ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Kutatástörténet/5

nyomtatható változat

5. A 19. század első fele – megtorpanás, majd az első utazók: Castrén és Reguly

Ebben a helyzetben a finnugor nyelvek kutatása megtorpant. Újabb nyelvi adatokra lett volna szükség. Ambíciókban, tervekben nem volt hiány, de a sors úgy hozta, hogy finnugor nyelvi adatok gyűjtésére csak az 1840-es években került sor, amikor a finn Castrén és a magyar Reguly Antal elindultak expedícióikra.

A magyar közvélemény formálói olvasták a finnugor nyelvrokonságot hirdető alapműveket, s a dolgot hitték is meg nem is. Budai Ézsaiás (1766–1841) történetíró szerint „Sajnovits a’ lapponoknak a’ Magyarokkal való Atyafiságát elégséges fundamentum nélkül vette fel”. Virág Benedek (1754–1830) pedig így fogalmazott: „senki eddig nem tudta bizonyosan megmutatni, hogy a magyarok nem volnának Atilának maradékitól”.1 Újabb finnugor nyelvészeti művek hiányában a közgondolkodás fokozatosan visszatért a dicső múlthoz, a hun–magyar rokonsághoz. Virág Benedek Kazinczyhoz intézett levele jól mutatja e gondolkodás lényegét: „Olvasd meg itt, édes Kazinczym, Sajnovics-t… ki abban a’ meszsze Országban… a’ Hetumogerek nyomait feltalálta. De olvasd kérlek, sorait… ’s nem borzadsz-e vissza? ’S nem érted-e, mi boldogtalan üdőszakaszról szóll, és melly aluszékony magyarok éltenek akkor?”2

A reformkor kibontakozásának hajnalán, 1794-ben Verseghy Ferenc (1757–1822) levelet írt Porthannak, a finn tudósnak, amelyben a Sajnovics-féle nézetekről (a lapp–magyar nyelvrokonságról) ezt olvashatjuk: „Óhajtanám, hogy valaki a magyar tudósok közül bővebben tanácskozzék erről Porthan professzor úrral…” Verseghy mellett a vele tudományos vitában álló Révai Miklós (1750–1807) is hajlott a finnugor nyelvrokonság elfogadására, de mindkettőjük számára világos volt, hogy ez a tény valamiféleképpen beleilleszkedik a hun–magyar rokonság körébe, azt nem kérdőjelezi meg, hiszen az vitán felül áll.

A finnugor nyelvrokonság elismertetésének azonban sokat ártott Horvát István (1784–1846) műve, a Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből (1825). Horvát István személyesen ismerte Gyarmathi Sámuelt és Reguly Antalt, tanítványa volt a finnugor nyelvrokonság tényét elfogadó Révai Miklósnak, s korai műveiből láthatjuk, hogy ismerte a finnugrisztikai szakirodalmat is. Hatalmas ismeretei azonban hatalmas fantáziával is párosultak: olyan pánmagyar elméletet alkotott, amelyben minden hajdani dicsőséges nép magyarrá vált. Horvát István az ősapja minden olyan elszabadult ötletnek, amely szerint a zsidók és a parthusok is magyar származásúak voltak (l. Badiny Jós Ferenc munkásságát): „A’ magyarok, Kunok, Jászok, Lófejűek, Palótzok, Pártusok mindenkoron hajdan is szinte úgy egy nyelvű nemzetet tettek, mint ma egy nyelvű nemzetet tésznek.”  „…a’ Sidók igen halának a Pártus Szokásokra…”

A homályos ismeretekre alapozott zsigeri elutasítással ekkor még nem lehetett szembeállítani a tudományos expedíciók által megismert valóságot. Volt ugyan olyan magyar, Orlay János (1770–1829), az orosz cár háziorvosa, aki járt a finnugor népek körében, de a nyelvi kapcsolatok őt is csak az egyszerű szóhasonlítgatások szintjén érdekelték („Ami az Ural-hegyeket illeti, azok is a magyaroknak köszönhetik elnevezésüket”). Ráadásul az ő megfigyelései is ellentmondani látszottak a finnugor nyelvrokonságnak: „Azon a vidéken, amely a Don, a Kaukázus-hegység és a Káspi-tenger között terül el, megtekintettem a Magyar nevű város romjait, amelyet ma is ugyanúgy neveznek…” Negyedszázaddal később, 1829-ben Ógyallai Besse János (1765–1831) szintén járt a Kaukázus hegyei között, s megtudta, hogy minden ott élő nép (karacsájok, kabardok, avarok, cserkeszek stb.) a magyaroktól származtatja magát. Arról is beszámol, hogy „A’ karatsaiak és a Tatárok azt állítják, hogy az Azovi Tengertől fogvást, éjszak felé a’ Kuma víz partján fekvő Magyar várostól fogvást egész Derbendig a’ Caspium Tenger partján Magyarok voltak az urak.” Besse János tehát lényegében ugyanazt hallotta, mint Orlay János. A Kuma folyó melletti magyarokról pedig már Turkolly Sámuel is beszámolt 1725-ös levelében. Ezek a hírek rendkívüli jelentőségűek a magyar őstörténet rekonstruálása szempontjából, de nem mondanak ellent a magyar nyelv finnugor voltának. A nyelvrokonságot a néprokonságtól külön kezelni azonban ekkor még nem tudták.

