Az rtf-változat letölthető innen
Finnország története1
|
|
|
fésűs kerámia: fésűszerű tárggyal bekarcolt ferde
vonalakból álló vízszintes sorok váltakoznak benyomkodott gödröcskékből álló
sorokkal |
A
mai Finnország területére – az utolsó jégkorszaki
jégtakaró visszahúzódása után – az első emberek a Kr. e. 9. évezredben
érkeztek. Kr. e. 8000 körül létrehozták a kundai régészeti kultúrához
tartozó suomusjärvi kultúrát, mely kb. a Kr. e. 6. évezred végéig
létezett. A lakosság kontinuitását hangsúlyozó egyik legújabb elmélet szerint
lehet, hogy e népesség a finnugor alapnyelvet megelőző uráli alapnyelvet
beszélte. A korai fésűs kerámia kultúra korszaka a Kr. e. 5.
évezred végéig tartott, majd keletről átvették az agyagedények új díszítő
stílusát – megkezdődött a tipikus fésűs kerámia kultúra korszaka, mely
kb. a Kr. e. 4. évezred közepéig tartott. Ez a változás a finn kutatók szerint
egy új, finnugor nyelvet beszélő népesség bevándorlására utal a Finn-öböl
környékére. A Kr. e. 4. évezred végétől balti hatás ([csónak alakú]
harcibalta kultúra) érte a fésűs kerámia kultúrájának népességét, majd a kettő
összeolvadásából – a Kr. e. 3. évezred közepe táján – megszületett a kiukaineni
kultúra. Lassanként terjed a kezdetleges állattenyésztés és a földművelés.
Kr. e. 1000 körül váltak ki a lappok (számik) ősei az ún. közfinn nyelvi
közösségből. A Kr. e. 2. évezred második felében Délnyugat-Finnország szoros
kapcsolatban állt Közép-Svédországgal – terjedt a bronz használata. A Kr. e. 1.
évezred közepén kezdték használni a vasat, majd a Kr. u. 1. évezred folyamán a
földművelő életmód a szárazföld belsejében is terjedt, és a 8–9. században
elérte Dél-Karjalát.
|
|
|
csónak alakú harci balta |
Az
ún. viking-korban (9–11. sz.) a keletre vezető kereskedelmi út a Finn-öböl
északi partján haladt keresztül. A vikingek (normannok) lassan csökkenő
szerepét a kereskedelemben később a finnek suomi, häme és karjalai
törzse próbálta betölteni e térségben. A 11–12. században kezdődött az ún.
keresztes háborúk kora. A korszak jellegzetessége, hogy fokozódott a svéd állam
és Novgorod, valamint a katolikus és az ortodox egyház érdeklődése a finnek
lakta területek iránt. 1150 körül került sor a későbbi IX. Erik svéd király és
(Szent) Henrik püspök Délnyugat-Finnország elleni első keresztes hadjáratára.
Turkuban és környékén megkezdődött az egyházi szervezet kiépítése. A 12–13.
századtól több hullámban telepesek érkeztek Svédországból, akik elsősorban a
Finn-öböl és a Botteni-öböl partvidékén telepedtek le. III. Sándor pápa
bullájában (1171–72) megemlíti a finnekkel kapcsolatban, hogy csak lassan
terjed körükben a kereszténység.
|
|
|
pähkinäsaari béke 1323 |
A
finneket 1226–27-ben Novgorod felől is támadás érte. Az oroszok betörtek Häme
területére, a források pedig a Karjalában végzett tömeges erőszakos térítésről
számolnak be. A svédek Birger jarl vezette második keresztes hadjárata a
13. század közepén Häme elfoglalásával ért véget, ekkor a svéd felségterület
már a Kymi folyóig terjedt. A karjalai területekért indított harmadik keresztes
hadjáratra 1293-ban került sor. A hódítások biztosítására Torgils (Tyrgils)
Knutsson svéd kormányzó vezetésével elkezdték építeni Viipuri (Viborg)
várát. A Svédország és Novgorod közötti háborúskodásoknak a Pähkinäsaariban
(svéd, orosz és német nevén is emlegetik: Nöteborg, Orehovec, Schlüsselburg, ma
Petrokreposzty) kötött béke vetett véget, amelyben meghatározták a két állam
közötti határt. Karjala nagy része Novgorod befolyása alá került. Finnországot
Österland (Keleti tartomány) néven Svédországhoz csatolták.
