A pdf-változat letölthető innen

 

Hérodotosz: A görög-perzsa háború

 

 

 

Hérodotosz, „a történetírás atyja” a kisázsiai Halikarnasszoszban született Kr. e. 484 körül. Szülővárosa politikai életének tevékeny részese volt, a számára kedvezőtlen változások miatt egy időre Szamosz szigetére kellett menekülnie. Visszatért Halikarnasszoszba, majd később Athénban élt. Athén itáliai gyarmatvárosában, Thurioiban hunyt el, Kr. e. 425 táján. Élete folyamán több rendkívüli utazást tett kereskedelmi expedíciók tagjaként, talán maga is kereskedő volt. Leghíresebb útja az egyiptomi volt. Egyiptomból Türoszba és Babülonba is eljutott. Járt Thrákiában és Makedóniában is. Fölkereste a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárost, Olbiát is, ahol az ott élő görögöktől, valamint a városba belátogató szkítáktól szerezte értesüléseit a sztyeppi népekről, s a tőlük északabbra lakókról.1

 

 

Hérodotosz történeti könyvei

 

Hérodotosz hatalmas munkájában a görög–perzsa háborúk történetét írta meg. Műve csak halála után vált ismertté, később kilenc könyvre osztották, egy-egy könyvet a Múzsákról nevezve el. Hérodotosz a kor szintjén enciklopédikus méretű tudásanyagot halmozott fel és írt meg. Mondanivalója szétfeszíti a görög–perzsa háborúk leírását, a sok szálon futó cselekmény, a gyakori kitérők miatt egyes kutatók úgy vélik, hogy valójában különböző témájú művei egybeolvasztásával keletkezett a perzsa háborúk krónikája. Más kutatók azonban egységes, megszerkesztett műnek vélik. Hérodotosz munkássága nagy jelentőségű volt az ókori történeti, földrajzi irodalomban. Információit évszázadokon át másolták, alakítgatták az utódok, olykor-olykor hozzátéve valamit. E műveknek közös jellegzetessége, hogy a szkítákról írván szót ejtenek északi szomszédaikról. Közöttük sejthetünk finnugor népeket.2 Hérodotosz műve esetleges finnugor vonatkozásai miatt a finnugor népek történetét kutatók körében is nagy becsben áll.

Hérodotoszról, művéről és a rövidesen tárgyalandó népekről az alapvető ismereteket a Pauly–Wissowa féle Real-Encyclopädie szócikkei tartalmazzák.

 

 

Hérodotosz művének esetleges finnugor vonatkozásai

 

Hérodotosz a IV. könyvben, Szküthia és a szkütha–perzsa háború kapcsán említi a szküthák szomszédságában élő népeket. Értesülései alapján hangsúlyozza, hogy nem a szküthák rokonairól beszél, hanem más, nyelvükben és kultúrájukban eltérő népekről. A IV. könyv 13., 16.,3 18., 20., 21., 22., 23., 24., 26., 27., 32., 100., 101., 102., 105., 106., 107., 108., 109., 119., 120., 122., 123., 125., 136. bekezdéseiben ír a szkítákon túli népekről: az isszédonokról, az arimaszposzokról, a hüperboreuszokról, az androphagoszokról, a melankhlainoszokról, a budinoszokról, a thüsszagétákról, a iürkákról, a szauromatákról, az agathürszoszokról, a neuroszokról, a tauroszokról és a gelónoszokról. (Az isszédonokat már korábban is említi a masszagéták kapcsán az I. 201. bekezdésben, az arimaszposzok pedig mint a griffektől aranyat rabló emberek szerepelnek a III. 116. bekezdésben.)

E népek és feltételezett lakóhelyük azonosításának óriási szakirodalma keletkezett az elmúlt évszázadokban, melyben áttekintést Dovatur, Kallisztov és Sisova közös műve nyújt.4 Ugyan egy-két szerző egy-két népet korábban is finnugornak vélt, de a finnugrisztika Tomaschek 1888–1889-ben publikált tanulmánya5 nyomán figyelt föl a Hérodotosznál szereplő népnevekre. A cseh–osztrák szerző a szkítákon túl élt népeket részben a finnugorokkal hozta kapcsolatba. E népek lakóhelye, etnikai hovatartozása a mai napig eldöntetlen kérdés. A legváltozatosabb elméletek születtek. Nyugat–keleti irányban a Baltikumtól Kínáig terjedő terület legkülönbözőbb pontjai merültek fel lehetséges lakóhelyükként. Dél felé a Kaukázusig terjedő vidékek is szóba jöttek. Az etnikai besorolás is igen tarka képet mutat: szlávok, germánok, finnugorok, altajiak elődeit is keresték már Hérodotosz népei között.

Az ókori szerzők sok esetben pontatlanul tájolják be az általuk említett vidékeket. Jó példa erre a sok szerző által emlegetett Rhipai-hegység, amely nyugat–keleti irányban húzódik a leírások szerint, de valójában az észak–déli Urál hegységgel azonosítható. Ha ezt az azonosítást elfogadjuk, akkor arra gondolhatunk, hogy a hérodotoszi leírás legtávolabbi népei Nyugat-Szibéria vidékeire lokalizálhatók, s így a felsoroltak között több finnugor és szamojéd nép is lehet.

Hérodotosz leírása valószínűleg a Fekete-tenger mellékétől a Dél-Urálig tartó kereskedelmi útvonalat követi. Mondatai felidézik informátorának meséjét is: „Ha az ember megtesz egy nagy utat ezen a kopár tájon át, a magas hegyek tövében megérkezik egy olyan néphez…” (IV. 23., lásd lejjebb). A következő bekezdés teljes mértékben arról szól, hogy Hérodotosz a nagy utat ismerő és bejáró emberektől szerezte információit (IV. 24., lásd lejjebb). Korábban B. N. Grakov is gondolt arra, hogy a hérodotoszi leírás az Olbiától a Dél-Urálig vezető kereskedelmi útvonalat írja le. B. N. Grakov tanulmányát egyetértőleg idézi Fodor István.6

Ha elfogadjuk azt, hogy a szkítákon túli népek a kereskedelmi kapcsolataik miatt kerülhettek be Hérodotosz művébe, akkor idetartoznak azok a régészeti adatok, amelyek a Dél-Urál közel-távolában élő finnugorok kereskedelmi kapcsolatait bizonyítják. Az ananyijinói kultúra területén feltárt települések állatcsontanyaga a prémes állatok szükségleten felüli, feltehetőleg exportra irányuló vadászatáról, és a prémek feltételezhető kiviteléről tanúskodik.

A thüsszagéták, iürkák, kopaszok, isszédonok feltételezett finnugorságát tehát három érvvel bizonyíthatjuk:

1.     Hérodotosz leírásának földrajzi elemzése alapján e népek valahol a Dél-Urál környékén élhettek.

2.     Hérodotosz egy kereskedelmi útvonalat ír le. Az általa felsorolt népek ezen útvonal mellett éltek, és kereskedtek a görögökkel, szkítákkal.

3.     A Volga–Káma találkozásánál és a Káma felsőbb folyásvidékén élő finnugor népesség a Kr. e. 1. évezredben saját szükségletein felül, kereskedelmi célból foglalkozott prémes állatok vadászatával.

Az egyes népek tárgyalásánál feltételezett finnugorságukra részletesebben is kitérünk.

 

 

Isszédonok (I. 201., IV. 13., 16., 26., 27., 32.)

 

Az isszédon népnév Hérodotosz utáni szerzőknél is szerepel. Pomponius Mela például Essedones néven ír róluk,7 és a Meótisz (Azovi-tenger) vidékére helyezi őket. Hasonló olvasható róluk Pliniusnál.8 Ez a lokalizáció ellentmond a Hérodotosz leírásából kikövetkeztethető helymeghatározásnak. Ennek folytán a kommentátorok aszerint helyezik az isszédonokat a térképre, hogy Hérodotosznak, vagy inkább a későbbi történetíróknak hisznek. A régészeti leletek alapján közelítő kutatók a Kazahsztánban, illetve a tőle északra lévő Urálon túli területeken feltárt leletekkel és kultúrákkal kapcsolják össze az isszédonokat.

