ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

5.3. Novgorodi I. évkönyv

nyomtatható változat

Térkép

 5.3.1. Az évkönyv változatai

A Novgorodi I. évkönyv számos másolatban maradt ránk, melyekben kisebb-nagyobb eltérések vannak. A Szinódusi másolatot nevezik „sztarsij izvod”-nak (korábbi kiadás v. változat), a többit „mladsij izvod”-nak (fiatalabb kiadás v. változat). A szinódusi másolatot a moszkvai Állami Történeti Múzeumban őrzik. Ez a legrégebbi fennmaradt orosz évkönyv-és krónikakézirat. A kutatások szerint hét ember dolgozott rajta. Az első két író-másoló szerzetes az 1016–1234 között történteket dolgozta fel a 13. század második felében. Munkájukat a 14. század első felében újabb két évkönyvíró folytatta, akik 1333-ig írták le az eseményeket. Ezután még vannak kiegészítések, amelyek 1352-ig számolnak be néhány év történéseiről. Az alkotók sorát az a 19. században élt ismeretlen zárja, aki megjegyzéseket fűzött egyes szövegrészletekhez. A Szinódusi másolat több korábbi, sajnos elveszett, illetve hiányosan, vagy csak átdolgozott változatban fennmaradt évkönyv összeszerkesztésével készült. A korábbi szövegrészletek meghatározásában ugyanaz a kutató, A. A. Sahmatov[1] szerzett érdemeket, aki a Régmúlt idők krónikájának keletkezéstörténetével is foglalkozott. Munkáját többen folytatták. A történészek jelenleg úgy vélik, hogy a Szinódusi másolat készítői használták a kijevi őskrónika „Nacsalnij szvod” néven emlegetett 1095-ös elődjét, ugyanezen évkönyv 1118-ból való harmadik változatát és több novgorodi évkönyvet. Novgorodban az évkönyvírás a fejedelmi udvarban indult a 10–11. században, Vszevolod Msztyiszlavics fejedelemsége alatt készült egy újabb évkönyvkompiláció, a 12. század első felében pedig a Szófia székesegyházban és a Szent György monostorban is évkönyvíró műhelyek alakultak ki.

A „mladsij izvod” 1432-ig követi a novgorodi eseményeket. Változatai a következők: Komisszionnij-, Akadémiai, Tolsztoj-, Voroncov- és Rumjancev-másolat, valamint ismert egy töredék is Troicki-másolat néven. A Komisszionnij-másolatot a 15. század elején vagy közepén írták, a Szinódusi másolat mellett forrásai voltak még: a Vlagyimiri polihron[2] 1423-ból és az 1421-es novgorodi évkönyvkompiláció. Az Akadémiai másolat a 15. század közepén készült, a Komisszionnij-másolaton alapul, de a Troicki-másolat forrását is felhasználták hozzá. A Tolsztoj- és a Voroncov-másolat az Akadémiai alapján készült, az 1720-as, illetve az 1820-as években. A Rumjancev-másolat a Voroncov-másolatról készült, szintén az 1820-as években. A Troicki-másolat néven fennmaradt töredék 1015-ig, Borisz és Gleb tetteinek tárgyalásáig követi az eseményeket. Jelentősége abban áll, hogy a Szinódusi másolat hiányzó első részén alapul.

A „sztarsij izvod” vagy Szinódusi másolat a márciusi időszámítást használja, amely 5509. március 1-jétől számította az évkezdetet, helyenként azonban átvált az ultra márciusira, s előfordul néhány alkalommal két-három éves tévedés is.[3]

 

5.3.2. Novgorod és a finnugorok

Novgorod az Ilmeny-tó északi csücskénél található, a Volhov-folyó két partján. A város napjainkban Oroszország Novgorodi területének központja. A régmúltban azonban jóval nagyobb területek felett uralkodott „Novgorod Nagyságos Úr”. A város felemelkedése az évkönyvek szerint azzal kezdődött, hogy három testvér érkezett a ruszok (vikingek) országából, rendet teremteni a viszálykodó területek között. Rurik Novgorodban, Szineusz Beloozeróban, Truvor pedig Izborszkban kezdett el uralkodni. Rövid idő múlva Rurik egyeduralkodóvá vált.[4] Ez nyilván együtt járt Novgorod hegemóniájának kiterjedésével a Rurik testvérei által uralt területekre. Novgorodban és a hozzá tartozó földeken együtt éltek a finnugor eredetű őslakók és a keleti szláv bevándorlók. A keleti szlávok szlovén, krivics és vjatics törzsének népessége a Kr. u. 1. évezred közepétől folyamatosan települt be a finnugorok által lakott erdőövezetbe. A vjaticsok új területeiken csak rövid ideig élvezhették elvándorlásukkal szerzett szabadságukat: a 11. század folyamán a Kijevi Rusz utolérte őket, könyörtelenül beszedve az őt megillető adót. A szlovénok és krivicsek azonban új lakóhelyükre érkezve tevékeny szerepet játszottak az északi orosz államiság kialakításában, és így ők lettek mások adószedői. A novgorodi állam létrehozásában a bevándorlók mellett nem kevés szerep jutott az őslakos finnugor közösségnek is. Az orosz őskrónika legendaszerű leírása a három jövevény viking vezér államalapításáról valószínűleg a novgorodi állam hármas eredetének emlékét őrzi. Novgorod a szlovén törzs központja volt, Izborszk, majd később Pszkov a krivicseké, míg Beloozero alá a túlnyomórészt balti finn közösségek által lakott területek tartozhattak.

A régészeti leletek tanúsága szerint a 6–7. században jelentek meg az első keleti szláv telepesek ezen a vidéken. A finnugor őslakosság régészeti emlékei a korábbi időkből csak kevéssé ismertek, a szláv behatolással azonban könnyebbedik a régészek dolga: a keleti szlávok temetkezési szokásaiban nyomon követhetők a helyi finnugor hagyományok. A 19. század második fele óta számtalan sírhalmot és ún. hosszú kurgánt tártak fel a hajdani novgorodi fejedelemség területén. Ezekben finnugor kulturális elemként tartják számon a kő használatát – kövekkel rakták körül a sírhalmokat, s köveket tettek a sírokba is –, valamint a tűz alkalmazását a temetkezési szertartások során: a Pszkov környéki hosszú kurgánokban tűzzel tisztították meg a sírhalom alapterületét, amelyre aztán a földet felhordták.[5] A feltárások megmutatták, hogy mind Novgorod, mind Pszkov környékén a szlovének és a krivicsek békésen együtt éltek a finnugor őslakossággal. A novgorodi állam harmadik fő területe, a Ladoga- és az Onyega-tó vidéke pedig túlnyomórészt finnugor lakosságú volt. Novgorod föderatív jellege, a hajdani három hatalmi központ emléke magában a városban is továbbélt. Ezt bizonyítja, hogy az óváros három „vég”-re (kerületre) oszlott. Ezek a Szlovenszkij, Nyerevszkij és Ljugyin végek voltak. Ezek közül eredetileg a Nyerevszkij vég lehetett a finnugor őslakosság városrésze, azonban a városlakók körében nyilván rohamos volt az eloroszosodás.

A novgorodi orosz–finnugor együttélés bizonyítékai a nyírfakéregre rótt levelek, üzenetek. A város régészeti feltárása során 1951-ben találták az első ilyen emlékeket. Azóta évről-évre újabbakra bukkannak, számuk már ezer fölött jár. Egyes levelekben karjalai nyelvű részletek is vannak, sőt a 13. század közepéről fennmaradt egy teljes egészében karjalai nyelvű szöveg, egy ráolvasás, így ezek a legrégebbi balti finn írásos emlékek.[6]

Novgorod a finnugor őslakosság jelenléte és az államalapításban történt részvétele ellenére ugyanolyan erőszakosan igyekezett adózásra kényszeríteni a meghódítani kívánt területek finnugor őslakosságát, mint más orosz fejedelemségek. Novgorod elsőként a történeti forrásokban csúdnak nevezett balti finn népesség ellen fordult. A 12–13. században a város további finnugor területek felé terjeszkedett: ekkor kezdődik a vót és izsór területek megadóztatása. A 13–14. század folyamán pedig Novgorod előbb szövetségesi kapcsolatba került az évkönyvekben korela néven szereplő karél népcsoporttal, majd fokozatosan hatalma alá vonta.

Novgorod azonban nem csak a közvetlen környezete iránt érdeklődött, hiszen felemelkedését is a távolsági kereskedelemben játszott szerepének köszönhette. Az újabb távoli kapcsolatok kiépítésének szándékát tükrözi az orosz őskrónikában olvasható beszámoló Gyurjata Rogovics szolgájának útjáról a jugorok földjére és a változó sikerű novgorodi kalandozások Jugriába.

 

5.3.3. Az évkönyv finnugor vonatkozású részeiről

A Novgorodi I. évkönyv jóval több adatot közöl a finnugor népekről, mint az orosz őskrónika. Természetesen novgorodi szemszögből örökíti meg az eseményeket, de az adatokból mégis árnyaltabban látjuk a finnugorság és az oroszok együttélését. Ez a kapcsolat a novgorodi kül- és belpolitika irányítói, a fejedelmek és bojárok számára mindennapos volt. Az évkönyv nem közöl mindent: leginkább a novgorodi hadjáratokra adott válaszcsapásokat hallgatja el, amikor novgorodi, pszkovi, izborszki területeken folytak a csatározások. Ezek azonban más forrásokban fennmaradtak (Pszkovi évkönyvek, Lett Henrik krónikája), és így a korszak eseményei átláthatók.

A kijevi keletkezésű Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású híreiből az 1071. év után eltűnnek a csúd, a vesz, a merja és a muroma finnugor népnevek. Ezután még beszámolókat olvashatunk a keleti finnugorok felé irányuló terjeszkedésről (1096: Gyurjata Rogovics beszámolója szolgájának pecsorai és jugriai útjáról, 1103: Jaroszlav [Szvjatoszlavics] csatája a mordvinokkal, 1114: utazás Jugrán és a szamojéd földön is túl), de a balti finn népek küzdelméről, őrlődéséről az idegen hatalmak között csak a novgorodi évkönyvek lapjain olvashatunk. A 12. század elején a Baltikum és a Felső-Volga vidéke Kijevtől Novgorod vonzáskörébe került. A Novgorodi I. évkönyv lapjain ekkor kezdődnek a saját információkon alapuló beszámolók a környező finnugor népekről. Ez alól csak egy korai kivétel van: az 1069-es évnél már szerepelnek a vótok. Ez a balti finn nép nem volt ismert a kijevi évkönyvíró műhelyben, legalábbis az őskrónikában nem említik. A Novgorodi I. évkönyvben található még két olyan korai finnugor vonatkozású hír, amely a Régmúlt idők krónikáján alapul: a Szinódusi másolatban egy beszámoló Vlagyimir Jaroszlavics 1042-es támadásáról a häméiek ellen, a Komisszionnij-másolatban pedig a 989. évnél Gleb [Szvjatoszlavics] csúdok általi megöléséről értesülünk, amely valójában 1078-ban történt.[7]

Novgorod a legkorábbi időkben a város ősi területein kívül Ladoga és Beloozero városok körül érintkezhetett balti finn őslakossággal. A 12. század első felében terjeszkedését a mai Észtország területe felé folytatta. Medvefő és Jurjev városok bevétele (1116, 1131) jelzi ezt az irányt. A Régmúlt idők krónikája szerint 1030-ban „[I.] Jaroszlav […] a csúdok ellen indult, és legyőzte őket, és megalapította Jurjev városát”.[8] Az ellenséges környezetben nem sokáig tartotta magát az orosz helyőrség, a katonákat rövidesen elűzték. 1061-ben a csúdok (akik itt az észtekkel azonosak) egészen Pszkovig jutottak egy ellencsapásuk során.

A mai Észtország területén élőket az orosz évkönyvek a Novgorod környéki őslakókhoz hasonlóan a csúd népnévvel illették. Nem tudjuk, hogy a két finnugor népesség azonos nevének csak a kulturális hasonlóság volt az alapja, vagy a nyelvi kapcsolat is nyilvánvaló volt akkoriban ezen csúdoknak nevezett csoportok között.

Az 1143-ban történt események feljegyzésében egy újabb balti finn népnevet olvashatunk, a karélokét.

1142-ben a häme közösség támadott a novgorodi földre, de a ladogaiaktól vereséget szenvedtek. Ennek a népnévnek a felbukkanása a finn belső viszonyokról is tájékoztat: a támadás egy finn törzs önálló akciója volt, a törzsek tehát önálló gazdasági-politikai egységet alkottak. 1143-ban a karélok viszonozták a támadást, és megfutamították a häméieket. A két hír összevetése nyomán elgondolkodhatunk a ladogai és a karél etnikumjelző elnevezések kapcsolatáról. Ladoga város neve 1136-ban szerepel először az évkönyvben, a karél népnév hét évvel később. Valószínűleg Ladoga környékén karélok élhettek, akiket a városalapítás után a novgorodiak fennhatóságuk alá vontak, s így kerülhetett arra sor, hogy a Ladogát ért támadást a ka­rélok torolják meg.

Nem sokkal ezen események után, 1149-ben a häméiek a vótokra támadtak. A támadást a vótok a novgorodiakkal együtt verték vissza. Ez a közös akció legvalószínűbben úgy értelmezhető, hogy ekkor már a vótok Novgorod fennhatósága alatt éltek, amelynek így kötelessége volt alattvalói védelméről gondoskodni. 1241-ben azonban már arról értesülünk, hogy a vótok a németek alá tartoztak. Nyilván nem önszántukból. A lovagrendek – miként a svédek is – kihasználva a tatár támadást, fokozták aktivitásukat Novgorod ellen. Alekszandr Nyevszkij fejedelem azonban visszavágott: a novgorodiakkal a ladogaiakkal, a karélokkal és az izseriekkel[9] Koporje városára támadt, azt visszavette, a vót és csúd árulókat pedig kivégeztette. E híradás egyrészt tájékoztat a vótok lakóhelyéről (Koporje és környéke), másrészt pedig mutatja a finnugor népek tipikus sorsát: valamelyik oldalra feltétlenül oda kellett állni, a hadi szerencse forgandósága azonban nem mindig tette lehetővé a helyes választást.

Novgorod a közvetlen környezetének uralmáért folytatott harcban egymás után ismerte meg a különböző balti finn etnikai csoportokat. Ennek következtében a csúd népnév önálló használata visszaszorul az évkönyvben: mindig mellétársul valamilyen jelző vagy magyarázat. 1179-ben a csúdok ocsel[10] nevű csoportját támadták meg a novgorodiak. A megtámadottak földjeiket elhagyván a tengerhez menekültek. 1212-ben a novgorodiak a csúdok ellen mentek, „kiknek torma[11] volt a nevük”. A tormák elleni akció után a novgorodiak Medvefő városára támadtak. 1214-ben „Msztyiszlav [Msztyiszlavics] fejedelem a novgorodiakkal a Csúdföldön át a tengerhez ment a csúd jerevák[12] ellen”. Bevették Vorobiin „városát” is, amely a Harju tartományban található Varbola földvárával azonos. A megnevezett csúd csoportok az ocselek kivételével az észt tartományok lakóival azonosíthatók, orosz elnevezésük egyes települések, illetve a tartományok nevéből ered. Az 1220-as évektől a csúd népnév ismét jelző nélkül fordul elő az évkönyvben, egyes hiradásokban pedig helynevek szerepelnek a csúd népnév szinonimájaként: kolivanyiak, rakovoriak (1268). Ezután Novgorod figyelme Karjala felé fordul a svéd fenyegetés miatt. 1268 után legközelebb az 1343-as György-nap éjszakai lázadás kapcsán szerepel a csúd népnév. Ez egyben a csúdok utolsó említése az évkönyvben.

