Az rtf-változat letölthető innen

 

Jordanes: Getica

 

 

Jordanes ravennai püspök, római történetíró a 6. század első felében élt. Egy ideig az alán származású bizánci hadvezér, Guthingis Baza írnoka volt, később azonban keresztény hitre tért és a papi hivatást választotta. Írt egy világtörténetet is, amelynél azonban jelentősebb a gótokról írt műve. Jordanes gót származása miatt érdeklődött a gótok iránt. (Apjának neve azonban egyes kutatók szerint alán hangzású.) Akkoriban már létezett egy összefoglalás a gótok történetéről, amelyet Cassiodorus római szenátor (485–580) írt. Historia Gothorum című, 13 könyvből álló műve az 533. évig követte a gótok történetét. Ezt a művet folytatta Jordanes az 551. évig. Munkájának címe: De origine actibusque Getarum (A geták eredetéről és tetteiről; a cím azt sugallja, hogy a gótok a geták leszármazottai), röviden csak Getica néven emlegeti a tudomány. Jordanes műve gyenge latinsággal íródott, s a szerző a valóságot rendre keveri a mesés történetekkel. Cassiodorus gót története azonban sajnos elveszett, s ez a tény hibái ellenére felértékeli Jordanes írását. Cassiodorus mellett Jordanes számtalan korábbi szerző művét is használta, némelyeket megemlít név szerint, másokat Mommsen sorol fel szövegközlésében.1 A középkori magyar krónikások, beleértve Antonio Bonfinit is, átvettek Jordanestől egyes történeteket, pl. a csodaszarvas-legendát, s Attila hármas koporsóba temetésének motívumát.

 

A Getica első magyar fordítása 1904-ben jelent meg, Brassóban. Ez a mű azonban mára elavult. Az újabb fordítás Pécsett készült, a Janus Pannonius Tudományegyetem Ókortörténeti és Régészeti Tanszékén.2

 

 

A Getica finnugor vonatkozású részeiről

 

Jordanes Geticájában több, ma is használatos finnugor népnév szerepel, amelyek értelmezése, mai népekkel való megfeleltetése a történészek örök témája. Művében szerepelnek még olyan népnevek, amelyek már kihalt finnugor népekre, közösségekre vonatkoznak, illetve amelyeknek egyes finnugor népekkel való azonosítására már történt kísérlet, de az eredmény igencsak kétséges. Három csoportba oszthatók tehát ezek a népnevek. Az első csoportba tartoznak: screrefennus, finnus, aestus, mordens, a másodikba a merens, a harmadikba pedig a thiudos, inaunxis, vasinabronca, imniscaris népek.

 

A screrefennus elnevezés a Kr. u. 6. században bukkan fel a történetíróknál: a bizánci Prokopiosnál, illetve Jordanesnél. A fennusok először Tacitusnál szerepelnek, majd a rájuk vonatkozó adatokat más szerzők is átveszik (pl. Klaudiosz Ptolemaiosz a Kr. u. 2. században). Az észtek neve szintén Tacitusnál szerepel először. A finnugrisztikában problémát okozott ezen három elnevezés eredete és értelmezése. A finn és az észt népnév a szakirodalom szerint germán eredetű, a screrefenni (ill. Prokopiosznál scrithiphinoi) alak első tagja pedig az óskandináv skrida ’hótalpon jár’ igéből származik. A népnevek idegen eredeztetése az egyik alapja volt azon feltételezéseknek, hogy ezek az elnevezések nem a finnek és észtek elődeire vonatkoznak. A korai forrásokban szereplő észteket nem finnugor, hanem balti népnek vélték. Kétségtelenül nem finnugor észtekről van szó egy másik forrásban, Nagy Alfréd angol király krónikájában, ahol a Wulfsztan utazásáról szóló beszámolóból kiderül, hogy az észtnek nevezett nép a mai Lengyelország tengerparti vidékein élt.3 A screrefennus és a fennus népről pedig a forrásokban megörökített életmódjuk alapján vélték, hogy nem lehettek finnek, csak az alacsonyabb társadalmi-gazdasági szinten élő lappok. Mindezek elég bizonytalan érvek. Az természetes, hogy egy nép külső elnevezése más nyelvből származik, így van ez a magyarok külső elnevezésével is. Ebből tehát az adott nép nyelvére, etnikai hovatartozására nem lehet következtetni. Elég gyenge lábakon áll a suomi-finnek és a lappok hajdani életmódjának összehasonlítása, és az előbbiek magasabb rendű kultúrájának hangsúlyozása is. A leírásokból olyan halász-vadász-gyűjtögető életmódra következtethetünk, amely napjainkig jellemző az erdőlakó népekre, s amelyet csak kiegészít a földművelés és az állattenyésztés, ott, ahol arra egyáltalán lehetőség van.