A népet finnugor eredetűnek gondolta Grousset,9 azon belül pedig ugornak K. V. Szalnyikov.10

A magyar millecentenárium tiszteletére rendezett „Honfoglalás és nyelvészet” c. konferencián tartott előadásában Harmatta János úgy vélte, hogy az isszédon nép neve az Iszety folyó nevéből származik, és a jenyiszeji osztjákok (ketek) paleoszibériai népére vonatkozik.11

Hérodotosz leírása alapján minden okunk megvan arra, hogy az isszédonokat Kazahsztán füves legelőire vagy az Urálontúl lejtőire lokalizáljuk. Utóbbi esetben akár ősugorok is lehettek. Az isszédonok emberevő temetkezési szokásaira Bolton altaji,12 Tomaschek pedig tibeti párhuzamokat13 hoz fel.

 

 

Arimaszposzok (III. 116., IV. 13., 27.)

 

A kutatók egy része abban is kételkedik, hogy ez az egyszemű nép egyáltalán létezett. Mégis, sokan hajlanak arra, hogy higgyenek Ariszteásznak és Hérodotosznak, mert leírásukban ez a nép reális, a környezetével kapcsolatot tartó etnikumként tűnik fel. Oroszországi régészek az ÉK-Kazahsztánban feltárt taszmolai kultúrához14 kapcsolták őket.

Az arimaszposzokat a kutatók közül csak Lappo-Danyilovszkij tartotta finnugoroknak (csúdoknak).15

 

 

Androphagoszok (IV. 18., 102., 106., 119., 125.)

 

A kutatók többsége a Dnyeper mellékétől északkeletre elterülő tájakon kereste az androphagosz nép lakóhelyét. A nézetek főleg az androphagosz terület északi határának meghúzásában különböznek. Amennyiben területük északi határát az erdőövezetbe helyezzük, akkor logikus feltételezés finnugoroknak gondolnunk őket. Orosz és ukrán régészek a Dnyeper vidékének különböző régészeti kultúráit kapcsolták az androphagoszokhoz. Az emberevő androphagoszok nyomait Illinszka16 ukrajnai földvárakban vélte fölfedezni.

A finnugor eredeztetés ötlete igen régi: először Eichwaldnál merült föl, illetve az ő terminológiája szerint az androphagosz is egy „finn törzs”, közelebbről a szamojéd.17 Később Tomaschek a mordvin népnevet ’emberevő’-nek magyarázta, s más forrásokból is tudván a mordvinok harci kedvéről és kegyetlenségéről,18 az androphagoszokat, akiknek neve szintén emberevőt jelent, s Hérodotosz szerint valóban embereket is ettek, a mordvinokkal, valamint a kihalt merjákkal és muromákkal azonosította.19

Az androphagoszok finnugorságát támogatta a 20. század első felében Ebert,20 Minns21 és Grousset22 is. Tomaschek érveit Vasmer bírálta.23

A magyar kutatók közül Munkácsi Bernát,24 majd Moravcsik Gyula25 is hivatkozott Tomaschek tanulmányára. Utóbbi egy lábjegyzetben idézi az arimaszposzok, iürkák, andropfagoszok, budinoszok, thüsszagéták, melankhlainoszok etnikumára vonatkozó szakirodalmat is.26 A magyar kutatók elfogadták Tomaschek elméletét egyes népek finnugorságáról.27

Az androphagoszok lehettek finnugorok, de nem szólnak megdönthetetlen érvek e feltételezés mellett.

 

 

Melankhlainoszok (IV. 20., 100., 101., 102., 119., 125.)

 

A melankhlainoszokról Hérodotosz több olyan adatot is közöl, amelyek segítségével megkísérelhető e nép és lakóhelye azonosítása. A 20. bekezdésből megtudjuk, hogy „a melankhlainoszokon túl a vidék … ember nem lakta mocsár és pusztaság”. A 100.-ból, hogy „Szküthia belső területét északon … végül pedig a melankhlainoszok földje határolja.” És, hogy mennyire északon laknak, arról a 101. bekezdés szól: „…a tengertől a szárazföld belsejébe a szküthákon túl lakó melankhlainoszokig ugyancsak húsz nap alatt lehet eljutni.” A szövegértelmezés során az északi tájon található mocsárvidéket próbálták meghatározni a kutatók. Az orosz erdőssztyepp vidékén a Zsitomir–Putyivl–Orjol–Tula–Kazany vonaltól északra kezdődik a mocsarakkal szabdalt erdős vidék. (A pusztaság Hérodotosznál valószínűleg lakatlan tájat jelent.) E területen belül feltehetőleg a kereskedelmi útvonalak közelében élhettek a melankhlainoszok, hiszen így ismerhették meg őket a szkíták és a görögök. A kevés adat nyomán a kutatók egy igen széles sáv különböző szegleteiben keresték e népet Litvániától az Ilmeny-tavon, a Felső-Volgán és Moszkva környékén át a Kazányig terjedő vidéken.

Tomaschek a Don és az Oka vízválasztójához telepíti a melankhlainoszokat, és úgy véli, hogy a 20. bekezdésben említett mocsár a Kljazma és az Oka alsó folyásánál (Rjazany és Murom között) lehetett.28

A későbbi antik források (Scyl. Peripl. 79.; Pomponius Mela I. 110, II. 14.; Plinius NH VI. 15.; Ammianus Marcellinus XXXI. 5.) a Kaukázusba helyezik a melankhlainoszokat, s néhány kutató ezt a lokalizálást fogadja el.

A régészeti leletegyüttesekkel, kultúrákkal való egybevetés során a Dnyeper és a Don környékén, valamint a Gyeszna és a Szejma mellékén (a juhnovszkaja kultúra népességében) keresték a melankhlainoszokat.

A melankhlainoszok mint finnugorok szerepelnek Eichwaldnál.29 Šafarik a népnévben a finn ‑lainen képzőt fedezte fel, és a népet a merjákkal és a marikkal azonosította.30

Hérodotosz a nép nevéről is közöl információkat: a melankhlainoszok nevüket onnan kapták, hogy mindannyian fekete ruhában járnak. A finnugor etnikai azonosításban ezt az információt Tomaschek használta fel. Azon néprajzi adat alapján, hogy a cseremiszek régebben kizárólag fekete ruhát viseltek, a melankhlainosz népet velük azonosította.31 Vasmer ezt is kritizálta.32

A melankhlainoszok finnugorságáról írt Kiessling,33 Kretschmer,34 Ebert,35 Minns36 és Grousset37 is.

A melankhlainoszokat valamivel több kutató vélte finnugoroknak, mint az androphagoszokat. A kérdés eldöntésében alapvető fontosságú lenne pontosan tudnunk, hogy e népek milyen messze laktak a Fekete-tenger partvidékétől, illetve a szkítáktól. Hérodotosz a melankhlainoszokról azt írja, hogy a tengertől húsz napi járóföldre laknak, az androphagoszok földjéről pedig azt közli, hogy az északi irányban 11 napi hajóútra lévő szkíta határt követő pusztaságon túl található. Az androphagoszok lakóhelyének távolsága tehát nem szerepel a leírásban pontosan. Már amennyiben pontos adatnak tekintjük, ha Hérodotosz megadja a távolságot az egy nap alatt megtehető úttal mérve. Ugyanis ez a távolság nehezen megbecsülhető, nagyon sok tényezőtől függ. Talán 20–40 km közé tehetjük. Ez egy-két napi út megbecsülése esetében még nem eredményez nagy eltéréseket, de az említett húsznapi útnál már több száz km-es eltéréseket okozhat, ha különbözőképpen számítjuk ki az egy nap alatt megtett távolságot. A melankhlainoszokról is csak annyit mondhatunk: talán lehettek finnugorok.

