ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

4.4. Muszlim geográfusok és utazók Wisū, Arū és Yūrā országáról

nyomtatható változat

A mellékjeles betűk javításán még dolgozunk!

4.4.1. Ibn FaÃn Risālat című műve

4.4.1.1. Ibn FaÃlān nagy utazása

Ibn FaÃlān al-Muqtadīr, bagdadi kalifa megbízásából járt a volgai bolgároknál. Az expedíció Almiš volgai bolgár fejedelem hívására 921-ben indult el Bagdadból. A bolgár uralkodó és környezete muszlim hitre tért, de a vallás tanaiban, rendszerében járatlan révén, előimádkozókat és vallástanítókat kért a bagdadi kalifától. A volgai bolgárok számára az iszlám világgal fenntartott kapcsolat politikai célokat is szolgált: a rivális kazár birodalom sakkban tartását remélték tőle. A kalifátus viszont befolyásának kiterjesztését remélhette a bolgárokkal kötendő szövetségtől. A kölcsönös érdekeket megerősítendő gazdag ajándékokkal útra kelt követség Khorezm és a Kazak sztyepp érintésével érkezett meg a Volga−Káma vidékén élő volgai bolgárokhoz, és valószínűleg ugyanezen az útvonalon[1] 923-ban szerencsésen haza is tért.

 

4.4.1.2. Ibn FaÃlān úti beszámolója

Ibn FaÃlān útleírása az egyszerű Risālat (’úti jelentés, úti beszámoló’) címet viseli. A szerző az utazás során meglátogatott népek − ogúzok, besenyők, baskírok − mellett ír a kazárokról is. Természetesen legrészletesebben a volgai bolgárokról szól. A bagdadi küldöttség találkozott egy rúsz (viking, normann) csapattal is. Észak országairól és népeiről írván a muszlim geográfusok szinte mindegyike megemlékezik a burtász népről. Ibn FaÃlān azonban nem, ennek magyarázata, hogy a bizonytalan politikai viszonyok miatt küldöttsége nem a volgai útvonalon haladt, így elkerülte a nagy folyó mentén élő burtászokat.

Ibn FaÃlān művében keverednek a mesés történetek a vaskosan reális valósággal. A szerző azonban a muszlim irodalomban szokatlan módon kevésbé fogékony a csodákra. A különleges természeti jelenségeket tárgyilagosan írja le, a csodás élőlényekről szóló történetei előtt pedig megjegyzi, hogy azokat mások elbeszéléséből hallotta.

Bagdadba a világ sok szegletéből vetődtek el emberek. Ibn FaÃlān már utazása előtt tájékozódott tőlük a meglátogatandó népekről, országokról. Két informátora volt. Egyikük, Takīn (vagy Tekīn) egy közelebbről meg nem határozható török néphez tartozott, de korábban megfordult a volgai bolgároknál is. Másik segítője, egy bizonyos Bāris nevű ember pedig egyenesen Volgai Bolgárországból származott. Bārist szláv embernek nevezi Ibn FaÃlān, a volgai bolgár Almišt pedig a szlávok fejedelmének. Ibn FaÃlānnál a saqlab (= szláv) népnév egyszerűen ’északi nép, északi emberek’ jelentéssel bír. Takīn és Bāris mindketten tagjai lettek az igen népes diplomáciai küldöttségnek, melyet egy Sawsan ar-Rassī nevű ember vezetett.[2]

Ibn FaÃlān személyes élményeit kiegészítette a hallott és olvasott információkkal és azokat is úti jelentésébe foglalta.

A Risālat kéziratai egy kivételével sajnos megsemmisültek. A mű sokáig csak Yāqūt feldolgozásában volt ismert. Yāqūt a 13. század elején írta meg földrajzi szótárát, amelynek Itil, šÈird, BulÈār, Ëazar, Ërizm, Rūs címszavaiban hasznosította az Ibn FaÃlānnál olvasottakat. A nemzetközi orientalista világ nagy szenzációja volt, amikor 1923-ban, az iráni Mašhad városában előkerült a Risālat egyik kézirata. Sajnos ennek is hiányzik a vége, a visszaút leírása, de a Yāqūt által kivonatolt részek végre eredetiben voltak olvashatók.

A kéziratra Ahmet Zaki Validov, egy baskír tanító fia bukkant rá. A bolsevik rendszer ellenségeként emigrálni kényszerült Oroszországból, s menekülése közben bukkant az értékes kéziratra, amelyet Zeki Velidi Togan néven publikált 1939-ben, Lipcsében.[3]

 

4.4.1.3. Ibn FaÃlān úti jelentésének Wīsū országára és az egyszarvúra vonatkozó
részleteiről

A Risālat kevés finnugor vonatkozású híre Ibn FaÃlān kísérőitől, Bāristól és Takīntól, illetve volgai bolgár udvari körökből származhat, tehát másodközlés jellegű.

Ibn FaÃlān hallott Wīsū országáról és népéről, valamint értesült az északi vidékek különleges körülményeiről, a hosszú nyári nappalokról és téli éjszakákról. A későbbiekben ugyanezeket a motívumokat megtaláljuk a volgai bolgároknál járt többi utazónál és az egymás műveit feldolgozó, tovább alakító geográfusoknál is. A wīsū nép neve az orosz krónikákból ismert весь (ves’) népnévvel azonosítható, amelyből a szakirodalom a mai vepsze népnevet származtatja.

A Wīsū mellett más muszlim szerzőknél előfordul Arū és Yūrā országa is. Ezek alapján arra gondolhatunk, hogy a muszlim geográfusok forrásául szolgáló volgai bolgár mesélők-adatközlők arū névvel a közvetlen környezetükben élő finnugorokat illették, yūrā néven a tőlük északi irányban, a Kámán és a Pecsorán elérhető népeket nevezték. A wīsū népnévből a ves’ népnévvel való kapcsolata miatt a nyugat felé élő közép- és felső-volgai, valamint karjalai és baltikumi finnugorokra gondolhatnánk, de egyáltalán nem biztos, hogy ez helyes feltételezés.

A. H. Halikov szerint az Ibn FaÃlānnál olvasható „wíszúi emberek”[4] és az eszkel/aszgil[5] nép azonosnak tekinthető a felső-kámai lomovatovói és a Csepca melléki polomi kultúra általa bolgár-töröknek vélt népességével. Ebből a feltevésből megfontolandó a wīsū nép azonosítása a komi-permjákok elődeinek tekintett lomovatovói népességgel, mivel a muszlim geográfusok és utazók műveiben szereplő wīsū és yūrā népek egymáshoz viszonyított földrajzi elhelyezkedéséből ez következik. A régészeti leletekből is jól látható a lomovatovói kultúra és a volgai bolgárok kapcsolata.[6]

A Risālat egyik különös története egy hatalmas méretű emberről szól, aki mégsem ember. Létezéséről Ibn FaÃlān már Bagdadban értesült Bāristól. A rendkívül hatalmas termetű, emberszerű lény az Atil (Volga) folyóban bukkant föl. Beszélni nem tudott, ellenállást nem tanúsított, így a kezdeti riadalom után a fejedelem elszállíttatta. E rémületet keltő lény meséje talán egy nagyra nőtt tokhal, vagyis viza látványa nyomán született.[7]

Önmagában a nagyméretű vízi szörny felbukkanása nem lenne finnugor történeti vonatkozású esemény. Ibn FaÃlān útleírásában azonban azt olvassuk, hogy a volgai bolgár uralkodó a wīsū emberektől kért levélben információt e lény mibenlétéről. A levelezés említése meglepő: vajon milyen nyelven, milyen írásjelekkel váltottak üzenetet a volgai bolgárok a finnugorokkal?[8] Hogy ténylegesen történt-e ilyen levélváltás, bizonytalan. Elképzelhető, hogy ezzel az írói fogással Ibn FaÃlān csak arra akart utalni, hogy a történet a wīsūktól származik.