A screrefennusok és a fennusok tudatos megkülönböztetése a forrásokban megengedi azt a feltételezést is, hogy az egyik csoportot a suomi-finnekkel azonosítsuk.

 

Az észtekről Jordanes egy helyen azt írja, hogy a Germán-óceán igen messzire nyúló partját lakják. Tekintettel arra, hogy a Baltikum északi végein ma az észtek laknak, ez az információ a mai észtek elődeire is vonatkoztatható. (Erről a kérdésről lásd még Tacitusnál.)

 

A balti finn népnevekhez kapcsolódó információk a Geticában teljes mértékben korábbi szerzők műveiből származhatnak. A 116. fejezetben olvasható népnevek azonban a gót szájhagyományra mennek vissza, amelyet valószínűleg már Cassiodorus megörökített. A felsorolt népnevek közül a mordens egész biztosan a mordvinokat takarja, ezen népnév más értelmezési lehetősége fel sem merült a szakirodalomban.

 

A mordens mellett a 116. fejezet felsorolásában olvasható merens népnév a hagyományos felfogás szerint az Oroszország középső területein hajdan őslakos merja népre vonatkozik. A merjákat korábban a volgai finnugorokhoz sorolták. Újabb kutatások szerint azonban nyelvük átmenetet képezett a volgai finnugor és a balti finn nyelvek között.4 A merják előfordulása Jordanesnél arra utal, hogy lélekszámában és gazdálkodásában jelentős finnugor nép volt. Az orosz behatolás azonban az ő területüket érte el a leghamarabb, s ez, valamint a kapcsolatok kezdeti békés jellege azt eredményezte, hogy a merják igen hamar eloroszosodtak. A merens népnév azonban visszavezethető egy ’híres,dicsőséges’ jelentésű gót szóra is. Ez alapján I. Korkkanen úgy véli, hogy esetleg a Strabónnál szereplő királyi szkíták törzsére vonatkozik,5 de a finnugor merjákkal való egyeztetést sem veti el, nem dönt a kérdésben.6 Véleményem szerint, ha a fenti etimológia elfogadható, akkor is erőltetett a merens népet a királyi szkítákkal azonosítani (a ’híres, dicsőséges’ nem ugyanaz, mint a ’királyi’), a merjákkal való azonosításukat továbbra is elfogadhatjuk.

 

Bokor János 1904-es fordításához lábjegyzetben csatolta néhány népnév finnugor eredeztetését. Véleménye szerint a Hermanaricus alattvalói között felsorolt thiud törzs a csúddal azonos, az inaunxis az Aunuksen maa foldrajzi névből ered (ezáltal az Olonyec vidéki inkerikre utal), a vasinabronca a vesz (vepsze) népet takarja, az imniscaris pedig a cseremiszekkel hozható összefüggésbe. A szerző ezen azonosítások említésekor nem hivatkozik más, korábbi művekre, noha adatai azokból származhatnak. A Getica 116. fejezetének népneveihez kapcsolódó jelentős szakirodalom részben finnugristák nevéhez fűződik, de ez a témakör a 20. század közepére kikerült a finnugrisztika érdeklődési köréből, így lassan kezd feledésbe merülni. A thiudos–csúdok azonosítás először Thunmann 1774-es művében bukkant föl.7 Lindström 1852-ben és Koskinen 1862-ben ezt a szót összekapcsolta az utána következővel, amelyet viszont kettébontottak, tehát úgy olvasták, hogy Thiudos in Aunxis. Ezt úgy értelmezték, hogy csúdok Aunusban.8 Ezt az ötletet Porthan művében is megtaláljuk.9 Az inaunxis népnévnek van másik finnugor magyarázata is. Kruse a Lett Henriknél található, a mai Tartu környékén élt ugauni néppel azonosítja.10 A vasinabroncas népnév első felét Schlözer azonosította az orosz krónikák vesz (vepsze) népnevével,11 majd a szó broncas elemében Schafarik a skandináv források Beorma (Bjarmia) országát vélte felismerni.12 Az imniscaris azonosítása a cseremisz népnévvel szintén Thunmann művében bukkan fel először,13 Tomaschek, majd Mikkola azonban ezt a szót a mescsera népnévvel hozta összefüggésbe.14