Az észtek az idegen hódítók megjelenése idején az államalapítás utolsó fázisában voltak. Létrejöttek területi egységeik (maakond= tartomány), amelyek tekintélyes vezetők (vanem) irányítása alatt álltak. A vanemek sikeresen fogták össze az egész népet az idegen hódítók elleni küzdelemben. A csúd közösségek megkülönböztetése az évkönyvben azt mutatja, hogy Novgorodban tisztában voltak az észt belső viszonyokkal.

A ma ismert balti finn népnevek közül még az izsór és a lív fordul elő a Novgorodi I. évkönyvben. Az izsór először az 1228-as évnél. A leírás szerint häméiek (jemek) jöttek rablóportyára csónakon a Ladoga-tóhoz. A beérkező novgorodiakkal megütköztek, majd kénytelenek voltak elmenekülni. Rajtuk ütöttek azonban az izsórok, akik a menekülőket üldözve levágtak minden karélt, több mint 2000 embert. Ezt a hírt olvasva egyrészt örvendezhetünk, hogy milyen jól ismerték Novgorodban a különböző balti finn népeket, lám még az izsórokról is tudtak, másrészt pedig nehezen értjük: tulajdonképpen kik támadtak? A häméiek vagy a karélok? Az évkönyvíró nyilván tudta, miről van szó: a támadókat esetleg megsegítették a ka­rélok, avagy Häme bizonyos fokú önállósággal bíró területi egység volt, s karélok is tartoztak alá. Esetleg a két népnevet egyetlen népre használta? Csak találgathatunk, az esemény etnikai háttere örökre homályban marad.

A lívek első említése 1219-ből való. Ebben az évben egy portyázó novgorodi csapat megütközött a németek, litvánok és lívek közös seregével. A lívek elég távol éltek balti finn testvéreiktől, lakóhelyük csak az észtek területével érintkezett. Novgorodtól viszonylag távol élvén természetes módon más szövetségi körbe tartoztak. Az 1228-as híradás is úgy említi őket, mint akiket Novgoroddal szemben inkább Pszkov fejedelme irányított.

A balti finn népnevek közül egyedül a vesz az, amelyik az orosz őskrónikában már szerepel, de a későbbi keletkezésű Novgorodi I. évkönyvben nem. Arra nem gondolhatunk, hogy ez a nép a két évkönyv írása közti időben kihalt volna, hiszen utódaik, a vepszék ma is élnek a Ladoga- és az Onyega-tó vidékén. A magyarázatot a karél népnévben és a Korela nevű etnikai-társadalmi egységben[13] találhatjuk meg. A karélokról szóló híradások azt sugallják, hogy a 12. században kibontakozóban volt egy karél vezetésű társadalmi alakulat, amely szerencsésebb helyen és szerencsésebb időben állammá alakulhatott volna. Ott és akkor azonban felőrlődött a svéd–orosz kettős nyomás alatt. Ebbe a laza szerveződésbe tartozhatott bele a vesz nép is, amely így, egy nagyobb egység részeként már nem volt önálló szereplője a politikai és harci eseményeknek. Ezért nem olvasható nevük az évkönyvben, noha a novgorodiak minden bizonnyal ismerték őket, sőt kapcsolatban is álltak velük. A vesz népnév azonban tovább élt, 1470-ben ismét előfordul az évkönyvek lapjain.

A karélok, miként a csúdok és a finnek csoportjai-törzsei képesek voltak együtt fellépni közös célok érdekében, csak még ezt a képességüket nem tudták állandóvá tenni. Ehhez hiányzott a vezető réteg állandó jövedelme. Korela körülbelül azon a szinten állt tehát, mint a honfoglaló magyarok. Elődeink vezetői a kalandozások rablóhadjárataival biztosították fegyveres kíséretük javadalmazását – erre a karéloknál is látunk példát: 1143-ban „a karélok a häméiek ellen mentek,[14] és ezek megfutamodtak és 2 hajójuk összetört”. A fejlődés következő lépcsőfoka a saját népesség megadóztatása lett volna. A karéloknak azonban nem sikerült határaikat megvédeni, mint a honfoglaló magyaroknak, így területükön Novgorod szedte be az adót a saját javára, s ezzel bezárult az önálló karél állam kialakulásához vezető út.

A vepszékhez hasonlóan a merják sem fordulnak elő saját nevükön a Novgorodi I. évkönyvben, noha a Régmúlt idők krónikája többször említi őket. Egy adat értelmezése azonban segít rájuk bukkanni: a csúd népnév mögött rejtőznek ők is. 1131-ben „Vszevolod [Msztyiszlavics(1)] a csúdok ellen ment; és nagy kár keletkezett: sok jó novgorodi férfiút öltek meg Klinben január hó 23-án, szombaton.” Klin Novgorod egyik volosztya volt, nevét székhelyéről kapta.[15] A napjainkig lakott Klin városa Oroszország moszkvai területén található, finnugor régészeti leletekben bővelkedő vidéken. Ezeket a leleteket a merjákkal hozhatjuk összefüggésbe.[16] Novgorodban tehát a merjákat is a csúdokhoz sorolták. Tárgyi és szellemi kultúrájuk nyilván közel állt egymáshoz, az újabb kutatások szerint talán nyelvük is: a merja nyelvet Bereczki Gábor javasolta a volgai finnugor csoportból a balti finn nyelvek közé átsorolni.[17]

Az évkönyvben csúd csoportként szereplő ocselekről a szakirodalomban elterjedt az a vélemény, hogy az észtekhez tartoztak. Pontosan ismert lakóhelyük (a Gauja - észtül Koiva - folyó mente) alapján elképzelhető azonban, hogy lett nyelvűek voltak, talán gyakori érintkezésben észt szomszédaikkal, és a kapcsolatuk eredményeképpen létrejött kulturális átfedések – a szokások, a viselet, az eszközök területén – okozták, hogy a novgorodiak a csúdokhoz sorolták őket. Hasonló jellegű etnikai keveredésre ismerünk példát: a csuvasokat (cseremisz kapcsolataik miatt) a múltban többen a finnugor népekhez sorolták.

Az ocselek mellett talán az évkönyvben a 6568. évnél (1060) szereplő szoszol nép is balti eredetű. A szoszoloktól a híradás szerint [I.] Izjaszlav fejedelem adót szedett, ők azonban válaszul Jurjev és Pszkov környékét fosztogatták. A helyszín alapján finnugor vagy balti népre gondolhatunk. A Novgorodi I. évkönyv mutatóinak összeállítója, I. P. Doronyin a szoszolt csúd törzsnek határozta meg Észtország területén.[18] Nevük azonban más évkönyvekben sszol alakban is előfordul,[19] és ez megengedi azt a lehetőséget, hogy a szoszolokat a balti sel törzzsel azonosítsuk. Bojtár Endre összefoglaló művében a sel népről vagy törzsről azt írja, hogy nyelve közelebbről ismeretlen, a lett vagy a litván nyelv változata is lehetett. Mindenesetre a sel törzs nagyon kis létszámú csoportot alkotva élt a Daugava (Dvina) bal partján: a 13. században már csak kb. 5-7 ezren lehettek, s a 14. század elejére teljesen beolvadtak a litvánokba, illetve a lettekbe. A németek az 1218-ban alapított selföldi püspökséget már 1225-ben zemgalei püspökségre keresztelték át, ami szintén a sel közösség asszimilációjára utal.[20] 12-13. századi történelmi-földrajzi térvesztésüket a Novgorodi I. évkönyv is igazolja: a szoszolok csak egyszer szerepelnek benne, ez a híradás azonban igen korai. Nevüket Sēlpils falu őrzi a mai Lettországban, Jēkabpils közelében.

1164-ben Novgorod egyik legádázabb ellenfele jelenik meg a színen. Ekkor egy svéd támadásról értesülünk az évkönyvből. Az első akció sikertelen volt, az ostromlott Ladoga városát a beérkező novgorodi sereg felmentette, a portyázók közül csak kevesen tértek haza. Ez a vereség jó időre visszavetette a svéd terjeszkedést. Következő expedíciójukat 1240-ben vezették. Támadásukat akkor indították, amikor az orosz föld kritikus óráit élte: 1235–1240 között a tatárok elfoglalták az orosz fejedelemségeket. Novgorod is megrendül, noha egyetlenként elkerüli a pusztulást: Torzsok városának védői hősies ellenállásukkal megállítják a tatár sereget. Északnyugat-Oroszország tehát megmenekül, de rettegve várja az újabb keletről jövő támadást. Ehelyett azonban nyugatról éri a német lovagok és a svédek agressziója. Ezekről az eseményekről nem csak a történelem iránt érdeklődők hallhattak: Szergej Eizenstein a Jégmezők lovagja című filmjében állít emléket Alekszandr Jaroszlavics fejedelemnek, aki éppen a svédek legyőzéséért kapta Nyevszkij (Névai) melléknevét. A Svéd Királyság és Novgorod konfliktusának legfőbb finnugor vonatkozása, hogy az ellenérdekelt felek mindig finnugor területeken csaptak össze, elsődleges céljuk éppen ezen területek birtoklása volt. Ezekben az ütközetekben mindkét oldalon találunk finnugor szereplőket: 1240-ben „nagy haderővel jöttek a svédek, a murmanok, a suomiak és a häméiek”, „Olekszandr fejedelem […] a novgorodiakkal és a ladogaiakkal ellenük ment”.

A svédeket az 1283-as év eseményeitől kezdve néhány híradásban németeknek nevezik a Novgorodi I. évkönyv lapjain. Ennek a gyakorlatnak pontos hátterét nem ismerjük, de összevetve más adatokkal megállapítható, hogy az 1283., 1284., 1311., 1313., 1314., 1317., 1322., 1337., 1338., 1350. és 1396. év krónikájában előforduló német népnév a svédekre vonatkozik.

1293 és 1300 között több svéd támadásról értesülünk a Karélföld ellen. Ezek az ún. III. keresztes háború eseményei. A háborúskodást az 1323-as pähkinäsaari béke zárta le, azonban nem végérvényesen. A Novgorodi I. évkönyv újabb kiadásában azt olvashatjuk, hogy 1339-ben megerősítették a békét. Korelát illetően a felek megegyeztek abban, hogy „ha a mieink hozzátok menekülnek, fejezzétek le vagy akasszátok fel őket; vagy ha a tieitek hozzánk jönnek, mi ugyanúgy bánunk velük […]” A „mieink” és a „tieitek” többségében a finnugor őslakosok voltak…

Az 1348-as svéd–orosz összetűzést a svédek provokálták ki. A novgorodi évkönyv leírásából értesülhetünk arról, hogyan fonódott össze a hódítás és a hit: Magnus svéd király először egy hittudományi vitára invitálta a novgorodiak hittudósait, s feltételei szerint a vita vesztesének fel kell vennie a győztes hitét. A szellemi párbaj elhárítása esetén azonban megindítja csapatait. Így is történt, Orehovec városára támadt. Hadba vonulását az izsórok szenvedték meg: igyekezett őket „a saját hitére keresztelni, akik pedig nem keresztelkedtek meg, azok ellen hadat indított”.

A svéd-novgorodi viszony jellegére érdekesen világít rá az évkönyv 1337-es és 1338-as híradása. Megtudjuk, hogy a németek (= svédek) sokat háborúztak a korelaiakkal az Onyega-tó vidékéért, ugyanakkor jelen vannak Korela városán belül is, ahol saját városrészük van. Hogyan lehetséges ez? Nyilvánvaló, hogy az évkönyv csak a rendkívüli eseményekről számol be, a kisebb-nagyobb háborúkról. Arról azonban nem, hogy a csetepaték közti időkben viszonylag zavartalanul folyt a felek között a kereskedelem. Amíg a partnerek kölcsönösen megtalálták számításaikat, az üzlet virágzott. Mihelyst azonban ezt megzavarta valami: például új és mohó szereplők megjelenése, vagy valamely fél üzleti csődje egy előre nem látható külső körülmény miatt, akkor a fegyveres agresszió lépett előtérbe az elmaradt haszon pótlására. Ez a békés-békétlen viszony alakította ebben az időben a baltikumi finnugor népek sorsát.

A kereskedelmi kapcsolatok, illetve az együttélés emlékeit a régészek is megtalálták. A legszebb leletek a Karéliában több helyen - így Korela városában is - megtalált skandináv típusú fibulák.[21]

A kereskedelem zavartalanságát a háborús idők között egyezményekkel igyekeztek szabályozni. Az egyezmények híre, sőt egyes esetekben teljes szövege is megőrződött. Ezek az évkönyvek háborús hírei mellett szintén a korszak fontos dokumentumai.

A svéd mellett már az 1240-es támadásuk alkalmával felbukkan egy érdekes népnév, a murman. Ez a normann egyik változata, a belőle származó Murmanszk városnév nagyjából ki is jelöli, hogy merre kereshetjük a murmanok lakóhelyét. A népnév etimológiája alapján valószínűleg nem finnugor: nem valami északon élő karél, finn vagy lapp közösség lehetett, hanem egy normann-viking etnikai csoport. 1240-ben a murmanok együtt támadtak Novgorodra a svédekkel és a finnekkel. 1339-ben a svédek és a novgorodiak a Murmanföldön erősítik meg korábbi békéjüket. Az 1411-es svéd támadást megtorlandó a novgorodiak nemcsak Viborgot és környékét támadják, ahogy azt az előbb már említettük, hanem Jakov Sztyepanovics dvinai helytartó a murmanokra is rátámad. Az 1400-as évek elején több hír is beszámol a murmanok önálló akcióiról: 1419-ben karél és orosz falvakra támadtak, templomokat, monostorokat pusztítottak el, 1445-ben szintén ugyanezt a területet, a Dvinai Volok vidékét támadták meg. Ez utóbbi akciójuk azonban kivételesen nem öncélű rablóportya volt: a korelaiak előző évi támadását torolták meg. Ebben a híradásban a svéd murmanokról esik szó. A két népnév együttes használatával talán arra utal az évkönyv írója, hogy a murmanok svéd fennhatóság alá tartoztak. Az is lehetséges azonban, hogy ezekben a hírekben a murman a korábban használt varég népnév szinonimájaként értelmezhető.

Novgorod a Baltikum birtoklásáért vívott küzdelemben a svédek mellett a németekkel került összetűzésbe. A német terjeszkedés első jeleként a 12. század végén kereskedők hajóztak be a Nyugati-Dvina torkolatába. A területi igények ez alkalommal is a keresztény térítés igényével párosultak. 1201-ben Albert püspök a folyó torkolatánál lív falvak helyén megalapította Riga városát, a további hódítások fő támaszpontját. A terjeszkedés végrehajtói a lovagok voltak, akik a pápa által Szűz Máriának felajánlott terület megszerzéséért bűnbocsánatban részesültek. A 13. század elején a Kardtestvérek lovagrendje már a délészt területeket támadta a szövetségeseikké tett finnugor lívekkel és balti latgálokkal.[22] A hódítóknak kapóra jött a területet kereső Német Lovagrend segítsége.

A Német Lovagrendet 1189-ben alapították, a harmadik keresztes hadjárat alkalmával. A következő század első felében tevékenykedő nagymestere, Hermann von Salza a kezdetektől fogva törekedett arra, hogy rendje Európában is megvesse lábát. Első államalapítási kísérletük nem sikerült: II. András magyar király ugyan jó szívvel adott nekik birtokot a Barcaságban, de tapasztalván függetlenedési törekvéseiket, 1225-ben fegyverrel kergette ki az országból a lovagokat. Ekkor támogatóra leltek a német–római császárnál, a császárság több részfejedelménél és az egyházi vezetőknél is, akik keleti terjeszkedési politikájuk végrehajtóját és a poroszok leendő megtérítőit látták a lovagokban. Így kerültek a Baltikum területére, ahol 1237-ben egyesültek az Albert püspök által 1202-ben alapított Kardtestvérek rendjével. Az új szervezetben a lovagrend külön ágát képezte a Kardtestvérek maradékából[23] létrehozott és megerősített Livóniai Lovagrend. A Német Lovagrend nagymestere alá három egyenrangú mester tartozott. Közülük az Országos mester Riga várában tartotta székhelyét, onnan irányította a livóniai lovagokat.

