Az rtf-változat letölthető innen

 

A marik (cseremiszek) története

 

 

 

Mari – illetve külső elnevezésük szerint cseremisz – nyelvrokonaink az északi szélesség 45° és 60°, valamint a keleti hosszúság 56° és 58° által határolt területen élnek néhány részint összefüggő tömbben. Saját autonóm területük, a Volga középső folyásánál elterülő Mari Köztársaság 1991 óta önmagát alkotmányában szuverénnek nevező állam Oroszországon belül. A szuverenitás hangoztatása a szovjet korszak utáni időkben a nemzeti nyelv és kulturális sajátosságok megőrzésének igényét jelzi. A 2002-es népszámlálás adatai szerint Oroszországban 605 ezer mari nemzetiségű ember él. A Mari Köztársaság az otthona e népesség mintegy felének. A szomszédos Nyizsnyij-Novgorodi Területen 9 ezer, a Kirovi Területen kb. 50 ezer ember mari nemzetiségű ember él. A felsoroltakon kívül jelentős mari népesség található még Baskíriában (100 ezer fő), a Tatár Köztársaságban (20 ezer fő), Udmurtiában (10 ezer fő) és a Jekatyerinburgi Területen (25 ezer fő). Az Oroszország egyéb területein elszórtan élő marik létszáma mintegy 100 ezer fő. A marik két nagy nyelvjárási-etnokulturális csoportra oszlanak, a hegyi és a mezei marikra.

 

A mari nép kialakulásának mozzanatait főleg az újabb régészeti kutatások alapján egyre jobban ismerjük. A Kr. e. 1. évezred második felében, illetve a Kr. u. 1. évezred elején a gorogyeci kultúra és az azelinói kultúra népei között sejthetjük a marik elődeit. A gorogyeci kultúra a Közép-Volga vidék jobb partján volt őshonos, míg az azelinói kultúra a bal parton, illetve a Vjatka mentén. A mari etnogenezis ezen két szála jól mutatja a marik kettős kötődését a finnugorságon belül. A gorogyeci kultúra túlnyomó részben a mordvin etnogenezisben játszott szerepet, keleti csoportjai azonban a hegyi mari etnikai csoport alapnépességét alkották. Az azelinói kultúra visszavezethető az ananyjinói kultúrára, amelynek korábban csak a permi finnugorok etnogenezisében tulajdonítottak szerepet, ma már azonban úgy látják, hogy esetleg ugor és ősmari csoportok is tartozhattak az ananyjinói kultúra bomlásakor kialakuló újabb régészeti kultúrák népei közé. A mezei mari etnikai csoport is ananyjinói hagyományokra vezethető vissza.

 

A kelet-európai erdőzóna finnugor népeinek történetéről igen kevés írásbeli adattal rendelkezünk, ezeknek a népeknek az írásbelisége nagyon későn, egy-két kivételtől eltekintve csak az újkorban alakult ki.

A cseremisz népnevet először egy 10. századra datált, de valószínűleg egy-két évszázaddal későbbi írásos forrás említi c-r-misz alakban. E forrás szerint a cseremiszek (marik) a kazárok alattvalói voltak.

Ezután a 12. század elején összeállított orosz őskrónika említi a cseremiszeket (marikat), lakóhelyükként az Oka torkolatvidékét nevezvén meg.

 

A finnugor népek közül a marik kerültek legszorosabb kapcsolatba a Volga-vidékre betelepült török népekkel. Ez a kapcsolat még ma is igen erős. A volgai bolgárok a 9. század elején érkeztek a Fekete-tenger melléki Magna Bulgáriából a Volga és a Káma összefolyásának vidékére, ahol létrehozták a Volgai Bolgár Birodalmat. A volgai bolgár vezető réteg a kereskedelmi akciókból befolyó jövedelemre alapozva tudta fenntartani hatalmát. Kereskedtek a környező finnugor népektől érkező mézzel, viasszal, prémmel is. A volgai bolgárok és a különböző Közép-Volga vidéki finnugor népek között a kapcsolat zavartalanabb volt, mint a finnugorság kapcsolata a kelet felé terjeszkedő oroszokkal.

A Volgai Bolgár Birodalmat 1236-ban az Ázsia belseje felől előretörő mongolok számolták fel. Batu kán az általa meghódított és igazgatott területen létrehozta az Aranyhorda nevű államalakulatot. Ennek központja az 1280-as évekig a hajdani bolgár fővárosban, Bolgariban volt. Az Aranyhordával és a belőle később kiszakadó Kazányi Tatár Kánsággal a marik szövetséges viszonyban álltak. Erre utal, hogy a mariknak volt adót nem fizető, hadviselő rétegük is. Ez utóbbi a mongol–tatárok legütőképesebb alakulatai közé tartozott. Szintén a szövetséges viszonyra utalhat a törökségi el ’nép, birodalom’ szóhasználata a marik lakta vidék megnevezésére. A marik mindmáig Mari Elnek nevezik hazájukat.