 

A 116. fejezet felsorolásának néhány más szavához is kapcsolódik finnugor vonatkozású magyarázat, amelyeket azonban Bokor János nem említ meg. Az Athaul szóban Suhm 1772-ben az Etil (Volga) folyónevet ismerte föl,15 a Coldas népnevet pedig Kruse 1846-ban Kurland lakóival azonosította.16

 

A finnugor népnevek keresése a 116. fejezetben onnan eredhet, hogy Jordanes művének más fejezeteiben felbukkan a finn és észt népnév. A híradást olvasva láncreakciószerűen gyűrűzött tovább a kutatók körében a finnugor népnevek keresésének buzgalma. Az említett azonosítások történelmileg nem igazolhatók, csak a szavak hangalakjának hasonlóságán alapulnak. Valószínűsége csak a merens–merja, mordens–mordvin azonosításnak van. Mellette szól a szavak teljes egybeesése – a Jordanesnél olvasható alakokon gót végződések vannak –, valamint az a tény, hogy a mordvinok és a merják talán még a krími gótok hatósugarában éltek, egyszer-egyszer elvetődhettek hozzájuk gót kereskedők, avagy portyázó csapatok.17 Kiszínezett élményeik a mordvinok és a merják meghódításaként kerülhettek a gót szájhagyományba, és onnan a krónikába.

 

A Getica 116. fejezetében olvasható népnevek erősen romlott alakban maradtak ránk, a különböző kéziratokban különféleképpen írva. Ez adott lehetőséget a leírt szavak tág értelmezésére. A finnugor megfejtések vonulata mellett természetesen nagyon erős volt a gót irányzat is. Jordanes származását és a Getica keletkezésének körülményeit ismerve logikus feltételezés művében gót szavakat keresni. Korkkanen megállapítása szerint a 116. fejezet felsorolása a gót szájhagyomány rögzítése – jó néhány elírással. Az általa adott megfejtés történetileg is reális, a Krím félsziget szűkebb és tágabb körzetében élt germán és szkíta-szarmata törzsek nevét olvassa ki a felsorolásból. Az állítólagos finnugor népnevek közül a thiudos szerinte a Scytha szóhoz tartozik, a kettő együttes jelentése: ‘szkíta emberek’. A vasinabroncas szót vasinabrocansra helyesbíti, és ‘mezőlakó’-nak fordítja. Az imniscaris eredeti gót alakja imniscans, amely fordítása szerint ‘síkságon lakó’-t jelent.  Az inaunxis szót inaxungis alakban rekonstruálja, amely azt jelenti: ‘emberek, akik kocsikban laknak’, és ily módon egy nomád népre utal. Ezen magyarázatokat hihetővé teszi, hogy más forrásokban is olvashatunk hasonlóképpen képzett népneveket. Könnyen lehet, hogy a germán alakok görög népnevek tükörfordításai, lásd pl. Klaudiosz Ptolemaiosznál a hamaxobioi ’kocsilakók’ (gör. hamaxa ’[négykerekű] szekér’) népet.18