A német hódítók a novgorodi évkönyvben először 1217-ben szerepelnek. A híradás szerint a csúdok hívták segítségül őket, akik ekkor már több ellenség szorításában éltek, s csak azt választhatták meg, hogy éppen melyikük oldalára állnak.

A Novgorodi I. évkönyv a 13. század első felében a legtöbbet a németekkel kapcsolatos eseményekkel foglalkozik. Ezek leginkább fegyveres konfliktusok, amelyekben természetesen a kis balti finn népek is érintettek voltak. A 13. század második felétől azonban a svédek válnak Novgorod legfőbb ellenlábasává, és a 14-15. században a németeket már csak három hírben említik.

A németek gyorsan terjeszkedtek a Baltikumban: 1224-ben bevették Tartu városát. A 13. század első felétől kezdve számíthatjuk azt a német betelepülést, amely megváltoztatta a Baltikum társadalmi struktúráját: a német földbirtokosok rátelepültek a paraszti gazdaságokra, a városi kereskedők és iparosok pedig új társadalmi réteget alkottak. A betelepülés nyomán külön német városrészek jöttek létre, erről tanúskodik az évkönyv 1328-as bejegyzése, amely azt adja hírül, hogy leégett az „egész német Jurjev […] 2530 német égett benn a palotákban meg 4 orosz ember”.[24]

1234-ben a novgorodiak visszavágva Tartu elvesztéséért, nagy győzelmet arattak. A városokat azonban nem sikerült elfoglalniuk. A beszámolóból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a lovagok már több megerődített helyet birtokoltak a mai Észtország területén. Nem rendelkeztek azonban akkora erővel, hogy újabb hódításokra gondoljanak, de a kínálkozó lehetőséget haladéktalanul megragadták: a mongol hadjáratot kihasználva 1238-ban több támadást is indítottak a Novgorodnak adózó kisebb balti finn népek területei ellen. Csúdokat maguk mellé véve a vótokra támadtak, s Koporje környékén erődöt emeltek új területeik védelmére. Ugyanakkor másfelől is betörtek Novgorod birtokaira: Lugát és környékét fosztogatták a litvánokkal és a csúdokkal együtt. A megtorló akciót Alekszandr Nyevszkij fejedelem vezette. 1242-ben a Csúd-tó mellett csaptak össze a novgorodiak az egyesült német–csúd seregekkel. A leírás szerint a németek elpusztultak, illetve nagy számban estek fogságba, a menekülő csúdokat pedig a tó jegén vívott csatában verték meg.

A Novgorodi I. évkönyv híradásaiból azt is megtudhatjuk, hogy a város a keleti finnugorok felé is terjeszkedett. Erről az első beszámolót az 1187-es évnél olvashatjuk. A hír szerint novgorodi adószedőket öltek meg Pecserában és a Volokon túl. A Régmúlt idők krónikája 1096-ból említi Gyurjata Rogovics szolgájának útját Pecsorába és a jugorok földjére.[25] Akkor a pecsoraiak már adót fizettek Novgorodnak, Jugria lakói azonban még nem. A két esemény között eltelt száz évben azonban Novgorod elérte és adófizetésre kötelezte Jugriát is. Az évkönyvek adatai szerint a Jugria név ekkor még a Felső-Káma és a Pecsora vidékére vonatkozott. A 13-14. században azonban tágabb értelmezést kapott, már Urálon túli területeket is beleértettek.[26] Az első hírek Jugria kapcsán még nem utalnak arra, hogy a novgorodiak átkeltek volna az Urálon. Jugria nagyon távol esett Novgorodtól, az állandó jelenlétet, az adószedők védelmét nehéz volt biztosítani. Ugyanakkor a megszerezhető zsákmány a novgorodiakat újabb hadjáratokra csábította. Az 1193-as hír más jellegű, mint az 1187-es: nem adószedőkről, hanem fegyveres hadjáratról, „kalandozásról” szól. Ezért úgy értékelhetjük, hogy a novgorodi sereg ekkor a hódítások kiterjesztésével próbálkozott, és mélyen behatolt Jugriába. Az akció azonban csúfos kudarcba fulladt. Okát csak a mladsij izvod változatai őrizték meg: árulás történt. A kalandozó seregből csak nyocvanan maradtak életben. Egy év múlva értek haza, s igazságot tettek: a főbűnösöket kivégezték, a többiek pedig „kunával váltották meg magukat”.[27]

Ezután sokáig nem kapunk hírt Novgorod és Jugria kapcsolatáról. A kereskedelmi érintkezés meggyengüléséről tanúskodik, hogy a novgorodi prémexportban csökken a cobolyprém aránya. Ezt az értékes árucikket Pecsorából szállították Novgorodba.[28] A jugriai kereskedelmi útvonal a Pecsora mellékén vezetett az Urál hegység felé.

Több mint 100 éves szünet után Novgorod az 1300-as évek elején próbálta felújítani pecsorai és jugriai érdekeltségét. Ekkor azonban más városok ellenérdekeltségébe ütközött. A Moszkva támogatását élvező Usztyuggal keveredett konfliktusba. Az 1323. évtől olvashatunk ezekről az eseményekről. Ekkor az usztyugiak rátámadtak a Jugriába tartó novgorodiakra, és kirabolták őket. Usztyug jóval közelebb feküdt Jugriához, mint Novgorod. A kereskedőváros erejének hanyatlása az usztyugiakat arra sarkallta, hogy megpróbálják rátenni a kezüket a Jugriából kiáramló javakra. A következő évben azonban Novgorod visszavágott, és bevette Usztyugot.

1329-ben arról értesülünk, hogy megölték a novgorodiakat, akik Jugria ellen mentek. Sajnos többet nem tudunk meg erről az eseményről. 1332-ben ismét szerepelnek a keleti területek a hírek között: Ivan Kalita [I. Iván] vlagyimir–szuzdali és novgorodi fejedelem „haragját Novgorod ellen fordította, Kámán túli adót kérvén tőlük”. Ez az esemény is Novgorod hatalmának gyengülését mutatja: Oroszország jövendő ura, a tatárok elleni küzdelem vezetője a Vlagyimir–szuzdali fejedelemségből kinövő új hatalmi centrum, Moszkva lesz. A gazdasági alapokat kétségtelenül Pénzeszsák Iván (Ivan Kalita) fektette le. Ennek egyik fontos eleme volt azon kísérlete, hogy rátegye a kezét a keleti területek, tehát főként az obi-ugorok által lakott vidék adójára.

A további híradásokból változatlanul az tűnik ki, hogy Novgorod keleti érdekeltségeit Usztyug veszélyeztette. 1425-ben az usztyugiak fosztogatták a Novgorodnak adózó „Volokon túli földet”. A keletről megszerezhető javak később is kalandokra csábították a novgorodiakat: 1445-ből arról értesülünk, hogy háromezer fős Volokon túli haddal mentek Jugra (Jugria) ellen. A sereg tehát nem magából Novgorod városából toborzódott, a résztvevők a Jugria közeli vidék lakói voltak.

A Novgorodi I. évkönyv híreiben megfigyelhetjük a Zavolocsje (’volokon túli terület’) szó újjászületését: újbóli képzését és használatbavételét. Egy 1178-as hírben azt olvassuk, hogy „a pecserieket és a jugraiakat [a Pecserába és Jugrába küldött adószedőket] Pecserában megölték, másokat pedig a Volokon túl.” Itt tehát még nem szerepel a za volokból képzett Zavolocsje szó. Ezután mintegy másfél évszázadig nem találkozunk ezzel a földrajzi fogalommal. Talán Novgorodot lekötötték a baltikumi események, s a keleti területekre kevesebb figyelmet fordított. Első előfordulására az 1324. évnél bukkanhatunk. Ezután lesz igazán érdekes Novgorod számára a Volokon túli terület, de a szóhasználat még igen változó, a következő alakok fordulnak elő: 1337 – за Волокъ, 1342 – за Волокъ és Заволочкую, 1386 – за Волокъ, на Заволочкую землю és заволочанђ, 1419 – в земли Заволочкой és заволочанђ, 1445 – ратю заволочкою és за Волокъ.

Az 1324-es híradás szerint „a novgorodiak Jurij fejedelemmel Zavolocsje ellen mentek és zsákmányként bevették Usztyugot, a Dvinához értek” Az 1324-es hírből annyit lehet megállapítani, hogy Zavolocsjén át Usztyugba lehet jutni. A térképre pillantva megállapítható, hogy Usztyug városát Novgorod felől a Szuhona folyón lehet elérni. A Szuhonát Novgorod felől a Volhov folyó – Ladoga-tó – Szvir folyó – Onyega-tó – Fehér-tó útvonalon lehetett elérni. Az Onyega-tó és a Fehér-tó, valamint a Fehér-tó és a Szuhona felső folyása között lehettek olyan szakaszok, ahol át kellett tolni a hajókat. Ez a volok tehát ezt a területet jelenthette. E hír alapján ettől keletre volt Zavolocsje, amely a Szuhona és mellékfolyói vidékével lehetett azonos.

1337-ben a Volok felől éri támadás Novgorodot: „Iván nagyfejedelem összekülönbözött a novgorodiakkal és sereget küldött a Dvinán a Volokon túl”. E hírből arra következtethetünk, hogy a Volokhoz tartoztak az Északi-Dvinától nyugatra lévő területek. 1342-ben egész pontos meghatározását kapjuk a Volokon túli területnek: Orlec és Jemca környéke tartozik alá az Északi-Dvina mentén. A Volokon túli területekkel kapcsolatban nagyon gyakran olvashatunk erről a vidékről. Ennek alapján a szakirodalomban elterjedt az a vélekedés, hogy Zavolocsje az Északi-Dvina, a Jemca- és a Vaga-folyók vidékével azonos. Az 1324-es hír alapján azonban a Szuhona mellékét is feltétlenül Zavolocsje területéhez kell sorolnunk.

A Novgorodi I. évkönyv alapján a Volok felől nemcsak a Szuhonát és az Északi Dvinát lehetett elérni, hanem a Fehér-tótól dél felé haladva a Volga vízgyűjtő területét is: 1386-ban Novgorod büntetőadót rótt ki a Volokon túli földre, amiért engedélye nélkül az ott lakók a Volgára mentek, vagyis hajóra szállva rablóportyára indultak.

1419-ben a Volokon túli vidékkel kapcsolatban több karél település szerepel, 1445-ben pedig Nyenoksza, amely már az 1419-es hírben is előfordult, mint karél falu. Mindkét alkalommal a murmanok támadtak a Volokon túli vidékre. Ezt a két hírt csak úgy érthetjük meg, ha feltételezzük, hogy itt a Dvinai Volok nyugati peremterületeiről van szó. A murman támadás hírére a dvinaiak mentek oda, s futamították meg az ellenséget.

A felsoroltak alapján megállapítható, hogy a Novgorodi I. évkönyvben szereplő Volok a Ladoga-tó - Onyega-tó - Fehér-tó és a hozzájuk kapcsolódó kisebb-nagyobb tavak és folyók vízrendszerét jelöli. Ezen a nagy, Voloknak nevezett területen belül azonban külön számon tartották és szintén voloknak nevezték a szárazföldi átjárókat, amelyek a távoli folyók vízrendszeréhez vezettek. Ezek közül a legészakibb, az Északi-Dvinához vezető Volok nyugati határvidéke a források alapján karél őslakossággal rendelkezett, a Volokon túli terület, az Északi Dvina túlpartja pedig már Pecsera határvidéke volt, talán komi őslakossággal. Az Onyega- és a Fehér-tó vidéke, ahonnan a Szuhonára jutva Usztyug felé vezetett az út, vepsze őslakossággal rendelkezett. A Novgorodi I. évkönyv a vepszéket a ka­rélok között tartja számon. A Volga felé vezető volok nem tartozott az ősi finnugor területekhez, de ezen a volokon túl, a Felső-Volga és mellékfolyói vidékén a régészeti feltárások tanúsága szerint merja lakosság élt.

A Novgorodi I. évkönyvben szereplő Zavolocsje határvidéknek tekinthető a különböző őslakos finnugor népek között. Délnyugat felől balti finn (karél, vepsze), délkelet felől volgai (merja), kelet felől pedig permi (zürjén) lakosságú területekkel érintkezett. Viszonylagos lakatlansága magyarázza a novgorodi betelepülők érdeklődését iránta: 1342-ben „Luka Valfromejev […] vakmerő jobbágyokat gyűjtött maga köré, és elment a Volokon túlra a Dvinán, és felépítette Orlec városát”.

A fenti véleménnyel szemben a szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy Zavolocsje lakossága csúd, vagyis finnugor volt. Heikki Kirkinen az inkerik (izsórok) történetét összefoglaló műben közölt térképén az Onyega, Jemca és Vaga folyók mellékét, tehát Zavolocsje egy részét a zavolocsjei csúd népesség lakóhelyeként ábrázolja.[29] Ez a felfogás összemossa két évkönyvíró műhely hagyományait és ismereteit. Amint láttuk, a Novgorodi I. évkönyv a 14. századtól használja a Zavolocsje földrajzi fogalmat, és nem tud zavolocsjei csúd lakosságról. Ez utóbbi kifejezést egy korábban és máshol működött évkönyvíró műhely használta: a Régmúlt idők krónikájának bevezetőjében szerepel, valamint az 1078. év eseményeinek leírásában. A volok és Zavolocsje szavak használatának ideje és körülményei alapján feltehető, hogy a Novgorodi I. évkönyv és a Régmúlt idők krónikája nem ugyanazt a területet nevezi Zavolocsjénak. A zavolocsjei csúdok nem az Északi Dvina mellékén éltek.

 

5.3.4. Szövegközlések  

The Chronicle of Novgorod 1016–1471. 1914.

Новгородская первая летопись по синодальному списку 1971.

Новгородская первая летопись старшего и младшего изводов 1950.

Новгородская первая летопись старшего и младшего изводов 2000.

 

5.3.5. Az évkönyv finnugor vonatkozású részei[30]

Az évkönyvből lefordított és itt közölt részletek sokszor éppen csak megemlítik a különböző finnugor népeket. Egyes részek csak a bennük említett vidékek és városok miatt kerültek válogatásunkba. Az évkönyvben szereplő települések többsége ősi finnugor területeken jött létre. A falakon belül s a városok körzetében finnugor lakosság is élt. A történelmi események követhetőségének érdekében közlünk olyan részleteket is, amelyeknek nincsenek finnugor szereplői. A Szinódusi másolat („sztarsij izvod”) és a Komisszionnij-másolat („mladsij izvod”) finnugor vonatkozású részeit együtt, időrendben közöljük. A szövegrészletek végén zárójelben utalunk az eredetre: (Sz., K.). A szinódusi másolat közlésénél a későbbi kiadás többet tartalmazó helyeit a szövegbe illesztettük a következő magyarázó jelekkel: A= Akadémiai másolat, K= Komisszionnij másolat, T= Tolsztoj-másolat. Az évkönyv különböző változataiban előfordulnak olyan finnugor vonatkozású események, amelyeket a Régmúlt idők krónikájából már megismerhettünk, ezeket itt nem közöljük. Az évkönyvben a földrajzi, a nép- és személynevek írásmódja változó. A fordításnál mindig az eredetit követtük, a különböző változatokat nem egységesítettük.

A 6430. (922.) évben. […] Oleg Novgorodba ment, és onnan Ladogába. A barátai azt mondják, hogy a tengeren túlra mentében egy kígyó megmarta a lábát, és ettől meghalt; Ladogában van a sírja. […] (K. 109.)

A 6497. (989.) évben.[31] […] És felosztották a földet, és a nagyobbik [fivér], [I.] Izjaszlav Kijevet választotta és Novgorodot és sok más várost Kijev határai között; Szvjatoszlav [Jaroszlavics(1)] meg Csernyigovot és a keleti országrészt Muromig; [I.] Vszevolod pedig Perejaszlavlt, Rosztovot, Szuzdalt, Beloozerót, a Volga mentét. […]

És [Novgorodba] Szvjatoszlav fiát Glebet ültette, és kiűzték a városból, és a Volokon túlra menekült, és a csúdok megölték […] (K. 160–161.)