A bolgár fejedelemnek jó oka volt a wīsūkhoz fordulni a különös élőlény ügyében: valószínűleg a bolgárok már hallottak a wīsūk körében élő legendáról, az óriási termetű vízi állatról.

A wīsūk valóban ismertek egy különös viselkedésű, nagytermetű vízi állatot, ezért a Volgában felbukkant ijesztő lényt vele hozták kapcsolatba. A muszlim geográfiai irodalomban először Ibn FaÃlānnál olvashatjuk a tengerpartra kivetődő nagy hal legendáját, amely húsával önként táplálja a partvidék lakóit. Ibn FaÃlān ezt a jelenséget Ya'ğūğ és Ma'ğūğ, vagyis Góg és Magóg népével hozta kapcsolatba. Úti jelentésének ezt a részletét ezért majd a Góg és Magóg népéről szóló hírek között tárgyaljuk.[9]

A Risālatban Ibn FaÃlān egy különös történetet is elmesél egy különös lényről, amely abban találja szórakozását, hogy a homlokán kinőtt szarvának hegyére szúrva a levegőbe dobálja a lovagló embereket, míg meg nem öli őket. A lovakat azonban sajátos módon nem bántja.

Az állat leírása igen részletes: „A feje a tevéé, a farka pedig a bikáé, a teste az öszvéré, a patája hasonlít a bika hasított körméhez. A feje közepén pedig egy testes, kerek szarv van, amely fölfelé haladva egyre keskenyebbé válik, amíg olyan nem lesz, mint a lándzsahegy.” A leírás ráillik az orrszarvúra. A történet végén Ibn FaÃlān meg is jegyzi, hogy ez az állat a helybéliek szerint az orrszarvú. Erre az állatra utal az is, hogy a volgai bolgár udvarban látott „tálak ennek az állatnak szarvából, annak gyökeréből készültek”. A rinocérosz szarva rendelkezik igen széles, talpszerű alsó résszel.

Az orrszarvúra illő leírásban egyetlen pontatlanság van csak: az állat szarvának hossza, amely egyes esetekben „öttől három könyök”.[10] Ez minimum másfél méter.

Az állat viselkedésének és lakóhelyének leírásában találunk még egy-két nehezen hihető, illetve ellentmondásos elemet:

Amikor az orrszarvú a lovon ülő emberre támad, hogyan éri föl a lovast és hogyan tudja szarvával a lovast feldobálni a levegőbe? (Az, hogy a lovat nem bántja, nyilván csak a mese a történetben.)

A szövegrész elején azt olvassuk, hogy az orrszarvú a pusztaságban (a steppén) honos, majd később arról értesülünk, hogy a vadászok fáról nyilaznak rá, mert az orrszarvú magas fák között él.

Simon Róbert szerint a történet egyértelműen az orrszarvúról szól. Hosszú jegyzetben tárgyalja az orrszarvúhoz fűződő hiedelmeket, és megállapítja, hogy Ibn FaÃlān leírása semmiféle arab irodalmi hagyományt nem tükröz, szerzőnk a volgai bolgároktól értesült ennek az állatnak a létezéséről.[11] És valóban, Ibn FaÃlān e különös lény leírása során kétszer is kiemeli, hogy hallomás alapján ír: „(A helybéliek) mesélik”, „A helybéliek említették nekem”. Ezt a fordulatot egyébként akkor használja, amikor fenntartásait szeretné jelezni.

Ha az orrszarvúról szóló történet a volgai bolgároktól származik, akkor a királynál látott három tállal együtt érkezhetett valahonnan dél felől, arab, perzsa, netán indiai kereskedők közvetítésével. Maga a volgai bolgár uralkodó is pontosan ismerte tálai eredetét.[12] A történet déli kapcsolataira utalhat első mondata is, amelyből arról értesülünk, hogy ez a különös állat a steppén él.[13]

Ezek után jogos a kérdés: mégis, mi köze a finnugoroknak az orrszarvúhoz?

Kovalevszkij, a Risālat oroszra fordítója azt írta, hogy összefüggés lehet az orrszarvú története és egyes finnugor régészeti leletek között. Az évszázadok folyamán Szibériából többször is kerültek elő őskori mamutagyarak, de találtak már jégbe fagyott egész állatokat is. Véleménye szerint a múltban fellelt agyarak köré szőtték ezt a legendát, feltehetőleg finnugor közegben. Összefüggést látott az orrszarvú története és bizonyos régészeti leletek között. Úgy vélte, hogy az úgynevezett permi ezüstökön egyszarvú, különös állatok láthatók – úgy, ahogy megpróbálták elképzelni őket a megtalált mamutagyarak alapján. Az egykor élt ötvösök úgy látszik, arra nem gondoltak, hogy egy állatnak két agyara is lehetett. Pedig talán már régen is bukkantak egész állatokra, nem csak elszórt agyarakra: az obi-ugoroknak és a nyenyeceknek saját szavuk van a mamutra.[14]

Kovalevszkij szellemes ötlete túl sok ellentmondásban van Ibn FaÃlān szövegével. Alátámasztására hiányoznak a régészeti bizonyítékok is: egyelőre nincs nyoma, hogy a finnugorok feldolgozták volna a talált mamutagyarakat. A permi ezüstökön kétségtelenül különös lények vannak, de azok inkább több fejjel, mint egyetlen hosszú agyarral randelkeznek.

Ibn FaÃlān leírása néhány adatot kivéve igen jól illik az orrszarvúra. Az állat szarvából készített tálak esetében a volgai bolgár uralkodó hangsúlyozza, hogy azok az állat szarvának gyökeréből készültek – ez is orrszarvúra utal.

Az orrszarvú történetének mégis lehet némi finnugor vonatkozása: az állat vadászatáról szóló rész önálló egységnek tűnik a mesében. A vadászok fáról nyilaznak az állatra: „(A helyiek) nyomon követik őt a steppén és az erdőkben, amíg meg nem ölik. Ez úgy történik, hogy felmásznak a magas fákra, amelyek között él. E célból számos íjász gyűl össze mérgezett nyilakkal, s amikor az állat közöttük van, akkor kilövik rá a nyilaikat, s így súlyosan megsebesítik és megölik őt.”

Ezt mintha már olvastuk volna… Lássuk csak, mit írt másfélezer évvel korábban Hérodotosz a jürkákról: „A közvetlen szomszédságukban, ugyanezen a tájon laknak a iürkák. Ezek is vadászatból élnek, és a következőképpen vadásznak. A vadász felmászik egy fára – mert sűrűn borítják fák a vidéket – és onnan figyel. Mindegyiknek ott van készenlétben a lova, amelyet megtanított hason feküdni, hogy alacsonynak látsszék, továbbá a kutyája. Ha a vadász megpillantja a fáról a vadat, nyilával rálő, lemászik a fáról, a lovára pattan, és üldözőbe veszi, nyomában a kutyájával.”[15]

A jürkák népe talán finnugor volt, nevüket a muszlim földrajzi művek yūrā és az orosz krónikák jugor népnevével azonosítják. Akár finnugorok voltak, akár nem, a két leírás ugyanarról: az erdős-ligetes vidék ősi vadászati módszeréről számol be.

 

4.4.1.4. Ibn FaÃlān úti jelentésének Wīsū országáról és az egyszarvúról szóló részletei[16] 

(IF[17]) így folytatta:

láttam, hogy a nappal rendkívül hosszú náluk, s ez így marad az év egy jelentős részében, ugyanakkor az éjszakák rövidek. Aztán pedig az éjszakák hosszabbodnak meg és a nappal lesz rövid. (57.)

A király elmesélte nekem, hogy három hónapnyi távolságban az országától egy nép él, amelynek Wíszú a neve. Az éjszaka egy óránál is rövidebb náluk. (57.)

