Jordanes ravennai püspök, római történetíró a 6.
század első felében élt. Egy ideig az alán származású bizánci hadvezér,
Guthingis Baza írnoka volt, később azonban keresztény hitre tért és a papi
hivatást választotta. Írt egy világtörténetet is, amelynél azonban jelentősebb
a gótokról írt műve. Jordanes gót származása miatt érdeklődött a gótok iránt.
(Apjának neve azonban egyes kutatók szerint alán hangzású.) Akkoriban már
létezett egy összefoglalás a gótok történetéről, amelyet Cassiodorus római
szenátor (485–580) írt. Historia
Gothorum című, 13 könyvből álló műve az 533. évig követte a gótok
történetét. Ezt a művet folytatta Jordanes az 551. évig. Munkájának címe: De origine actibusque Getarum (A geták
eredetéről és tetteiről; a cím azt sugallja, hogy a gótok a geták
leszármazottai), röviden csak Getica
néven emlegeti a tudomány. Jordanes műve gyenge latinsággal íródott, s a szerző
a valóságot rendre keveri a mesés történetekkel. Cassiodorus gót története
azonban sajnos elveszett, s ez a tény hibái ellenére felértékeli Jordanes
írását. Cassiodorus mellett Jordanes számtalan korábbi szerző művét is
használta, némelyeket megemlít név szerint, másokat Mommsen sorol fel
szövegközlésében.1 A középkori magyar krónikások, beleértve Antonio
Bonfinit is, átvettek Jordanestől egyes történeteket, pl. a
csodaszarvas-legendát, s Attila hármas koporsóba temetésének motívumát.
A Getica első magyar fordítása 1904-ben jelent meg,
Brassóban. Ez a mű azonban mára elavult. Az újabb fordítás Pécsett készült, a
Janus Pannonius Tudományegyetem Ókortörténeti és Régészeti Tanszékén.2
A Getica finnugor
vonatkozású részeiről
Jordanes Geticájában több, ma is használatos finnugor
népnév szerepel, amelyek értelmezése, mai népekkel való megfeleltetése a
történészek örök témája. Művében szerepelnek még olyan népnevek, amelyek már
kihalt finnugor népekre, közösségekre vonatkoznak, illetve amelyeknek egyes
finnugor népekkel való azonosítására már történt kísérlet, de az eredmény
igencsak kétséges. Három csoportba oszthatók tehát ezek a népnevek. Az első
csoportba tartoznak: screrefennus, finnus, aestus, mordens, a másodikba
a merens, a harmadikba pedig a thiudos, inaunxis, vasinabronca,
imniscaris népek.
A screrefennus elnevezés a Kr. u. 6. században
bukkan fel a történetíróknál: a bizánci Prokopiosnál, illetve Jordanesnél. A fennusok
először Tacitusnál szerepelnek, majd a rájuk vonatkozó adatokat más szerzők is
átveszik (pl. Klaudiosz Ptolemaiosz a Kr. u. 2. században). Az észtek neve
szintén Tacitusnál szerepel először. A finnugrisztikában problémát okozott ezen
három elnevezés eredete és értelmezése. A finn és az észt népnév a szakirodalom
szerint germán eredetű, a screrefenni (ill. Prokopiosznál scrithiphinoi)
alak első tagja pedig az óskandináv skrida
’hótalpon jár’ igéből származik. A népnevek idegen eredeztetése az
egyik alapja volt azon feltételezéseknek, hogy ezek az elnevezések nem a finnek
és észtek elődeire vonatkoznak. A korai forrásokban szereplő észteket nem
finnugor, hanem balti népnek vélték. Kétségtelenül nem finnugor észtekről van
szó egy másik forrásban, Nagy Alfréd angol király krónikájában, ahol a
Wulfsztan utazásáról szóló beszámolóból kiderül, hogy az észtnek nevezett nép a
mai Lengyelország tengerparti vidékein élt.3 A screrefennus
és a fennus népről pedig a forrásokban megörökített életmódjuk alapján
vélték, hogy nem lehettek finnek, csak az alacsonyabb társadalmi-gazdasági
szinten élő lappok. Mindezek elég bizonytalan érvek. Az természetes, hogy egy
nép külső elnevezése más nyelvből származik, így van ez a magyarok külső
elnevezésével is. Ebből tehát az adott nép nyelvére, etnikai hovatartozására
nem lehet következtetni. Elég gyenge lábakon áll a suomi-finnek és a lappok
hajdani életmódjának összehasonlítása, és az előbbiek magasabb rendű
kultúrájának hangsúlyozása is. A leírásokból olyan halász-vadász-gyűjtögető
életmódra következtethetünk, amely napjainkig jellemző az erdőlakó népekre, s
amelyet csak kiegészít a földművelés és az állattenyésztés, ott, ahol arra
egyáltalán lehetőség van.