 

 

Budinoszok (IV. 21., 22., 102.,, 105., 108., 109., 119., 120., 122., 123., 136.)

 

A szkítákon túli népek közül a budinosz szerepel legtöbbször Hérodotosz művében. A 21., 108. és 109. bekezdés viszonylag sok információt tartalmaz erről a népről. Néhány adat azonban ellentmond egymásnak. Az egyik adatcsoportba azon információk sorolhatók, amelyek a budinosz nép görög kapcsolatairól szólnak: a budinoszok területén található a Gelónosz nevű város „hellén isteneknek szentelt és hellén módra berendezett szentélyek”-kel, a városban a hellén eredetű gelónoszok laknak, akiket egy kikötővárosból űztek el. A gelónoszok félig szkíta, félig görög nyelvet beszélnek. A görögök keverik is a budinosz őslakókat a hozzájuk menekült hellenizálódott gelónoszokkal: „a budinosz népet gelónosznak nevezik”.

A fentiek alapján a budinoszok lakóhelye a Fekete-tenger melléki görög városoktól túlságosan messze nem lehetett. Talán a budinosz is egy szkíta csoport volt, hiszen a gelónoszok félig szkíta félig görög nyelvet beszéltek, s bizonyosan nem véletlenül menekültek a budinoszokhoz: valamiféle rokonság fennállhatott köztük. Ezek az adatok vezethették arra a kutatók egy részét, hogy a budinoszok lakóhelyét a Dnyeper vagy a Don középső folyása mellé, illetve a Volga–Don közbe helyezzék.

Hérodotosz azonban úgy foglal állást, hogy a helléneknek nincs igazuk, amikor a budinoszokat összekeverik a gelónoszokkal. Ez arra mutat, hogy nemcsak görög, hanem más forrásból is voltak információi a budinoszokról. Nyilván ugyanazon szkíta kapcsolataira kell gondolnunk, akiktől értesült a szkítáktól északra élő népekről. Ezen informátor(ok)tól származhatnak a budinoszok erdeiről szóló hírei. A budinosz erdők „közepén egy hatalmas tó és mocsár terül el, amelyet nádas övez”. E nép fiai vidrára és hódra vadásznak, valamint megeszik a fenyőmagvakat is.

Ha a budinoszok erdőlakók voltak, akkor lehettek akár szlávok, germánok, baltiak vagy finnugorok is. Az etnikai meghatározásban további fogódzókat jelenthetne az erdő közepén található nagy tó és mocsár azonosítása. Felhasználható még a budinoszok küllemét tárgyaló leírás is: mindannyiuknak „kék a szeme és vörös a haja”.

A budinoszok erdeit Ukrajnától a Dél-Urálig, nagy tavukat és mocsarukat a Baltikumtól Nyizsnyij Novgorod és Rjazany környékéig keresték a kutatók. E hatalmas területen a mai napig élnek finnugorok, logikus tehát, hogy a budinoszok finnugor származtatása is fölmerült már.

A finnugor származtatás ötlete Tomaschektől származik. Elméletét arra alapozta, hogy az udmurtok között gyakorta találkozhatunk kék szemű és vörös hajú emberekkel.38 A budinoszok lakóhelyét ennek megfelelően a Közép-Volga vidékén kereste.39 Tomaschek nyomán Kiessling,40 Ebert41 és Kretschmer42 is átvette a budinoszok finnugorságára vonatkozó ötletet. Vasmer nem fogadta el a budinosz–udmurt azonosítást.43

A 19. század végén – 20. század elején Oroszországban többen is írtak a budinoszok finnugorságáról: Miscsenko, Braun, majd Zabelin. Szemenkovics a mordvinokkal azonosította őket.44 A szovjet kutatók közül P. N. Tretyjakov és Liberov támogatta a budinoszok finnugor származtatását. Tretyjakov véleménye szerint a gorogyeci kultúra legdélibb földvárai a Don és a Volga között a budinoszok emlékei lehetnek. E földvárak a régészeti párhuzamok alapján az ősmordvin népességhez köthetők.45 Liberov 1969-es publikációjában úgy vélte, hogy a Don középső folyásvidékére észak felől bevándorló abasevói kultúrát finnugor népesség alkotta, ők lehettek a Hérodotosz által említett budinoszok. Nézetét később a régészeti érvek mellett a vidék földrajzi neveinek elemzésével is igyekezett alátámasztani. Úgy vélte, hogy az abasevói népesség erza-mordvin volt.46 E véleménnyel szemben a finnugor régészet kutatói úgy gondolják, hogy az abasevói népesség éppen fordítva, délről vándorolt észak felé, és feltehetőleg valamilyen indoeurópai nyelvet beszélt.47

Liberov nézeteivel összevethető Vékony Gábor véleménye. Az abasevói kultúrát ő is finnugornak tartotta, ebben Liberovhoz hasonlóan tért el az általános felfogástól. Azt azonban elfogadta, hogy az abasevói népesség délről vándorolt észak felé. Csakhogy a kultúrát az ősmagyarokhoz kapcsolta. Véleménye szerint a magyarok őshazája a Dnyeper és a Donyec folyók közti területen volt, az ősmagyar népesség pedig a budinoszokkal, az androphagoszokkal vagy a melankhlainoszokkal azonosítható. Érveit nyelvi, azon belül szókészleti elemzésekre alapozta. Nézeteit a magyar őstörténet-kutatás nem fogadta el.48

Megemlítendő még, hogy a budinoszok is szerepelnek a Hérodotosz utáni forrásokban, melyek alapján lakóhelyük a Kaukázusban kereshető.

A budinosz nép etnikai azonosítása ugyanannyira bizonytalan, mint az eddig tárgyalt többi nép nyelvének és lakóhelyének meghatározása. Amennyiben elfogadjuk kapcsolatukat a gelónoszokkal, úgy kételkednünk kell finnugorságukban. Ha viszont az erdei életmódjukra vonatkozó adatokat vesszük figyelembe, akkor ez a feltételezés mégsem zárható ki.

 

 

Gelónoszok (IV. 108., 109., 120., 136.)

 

Hérodotosz szerint a budinoszok befogadták a menekülő gelónosz népet. A gelónosz félig szkíta keveréknép volt. Ha azonban arra gondolunk, hogy a görögök összekeverték őket a budinoszokkal, utóbbiakat pedig talán finnugornak tarthatjuk, akkor jogosan merül fel a kérdés: nem lehettek a gelónoszok is finnugorok? Erre a lehetőségre eddig csak Szemenkovics gondolt: hellén–finn (finnugor) keveréknek nevezte őket.49 Ugyanakkor a budinoszok földjén található Gelónosz nevű várost Tomaschek, Ebert, Minns és Kiessling is finnugor területekre helyezte: a Közép-Volga vidékre, illetve Perm környékére.50 E szerzők azonban a gelónosz népet nem tartották finnugor eredetűnek. A Hérodotosz utáni források nyomán egyes kutatók a gelónoszokat is a Kaukázusban keresik.

Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy tengerparti városukból a gelónoszok egészen a finnugorokig menekültek volna. A Fekete-tenger mellékével kereskedelmi kapcsolatokat tartó finnugor területeken eddig még egyetlen régészeti feltárás során sem került elő valamiféle hellén kultúra nyoma.

 

 

Thüsszagéták (IV. 22., 123.)

 

A thüsszagéta nép a budinoszoktól északkeletre lakik, vadászatból tartja fenn magát. Földjükön négy nagy folyó ered, amelyek a Maiétisz-tóba ömlenek. Hérodotosz közli a folyóneveket is: Lükosz, Oarosz, Tanaisz és Szürgisz.