 

A nyugati irányú tatár expanzióval szemben álltak az orosz fejedelemségek keleti hódító törekvései. A keleti terjeszkedés fontos lépése volt a Volga mentén Nyizsnyij-Novgorod megalapítása 1221-ben. A Volga északi partján élő marikat a merják beolvasztása és a mordvinok meghódítása után a 14. században érték el az oroszok. A 14. századtól állandósultak a tatár–orosz összecsapások a marik által lakott területeken.

1380-ban a tatár seregben cseremisz segédcsapatok is felvonultak. A hatalmas ütközetben Dmitrij1 moszkvai nagyfejedelem győzött.

1455-ben a tatár–mari csapatok súlyos vereséget mértek az orosz haderőre.

1462-ben az oroszok visszavágtak. Az usztyugi krónika így számol be az eseményekről: „Ivan Vasziljevics2 fejedelem sereget küldött a cseremiszek ellen, elküldte vajdáit, Borisz Kozsonovot meg Borisz Szlepojt, és velük usztyugiakat meg vologdaiakat meg galicsiakat. És mentek a vajdák Usztyug mellett a Vjatkához, a Vjatkán pedig lefelé, a Kámán meg felfelé Velikij Permbe. Ugyanezen évben egy cseremisz sereg a kazanyi tatárokkal együtt az usztyjugi kerületre támadt, felment a Jug folyón, megtámadta a lohai járást, meghódította, és sok orosz embert ejtett fogságba, de az usztyugiak utánuk indultak, utolérték és mind egy szálig megölték őket, a foglyokat pedig mind kiszabadították.”

A 16. század kezdetétől Moszkva folyamatosan szervezi a Kazanyi Tatár Kánság elleni akciókat. 1508, 1524, 1530, és végül 1552, Kazany bevétele a legfontosabb cseremisz vonatkozású dátumok ebben a küzdelemben. A Kazányi história szerint végig a tatárok oldalán harcolnak a „gonosz” cseremiszek. A leírások azt sejtetik, hogy a ’cseremisz’ gyűjtőnév: a marikkal együtt e név alá sorolt udmurtok és a csuvasok is kénytelenek voltak harcolni a tatár érdekekért.

1508-ban az oroszok rajtaütöttek egy vásári sokaságon. Kazany közelében az arszki mezőn. Győzelmüket ünnepelve lerészegedtek, és így védtelenné váltak a kazányiak ellentámadásával szemben. A krónika szerint „a gonosz cseremiszek csak azon igyekeztek, hogy minél kevesebb bajjal kitörjenek [az orosz fogságból] és elmeneküljenek, nehogy fogságba essenek

1524-ben Ivan Paleckij és Mihajlo Jurjevics herceg csapatai vízi úton indultak Kazany bevételére, de a Volgán feltartóztatták őket a cseremiszek és megsemmisítették az orosz hajóhadat.

1530-ban egy orosz fegyverszállítmányra csaptak le a cseremiszek: fegyvereket, köztük faltörő eszközöket és ágyúkat zsákmányolván.

A 16. század közepén fordult a hadiszerencse. Rettegett Iván cár (1533–1584) újult erővel fogott a volgai népek meghódításához, kihasználva a Kazányi Kánság belső válságát is. 1552-ben elesett Kazany városa, és a marik végérvényesen orosz uralom alá kerülnek.

Az új hatalom igen súlyos terheket rakott a meghódított Volga-vidéki finnugor és török népek vállára. Az adóterhek elviselhetetlenek voltak, az orosz betelepülés a legjobb termőterületeitől és erdeitől fosztotta meg az őslakókat. A megélhetést nyújtó területekért vívott élet-halálharc emlékét századunkig megőrizte a mari folklór. Az alábbi részlet egy hosszabb meséből való, Beke Ödön első világháborús gyűjtéseiből:

„Mikorra az oroszok másodszor jöttek haddal, Konatyi apó minden marinak korbácsot, medvekopjahegyet adott. A gyorslovú mariknak megparancsolta, hogy lovon harcoljanak, s úgy űzzék az oroszokat. … Az oroszok be akartak hatolni az erdőbe, mert ott akartak élni, de a marik nem engedték be őket. Folyton harcban álltak. Az oroszokat mind visszaűzték a pusztára. A síkságról jött marik meg hozzáláttak az erdőben házat építeni maguknak, hogy már legyen hol lakniok. Udvart, mindent csináltak. Aztán a marik mind az erdőben laktak, nem élhettek tovább a síkon. Ott az oroszok leöldösték őket. Az erdőbe ezután sem engedték a marik az oroszokat. Mindig legyőzték, mind megölték őket.”

