Az rtf-változat letölthető innen

 

Az izsórok története

 

 

 

Az izsórok a vótokkal együtt Ingermanland vagy másképpen Inkeri őslakói. Néppé alakulásuk színtere nagyjából a Narva folyó és a Ladoga-tó közötti, valamint az ettől délebbre fekvő területek voltak. Nevük a Névába torkolló Izsora (Inkere) folyó nevéből származik. Az izsór és inkeri neveket gyakran szinonimaként használják Ingermanland két finnségi népére, az ortodox izsórokra és az evangélikus inkeri finnekre. A két nyelv közötti rokonság és a több évszázados együttélés ellenére történelmileg különbséget kell tennünk a két etnikum között.

 

Az izsór nyelv a balti finn nyelvek északi (más rendszerezés szerint keleti) ágához tartozik, legközelebbi rokon nyelve a karjalai és a finn keleti nyelvjárásai. Egyes nyelvészek az izsórt nem is tartják külön nyelvnek.

Az izsórok valószínűleg a karjalai népcsoportból váltak ki, erre utal a két nyelv közelsége, valamint az, hogy az izsórok egy része karjalainak nevezi magát. Korábban ezt az elkülönülést a 11-12. századra datálták, a legutóbbi idők régészeti leletei és nyelvészeti kutatásai azonban arra utalnak, hogy ez még a Kr. u. 1. évezredben ment végbe. Mostanában az a nézet is kezd tért hódítani, hogy az izsórok több finnségi törzs összeolvadásából keletkeztek.

 

A keleti szlávok krivics és szlovén törzse a 6–8. században érte el Ingermanland déli részét, s a 10. században már élénk kapcsolatban álltak az ottani finnségi lakossággal. Az izsórokat említő első írott forrás a 12. századból származik, amelyben III. Sándor pápa a karjalaiak, lappok és vótok mellett Ingria pogányait is említi, s megtiltja, hogy fegyvereket adjanak el számukra. Az Ilmeny-tótól a Ladogáig terjedő víziutak a 9. század végétől Novgorod ellenőrzése alá tartoztak. Az itt élő kis balti finn népek részt vettek a Novgorodi Fejedelemség létrehozásában. A kisebb finnségi népek életmódja azonos volt, erről a vótok, vepszék, karjalaiak története kapcsán szólunk részletesebben. Ezeknek a népeknek közös elnevezése a korabeli orosz krónikákban a csúd volt. Novgorod életében játszott szerepükre utal, hogy a városnak Csúd nevű utcája is volt.

Az orosz krónikákban először 1220-ban említik név szerint az izsórokat, s ettől kezdve gyakran szerepeltek a krónikákban a karjalaiakkal együtt a nyugatról jövő ellenségek elleni küzdelem leírásakor. A svéd–orosz összecsapásoknak a pähkinäsaari (Oresek, Nöteborg, Schlüsselburg) béke vetett véget. A karjalai földszorost kettészelő határ, az orosz érdekszférába kerülés, valamint az izsórok egy részének délre és nyugatra húzódása a karjalaiakkal fenntartott kapcsolatok lazulásához vezetett. Novgorod hatalmának gyengülésekor először a litvánok aktivitása növekedett meg az izsórok lakta területeken, s a 14. század folyamán többször is adót szedtek tőlük. A 15. században Novgorod csillaga végleg lehanyatlott, a vezető szerepet Moszkva vette át tőle. Az orosz betelepülés továbbra is nagy ütemben folyt. Moszkva saját hű embereinek osztogatott ezen a területen birtokokat. Az 1500-ban keletkezett ún. vót adóösszeírásból kiderül, hogy Ingermanland lakossága kb. 70 ezer fő volt. A következetesen oroszosított nevek ellenére valószínű, hogy a finnségi népek ekkor még többségben voltak. A 16. században megkülönböztetett figyelmet szenteltek az ortodox vallás terjesztésének. A területet behálózta a gyülekezetek, templomok, kolostorok rendszere.

A 16. század második felében hosszantartó svéd–orosz háborúskodások voltak, amelyek Ingermanland és Karjala nagyarányú pusztulását okozták, de az izsórok lakta területek ekkor még orosz kézen maradtak. A 17. század elején azonban Svédország kihasználva Oroszország gyengeségét, Ingermanlandot is birodalmához csatolta. Ezt az 1617-es sztolbovói békében ismerték el. Ez az állapot az északi háború végéig, 1721-ig tartott. Ebben az időszakban érkezett az evangélikus finn lakosság a tartomány területére, mint az a történetüket tárgyaló cikkben részletesebben is olvasható. Az orosz fennhatóság visszaállítása után a földbirtokosok ismét nagyobb létszámban telepítettek orosz jobbágyokat Ingermanland területére. Emellett a 18. századtól németek, majd a 19. században észtek is letelepültek az Ingermanlandi Kormányzóságban. A terület etnikai térképe igen változatossá alakult.

A 18. század elejétől felerősödött orosz hatás különösen a múlt század második felében mélyült el. Az orosz nyelvű iskolák és a főváros közelségének hatására növekedett az izsórok körében az oroszul tudók száma, gyakoribbak lettek a vegyesházasságok is. Az izsór falvak a 19. század végére már nem nagyon különböztek az oroszok falvaitól.

 

A múlt század közepétől napjainkig a következőképpen alakult az izsórok lélekszáma:

 

1848

17 800 fő (anyanyelvűség 34,7%)

1897

21 700 fő (anyanyelvűség 34,7%)

1926

26 137 fő (anyanyelvűség 34,7%)

1959

11 026 fő (anyanyelvűség 34,7%)

1970

11 781 fő (anyanyelvűség 26,6%)

1979

11 748 fő (anyanyelvűség 32,6%)

1989

11 820 fő (anyanyelvűség 36,8%)

 

A szovjet korszak ugyanúgy indult az izsórok számára is, mint Oroszország többi finnugor népe számára. Létrehozták latin betűs ábécéjüket, amelyen kb. húsz könyv látott napvilágot, fejlődött iskolarendszerük is. Aztán bekövetkezett a fordulat. Először a kollektivizálás miatt deportáltak sokakat Szibériába és Közép-Ázsiába, majd a 30-as évek második felében a terror elérte az izsór értelmiséget is. A második világháború ugyanazt hozta számukra, mint az inkeri finnek és a vótok számára. A Finnországba evakuáltakat a finnek kénytelenek voltak átadni a Szovjetuniónak, de sokan szabad akaratukból tértek haza az ígéretek hatására. Súlyos csalódás várt azonban mindannyiukra. Széttelepítették őket a birodalomban, s csak 1956 után engedélyezték visszatelepülésüket szülőföldjükre.

Az izsórok nagy része már a két világháború között is kétnyelvűnek számított, a háború utáni nemzedékek pedig már nemigen beszélik őseik nyelvét. A földrajzi környezet, az erősebb népek gyűrűje nem tette lehetővé a történelem folyamán az izsór nép és kultúra kibontakozását, sajnos emiatt fennmaradására már nem sok esély van.

 

 

(Bereczki András)