Az Athaul = Etil (Volga) azonosításnak lenne földrajzi realitása, hiszen a Volga alsó folyása szinte látótávolságra lehetett a krími gótoktól, azonban azt olvashatjuk, hogy a szó eredeti alakja Athal, és a következő szó, a Navego első felével (Nave) alkot szókapcsolatot. A rekonstruált Athal Naue kifejezés jelentése: ‘Noé családja’. A sztyeppi népeket a történetírók hagyományosan Noé fiától, Gógtól származtatták, melyet, ha máshonnan nem, Ady Endrétől mindannyian tudunk. És valóban, a Navego „népnév” harmadik szótagja és az utána következő Bubegenas első betűje helyesbített ‘c’ alakban Korkkanen szerint Gógnak olvasandó.19

 

 

Összefoglalva tehát, megállapíthatjuk, hogy a Jordanes művének 21., 23., 36. és 120. fejezetében olvasható screrefennus, fennus népnevek a finnekre és/vagy a lappokra vonatkoznak, az aesthus népnév azonban nem biztos, hogy a mai észtek elődeit takarja. A 116. fejezetben olvasható felsorolás szavainak nem mindegyike népnév, és többségük nem a finnugorokra vonatkozik, a merens és a mordens azonban igen.

 

 

Szövegközlések, fordítások

 

Bokor János: Jordanes. A gótok eredete és tettei. Középkori krónikások 3. Brassó, 1904.

Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Ford. a PTE Ókortörténeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. A jegyzeteket és a névmagyarázatokat írta Kiss Magdolna. Pécs, 2000., 2002.

Mommsen, Th.: Iordanis Romana et Getica, MGH AA V/I, Berolini, 1882.

Szkrzsinszkaja, Je. Cs.: Iordan o proiszhozsgyenyii i gyejanyijah getov. Getica. Moszkva, 1960.

 

 

Tanulmányok, monográfiák

 

Benedicty Róbert: A Thuleról szóló ethnographiai exkurzus a kaisareiai Prokopiosnál. Antik Tanulmányok 10. (1963.) 59–65.

Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba, I:2. Szerk. Hajdú P., Kristó Gy., Róna-Tas A. Bp., 1976. 6.215, Iordanes. 165–166.

Klima, László: The Linguistic Affinity of the Volgaic Finno-Ugrians and Their Ethnogenesis. Studia Historica Fenno-ugrica I. Oulu, 1996. 21–33.

Korkkanen, I.: The peoples of Hermanaric Jordanes Getica 116. Suomalaisen Tiedeakatemian Toimituksia. Sarja B. Tom. 187. Helsinki, 1975.

Mikkola, J. J.: Die namen der völker Hermanarichs. Finnisch-Ugrische Forschungen. 15. Helsinki, 1915. 56–66.

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp., 1937. (reprint: Bp. 1994.) A lappok elnevezései. 279–285.

 

 

A Getica finnugor vonatkozású részleteinek fordítása

(A fordítást Kiss Magdolna készítette Th. Mommsen 1882-es kritikai kiadása alapján.)

 

3.21. Ott pedig másféle népek vannak, a screrefennusok, akik nem gabonaélelmet keresgélnek, hanem vadállatok húsával és madártojásokkal táplálkoznak. Itt a mocsarakban a madarak annyit költenek, hogy az nemcsak fajuk szaporodását biztosítja, hanem e népet is jóllakatja.

 

3.23. Ezektől is kijjebb vannak az ostrogothák, a raumaricusok, aeragnaricusok és a nagyon szelíd finnusok, akik Scandza minden lakójánál szelídebbek.

 

5.36. Az óceán partján pedig, ahol a Vistula folyó árja hármas torkolattal ömlik bele, a vidivariusok laknak, akik különféle néptörzsekből sereglettek össze. Mögöttük ugyancsak az óceán partjain telepedtek meg az aestusok, egy teljesen békés emberfajta.

 

23.116. Ugyanis, amikor a gótok királya Geberich elköltözött a földi világból, bizonyos idő elteltével az amalus származású igen híres Hermanaricus követte az uralkodásban, aki sok és szerfelett harcias északi népet legyőzött és törvényeinek alávetett. Méltán hasonlították őt néhányan az elődeink közül Nagy Sándorhoz. Hatalma alatt álltak, minthogy ezeket legyőzte, a golthescytha, thiudos, inaunxis, vasinabronca, merens, mordens, imniscaris, rogas, tadzans, athaul, navego, bubegena, colda [törzsek].