A 6568. (1060.) évben. Ezután pedig [I.] Izjaszlav a szoszolok ellen ment és 2000 grivnányi adót vettetett ki rájuk; ők pedig kezességet vállalván elűzték az adószedőket; tavasszal pedig, eljövén, feldúlták a Jurjev körüli falvakat, és a várost és a templomokat felgyújtották, és sok kárt okoztak, s harcolva eljutottak Pszkovig. És a pszkoviak és a novgorodiak hadra keltek ellenük, és 1000 rusz elesett, szoszol pedig számtalan. (K. 183.)

A 6576. (1068.) évben. Idegenek jöttek oroszföldre, sok polovec; [I.] Izjaszlav és Szvjatoszlav [Jaroszlavics(1)] és [I.] Vszevolod ellenük vonult […] és megfutamodtak az orosz hercegek és legyőzték őket a polovecek […] Izjaszlav és Vszevolod Kijevbe menekült, Szvjatoszlav pedig Csernyigovba, és a kijevi emberek Kijevbe menekültek és vecsét tartottak a piactéren […] És az emberek […] a tanácskozásról felmentek a hegyre […] És kétfelé oszlottak: egyik felük a tömlöchöz ment, a másik átment a hídon, ezek a fejedelem udvarába mentek […] Amikor a fejedelem az ablakból kinézett, és a druzsina[32] a fejedelem mellett állt, s mondá Tuki, Csud fivére, Izjaszlavnak: „Látod, fejedelem, az emberek feldühödtek, küldj követet, hogy vigyázzanak Vszeszlavra.” (K. 187-189.)

A 6577. (1069.) évben. […] Ugyanebben az évben, ősszel, október 23-án,[33] Szent Jakabnak, az Úr fivérének napján, pénteken, nappal 6 órakor, ismét eljött Vsze [szlav] Novgorodba; a novgorodiak pedig sereget állítottak ellenük, a Vadaskertben [Zverinyec], a Kzeml pataknál; és az Úr megsegítette Gleb [Szvjatoszlavics] fejedelmet és a novgorodiakat. Óh, nagy csata volt a vótokkal, és közülük számtalan sokan elestek; magát a fejedelmet Isten hírével elengedték. (Sz. 17.)

A 6613. (1105.) évben. Kinevezték az új püspököket: Lazar, Mina, Anfilochij. Ugyanebben az évben haddal mentek Ladogába. És felégették a házakat a pataktól, a Szlavno[34] mellett, Szent Illés templomáig. (K. 203.)

A 6621. (1113.) évben. […] Ebben az évben [I.] Msztyiszlav Bornál legyőzte a csúdokat. […] (Sz. 20.)

A 6624. (1116.) évben. [I.] Msztyiszlav a novgorodiakkal a csúdok ellen ment és a 40 szent ünnepén [március 9-én a régi naptár szerint] bevette Medvefőt. […] (Sz. 20.)

A 6638. (1130.) évben. A téli böjt idején Vszevolod [Msztyiszlavics(1)] a novgorodiakkal a csúdok ellen ment és lemészárolta őket, házaikat felégette, asszonyaikat és gyermekeiket hazavitte. […] (Sz. 22.)

A 6639. (1131.) évben. […] Ugyanebben az évben Vszevolod [Msztyiszlavics(1)] a csúdok ellen ment; és nagy kár keletkezett: sok jó novgorodi férfiút öltek meg Klinben január hó 23-án, szombaton. […] (Sz. 22.)

A 6640. (1132.) évben. […] És [Vszevolod Msztyiszlavics(1)] ismét Novgorodba jött; és nagy zavargás lőn az emberek között; és Novgorodba jöttek a pszkoviak és a ladogaiak, és elűzték Vszevolod fejedelmet a városból; és meggondolván magát, megint visszatért és ismét Usztyjibe; Miroszlavot Pszkovban, Raguilt meg Ladogában tette meg helytartójául. (K. 207.)

A 6641. (1133.) évben. Ugyanebben az évben, télen Vszevolod [Msztyiszlavics (1)] a novgorodiakkal a csúdok ellen ment, és szent Nikeforosz napján, február 9-én bevette Jurjev városát. (Sz. 23.)

A 6644. (1136.) évben. Az indictio 14. évében a novgorodiak elhívták a pszkoviakat és a ladogaiakat, és megegyeztek, hogy fejedelmüket, Vszevolodot [Vszevolod Msztyiszlavics(1)] elűzik, és május 28-án feleségével és gyermekeivel és anyósával együtt a püspöki palotába zárták; és éjjel-nappal őrség őrizte, naponta 30 fegyveres férfiú. És 2 hónapot volt fogva, és július 15-én engedték ki a városból, a fiát, Vologyimirt[35] pedig befogadták. […] (Sz. 24.)

A 6649. (1141.) évben. […] és Jakunt a fivérével [Prokopijjal] együtt a csúdokhoz száműzték, kezüket a nyakukhoz bilincselve. […] (Sz. 26.)

A 6650. (1142.) évben. […] Ugyanebben az évben eljöttek a häméiek és feldúlták a Novgorodi földet; 400 ladogai megverte őket, és egyetlen férfiú sem menekült meg. […] (Sz. 26.)

A 6651. (1143.) évben. […] Ugyanabban az évben a karélok a häméiek ellen mentek, és ezek megfutamodtak, és 2 hajójuk összetört. […] (Sz. 27.)

A 6657. (1149.) évben. […] Ugyanazon télen a häméiek néhány ezer főnyi sereggel mentek a vótok ellen; és meghallván ezt a novgorodiak, mintegy 500-an a vótokkal ellenük mentek, és egyetlen férfiú sem menekült meg előlük. […] (Sz. 28.)

A 6668. (1160.) évben. A novgorodiak elfogták Szvjatoszlav Rosztyiszlavicsot és Ladogába küldték, a fejedelemnének pedig megengedték, hogy a Szent Borbála monostorba menjen, a fejedelem druzsináját azonban börtönbe vetették; és június 21-én Msztyiszlav Rosztyiszlavicsot [Bezokij], Jurij unokáját iktatták be. Ugyanezen a télen Nyezsatát tették meg helytartónak, és Szvjatoszlavot Ladogába vitték, ahonnan Szmolenszkbe szökött. […] (Sz. 30–31.)

A 6672. (1164.) évben. A svédek[36] a Ladogához jöttek, és a ladogaiak felégették házaikat, maguk meg Nyezsata helytartóval bezárkóztak a városba, és a fejedelemért meg a novgorodiakért küldtek. Ők [a svédek] meg szombaton értek a város alá, de semmit sem értek el a városnál, hanem nagy vereséget szenvedtek; és visszavonultak a Voronaja-folyóhoz. Az ötödik napon megérkezett Szvjatoszlav [Rosztyiszlavics] fejedelem a novgorodiakkal és Zaharij helytartóval, és május 28-án, szent Elládiosz napján, csütörtökön 5 órakor rájuk támadtak [a svédekre], és Isten segítségével legyőzték őket, némelyeket megöltek, másokat foglyul ejtettek: ötvenöt hajóval jöttek, 43-at zsákmányul ejtettek; csak néhányan menekültek meg, azok is megsebesültek. (Sz. 31.)

A 6684. (1176.) évben. […] Ezen a télen az egész Csúdföld Pszkov ellen ment, és megütköztek velük, és azok [a csúdok] megölték Msztyiszlavot és Mikita Zaharjinicsot és Sztanyimir Ivanicsot és másokat, de sok csúdot is lekaszaboltak. […] (Sz. 35.)

A 6687. (1179.) évben. […] Télen pedig Msztyiszlav [Rosztyiszlavics Hrabrij] a novgorodiakkal a csúdok, az ocselek ellen ment, és felperzselte az egész földjüket, maguk pedig a tengerhez menekültek, de közülük itt is elég sokan elestek. (Sz. 36.)

A 6691. (1183.) évben. […] Ugyanebben az évben [III.] Vszevolod egész tartományával a bolgárok ellen ment, és Bulgáriában megölték Izjaszlav Glebovics fejedelmet. […] (K. 227.)

A 6695. (1187.) évben. […] Ugyanekkor a pecserieket és a jugraiakat [a Pecserába és Jugrába küldött adószedőket] Pecserában megölték, másokat pedig a Volokon túl, és száz főember feje hullt le. […] (Sz. 38.)

A 6698. (1190.) évben. […] Ebben az évben a pszkoviak lekaszabolták a tengermelléki csúdokat, akik 7 hajóval jöttek, s átvontatták azokat a zuhogó mellett a [Pszkovi-]tóba, és a pszkoviak rájuk támadtak, és egyetlen férfiú sem menekült meg, a hajókat pedig Pszkovba vitték. (Sz. 39.)

A 6699. (1191.) évben. A novgorodiak a karélokkal a häméiek ellen mentek, feldúlták és felperzselték földjüket és a marháikat lemészárolták. […]

Ugyanebben az évben Jaroszlav [Vlagyimirovics(1)] fejedelem a litvánok ellen ment, mivel a polocki fejedelem és a polockiak hívták, és magával vitte a novgorodi druzsina előőrsét; és a határon találkoztak, és megegyeztek, hogy a télen mindnyájan összejönnek vagy Litvánia, vagy Csúd ellen; és Jaroszlav ajándékokkal tért vissza Novgorodba. (Sz. 39–40.)

A 6701. (1193.) évben. […] Ugyanebben az évben egy sereg Jadrej vajdával Novgorodból Jugriába ment; és Jugriába értek, egy várost bevettek, és egy másik városhoz mentek, de [annak lakói] bezárkóztak a városba, és 5 hétig táboroztak e város alatt; és a jugorok kiküldtek hozzájuk, ravaszul azt mondván, hogy „összeszedünk ezüstöt és cobolyprémet és más drágaságokat, ne veszejtsétek el alattvalóitokat és az adótokat”, ezzel rászedve őket, egybegyűjtötték harcosaikat. És amint harcosaik egybegyűltek, kiküldtek a városból a vajdához: „gyere a városba, s hozd magaddal 12 főemberedet”; és a vajda bement a városba, magával vivén Ivanko Legen papot és más főembereket, [a jugorok azonban] lemészárolták őket Szent Borbála napjának előestéjén; és ismét elküldtek 30 főembert, de ezeket is elfogták és lemészárolták, és további 50-et (AT: és ezekkel ugyanazt tették. KAT: Erre azt mondta Szavka a jugorok fejedelmének: „Fejedelem, ha te nem öleted meg Jakovec Proksinicset is, és hagyod, hogy élve visszajusson Novgorodba, akkor csapatokat hoz reád és az országodat feldúlja.” Ekkor a fejedelem hivatta Jakovec Proksinicset és parancsot adott, hogy öljék meg. És Jakovec azt mondta Szavicának: „Testvér, Isten és a Szent Szófia ítél el téged, amiért terveket szőttél a testvéreid ellen; és velünk együtt fogsz Isten előtt állni és vérünkért felelni.” S miután ezt elmondta, megölték. Mivel Szavica a jugorok fejedelemével összeesküdött.) És midőn, hallgatván a cselükre, a 6 heti ostrom kiéheztette őket, Szent Miklós napján [a jugorok] kijöttek a városból, és mindnyájukat lemészárolták; és az életben maradottaknak gyász és ínség volt osztályrészük, mivel csak 80-an maradtak. És egész télen nem jött hír Novgorodba róluk, sem az élőkről, sem a holtakról; és a fejedelem és az érsek és egész Novgorod kesergett. […] (Sz. 40–41.)

A 6702. (1194.) évben. És akkor megjöttek Jugrából az életben maradottak. És maguk e hadfiak ölték meg Szbiska Voloszovicsot és Zavid Nyegocsevicset és Moiszlav Popovicsot, míg a többiek kunával váltották meg magukat; ezt tették, mert [azok a jugorokkal] tanácsot tartottak társaik ellen, de ezt csak Isten ítélheti meg. (K. 234.)

A 6720. (1212.) évben. Msztyiszlav [Msztyiszlavics Udaloj] a novgorodiakkal a csúdok ellen ment, kiknek torma volt a nevük, és sokukat foglyul ejtették, számtalan marhát hajtottak magukkal. Ezután télen Msztyiszlav fejedelem a novgorodiakkal egy csúd város ellen ment, melyet Medvefőnek neveztek, feldúlta falvaikat; és a város alá értek, és a csúdok behódoltak a fejedelemnek, és ő adót szedett tőlük, és mindnyájan épségben hazatértek Novgorodba. (Sz. 52.)

A 6722. (1214.) évben. Február 1-jén […] Msztyiszlav [Msztyiszlavics Udaloj] fejedelem a novgorodiakkal a Csúdföldön át a tengerhez ment a csúd jerevák ellen; a falvaikat feldúlta és a faerődítményeiket bevette; a novgorodiakkal ostrom alá vette Vorobiin várost, és a csúdok behódoltak neki. Msztyiszlav fejedelem adót szedett be tőlük, és annak kétharmadát a novgorodiaknak adta, a harmadik részét pedig a nemeseknek; ott volt Vszevolod Boriszovics[37] pszkovi fejedelem a pszkoviakkal, és David toropeci fejedelem, Vologyimir [Msztyiszlavics] fivére; és mindnyájan sok zsákmánnyal, épségben tértek haza. (Sz. 52–53.)

A 6723. (1215.) Azon az őszön nagyon sok baj történt. Szörnyű fagy volt az egész volosztyban […] Novgorodban pedig nagyon rossz volt: […] az emberek fenyőfa kérget és nyírfa levelet és mohát ettek. Oh, jaj volt: a vásártéren hullák, az utcákon hullák, a mezőn hullák, a kutyák nem győzték felfalni az embereket; a vótok pedig meghaltak, a maradványuk szétszéledt; és ekképpen, a bűneink miatt, szétesett a hatalmunk és a városunk. […] (Sz. 54.)

A 6725. (1217.) évben. […] És a litvánok a Selonynál harcoltak; a novgorodiak üldözték, de nem érték utol őket. És Vologyimir [Vlagyimir Msztyiszlavics] fejedelemmel és Tvergyiszlav helytartóval együtt Medvefőhöz mentek, és letáboroztak a város alatt. A csúdok pedig csalárd üdvözleteket kezdtek küldeni, közben a németekért küldtek; és a novgorodiak tanácskozni kezdtek a pszkoviakkal a csúdok üzeneteiről, és eközben eltávolodtak a táboruktól, az éjjeli őrség pedig megjött, a nappali meg még nem ment el; [a csúdok] pedig váratlanul megtámadták a tábort, a novgorodiak azonban a vecséről[38] a táborukba siettek, fegyvert fogtak, és kiűzték őket a táborból; és a németek a városhoz menekültek, és a novgorodiak két vajdát megöltek, és egy harmadikat foglyul ejtettek, 700 lovat zsákmányoltak, és mindnyájan épségben tértek haza. […] (Sz. 57.)

A 6727. (1219.) évben. […] Ugyanebben az évben Vszevolod [Msztyiszlavics(2)] fejedelem a novgorodiakkal Pertujevbe ment, és a németek, litvánok, lívek rábukkantak az őreikre, és megütköztek; és Isten a novgorodiakat támogatta, a város alá mentek, és 2 hétig ostromolták, nem vették be a várost, és épségben hazatértek. […] (Sz. 59–60.)

A 6731. (1223.) évben. […] [II.] Jaroszlav fejedelem fivérétől az egész tartományával Kolivanyba ment, és feldúlta az egész csúd földet, és számtalan foglyot hoztak, de a várost nem vették be, azonban sok aranyat hoztak magukkal, és mindnyájan épségben jöttek meg. […] (K. 263.)

A 6732. (1224.) évben. Vszevolod Jurjevics fejedelem Novgorodba jött. Ugyanebben az évben a németek megölték Vjacsko fejedelmet Jurjevben, és bevették a várost. […] (Sz. 61.)