Közöttük számos kereskedő található, akik fölkeresik a türkök földjét, és juhokat hoznak onnan, s elmennek a Wíszúnak nevezett országba, ahonnan coboly- és fekete róka(prémet) szállítanak. (66.)

E folyó közelében kiterjedt steppe található. (A helybéliek) mesélik, hogy egy olyan állat található ott, amely kisebb a tevénél, ám nagyobb a bikánál. A feje a tevéé, a farka pedig a bikáé, a teste az öszvéré, a patája hasonlít a bika hasított körméhez. A feje közepén pedig egy testes, kerek szarv van, amely fölfelé haladva egyre keskenyebbé válik, amíg olyan nem lesz, mint a lándzsahegy. Egyeseknek a hossza öttől három könyök, másoké ennél több vagy kevesebb. A különlegesen zöld (khalandzs) fák levelét legeli. Ha meglát egy lovast, akkor ráront, s az még akkor is csak üggyel-bajjal menekszik meg tőle, ha egy jó paripa van alatta. Ha utoléri, akkor a szarvával megragadja a lova hátán, majd fölhajítja a levegőbe, elkapja őt a szarvával, és így folytatja egészen addig, amíg megöli őt. A lóban azonban nem tesz kárt semmi szín alatt. (A helyiek) nyomon követik őt a steppén és az erdőkben, amíg meg nem ölik. Ez úgy történik, hogy felmásznak a magas fákra, amelyek között él. E célból számos íjász gyűl össze mérgezett nyilakkal, s amikor az állat közöttük van, akkor kilövik rá a nyilaikat, s így súlyosan megsebesítik és megölik őt.

Láttam a királynál három kivájt, mély nagy tálat, amelyek a jemeni onyxhoz hasonlítottak. A király elmagyarázta nekem, hogy ezek a tálak ennek az állatnak szarvából, annak gyökeréből készültek. A helybéliek említették nekem, hogy ez az állat az orrszarvú. (76–78.)

 

4.4.2. A Íudūd al-'ālam szerzője a kimekek Y.ġsūnyāsū nevű területéről

1937-es publikációjában Minorsky fölvetette azt a lehetőséget, hogy a kimek népről szóló fejezetben (18.) az Y.ġsūnyāsū körzet neve a más muszlim szerzőknél előforduló yūrā és wīsū/īsū népnevek összeolvasztásával keletkezett. E terület a leírás szerint az Etil és az Irtis között található. Minorsky föltételezi, hogy az Etil is elírás, itt valójában a Íudūd al-'ālam 6. fejezetében említett Rasz/Ras folyó neve állhatott az eredeti szövegben.[18]

Ha így lenne, akkor sem tudnánk mit kezdeni ezzel a forráshellyel, mivel nyilvánvalóan tévedésen alapul: félreértett szóbeli információkon, avagy korábbi szövegek téves olvasatán. Más források ugyanis nem az Irtis folyó mellékéről említik a wīsū/īsū népet. A Íudūd al-'ālamban másutt is találunk ilyen jellegű vaskos tévedést: jellemző példa a burtászok és a volgai bolgárok leírásának összekeverése.

Hansgerd Göckenjan és Zimonyi István közös művükben a yūrā és wīsū/īsū népnek a kimekektől távol eső lakóhelyére hivatkozva Minorsky elképzelését nem fogadták el.[19]

 

4.4.2.1. A Íudūd al-'ālamnak az Y.ġsūnyāsū körzetre vonatkozó részlete[20]

§ 18. Leírás a kimekek országáról és városairól

3. Y.ġsūnyāsū a kimek egy további körzete, az Etil és az Irtis folyók között. Lakói kulturáltak, letelepültek [= nem nomádok]. (204.)

 

4.4.3. Al-Bīrūnī Īsū és Jūrā országáról

Al-Bīrūnī sokoldalú munkássága főleg a természettudományokra terjedt ki. Indiába tett utazása, valamint csillagászati megfigyelései és számításai azonban elvezették őt Földünk leírásához is. E tevékenysége során pedig finnugor vonatkozású adatokat is följegyzett. Minket érdeklő művei a következők:

  1. TaÎd nihāt al-amākin li-taÒÎīÎ masāt al-masākin (A városok koordinátáinak meghatározása)[21]
  2. Kitāb al-tafhīm li-awā'il Òinā'at at-tanğīm (Könyv az asztrológia művészetének tudnivalóiról)[22]
  3. Kitāb al-ğamāhir fī ma'rifat al-ğawāhīr [23]
  4. Al-Qān al-Masūdī fī l-hay'at wa t-tanğīm (Canon Masudicus)[24]

Al-Bīrūnī geográfusi tevékenysége eddig kevés figyelmet kapott a szakirodalomban. Marquart[25] után e téren a legjelentősebb tevékenységet Zeki Velidi Togan fejtette ki, aki önálló tanulmányban tárgyalta al-Bīrūnīnak az északi népekről szóló híradásait,[26] és hasonmás kiadásban közölte al-Bīrūnī kéziratainak földrajzi vonatkozású helyeit.[27] A magyar nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban Zsirai Miklós utalt arra, hogy al-Bīrūnī említi Yūrāt, de részletesebben nem elemezte ezt az adatot.[28]

A TaÎd kéziratát al-Bīrūnī 1025-ben fejezte be. E művében azt írta, hogy a bolgárok és Īsū között 20 napi szánkóút van, és onnan tovább Yūrāba még 12 nap az út szánkóval.[29] Az 1029-ben írt Tafhīm és az 1035-ös Qānūn a világ hetedik övezetében sorolja föl Īsūt és Yūrāt.[30] A Qānūn leírása szerint a Suwār és Bulgār városán túl, a hetedik övezet északi szélén található Īsū és Yūrā a saqāliba két csoportját alkotják.[31]

Ezek az adatok Zeki Velidi Togan szerint nyilvánvalóan a volgai bolgároktól származnak.[32]

Al-Bīrūnī az első muszlim tudós, aki Īsū országáról hírt adott. Elképzelhető, hogy az előző fejezetekben tárgyalt Íudūd al-'ālam ismeretlen szerzője ismerte már az Īsū nevet, de nem tudott vele mit kezdeni: a nevet rosszul idézte, az országot rosszul lokalizálta. Al-Bīrūnī azonban igazi tudós volt, ezért feltételezhetjük, hogy adatait kellő forráskritikával kezelte. Habár nem volt geográfus sem utazó, mégis fontos és alapvető információkat adott tovább.

A szövegkörnyezet alapján el kell fogadnunk Zeki Velidi Togan feltételezését arról, hogy a volgai bolgároktól származik al-Bīrūnī híre Īsūról és Yūrāról, a két finnugor országról. Ezt bizonyítja, hogy a szerző Īsū és Yūrā távolságát a bolgárok földjétől adja meg. Ugyanakkor azt is olvashatjuk, hogy Īsū és Yūrā a saqālibához tartozik. Ez jelentheti akár azt is, hogy az óorosz állam fennhatósága alatt élnek, és akkor ez a hír Togan véleményével ellentétben származhat a kereskedelmi utak mellett fekvő orosz városokból is. Persze al-Bīrūnī mondata azt is jelentheti, hogy az īsū és yūrā emberek mások, mint a bolgárok. A saqāliba vagy saqlab[33] több muszlim szerzőnél az északi népek összefoglaló neve. 100 évvel al-Bīrūnī előtt Ibn FaÃlān a bolgárokat saqlaboknak nevezte.[34]

Az adott információnak nem csak az eredete kérdéses. Etnikai értelmezése is problematikus. A. H. Halikov erre vonatkozó feltevését az Ibn FaÃlānnal foglalkozó fejezetben már említettük.[35] A szakirodalomban uralkodó vélemény szerint az Īsū az orosz évkönyvek весь (ves’) népnevével azonos. A ves’, mai nevén vepsze nép azonban nem ott élt és él, ahol al-Bīrūnī alapján keresnénk őket. A Régmúlt idők krónikája szerint „Beloozerónál a veszek vannak”. Beloozero városa (a mai Belozerszk) és a Beloje ozero, vagyis a Fehér-tó azonban nem 20 napi szánkóút a volgai bolgároktól, hanem jóval több. És nem abba az irányba, amerre Yūrā található. Yūrā ugyanis több körülményből is megállapíthatóan az obi-ugorokat jelöli. A szó a jugor népnévvel és a Jugra, Jugria országnévvel azonosítható. Az obi ugorok soha nem éltek a vepszék mögött, ahogy azt al-Birūnī alapján gondolhatnánk, ha elfogadjuk az īsū és a vepsze nép azonosságát. Az Īsū és ves’ szavak etimológiailag ugyan összekapcsolhatók, de nagyon valószínű, hogy e két szóval a muszlim és az orosz források nem ugyanazt a népet jelölték.