A finnugor nyelvek kutatói a 19. század 30-as–40-es éveiben indultak tudományos expedícióikra. Az általuk összegyűjtött nyelvi adatok mennyisége és minősége új lehetőségeket teremtett a finnugor nyelvek tanulmányozásában.

Finnországban Mathias Aleksanteri Castrén (1813–1852) tevékeny szerepet vállalt a finn nemzeti mozgalomban. A Kalevala első változatának megjelenése (1835) nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre. A finn népköltészet és finn nyelv iránti érdeklődése fokozatosan elvezette a finnugor kutatások felé. 1838–1849 között négy tudományos expedíció résztvevője, illetve vezetője volt. 1838-ban első, igen rövid útján a lappoknál járt. 1839-ben Karjalában végzett gyűjtéseket. Lejegyzett folklórszövegei Lönnrotnak is segítségére voltak a Kalevala átdolgozásában, finomításában. Ezután következtek hosszabb tanulmányútjai: 1841–44-ben Lönnrottal a lappokhoz indult, de az orosz akadémia felkérésére útját kelet felé folytatta. Átkelt az Urálon, s egészen az Ob folyó vidékéig jutott. Ekkor a zürjének és a nyenyecek nyelvét és kultúráját tanulmányozta. Negyedik utazása 1845–1849 között Délnyugat-Szibériába vezetett. Először az Irtis folyó mellékén járt, az osztjákok körében, majd déli szamojéd, paleoszibériai és török népek ősi nyelvét, kultúráját tanulmányozta. Hazatérése után, 1851-ben a helsinki egyetemen kinevezték a finn nyelv és irodalom első professzorává. Betegsége már expedícióiban is hátráltatta, s hazatérése után egy évvel elhunyt. Kéziratait, feljegyzéseit Anton Schiefner publikálta.3

A magyar Reguly Antal (1819–1858) pályája a vidéki nemesi-polgári értelmiség egyik hagyományos irányába haladt: jogot tanult, majd külföldi tanulmányútra indult. Élete akkor vett fordulatot, amikor úgy döntött, hogy Stockholmba utazik. Ott ugyanis találkozott a finn hazafi Arvidssonnal, aki felkeltette érdeklődését a finnugor népek és nyelvek iránt. 1839-ben Reguly Helsinkibe utazott. Kétéves finnországi tartózkodása alatt a balti finn nyelveket tanulmányozta, s megismerkedett a finnek, észtek, lappok történelmével is. Nyelvészeti tanulmányaiból azt a helyes következtetést vonta le, hogy a magyar nyelv legközelebbi rokonai az obi-ugor nyelvek. E felismerés után azonnal hozzálátott expedíciója megszervezéséhez. 1841 nyarán a Magyar Tudományos Akadémia támogatásra érdemesnek találta Reguly terveit, s a fiatal tudós áttette székhelyét az orosz fővárosba, Szentpétervárra. Új tartózkodási helyén bővebb szakirodalmat talált az őt érdeklő kérdésekről, szorgalmasan tanult oroszul, és kiépítette kapcsolatait az orosz tudományos körökkel. 1843 őszén indult a vogulok és osztjákok földjére. Az Ob és mellékfolyói vidékén először a Konda mellett élő vogul közösségeket kereste föl, majd huzamosabb időt töltött az északi osztjákok körében, a Szoszva és a Szigva folyók mentén. 1845 márciusában útban hazafelé megállt Kazanyban, majd a Volga vidéki finnugorokat: cseremiszeket, mordvinokat is felkereste. Ekkor már igen rossz egészségi állapotban volt. Végül 1846 nyarán érkezett vissza Szentpétervárra. Ott még orosz felkérésre elkészítette az Urál hegység térképét, s csak ezután tért haza, Magyarországra. Innen azonban hiába utazott külföldi gyógyintézetekbe, egészségét már nem nyerte vissza. Kínzó fejfájások gyötörték, memóriája gyengült, nem tudta felidézni emlékeit, nem értette úti jegyzeteit. Amikor jobban érezte magát, megpróbálkozott további kutatásokkal: néprajzi gyűjtőúton járt a magyarországi palócok körében, s foglalkoztatták a magyarság távolabbi nyelvrokonai is. Feljegyzései rendszerezésében Hunfalvy Pál volt a segítségére. Reguly Antal 1858-ban bekövetkezett halála után továbbrendszerezve a hagyatékot, Hunfalvy kiadta A vogul föld és nép című kötetet (1864). Reguly Antal tárgyi néprajzi anyagot is gyűjtött. A hazahozott tárgyak, eszközök, ruhák ma is szerepelnek a Néprajzi Múzeum különböző kiállításain. Feldolgozatlanul maradtak azonban nyelvi feljegyzései. Megfejtésük évtizedekig foglalkoztatta a nyelvészeket. Végül egy újabb expedíció során Pápay József tisztázta a vitás kérdéseket, s ezzel Reguly Antal úttörő munkája végre hasznosulhatott.

(Klima László)    

___________________________

Jegyzetek

  1. Virág Benedek: Magyar Századok. Pest, 1808.
  2. Kazinczy Ferenc levelezése. 1–23. Bp. 1890–1960. III. 56.
  3. Schiefner, A. Fr.: Nordische Reisen und Forschungen von Dr. M. Alexander Castrén, 1–12. Sankt-Petersburg, 1853–1862.