A 6735. (1227.) évben. [II.] Jaroszlav fejedelem a novgorodiakkal a häméiek ellen ment, és meghódította az egész földet, és számtalan foglyot hozott. (Sz. 65.)

A 6736. (1228.) évben. […] Ugyanebben az évben a häméiek csónakokkal a Ladoga-tóhoz jöttek, hogy hadakozzanak; és e hír a Megváltó napján [az Úr színeváltozása, augusztus 6. a régi naptár szerint] érkezett meg Novgorodba. A novgorodiak pedig hajóra szállva, [II.] Jaroszlav fejedelemmel a Ladogába eveztek. Vologyiszlav ladogai helytartó nem várva a novgorodiakra, a ladogaiakkal csónakokon [a häméiek] nyomába eredt, oda, ahol harcoltak, és elérte őket, és megütközött velük; és az éj beálltával egy kis szigetre vonultak vissza, míg a häméiek foglyaikkal a parton [maradtak]; mert a [Ladoga-]tó körül a réveknél és Olonesznél harcoltak. Miután ezen az éjen békét kértek, de a helytartó és a ladogaiak nem adták meg, ők [a häméiek] lemészárolták összes foglyaikat, maguk pedig, csónakjaikat hátrahagyván, az erdőbe menekültek; sokuk gyalogosan ott esett el, a csónakjaikat pedig [a novgorodiak] felgyújtották. Míg a novgorodiak néhány napig a Néván maradtak, vecsét tartottak, és Szugyimirt meg akarták ölni, de a fejedelem elrejtette őt a hajóján; innen visszatértek Novgorodba, nem várván be a ladogaiakat. Ezután a visszamaradó izsórok rátaláltak a [häméi] menekülőkre, és sokukat megölték, a többi meg szertefutott, ki merre látott; de a karélokat, bárhol találtak is reájuk, akár az erdőben (KAT: akár a mezőn vagy a sátrakban), előhozták, és megölték: mivel 2000-en vagy többen is voltak, Isten tudja, és mindnyájan megholtak. […]

Akkor [II. Jaroszlav] csapatait odahozta Perejaszlavból, mondván: „Riga ellen akarok menni.” […]

És a pszkoviak meghallván, hogy a fejedelem csapatait odavezeti, megijedtek, és Novgorodot kizárva, békét kötöttek a rigaiakkal, mondván: „Ezek vagytok ti, ezek meg a novgorodiak; nekünk egyikőtökhöz sincs közünk; de ha megtámadnának, akkor legyetek segítségünkre”; és ők azt mondták: „úgy legyen”; és 40 férfiút túszként tartottak. A novgorodiak azonban [erről] értesülve, azt mondták: „A fejedelem Riga ellen hív bennünket, de Pszkov ellen akar menni.” Ekkor a fejedelem Misát küldte Pszkovba, mondván: „Jöjjetek velem hadba, mert ellenetek nem forralok semmi rosszat; és adjátok ki azokat, akik előttetek megrágalmaztak.” És a pszkoviak Grecsint küldvén, azt üzenték: „Téged fejedelem köszöntünk és novgorodi társainkat is, de hadba nem vonulunk, és társainkat nem adjuk ki, a rigaiakkal pedig békét kötöttünk. Ti Kolovanyba mentetek, az ezüstöt elvettétek, s magatok visszatértetek Novgorodba, de igazságot nem tettetek, a várost nem vettétek be, ugyanez [történt] Kesznél és ugyanez Medvefőnél, és ezután a [Ladoga-]tónál megölték társainkat, mások meg fogságba estek, ti pedig viszálykodván, inkább távozzatok. Ha valamit ellenünk forralnátok, akkor mi Isten szent anyjával és [imára] borulva állunk ellen; akkor inkább mészároljatok le bennünket, és vegyétek el asszonyainkat és gyermekeinket, nem lévén jobbak a pogányoknál; ezzel köszöntünk benneteket.” A novgorodiak azonban azt mondták a fejedelemnek: „Társaink, a pszkoviak nélkül nem megyünk Riga ellen; előtted pedig, fejedelmünk, meghajlunk.” A fejedelemnek nagy szüksége lett volna rájuk, nem indultak útnak. Ekkor [II.] Jaroszlav fejedelem hazaküldte seregét. A pszkoviak akkor németeket és csúdokat, lotigolaiakat [latgálokat] és líveket mozgósítottak, és ismét elengedték őket; azokat azonban, akik Jaroszlavtól fizetséget kaptak, elűzték Pszkovból: „Kövessétek fejedelmeteket, nem vagytok a testvéreink.” […]( Sz. 65–66.)

A 6742. (1234.) évben. [II.] Jaroszlav fejedelem a novgorodiakkal és egész tartományával és csapataival Jurjev alá ment a németek ellen; mielőtt a várost elérte volna, megállt csapataival, és embereivel felperzseltette [a vidéket]; a németek azonban kitörtek a városokból, mások meg Medvefőből, ahol elővédként voltak, és egészen a seregig verekedték magukat. És Isten megsegítette Jaroszlav fejedelmet a novgorodiakkal, és [a novgorodiak] visszaverték őket a folyóig, és ott elestek néhányan a németek legjobbjai közül; és amikor a németek az Omovizs-folyón átkeltek, beszakadt [alattuk a jég], és sokan belefulladtak [a vízbe], néhány sebesült pedig Jurjevbe menekült, mások meg Medvefőbe; és országuk nagy részét feldúlták, a termést pedig megsemmisítették (KAT: Jurjev és Medvefő környékén). És a németek behódoltak a fejedelemnek, Jaroszlav pedig saját feltételei alapján békét kötött velük; és a novgorodiak mindnyájan épségben hazatértek, míg néhány nyizovec[39] fogságba esett. […] (Sz. 72–73.)

A 6744. (1236.) […] Ugyanebben az évben eljöttek az istentelen tatárok, leigázták az egész bolgárföldet, és a nagy városaikat bevették, mindenkit lemészároltak, az asszonyokat és gyermekeket is. (K. 285.)

A 6745. (1237.) évben. […] Ugyanebben az évben a németek nagy erőkkel jöttek a tengeren túlról Rigába, s amikor mindnyájan összegyűltek: a rigaiak és az egész Csúdföld meg a pszkoviak is küldtek 200 férfiút maguk közül segítségül, az istentelen litvánok ellen mentek; és így bűneink miatt az istentelen pogányok által legyőzettek, minden tizedik tért csak haza. […] (Sz. 74.)

A 6746. (1238.) évben. […] Abban az évben idegentörzsbeliek, akiket tatároknak neveznek, számtalan sokan, mint a sáskák, jöttek Rjazany földjére; kezdetben előnyomulván Nuzlánál megálltak, és bevették, és itt ütöttek tábort. És innen küldték követeiket, egy varázslónőt két férfiúval Rjazany fejedelméhez, mindenből tizedet kérve a rjazanyiaktól, mind a közemberektől, mind a fejedelmektől, a lovakból is, mindennek a tizedét. Rjazany fejedelmei – Jurij [Igorevics], Ingvor fivére; Oleg [Ingvarevics Krasznij], Roman Ingvorovics – és Murom és Pronyszk [fejedelme], akiket nem engedtek a városaikba, eléjük mentek Voronyazsba. És a fejedelmek így szóltak hozzájuk: „Ha közülünk többé senki sem lesz, minden a tiétek lesz.” Erre elengedték őket [II.] Jurijhoz Vologyimirba, és szabadon engedték a tatárokat Voronyazsból Nuhlába [Nuzlába]. A rjazanyi fejedelmek a vologyimiri Jurijhoz küldtek, segítségét kérve, vagy azt, hogy maga jöjjön el. Jurij maga nem ment el és nem is hallgatta meg a rjazanyi fejedelmek kérését, hanem egymaga akart hadat viselni. De már nem lehetett Isten haragját elkerülni, amint egykor Isten megmondta Jozsuénak, Nún fiának; amikor [Jozsué] az ígéret földjére vezette őket [az izraelieket], [az Úr] így szólt: „fejvesztettséget, iszonyatot, félelmet és remegést küldök rájuk előttetek”. Hasonlóképp ezek előtt az Úr elvette erőnket és bűneinkért fejvesztettséget, iszonyatot, félelmet és remegést oltott belénk. Ezután a pogány idegenek ostromolni kezdték Rjazanyt és karósánccal vették körül. Jurij [Igorevics], Rjazany fejedelme azonban az emberekkel bezárkózott a városba, Roman Ingorovics fejedelem pedig embereivel harcba szállt ellenük. Jurij vologyimiri fejedelem elküldte egy csapat élén Jeremejt, aki Romannal egyesült; és a tatárok Kolomnánál bekerítették őket, és hevesen küzdöttek, és [a tatárok] visszaűzték őket a városfalakig, és ott megölték Roman fejedelmet és Jeremejt, és sokan elestek a fejedelemmel és Jeremejjel együtt. A moszkvaiak azonban (KAT: elmenekültek), noha semmit sem láttak. A tatárok december 21-én bevették a várost, amelyet ugyanazon hónap 16-án kezdtek ostromolni. Hasonlóképp megölték a fejedelmet és a fejedelemnét és a férfiakat meg az asszonyokat és a gyermekeket, a szerzeteseket és az apácákat, a papokat, némelyeket tűzzel, másokat karddal, megbecstelenítették az apácákat, a papnékat, a jó asszonyokat és leányokat anyjuk és nővéreik előtt; de a püspököt Isten megmentette: elmenekült a városból, midőn az ellenség bekerítette a várost. És, testvéreim, az életben maradottak közül ki ne szomorkodna azon, hogy milyen erőszakos és keserű halált szenvedtek? És mi is, akik azt láttuk, megrémültünk és éjjel-nappal siratjuk bűneinket; éjjel-nappal sóhajtozunk, aggódván javaink és testvérgyűlöletünk miatt. […]

Ezek az átkozottak onnan idejőve bevették Moszkvát, Perejaszlavlt, Jurjevet,[40] Dmitrovot, Volokot, Tvert; itt megölték Jaroszlav [Vszevolodovics] fiát is. (Sz. 74–76.)

A 6748. (1240.) évben. Nagy haderővel jöttek a svédek, a murmanok, a suomiak és a häméiek nagyon sok hajókon; a svédek a hercegeikkel és püspökeikkel megálltak az Izsera torkolatánál, mert el akarták foglalni Ladogát, és egyszerűen szólva, Novgorodot és az egész novgorodi tartományt is. A végtelenül jó, kegyelmes, emberszerető Isten megmentett bennünket, és megvédett az idegentörzs-beliektől, akik isteni megbízás nélkül hiába fáradoztak: mert híre jött Novgorodba, hogy a svédek Ladoga ellen mennek. Olekszandr [Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij] fejedelem semmiképp sem késlekedett, a novgorodiakkal és ladogaiakkal ellenük ment, és július 15-én, szent Cericus és Julitta napján, a 630 szent egyházatya kalchedoni zsinatának vasárnapján Szent Szófia ereje és Úrnőnk, Isten anyja, a szeplőtelen Mária imádsága révén legyőzte őket; és nagy csata volt a svédekkel. És ott megölték a hadvezérüket, Spiridont; mások pedig azt állítják, hogy egy püspököt is megöltek; és sokuk elesett; előbb két hajót, megtöltvén a főembereikkel, a tengerre bocsátottak, majd a többieknek gödröt ásván, számtalant belevetettek; és sokan mások megsebesültek; ezen az éjen, a hétfő hajnalt be sem várva, megszégyenülve elmentek. A novgorodiak közül ott estek el: Konsztantyin Lugotyinics, Gyurjata Pinyescsinics, Nameszt, Drocsilo, Nezdilo tímár fia, a ladogaiakkal együtt mintegy 20-an vagy annyi sem, Isten tudja. Olekszander fejedelem a novgorodiakkal és ladogaiakkal mindnyájan épségben tértek vissza az övéikhez, Isten és Szent Szófia és minden szenteknek imája megvédte őket. Ugyanezen évben a németek, a medvefőiek, a jurjeviek, a veljadiak Jaroszlav Vologyimirovics [(2)] fejedelemmel együtt bevették Izborszkot. […]

Ezen a télen a németek a csúdokkal a vótok ellen mentek, és győztek és adót vetettek ki rájuk, Koporja környéken pedig erődítményt építettek. […]

[…]A novgorodi területre betörtek a litvánok, a németek és a csúdok, és Lugában összefogták az összes lovat és marhát, úgyhogy a földeken nem volt mivel szántani, amíg [II.] Jaroszlav nem adta vissza a fiát, Alekszandert. (Sz. 77–78.)

A 6749. (1241.) évben. Olekszandr [Jaroszlavics Nyevszkij] fejedelem Novgorodba jött, és a novgorodiak örvendeztek. Ugyanebben az évben Olekszandr fejedelem a novgorodiakkal és a ladogaiakkal, a karélokkal és az izsórokkal a németek ellen ment Koporjába, és bevette a várost, a németeket Novgorodba vitte, a többieket meg szabadon engedte; a vót és csúd árulókat azonban felakasztották. (Sz. 78.)

A 6750. (1242.) évben. Olekszandr [Jaroszlavics Nyevszkij] fejedelem a novgorodiakkal és fivérével, Andrejjel és a nyizovecekkel Csúdföld ellen és a németek ellen ment, és egészen Pszkovig elfoglalt minden utat; a fejedelem betört Pszkovba, a németeket és a csúdokat foglyul ejtette, és megbilincselve Novgorodba küldte őket, maga azonban a csúdok ellen ment. És amikor a [csúdok] földjén voltak, hagyta az egész seregét élelmet harácsolni; midőn Domas Tvergyiszlavics és Kerbet felderíteni mentek, a hídnál németekkel és csúdokkal találkoztak, és megütköztek velük; és ott megölték Domast, a helytartó fivérét, egy derék embert, és rajta kívül másokat is agyonütöttek, megint másokat meg foglyul ejtettek, többen azonban a fejedelem seregéhez menekültek; a fejedelem meg visszafordult a [Csúd]-tóhoz, míg a németek és a csúdok üldözték. Amint ezt Olekszandr fejedelem és a novgorodiak meglátták, csapataikat a Csúd-tónál, Uzmeny mellett a Hollókőnél állították fel; a németek és a csúdok megrohanták a csapatokat, és ék alakban áttörtek, és nagy csata volt a németekkel és a csúdokkal. Isten és szent Szófia és a két szent mártír, Borisz és Gleb, akikért a novgorodiak vérüket ontották, hosszú imáinak hatására Isten megsegítette Alekszander fejedelmet; és a németek itt estek el, a csúdok pedig megfutamodtak; és üldözvén, megverték őket a jégen 7 versztnyire a Szubolicsszkij parttól; és számtalan csúd elesett, míg 450 németet ejtettek foglyul, és vittek Novgorodba. Isten szent anyja dicsőségére harcoltak április 5-én, szombaton, szent Claudius (KT: Theodulosz) mártír napján. Ugyanebben az évben a németek tisztelettel üzenték: „A fejedelem (T: fejedelmetek) [beleegyezése] nélkül karddal betörtünk Vótföldre, Lugába, Pszkovba és Lotigolába, és mindezekről a területekről visszavonulunk; és azokat az embereiteket, akiket elfogtunk, kicseréljük: a tieiteket szabadon engedjük, és ti szabadon engeditek a mieinket.” És a túszokat Pszkovból elengedték, és békét kötöttek egymással. […] (Sz. 78–79.)

A 6761. (1253.) évben. […] Ugyanebben az évben a németek Pszkov alá jöttek, és a külvárost felgyújtották, de a pszkoviak sokukat megölték. És a novgorodiak sereggel jöttek [a segítségükre], de azok [a németek] elmenekültek. Visszatérvén Novgorodba, a novgorodiak felkészültek, hogy átlépjék a Narovát, és pusztává tették azok [a németek] tartományát, és a karélok is sok kárt okoztak azok tartományában. […] (Sz. 80.)