Az Īsū ország- és népnév a régészeti adatok alapján talán a permi finnugorokra vonatkozhatott, e csoporton belül is a komi-permjákok elődeire. E népesség tartotta fenn ugyanis a legélénkebb kapcsolatot a volgai bolgárokkal. Erről a lomovatovói régészeti kultúra leletei tanúskodnak. Ugyanakkor, szintén régészeti bizonyítékaink vannak arra, hogy erről a területről, valamint a Volga–Oka közből kiindulva olyan kulturális hatás vagy bevándorlás érte a beloozerói vepszéket, amelynek szerepe volt e népesség etnikai jellegzetességeinek kialakulásában.[36] Ha ez a kapcsolat valóban fennállt, akkor is megoldatlan még a népnévátvitel problémája: hol keletkezett az īsū népnév orosz forrásokból ismert весь változata, és melyik finnugor csoportra használták először?

A wīsūk és a permi finnugorok összekapcsolása természetesen szintén régóta olvasható a szakirodalomban, de kisebbségi vélemény maradt. 1899-ben F. Westberg bizonyította, hogy Ibn FaÃlān leírása a wīsūk lakóhelyéről nem vonatkozhat a Fehér-tó vidékén élő vepszék elődeire.[37] Később M. V. Talickij[38] és D. A. Macsinszkij[39] is a permi finnugorokat vélte a wīsūknak.

A volgai bolgárok idején yūrānak az Urál európai oldalán élt obi-ugorokat nevezhették. Ezzel a kérdéssel más források kapcsán is foglalkozunk.[40] A bolgároktól Yūrāba vezető úton kis kerülőt téve az udmurtokkal lehetett találkozni. Az út akár érintette az udmurtokat, akár nem, Yūrā lakóival a komi-permjákok földjén áthaladva lehetett érintkezésbe kerülni. Mivel az udmurtok lényegében határosak voltak a bolgárokkal, valószínűbb hogy a húsz napi szánkózás után elért īsū nép a komi-permják volt.

Számunkra al-Bīrūnī nemcsak az Īsū ország- és népnév első említése miatt jelentős, hanem azért is, mert a muszlim szerzők közül először ő tudósít a szánon való közlekedésről. A következő fejezetben tárgyalandó al-Marwazītól azt is megtudhatjuk, hogy a szánokat kutyák húzták. Kutyák fogatolására szolgáló hám tartozékait a komi-permjákok régészeti leleteiből ismerjük.[41] Ez is erősíti azt a feltételezést, hogy az īsū nép a mai komi-permjákok elődeivel lehetett azonos. A kutyaszánokat később Ibn BaÔÔūÔa és Herberstein is említi, utóbbi éppen Perm leírása kapcsán.[42]

Finnugor szempontból al-Bīrūnī harmadik kiemelkedő információja magának, Yūrā országnak említése. A Régmúlt idők krónikája először az 1096. évnél említi Jugriát. A hírt valószínűleg 1118-ban jegyezték le. Al-Bīrūnī viszont 1025-ben fejezte be azt a művét, amelyben Yūrāt említi. A keleti kereskedők – bizonyára volgai bolgár közvetítéssel – tehát jóval korábban fölvették a kapcsolatot az obi-ugorok elődeivel, mint a novgorodi felderítők.

Al-Bīrūnī műveiben figyelmünkre méltó további új információk is megjelennek: olvashatunk a waranğ (varég) népről, a Waranğ-tenger-ről és a varégok blnd nevű városáról. A város nevével kapcsolatban Zeki Velidi Togan fölvetette azt a lehetőséget, hogy talán elírás, és az eredeti alak a Lappland szóval lehetett azonos, de bizonyosnak csak azt tartja, hogy a blnd szóban a germán Land szó jelenik meg.[43]

 

4.4.4. Al-Marwazī Īsū országáról, Yūrā népéről és más északi népekről

Al-Marwazī és Abū Íāmid al-ÇarnāÔī kortársak voltak. Úgy tűnik, hogy az ő életük idején a volgai bolgár kereskedők közvetítésével újabb hírek érkeztek Īsū és Yūrā országáról és a két ország lakóiról.[44]

Ugyanekkor érkeztek az első hírek Novgorodba is Jugriáról. Gyurjata Rogovics szolgájának utazását az 1096-os évre datálva közli az orosz őskrónika, lejegyzése azonban feltehetőleg csak az 1118-as szerkesztés alkalmával történt meg.[45]

Al-Marwazī esetleg olvashatta al-Bīrūnī műveit, avagy a két szerző földrajzi adatai talán közös hagyományra vezethetők vissza. Al-Bīrūnī csak annyit ír, hogy a bolgárok és Isū között húsz napig tart az út szánkóval. Al-Marwazī a szakirodalom szerint főleg al-Ğaihānī művére támaszkodott, ugyanakkor az Īsūra vonatkozó hírében ugyanazt írja, mint al-Bīrūnī: 20 napig tart az út a bolgároktól Īsūba. Al-Ğaihānī Īsūról egyáltalán nem tud, legalábbis az ő művét használó többi geográfusnál ez a név nem fordul elő.

Al-Marwazī hírei a yūrā emberekről láthatóan kereskedelmi érintkezésből származnak. Elsőként tőle olvashatunk részletes beszámolót a kutyaszánok használatáról és a kemény havon vagy jégen való közlekedésről.[46] A szánok használatával nemcsak az őslakos népesség, hanem maguk a kereskedők is eljuthattak a messzi északi vidékekre.

Al-Marwazī a néma kereskedelemről nem túl részletesen ír, inkább csak utalásszerűen, viszont kapcsolatba hozza azt a yūrā emberek félénkségével. A néma kereskedelem módszerét már korábban említette al-IstaÌrī az artānīya néppel kapcsolatban,[47] de részletesen csak Abū Íāmid al-ÇarnāÔī fejtette ki. Az ő leírása szerint Yúrā népe kereskedik így a sötétség országában lakókkal.[48] A későbbi szerzők közül Ibn BaÔÔūÔa, valamint Abū Íāmid al-ÇarnāÔī nyomán al-Qazwīnī és ad-Dimašqī is említi az árucserének ezt a módszerét.[49]

A néma kereskedelem gyakorlatát a muszlim források kizárólag finnugor népekkel és a szamojédokkal kapcsolatban említik. N. V. Fjodorova a Nyugat-Szibériában talált déli eredetű tárgyak elemzéséből arra következtet, hogy a finnugor és szamojéd népek nem a néma kereskedelem módszerével cseréltek árut. Véleménye szerint ennél az őslakók és a kereskedők viszonya bensőségesebb volt, feltétlenül személyes kontaktusban álltak egymással. A néma kereskedelemről szóló híreket a volgai bolgárok terjesztették, hogy távol tartsák az idegeneket a finnugoroktól és szamojédoktól, hogy megőrizhessék monopóliumukat a velük folytatott kereskedelemben.[50]

A források tényleg leírnak személyes találkozásokat is: példaként idézhető az történet, amely az őslakók látogatásáról szól a volgai bolgárok városaiban.[51] Ugyanakkor feltételezhetjük, hogy a kapcsolatfelvétel nagyon óvatosan indult. A mordvinokról[52] és a szamojédokról[53] is följegyezték, hogy megölik a területükre betévedő idegeneket.