Ezekből az adatokból kell kiindulnunk, ha a thüsszagéták lakóhelyét és etnikai kapcsolatait próbáljuk meghatározni. Amennyiben a budinoszoktól tényleg hét napi pusztaság választotta el őket, úgy lakóhelyük igen távol esett a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosoktól, ezért a kutatók többsége a Don folyótól keletre vélte őket megtalálni. Többen a Volga–Oka közben, a Közép–Volgánál, a Káma, sőt az Ob mentén keresték a thüsszagétákat.

A Káma mellékére helyezte a thüsszagéták már Heeren is.51 Később a kutatók egy része azért gondolt erre a vidékre, mert a thüsszagéta népnevet a Csuszovaja folyó nevéből vezették le.52 A „Honfoglalás és nyelvészet” c. konferencián Harmatta János a thüsszagéta ~ Csuszovaja azonosításra is adott etimológiai levezetést: egy esetleg paleoázsiai eredetű, a finnugor nyelvekben is megtalálható ’folyóvíz, áradás’ jelentésű szóból magyarázta. Ennek alapján a thüsszagéta népet az obi-ugorokkal azonosította.53 Tomaschek egy másik művében az Ob mellékére helyezték a thüsszagéták lakóhelyét.54 A thüsszagéták finnugorságát Marquart is elfogadta.55 Minden kutató, aki a Dontól északra vagy északkeletre képzeli el a thüsszagéták földjét, egyben azt is állítja, hogy e nép finnugor volt. A Volga-Oka köz északi részén, a Felső-Volga mellett a merják, az Oka mentén a mordvinok etnogenezise zajlott a Kr. e. 1. évezred közepén. A Közép-Volga mellett a cseremiszek, a Káma alsó folyásánál, az udmurtok, középső folyásánál a komi-permjákok, az Obnál pedig az obi-ugorok elődei éltek ebben az időben. E népek valamelyike jöhet számításba a hérodotoszi thüsszagéta népként. A thüsszagéta ~ Csuszovaja azonosítás az obi-ugorok egyik ősvogul csoportjához köti őket.

A régészek is a felsorolt területek kultúráit kapcsolták a thüsszagétákhoz: P. N. Tretyjakov és K. F. Szmirnov a permiek és egyes cseremisz csoportok elődeinek tekinthető ananyjinói kultúrát, A. P. Szmirnov pedig a kultúra megnevezése nélkül a Közép-Volga vidék kora vaskori emlékeit.56

A IV/123. bekezdés azonban ellentmond annak a feltételezésnek, hogy a thüsszagétákat ilyen távol helyezzük a Fekete-tenger mellékétől. A thüsszagétáknál eredő négy folyó a Maiétisz-tóba, tehát a Fekete-tengernek a Krím-félsziget által bezárt tulajdonképpeni öblébe, az Azovi-tengerbe ömlik. A négy folyónév azonosítása a mai folyónevekkel eddig nem vezetett egyértelmű eredményre. A folyónevek közül csak a Tanaisz ismerős. Ez a Don. A Don az egyetlen jelentősebb, nagy távolságot megtevő folyó, amely az Azovi-tengerbe torkollik.  Ha tehát azt az állítást fogadjuk el, hogy a thüsszagéták területéről induló folyók, mind a Maiétisz-tóba ömlenek, akkor rövidebb mellékfolyókra kell gondolnunk, melyből viszont az következik, hogy a thüsszagéták mégsem éltek olyan távol a Fekete-tenger mellékétől. A probléma csak akkor oldható meg, ha feltételezzük, hogy Hérodotosz téved a folyók kapcsán: azok vagy nem a thüsszagéták földjén erednek, vagy nem az Azovi-tengerbe torkollnak. A szakirodalomban találunk ilyen kísérleteket: a Lükosz folyót Miscsenko és Kiessling az Urál folyóval azonosította. Jóval nagyobb tábora van az Oarosz ~ Volga azonosításnak. Ez lényegében többségi véleménynek tekinthető. A folyók azonosítása összefügg Dareiosz szkítaellenes hadjáratának útvonalával is.57

Ezek a kérdések már igen távol visznek a minket érdeklő kérdéstől, a hérodotoszi műben szereplő egyes népek finnugorságától. Visszakanyarodva a thüsszagétákra, megállapíthatjuk, hogy Hérodotosz leírása ez esetben is ellentmondásos. Ennek ellenére a kutatók többsége finnugoroknak tartja őket, de nincs egységes vélemény, hogy mely finnugor alcsoport őseinek tekinthetők. Hérodotosz e helyének értelmezésében nehéz új szempontokat találni. A régészettől viszont még várhatók újabb adatok. A gorogyeci kultúra értékelését azonban nehezíti, hogy népessége nem hagyta ránk temetőit, így használati tárgyairól, a jellemző viseletről és ékszerekről hiányosak az ismereteink. A gorogyeci kultúrát követő ősmordvin korszak temetőiben azonban látható a helyi népesség és a Fekete-tenger mellékének kulturális kapcsolata. Az ananyjinói kultúra alsó-kámai és közép-volgai temetői a legfejlettebb vaskori finnnugor népesség emlékeinek tarthatók. Az ananyjinóiak élénk kapcsolatban álltak a sztyeppövezet népességével. Fejlett kultúrájuk emlékeit látva róluk elképzelhető, hogy nemcsak kereskedelmi, hanem politikai-stratégiai ügyekben is tárgyalásban álltak a szkítákkal. A gorogyeci népességről feltételesen, de az ananyjinóiról feltétlenül elképzelhető, hogy a szkíták rendelkeztek róluk információkkal, melyeket Hérodotosz is hallhatott és így művébe beépíthetett.

 

 

Iürkák ( IV. 22.)

 

A iürkák a thüsszagéták közvetlen szomszédságában laknak. Mindössze ennyit közöl lakóhelyükről Hérodotosz. A thüsszagéták lakóhelyét pedig a budinoszokéhoz viszonyítva határozza meg. Így tehát csak viszonylagos képünk lehet a iürkák lakóhelyéről is. Az eddigi kutatások során főként az Urál-hegység európai lejtőin, illetve Nyugat-Szibéria tájain keresték őket. E lokalizációból következik, hogy a iürka akár finnugor népesség is lehetett.

Az Urál előterében kereste a iürkákat Heeren, Herrmann és A. P. Szmirnov.58 Nyugat-Szibériában Tomaschek, Treidler, Minns és Rugyenko.59 Egyes kutatók Szibéria keleti tájaira helyezték a iürkák lakóhelyét, Neumann pedig inkább északra,60 a Pecsora mellékére és az Ob torkolatvidékére.

Az ananyjinói régészeti kultúra megismerése után általánossá vált a vélemény, hogy ez az emlékegyüttes a iürka nép hagyatéka. A régészeti feltárások kiterjedésével egyre több kultúra vált ismertté, és szaporodtak a már ismert kultúrákhoz tartozó leletek is. Ennek nyomán a kutatók egyre nagyobb területre terjesztették ki az ananyjinói típusú leletek körét. A kultúra alaposabb megismerése azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a Volga–Káma találkozásánál elsőként megismert ananyjinói leletek a környék legfejlettebb népességéhez tartoztak. A iürkákat az ananyjinói kultúrával hozta összefüggésbe A. P. Szmirnov.61 K. F. Szmirnov csak a kultúra északkeleti területeit azonosította a iürkák lakóhelyeként.62

A iürkák lakóhelyének kijelölése nem független a népnév megfejtésétől: a iürka a többségi vélemény szerint az orosz krónikák jugor népnevével függ össze. A korai krónikák alapján arra gondolhatunk, hogy a jugor nép az Urál európai oldalán élő vogul csoport lehetett. Később azonban, ahogy az orosz behatolás elérte Nyugat-Szibériát, és a hódítók fölfedezték, hogy az Ob és mellékfolyói mentén az európai jugorokkal rokon közösségek élnek, a jugor népnév jelentésbővülésen ment át. A későbbi krónikák a jugorok hazáját, Jugriát is áthelyezték az Urálon túlra. A hérodotoszi iürka népnevet a jugor népnév kiterjesztett értelmezését alapul véve az egész ugor, vagy csak az obi-ugor etnikai egységgel azonosították a kutatók. A iürkákat az obi-ugorokkal és Jugriával hozta összefüggésbe Neumann, Tomaschek, Herrmann, Kretschmer, és Zsebeljov is.63 Általánosságban a finnugorokhoz kapcsolta őket Müllenhoff.64 Az ősmagyarokat is a iürkákhoz sorolta Marquart és Molnár Erik.65

A „Honfoglalás és nyelvészet” című konferencián Harmatta János a iürka népnevet finnugor eredetűnek nevezte. Vogul, osztják és votják szavak alapján egy finnugor ’erős, hős, úr’ jelentésű szóból vezette le, a népet pedig kikövetkeztethető lakóhelyük és lovas vadász életmódjuk alapján a magyarokkal azonosította.66

A iürka nép későbbi szerzőknél tyrcae (Plinius: IV/19.) és turcae (Pomponius Mela: I/116.) alakban is előfordul. Ez alapot adott egyes szerzőknek, hogy e népnév mögött türköket keressenek. Valószínűbb azonban, hogy a iürka alak az eredeti.