A 6764. (1256.) évben. Eljöttek a svédek, a suomiak és a häméiek, és Didman az alattvalóival és (KAT: harcosok) sokaságával, és hozzákezdtek, hogy a Narován erődöt építsenek. Ez idő tájt a fejedelem nem volt Novgorodban, és a novgorodiak elküldtek a fejedelemhez Nyizbe csapatokért, saját tartományukban pedig [hírnököket] küldtek szét (K: hogy szintén csapatokat gyűjtsenek). Azok az átkozottak pedig ezt meghallván, a tengeren túlra menekültek. Ugyanezen év telén eljött Olekszandr [Jaroszlavics Nyevszkij] fejedelem és vele a metropolita; és a fejedelem útra kelt, s a metropolita vele; és a novgorodiak nem tudták, hová megy a fejedelem; némelyek azt gondolták, hogy a csúdok ellen mehetett. Miután elérték Koporját, Alekszandr a häméiek ellen ment, a metropolita pedig Novgorodba ment, és sokan mások is visszafordultak Koporjából. És a fejedelem a csapataival és a novgorodiakkal ment, az út rossz volt, úgyhogy sem nappal, sem éjjel nem láttak; és sok fejedelmi harcosnak lőn veszte, míg Isten a novgorodiakat megoltalmazta. És elérték a häméiek földjét, egyeseket megöltek, másokat foglyul ejtettek; és a novgorodiak Olekszandr fejedelemmel mindnyájan épségben visszatértek. […] (Sz. 81.)

A 6770 (1262). évben. […] Ezen év őszén a novgorodiak [I.] Dmitrij Alekszandrovics fejedelemmel és erős haddal Jurjev alá mentek; ott volt Konstantin [Rosztyiszlavics] fejedelem, Alekszandr sógora, és [III.] Jaroszlav, Alekszandr [Jaroszlavics Nyevszkij] fivére az embereikkel, valamint Tovtivil, Polock fejedelme, akivel 500 polocki és litván volt, és az Isten tudja mily roppant nagy novgorodi sereg. Jurjev városa erős volt, 3 fallal vették körül, és számtalan különböző ember volt benne, és a városfalhoz erős védművet építettek; a Szent Kereszt és Szent Szófia azonban mindig a törvényteleneket fosztja meg hatalmuktól: így ezt a várost is, bármily erős volt is, Isten segítségével egy rohammal bevették, és sok lakóját megölték, másokat élve foglyul ejtettek, és megint másokat megégettek, asszonyaikat és gyermekeiket is; és [a novgorodiak] roppant sok zsákmányra és foglyokra tettek szert. Egy jeles [novgorodi] férfiút lelőttek a városból, és Petr Mjasznyikovicsot is megölték. Dmitrij fejedelem az összes novgorodival és sok zsákmánnyal tért vissza Novgorodba. […] (Sz. 83.)

A 6776. (1268.) évben. […] A németek követeket küldtek Rigából, Veljadból, Jurjevből és más városokból, akik ravaszul azt mondták: „Békénk van veletek; győzzétek le a kolivanyiakat és rakovoriakat, mi nem állunk melléjük, a feszületre esküszünk.” És a küldöttek megcsókolták a feszületet; és Lazor Moiszijevics odamenvén mindnyájukat – a püspököket és a lovagokat – megeskette, hogy nem segítik a kolivanyiakat és rakovoriakat; s miután a feszületet megcsókolták, kezesként átvettek egy novgorodi jeles férfiút, Semjunt. És a fejedelmek mind egybegyűltek Novgorodban: [I.] Dmitrij; Szvjatoszlav [Jaroszlavics(2)], a fivére Mihailo [Jaroszlavics]; Konsztantyin [Rosztyiszlavics], Jurij [Andrejevics], Jaropolk, a pszkovi Dovmont és néhány más fejedelem, és január 23-án Rakovorba mentek; s midőn elérték a területét, 3 részre váltak, és számosan harcoltak. És egy megközelíthetetlen barlanghoz értek, amelyben sok csúd rejtőzött, és nem tudták őket elfogni, és 3 napig ostromolták őket; akkor egy faltörő kost készítő mester fortélyosan vizet eresztett reájuk, a csúdok meg kimenekültek, és lemészárolták őket, a novgorodiak pedig minden zsákmányukat átadták Dmitrij fejedelemnek. És ezután Rakovorhoz közeledtek; s amikor a Kegola folyóhoz értek, ott találták hadrendben az egész német sereget; és olyannak látszottak, mint az erdő, mivel az egész német területről egybegyűltek. A novgorodiak pedig, csöppet sem késlekedvén, átkeltek hozzájuk a folyón, és hozzákezdtek hadaik felállításához: a pszkoviak a jobb szárnyon álltak fel, Dmitrij és Szvjatoszlav még távolabb jobbra állt, míg Mihailo a bal szárnyon állt fel, a novgorodiak pedig a vértes had nagy támadó ékével szemben álltak fel. És megütköztek; s midőn összetalálkoztak, rettentő csata kezdődött, amilyet nem láttak sem apáik, sem nagyapáik. És ekkor nagy baj történt: Megölték Mihail helytartót és Tvergyiszlav Csermnijt, Nyikifor Ragyatinyicset, Tvergyiszlav Moiszijevicset, Mihail Krivcevicset, Ivacsot, Borisz Ilgyatyinicset, a fivérét Lazort, Ratsát, Vaszil Vojborzovicsot, Oszipot, Zsiroszlav Dorogomilovicsot, Poroman kikiáltót, Poljudot és sok jeles bojárt és számtalan más egyszerű embert; megint mások eltűntek: Kondrat hadvezér, Ratyiszlav Boldizsevics, Danyilo Mozotyinyicset és még Isten tudja hány pszkovit és ladogait; Jurij fejedelem azonban megfutamodott vagy áruló lett, Isten tudja. […] (Sz. 86.)

A 6777. (1269.) évben. Ugyanezen évben, télen [III.] Jaroszlav fejedelem a novgorodiakkal megtanácskozva a Nyizovi földre küldte Szvjatoszlavot [Jaroszlavics(2)] csapatokat gyűjteni, és összegyűjtvén a hercegeket és töméntelen csapatot, Novgorodba ment; és volt egy nagy vologyimiri [tatár] adószedő, név szerint Amragan, és Kolivany ellen akart menni. És a németek ezt megtudván, követeket küldtek ezzel a kéréssel: „elismerjük minden birtokodat, visszavonulunk a Norova mögé, csak vért ne onts”; és így a novgorodiak ezt kitalálván, békét szereztek az egész területükre. A fejedelem [III. Jaroszlav] pedig Korela ellen akart menni, és a novgorodiak kérlelték, hogy ne menjen Korela ellen; a fejedelem pedig hátrahagyta a seregeit. (Sz. 88.)

A 6778. (1270.) évben. […] Ugyanebben az évben zendülés volt Novgorodban: arra készültek, hogy [III.] Jaroszlav fejedelmet elűzzék a városból, és vecsét hívtak össze Jaroszlav udvarába […] A fejedelem kényszerűségből elhagyta a várost […] És egybegyűlt Novgorodban az egész novgorodi terület, a pszkoviak, ladogaiak, a karélok, izsórok, vótok; és a kicsik és nagyok Golinóba mentek, és egy hétig álltak a gázlónál, míg Jaroszlav serege a túl parton (KAT: állt). […] (Sz. 88-89.)

A 6786. (1278.) évben. [I.] Dmitrij fejedelem a novgorodiakkal és az egész Nyizovi földdel megbüntette Korelát, és a földjüket zsákmányul ejtette. (K. 323.)

A 6788. (1280.) évben. [I.] Dmitrij nagyfejedelem Mihail helytartóval és a főemberekkel ostromzár alá vették Koporija kőből épült városát. Ugyanebben az évben elvették a helytartóságot a novgorodi Mihail Misinyicstől és Szmena Mihajlovicsnak adták, felmentvén Ladogából. És 3 hónap múlva Mihail Misinyics, november 9-én, szent Hitvalló Pál napján elhunyt. (K. 323–324.)

A 6791. (1283.) évben. […] Ugyanebben az évben a németek sereggel jöttek a Néván a Ladoga-tóba, lekaszabolták a novgorodiakat, az obonyezsi kereskedőket; a ladogaiak a Névába mentek, és megütköztek velük. (K. 325.)

A 6792. (1284.) évben. […] Ugyanebben az évben Trunda német hadvezér a németekkel hajókon és vitorlásokon a Néván a Ladoga-tóba jött csatázni, mivel Korelában adót akart szedni; a novgorodiak azonban Szmena helytartóval és a ladogaiakkal megfutamították őket szeptember 9-én, a szentéletű Akim és Anna napján. […] (K. 325.)

A 6800. (1292.) évben. […] Ugyanebben az évben a novgorodi ifjak a hadvezérekkel és fejedelmekkel harcolni mentek a häméi föld ellen; a harc után mindnyájan épségben visszatértek. Ugyanebben az évben 800 svéd jött harcolni: 400 Korela ellen ment, 400 pedig Izsora ellen; az izsórok legyőzték őket, a karélok is, néhányan pedig fogságba estek. (K. 327.)

A 6801. (1293.) évben. A svédek eljővén várost építettek Korela földjén. […]

Ugyanezen böjt idején [III.] Andrej nagyfejedelem Roman Glebovics fejedelmet és Jurij Misinyicsot, Andrej ezrednagyát, néhány novgorodival a svéd városhoz küldte; a nagyböjt 6. hetének keddi napján keményen megütköztek; és a városból meglőtték Ivan Klekacsevics jeles férfiút, és sokan megsebesültek; azon az éjszakán a mi bűneink miatt olvadás volt, a víz a város alatt szétáradt, a lovaknak meg nem volt eleségük; és elmentek, és megjöttek mind szerencsésen, de sebesülten; Ivan Klekacsevics, miután hazahozták, belehalt sebesülésébe. […] (K. 327–328.)

A 6803. (1295.) évben. A svédek Szig hadvezérükkel várost építettek Korelában;[41] a novgorodiak pedig odamenvén, a várost lerombolták, Sziget pedig megölték, nem engedtek el egyetlen férfit sem. (K. 328.)

A 6808. (1300.) évben. […] Ugyanebben az évben nagy haddal jöttek a tengeren túlról a svédek a Néván, mestereket hoztak a saját földjükről, a nagy Rómából, a pápától kiváló mestereket hoztak, és várost építettek a Néván, az Ohta folyó torkolatánál,[42] rettentő erődítménnyel látták el, és hajítógépeket állítottak fel benne, dicsekedvén az átkozottak, és a Föld koronájának nevezték, mivel a király Maszkalko nevű helytartója volt velük, és kiváló férfiakat helyeztek el benne Szten hadvezérrel, és eltávoztak; [III.] Andrej nagyfejedelem akkor nem volt Novgorodban. (K. 330–331.)

A 6809. (1301.) évben. [III.] Andrej nagyfejedelem a Nyizbeli seregekkel jött, és a novgorodiakkal ahhoz a városhoz ment,[43] és megérkeztek a városhoz május 18-án, Szent Patrikiosz napján, pénteken, a Szent Lélek leszállása előtt, és […]; Szent Szófia ereje meg Borisz és Gleb segítsége révén az az erőd jelentéktelen volt a büszkeségük miatt; mert hiábavaló volt a munkájuk az Isten parancsa nélkül: a várost elfoglalták, egyeseket megöltek, és lekaszaboltak, másokat pedig megkötözve elvezettek a városból, a várost meg fölgyújtották és lerombolták. Adj, Uram, nyugalmat azok lelkének, akik annál a városnál életüket áldozták Szent Szófiáért. (Sz. 91.)

A 6819. (1311.) évben. A novgorodiak Dmitrij Romanovics fejedelemmel Németföldre, a tengeren túlra a häméiek ellen mentek hadat viselni, s átkelvén a tengeren, először a Kupeckaja folyót vették be, a falvakat felgyújtották, foglyokat ejtettek, és a marhákat leölték; és üldözés közben elesett Konsztantyin, Ilja Sztanyimirovics fia. Ezután elfoglalták a Csornaja-folyó egész hosszát; s így a Csornaja mentén eljutottak Vanaj városáig, bevették és felgyújtották a várost; a németek azonban a belső várba [gyetyinec] menekültek: mivel az védekezésre igen alkalmas, erős volt, magas sziklára épült, és sehonnan sem lehetett hozzáférni; és kiküldtek békét kérve; a novgorodiak azonban nem járultak hozzá a békéhez. A vidéket feldúlva, 3 nap és 3 éjjel maradtak ott, a nagy falvakat felgyújtották, a lábon álló termést tönkretették, és egyetlen marhát sem hagytak meg; s azután elvonulván, bevették a Kavgala-folyót és a Perna-folyót, és kijutottak a tengerre, és mindnyájan épségben tértek vissza Novgorodba. […] (Sz. 93.)

A 6821 (1313.) évben. A ladogai helytartó a ladogaiakkal hadra kelt; és bűneinkért a németek bevették Ladogát és felgyújtották. […] (Sz. 94.)

A 6822 (1314.) évben. A karélok megölték azokat a lakosokat, akik városukban oroszok voltak, és németeket hoztak magukhoz; a novgorodiak azonban Fedor helytartóval ellenük mentek, és a karélok megadták magukat, és a novgorodiak megölték a németeket és az áruló karélokat. […] (Sz. 94.)

A 6824. (1316.) évben. A Mihailo helytartói elhagyták Novgorodot, és Mihailo fejedelem az egész Nyizovi földdel Novgorod ellen ment; a novgorodiak azonban a várost mindkét oldalon sánccal vették körül, és egybegyűlt az egész novgorodi tartomány: Pszkov, Ladoga, Rusza lakói, a karélok, izsórok és vótok. Mihailo [Jaroszlavics] fejedelem, nem jutván el a városig, Usztyjaniban letáborozott; s mivel nem kötött békét, semmire sem jutott, viszont nagy csapás érte: a visszavonulás során eltévedtek a tavak és mocsarak között; az éhhalál fenyegette őket, még lóhúst is ettek (KAT: és némelyek a pajzs bőrét lehúzták és megették), elégették felszerelésüket, mások meg eldobták; és gyalog, ínségtől gyötörten tértek haza. […] (Sz. 95.)

A 6825. (1317.) évben. […] Ugyanebben az évben a németek a Ladoga-tóba mentek és sok obonyezsi kereskedőt megöltek. (K. 337.)

A 6826. (1318.) évben. A novgorodiak haddal mentek a tengeren túlra, a Polnaja folyóba, és sokat harcoltak, és elfoglalták Luder soumi fejedelem és püspök városát;[44] és mindnyájan épségben jöttek meg Novgorodba. […] (K. 337.)

A 6830. (1322.) évben a novgorodiak hívására [III.] Jurij fejedelem Novgorodba jött, és faltörő kosokat készíttetett. Ekkor a németek sereggel törtek Korela városára, de nem vették be. Ugyanebben az évben Jurij nagyfejedelem a novgorodiakkal a német város, Viborg ellen ment; és hat faltörő kossal megrohamozták, mivel meg volt erősítve, és sok németet megöltek a városban, némelyeket felakasztottak, másokat Nyizbe vittek; egy hónapi ostrom után megrohamozták, de nem tudták bevenni [a várost], bűneinkért azonban néhány jeles férfiú elesett. […] (Sz. 96.)

A 6831. (1323.) évben. A novgorodiak együtt mentek [III.] Jurij fejedelemmel, és várost építettek a Néva torkolatánál, az Orehov-szigeten; ekkor nagykövetek érkeztek a svéd királytól, és örök békét kötöttek a fejedelemmel és Novgoroddal az ősi szokás szerint. […] Ugyanebben az évben az usztyugiak hadat viseltek a novgorodiak ellen: elfogták azokat a novgorodiakat, akik Jugriába mentek, és kirabolták őket. (Sz. 97.)

