a régészetnek és az antropológiának lehet szerepe. Mindhárom tudományágnak figyelnie kell azonban arra, hogy a saját eszközeivel elért eredményeit nem tekintheti általános érvényűnek, s csak igen korlátozott mértékben használhatja fel a másik tudomány eredményeinek alátámasztására, illetve cáfolatára. A következő konkrét példákra gondolok: a finn népesség genetikai állományának vizsgálata nem vezethet olyan következtetésekre, hogy a finnugor nyelvrokonság elhibázott elmélet. Ez nem a finnugor nyelvrokonság dogmatikus felfogásából következik, hanem abból, hogy egy nyelvészeti elméletet csak egy másik nyelvészeti elmélettel lehet szembeállítani. Egy nép genetikai származása nem feltétlenül esik egybe a nép nyelvének származásával. Szintén vigyázni kell a régészeti leletek értékelésével. A kultúrák kontinuitása régészeti módszerekkel bizonyítható, azonban a régészeti kontinuitás nem feltétlenül esik egybe a kultúrahordozó népesség nyelvi kontinuitásával. Ezek mind olyan problémák, amelyekkel a magyar őstörténet kutatói is rendre szembesülnek. A magyarság kárpát-medencei új hazáját elfoglalva a sztyeppövezet népeire jellemző anyagi kultúrával rendelkezett, és egy egész más környezetből származó nyelvvel. Antropológiai vonásai már a honfoglalás idején mutatták kettős gyökereit. A magyar államalapítás utáni első évszázadokból származó antropológiailag értékelhető embercsont-anyag a honfoglaló magyarság és a Kárpát-medencei 9. századi népesség jelentős keveredéséről tanúskodik. A magyar őstörténet iránt érdeklődők körében folytatott, a nemzeti lelkesedéstől fűtött vita a magyar honfoglalás pontos idejéről, a “kettős honfoglalásról” napjainkra a tudományos körökben is szalonképessé vált, a vita tudományos síkra terelődött. (Noha dilettáns megközelítése is változatlanul él, s foglalkoztatja az őstörténet iránt érdeklődő kívülállók fantáziáját.) Az őstörténeti kutatások felélénkülésének lehetünk szemtanúi most Finnországban is.

A finn őstörténet új megközelítése fölveti a finnugor–indoeurópai kapcsolatok új értelmezésének szükségességét. A régészetben a finnugor–indoeurópai kapcsolatok kérdése térben és időben behatárolt régészeti kultúrák egymásra hatását tanulmányozva bukkanhat föl. Az antropológiai és a nyelvi kapcsolatok megállapításakor azonban már problémaként jelentkezik a kapcsolatok helyének és idejének meghatározása. A finnugor–indoeurópai nyelvi kapcsolatok egyrészt néhány morfológiai elem közös eredetében, másrészt közös etimológiájú szavakban nyilvánulnak meg. A közös szókincs tárgyalásának óriási az irodalma, a kutatók foglalkoztak már a szókincs kronológiai rétegekre bontásával, s az egyes rétegek átadó népességét, régészeti kultúráját is megpróbálták meghatározni. Erre a témakörre vonatkozóan is eligazít Aulis Joki monográfiája, művéből a 70-es évekig követhetjük a téma kutatásának alakulását. Jokinál 222 finnugor–indoeurópai etimológia szerepel, s ha azóta egyes szavak esetében változhatott is a megítélés, a szóanyag nagyságrendje nem változott.