 

23.120. Ugyanő igázta le hasonlóan ésszel és erővel az aestusok törzsét is, akik a German-óceán igen messzire nyúló partját lakják, és Scythia és Germania minden népén úgy uralkodott, mintha saját alattvalói lennének.

 

______________________

Jegyzetek

 

1 Mommsen, Th.: Iordanis Romana et Getica, MGH AA V/I, Berolini, 1882. XXX–XLIV.

2 Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Ford. a PTE Ókortörténeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. A jegyzeteket és a névmagyarázatokat írta Kiss Magdolna. Pécs, 2002.

3 Lásd ugyanezen a honlapon a Halogalandi Ottár úti jelentése („Alfréd király Orosiusa”) című fejezetben, illetve Klima László: Finnugor történeti chrestomathia II. Budapesti Finnugor Füzetek. Bp. 2002. 5.

4 Bereczki Gábor: A merja nyelv helye a finnugor nyelvcsaládon belül. Magyar Nyelv 85. 1989. 439–442.

5 Strabón: Geógraphika. (Ford.: Földy József, előszó: Balázs János) Bp. 1977. 7, 3, 17

6 Korkkanen, I.: The peoples of Hermanaric Jordanes, Getica 116. Suomalaisen Tiedeakatemian Toimituksia. Sarja B. Tom. 187. Helsinki, 1975.

7 Thunmann, J.: Untersuchungen über die Geschichte der östlichen europäischen Völker I. Leipzig, 1774. 370.

8 Lindström, J. A.: Försök till bevis att Rurik och hans vareger voro af Finsk härkomst. 1852. 9. (idézi Mikkola, J. J.: Die namen der völker Hermanarichs. Finnisch-Ugrische Forschungen. 15. Helsinki, 1915. 57.) Koskinen, Y.: Tiedot Suomen suwun muinaisuudesta. Helsinki, 1862. 129.

9 Porthan, H. G.: Henrici Gabrielis Porthan: Opera selecta. Pars quarta. H. G. Porthans skrifter i urval. Utgifna af Finska Litteratur- Sällskapet. fjerde delen. Helsinki, 1870. 201.

10 Kruse, Fr. C. H.: Ur-Geschichte des Estnischen Volkstammes und der Kaiserlich Russischen Ostseeprovinzen Liv- Esth- und Curland überhaupt, bis zur Einführung der christlichen Religion. Moskow, 1846. 395.

11 Schlözer, A. L.: Russische Annalen I-IV. Göttingen, 1802–1805. II. 41.

12 Schafarik, P. J.: Slawische Alterthümer I-II. Leipzig, 1843–1844. I. 304.

13 Thunmann, i. m. 1774, 370.

14 Tomaschek, W.: Kritik der ältesten Nachrichten über den skythischen Norden. II. Sitzungsberichte der Philosophisch-historischen Classe der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften. 117. Wien, 1889. 13. Mikkola, J. J.: i. m. 62.

15 Suhm, P. Fr.: Historie om de fra Norden Udvandrede Folk. I-II. Kiøbenhavn, 1772-1773. I. 117.

16 Kruse, Fr. C. H.: i. m. 141, 396.

17 A mordvinok déli kereskedelmi kapcsolatai régészetileg dokumentálhatók. Egyes mordvin fibulák a Fekete-tenger mellékéről származhatnak. Lásd: Ambroz, A. K.: Fibuli juga jevropejszkoj csasztyi SzSzSzR II. v do n. e. – IV. v n. e. SzAI D1-30, Moszkva, 1966.

18 III. 5. 19 – Claudii Ptolemaei, Geographia I-II. Ed. C. F. A. Noble. Lipsiae, 1843–1845., Claudius Ptolemy: The Geography. Transl. and ed. by E. L. Stevenson. New York, 1932.

19 Korkkanen, I.: i. m. 54–61.

 

 

 (Klima László)