A 6832. (1324.). A novgorodiak [III.] Jurij fejedelemmel Zavolocsje ellen mentek és zsákmányként bevették Usztyugot, a Dvinához értek, és ekkor az usztyugi fejedelmek követeket küldtek a fejedelemhez és a novgorodiakhoz, és az ősi jogok szerint békét kötöttek; és a novgorodiak mindnyájan épségben tértek vissza, míg Jurij fejedelem a Káma folyón Zavolocsjéból a Hordához ment. (Sz. 97.)

A 6835. (1327.) évben. […] Ugyanezen a télen hatalmas tatár sereg jött, és bevették Tvert, Kasint és Novij-torg földjét, egyszóval az egész orosz földet pusztává tették, csak Novgorodot védte meg Isten és szent Szófia. Alekszandr [Mihajlovics] fejedelem pedig Pszkovba menekült; fivére Konsztantyin és Vaszilij meg Ladogába […] (Sz. 98.)

A 6836. (1328.) évben. […] Ugyanebben az évben leégett az egész német Jurjev és a templomaik, és kőpalotáik összeomlottak; és 2530 német égett benn a palotákban, meg 4 orosz ember. (K. 341.)

A 6837 (1329). […] Ugyanebben az évben megöltek Jurjevben egy jeles férfiút, Ivan Szip novgorodi követet. […] (Sz. 98.)

A 6837. (1329.) évben. […] Ezen a télen megölték a novgorodiakat, akik Jugra ellen mentek. […] (K. 342.)

A 6840. (1332.) évben. […] Ugyanebben az évben [I.] Iván nagyfejedelem megjött az [Arany] Hordából és haragját Novgorod ellen fordította, Kámán túli adót kérvén tőlük, és ezért, megesküdvén a keresztre, elvette Torzsokot és Bezsickij Verhet. (K. 344.)[45]

A 6841. (1333.) évben. […] Ugyanebben az évben isten sugallatára Gedimin litván nagyfejedelem fia, Narimont litván fejedelem, akit a keresztségben Glebnek neveztek, Novgorodba küldött, mivel köszönteni akarta Szent Szófiát, és a novgorodiak érte küldték Grigorijt és Olekszandert, és magukhoz hívták; és [ő] Novgorodba jött, köszönteni akarván [Szent Szófiát] október hónapban; és tisztelettel fogadták, és a keresztre esküdött a nagy Novgorodnak, mint egy ember; és örökbirtokként neki és gyermekeinek adták Ladogát, és Orehovot és Korelát és a korelai földet és Koporja felét. […] (K. 345–346.)

A 6845. (1337.) évben. […] Ezen a télen [I.] Iván nagyfejedelem összekülönbözött a novgorodiakkal, és sereget küldött a Dvinán a Volokon túl, megfeledkezvén a keresztre tett esküjéről, és ott a kereszt ereje által megszégyenültek és megsebesültek. […]

Ezen a télen a korelaiak, rászedvén a németeket, megölték az oroszokat, sok novgorodit és ladogai keresztényt és Korelában élő keresztényeket, maguk [az oroszok] meg a német városrészbe menekültek, és azután [a karélok] sok keresztényt lemészároltak a német városrészből. (K. 347–348.)

A 6846. (1338.) évben. […] A németek sokat háborúztak a korelaikkal Obonyezsért, végül Ladogát is felgyújtották, odavágtatva az elővárost elfoglalták, de a várost nem. Azután pedig a novgorodi ifjak hadvezéreikkel jártak, és feldúlták a német városi Korelát, és pusztává tették sok földjüket és gabonájukat felgyújtották és a barmaikat lemészárolták, s mindnyájan épségben megjöttek a foglyokkal együtt. Ugyanebben az évben a németek eljártak a városból Toldoga ellen harcolni, és onnan a vót földre kívánkoztak, s nem foglaltak el semmit sem: mivel a koporjaiak elsáncolták magukat, és Fedor Vasziljeviccsel kitörtek, és megverték a németeket; és ott megölték Mihej Koporjanyint, a jeles férfiút, Fedor alatt pedig megsebesítették a lovát, de neki magának nem esett bántódása, mivel csak néhányan törtek ki. […]

Ugyanazon a télen Viborg német városból követeket küldtek Novgorodba Petrik hadvezértől, hogy békét kössenek, mondván, hogy a svéd fejedelem nem tudja, mi okozott ellenségeskedést Novgoroddal, de azt Sten hadvezér dolgozta [gondolta] ki a fejében. A novgorodiak pedig Kuzma Tvergyiszlavicsot és Olekszandr Boriszovicsot küldték követségbe, és megkötötték a békét, megegyezve abban a békében, amit Jurij nagyfejedelemmel kötöttek Névában,[46] a kobilicsi karélok dolgában pedig a svéd fejedelemhez küldtek. (K. 348–349.)

A 6847. (1339.) évben. […] Ugyanebben az évben a novgorodiak Kuzma Tvergyiszlavljot és Olekszandr Boriszovicsot a társaikkal, a vladikától[47] pedig Matfejt, a nővére fiát követségbe küldték a tengeren túlra a svéd fejedelemhez [királyhoz]; és a Murmanföldön találkoztak vele, Ljudovlj városában, és a régi oklevelek alapján békét kötöttek vele; Koreláról pedig így szóltak: „ha a mieink hozzátok menekülnek, fejezzétek le vagy akasszátok fel őket; vagy ha a tieitek hozzánk jönnek, mi ugyanígy bánunk velük, hogy ne keltsenek viszályt köztünk; azokat pedig nem adjuk ki, akik a mi hitünkre vannak megkeresztelkedve; enélkül is kevesen maradtak, mivel isten haragjától elpusztultak.” […] (K. 350.)

6850. (1342.) évben. […] Ugyanebben az évben Luka Valfromejev, nem hallgatván Novgorodra, a metropolita és a vladika áldására, vakmerő jobbágyokat gyűjtött maga köré, és elment a Volokon túlra a Dvinán, és felépítette Orlec városát; és összegyűjtve a jemcaiakat, elfoglalta a Volokon túli földet a Dvina mentén, minden adót zsákmányul ejtett. […] (K. 355.)

A 6852. (1344.) évben. Nagy lázadás lőn a Narván túl: a csúdok megölték a földesuraikat, a kolivanyi földön és a rugogyivi járásban, 300-an voltak; azután a velnyevicsek[48] a jurjeviekkel támadtak rájuk és megöltek 14 000 csúdot, a megmaradtak pedig az osztrovi földre menekültek; a velnyevicsek odamentek utánuk az osztrovi földre, de nem fogták el őket, hanem maguk szenvedvén vereséget, elmentek.[49] (K. 357.)

A 6856. (1348.) évben. Magnus svéd király a novgorodiakhoz küldött, mondván: „küldjétek el a hittudósaitokat egy megbeszélésre, én is elküldöm az én hittudósaimat, hadd beszéljenek a hitről, tudják meg kié lesz a jobb: ha a ti hitetek lesz a jobb, én térek át a ti hitetekre; ha pedig a mi hitünk lesz a jobb, ti tértek át a mi hitünkre, és mindnyájan egyek leszünk; ha viszont nem egyeztek bele, egész seregemmel ellenetek fogok menni.” Vaszilij püspök pedig és Fedor Danyilovics helytartó és Avram parancsnok és a novgorodiak mindnyájan, megfontolván, azt válaszolták Magnusnak: „ha meg akarod tudni, kinek jobb a hite, a miénk vagy a tiétek, küldjél Konstantinápolyba a pátriárkához, mivel mi a görögöktől vettük át az igaz hitet, s a hitről veled nem vitatkozunk; s ha valamilyen sérelem adódna közöttünk, azt követek útján tárgyaljuk meg.” És a novgorodiak Magnushoz küldték Avram parancsnokot, Kuzma Tvergyiszlavot és más bojárokat. Avram pedig a társaival megérkezett Orehovecbe, és Magnushoz kívánt menni, Magnus pedig akkor egész seregével a Nyírfa-szigeten volt. Az orehoveciek pedig alázatosan kérték Avraamot, hogy ne menjen el a városukból; és Kuzma Tvergyiszlavics ment a társaival Magnushoz. Magnus pedig azt válaszolta Kuzmának: „semmilyen sérelem sem ért részetekről engem, térjetek az én hitemre; ha nem tértek át, seregemmel ellenetek megyek”; és elbocsátá Kuzmát a társaival. Megérkezvén Orehovecbe, mindnyájan bezárkóztak a városba, Magnus meg teljes seregével megtámadta a várost; s az izsórokat kezdte a saját hitére keresztelni, akik pedig nem keresztelkedtek meg, azok ellen hadat indított. Hallván a novgorodiak, hogy a király hadat indított az izsórok ellen, elküldték velük szemben Oncifor Lukinyicsot, Jakov Hotovot, Mihail Fefilatovot csekély haddal; imádságaik és a szent Szűzanya és szent Szófia, valamint szent Borisz és Gleb vértanúk segítségével isten megsegítette Oncifort; 500 németet megöltek, másokat meg élve foglyul ejtettek, az árulókat pedig kivégezték; és a novgorodiak mind épségben megjöttek, csak 3 novgorodit öltek meg. Fedor Danyilovics poszadnyik pedig és a nagyfejedelem helytartói és a novgorodiak mind és néhány pszkovi és novij torgi és az egész novgorodi tartomány a Ladogára mentek, Szimeon [Szemjon] Ivanovics fejedelemhez pedig követeket küldtek, mondván: „jöjj hozzánk, urunk, s védd meg az örökbirtokodat; ellenünk jön a svéd király esküvéssel.” Szimeon nagyfejedelem pedig ezt felelte a novgorodiaknak: „örömmel megyek hozzátok.” A fejedelem pedig sokáig késlekedvén, Novgorodba jött; Torzsokból Szitnóba menvén, visszament Moszkvába, Novgorodba pedig fivérét, [II.] Ivánt küldte. Iván fejedelem pedig Novgorodba jött, és nem ment a novgorodiakhoz Ladogába. Ebben az időben Magnus király bevette Orehovecet a Megváltó napján; Avraamot pedig és Kuzmát és 8 más bojárt magához vette, a többieket pedig mind elengedte a városból, maga meg elment a várostól; Orehovecben pedig otthagyta a seregét. Iván fejedelem pedig meghallván, hogy Orehovecet a németek bevették, visszament Novgorodból, és nem fogadta a püspök áldását és a novgorodiak alázatos kérelmét. A novgorodiak pedig elmentek Ladogából, és letáboroztak Orehovecnál. […] (K. 359–360.)

A 6858. (1350.) évben. A novgorodiak hadba mentek Németföld ellen, Borisz helytartó fiával, Ivan Fedorovics ezrednaggyal, Mihail Danyilovics, Jurij Ivanovics, Jakov Hotov hadvezérekkel, és hétfőn, március 21-én megérkeztek Viborg városa alá, és felégették az egész elővárost. Másnap a németek kijöttek a városból, és a novgorodiak rajtuk ütöttek, és a németek visszamenekültek a városba, és itt néhány németet megöltek, és a város körüli tartományt feldúlták és felégették, és sok németet lekaszaboltak, asszonyokat és gyermekeket is, más élőket pedig foglyul ejtettek; és mindnyájan épségben jöttek meg Novgorodba. Ugyanebben az évben a novgorodiak Jurjevbe mentek, és kicserélték a németeket, akiket Orehovnál fogtak el, a svédeket Avramra és Kuzmára és Olekszanderre és Ondrejra és druzsinájukra, amely a tengeren túl Magnus svéd királynál volt; és isten kegyelméből és a szent kereszt ereje által, amelyben bíztak, mindnyájan egészségben tértek vissza Novgorodba; és visszatértek június 9-én, szent Alekszander vértanú napján. […] (K. 361–362.)

A 6868. (1360.) évben. […] Ezen az őszön váratlanul leégett Korela városa, és sok kár keletkezett a fegyverzetben és a javakban, a város lakói pedig csak az életüket menthették meg. (K. 367.)

A 6891. (1383.) évben. […] Novgorodba jöttek Patrikij Narimantovics fejedelem, és a novgorodiak fogadták őt, és adóbeszedésre neki adták Orehov városát, Korela városát és Koporje város felét és Luszkoje falut. (K. 379.)

A 6892. (1384.) évben. Az orehovi és a korelai lakosok panaszt tenni jöttek Novgorodba Patrikij fejedelem ellen; és Patrikij fejedelem mozgósította a Szlavnót,[50] és zendülést keltett Novgorodban; és a szlávok a fejedelem oldalára álltak, és vecsét tartottak Jaroszlav udvarában, a másik vecse pedig a Szent Szófia templomnál volt, mindkettő fegyveresen, mint amikor hadra kelnek, és a nagy hidat szétverték; az isten és Szent Szófia azonban megmentett a belháborútól, a fejedelemtől pedig elvették azokat a városokat, és Ruszt[51] és Ladogát adták neki. […] (K. 379.)

A 6894. (1386.) évben. Leégett Orehov városa, Novgorodban pedig leégett a Mikita utca vége. […]

Ugyanebben a évben a litvánok megölték Szvjatoszlav [Ivanovics] szmolenszki fejedelmet. […]

Ugyanezen a télen a Volokon túlra ment Fedor Timofejevics helytartó, Timofej Jurjevics, és a bojárok emberei (liberi bojarum) velük, hogy 5000 rubelt beszedjenek, amit Novgorod rótt ki a Volokon túli földre, amiért a Volokon túliak a Volgán voltak. (K. 380–381.)

A 6904. (1396.) évben. […] Ugyanazon évben a németek Korela földjére jöttek, és feldúltak két falut: Kjurjeszkijt és Kjulolaszkijt, a templomot pedig felgyújtották; és Konstantin [Ivanovics] fejedelem a korelaiakkal üldözőbe vette őket, foglyot ejtett, és Novgorodba küldte. (K. 387.)

A 6915. (1407.) évben. […] A pszkoviak megtámadták a Németföldet Konstantinnal [Konsztantyin Dmitrijevics], a fejedelem fivérével, és bevették Porh városát, és számos falvaikat feldúlták, és visszatértek Pszkovba, Konstantin fejedelem pedig Moszkvába. […] (K. 400.)

A 6919. (1411.) évben. A svédek megtámadták és bevették Novgorod Tiverszkij elővárosát,[52] és a novgorodiak, ezt hallván, hamarosan a svédek ellen mentek, mindössze 3 nappal e hír vétele után, Szemeon Olgerdovics fejedelemmel. És Svédföldre érkezvén, falvaikat feldúlták és felégették; és sok svédet lekaszaboltak, másokat meg foglyul ejtettek, és március 26-án, Gábriel arkangyal ünnepén elfoglalták és felégették Viborg elővárosát, és számos fogollyal tértek vissza Novgorodba. […]

A németek meg Viborgnál csak egyetlen embert öltek meg: Pavelt a Nyitnaja utcából. Ioan püspök a szent hitvallóknak csodatévő templomot építtetett. A novgorodiak parancsára pedig Jakov Sztyepanovics hadvezér, a dvinai helytartó zavolocsjeiekkel megtámadta a murmanokat, és elpusztították őket. […] (K. 402–403.)