 

A történeti tények ellentmondanak annak a propagandisztikus nézetnek, hogy az orosz hatalom felvirágzást hozott a nincstelen és barbár volgai népek életébe. A valóságban kemény, céltudatos kolonizáció folyt a Volga mentén, előkészítve a terepet a további orosz terjeszkedéshez Szibéria felé. 1555 és 1609 között a marik több nagyobb oroszellenes hadjáratot és a kisebb-nagyobb orosz helyőrségek elleni megmozdulást szerveztek. 1575-ben és 1582–84-ben a krími tatár kántól is támogatást kaptak. A harcok ennek ellenére nem hoztak átütő sikert a marik számára, legfeljebb némiképp lassították a kolonizáció folyamatát. A mari területek pacifikálására az oroszok sorra erősítették meg telepeiket és újabbakat hoztak létre. 1557–1591 között elsődlegesen katonai támaszpontként jöttek létre a mari területek ma is létező, jelentős városai. (Csebokszári, ma a Csuvas Köztársaság fővárosa 1557-ben; Kozmogyemjanszk, a hegyi marik mai központja 1583-ban; Carevokoksajszk, ma Joskar-Ola, a Mari Köztársaság fővárosa; valamint Urzsum 1584-ben, Jaranszk 1591-ben.)

 

1608-ban – kihasználva a cári udvar huzamos ideje tartó belviszályát – mari–tatár csapatok a stratégiai jelentőségű Nyizsnyij-Novgorodra támadtak. A támadók felszerelése azonban jobbára csak puska és kard volt. A könnyűfegyverzetű lovas harcosok nem tudtak mit kezdeni egy kiépített erőddel szemben. „Itt a marikat elhagyta a szerencse, így az oroszok legyőzték őket…”, írta a századelőn megjelent Mari Kalendárium. A hazafelé tartó sereg Csebokszárinál is súlyos vereséget szenvedett. Bármilyen nagyra törő elképzelés is volt Nyizsnyij-Novgorodnak, Moszkva volgai kapujának kézre kerítése, végzetes hibának bizonyult, hogy a nyugat felé törő mari–tatár csapatok a hátuk mögött elfoglalatlan erődöt hagytak. Ezután a sikertelen hadjárat után nagyobb felkelésekről nem tudunk. A helyzetet súlyosbította a 17. századtól erősödő orosz bevándorlás, aminek következtében csökkenni kezdett az őslakosság részaránya. Az orosz telepesektől és az erőszakos térítőakcióktól sanyargatott mezei marik első csoportjai ekkor indultak új hazát keresni maguknak, Baskíria felé véve útjukat. Így alakul ki a 17. századtól kezdve a keleti marik nagy csoportja, a valamikori Magna Hungaria egy darabkáján.

 

Oroszország a 17. század végére kelet felé kontinensnyi területet hódított meg. A cári udvarnak a hatalmas távolságok, a zord telek, valamint a rengetegek és mocsaras vidékek miatt jószerével fogalma sem volt birodalma valódi gazdagságáról és bevételi lehetőségeiről. Természetes igényként merült fel a birodalom állapotának, népeinek és természeti kincseinek feltérképezése. A meginduló tudományos gyűjtőmunka, ami Nagy Péter cár uralkodása alatt (1689–1725) öltött szervezett kereteket, a marik megismerése szempontjából is rendkívüli jelentőségű. Így került sor számos híres tudós volgai és szibériai tudományos expedíciójára. A kutatások intézményi hátteréül Nagy Péter 1724-ben megalapította a szentpétervári cári Tudományos Akadémiát.

A birodalom felmérése, a tudományos expedíciók az alávetett népek (cári orosz terminussal „inorogyecek” ’idegenek, hontalanok’) még szorosabb függőségbe vonását eredményezték. Ezt a célt szolgálta a pravoszláv térítés is. A 16–17. századi, katonai erővel támogatott térítő akcióknak csekély eredménye volt, ezért Péter, összhangban közigazgatási-művelődési programjával, misszionáriusi központokat, hivatalokat hozott létre az újonnan megkereszteltek számára a Közép-Volga vidéken is. Ennek ellenére a térítés csak lassan haladt, ami miatt időről-időre megint csak erőszakos eszközökhöz folyamodtak. A kényszeráttérés elől menekülők újabb falvakat hagytak lakatlanul maguk után.