Svédországban
1351-ben lépett érvénybe – első írásos törvényként – Magnus Eriksson
király föld- és várostörvénye. A Keleti tartomány arra jogosult személyei 1362-től
vehettek részt a svédországi királyválasztásban. A helyi közigazgatás
irányítása a királyi kézen lévő várakból történt, a nagy hatalmú várurak
azonban (pl. a Grip, Tott és Bielke család) gyakorlatilag
függetlenítették magukat a királyi hatalomtól. Az adóterhek változó nagyságúak
voltak, de a parasztok megőrizték személyi szabadságukat, nem alakult ki
jobbágyság. A fontos hatalmi tényezővé fejlődött turkui püspökség a finn
kultúra bölcsőjévé vált. Ekkor már finn fiatalok is tanulhattak híres európai egyetemeken.
A kereskedelem a városokban kezdett összpontosulni (Turku, Porvoo, Viipuri,
Rauma, Ulvila, Naantali).
1397-ben
Svédország Dániával és Norvégiával együtt létrehozta az elsősorban dán
érdekeket szolgáló kalmari uniót, amelyben az 1430-as évektől állandósultak a
háborúk. 1438-ban Satakuntában parasztfelkelés tört ki, melynek eredményeképpen
a finnországi parasztság is elküldhette képviselőit a svéd országgyűlésre. A Sture
család kiemelkedő tagjai által vezetett unióellenes harcokban Finnország
Svédország gazdasági bázisául szolgált. A 15. század elején Finnország saját
legfelsőbb bíróságot kapott.
Erik
Axelsson Tott kormányzó 1475-ben
kezdte építtetni Olavinlinna várát Svédország további keleti terjeszkedésének
támogatására. A Moszkvai Nagyfejedelemség és Svédország között kitört háborút
(az ún. „régi viszálykodást”, 1495–1497) lezáró novgorodi béke nem változtatott
a korábbi határokon, azonban a békekötés ellenére a svéd Keleti tartomány
(Finnország) határai a gyakorlatban folyamatosan tolódtak keletre és északra.
|
|
A
kalmari unió felbomlása után Svéd-Finnországban I. Vasa Gusztáv lett az
uralkodó (1523–1560), aki 1527-től protestáns abszolutizmust vezetett be,
kisajátította az egyházi javak nagy részét, és megteremtette Svédország
nagyhatalommá válásának feltételeit. A reformációt Finnországban Mikael Agricola
turkui püspök vezette. Az ő fordításában jelent meg 1548-ban finn nyelven az
Újszövetség. A király 1550-ben megalapította Helsinki (Helsingfors) városát,
hogy ezzel is támogassa a németek visszaszorítását a Balti-tengeri
kereskedelemben. A finnországi városok életében és gazdaságában fontos szerepet
játszott a németajkú lakosság is.
|
|
|
täyssinäi béke 1595 |
1555–57-ben
újabb háború zajlott Svédország és Oroszország között, mely elsősorban Savóban
okozott nagy pusztítást. 1556-ban I. Vasa Gusztáv hercegség rangjára emelte
Finnországot, melynek hercegévé fiát, Jánost (a későbbi III. János svéd
királyt, 1568–1592) tette meg. János Turkuban feleségével, Jagelló
Katalinnal fényes reneszánsz udvart tartott fenn. III. János király
1581-től használta a Finnország nagyhercege címet. A század utolsó negyedében
vívott svéd–orosz háború („hosszú viszálykodás”, 1570–1590) terheit elsősorban
a finnek viselték. Az 1595-ös täyssinäi (tjavzinszki) béke alapján
Svéd-Finnország keleti határa Savo keleti lakott területei mentén haladt
északnak, egészen a Jeges-tengerig.
|
|
|
sztolbovói béke 1617 |
1596–97-ben
zajlott a finn történelem legnagyobb parasztháborúja („buzogányháború”),
amelyet Klaus Fleming helytartó vert le. A századvégi belső viszályokból
győztesként kikerülve Károly herceg (1604-től IX. Károly) 1599-ben
megszerezte Finnországot a katolikus III. Zsigmond király híveitől, és
50 nemest kivégeztetett. A 17. század elején vívott újabb svéd-orosz
háborúskodást lezáró sztolbovói békében (1617)
Oroszország lemondott a Ladoga-tó nyugati és északi partvidékéről és
Ingermanlandról (Inkeriről). Ezeken az ütközőzónáknak tekintett területeken a
svéd állam nagy adókat vetett ki, és erőszakosan terjesztette az evangélikus
hitet, ezért a helyi (főleg karjalai) lakosság tömegesen menekült az
Oroszországhoz tartozó területekre. Az elköltözöttek helyére evangélikus
finneket telepítettek (inkeri finnek).
II.