A nyelvi kapcsolatok kérdésköréből számomra a leginkább érdekes, hogy milyen új megközelítési formákat találhatunk a kérdés tárgyalására, milyen új források és módszerek használhatók. Különböző történelmi korokból számtalan példát találunk egymás mellett élő etnikai közösségek, népek nyelvi egymásra hatására. Viszonylag rövid idejű, s nem túl mély nyelvi kapcsolatok is eredményezhetik szavak átvételét, de a hosszabb egymás mellett élés sem jár feltétlenül erős nyelvi egymásra hatással. Néprajzi példák alapján el tudjuk képzelni, hogy a nyelvi egymásra hatás erőssége függ a különböző nyelveket beszélő közösségek politikai hierarchiájától, gazdaságuk eltérő fejlettségi szintjétől és eltérő jellegétől stb. A nyelvi kölcsönhatás első lépcsőjében a szóátvételek jellemzőek. Esetenként különösebb etnikai kapcsolattartás nélkül is átkerülhetnek egyes szavak az egyik nyelvből a másikba. Amikor két eltérő nyelvű etnikai csoport vagy nép szorosabb gazdasági-kulturális kapcsolatba kerül egymással, akkor megindul nyelvi összeolvadásuk: mindkét közösségben mind többen válnak kétnyelvűvé, használják a mindennapi érintkezésben mindkét nyelvet. Ekkor megjelennek a tükörfordítások, s kifejezések, mondatfordulatok is átkerülnek egyik nyelvből a másikba. Ennek példái a magyar–török kapcsolatokból ismertek (Bereczki G. 1983.). Csak e a fokozat után jelennek meg a „harmadik típusú nyelvi találkozások”, amikor már alaktani (morfológiai) elemek is átkerülnek egyik nyelvből a másikba. A finnugor nyelvek esetében ilyenekre is találhatunk példákat. A cseremisz nyelvben másodlagos permi kapcsolatok hatására megjelent a birtokos személyjelek determináló funkcióban való használata, és megváltozott az esetragok és birtokos személyjelek sorrendje. A cseremisz rendkívül erős kapcsolatba került a csuvassal is. A cseremisz esetragokat, képzőket vett át, lemásolta a csuvas és részben a tatár múltidő-rendszert, és átvette ezen nyelvek melléknévi igeneves szerkezeteit is. Nagyon tanulságos ezeket az alaktani egyezéseket összevetni a szóátvételek mennyiségével. A cseremisz nyelvben 71 permi kölcsönszó van, s majd 2500 tatár és csuvas jövevényszó (Bereczki G. 1996. 9–11.). Talán rendszert is sejthetünk amögött, hogy rokon nyelvek esetében kevesebb szóátvétellel is együtt járhat alaktani elemek átvétele, míg távoli nyelvek esetében – mint azt az említett 2500 csuvas és tatár jövevényszó mutatja – ehhez intenzívebb kapcsolat kell. A cseremisz nyelv török jövevényszavai kb. ötszörösen múlják felül finnugor eredetű tőszavait. Ezt az arányt összevetve a magyar nyelvben tapasztalható arányokkal, ahol a finnugor eredetű tőszavak száma kb. kétszerese a török jövevényszavak számának, érthetővé válik, miért nincsenek török alaktani átvételek a magyarban, noha a 10. század közepén azt jegyezték fel elődeinkről, hogy két nyelvet beszélnek.

Hogyan értelmezhetjük ezen analógiák segítségével a finnugor–indoeurópai és a finnugor–altaji kapcsolatokat? A nyelvészek szerint a nyelvi kapcsolatok az alapnyelvek között álltak fönn, de hogyan lehetséges olyan hatalmas területeken élő közösségek között olyan rendkívül szoros nyelvi kapcsolat, amely ezeket az azonosságokat létrehozta?