A 6920. (1412.) évben. […] Lugven [Szemeon Olgerdovics] pedig Litvániába ment, és a helytartóit eltávolította Novgorod elővárosaiból. [I.] Vaszilij moszkvai, Iván [Mihajlovics] tveri fejedelem pedig az Arany Hordába Zeleni Szultán császárhoz, Tahtamis fiához mentek. Jagailo király és Vitovt és Lugven pedig január 2-án hadat üzentek Novgorodnak, a király és Vitovt azt mondták, hogy: „elköteleztétek magatokat irántunk; ha a németek felmondják velünk a szövetséget, nektek is fel kellett volna mondanotok a németekkel a szövetséget és velünk egyesülnötök, hogy a biztonság érdekében mindkét oldalt megerősítsük […] Mi viszont elküldtük bojárjainkat, Nyemirt és Zinovij Bratosicsot, álljátok-e az előbb mondott szavaitokat; és ti Nyemirnek azt válaszoltátok: Novgorod ezt nem teheti, mivel a litvánokkal békében vagyunk, így a németekkel is békében vagyunk. Lugven fejedelmet tőletek magunkhoz hívattuk, a németekkel pedig örök békét kötöttünk, és az ugorokkal és minden szomszédunkkal békében vagyunk; ti pedig szavatokat elfeledvén, nem tartottátok meg, amire nekünk elköteleztétek magatokat. És még az embereitek is szidalmaztak, megrágalmaztak és megszégyenítettek bennünket; pogányoknak neveztek minket; és mindezen felül ellenségünket, Jurij Szvatoszlavics fiát, Fedort befogadtátok.” Lugven pedig így szólt: „eltartottatok engem, de ez most idősebb fivéreimnek, a királynak és Vitovtnak nem tetszik, és nekem sem tetszik, mert egy vagyok velük; az esküm érvénytelen”. És Fedor fejedelem azt mondta a novgorodiaknak: „miattam Vitovttal haragot ne tartsatok”; és a németekhez ment. (K. 403–404.)

A 6925. (1417.) évben. […] Ugyanebben az évben Vjatkából, a nagyfejedelem örökbirtokáról, Gleb Szimeonovics, Jurij fejedelem bojárja a novgorodi menekültekkel, Szemeon Zsadovszkijjal és Rosszohin Mihaillal, és az usztyugiakkal és a vjatkaiakkal titokban hajókon a Volokon túli földre mentek, és feldúlták Ivan Vasziljevics gyermekeinek Borok tartományát, és Jemcát és Kolmogorit bevették és felgyújtották, és foglyul ejtették a novgorodi bojárokat: Jurij Ivanovicsot és fivérét, Szamszont. Ivan Fedorovics és a fivére Athanasz, Gavrila Kirillovics, Iszak Ondrejevics utolérték őket Morzs alatt a szigeten, fivéreiket, Szamszont és Jurijt és az összes foglyot a jószágaikkal együtt kiszabadították, őket meg elengedték. Vaszilij Jurjevics, a helytartó fia, Szamszon Ivanovics, Gavrila Kirillovics, a fivére Grigorij, a Volokon túliakkal a rablók után eredtek és kifosztották Usztyugot. Ebben az időben a novgorodiak békét kötöttek a németekkel. Ugyanebben az évben, télen szörnyű pestisjárvány pusztított Novgorodban az emberek között, és Ladogában is, Ruszban is, Porhovban is, Pszkovban is, Torzsokban is, Dmitrovban is, Tverben is, a tartományokban és a falvakban. (K. 407–408.)

A 6927. (1419.) évben. […] Ugyanebben az évben 500 főnyi haddal jöttek a murmanok, hajókon és vitorlásokon, és Varzugában feldúltak egy korelai falut és Zavolocsjéban [a következő] falvakat: a korelai Nyenokszában, szent Nyikola monostorát, Jakov küriosz[53] Konyecsnij falvát, Ondrejan partját, Kig-szigetet, Kjar-szigetet, Mihail monostorát, Csiglonimot, Hecsinimát; 3 templomot felgyújtottak, a keresztény szerzeteseket pedig lekaszabolták, a zavolocsjeiek meg szétzúzták a murmanok 2 vitorlását, mások meg a tengerre menekültek. Varlam archimandrita[54] pedig kőtemplomot emelt Jurjevben,[55] a Szűzanya születése monostorban. (K. 411–412.)

A 6932. (1424.) évben. […] Ugyanebben az évben Pszkovban is pénzt vertek, és elkezdtek az egész Oroszföldön pénzzel kereskedni. És pestisjárvány volt a korelai földön. Ugyanebben az évben pestisjárvány volt Novgorodban is, hólyagokkal és vérköpéssel. […] (K. 414.)

A 6933. (1425.) évben. […] Ugyanebben az évben az usztyugiak feldúlták Zavolocsjét; és a novgorodiak haddal mentek ellenük Usztyugba, és váltságdíjat szedtek tőlük 50 000 nyúl- és 6-szor negyven cobolyprémet. […] (K. 415.)

A 6942. (1434.) évben. Jurij Dmitrijevics fejedelem bevette Moszkva városát, és a nagyfejedelmi trónra ült. […]

[II.] Vaszilij fejedelem április 26-án Moszkvába ment. (K. 417.)

A 6952. (1444.) évben. […] Ezen a télen a novgorodiak Ivan Vologyimirovics fejedelemmel Németföldre, a Narván túlra menvén, sokakat foglyul ejtettek, és sokat felgyújtottak Rugogyiv körül a Purdoznáig és a Narva közelében a Csúd-tóig. […]

Ugyanebben az évben a korelaiak a murmanok ellen mentek, szétverték őket, és [a földjüket] feldúlták, és foglyokat ejtettek, és egészségben hazatértek. (K. 424.)

A 6953. (1445.) évben. […] Ugyanebben az évben Vaszilij Senkurszkij és Mihail Jakol novgorodi hadvezérek háromezernyi zavolocsjei haddal mentek Jugra ellen; és sok jugrai férfit elfogtak, és az asszonyaikat és gyermekeiket is, és felbátorodtak; a jugraiak pedig, miután hatalmukba alá kerültek, azt mondták: „adót kívánunk nektek fizetni, […] megkívánjuk mutatni nektek a szállásainkat és szigeteinket, határainkat”; ezalatt egybegyűltek és rajtaütöttek Vaszilij várán, és sok jeles embert, bojárok gyermekeit és 80 vakmerő embert öltek meg; és fájdalmas volt halálukról hallani. […]

Ugyanebben az évben a svéd murmanok haddal mentek a Volokon túlra Dvina, Nyenoksza ellen, és feldúlták és felgyújtották, és az embereket lekaszabolták, másokat meg fogságba vetettek. Meghallván ezt a dvinaiak, gyorsan odamentek, némelyeket lekaszaboltak, némelyeket meg Novgorodba küldtek, mintegy negyvenet; a hadvezéreiket pedig, Ivort és Pétert és egy harmadikat, megölték; némelyek pedig, alig férvén a hajókra, elmenekültek. […] (K. 425–426.)


[1] Sahmatov, A. A. 1938: 128–132.

[2] A. A. Sahmatov véleménye szerint a 14. század elején a Kijevből Vlagyimirba költözött Péter metropolita elkezdett összeállítani egy összorosz évkönyvkompilációt. Ezt az elveszett művet nevezte Sahmatov Vlagyimiri polihronnak. Feltételezése szerint a Lavrentyij-kódex 1240–1305 közötti része ezen évkönyv felhasználásával készült.

[3] Az ultra márciusi időszámítás szerint íródtak a következő évek eseményei: 6711, 6712, 6745, 6746, 6779, 6825, 6826, 6827. Két év lemaradásban vannak a 6717–19-re, 6721-re és 6722-re datált események, három év lemaradás van 6720-nál.

[4] Lásd a Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású részeit tartalmazó fejezetben (5.2.5.) a 862. ­évnél.

[5] Szedov, V.V. 1979: 74-80.; Rjabinyin, E. A. 1993.

[6] Janyin, V. L. 1984.

[7] A 989. évnél a Novgorodi I. évkönyv több későbbi eseményről is beszámol. Lásd Az évkönyv finnugor vonatkozású részei című fejezetben (5.3.5.).

[8] Lásd az 5.2.5. fejezetben. Az orosz évkönyvek gorod szava egyaránt jelenthet várost és várat, mi városnak fordítottuk. A gorodnak nevezett nagyobb települések tipikus középkori városok voltak. Amikor azonban arról olvasunk, hogy valahol várost alapítottak, akkor inkább egy erődszerű katonai-igazgatási központra kell gondolnunk. Ezeket úgy képzelhetjük el, mint a magyar államalapítás első évtizedeiben emelt földvárakat, amelyekben katonaság állomásozott, esetleg még valamilyen szolgáló emberek, iparosok; a vár területén templomot is emeltek, valamint raktárakat és istállókat. A történelmi-földrajzi körülmények határozták meg, hogy az ilyen bázisok városokká váltak-e a későbbiekben, vagy szerepüket vesztvén elhagyták őket.

[9] Az évkönyv általában izserieknek nevezi az izsórokat, a továbbiakban azonban az utóbbi, nálunk meghonosodott elnevezést használjuk.

[10] Az ocselek neve Ocsela város nevéből ered.

[11] Az elnevezés Torma település nevéből eredhet.

[12] A jerevák neve talán Järvamaa tartomány nevéből ered, amelyen a novgorodiak átvonultak hadjáratuk során.

[13] „A svédek eljővén várost építettek Korela földjén.” Lásd az 1293. évnél (5.3.5. fejezet). A város Viipuri (Viborg) volt.

[14] A szöveg szerint Korela a Jem ellen ment. Az évkönyvben gyakran előfordul, hogy a népnevek egyes számban szerepelnek, ez olyan benyomást kelt, mintha nem népekről, hanem államokról lenne szó.

[15] A novgorodi állam az öt nagy részterület (pjatyina) alatt kisebb közigazgatási egységekre oszlott, melyeket volosztynak neveztek. A volosztyok élén helytartók (namesztnyik, poszadnyik) vagy fejedelmek álltak, akik feleltek az adott terület adójának begyűjtéséért, illetve saját szükségleteikre gyűjthették a voloszty adóját.

[16] Rozenfeldt, I. G. 1982.; Leontyjev, A. E. 1999: 16-67.

[17] Bereczki Gábor 1989: 439–442.

[18] Новгородская первая летопись старшего и младшего изводов 1950: 616.

[19] Lásd a Pszkovi III. évkönyvben: Псковские летописи 2000: 76.

[20] Bojtár Endre 1997: 113-114.

[21] Kocskurkina, Sz. I. 1982: 103-108.

[22] A latgálok törzse a lettek egyik elődnépessége volt.

[23] A Kardtestvérek 1236-ban katasztrofális vereséget szenvedtek a litvánoktól, ez indokolta beolvasztásukat a Német Lovagrendbe.

[24] A korabeli városok lélekszámával összevetve ez az adat eltúlzottnak tűnik. Egyes vélemények szerint a tűzvész során nem pusztulhattak el ennyien, legfeljebb hajléktalanná váltak (Eesti ajalugu. Kronoloogia.1994: 39.)

[25] Lásd a Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású részleteit tartalmazó fejezetben (2.5.2.5.).

[26] Zsirai Miklós 1928-30/1931.

[27] A kuna (más forrásokban kunyica) coboly- vagy hermelinprém volt. Novgorodban kötegekbe fűzött prémek szolgáltak értékmérőül. A bűnösök tehát lényegében pénzbüntetést fizettek. Kljucsevszkij, V. O. 2009: 184–186.

[28] Horoskevics, A. L. 1963: 51., idézi Fjodorova, N. V. 2002.

[29] Kirkinen, H. 1991: 37.

[30] Az idézeteket a Новгородская первая летопись старшего и младшего изводов (1950) című kötetből a német kiadás (Новгородская первая летопись по синодальномк списку (1971) felhasználásával Hollós Attila fordította.

[31] Ennél az évnél az évkönyv részletesen kitér a Rurik-dinasztia leszármazási rendjére, felsorolja az orosz püspökségeket, a magas egyházi méltóságok viselőit és a novgorodi előkelőket, tehát jóval későbbi eseményeket és személyeket tárgyal. Az általunk kiemelt két részlet a 11. század történéseivel foglalkozik.

[32] A druzsina a fejedelmek fegyveres kísérete. A druzsinához tartoztak a főurak kíséretükkel, valamint a fejedelmi testőrség tagjai.

[33] Ez az esemény valójában 1068 őszén történt, nem sokkal az után, hogy Vszeszlavot a kijevi nép kiszabadította börtönéből.

[34] A Szlavno elnevezés itt valószínűleg a település szláv (orosz) negyedére utal. Szlavnónak hívták egyébként Novgorod Szlovenszkij városnegyedét, valamint a novgorodi szláv lakosságot is.

[35] Az évkönyv más helyein: Vlagyimir. Vszevolod Msztyiszlavicsnak a genealógiai táblázatok szerint nem volt Vlagyimir nevű fia, csak Vlagyimir nevű testvére. Vszevolod Msztyiszlavicsot azonban nem valamilyen Vlagyimir, hanem Szvjatoszlav Olgovics (1136–1138) követte a novgorodi fejedelmi székben.

[36] Az eredeti szövegben a szve népnév szerepel.

[37] 1214-ben a pszkovi fejedelem Vszevolod Msztyiszlavics volt. A Boriszovics talán elírás lehet.

[38] A vecse itt egyszerűen tanácskozást jelent, egyébként a vecse a városok és a hozzájuk tartozó volosztyok rendkívül fontos hatalmi szerve volt: magyarul kb. népgyűlésnek fordítható. A vecse azonban nem önkormányzati szerv volt, hatalmi kérdésekben nyilvánított véleményt, rivalizált a fejedelemmel.

[39] Nyizovec: Nyizbe való személy.”

[40] Itt nem Tarturól van szó, ez a Jurjev Oroszország Vlagyimiri területén található a Koloksa partján. Mai neve Jurjev-Polszkij.

[41] A svéd város ebben az esetben egy erődöt jelent, amely Korela városában (Käkisälmi, Kexholm, ma Petrokreposzty), vagy mellette épült fel.

[42] Neve Landskrona volt, Svédországban szintén található egy Landskrona nevű város, amely azonban későbbi alapítású.

[43] Az előző hírben említett svéd Landskronához.

[44] Ennek a helynek értelmezése bizonytalan, más évkönyvek adatai úgy is fordíthatók, hogy a hírben csak két földrajzi fogalom szerepel, személynév pedig nem. Heikki Kirkinen véleménye szerint itt Turkuról és Kuusisto püspöki váráról történik említés (Kirkinen, H. 1991: 44.)

[45] A Sztarsij izvodban ez másként szerepel. A Moszkvába vitt kéziratból kivakarták azt a részt, hogy „megesküdvén a keresztre” és arra javították, hogy „Novgorod árulása miatt”. Az utókor hajlamos a múlt átírására.

[46] Az 1323-as pähkinäsaari (orehovi) békére utal itt az évkönyv.

[47] A vladika a régi oroszban többféle jelentéssel bírt, melyek mind valamilyen előkelő személyre utalnak. Itt érseket jelent. (Словарь русского языка XI–XVII. вв. 1975: 242.)

[48] Ugyanaz, mint a veljadiak: a mai Viljandiba (Észtország) való emberek.

[49] Ebben a hírben az észtek György-nap éjszakai lázadásáról van szó, amely 1343. április 23-án kezdődött. Más forrásokkal nem lehet összevetni a megölt emberek számát. Az biztos, hogy a bosszú kegyetlen volt: 1346-ban Harju tartományt üres, elhagyott földnek írják le.

[50] Szlavno az ősi három véggel szemben a Volhov túlsó partján terült el. E hír alapján feltehető, hogy Patrikij az uralma alá tartozó finnugor lakosság ellen hangolta az oroszokat, végül azonban kompromisszumos megoldással más területet kapott.

[51] Valószínűleg ugyanaz, mint az 1316-os évnél szereplő Rusza városa.

[52] Karél neve Tiuri. Más évkönyvek pontosabban tudják a helyét: Korela elővárosának nevezik. Ebben az esetben nem olyan településre kell gondolnunk, amely kívülről tapad a város falaihoz, hanem egy erődszerű megfigyelő helyre, amely előre tudja jelezni a támadásokat. A ’prigorod’ szó itt „előerődöt” jelent.

[53] Az évkönyvben e helyen olvasható кюръ szó a görög cύrioς ’úr’ jelentésű szóból ered. A régi oroszban ez a fejedelmek, illetve magas rangú egyházi személyek titulusa volt. (Словарь русского языка XI–XVII. вв. 1980: 133.)

[54] Az archimandrita kolostori elöljáró, illetve misszióvezető, a latin egyházbeli apáttal azonos tisztség.

[55] Nehéz eldönteni, hogy itt melyik Jurjevről van szó.