Gusztáv Adolf (1617–1632) svéd
király uralkodása idején Finnországot közvetlenül a birodalmi adminisztrációhoz
csatolták. A Keleti tartományban svéd lett a hivatalos nyelv, ismét svéd ajkú
lakosság áramlott Finnországba. A század első felében és közepén P. Brahe
főkormányzói tevékenysége (1637–1640, 1648–1654) minden téren jótékony hatást
gyakorolt a finnországi fejlődésre. 1640-ben megalapították a Turkui Akadémiát
(a Helsinki Egyetem jogelődjét). 1642-ben megjelent a teljes Biblia finn
nyelven. Finnország jelentős kereskedelmet bonyolított le Stockholmon
keresztül. 1680-ban került sor az ún. nagy redukcióra, amelyben XI. Károly
(1660–1697) nyomására a rendek beleegyeztek abba, hogy a korábban
elajándékozott birtokok ismét visszakerüljenek a korona birtokába, majd
1682-ben önkényuralkodóvá nyilvánították a királyt. A hatalom központosításával
svédesítési hullám is együtt járt, mely tiltakozást váltott ki az ún.
fennofilek körében. Az 1696–97-es nagy éhínségben elpusztult a finnek közel
egyharmada.
|
|
|
uusikaupunki béke 1721 |
A
nagy északi háborúban (1700–1721) egész Finnország orosz kézre került: az
1714-től 1721-ig tartó ún. „nagy viszálykodás” idején a legtöbb pusztítás
Pohjanmaa (Ostrobotnia) és Ahvenanmaa (Åland) vidékeit érte. Az 1721-ben,
Uusikaupunkiban
(Nystadt) megkötött béke alapján Oroszországhoz került Ingermanland,
Délkelet-Finnország valamint Karjala nagyobbik része. Finnország továbbra is
Svédország része maradt, mely ugyan elvesztette nagyhatalmi pozícióját, de
mégis revánsra készült Oroszország ellen. A
következő orosz–svéd háborút (1741–43) lezáró turkui békében Hamina és
Lappeenranta városa is Oroszországhoz került, az új határt a Kymi folyó mentén
húzták meg.
|
|
|
turkui béke 1743 |
A
rendek 1738-ban kezdődött uralmának, amely korlátozta a királyi hatalmat, III.
Gusztáv (1771–1791) államcsínye vetett véget 1772-ben. A század folyamán a
politikai csatározások ellenére Finnország gazdasága fejlődött, létrejöttek az
alapvető iparágak (fém- és faipar, textilművesség), és 1765-től külkereskedelmi
jogot kaptak Pohjanmaa (Ostrobotnia) városai. Elsősorban kátrányt és
fűrészipari termékeket vittek ki Finnországból. Az újabb orosz–svéd háború
idején a III. Gusztáv (1771–1792) királlyal szemben álló finnországi tisztek
megalapították az Anjalai Szövetséget, mely Finnország autonómiáját orosz
fennhatóság alatt kívánta megvalósítani. Ezen irányzat legkiemelkedőbb
képviselője G. M. Sprengtporten volt, aki már 1786-tól orosz
szolgálatban állt.
|
|
|
1809 |
A
19. század elejének Napóleon által indított háborúi és a hatalmi viszonyok átrendeződése
megváltoztatta Finnország helyzetét is. A tilsiti békében (1807) Finnország
Oroszország érdekszférájába került. Az 1808–09-es ún. „Finnország háborújában”
a finn területeket oroszok szállták meg. A haminai békében (1809) Svédország
lemondott Finnországról Ahvenanmaa szigetével (Ålanddal) együtt. Az
1809-es porvooi országgyűlésen I. Sándor cár esküt tett a
finn (svéd) alkotmány betartására, és a finn népet a nemzet rangjára emelte.
Finnország négykamarás rendi országgyűléssel és saját kormánnyal (szenátus)
rendelkező autonóm nagyhercegségként lett Oroszország része: az evangélikus
egyház és a korábbi adminisztráció és igazságszolgáltatás, valamint a svéd
nyelv hivatalos státusa érintetlen maradt. Maga a cár vette fel a nagyhercegi
címet, a finnországi közigazgatás élére pedig főkormányzót nevezett ki.
Szentpétervárott létrehozták a Finn Ügyek Bizottságát.
|
|
A
Finnországgal mintegy kísérletező liberális cári politika (I. Sándor) a
későbbiekben sok vitát eredményezett: az oroszok visszavonható kegynek, a finnek
szinte szövetségi szerződésnek értelmezték. 1812-ben a nagyhercegség fővárosa
Turku után Helsinki lett, és egyesítették Finnországgal a korábban elcsatolt
Viipuri (Viborgi) Kormányzóságot (Régi-Finnország). A vámhatárok megszüntetése
jótékonyan hatott a finn iparra és kereskedelemre. 1811-ben megalapították a
Finn Bankot. Nyugat-Finnországban a kereskedelemben és a közlekedésben svéd
orientáció érvényesült, míg Kelet-Finnország egyre inkább Szentpétervár felé
fordult.
|
|
I.