 

 

Argippaioszok (IV. 23., mint kopaszok: IV. 24.)

 

Az argippaioszok köves és kopár tájon laknak, magas hegyek tövében. A kutatók ebből az információból következtetve lakóhelyüket az Urál, Altaj, Kaukázus, sőt a Kárpátok lábainál is keresték már. A legelterjedtebb vélemény szerint a Dél-Urálban élhettek. E népről viszonylag sok néprajzi-antropológiai jellegű információt is közölt Hérodotosz, melyek szintén segíthetnek lakóhelyük és nyelvük meghatározásában.

A argippaioszok orra lapos, álla nagy. Ez mongoloid vonásnak nevezhető. Ugyanakkor egyes uráli népekben is igen erős a mongoloid vonás, tehát köztük is fellelhető ez az arctípus.

Az argippaioszok születésüktől fogva kopaszok, állítja Hérodotosz. Ez talán mégsem igaz, gondolták a tudós utódok, ellenben számtalan altaji népnél a férfiak borotválták a fejüket.

Az argippaioszok fák gyümölcsein élnek. A gyümölcs levét kipréselik és tejjel keverve fogyasztják. E pontikon nevű fa a zelnicemeggy lehet, esetleg vadmeggy. Török népek tejjel isszák a levét, köztük a baskírok lényegében ugyanolyan módon, ahogy Hérodotosz leírja.

Az argippaioszok „szkütha ruhában járnak ugyan, de a saját külön nyelvükön beszélnek…” Ez az adat a sztyeppi életmódot és kultúrát követő, az erdő és a sztyepp határán élő népre utal.

A felsoroltakból elég egyértelműen következik, hogy az argippaioszokban valami ősaltaji, azon belül őstörök népet keressünk. Hérodotosz művének írása idején azonban az ugorok déli csoportja, az ősmagyarok is ilyen jellegű kultúrával rendelkezhettek, ezért fölmerülhet az ősmagyarokkal való azonosítás. Ez az elmélet bizonyíthatatlan, mivel a magyarság kultúrája annyira megváltozott az évszázadok folyamán, hogy nem tudjuk párhuzamba állítani a Hérodotosz által felsorolt jellegzetességekkel. A kutatástörténetből csak Hansen és Pjankov neve említhető, mint akik fölvetették az argippaioszok finnugorságát.67

 

A lejjebb idézett részletekben még előfordulnak a szauromaták, az agathürszoszok, a neuroszok és a tauroszok is. Finnugor származtatásuk nem merült föl, ezért itt nem foglalkozunk velük.

 

 

Szövegközlések, fordítások

 

Herodoti Historiarum libri IX (Teubner, Lipcse 1935.),

Herodote Histoires (Les belles lettres, Párizs 1948–1960.),

Herodotus with an English Translation (The Loeb Classical Library, Cambridge, Massachusets, 1957–1960.)

Hérodotosz: A görög–perzsa háború. (Bibliotheca Classica) Bp., 1989. Fordítás, utószó és jegyzetek: Muraközy Gyula.

Hérodotosz: A görög–perzsa háború. Bp., 1998. Fordítás: Muraközy Gyula, utószó: Hegyi Dolores.

 

 

Tanulmányok, monográfiák

 

Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba, I:2. Szerk. Hajdú P.–Kristó Gy.–Róna-Tas A. Bp., 1976. 6.121.3 Hérodotos. 128–129.

Csernyenko, Je. V.: Szkifo-perszidszkaja vojna. Kijev, 1984.

Dovatur, A. I. , Kallisztov, D. P., Sisova, I. A.: Narodi nasej sztrani v «Isztorii» Gerodota. Moszkva, 1982.

        Az androphagoszokról: 237–238., 350.: 214. és 611. j.

        Az argippaioszokról: 248–249.: 231. j.; 250–251.: 234. j.; 251–252.: 237. j.

        Az arimaszposzokról: 255–257.: 249. j.

        A budinoszokról: 352–354., 360–361.: 613., 620. és 622. j.

        A gelónoszokról: 355–357., 357–359.: 615. és 617. j.

        Az isszédonokról: 253–255.: 242–248. j.

        A iürkákról: 248–249.: 231. j.

        A melankhlainoszokról: 243–244., 350–352.: 224. és 612. j.

        A thüsszagétákról: 244–245.: 227. j.

Harmatta János: A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban. Honfoglalás és nyelvészet. A honfoglalásról sok szemmel III. Szerk. Kovács László, Veszprémy László. Bp. 1997. 119–140.

A PWRE vonatkozó szócikkei:

        Herrmann, A.: Issedoi. IX. 1916. 2235–2246.

        Herrmann, A.: Iyrkai. X. 1919. 1386–1387.

        Herrmann, A.: Melanchlanoi. XV. 1932. 407.

        Herrmann, A.: Thyssagetai. VI. 1937. 755.

        Kiessling, M.: Geloni. VII. 1912. 1014–1015.

        Tomaschek, W.: Androphagoi. I. 1894. 2168–2169.

        Tomaschek, W.: Argippaioi. II. 1896. 719–721.

        Tomaschek, W.: Budinoi. III. 1899. 990–991.

        Wernicke, K.: Arimaspoi. II. 1896. 826–827.

Tomaschek, W.: Kritik der älteste Nachrichten über den Skythischen Norden I–II. Sitzungsberichte d. Phil.-Hist. Classe d. Kais. Akademie d. Wissenschaften. 116. Wien, 1888. 715–780.; 117. Wien, 1889. 1–70.

 

 

Hérodotosz negyedik könyvének esetleg finnugorokra vonatkozó részei

 

(A részletek a Hérodotosz A görög–perzsa háború című kötetből valók. Bp. 1989. Fordítás, utószó és jegyzetek: Muraközy Gyula.)

 

I. 201. Miután Kürosz leigázta e népet, felébredt benne a vágy, hogy a masszagétákat is uralma alá hajtsa. Úgy hírlik, hogy ez az erős és hatalmas nép napkeleten lakik, túl az Araxész folyamon, az isszédonokkal szemben. (100.)

 

III. 116. Köztudomású, hogy itt, Európa északi részén lelik a legtöbb aranyat. Hogy milyen módon, arról nem tudok pontosan beszámolni. Beszélik, hogy az egyszemű arimaszposz törzs férfi tagjai rabolják griffmadaraktól, de én bizony nem hiszem, hogy léteznének egyszemű emberek, akik különben a normális emberekhez hasonlítanak. (243.)