A hírek fentebb említett kronológiai rendjéből arra következtethetünk, hogy Yūrā, vagyis az obi-ugorok bekapcsolódása a muszlim világgal folytatott távolsági kereskedelembe előbb volgai bolgár, majd novgorodi és ladogai[54] kereskedők közvetítéssel történt, valószínűleg a al-Bīrūnī és al-Marwazī írói tevékenysége közti periódusban, tehát az 1020-as évektől a század végéig. További adatok figyelembe vételével azonban ez a kapcsolatfelvétel korábbra is datálható. Ibn FaÃlān leírása Ya'ğūğ és Ma'ğūğ népéről[55] egyértelműen az északi tengerek partvidékéhez kapcsolható. Ya'ğūğ és Ma'ğūğ népe ennek megfelelően obi-ugor vagy szamojéd nyelvű is lehetett. Tehát amikor a 920-as években Ibn FaÃlān megírta úti jelentését, már lehettek szórványos kapcsolatok Yūrā lakossága és a volgai bolgárok között, de a yūrā népnév csak valamivel később vált ismertté a muszlim geográfusok körében.

 

4.4.4.1. Al-Marwazī: Óabā'i' al-Îayawān című művének Īsū és Yúrā országára vonatkozó részlete[56]

Īsū és Yūrā

Húsz járónap távolságra tőlük (a volgai bolgároktól), észak felé van egy Īsū nevű ország, és azon túl található egy yūrā nevű nép. Ez egy barbár nép, amelyik erdőkben él és más emberekkel nem érintkezik. Mivel ők félnek, ezért ebből káruk származik. Bulgar lakói elutaznak hozzájuk és [különböző] árukat visznek oda, mint ruha, só és más dolgokat, úgy előkészítve, hogy azokat a kutyák az örökös mély hóban maguk után húzzák. Az embereknek lehetetlen a havon haladniuk, ezért a lábukra ökörcombcsontokat kötöznek, és egy pár lándzsát a kezükbe fogva, azokat a havon hátrafelé lökik, így a lábuk a jégen előre siklik. Kedvező hátszéllel egy nap alatt nagy távolságot tehet meg az ember. Yūrā lakói jelekkel kereskednek, anélkül, hogy jelen lennének, mivel ők bátortalanok, és félnek az emberektől. Kiváló coboly(prémet) és más, jó szőrméket hoznak be tőlük. Állatokra vadásznak, amelyeknek megeszik a húsát, a prémét pedig (ruhaként) viselik. (261–262.)

 

4.4.5. Abū Íāmid al- ÇarnāÔī regényes útleírásai

Abū Íāmid al-ÇarnāÔī úti beszámolóiban keverednek a csodás elemek az átélt élmények tényszerű leírásával. Ez a fajta meseszerű megfogalmazás különösen népszerűvé tette TuÎfat al-albāb (A szívek ajándéka) című művét, amely több mint húsz kéziratban maradt fenn. A TuÎfat al-albāb Abū Íāmid al-ÇarnāÔī második műve, 1162-ben írta Moszulban. Ez az útleírása az utazások során látott, hallott csodálatos eseményekre és furcsaságokra helyezi a hangsúlyt, s ezért vált népszerűbbé, mint első munkája, az 1155-ben Bagdadban írt al-Mu'rib 'an ba'Ã 'ağā'ib al-MaÈrib (Nyugat országai néhány csodájáról szóló világos beszámoló). Ez utóbbinak madridi kéziratát csak 1953-ban publikálták. Rövidesen kiderült, hogy a kézirat más címmel a németországi Gothában is megtalálható. Az al-Mu'rib Abū Íāmid al-ÇarnāÔī utazásainak története, ahogyan a szerző azt hallgatóságának mesélhette. A mű stílusa egyszerű, fordulatai a beszélt nyelvből valók. Történeti szempontból értékesebb, mint a TuÎfat al-albāb.

 

4.4.5.1. Abū Íāmid al-ÇarnāÔī Wīsū, Arū és Yūrā országáról

Abū Íāmid al-ÇarnāÔī utazásai során kétszer is érintkezésbe került a finnugor világgal. Először 1135–36-ban, amikor Volgai Bolgárországban járt, másodszor pedig 1150-ben, amikor a volgai bolgárok területén átutazva érkezett Kijevbe, s indult onnan tovább Magyarország felé. A volgai bolgároknál három finnugor lakosságú területről hallott: Wīsūról, Arūról és Yūrāról.

Wīsū az orosz krónikákban szereplő весь (ves’) népnévvel azonos elnevezés, később a vepsze népnév származott belőle.

Arū szintén összekapcsolható egy finnugor népnévvel. A csuvas ar szó ’udmurt, ember’ jelentésű, tehát a muszlim források Arū országa az udmurtok lakóhelye lehetett. Arū minden bizonnyal azonos az orosz forrásokban szereplő Arfölddel. Az ar népnévből képződött az Arszk helynév. Arszk városa Kazanytól északra található kb. 60-70 km-re. Ez hajdanában a déli udmurtoknak volt a központja. Abū Íāmid al-ÇarnāÔī az első szerző, aki hírt hoz az arū népről. Az udmurtok (votjákok) az orosz krónikákban csak a 14. század második felében bukkannak föl. A. L. Mongajt Abū Íāmid al-ÇarnāÔī művéhez írt kommentárjában az ar népet azonosítja az al-IstaÌrīnál szereplő artānīya néppel. Ez azonban nem helytálló, a két forrásban két finnugor népről van szó: Arū országa az udmurtok földjével azonos, míg az artānīya népnév a mordvinok erza ágát takarja.[57]

Yūrā országa azonos a más forrásokban szereplő Jugrával vagy Jugriával, tehát az obi-ugorok földjével. Abū Íāmid al-ÇarnāÔī idején Jugria még az Urál hegység európai oldalán terült el, s csak a 14–16. századi orosz behatolás nyomán települ át európai Jugriából az obi-ugor lakosság zöme Nyugat-Szibériába, s ez időtől fogva Jugria már egy ottani, Ob melléki területet jelölt.

A volgai bolgárok azon szokása, hogy hadjáratokat indítanak a környező népek ellen, s tőlük asszonyokat, gyermekeket rabolnak, más forrásokból is alátámasztható. Történeti bizonyítékként szolgálhat Julianus, aki egy bolgár városban találkozott az első Magna Hungariából származó emberrel, egy magyar asszonnyal. Feltehető, hogy ez az asszony is ilyen akció eredményeképpen élt a bolgárok között. Régészeti bizonyítékok is vannak finnugor nők jelenlétére Volgai Bolgárországban. A feltárt volgai bolgár temetők közös jellegzetessége, hogy a férfiak a hagyományos sztyeppi lovasnomád öltözéket és felszerelést viselték, míg a nők ékszerei finnugor eredetűek.[58]

Wīsū, Arū és Yūrā országáról Abū Íāmid al-ÇarnāÔī részben azt írja, amit máshonnan már ismerünk: beszámol a téli hosszú éjszakákról és a nyári hosszú nappalokról. Ír a néma kereskedelemről, amelyről már al-IstaÌrī és más szerzők is írtak. A finnugor területek gazdagsága prémes állatokban és a finnugorok prémexportja szintén tudott dolog. A méztermelés jelentőségéről is tudunk. Abū Íāmid al-ÇarnāÔī hírei főként kereskedőktől származnak, s ezért szerepel leírásában viszonylag sok tény a finnugorokkal folytatott kereskedelemről. A csontok és a kardvasak exportja más forrásokban nem szerepel. Ezekből az alapanyagokból Yūrā népe hiányt szenvedett. A kardokkal való kereskedelemhez hasonló hír fennmaradt az orosz őskrónikában: Gyurjata Rogovics szolgája mesélte, hogy a jugorokon túl élő népek vastárgyakért – késekért, bárdokért – prémeket adnak cserébe. Abū Íāmid al-ÇarnāÔī leírásából azonban azt is megtudjuk, hogy a kardok bálnavadászatra kellenek. A bálnavadászat leírásában Abū Íāmid al-ÇarnāÔīnál meseszerű elemek is jelen vannak. Ilyen a kardok vízbedobálása, amely valójában a kardokból készített szigonyokkal való vadászat híre lehet. A leírás alapján az is elképzelhető, hogy nem vadásztak rendszeresen bálnákra, hanem csak az esetenként partra vetődött állatokat ejtették el.