Miklós cár idején fokozódott a finn autonómiára
nehezedő nyomás. A nemzeti ébredés első hullámát követően (ez az ún. turkui
romantika időszaka) 1831-ben megalapították a Finn Irodalmi Társaságot.
1835-ben jelent meg a Kalevala első, majd 1849-ben bővített kiadása. Az eposz
és gyűjtője-összeállítója, Elias Lönnrot rendkívüli módon hozzájárult a
nemzeti öntudat erősödéséhez, a nemzeti mozgalom kialakulásához.
A
krími háború idején, amikor Oroszország ellenfelei Törökország segítségére
siettek, az oroszok ellen fellépő angol–francia flotta ágyúzta Finnország
partvidékét. Az 1860–1880 közötti időszakra gyors gazdasági és kulturális
fejlődés volt jellemző. A pénzreformmal (1860–1865) Finnországnak saját pénze
lett, a márka. Fejlődött az ország közlekedése is. A Saimaa-csatorna
megnyitását (1856) követte a Helsinkit Hämeenlinnával összekötő első vasútvonal
átadása. 1867–68-ban volt Finnországban az utolsó nagy éhínség.
Az országgyűlés több mint fél évszázad utáni újbóli
összehívása (1863–64) visszatérést jelentett az alkotmányos kormányzáshoz. II.
Sándor cár liberális törvényei és rendeletei elősegítették az új társadalmi
formára való áttérést. Az 1863-as nyelvrendelet a svéd mellett másik hivatalos
nyelvvé a finnt tette meg. 1878-tól Finnország saját hadsereggel rendelkezett.
A J. V. Snellman
által ösztönzött, a finn nyelvű kultúra és a gazdaság fejlődését célul tűző ún.
fennomán mozgalom Y. S. Yrjö-Koskinen vezetésével Finn Párttá alakult.
Válaszul kialakult a svéd érzelmű értelmiség mozgalma és kezdetben a
liberálisok is külön tábort alkottak.
A
birodalom egységesítésére irányuló orosz törekvések az 1890-es években érték el
Finnországot. Az 1899-es februári manifesztumban II. Miklós korlátozta
Finnország alkotmányát, megkezdődött az ún. „első elnyomás” korszaka
(1899–1905). Finnországban tiltakozó népmozgalom kezdődött, és 1899-ben több
mint félmillió aláírást gyűjtöttek. 1901-ben feloszlatták a finn hadsereget,
megkezdődik a finn fiatalok kényszersorozása az orosz hadseregbe. 1903-ban
diktátori hatalommal ruházták fel Ny. Bobrikov főkormányzót, aki a
következő évben merénylet áldozatává vált. A két részre oszlott Finn Pártból az
ófinnek tárgyalásos megoldást, míg a nemzeti liberális ifjú-finnek passzív
ellenállást hirdettek.
|
|
|
Suomenlinna
erődje, az |
A
19. sz. végén megújulóban volt az ipar, a mezőgazdaságban az állattenyésztés volt
a vezető ágazat. A földnélküliek és zsellérek nagy száma szociális feszültséget
eredményezett, évtizedeken keresztül folytatódott a kivándorlás Finnországból.
Az 1899-ben alapított Munkáspárt 1903-tól Finn Szociáldemokrata Párttá vált. Az
1905-ös oroszországi események hatására ősszel általános sztrájk kezdődött
Finnországban, megjelent az ún. Vörös Kiáltvány. A cár kénytelen volt
visszavonni a finn alkotmányba ütköző rendeleteit. A nőknek is szavazati jogot
adó 1906-os demokratikus választási reform következtében egykamarás parlament (Eduskunta,
Riksdag) jött létre. Az 1907-es választásokon a Finn Szociáldemokrata Párt
győzött, a 200 mandátumból 80-at szerezve meg.
1908-tól
ismét egységesítő, oroszosító tendenciák érvényesültek a központi politikában,
amelyet a „második elnyomás korszakának” neveznek (1908–1916). Az 1910-ben
hozott cári manifesztum a nagyhercegség alkotmányának megszüntetését irányozta
elő, de kivitelezése nem sikerült. Az 1916-os választásokon ismét a szociáldemokraták
arattak győzelmet. 1917-ben az Ideiglenes Kormány újólag helyreállította az
autonómiát, majd feloszlatta a parlamentet, mert az önmagára ruházta a hatalmat
Finnországban (hatalmi törvény). Az októberi választásokon a polgári pártok
kerültek többségbe, P. E. Svinhufvud alakított kormányt.