 

IV. 18. A Borüszthenész túlsó partján a tengerhez legközelebb Hülaia terül el. Ettől északra szkütha földműveseket találunk, akiket a Hüpanisz folyónál lakó hellének borüsztheneitésznek hívnak, ők azonban saját magukat olbiopolitésznak. Ezeknek a földművelő szkütháknak a területe tehát kelet felé, a Pantikapész folyóig háromnapi járóföld, északi irányban pedig tizenegy napi hajóút a Borüszthenészen. A fölöttük elterülő föld már végtelenbe nyúló pusztaság. A pusztaság után az androphagoszok különálló, semmiképpen sem szkütha népe lakik. Ezek fölött azután valóban pusztaság a táj, ahol semmiféle emberfajta nem él meg. (272.)

 

IV. 20. A királyi szkütháktól északra egy másik, nem szkütha nép, a melankhlainoszok laknak. A melankhlainoszokon túl a vidék, tudomásunk szerint, ember nem lakta mocsár és pusztaság. (273.)

 

IV. 21. Aki a Tanaisz folyón átkel, már nem szkütha földön jár. Az első rész azoknak a szauromatáknak a puszta vidéke, akik a Maiétisz-tó öblétől tizenöt napi járásnyira laknak észak felé; itt ezen az egész területen sem vadon nőtt fa, sem gyümölcsfa nincs. A vidék másik része a budinoszoké, ezt a területet viszont mindenfelé sűrű erdő borítja. (273.)

 

IV. 22. A budinoszoktól északra először egy hét nap alatt bejárható pusztaság terül el, s a pusztaságon túl, kissé keleti irányban, a thüsszagéták nagy lélekszámú, különálló népe él, amely vadászatból tartja fenn magát. A közvetlen szomszédságukban, ugyanezen a tájon laknak a iürkák. Ezek is vadászatból élnek, és a következőképpen vadásznak. A vadász felmászik egy fára – mert sűrűn borítják fák a vidéket – és onnan figyel. Mindegyiknek ott van készenlétben a lova, amelyet megtanított hason feküdni, hogy alacsonynak látsszék, továbbá a kutyája. Ha a vadász megpillantja a fáról a vadat, nyilával rálő, lemászik a fáról, a lovára pattan, és üldözőbe veszi, nyomában a kutyájával. Ezektől keletre más szküthák laknak, akik valamikor kiváltak a királyi szküthák közül, s így jutottak el erre a vidékre. (273.)

 

IV. 23. Ezeknek a szkütháknak a vidékéig az összes felsorolt terület termékeny talajú síkság, ezután azonban köves és kopár. Ha az ember megtesz egy nagy utat ezen a kopár tájon át, a magas hegyek tövében megérkezik egy olyan néphez, amelynek tagjai, mint mondják, születésüktől fogva kopaszok – de a nők is, nemcsak a férfiak –, és abban is hasonlítanak egymásra, hogy az orruk lapos és az álluk nagy. Szkütha ruhában járnak ugyan, de a saját külön nyelvükön beszélnek, és a fák gyümölcsein élnek. A fa neve, amely táplálja őket, pontikon, s nagyjából olyan magas, mint egy fügefa. Gyümölcse hasonló a babhoz, de mag is van benne. Ha megérik, vászondarabokon átnyomják, ilyenkor sűrű és fekete folyadék folyik ki belőle, melynek neve aszkhü. Ezt nyalogatják és tejjel keverve is isszák, sűrű seprőjéből pedig gyümölcsízt készítenek, melyet szintén elfogyasztanak. Jószáguk ugyanis kevés van, mert alig akad jó legelő. Valamennyien egy-egy fa alatt laknak, amelyet télen fehér nemezzel takarnak be, de nyáron leveszik a takarót. Ezeket az embereket senki sem bántja, mert szentnek tartják őket, nincs is semmiféle harci fegyverük. Ők igazítják el a szomszédok közt támadt viszályt, s ha egy gyilkos hozzájuk menekül, azt senki se bántja. A nevük argippaiosz. (274.)

 

IV. 24. Ezekig a kopaszokig a vidéket és az ott lakó népeket tehát elég jól ismerjük. Mert eljutnak hozzájuk egyrészt a szküthák, másrészt a Borüszthenész kikötőjében és a többi pontoszi kikötőhelyen lakó hellének, akiktől nem nehéz értesüléseket szerezni. Az idelátogató szküthák hét tolmács segítségével hét nyelven tárgyalnak. (274.)

 

Idáig tehát ismerjük a vidéket, a kopaszokon túli területről azonban senki nem tud biztosat mondani, mert az oda vezető utat áthághatatlan hegyek zárják el, amelyeken még senki sem hatolt át. Igaz, a kopaszok azt beszélik – én ugyan nem hiszem, amit mondanak –, hogy a hegyekben kecskelábú emberek laknak, s ha valaki még ezeken is túljut, olyan emberekre talál, akik hat hónapot alszanak, amit meg éppenséggel nem fogadok el. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a kopaszoktól keletre az isszédonok laknak. Hogy a kopaszoktól és az isszédonoktól északra mi van, arról semmit sem tudunk, azon kívül, amit ők maguk híresztelnek róla. (274–275.)

 

IV. 26. Mint mesélik, az isszédonoknak ilyenek a szokásaik. Ha valakinek meghal az apja, az egész rokonság juhokat hajt oda, az állatokat áldozatként levágják, a húsukat földarabolják, de földarabolják a házigazda meghalt apját is, aztán összekeverik az egész húst, és feltálalják lakomának. A halott fejéről pedig lehúzzák a bőrt, megtisztítják, bearanyozzák, aztán istenszoborként tisztelik és évenként nagy áldozatokat mutatnak be előtte. A fiú itt úgy tiszteli az apját, mint a hellének a halottakat a halotti ünnepeken. Különben pedig ezekről is az a hír járja, hogy igazságosak, s hogy az asszonyoknak a férfiakéval egyenlő jogokat adnak. (275.)

 

IV. 27. Ezt tudjuk tehát róluk. Az isszédonok állítása szerint rajtuk túl az egyszemű emberek és az aranyat őrző griffek laknak. Ezeket a híreszteléseket átvették tőlük a szküthák, a szkütháktól pedig mi többiek, s a szküthák után arimaszposz néven nevezzük őket, mert szkütha nyelven az arima egyet, a szpu pedig szemet jelent. (275.)

 

IV. 32. A hüperboreoszokról viszont sem a szküthák, sem más ott lakók nem mesélnek semmit, legfeljebb talán az isszédonok. Azt hiszem azonban, ezek sem tudnak róluk semmi érdemlegeset, azt ugyanis a szküthák is emlegetnék, akárcsak az egyszeműek. (276.)

 

IV. 100. Szküthia belső területét északon, az Isztrosztól kezdve, először az agathürszoszok, aztán a neuroszok, majd az androphagoszok, végül pedig a melankhlainoszok földje határolja. (303.)

 

IV. 101. Szküthia területe tehát négyszöget alkot, két oldalát a tenger határolja, s a szárazföldbe épp annyit nyúlik be, amennyit a tengerpartból elfoglal. Mert az Isztrosztól tíz napig tart az út a Borüszthenészig, és ugyanannyi ideig a Borüszthenésztől a Maiétisz-tóig, de a tengertől a szárazföld belsejébe a szküthákon túl lakó melankhlainoszokig ugyancsak húsz nap alatt lehet eljutni. (303–304.)

 

IV. 102. Tanácsot tartottak a szküthák, és megegyeztek, hogy egymagukban nem képesek nyílt csatában visszaverni Dareiosz seregének támadását. Követeket küldtek szomszédaikhoz, így hát a szomszéd királyok is összeültek tanácskozni a roppant sereg közeledtének hírére. A tanácskozáson a taurosz, az agathürszosz, a neurosz, az androphagosz, a melankhlainosz, a gelónosz, a budinosz és a szauromata király vett részt. (304.)

 

IV. 105. A neuroszok pedig a szkütha szokásokat követik. Dareiosz hadjárata előtt egy nemzedékkel el kellett hagyniuk országukat a kígyók miatt. Hirtelen ellepték ugyanis földjüket a kígyók, és kintről, a pusztaságból is özönlöttek befelé, így aztán kénytelenek voltak szedni a sátorfájukat és átköltözni a budinoszokhoz. (304–305.)