Abū Íāmid al-ÇarnāÔī leírása a sítalpakról pontos és tárgyszerű, saját élményeiből táplálkozik. A téli közlekedésről más szerzők is írnak: al-Bīrūnī és al-Marvazī a szánokat említi.

Bulgar városában megfordultak emberek Wīsū és Arū országából is. Szerzőnk ennek leírásában is keveri a valóságot a mesével. Egyrészt jellemzi a látogatók testi jegyeit, ruházatát, de azt is leírja, hogy megjelenésükkel a hideget is elhozzák Volgai Bolgárországba.

A szlávok országáról is ír Abū Íāmid al-ÇarnāÔī, nyilván 1150-es utazásának élményei alapján. Története arról az erdei népről, amely a nagy folyó mellett él, s időről-időre boszorkányait a folyóba dobálja, A. L. Mongajt szerint a mordvinokra vonatkozik. A mordvinokra illik, hogy a nagy folyó – a Volga és az Oka – mellett laknak, s szent fákat tisztelnek. A boszorkányok összegyűjtése és vízpróba alá vetése azonban régi orosz babonás szokás. Al-Qazwīnī, aki átvette Abū Íāmid al-ÇarnāÔī értesüléseit, ezt a közlést a szlávokra vonatkoztatta. Az erdei népről Abū Íāmid al-ÇarnāÔī mások elbeszéléséből értesült. Elképzelhető, hogy a hírben azért keverednek a mordvinokra és az oroszokra vonatkoztatható adatok, mert ekkoriban már megindult tényleges keveredésük is, különösen a mordvin területek nyugati határán, az Oka mellékén, ahonnan az oroszok lassacskán teljesen kiszorították a mordvinokat, muroma csoportjukat pedig asszimilálták.

A TuÎfat al-albāb rövidebben foglalkozik a finnugorokkal, mint az al-Mu'rib. A leírásban név szerint csak egy finnugor terület szerepel, Wīsū országa. Emellett még a kardokkal folytatott kereskedelem, és az óriási hal húsának megdézsmálása – vagyis a bálnavadászat – olvasható ebben a műben.

 

4.4.5.2. Az al-Mu'rib 'an ba'Ã 'ağ ā'b al-MaÈrib finnugor vonatkozású részei[59]

Bulgar is nagy város, az egész fenyőfából épült, a falai pedig tölgyfából. A falon kívül nagyszámú egyéb nép él […] A király, amikor ilyen nagy a hideg, a hitetlenek elleni hadjáratra szokott vonulni, rabul ejtve asszonyaikat, gyermekeiket, lányaikat, és elkötözve lovaikat. (42–43.)

Bulgar városa fennhatóságot gyakorol egy Viszú nevű terület fölött, amelynek lakosai adóznak nekik. Ez a tartomány egyhavi járóföldre fekszik tőlük. Van egy másik [adózó] tartományuk is, ezt Arú névvel illetik. Itt hódra, hermelinre és szürke mókusra vadásznak. A nappal arrafelé nyáron huszonkét óra hosszat tart. Tőlük kerülnek ki a legkitűnőbb minőségű hódprémek. (45.)

Viszún túl terül el a Júrá néven ismert ország, a Sötétség Tengere partján. Náluk nyáron a nappal olyan hosszú, hogy a kereskedők szerint a nap negyven napig le sem bukik. Télen viszont az éjszaka hasonlóan hosszú. A kereskedők mesélik, hogy a Sötétség [földje] közel terül el, s Júrá népe rendszeresen bemegy a Sötétségbe, kandelábereket víve magukkal. Ott egy hatalmas fához érnek, akkora, mint egy falu, rajta hatalmas állat, amelyről úgy mondják, hogy madár. Mindenféle árucikkeket visznek magukkal, amelyeket aztán külön-külön letesznek, ismertetőjelekkel ellátva, majd hazatérnek. Később újra visszamennek, s ott olyan portékákat találnak, melyekre országuknak szüksége szokott lenni. Minden ember talál valamit a saját portékája mellett; ha megtetszik neki, hazaviszi; ha nem, úgy fogja a saját áruját és otthagyja a másikat, anélkül, hogy ezzel bárkit megsértett volna. Azt azonban nem tudják, kik is azok, akikkel kereskednek. (47.)

Az itteni emberek az iszlám területéről Zandzsánban, Abharban, Tabrízban és Iszfahánban készült kardokat hoznak be, de markolat és díszítés nélkül – csak a puszta vasakat, ahogyan kikerülnek a tűzből […] Az ilyen kardokat tudják aztán Júrába szállítani. Júrá népe nem bocsátkozik háborúkba, nincsenek is hátasállataik vagy egyéb négylábúik, csak óriási fáik és vadonjaik, amelyekben sok méz van. Országukban sok a coboly, amelynek megeszik a húsát. A kereskedők elhozzák nekik a fent említett kardokat, valamint marhacsontot, juhcsontot, s ellenértékként cobolyprémeket visznek el, s ebből [a kereskedelemből] nagy haszonra tesznek szert. (47–48.)

A korábban említett kardokat az iszlám birodalmából viszik a kereskedők Bulgarba, nagy hasznot húzva belőlük; aztán a bolgárok továbbviszik Viszúba, ahol a hódbőrök vannak, majd Viszú népe Júrába szállítja, ahol cobolyprémért vásárolják meg azokat, esetleg rabszolgákat vagy rabnőket adnak értük cserébe. Júrában ugyanis minden embernek szüksége van esztendőnként egy [új] kardra, amelyet aztán a sötétség tengerébe dob. Ha bedobták a kardokat, Isten küld nekik egy hatalmas, hegy nagyságú halat, amelyet egy másik, még nála is nagyobb hal üldöz, föl akarván falni, mire a kisebb menekül a nagyobb elől, s egyre közelebb kerül a parthoz, mígnem olyan közel jut a szárazföldhöz, hogy már nem tud visszamenni a [nyílt] tengerre, s így ott marad. Az őt üldöző nagyobb hal ezzel szemben nem tud eljutni hozzá, s így visszatér a tengerbe. Ezután Júrá népe kis hajókon bemegy a tengerbe a halhoz, és húsdarabokat kanyarítanak ki a hal oldalából, de az ezt meg sem érzi, és nem moccan. Húsából megtöltik házaikat, felmásznak a hátára – olyan, mint egy hatalmas hegy. A hal pedig hosszú ideig ott marad nekik, mindig vágnak belőle egy-egy darab húst, s mindazok, akik bedobtak egy kardot a tengerbe, kiveszik a részüket belőle. Mihelyt azonban a tenger vízszintje megemelkedik, a hal pedig könnyebb lesz, visszatér a tengerbe, de addigra már száz vagy annál is több ezer ház megtelt húsával. (49.)

Azt mondják: Júrá népe, ha a fent említett kardokat nem dobja a vízbe és Isten nem hoz ki nekik halat a tengerből, elpusztulna az éhségtől. (50.)