Az
országgyűlés 1917. december 6-án független köztársaságnak kiáltotta ki
Finnországot, melynek függetlenségét Szovjet-Oroszország (1918. január 4-én),
majd Franciaország, Svédország és Németország is elismerte. Ezzel az aktussal
teljesedett ki a finnek nemzetté válása. A finn nép a történelmi események és
természeti katasztrófák következtében eleinte igen ingadozó létszámban, a 19.
századtól pedig folyamatosan gyarapodva jutott el napjainkig.
A finn népesség számának alakulását mutatja a
következő táblázat:
A finn népesség
számának alakulása
|
Év |
Szám |
Év |
Szám |
|
|
1571 |
kb. 300 000 |
1940 |
3 695 600 |
|
|
1695 |
kb. 500 000 |
1950 |
4 029 800 |
|
|
1721 |
kb. 391 000 |
1960 |
4 446 200 |
|
|
1800 |
832 700 |
1970 |
4 598 300 |
|
|
1850 |
1 624 300 |
1980 |
4 787 800 |
|
|
1900 |
2 655 900 |
1990 |
4 998 500 |
|
|
1910 |
2 934 400 |
1999 |
5 171 000 |
|
|
1920 |
3 147 600 |
2001 |
5 195 000 |
|
|
1930 |
3 462 700 |
2005 |
5 295 580 |
|
|
1918. január 28-án
Helsinki és Dél-Finnország a Finn Szociáldemokrata Párt radikális szárnya által
vezetett vörösök kezébe került. Az időközben Vaasába menekült kormány, mely
Finnország középső és északi területét birtokolta, a finn hadsereg vezetőjévé
tábornoki rangban az egykori cári tisztet, C. G. E. Mannerheimet
nevezte ki. A januártól májusig tartó polgárháborúban – amelyben a
Németországban kiképzést nyert finnek, az ún. jääkärik is részt vettek a
fehérek oldalán – a kormányerők német segítséggel legyőzték a
Szovjet-Oroszország támogatását élvező vörösöket. A harcoknak és a terrornak
összesen kb. 37 ezren estek áldozatul.
A
fehérek győzelme után Svinhufvudot kormányzóvá választották. A parlament német
nyomásra 1918 őszén Frigyes Károly hesseni herceget választotta
királynak, aki a világháborús német vereség miatt nem foglalhatta el trónját.
Végül az antant támogatását élvező Mannerheimet választották kormányzóvá. 1919
tavaszán az USA és Nagy-Britannia is elismerte Finnország függetlenségét. Az év
nyarán megszületett finn alkotmány széles körű hatalommal ruházta fel a
köztársasági elnököt. A liberális K. J. Ståhlberg lett az első
köztársasági elnök (1919–1925). A finn mellett a svédet is hivatalos nyelvnek
ismerték el. A finnországi svéd lakosság (különösen a nemesség és az
értelmiség) az eltelt évszázadok során meghatározó szerepet játszott Finnország
történelmében. A 19. század végétől befolyásuk rohamosan csökkent, az egykori
vezető szerep helyett fokozatosan a nyelvi kisebbség szerepkörébe kerültek. A
svéd (nyelvű) népesség arányának alakulását mutatja a következő táblázat:
A finnországi svéd
lakosság számának és arányának alakulása
|
Év |
Szám |
% |
Év
|
Szám
|
% |
|
|
1610 |
70 000 |
17,5% |
1960 |
330 500 |
7,4% |
|
|
1749 |
87 200 |
16,3% |
1970 |
303 400 |
6,6% |
|
|
1815 |
160 000 |
16,1% |
1975 |
302 700 |
6,4% |
|
|
1880 |
294 900 |
14,3% |
1979 |
301 554 |
6,3% |
|
|
1890 |
322 600 |
13,6% |
1980 |
300 500 |
6,3% |
|
|
1900 |
349 700 |
12,9% |
1985 |
299 100 |
6,1% |
|
|
1910 |
339 000 |
11,6% |
1990 |
296 700 |
5,9% |
|
|
1920 |
341 000 |
11,0% |
1999 |
292 439 |
5,66% |
|
|
1930 |
342 000 |
10,1% |
2004 |
292 868 |
5,6% |
|
|
1950 |
348 300 |
8,6% |
|
|
|
|
|
tartui béke 1920 |
A
Szovjet-Oroszország elleni harcokban finn önkéntesek is részt vettek
Észtországban és Kelet-Karjalában. 1920-ban megszületett az Ahvenanmaa
(Åland) önkormányzatáról szóló törvény, majd októberben aláírták a Finnország
és Szovjet-Oroszország közötti tartui békét: Finnország megkapta a
Barents-tengernél lévő Petsamo (Pecsenga) vidékét, de Kelet-Karjalát nem.