 

Nagy Péter uralkodása alatt a nagy északi háború hadszínterein először szolgáltak mari katonák a cári hadsereg kötelékében. Péter uralkodásának idejéből valók az első mari nyelvű szövegemlékek is: N. Witsen holland tudós közölt munkájában mari szójegyzéket. A tudományos expedíciók Nagy Péter halála után is folytatódtak. II. Katalin uralkodása (1762–1796) alatt jelentős mari anyagot gyűjtött J. E. Fischer, G. F. Miller, I. Falk, valamint P. S. Pallas is. II. Katalin uralkodása alatt, 1775-ben jelent meg az első mari könyv, a valószínűleg ukrán származású Pucek-Grigorjevics nyelvtana.

 

Az erőszakos térítések és az orosz telepesek túlkapásai miatt elkeseredett marik 1773–75-ben nagy számban csatlakoztak a Jemeljan Pugacsov-féle felkeléshez. A felkelést ugyan vérbe fojtották, de talán annak tanulságaként a cári udvar türelmesebb módszerekkel próbálkozott az oroszosításban. Így kapott kiemelt szerepet a kazányi misszionárius központ, amely a kis Volga-vidéki népek kulturális centrumává vált. Az 1872-ben megnyílt Kazányi Tanítóképző Szeminárium nyitva állt a környék finnugor és török népeinek fiai előtt is. A szeminárium első igazgatója N. I. Ilminszkij teológus és orientalista volt. 1919-ig a kazányi szeminárium falai között 138 mari tanult: a legkitűnőbb írók, költők, nyelvtudósok, etnográfusok, szerkesztők pályája szinte kivétel nélkül innen indult.

 

Az 1905-ös polgári forradalom teremtette demokratikus légkörben a fiatal kazányi mari értelmiség óriási lendülettel látott munkához. Ezt a forradalom leverése sem torpantotta meg. Nemzeti szellemű politikai röplapok jelentek meg, hatalmas lendületet vett a tankönyvírás. Kiemelkedő művelődéstörténeti jelentőségű az 1907 és 1913 között megjelent Mari Kalendárium. Ebben próbálták először tudatosan kialakítani az egységes mari irodalmi nyelvet. A mari vidékeken megkezdődött az anyanyelvű elemi iskolák szervezése. A fejlődés a mari kultúra egész területén rohamos volt: 1917-ig 241 mari könyv jelent meg, 1917-ben pedig megindult az első mari nyelvű napilap.

 

Az 1917-es forradalom után a nemzeti önszerveződés még nagyobb méreteket öltött, a művelődéspolitikai célok mellett a politikaiak is napirendre kerültek: 1917 tavaszán Kazányban a volgai kis népek kongresszusán megfogalmazódott a marik autonómiaigénye is. 1919-ig a mari területeken a politikai béke fennmaradt, folytatódott a nemzeti irány erősödése, amit a polgárháborús események sem törtek meg.

1920 júniusában az Összoroszországi Mari Kommunista Párt határozott az autonómia létrehozásáról. A központi bolsevik hatalom november 25-i dekrétumában Krasznokoksajszkot – régebbi nevén Carevokoksajszkot, ma Joskar-Ola – tette meg az autonómia székhelyévé. A kijelölt terület 1924-ig 14 ezer km2 volt, ekkor 23 ezer km2-re bővült. A keleti marik baskíriai tömbje autonómia nélkül maradt. A nagy mari nemzedék a nehéz körülmények – a polgárháború és az éhínség – ellenére sok mindent pótolni tudott a mari nemzet lemaradásából. 1919-ben létrehozták a Mari Színházat, 1920-ban a Mari Múzeumot, 1925-ben a Mari Könyvkiadót.

Az első világháborúban és a polgárháborúban a marik 7,5%-a pusztult el. A polgárháború után beköszöntő volgai éhínség újabb megpróbáltatásokat jelentett, amelyeket csak súlyosbítottak a természeti csapások. 1921 őszén nagy erdőtüzek pusztítottak. 1922 áprilisában a mari lakosság 57%-a éhezett, ekkorra már a lóállomány 34%-a, a szarvasmarhák 64%-a és a juhok 70%-a elpusztult.