 

IV. 106. Az androphagoszok élnek minden nép között a legvadabb szokások szerint, sem jogot, sem törvényt nem ismernek. Ez a nomád nép a szküthákéhoz hasonló viseletben jár, de külön nyelvet beszél. A felsorolt népek közül egyedül ők esznek emberhúst. (305.)

 

IV. 107. A melankhlainoszok mindannyian fekete ruhában járnak, s a nevük is innen ered. Különben szkütha szokások szerint élnek. (107.)

 

IV. 108. A budinosz nagy, népes törzs, amelyben mindenkinek kék a szeme és vörös a haja. Van egy nagy, fából épített városuk, Gelónosz a neve. A magas és minden oldalon harminc sztadion hosszú városfalak teljes egészében fából készülnek, akárcsak a lakóházak és a templomok. Állnak itt hellén isteneknek szentelt és hellén módra berendezett szentélyek is, istenszobrokkal és oltárokkal, azok is fából, és háromévenként bakkhikus ünnepet rendeznek Dionüszosznak. Mert a hellén eredetű gelónoszok, akiket elűztek a kikötővárosból, itt, a budinoszok földjén telepedtek le, s félig szkütha, félig hellén nyelvet beszélnek. A budinoszok azonban más nyelven beszélnek, mint a gelónoszok, és nem is az ő életmódjuk szerint élnek. (305.)

 

IV. 109. Mert ezen a földön a budinoszok az őslakók, akik nomád módon élnek. A vidék lakói közül egyedül ők eszik meg a fenyőtobozban lévő magokat. A gelónoszok viszont földművelők, kenyeret esznek, kertet művelnek, és sem alakra, sem bőrszínre nem hasonlítanak a budinoszokhoz. És bár a hellének a budinosz népet gelónosznak nevezik, nincs igazuk. Az országot a legkülönbözőbb fák borítják sűrű erdőkben, s a legsűrűbb erdő közepén egy hatalmas tó és mocsár terül el, amelyet nádas övez. Ebben aztán vidrát meg hódot fognak, továbbá egy négyszögletes fejű állatot, amelynek irhájával köpenyt bélelnek, heregolyójával pedig méhbetegséget gyógyítanak. 305–306.)

 

IV. 119. Így beszéltek a szküthák követei, a különböző népektől összegyűlt fejedelmek pedig megtanácskozták a dolgot, de nem jutottak egyetértésre. A gelónosz, a budinosz és a szauromata király közös akarattal megígérte, hogy segítséget nyújt a szkütháknak. Az agathürszosz, a neurosz, az androphagosz, a melankhlainosz és a taurosz király viszont a következő választ adta:… (309.)

 

IV. 120. Ez volt tehát a királyi szküthák egyik hadereje, és a leírt útvonalon kellett haladnia. A királyság másik részének a haderejét két törzs tette ki, a nagyobbiknak Idanthürszosz, a kisebbiknek Taxakisz volt a királya. A két törzs egyesült, s hozzájuk csatlakoztak a gelónoszok és a budinoszok is. Az ő feladatuk az volt, hogy egynapi járással a perzsák előtt haladjanak, ne bocsátkozzanak ütközetbe, de mindenkor a haditerv szerint cselekedjenek. Először azok felé az országok felé hátráljanak, amelyek megtagadták tőlük a szövetséget, hogy belevonják őket is a háborúba. (310.)

 

IV. 122. A szküthák átkeltek a Tanaiszon, nyomukban a perzsák is szintén átkeltek, és addig üldözték az előttük haladókat, míg át nem keltek a szauromaták földjéről a budinoszokéra. (311.)

 

IV. 123. Amíg a perzsák szkütha és szauromata földön jártak, nem találtak semmi elpusztítanivalót a sivár pusztaságon. Mikor azonban betörtek a budinoszok területére, s ott állt előttük a fabástyás város, amelyet budinosz lakói elhagytak és kiürítettek, azt azután végre felégethették. Dolguk végeztén, folyvást a lovasok nyomában, átvonultak az országon, s egy sivatag pusztába értek. Ez a sivatag, amely a budinoszok földjétől északra húzódik, s amelyen nyoma sincs emberi településnek, széltében hét nap járóföld. Túl a sivatagon a thüsszagéták laknak, földjükön négy nagy folyó ered, amelyek a maiéták földjét átszelve, az úgynevezett Maiétisz-tóba ömlenek. Ezek pedig: a Lükosz, az Oarosz, a Tanaisz és a Szürgisz. (311.)

 

IV. 125. S mivel Dareiosz nem hagyott fel az üldözéssel, a szküthák az előzetes haditerv szerint azokba az országokba húzódtak vissza, amelyek megtagadták tőlük a szövetséget. Először a melankhlainoszok földjére vonultak, akiket rémületbe ejtett a szküthák és a perzsák betörése, innen aztán átmentek az androphagoszok földjére … A melankhlainoszok, az androphagoszok és a neuroszok azonban, mikor a szküthák és a perzsák megjelentek a földjükön, rémületükben megfeledkeztek minden korábbi fenyegetőzésükről, és mindig északnak tartva elmenekültek a pusztaságba. (312.)

 

IV. 136. Mikor a szküthák meghallották a dolgot, tüstént felkerekedtek, egyesítették két seregrészüket – azt, amelyben a szauromaták, és azt, amelyben a budinoszok meg a gelónoszok voltak –, és üldözőbe vették az Isztroszhoz tartozó perzsákat. (136.)

 

______________________

Jegyzetek

 

1 Hérodotosz életének eseményeit lásd: Jacoby, F.: Herodotos. Pauly–Wissowa: Real-Encyclopädie (PWRE), Suppl. H. 2. 1913. 205–520.

2 Hérodotosz népneveit Pentti Aalto és Tuomo Pekkanen kereste össze a későbbi forrásokban: Latin sources on North-eastern Eurasia, I-II. Asiatische Forschungen, Band 44., 57. Wiesbaden, 1975., 1980.

3 E két bekezdést lásd a jelen mű Ariszteasz és az Arimaszpeia című fejezetében.

4 Dovatur, A. I. – Kallisztov, D. P. – Sisova, I. A.: Narodi nasej sztrani v «Isztorii» Gerodota. Moszkva, 1982.

5 Tomaschek, W.: Kritik der ältesten Nachrichten über den skythischen Norden I–II. Sitzungsberichte d. Phil.-Hist. Classe d. Kais. Akademie d. Wissenschaften. 116. Wien, 1888. 715–780.; 117. Wien, 1889. I. Abhandlung/1–70.

6 Grakov, B. N.: Csi mala Olvija torgovelni znoszini z Povolzsjam i Priuraljam v arhaicsnu i klasszicsnu jepohi? – Relations commercials entre Olbia et les regions du Volga et de l’Oural. Arheologija (Kijev), I. 1947. 23–28. Fodor István: Prémkereskedelem, művészet, hitvilág. Kereskedelem és hatása őseink korában. In: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Az Arany János Múzeum Közleményei, XI. Nagykőrös, 2008. 128.

7 De situ orbis libri III. – II/1.

8 Naturalis historiae libri XXXVII. – IV. 88., VI. 20. Az isszédonok további említéseit lásd A. Herrmann szócikkében: Issedoi. PWRE, IX. 1916. 2235–2246.

9 Grousset, R.: The Empire of the Steppes. A History of the Central Asia. New Brunswick, New Jersey, 1970. 10–11., valamint a jegyzetekben is: Notes/Chapter 1. 547. 14. j. Grousset hivatkozik Tallgren régészeti megállapításaira (Sur l’origine des antiquités dites mordviennes. ESA XI. (1937). A Tallgren által említett régészeti leletek azonban nem tartoznak a mordvinokhoz.

10 Szalnyikov, K. V.: Ob etnyicseszkom szosztave naszelenyija leszosztyepnovo Zauralja v szarmatszkoje vremja. Szovjetszkaja Etnografija, 1966/5. 124.