1920-ban Finnországot felvették a Nemzetek Szövetségébe, mely a Finnország és
Svédország közötti vitában (1921-ben) Finnországnak ítélte a svéd nyelvű
Ahvenanmaat (Ålandot).
A
politikai helyzet stabilizálódása után rendezték a földkérdést is. Lehetővé
tették a zsellérbirtokok megvásárlását, és megkezdődött a földnélküliek földhöz
juttatása (Lex Kallio, 1922). A polgárháború okozta sebek sokáig éles
választóvonalat húztak a szocialista és a polgári pártok között, utóbbiakat még
a finn és svéd nyelvűek közötti ellentétek is megosztották. Az 1920-as években
általában a centrumhoz tartozó Agrárunió és a jobboldal volt kormányon, annak
ellenére, hogy a választásokon rendre a Finn Szociáldemokrata Párt szerezte a
legtöbb szavazatot. A liberálisok támogatottsága fokozatosan csökkent. A
külpolitikában Finnország kezdetben a balti államokhoz és Lengyelországhoz
közeledett.
1924-től
politikai jobbratolódás kezdődött. L. K. Relander (1925–1931) elnöksége
végén érte el Finnországot a gazdasági válság. A kommunizmustól való félelem és
a jobboldali radikalizmus a Lapua-mozgalomban (Lapua finn város) öltött formát,
amelyet a kommunistaellenes törvények (1930) meghozatala után 1932-ben
oszlattak fel (mäntsäläi államcsíny-kísérlet), majd fokozatosan csökkenni
kezdett a szélsőjobboldal népszerűsége. Svinhuvfud (1931–1937) elnök idején
stabilizálódott a belpolitika, majd 1937-ben K. Kallio elnöksége alatt
már az Agrárunió és a Finn Szociáldemokrata Párt alkothatott koalíciót,
amelynek eredményeképpen fontos politikai, szociális és gazdasági intézkedések
születtek. Sikerült enyhíteni a finn–svéd nyelvi ellentéteken is. Finnország
elsősorban agrárország maradt, de gyorsan fejlődött a papír-, fűrész- és
fémipar. A nemzeti jövedelem évente átlagosan 4,4%-kal növekedett. A finn
külpolitika 1935-től egyre inkább skandináv (semleges) orientáltságúvá vált.
Finnország 1932-ben megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval.
|
|
|
1940 |
A
Molotov–Ribbentrop paktum (1939. aug. 23.) titkos záradékában Finnország a
Szovjetunió érdekszférájába került. A Szovjetunió 1939 őszén Leningrád
védelmére hivatkozva területi követelésekkel lépett fel Finnországgal szemben.
A szovjet–finn tárgyalások nem vezettek eredményre. Megindult a szovjet
hadigépezet. Az 1939. november 30-án kezdődött ún. „téli háborúban” a
finn haderő megállította a szovjet támadást, de 1940. március 13-án kénytelen
volt elfogadni a moszkvai béke feltételeit: Nyugat-Karjala és más területek
(Finnország területének kb. 10%-a) elvesztése mellett a Szovjetunió Hankóban
katonai támaszpontot létesített. Az elveszített területekről kb. 420 000 ember
menekült át Finnországba. Letelepítésük, munkába állításuk bonyolult feladatot
jelentett Finnország számára.
K.
Kallio elnök halála után R. Ryti lett az elnök (1940–44). A II.
világháború idején bizalmi viszonyt alakítottak ki a kormány és a parlament között,
az összes (legális) párt részt vett a kormányzásban. Szövetségesek hiányában
1940–41-ben Finnország Németországhoz kezdett közeledni. Engedélyezték, hogy
Észak-Finnországban német katonák lépjenek be az ország területére, és
felvonulási területként használják azt. Amikor Németország 1941. június 22-én
megtámadta a Szovjetuniót, Finnország feladta semlegességét (mivel szovjet
légitámadások érték), és június 25-én belépett a Szovjetunió elleni háborúba.