A screrefennusok és a fennusok tudatos
megkülönböztetése a forrásokban megengedi azt a feltételezést is, hogy az egyik
csoportot a suomi-finnekkel azonosítsuk.
Az észtekről Jordanes egy helyen azt írja, hogy a
Germán-óceán igen messzire nyúló partját lakják. Tekintettel arra, hogy a
Baltikum északi végein ma az észtek laknak, ez az információ a mai észtek
elődeire is vonatkoztatható. (Erről a kérdésről lásd még Tacitusnál.)
A balti finn népnevekhez kapcsolódó információk a
Geticában teljes mértékben korábbi szerzők műveiből származhatnak. A 116.
fejezetben olvasható népnevek azonban a gót szájhagyományra mennek vissza,
amelyet valószínűleg már Cassiodorus megörökített. A felsorolt népnevek közül a
mordens egész biztosan a mordvinokat
takarja, ezen népnév más értelmezési lehetősége fel sem merült a
szakirodalomban.
A mordens mellett a 116. fejezet felsorolásában
olvasható merens népnév a hagyományos
felfogás szerint az Oroszország középső területein hajdan őslakos merja népre
vonatkozik. A merjákat korábban a volgai finnugorokhoz sorolták. Újabb
kutatások szerint azonban nyelvük átmenetet képezett a volgai finnugor és a
balti finn nyelvek között.4 A merják előfordulása Jordanesnél arra
utal, hogy lélekszámában és gazdálkodásában jelentős finnugor nép volt. Az
orosz behatolás azonban az ő területüket érte el a leghamarabb, s ez, valamint
a kapcsolatok kezdeti békés jellege azt eredményezte, hogy a merják igen hamar
eloroszosodtak. A merens népnév azonban visszavezethető egy
’híres,dicsőséges’ jelentésű gót szóra is. Ez alapján I. Korkkanen úgy véli, hogy esetleg a
Strabónnál szereplő királyi szkíták törzsére vonatkozik,5 de a
finnugor merjákkal való egyeztetést sem veti el, nem dönt a kérdésben.6
Véleményem szerint, ha a fenti etimológia elfogadható, akkor is erőltetett a merens
népet a királyi szkítákkal azonosítani (a ’híres, dicsőséges’ nem
ugyanaz, mint a ’királyi’), a merjákkal való azonosításukat
továbbra is elfogadhatjuk.