A finnugor őshaza kérdéséhez korábban hozzászólva úgy véltem, hogy az Eurázsia középső régiójára jellemző nyelvfejlődés – nyelvcsaládok létezése napjainkban és a nyelvcsaládok alapnyelvének rekonstruálhatósága – visszavezethető a tundrai éghajlathoz kötődő életmódra. A tundra jellegű növényzet és állatvilág az uráli, indoeurópai és altaji alapnyelvek kialakulásakor még Eurázsia nagy részére jellemző volt. A tundrai életmódot napjainkban a szamojéd és paleoszibériai népek életét tanulmányozva figyelhetjük meg. Alapja a rénszarvastenyésztés illetve esetenként a rénszarvasvadászat. A mostoha éghajlat miatt mind az állatoknak, mind az őket gondozó embereknek nagy területet kell bejárniuk, hogy életüket egyáltalán fenn tudják tartani. A tundrai népek állandó lakóhellyel nem is rendelkeztek, sátraikat elbontva és szánokra pakolva gyakran települtek át egy másik, még föl nem élt területre. Ez az életmód sűrű kontaktusokat eredményezett a különböző emberi közösségek között, és ezek a kontaktusok hozhatták létre a többé-kevésbé első egységes jelrendszert, az egy földrajzi-környezeti zónába tartozó csoportok alapnyelvét. Az uráli, az indoeurópai és az altaji alapnyelveket tehát az ezen alapnyelveket létrehozó népességek első nyelvének tartom. A tundrai éghajlat körülményei között nem alakulhatnak ki olyan nyelvjárási eltérések, amelyek a más éghajlati körülmények között más típusú életmódot folytató népek körében a megértést is akadályozzák. Erre rendkívül jó bizonyíték, hogy az északi szamojédokhoz tartozó nyenyecek nyelve lényegében egységes, míg a tajgában élő obi-ugoroknál folyóvölgyenként más-más nyelvjárást beszélő közösségekre bukkanhatunk. Ezt a megfigyelést felhasználhatjuk, hogy a finnugor–indoeurópai nyelvi kapcsolatok legkorábbi rétegéről néhány feltevést megkockáztassunk. Ebbe a rétegbe sorolom be az alaktani egyezéseket (névmások, ablatívuszrag stb.). Ezek az egyezések ugyanis a neolit utáni finnugor–indoeurópai kapcsolatok régészetileg alátámasztható mértékéhez képest túlságosan erős kötődést jeleznek. Tehát a neolitikum óta minden bizonnyal már az erdőövezetben élő finnugor közösségek kapcsolata az indoeurópaiakkal véleményem szerint csak szóátvételeket eredményezett. A finnugor–indoeurópai kapcsolatok jellemzésére a nyelvészek hagyományosan az areális jelzőt használják, amely csak annyiban fogadható el, hogy a kapcsolatok nem rokonságjellegűek, de az imént tréfásan „harmadik típusú nyelvi találkozások”-nak nevezett kapcsolatok finnugor–indoeurópai (és finnugor–altaji) viszonylatban a nyelvek olyan mély struktúráját érintik, hogy nem jöhettek létre a mai értelemben vett nyelvek kapcsolatrendszerében, hanem kronológiailag éppen az első fokozatot jelentik, azt a történelmi pillanatot, amikor egyes eurázsiai homo sapiens közösségek elindultak a jelrendszer használata felől a nyelv kialakításának irányába. Tehát ennek a közös finnugor–indoeurópai nyelvi rétegnek a keletkezését még a három említett alapnyelv kialakulásánál is korábbra teszem. Jogos a kérdés, hogy miben különbözik ez az elképzelés a nyelvészek nosztratikus elméletétől, amely a közös uráli–indoeurópai–altaji alapnyelv létezését vallja?

A nosztratikus elmélet gyenge pontja ugyanaz, mint a hagyományos nyelvészeti őshazaelméleteké: nem figyel a nyelvi modell történeti realitására. Ezen elméletnek elsősorban kronológiai problémái vannak. A nyelvészek általában nem vállalkoznak az általuk rekonstruált alapnyelvek kronológiai határainak megállapítására. Azt mondják, hogy a mai nyelvekből visszakövetkeztetve csak azt állíthatjuk bizonyosan, hogy az alapnyelvi korszak utolsó periódusára milyen nyelvi jelenségek voltak jellemzőek. A régészek és a történészek feladata tehát, hogy megpróbálják meghatározni egy-egy alapnyelvi korszak kiterjedését. A finnugor alapnyelvi időszakot korábban csak becsléssel határozták meg. Az újabb kutatások nyomán feltételezhetjük, hogy a mezolitikum idején kezdődött az említett három alapnyelv: a finnugor, az indoeurópai és az altaji kialakulása, felbomlásuk pedig a neolitikum idejére datálható. Világos, hogy legalább ilyen hosszú ideig kellett volna léteznie ezen alapnyelvek közös alapnyelvének, de ekkor már az emberi fejlődés egy korábbi, primitívebb szintjére jutottunk vissza – már bent járunk a paleolitban –, jogosan feltételezzük tehát, hogyha létezett is ilyen alapnyelv, akkor jóval lassabban alakult ki, mint pár ezer évvel később az említett alapnyelvek. Abban az esetben pedig, ha a paleolitikum nyelveiről kívánunk értekezni, mindenképpen figyelembe kell vennünk az antropológia berkeiben dúló vitát arról, hogy a neandervölgyi ősember képes volt-e egyáltalán beszélni.