Finnország és Németország között nem volt hivatalos szövetségi szerződés, finn
részről a közös ellenség elleni harccal magyarázták az együttműködést. Az ún.
folytatólagos háború először finn sikereket hozott. Finnország visszafoglalta a
Szovjetunió által 1939–40-ben elcsatolt területeket, valamint Kelet-Karjala egy
részét, s így Finnország megszálló országgá is vált. Az 1944-es nagy nyári
szovjet offenzíva megállítása után szeptember 19-én kötötték meg a szovjet–finn
fegyverszüneti egyezményt, amelynek feltételeit az 1947-es párizsi békeszerződés is
megerősítette. A II. világháborúban összesen 86 000 finn esett el, és 57 000-en
szereztek maradandó sérüléseket.
|
|
|
párizsi béke 1944/47 |
Az
1944-es fegyverszünet értelmében visszaállították az 1940-es határokat, a Szovjetunió
megkapta a Petsamo-vidéket, 50 évre bérbe vette a Porkkala-félszigetet (de
ténylegesen csak 1955-ig bérelte), valamint Finnország kötelezte magát, hogy
Lappföldről kiűzi a német csapatokat, és 300 millió dollár jóvátételt fizet. Az
elsősorban ipari termékekben kifizetendő jóvátétel hozzájárult a magas
színvonalú finn ipar létrejöttéhez. Finnország gazdaságának talpra állítása
érdekében a Marshall-segélyt ugyan nem vehette igénybe, de jó viszonyt ápolt az
USA-val, ami előnyös kölcsönökben is megnyilvánult. Mindezek eredményeképpen a
finn gazdaság néhány év alatt ismét növekedési pályára állt.
A politikai és társadalmi rendszer, így a skandináv
típusú pártszerkezet sem változott meg alapvetően a II. világháborút követően,
jellegzetessége maradt ugyanakkor a nagy agrárpárt központi, időnként
meghatározó szerepe. Jellemző volt továbbá a munkásmozgalom megosztottsága,
másrészt a nyugat-európainál erősebb baloldali radikalizmus. Szovjet nyomásra
korábbi vezető politikusokat háborús bűnösként börtönbüntetésre ítéltek
1946-ban (R. Ryti, V. Tanner és mások). Ehhez szükség volt az alkotmány
megváltoztatására.
|
|
1948-ban
Moszkvában aláírták a szovjet–finn Barátsági, Együttműködési és
Segítségnyújtási Egyezményt, amelyben nem szerepelt automatikus
segítségnyújtás. Finn részről sikerült azt a kiegészítést is elfogadtatni a másik
féllel, hogy Finnország kívül kíván maradni a nagyhatalmak közötti vitákból. Ez
a szerződés 1991-ig volt érvényben. A Mannerheimet (1944–1946) követő
köztársasági elnökök: J. K. Paasikivi
(1946–1956) és U. K. Kekkonen
(1956–1982) megteremtették a finn külpolitika semleges irányát (Paasikivi-Kekkonen
vonal), amely a Szovjetunióval fenntartott jó kapcsolatokra támaszkodva
biztosította Finnország függetlenségét. Sikerült meggyőzni a Szovjetuniót, hogy
Finnország felől nem fenyegeti semmilyen veszély. Finnország 1955-ben lépett be
az Északi Államok Tanácsába, s ugyanebben az évben nyert felvételt az ENSZ-be
is.
A
II. világháború után a kommunisták vezetésével baloldali tömegmozgalom alakult
ki, gyakoriak voltak a sztrájkok és a demonstrációk, amelyek hozzájárultak
ahhoz, hogy az elkövetkező években a törvényhozás és a kormányok figyelmet
fordítsanak a szociális problémák megoldására. 1945-től 1948-ig a kommunisták
által vezetett Finn Népi Demokratikus Unió a Finn Szociáldemokrata Párttal és
az Agrárunióval alakított kormánykoalíciót, a kommunisták azonban néhány év
elteltével kiszorultak a hatalomból. 1948-ban szociáldemokrata kisebbségi
kormány alakult, majd az Agrárunió játszott vezető szerepet. A kommunista
vezetésű Finn Népi Demokratikus Unió csak az 1960-as években került be ismét a
kormányba. 1961-től kezdve mind a bel-, mind a külpolitikában egyértelműen
Kekkonen elnök akarata érvényesült. 1973-ban a finn parlament egy kivételes
törvény segítségével 1978-ig hosszabbította meg Kekkonen elnök megbízatását.
1966-tól két évtizeden keresztül a centrista-baloldali koalíciók jellemezték a
kormányokat.
A
hidegháború idején a finn–szovjet kapcsolatokban fellépő zavarokat (1948,
1958–1959, 1961) a finnek ügyes politikával elhárították. A finn pártok kínosan
ügyeltek arra, hogy politikájukkal semmilyen szovjet érdeket ne sértsenek. A
gazdasági életben sikeresen megtörtént a termelési szerkezet átalakítása,
szoros, és Finnország számára is előnyös gazdasági kapcsolatok épültek ki a
Szovjetunióval. Az óriási és igénytelen szovjet piac közelsége hatalmas
megrendeléseket eredményezett a finn ipar és mezőgazdaság számára, Finnország
pedig a Szovjetunióból szerezte be energiahordozó szükségletének jelentős
részét. A papíripar mellett fejlődött a fém- és gépipar, valamint a hajóépítés.