A mari nemzeti mozgalomnak azonban voltak sajnálatosan téves döntései, amelyek meghozatalában szerepe volt az autonómiához felemásan viszonyuló moszkvai hatalmi centrumnak. A szovjethatalom korábbi programjától elfordulva a húszas években a nemzetek feletti központosított birodalom felépítésén fáradozott, a cári rendszer erőszakosságát messze meghaladó módon. A mari kultúrmunkások harmadik, moszkvai konferenciáján 1926-ban külön hegyi mari irodalmi norma megalkotása mellett döntöttek, a két nyelvi norma szétforgácsolta a mari kultúra erőit. Nem sikerült a latin írásra való áttérést elfogadtatni még a mari értelmiség körében sem. A létrehozott, művelt és művelhető mari tudományos nyelvet azonban már egy központi párthatározat törölte el 1937-ben, jelezvén az idők drámai változását.

 

A harmincas évek közepén alig két év alatt a mari értelmiséget likvidálták. A legdrámaibb az 1937-es esztendő volt. Körülbelül 15 ezer embert, köztük tudósokat, művészeket, tanárokat végeztek ki, illetve ítéltek halálra a lágerekben. Ez az akkori mari lakosság 3–4% a! Egy falu diákjai visszaemlékezésükben elmondták, hogy egy nap hiába mentek iskolába, az épület kongott az ürességtől. Előző éjszaka az iskola igazgatója és teljes tanári kara a nép ellenségének bizonyult. A drámai események kiagyalója és irányítója Jezsov, az NKVD vezetője volt, aki korábban pártfunkcionáriusként működött a Mari Köztársaságban, ahol mindenről és mindenkiről gyűjtötte az információkat a vádemelésekhez. Vádpontot sokfélét koholtak: burzsoá nacionalizmus, kémkedés Finnország javára, a bolsevik hatalom elleni izgatás stb. 1938-ra a mari népet lefejezték. Elvesztette legjobb koponyáit. Bár 1955-ben 15 ezer embert rehabilitáltak, a paranoiás állapot nem ért véget. Az elhallgatás és a történelemhamisítás, ha idővel szalonképesebb formában is, de folyt tovább a kilencvenes évekig. Jellemző adalék, hogy 1978-ban, a Joskar-Olában ünnepélyesen felavatott Csavajn-szobor talapzatán az író halálának éveként 1942-t adták meg, holott őt már 1937. november 11-én agyonlőtték az NKVD joskar-olai székházában. Az NKVD utasítására az oktatási és tudományos intézetekben megtiltották a finnugor nyelvrokonság hirdetését és kutatását. Szétrombolták a finnugor kapcsolatokat ápoló egyesületeket, könyvtáraikat elpusztították.

 

A második világháború utáni években tovább zajlottak a marik számára kedvezőtlen politikai-gazdasági folyamatok. A mari nyelv használati köre beszűkült. A tudatos nyelvrontó politika célja a mari nyelv eloroszosítása volt. Az ipari központokba folyamatosan betelepülő orosz és a csak oroszul érintkezni tudó lakosság saját köztársaságában kisebbségbe szorította a marikat. Fél évszázad negatív társadalmi folyamatait visszafordítani embert próbáló feladat, különösen azért, mivel a marik körében az említett súlyos problémák miatt eluralkodott a nihilizmus, a nép és anyanyelve jövőjével szembeni szkepszis. A Mari Köztársaság parlamentjében kisebbségben vannak a mari képviselők, ezért sokszor legszerényebb törekvéseik is meghiúsulnak az orosz többség ellenállása miatt. 1993-ban a marik harmadik nagy kongresszusán programot fogadtak el az anyanyelvi oktatási hálózat újraélesztésére az óvodától az egyetemig. Célként tűzték ki az elvándorlás megállítását, a szétszóródott mari nép visszahívását a köztársaság területére. Szabályozni kívánják az orosz bevándorlás mértékét is.

 

A történelem adott egy utolsó lehetőséget a mariknak. Talán képesek lesznek még egy csodára, s nem tűnnek el az asszimilálódó népek arctalan tengerében.

 

______________________

Jegyzetek

 

1 Dmitrij Ivanovics (Dmitrij Donszkoj, 1350–1389): Ivan Danyilovics (Ivan Kalita = Pénzeszsák Iván) unokája, Ivan Ivanovics (Ivan Krasznij) fia. 1359–1389 között moszkvai, 1363–1389 között novgorodi fejedelem.

2 III. Iván (Ivan Vasziljevics, 1440–1505): I. Vaszilij (Vaszilij Dmitrijevics, 1371–1425) unokája, II. Vaszilij (Vaszilij Vasziljevics = Vaszilij Tyomnij, 1415–1462) fia. Moszkvai nagyfejedelem 1462-től.

 

 

(Pomozi Péter)