A hozzájuk vezető utat hatalmas hótakaró fedi, ezért az emberek erre a célra készített lapokat tesznek a lábaikra, melyeknek a hossza egy öl, szélessége pedig arasznyi. Az eleje és a vége kicsit felemelkedik a földről, míg a közepén külön hely van a láb számára. Van rajta egy lyuk, amelybe erős bőröveket rögzítenek, s ezeket erősítik rá a lábaikra. A két lapot, amelyekre lábaikat helyezik, hosszú, a lovak kantárjára emlékeztető övvel kötik össze, amelynek a másik végét a bal kezükben tartják, míg a jobb kézben embernyi hosszúságú botot tartanak. A bot alsó végén egy sok gyapjúval kitömött, gömb alakú ruhadarab van, amelyik az emberi fejhez hasonlít, de nagyon könnyű. Erre a botra támaszkodnak a havon, majd hátrafelé lökik a botot, mint a tengerész teszi a csónakban [az evezővel], s gyorsan haladnak előre a havon. Ha ez az eszköz nem lenne, egyáltalán nem tudna senki arrafelé közlekedni, mivel a földön levő hó olyan, mint a homok – sohasem tapad össze. (48.)

Viszú és Arú népének nem szabad nyáron bemennie Bulgar területére, mert ha közülük belép valaki, a legmelegebb időben is fagyos lesz a levegő és a víz, mintha csak tél lenne, s elpusztul az emberek vetése. Egyszer télen láttam egy csoport embert közülük Bulgárban. Pirospozsgásak, világoskék szeműek, hajuk, mint a vászon, fehérbe hajlik, s ebben a nagy hidegben is csak könnyű vászonruhákban járnak, bár van köztük olyan is, aki a legkitűnőbb cobolyprém bundát viseli, a szőrös felével kifelé. Ecetszerű, savanyú árpalevet isznak, mert ez felel meg forró vérmérsékletüknek, s ez esik jól a hód- és szürkemókus-húsra meg mézre, amivel táplálkoznak. (50–51.)

A szlávok bátor emberek. A bizánciakhoz hasonlóan, a nesztoriánus keresztény vallási irányzatot követik. Körülöttük lakik egy erdei nép, melyben mindenki borotválja a szakállát. A nagy folyó mellett élnek, s hódra vadásznak, amelyik ebben a folyóban él. A következőt mesélték róluk. Minden tizedik esztendőben megsokasodik náluk a boszorkányok száma, s az öreg boszorkányok megrontják asszonyaikat. Ezért aztán országukban minden öregasszonyt összefogdosnak, megkötözik kezüket-lábukat, s bedobják őket a folyóba. Amelyikük elmerül a vízben, azt [életben] hagyják, tudván, hogy az nem [lehet] boszorkány. Amelyik azonban a víz felszínén marad, azt tűzben megégetik. Hosszú időt töltöttem köztük a karavánnal. Országuk biztonságos. Az adót Bulgárnak fizetik, vallásuk nincs, az egyik fát imádják, az előtt borulnak le. Így értesültem attól, aki jól ismerte viszonyaikat. (54.)

 

4.4.5.3. A TuÎfat al-albāb wa nuÎbat al-a'ğ āb finnugor vonatkozású részlete[60]

Bulgárból a kereskedők rendszeresen eljárnak a hitetlenek egyik tartományába, melynek a neve Viszú. Innen kitűnő hódbőrt hoznak, s cserébe olyan fényezetlen kardokat szállítanak, melyeknek a pengéje Azerbajdzsánban készült […] Ez az a kard, amire nekik szükségük van, s ezekért adják cserébe a hódprémeket.

Viszú népe aztán elviszi ezeket a kardokat egy, a sötétség országához közeli tartományba, amely a Fekete-tenger közelében terül el, s ott eladják őket, cobolyprémekért cserébe. Azok meg fogják a kardpengéket, és beledobják a Fekete-tengerbe. A magasságos Isten erre kihoz nekik egy hegy nagyságú halat a vízből, amelyet egy, még az elsőnél is sokkal nagyobb hal üldöz, hogy megegye. Az első hal menekül, s közben a parthoz közeli sekély vízbe kerül, ahonnan már nem tud visszaúszni. Akkor az emberek bemennek a halhoz hajóikkal, és levágnak belőle egy darab húst. Ez így megy hónapokon keresztül, amíg csak meg nem töltik házaikat és raktáraikat végtelen mennyiségű felszeletelt és a napon kiszárított hallal. Előfordul, hogy a tenger szintje megemelkedik, és a hal vissza tud úszni a nyílt tengerre – de addigra már százezer vagy még annál is több ház telis-tele lett a húsával. Ha a hal kicsi, félnek, hogy esetleg sikoltozni fog, amikor belevágnak a csontjai közé, s ilyenkor gyermekeiket és asszonyaikat a tengertől távoli helyekre viszik, hogy ne hallhassák a hal hangját. (87–88.)

 

4.4.6. Al-Qazwīnī Wīsū és Yūrā országáról

Wīsū országáról két, már ismert dolgot tudunk meg al-Qazwīnī művéből. Először a néma kereskedelmet ismerteti, majd azt a hiedelmet, hogy Wīsū népe nem léphet nyaranta a volgai bolgárok földjére, mert rettenetes hideget hoznak az ott lakókra, állataik elpusztulnak a vetésük elfagy. Ezek a leírások Abū Íāmid al-ÇarnāÔī művei alapján készültek, csakhogy nála a néma kereskedelmet Yūrā népe folytatja a Sötétség Tengere partján lakókkal, és a volgai bolgárok területére nemcsak a wīsūiak, hanem az arūiak sem léphetnek be.[61] Wīsū távolsága a volgai bolgároktól Abū Íāmid al-ÇarnāÔī szerint egy hónap, míg al-Qazwīnī szerint három hónap.

Yūrāról írván al-Qazwīnī változatlanul Abū Íāmid al-ÇarnāÔīt kivonatolja. Átveszi tőle a Sötétség Földjén lévő nagy fa legendáját, a fán ülő hatalmas madárral. Ezután a bolgároktól Wīsūba és onnan Yūrāba szállított kardok tengerbe dobálását, s a kardokért Isten által cserébe küldött nagy hal meséjét ismerteti. Erre a motívumra Abū Íāmid al-ÇarnāÔīnál már részletesen kitértünk.

Al-Qazwīnī nem tud semmi újat Wīsū és Yūrā népéről, ezért szövegét itt nem közöljük.[62]


[1] B. N. Zahogyer szerint vízi úton tértek vissza, érintve a Kazár Birodalmat, ezt bizonyítják Ibn Fadlān részletes információi a kazárokról: Zahogyer, B. N. 1962: 51–66.

[2] Sawsan ar-Rassī neve alapján (Sawsan = liliom) ítélve korábban rabszolga lehetett. Kovalevszkij, A. P. 1956: 14., 19.

[3] Életének fordulatai nagyon tanulságosan világítanak rá a tudományos felfedezések véletlenszerű elemeire. Zaki Validov édesapja nem akármilyen tanító volt: egy medreszében, iszlám oktatási intézményben működött. 1890-ben született fia tudósnak készült: a török és tatár népek történelmét tanulmányozta. Ugyanakkor már az 1917-es forradalmak előtt az oroszországi iszlám politikai mozgalom egyik vezetője volt. Leninnel személyes kapcsolatban állt. Az októberi forradalom kitörése után a baskírok Zaki Validov vezetésével a bolsevikokat támogatták. Később azonban az oroszországi iszlám politikai mozgalmak viszonya megromlott az új hatalommal. A bolsevikok ellen Turkesztánban kibontakozó fegyveres ellenállás tagjait baszmacsoknak nevezték. 1923-ban, amikor a baszmacsok kilátástalan küzdelme elbukott, egyik vezetőjük, Ahmet Zaki Validov sikeresen megszökött a megtorlás elől. Iránon, Afganisztánon, Indián keresztül érkezett Európába. Már menekülése közben ismét feléledt benne a tudósi hajlam, Mašhad város mecsetjében érdeklődve forgatta a régi könyveket, melyek között rábukkant Ibn FaÃlān úti jelentésének majdnem teljes kéziratára. A mű kritikai kiadása és német fordítása tette ismertté nevét az orientalisták körében.