Bokor János 1904-es fordításához lábjegyzetben csatolta
néhány népnév finnugor eredeztetését. Véleménye szerint a Hermanaricus
alattvalói között felsorolt thiud
törzs a csúddal azonos, az inaunxis
az Aunuksen maa foldrajzi névből ered (ezáltal az Olonyec vidéki inkerikre
utal), a vasinabronca a vesz (vepsze)
népet takarja, az imniscaris pedig a
cseremiszekkel hozható összefüggésbe. A szerző ezen azonosítások említésekor
nem hivatkozik más, korábbi művekre, noha adatai azokból származhatnak. A Getica
116. fejezetének népneveihez kapcsolódó jelentős szakirodalom részben
finnugristák nevéhez fűződik, de ez a témakör a 20. század közepére kikerült a
finnugrisztika érdeklődési köréből, így lassan kezd feledésbe merülni. A thiudos–csúdok
azonosítás először Thunmann
1774-es művében bukkant föl.7 Lindström 1852-ben és Koskinen
1862-ben ezt a szót összekapcsolta az utána következővel, amelyet viszont
kettébontottak, tehát úgy olvasták, hogy Thiudos in Aunxis. Ezt úgy
értelmezték, hogy csúdok Aunusban.8 Ezt az ötletet Porthan művében is megtaláljuk.9 Az
inaunxis népnévnek van másik finnugor magyarázata is. Kruse a Lett Henriknél található, a mai
Tartu környékén élt ugauni néppel
azonosítja.10 A vasinabroncas
népnév első felét Schlözer
azonosította az orosz krónikák vesz (vepsze) népnevével,11
majd a szó broncas elemében Schafarik
a skandináv források Beorma (Bjarmia) országát vélte felismerni.12
Az imniscaris azonosítása a cseremisz népnévvel szintén Thunmann művében bukkan fel először,13
Tomaschek, majd Mikkola azonban ezt a szót a mescsera népnévvel hozta összefüggésbe.14
A 116. fejezet felsorolásának néhány más szavához is
kapcsolódik finnugor vonatkozású magyarázat, amelyeket azonban Bokor János nem említ meg. Az Athaul
szóban Suhm 1772-ben az Etil (Volga) folyónevet ismerte föl,15
a Coldas népnevet pedig Kruse
1846-ban Kurland lakóival
azonosította.16
A finnugor népnevek keresése a 116. fejezetben onnan
eredhet, hogy Jordanes művének más fejezeteiben felbukkan a finn és észt
népnév. A híradást olvasva láncreakciószerűen gyűrűzött tovább a kutatók
körében a finnugor népnevek keresésének buzgalma. Az említett azonosítások
történelmileg nem igazolhatók, csak a szavak hangalakjának hasonlóságán
alapulnak. Valószínűsége csak a merens–merja, mordens–mordvin
azonosításnak van. Mellette szól a szavak teljes egybeesése – a
Jordanesnél olvasható alakokon gót végződések vannak –, valamint az a
tény, hogy a mordvinok és a merják talán még a krími gótok hatósugarában éltek,
egyszer-egyszer elvetődhettek hozzájuk gót kereskedők, avagy portyázó csapatok.17
Kiszínezett élményeik a mordvinok és a merják meghódításaként kerülhettek a gót
szájhagyományba, és onnan a krónikába.
A Getica 116. fejezetében olvasható népnevek erősen romlott
alakban maradtak ránk, a különböző kéziratokban különféleképpen írva. Ez adott
lehetőséget a leírt szavak tág értelmezésére. A finnugor megfejtések vonulata
mellett természetesen nagyon erős volt a gót irányzat is. Jordanes származását
és a Getica keletkezésének körülményeit ismerve logikus feltételezés művében
gót szavakat keresni. Korkkanen
megállapítása szerint a 116. fejezet felsorolása a gót szájhagyomány rögzítése
– jó néhány elírással. Az általa adott megfejtés történetileg is reális,
a Krím félsziget szűkebb és tágabb körzetében élt germán és szkíta-szarmata
törzsek nevét olvassa ki a felsorolásból. Az állítólagos finnugor népnevek
közül a thiudos szerinte a Scytha szóhoz tartozik, a kettő
együttes jelentése: ‘szkíta emberek’. A vasinabroncas szót vasinabrocansra helyesbíti, és
‘mezőlakó’-nak fordítja. Az imniscaris
eredeti gót alakja imniscans,
amely fordítása szerint ‘síkságon lakó’-t jelent. Az inaunxis
szót inaxungis alakban rekonstruálja, amely azt jelenti: ‘emberek,
akik kocsikban laknak’, és ily módon egy nomád népre utal. Ezen
magyarázatokat hihetővé teszi, hogy más forrásokban is olvashatunk
hasonlóképpen képzett népneveket. Könnyen lehet, hogy a germán alakok görög
népnevek tükörfordításai, lásd pl. Klaudiosz Ptolemaiosznál a hamaxobioi ’kocsilakók’
(gör. hamaxa ’[négykerekű] szekér’) népet.18
Az Athaul = Etil (Volga) azonosításnak lenne földrajzi realitása,
hiszen a Volga alsó folyása szinte látótávolságra lehetett a krími gótoktól,
azonban azt olvashatjuk, hogy a szó eredeti alakja Athal, és a következő
szó, a Navego első felével (Nave) alkot szókapcsolatot. A
rekonstruált Athal Naue kifejezés jelentése: ‘Noé családja’.
