Az rtf-változat letölthető innen

 

A vótok története

 

 

 

A vót nép lakhelye évszázadokkal ezelőtt Északkelet-Észtországtól a Ladoga-tóig, délen pedig Novgorodig terjedt. A 19–20. században azonban már csak Nyugat- és Észak Ingermanland falvaiban éltek, Narvától északkeletre. Finn kutatók 1990 őszén azt az információt kapták szovjet hivatalos szervektől, hogy a Szovjetunióban 67 vót nemzetiségű személy él. A vót nyelv a balti finn nyelvek déli ágához tartozik, legközelebbi rokon nyelve az észt (északi észt nyelvjárás). A vót nyelvet gyakorlatilag kihaltnak tekinthetjük, az egykori vót falvakban csak néhány öreg beszéli még, és ők is inkább az izsór nyelv egy vótos nyelvjárását használják.

 

A vót nyelv és nép kialakulásával kapcsolatban megoszlik a kutatók véleménye. Az ismertebb álláspont szerint a vótok ősei a Narva folyótól keletre vándorolt északi észtek voltak, akik a Kr. u. 1. évezred során váltak külön néppé. A másik nézet szerint a vót nép a helyi (vótföldi) neolitkori és korai vaskori lakosságból alakult ki, amely mind etnikailag, mind pedig nyelvileg közeli rokonságban állt a nyugatabbra élő észtországi törzsekkel.

 

A vótok elődeivel összefüggésbe hozható legkorábbi régészeti leletek a Kr. utáni 4–7. századból származnak. Az izsórokkal együtt a vótok voltak az ingermanlandi terület őslakói. Területük fontos kelet–nyugati kereskedelmi utak mentén feküdt a Finn-öböl délkeleti partvidékén. A szláv törzsek (krivicsek és szlovének) bevándorlása a 6–8. században érte el a Pejpusz (Csúd)-tó és az Ilmeny-tó közötti területeket, majd a 10. században lassan kiterjedt Ingermanland más vidékeire is.

A régi orosz krónikákban először Novgorod alapításával kapcsolatban (859) fordul elő a különböző balti finn népeket – köztük valószínűleg a vót népet is – jelölő csúd elnevezés. Először 1069-ben említik a források külön a vót népnevet vod alakban, amikor a vót seregek a polocki fejedelemmel szövetkezve Novgorodot támadják, de vereséget szenvednek. A 11. századtól kezdve a vótok Novgorod befolyási övezetébe kerülnek, s a feudális Novgorodi Fejedelemségtől való függőség az elkövetkező évszázadokban tovább nőtt. A vótok lakta területek a fejedelemség északi részét alkották.

A 12. század közepétől a vótok már együtt harcolnak Novgoroddal a häméiek, majd a 13. században a svédek és a német lovagrend ellen, miközben a vótok területeit is gyakran pusztították idegen seregek, a vót népet pedig tizedelték a különböző járványok. A novgorodi hadseregbe 1270-től tartoztak a vótok és az izsórok. Novgorodban a katonai és a politikai hatalom a keleti szlávok kezében volt, de egy írásos adat szerint a novgorodi vecsén főleg „csúdul” beszéltek. Tehát a vótok igen fontos szerepet játszottak a novgorodi állam életében. A 13. században a vótok lakta területek a Narva folyótól az Izsora folyóig és a Finn-öböltől Gdov városáig terjedtek.

A katolikus egyház érdeklődése is felébredt a vót területek iránt. III. Sándor pápa a 12. század végén bullájában említi Vótföld pogányait (pagani Watlandiae). Annak ellenére, hogy a vótok a görögkeleti vallást vették fel, a római pápa 1255-ben saját püspököt is kinevezett a karjalai és a vót területekre. A Vótföld iránt a német lovagrend is élénken érdeklődött, csapatai gyakran betörtek oda. Az 1440-es években vót hadifoglyokat hurcoltak magukkal, akiket aztán Kurlandban telepítettek le. A helyi lett lakosság által krevéneknek (oroszoknak) nevezett vótok a 19. század közepére asszimilálódtak.

1478-ban a Moszkvai Fejedelemség magához csatolta Novgorodot, annak területét öt adminisztratív egységre osztva, amelyek közül az egyiket „Vót ötödnek” (Vodszkaja pjatyina) nevezték. 1484-ben és 1488-ban nagyszámú vótot deportáltak Oroszország középső részeibe, s helyükre oroszokat hoztak. A deportálás oka valószínűleg a birodalom határvidékének biztosítása volt. Ugyanezt a célt szolgálta az is, hogy a vót területeken különleges figyelmet szenteltek a pravoszláv hit terjesztésének, amely a hatalom és az orosz hegemónia biztos támasza volt. Ennek ellenére a 16. század közepén két novgorodi püspök is arról kesereg, hogy a vótok továbbra is pogány hitben élnek. Ezután megerősítették az e területeken végzett misszionáriusi munkát. A térítést jelzi, hogy az őslakosok körében orosz keresztnevek kerültek használatba.