[4] Lásd a 4.4.1.4. fejezetben

[5] Simon Róbert 2007: 75., 83.

[6] Halikov, A. H. 1989: 48. Halikov feltevése megmagyarázná, hogy miként tudtak a volgai bolgárok és a wīsūk levelezni: türk rovásírással. Ötlete azonban kemény bírálatban részesült. Az általánosan elfogadott vélemény szerint polomi kultúra nem sorolható az eszkil-bolgárokhoz, hanem az udmurtok elődnépességének tekinthető. Wīsū helyéről részletesebben lásd al-Bīrūnīnál (Īsū néven említi), a 4.4.3. fejezetben.

[7] Marquart fókára (’Robbe’) gondolt: Markwart [Marquart], J. 1924: 319.

[8] Zeki Velidi Togan a türk rovásírásra gondolt, 1939: 193–196., idézi Simon Róbert 2007: 69: 253. j.

[9] Lásd a 4.5. fejezetet.

[10] A könyök hosszára lásd Simon Róbert 2007: 68–69: 252. j.

[11] Simon Róbert 2007: 76–79: 275. j., az idézett gondolat: 78.

[12] „A király elmagyarázta nekem, hogy ezek a tálak ennek az állatnak szarvából, annak gyökeréből készültek.” Lásd a szövegközlést – 4.4.1.4. fejezet.

[13] „E folyó közelében kiterjedt steppe található. (A helybéliek) mesélik, hogy egy olyan állat található ott, amely […]” – és itt kezdődik az orrszarvú küllemének leírása (lásd a szövegközlést, 4.4.1.4. fejezet).

[14] Kovalevszkij, A. P. 1956: 62–65. A DEWOS a hanti szót wes alakban közli: Steinitz, W. 1991: 1631−1632. Simon Róbert 2007: 79: 275. j. említi a szanszkrit wisána ’szarv’ szót. Talán érdemes lenne e két szó kapcsolatát megvizsgálni. Erről lásd még Herbersteinnél, a 3.3.4.7. fejezetben.

[15] IV. 22., lásd a 2.2.5. fejezetben.

[16] A részleteket Simon Róbert 2007-ben megjelent szövegközléséből vettük. Az átvett részletekből az eredeti megfogalmazásra utaló, zárójelek között kurzívval írt arab szavakat kihagytuk.

[17] Ibn FaÃlān

[18] Minorsky, V. 1937: 100., 309.

[19] Göckenjan, H. – Zimonyi, I. 2001: 204: 119. j.

[20] A fordítás Hansgerd Göckenjan és Zimonyi István német nyelvű forrásközléséből (Göckenjan, H. – Zimonyi, I. 2001) készült.

[21] Bīrūnī 1967.

[22] Bīrūnī 1934.

[23] Bīrūnī 1936.

[24] Bīrūnī 1954–1956.

[25] Marquart, J. 1903.

[26] Zeki Velidi Togan, A. 1936.

[27] Zeki Velidi Togan, A. 1941.

[28] Zsirai Miklós 1928-30/1931: 291.

[29] Zeki Velidi, Togan A. 1936: 50. (Tahdīd 136.)

[30] Zeki Velidi Togan, A. 1936: 49–50. (Tafhīm 145, Yāqūt I 34, 21)

[31] Zeki Velidi Togan, A. 1936: 39. (Qānūn 153b)

[32] Zeki Velidi Togan, A. 1936: 50.

[33] A saqaliba a saqlab többesszáma.

[34] Simon Róbert 2007: 5: 4. j., további példákkal.

[35] Lásd a 4.4.1.3. fejezetet, Halikov, A. H. 1989: 48.

[36] Rjabinyin, E. A. 1988: 130–131.

[37] Westberg, F. 1899: 221–223.

[38] Talickij, M. V. 1951: 76–79.

[39] Hivatkozás Westberg, Talickij és Macsinszkij nevére cím és oldalszám nélkül: Археология Республики Коми 1997: 564.

[40] Lásd a Régmúlt idők krónikájával foglalkozó 5.2.2.4., 5.2.5. fejezetet, valamint a Herberstein művét tárgyaló fejezetekből a 3.3.4.7., a 3.3.4.8., a 3.3.4.9. és a 3.3.6. számút.

[41] A leletek a rodanovói kultúrához tartozó Anyuskar földvárának felső rétegéből kerültek elő. A kultúra más földváraiban feltűnő a kutyacsontok magas aránya (Rodanovóban a háziállatcsontok 4,6%-a, Iszkorban pedig 10,6%-a), ami közvetve szintén a kutyák vontatta szánok használatára utal. Oborin, V. A. 1999: 280.

[42] Lásd a 4.8., a 3.3.4.8. fejezetet, valamint a 3.3.6. fejezet Visszatérek a moszkoviai fejedelemségekre (161−164.) című részét.

[43] Zeki Velidi Togan, A. 1936: 10.

[44] Abū Íāmid al-ÇarnāÔīról lásd a 4.4.6. fejezetet.

[45] Erről lásd a Régmúlt idők krónikája című rész (5.2.) Harmadik kronológiai csoport: a jugriai utazás 1096-os leírásától a krónika befejezéséig (5.2.2.4.) és A PVL 1118-as harmadik szerkesztése (5.2.3.5.) című fejezeteit.

[46] Később Ibn BaÔÔūÔánál és Herbersteinnél találkozzunk ennek leírásával. Lásd a 4.8.3., a 3.3.4.8. fejezetet, valamint a 3.3.6. fejezet Visszatérek a moszkoviai fejedelemségekre (161−164.) című részét.

[47] Lásd a 4.6.2.1. fejezetet.

[48] Lásd a 4.5.6.2. fejezetet.

[49] 4.8. és 4.4.7. fejezet, valamint Kmoskó Mihály 2007: 102–103, 129.

[50] Fjodorova, N. V. 2002.

[51] Lásd a 4.4.5.2. fejezetet

[52] Lásd a 3.2.1.4. és a 4.6.2.1. fejezetet

[53] Английские путешественники 1938: 114. – Richard Jonson beszámolója: „ [Az Ob mentén élők] megpróbálnak minden embert lelőni, aki nem beszél az ő nyelvükön. A Pecsorától északkeletre terül el Vajgacs, ott olyan vad szamojédok élnek, akik nem engedik az oroszokat partra szállni, megölik és megeszik őket, amint ezt az oroszok beszélik nekünk.”

[54] Novgorodból Ladoga érintésével vezetett az út Jūrába.

[55] Lásd a 4.5.1. fjezetet

[56] A fordítás Hansgerd Göckenjan és Zimonyi István német nyelvű forrásközléséből (Göckenjan, H. – Zimonyi, I. 2001) készült.

[57] Lásd a 4.6. fejezetet

[58] Például Bolsije Tarhaniban, lásd Les anciens Hongrois 1977.

[59] A részletek O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt művének magyar kiadásából valók (Abu-Hámid al-Garnáti utazása 1985), amelyben Abū Íāmid al-ÇarnāÔī műveit arab eredetiből fordította Iványi Tamás.

[60] A részletek O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt művének magyar kiadásából valók (Abu-Hámid al-Garnáti utazása 1985), amelyben Abū Íāmid al-ÇarnāÔī műveit arab eredetiből fordította Iványi Tamás.

[61] Lásd a 4.5.6.2. fejezetben.

[62] A szöveget lásd Kmoskó Mihály 2007: 102–103.