A sztyeppi népeket a történetírók hagyományosan Noé fiától, Gógtól
származtatták, melyet, ha máshonnan nem, Ady Endrétől mindannyian tudunk. És
valóban, a Navego
„népnév” harmadik szótagja és az utána következő Bubegenas
első betűje helyesbített ‘c’
alakban Korkkanen szerint Gógnak
olvasandó.19
Összefoglalva tehát, megállapíthatjuk, hogy a
Jordanes művének 21., 23., 36. és 120. fejezetében olvasható screrefennus,
fennus népnevek a finnekre és/vagy a lappokra vonatkoznak, az aesthus
népnév azonban nem biztos, hogy a mai észtek elődeit takarja. A 116. fejezetben
olvasható felsorolás szavainak nem mindegyike népnév, és többségük nem a
finnugorokra vonatkozik, a merens és a mordens azonban igen.
Szövegközlések, fordítások
Bokor János: Jordanes. A gótok eredete és tettei.
Középkori krónikások 3. Brassó, 1904.
Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Ford. a PTE
Ókortörténeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. A
jegyzeteket és a névmagyarázatokat írta Kiss Magdolna. Pécs, 2000., 2002.
Mommsen, Th.: Iordanis Romana et Getica, MGH AA V/I,
Berolini, 1882.
Szkrzsinszkaja, Je. Cs.: Iordan o proiszhozsgyenyii i gyejanyijah
getov. Getica. Moszkva, 1960.
Tanulmányok, monográfiák
Benedicty Róbert: A Thuleról szóló ethnographiai exkurzus a
kaisareiai Prokopiosnál. Antik Tanulmányok 10. (1963.) 59–65.
Bevezetés a
magyar őstörténet kutatásának forrásaiba, I:2. Szerk. Hajdú P., Kristó Gy., Róna-Tas A. Bp., 1976.
6.215, Iordanes. 165–166.
Klima, László: The Linguistic Affinity of the Volgaic
Finno-Ugrians and Their Ethnogenesis. Studia Historica Fenno-ugrica I. Oulu,
1996. 21–33.
Korkkanen, I.: The peoples of Hermanaric Jordanes Getica 116.
Suomalaisen Tiedeakatemian Toimituksia. Sarja B. Tom. 187. Helsinki, 1975.
Mikkola, J. J.: Die namen der völker Hermanarichs.
Finnisch-Ugrische Forschungen. 15. Helsinki, 1915. 56–66.
Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp., 1937. (reprint:
Bp. 1994.) A lappok elnevezései. 279–285.
A Getica finnugor
vonatkozású részleteinek fordítása
(A fordítást Kiss Magdolna készítette Th. Mommsen
1882-es kritikai kiadása alapján.)
3.23. Ezektől is kijjebb vannak az ostrogothák, a
raumaricusok, aeragnaricusok és a nagyon szelíd finnusok, akik Scandza minden
lakójánál szelídebbek.
5.36. Az óceán partján pedig, ahol a Vistula folyó
árja hármas torkolattal ömlik bele, a vidivariusok laknak, akik különféle
néptörzsekből sereglettek össze. Mögöttük ugyancsak az óceán partjain
telepedtek meg az aestusok, egy teljesen békés emberfajta.
23.116. Ugyanis, amikor a gótok királya Geberich
elköltözött a földi világból, bizonyos idő elteltével az amalus származású igen
híres Hermanaricus követte az uralkodásban, aki sok és szerfelett harcias
északi népet legyőzött és törvényeinek alávetett. Méltán hasonlították őt
néhányan az elődeink közül Nagy Sándorhoz. Hatalma alatt álltak, minthogy
ezeket legyőzte, a golthescytha, thiudos, inaunxis, vasinabronca, merens,
mordens, imniscaris, rogas, tadzans, athaul, navego, bubegena, colda [törzsek].