1617-től közel egy évszázadon keresztül Vótföld Svédország része lesz. Az erőszakos térítés és az adóterhek miatt sok vót Oroszországba menekült, helyükre evangélikus finneket hoztak Délkelet-Finnországból.

A nagy északi háborúban (1700–1721) újra gazdát cserélt e vidék, nehéz csaták után Nagy Péter orosz cár megalapította Szentpétervár városát (1703), majd sok vótot Kazanyba deportáltak. Az új fővárosba és környékére nagy számban érkeztek oroszok, ami fölerősítette a vótok már korábban elkezdődött asszimilálódását. A cár kegyeltjei földbirtokokat kaptak Ingermanlandban, a falusi lakosság terhei megnövekedtek.

A 19. század közepére tovább gyengült a vót identitástudat, amelynek utolsó védőbástyája a vót nyelv volt. Ekkortájt a vótoknak kb. a fele tudott oroszul, de szinte teljesen az orosz kultúra hatása alatt álltak, amelynek elmélyülését az ortodox vallás is elősegítette. Hiába volt számottevő a vótok népköltészete, tárgyi kultúrája és hagyományai, egyre inkább terjedtek az orosz dalok és az orosz viselet. A 19. század második felében a karjalaiak, izsórok és vepszék száma jelentősen növekedett, a vótok száma azonban ötödére csökkent.

 

A múlt század közepétől napjainkig a következőképpen alakult a vótok létszáma:

 

1848

5 148 fő

1917

kb. 1 000 fő

1926

705 fő

1942

3–500 fő

1959

kb. 50 fő (anyanyelvűség 70%-os)

1982

66 fő

1989

62 fő (anyanyelvűség 50%-os)

 

A vótok történelmük során nemcsak az oroszokba olvadtak be, hanem az észtekbe, finnekbe, izsórokba is. Az 1930-as években a vótok már olyan kevesen voltak, hogy a szovjet hivatalos szervek nem tartották szükségesnek az irodalmi nyelv kialakítását. A fiatalok gyakorlatilag már ekkor áttértek az orosz nyelv használatára.

A vótok felgyorsult asszimilációjához a szovjethatalom is hozzájárult. A vót parasztok egy részét deportálták, a megmaradtakat pedig kolhozokba kényszerítették. Korlátozták a vótokat a csónakhasználatban, halászatban, a háziipar gyakorlásában. Mindez elősegítette a vótok városba áramlását. Sokakat hitük miatt értek repressziók, másokat pedig azért űztek el otthonukból, mert nem vallották magukat orosznak. A végső döfést a vót népnek valószínűleg a hagyományos életmód és foglalkozások (földművelés, állattenyésztés, halászat, kézművesség) megszűnte adta.

A II. világháború is hozzájárult az előbb említett tendenciák elmélyüléséhez, mivel Leningrád (Szentpétervár) közelsége miatt a vótok lakta területek frontvonalba kerültek. A németek és finnek visszavonulásakor az inkeri finnekhez és izsórokhoz hasonlóan vótokat is evakuáltak Finnországba. A háború után a szülőföldjükre visszatérőket a szovjet hatóságok szétszórták a birodalomban, s csak 1956-ban települhettek haza, de akkorra házaikban már többnyire orosz családok laktak.

 

A lívekhez hasonlóan a vót népet illetően is talán az a legkülönlegesebb, hogy egészen napjainkig fennmaradt, hiszen a vótoknak sosem volt önálló adminisztratív területük, irodalmi nyelvük, nyomtatott irodalmuk, anyanyelvi oktatásuk, s a történelem sem kényeztette el őket, hiszen háborúk, járványok, éhínség, deportálások, evakuációk gyakran váltogatták egymást. A vótok lakta területek stratégiailag rendkívül fontos helyen feküdtek, mind kereskedelmi, mind pedig katonapolitikai szempontból, s ez sorsdöntővé vált e kis nép életében, amely létszámát és történelmét tekintve sohasem volt „nagy nép”, de hagyományos életmódját folytatva ragaszkodott szülőföldjéhez.

 

 

(Bereczki András)