A felsorolt feltételezése miatt úgy vélem, hogy a legkorábbi finnugor–indoeurópai nyelvi kapcsolatok megelőzték a finnugor és az indoeurópai alapnyelv kialakulását, vagyis a mai értelemben vett nyelvek kialakulása előtti időszakra datálandók. Olyan nyelvi állapotot kell elképzelnünk, amelyben minimális szókincshez minimális determináló nyelvi elem (a mai nyelvek alaktani elemeinek csírái) járult, s mind a szókincs, mind a használt determináló elemek esetlegesek voltak, rendkívül erősen kötődtek a kommunikáló személyhez. A nyelvi közlésnek ezen a szintjén a járulékos gesztusoknak óriási jelentőségük volt, hogy a közlést egyértelművé tegyék. Ezen a nyelv előtti szinten még nem szilárdultak meg a szófaji határok, s a közlések nem rendeződtek egymás utáni mondatokba. Az ilyen nyelvi állapotból származó jelek a térség első nyelveinek (a finnugor, az indoeurópai és az altaji alapnyelv) kialakulásakor különböző szófajú szavakká, illetve ezen az állapoton át determináló alaktani elemekké váltak. Ezek a kezdetleges nyelvi kapcsolatok nevezhetők areális kapcsolatoknak, s ebben az időszakban a nyelv előtti nyelvi állapot miatt a különböző közösségek ősnyelveinek fejletlensége, kialakulatlansága, esetlegessége okozhatta, hogy a nyelvvé fejlődés útját járó jelrendszerek mélyebb rétegeibe is beférkőzhettek a kölcsönzött elemek.

A fentiekről több magyar kutató is hasonlóképpen vélekedik. Vékony Gábor szerint az uráli–indoeurópai (nála indogermán) nyelvi kapcsolatok legkorábbi rétege nem uráli–indoeurópai alapnyelvi kapcsolatot jelent, hanem egy korábbi nyelvállapothoz köthető (Vékony G. 1997. 265–266.). Pusztay János egyes uráli alaktani jelenségeket, amelyek nem terjednek ki az egész nyelvcsaládra, az uráli időszaknál korábbra datál, s erre az időszakra az észak-eurázsiai övezetben több olyan nyelvi formációt feltételez, amelyek alapnyelvként értelmezhetőek (Pusztay J. 1997. 416.). Én a fentiekben felsorolt történelmi analógiák alapján úgy vélem, hogy ha egy nyelv teljes rendszerében kifejlődött, akkor már csak marginális kapcsolatba kerülhetett más nyelvekkel, mert ha rendszerét feladta, akkor azzal önmagát szüntette meg. Tehát az uráli (és indoeurópai, altaji) alapnyelvi korszakot megelőző időkben még a „korábbi nyelvállapot” terminológiát kell használnunk az „alapnyelv” terminológiával szemben. Azt is el tudom azonban képzelni, hogy ez a korábbi nyelvállapot nem a nyelv szerkezetében nyilvánult meg (tehát az alapnyelvi korszakot megelőző korábbi nyelv esetleg már a mai értelemben vett nyelv volt), hanem még nem alakult ki a nyelvnek az a rendkívüli kommunikációs szerepe, amely az emberi társadalmak legfőbb sajátossága. Tehát jóval változékonyabb volt, mint pl. az uráli, az indoeurópai és az altaji alapnyelv. A határvonalat, amidőn a nyelv nélkülözhetetlenné vált az emberi közösségek életében, s nélkülözhetetlen információhordozó és információátadó közeggé vált, körülbelül a mezolit és a neolit határán húzhatjuk meg.