23.120. Ugyanő igázta le hasonlóan ésszel és erővel
az aestusok törzsét is, akik a German-óceán igen messzire nyúló partját lakják,
és Scythia és Germania minden népén úgy uralkodott, mintha saját alattvalói
lennének.
______________________
Jegyzetek
1 Mommsen,
Th.: Iordanis Romana et Getica, MGH AA V/I, Berolini, 1882. XXX–XLIV.
2 Iordanes: Getica. A gótok eredete
és tettei. Ford. a PTE Ókortörténeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss
Magdolna vezetésével. A jegyzeteket és a névmagyarázatokat írta Kiss Magdolna.
Pécs, 2002.
3 Lásd ugyanezen a honlapon a Halogalandi Ottár úti jelentése („Alfréd
király Orosiusa”) című fejezetben, illetve Klima László: Finnugor történeti chrestomathia II. Budapesti
Finnugor Füzetek. Bp. 2002. 5.
4 Bereczki
Gábor: A merja nyelv helye a finnugor nyelvcsaládon belül. Magyar Nyelv 85.
1989. 439–442.
5 Strabón: Geógraphika. (Ford.: Földy
József, előszó: Balázs János) Bp. 1977. 7, 3, 17
6 Korkkanen,
I.: The peoples of Hermanaric Jordanes, Getica 116. Suomalaisen Tiedeakatemian
Toimituksia. Sarja B. Tom. 187. Helsinki, 1975.
7 Thunmann,
J.: Untersuchungen über die Geschichte der östlichen europäischen Völker I.
Leipzig, 1774. 370.
8 Lindström,
J. A.: Försök till bevis att Rurik och hans vareger voro af Finsk härkomst.
1852. 9. (idézi Mikkola, J. J.: Die namen der völker Hermanarichs.
Finnisch-Ugrische Forschungen. 15. Helsinki, 1915. 57.) Koskinen, Y.: Tiedot Suomen suwun
muinaisuudesta. Helsinki, 1862. 129.
9 Porthan,
H. G.: Henrici Gabrielis Porthan: Opera selecta. Pars quarta. H. G. Porthans
skrifter i urval. Utgifna af Finska Litteratur- Sällskapet. fjerde delen.
Helsinki, 1870. 201.
10 Kruse, Fr. C. H.: Ur-Geschichte des
Estnischen Volkstammes und der Kaiserlich Russischen Ostseeprovinzen Liv- Esth-
und Curland überhaupt, bis zur Einführung der christlichen Religion. Moskow,
1846. 395.
11 Schlözer,
A. L.: Russische Annalen I-IV. Göttingen, 1802–1805. II. 41.
12 Schafarik,
P. J.: Slawische Alterthümer I-II. Leipzig, 1843–1844. I. 304.
14 Tomaschek,
W.: Kritik der ältesten Nachrichten über den skythischen Norden. II.
Sitzungsberichte der Philosophisch-historischen Classe der kaiserlichen
Akademie der Wissenschaften. 117. Wien, 1889. 13. Mikkola, J. J.: i. m. 62.
15 Suhm,
P. Fr.: Historie om de fra Norden Udvandrede Folk. I-II. Kiøbenhavn,
1772-1773. I. 117.
16 Kruse,
Fr. C. H.: i. m. 141, 396.
17 A mordvinok déli kereskedelmi
kapcsolatai régészetileg dokumentálhatók. Egyes mordvin fibulák a Fekete-tenger
mellékéről származhatnak. Lásd: Ambroz,
A. K.: Fibuli juga jevropejszkoj csasztyi SzSzSzR II. v do n. e. – IV. v
n. e. SzAI D1-30, Moszkva, 1966.
18 III.
5. 19 – Claudii Ptolemaei, Geographia I-II. Ed. C. F. A. Noble. Lipsiae,
1843–1845., Claudius Ptolemy: The Geography. Transl. and ed. by E. L.
Stevenson. New York, 1932.
19 Korkkanen, I.: i. m. 54–61.
(Klima László)