11 Harmatta János: A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban. Honfoglalás és nyelvészet. A honfoglalásról sok szemmel, III. Szerk. Kovács László, Veszprémy László. Bp., 1997. 120–123.

12 Bolton, J. D. P.: Aristeas of Proconnesus. Oxford, 1962. 76–77.

13 Tomaschek, W.: i. m. I. 748–751.

14 A kultúra névadó lelőhelye Kazahsztán Pavlodari Területén található. A taszmolai kultúra jellemző leletei az egy nagyobb és több kisebb halomsírból álló kurgáncsoportok. A taszmolai népesség nomád állattartással foglalkozott.

15 Lappo-Danyilovszkij, A. O.: Szkifszkije drevnosztyi. Szentpétervár, 1887. 21– Idézi Dovatur–Kallisztov–Sisova: i. m. 255–257.: 249. j.

16 Illinszka, V. A.: Androfagi, melanhleni, budini abo szkifi. Arheologija (Kijev), 1970 (XXIII), 35.

17 Eichwald, E.: Darius Hystaspes zeiht nach der Gegend von Pinsk. Dorpater Jahrbücher für Litteratur, Statistik und Kunst besonders Russlands, III/I. 1834. 14.

18 Lásd Isztakhrinál, Julianusnál és az ismeretlen magyar püspök levelében, in: Klima László: Finnugor történeti chrestomathia I. Budapesti Finnugor Füzetek 12. Bp. 1999.

19 Tomaschek, W.: i. m. II. 1889. 7–16.

20 Ebert, M.: Südrussland in Altertum. Bonn–Lipcse, 1921. 86.

21 Minns, E. H.: Scythians and Northern Nomads. The Cambridge Ancient History/III. Chapter IX. 1929. 192.

22 Grousset, R.: i. m. 10–11.

23 Vasmer, M.: Schriften zur slavischen Altertumskunde und Namenkunde (szerk. H. Bräuer), I-II. Berlin, 1971. I. 215–216.

24 Munkácsi Bernát: Az ugorok legrégibb emlékezete. Ethnographia/5. 1894. 160–180.

25 Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai. Bp. 1934. 29.

26 Moravcsik Gyula: i. m. 31/3. jegyzet

27 Moravcsik Gyula: i. m. 29.: „…azt kétségtelennek tartjuk, hogy Herodotos egyes tudósításai finn-ugor és hún-török népekre vonatkoznak.”

28 Tomaschek, W.: i. m. II. 17.

29 Eichwald, E.: uott.

30 Šafarik, P. J.: Slawische Alterthümer I-II.. Lipcse, 1843–1844. I. 295–296.

31 Tomaschek, W.: i. m. II. 16–19.

32 Vasmer, M.: i. m. I. 217.

33 Kiessling, M.: Geloni. PWRE, VII. 1912. 1015.

34 Kretschmer, K.: Scythae. PWRE, II. A. 1923. 930.

35 Ebert, M.: i. m. 86.

36 Minns, E. H.: i. m. 192.

37 Grousset, R.: i. m. 10–11.

38 Tomaschek, W.: i. m. II. 16–18.

39 Tomaschek, W.: Budinoi, i. m. 990.

40 Kiessling, M.: i .m. 1014.

41 Ebert, M.: i.m. 86.

42 Kretschmer, K.: i. m. 931.

43 Vasmer, M.: i. m. I. 217.

44 Az idézett szerzők műveit még nem láttam, forrásom: Dovatur–Kallisztov–Sisova: i. m. 352–354.: 613. j.

45 Tretyjakov, P. N.: Vosztocsnoszlavjanszkije plemena. Moszkva, 1953.2 96–97.

46 Liberov, P. D.: Problema bugyinov i gelonov v szvetye novih arheologicseszkih dannih. Matyeriali i isszledovanyija po arheologii SZSZSZR, 151. 1969. 17.; Etnyicseszkaja prinadlezsnoszty naszelenyija szrednyevo Dona v szkifszkoje vremja. Matyeriali i isszledovanyija po arheologii SZSZSZR, 177. 1971. 114–115.

47 Fodor István: Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből. Régészeti Füzetek Ser. II. No. 15. Budapest, 1973. 22–23.

48 Vékony Gábor: A magyar etnogenezis szakaszai II. Életünk, 1997/3. 389.

49 Szemenkovics, V. I.: i. m. 21.

50 Tomaschek, W.: i. m. II. 28. és uő.: Budinoi, i. m. 990.; Ebert, M.: i.m. 189.; Minns, E. H.: i. m. 192. és Map 4.; Kiessling, M.: i. m.1014.

51 Heeren, A. H. L.: Ideen über die Politik, den Verkehr und den Handel der vornehmsten Völker der alten Welt. Erster Theil, Asiatische Wölker. Zweite Abtheilung, Phönicier, Babylonier, Scythen, Indier. Wien, 1817. 189.

52 Šafarik, P. J.: i. m. I. 296–297.; Tomaschek, W.: i. m. II. 32.

53 Harmatta János: i. m.

54 Tomaschek, W.: Budinoi, i. m. 989.

55 Marquart, J.: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge. Lipcse, 1903. 55–56.

56 Tretyjakov, P. N.: i. m. 97.; Szmirnov, K. F.: Szavromati: Rannyaja isztorija i kultura szarmatov. Moszkva, 1964. 270.; Szmirnov, A. P.: Ocserki drevnyej i szrednyevekovoj isztorii narodov Szrednyevo Povolzsja i Prikamja. Matyeriali i sszledovanyija po arheologii SZSZSZR, 28. 1952. 67.

57 A négy folyóról lásd Dovatur–Kallisztov–Sisova: i. m. 651–653. j., 377–379.

58 Heeren, A. H. L.: i. m. 188–190., 206–207.; Herrmann, A.: Iyrkai. PWRE X. 1919. 1386–1387.; Szmirnov, A. P.: Szkifi. Moszkva, 1966. 102.

59 Tomaschek, W.: i. m. II. 43.; Treidler, H.: Die Skythen und ihre Nachbarvölker. Archiv für Antropologie, Neue Folge XIII. 1915. 293.; Minns, E. H.: i. m. 107.; Rugyenko, Sz. I.: Altaj i jego drevnyije obitatyeli. In: Dokladi na jezsegodnih cstyenyijah pamjatyi L. Sz. Berga, IV-VII. Moszkva–Leningrád, 1956–1959. 65.

60 Neumann, K.: Die Völker des südlichen Russlands in ihrer geschichtlichen Entwicklung, Lipcse, 1847. 14–15.

61 Szmirnov, A. P.: i. m. 62.

62 Szmirnov, K. F.: i. m. 270.

63 Neumann, K.: i. m. 15; Tomaschek, W.: i. m. II. 43–44; Herrmann, A.: Iyrkai. i. m.1386–1387.; Kretschmer, K.: i. m. 932.; Zsebeljov, Sz. A.: Szevernoje Pricsernomorje: Isszledovanyija i sztatyji po isztorii Szevernovo pricsernomorja antyicsnoj epohi. Moszkva–Leningrád, 1953. 345.

64 Müllenhoff, K.: Deutsche Altertumskunde, III. Berlin, 1892. 15.

65 Marquart, J.: i. m. 55–60.; Molnár, E.: Problemi etnogeneza i drevnyej isztorii vengerszkovo naroda. Studia Historica, 13. Bp. 1955. 79. (Tomaschekre hivatkozva, i. m.)

66 Harmatta János: i. m.

67 Hansen, A.: Ost-europa nach Herodot mit Ergänzungen aus Hippocrates. Dorpat, 1844.; Pjankov, I. V.: Argippei: isztocsnyiki. In: Ucsonije zapiszki Uralszkovo unyiverszityeta, 101. Szerija isztorii/17. 1969. Idézi Dovatur–Kallisztov–Sisova: i. m. 25

 

 (Klima László)