Ezek a gondolatok csak a probléma felvetését jelentik. Én magam nem rendelkezem azokkal a nyelvészeti ismeretekkel, amelyek lehetővé tennék számomra a legkorábbi finnugor–indoeurópai nyelvi kapcsolatok vizsgálatát. A bemutatott gondolatmenettel arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy itt egy különleges, de több tudomány együttműködésével vizsgálható problémára bukkantunk. Az elsődleges finnugor–indoeurópai kapcsolatok tehát a nyelvek kialakulásának legkorábbi időire datálhatók, s ennek megfelelően célszerű lenne etológusok, szemiotikusok, antropológusok, nyelvészek együttműködésével vizsgálni a problémát. Úgy gondolom, ha elindultunk azon az úton, hogy a finnugor őstörténetet a korábbiaknál nagyobb történeti mélységekben kutassuk, akkor keresnünk kell a lehetséges új tudományos módszereket is.

 

______________________

Felhasznált irodalom

  • Bereczki G. 1983: Mivel gyarapította nyelvünket a török hatás? Forrás 1983/7. Kecskemét, 73–77.
  • Bereczki G. 1996:
  • Beregszászi Nagy P. 1796: Über die Ähnlichkeit der hungarischen Sprache mit den Morgenländischen. Leipzig, 1796.
  • Erdélyi, J. 1826: Sprache der Stammverwandten der Hungarn im Kaukasus in 490 Wörtern dargestellt und mit hungarischen verglichen. Ausgehoben aus Julius von Klaproth's Reise in den Kaukasus und dessen Beschreibung des Östlischen Kaukasus. (Pressburg, 1826.)
  • Fodor I. 1973: Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből. Régészeti Füzetek II/15. Bp. 1973.
  • Joki, A. J. 1973: Uralier und Indogermanen. Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 151. Helsinki, 1973.
  • Kalmár, Gy. 1770: Prodromus idiomatis Scythico-Magorico-Chuno (seu Hunno) -Avarici, sive Adparatus Criticus ad linguam Hungaricam... Posonii, 1770.
  • Klima, L. 1996.: On the uralian homeland – in general and in particular. Historia Fenno-Ugrica I:1. Congressus Primus Historiae Fenno-Ugricae. Oulu 1996, 489–496.
  • László Gy. 1961: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Bp. 1961.
  • Makkay, J. 1990: New aspects of the PIE and the PU/PFU homelands: contacts and frontiers between the Baltic and the Ural in the neolithic. CIFU 7/1A, 55–83.
  • Mátyás F. 1856: Magyar–árja nyelvhasonlatok. Magyar Nyelvészet I. (1856.)
  • Munkácsi B.1895: Iráni elemek finn-ugor nyelvekben. NyK 25. (1895.) 377–387.
  • Munkácsi B. 1901/a: Árja és kaukázusi elemek a finn–magyar nyelvekben. Bp. 1901.
  • Munkácsi B. 1901/b: Árja hatás a finn–magyar nyelvek számneveiben. Bp. 1901. Keleti Szemle I. 241–258.
  • Pusztay, J. 1990: Zur Herausbildung des Protouralischen. Specimina Sibirica T. III. Quinqueecclesiae (Pécs)
  • Pusztay J. 1997: Az uráli őshaza rekonstruálásának egy lehetséges nyelvészeti modellje. Életünk 1997/3, 410–420.
  • Rédei, K.: Zu den indogermanisch-uralischen Sprachkontakten. Veröffentlichungen der Komission für Linguistik und Kommunikationsforschung, Heft 16. Wien,1986.
  • Vékony G. 1997: A magyar etnogenezis szakaszai. I-II. Életünk 1997/2, 1997/3. I. 260–276., II. 384–408.
  • Veres, P. 1985: K voproszu finno-ugorszkoj prarogyini i etnogeneza vengrov v szvetye novejsih palinologicseszkih dannih. CIFU 6. Studia Hungarica. Bp. 1985. 9–17.