Finnország lassanként ipari országgá vált.
A
gazdaság fejlődése azonban jelentős társadalmi feszültségek között zajlott. A
munkanélküliség miatt 1950–1980 között több mint 420 000-en telepedtek át
Svédországba. Közülük sokan, amint tehették, visszatértek. Az 1960-as évektől
érezhetően nőtt az életszínvonal, Finnország északi típusú jóléti állammá vált.
1961-től társult tagja lett az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA,
rendes tag 1986-tól), 1973-ban szabadkereskedelmi egyezményt kötött az EGK-val,
és együttműködési egyezményt a KGST-vel. 1975-ben Helsinkiben tartották az első
Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet (EBEÉ). Az erős és ütőképes
hadsereggel rendelkező Finnország 1956 óta rendszeresen részt vett az ENSZ
békefenntartó akcióiban.
Kekkonent betegsége miatt a szociáldemokrata M. H.
Koivisto (1982–1994) váltotta fel az elnöki székben. Az 1980-as évek
elejétől fokozatosan csökkent a kommunista párt támogatóinak száma. 1987-ben a
Nemzeti Koalíció nyerte meg a választásokat, majd 1991–94 között a Centrumpárt
és a Nemzeti Koalíció kormánya következett. Finnország 1992-ben kérte
felvételét az EK-ba. Az 1994-es népszavazáson a szavazók 57%-a támogatta a
tagságot. 1995. január 1. óta Finnország hivatalosan is tagja az Európai
Uniónak, s ugyanakkor csatlakozott a NATO Partnerség a békéért programjához, és
megfigyelői státussal rendelkezik a WEU-ban.
A
80-as évek látványos gazdasági fejlődését a 90-es évek elejétől gazdasági
recesszió váltotta fel. 1994-ben a munkanélküliek száma elérte a félmillió főt,
a munkaképes lakosság létszámának 21%-át. A munkanélküliség a javuló
exporteredmények ellenére is csak lassan csökken. 1994-ben M. Ahtisaarit
közvetlen, kétlépcsős választással választották köztársasági elnökké 6 évre.
1995-ben a szociáldemokrata P. Lipponen megalakította ún.
szivárvány-kormányát, amelyben a Nemzeti Koalíció mellett a Baloldali Unió is
helyet kapott. 1999-ben ugyanez a koalíció maradt hatalmon. Az 1980-as évektől
kezdve stabil kormányok jöttek létre, amelyek kitöltötték teljes hivatali
idejüket.
2000-ben az elnökválasztás második fordulójában a
szociáldemokrata T. Halonent
megválasztották a Finn Köztársaság első női elnökének. Beiktatása egybeesett az
alkotmánymódosítás hatályba lépésével, mely a parlament javára csökkentette az
elnöki hatalmat.
2003 áprilisában a választásokon győztes Finn Centrum
a szociáldemokratákkal és a Svéd Néppárttal alkotott erős kormánykoalíciót.
Először A. Jätteenmäki, majd két hónap múlva M. Vanhanen alakított kormányt. A
kormány programjában kiemelte a kül- és biztonságpolitika folytonosságát,
valamint a jóléti társadalom megerősítését a munkanélküliség és az adól
csökkentésével. A 2006-os elnökválasztáson ismét Tarja Halonen győzött.
______________________
Jegyzetek
1 A történelmi áttekintés a következő művek felhasználásával készült:
Finnország története. Szerk.: Halmesvirta, Anssi. Debrecen, 2001. Szíj Enikő: Finnország. Budapest, 1979.;
Dolmányos István: Finország
története. Budapest, 1972.; Gombos
József: Finnország politikatörténete. Szeged, 1994.; Uő.: A két világháború
közötti Finnország politikatörténete 1918–1939. Szeged, 1997.; Uő.: A finn
„második köztársaság” politikatörténete 1944–2000. Szeged, 2001.; Suomen
historia pikku jättiläinen. Päätoimittaja: Zetterberg, Seppo. Porvoo – Helsinki
– Juva, 1987.; Bereczki András:
Finnország rövid történelmi kronológiája. In: Nyelvrokonaink. Szerk.: Nanovfszky György. A Magyarságkutatás
Könyvtára XXV. Budapest, 2000. 183–186.; Uő.: Finnország. Történelmi kronológia
1900–1920. In: Krausz Tamás – Szilágyi Ákos (szerk.): Oroszország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája
(1900–1991). Budapest, 1992. 335–338.; Uő.: Finnország. Történet. In:
Magyar Nagylexikon 8. Budapest, 1999.
40–42.
(Bereczki András)