ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

„Válogatok vers javábul, gyönyörű dalokra gyújtok”

nyomtatható változat

A Kalevala magyar fordításairól

Megjelent: Holmi V/10 (1993): 1463–1468.

 

A Kalevalának immáron öt teljes magyar fordítása van. Ismét egy világrekord, mellyel büszkélkedhetünk, bár tudjuk, hogy ez a nemes költői verseny nem azért alakult ki, hogy ezáltal a magyar fordításirodalom bármiféle rekordok könyvébe kerüljön. Ezúttal a legfrissebbet, Szente Imréét kívánom bemutatni, de a történetiség és az összehasonlítás kedvéért a többiről is illik szót ejtenem.

 

A Kalevala-fordítások rövid története

A Kalevala első változata, az ún. Régi Kalevala 1835-ben jelent meg. Összeállítója, Elias Lönnrot saját és munkatársai gyűjtéséből ezt később kibővítette, s 1849-ben jelentette meg azt az 50 éneknyi, 22 000 sornyi terjedelmű művet, melyet először Új Kalevalának hívtak, de ma ezt ismerjük Kalevalaként. Finnországban járt magyarok már a Régi Kalevala megjelenéséről is tudósítottak, fordítottak is belőle, s az Új Kalevalából is több részlet napvilágot látott magyarul, mielőtt 1871-ben az első teljes fordítás megjelent Barna Ferdinánd munkájaként. Barna Ferdinánd (1825–1895) könyvtáros volt, az MTA levelező tagja. Szinte segédeszközök nélkül, egy finn–latin szótárra és egy német fordításra támaszkodva kellett megfejtenie a számos karjalai nyelvjárási szót tartalmazó művet. Lelkiismeretes filológusként alapos munkát végzett. Szöveg- és formahű fordításából ugyan hiányzik a költői erő, a szöveghűség időnként a természetesség és a magyarosság rovására érvényesül, de vannak igen jól sikerült részei. A Barna-fordítást később sok bírálat érte, némileg alaptalanul. El kell ismerünk, hogy nem egyedül Barna nehézkes nyelvezetét okolhatjuk azért, hogy a Kalevala nem érte el az őt megillető népszerűséget a 19. század végén. Abban az időben a finn–magyar nyelvrokonság gondolata még nem élt annyira elevenen a köztudatban, hogy az olvasóközönség nyitott lett volna egy távoli, ismeretlen nép eposzának a befogadására.

A következő fordítás 1909-ben jelent meg, de több mint 20 évig készült. Vikár Béla (1859–1945) a finnek nemzeti eposzával ugyanúgy egyetemi tanulmányai révén került kapcsolatba, mint Barna, de neki alkalma volt helyszíni gyűjtőutakon megismerkedni mind a karjalai, mind pedig a magyar népnyelvvel. Folklorisztikai ismereteit is beépítette fordításába, szövegét évekig csiszolgatta, így rászolgált arra a lelkes fogadtatásra, melyet a korabeli kritikákban olvashatunk. Míg a Barna-féle Kalevala csak akadémiai körökben volt ismert, Vikár fordítása bekerült a köztudatba. Évtizedek alatt több kiadást megért, egyes írókra, költőkre gyakorolt hatása (József Attila, Gulyás Pál, Áprily Lajos) immár közhelyszerűen ismert. A Vikár-fordítás népszerűsége talán 1935-ben volt a tetőpontján, a Kalevala centenáriumának évében. A könyv ekkor díszkiadásban jelent meg, s nem kisebb személyiség méltatta a művet és a fordítást, mint Kosztolányi Dezső. A finn–magyar kapcsolatok is a harmincas években indultak ígéretes fejlődésnek, tehát ebben az időben már a befogadó közeg is biztosítva volt.

A Vikár-fordítás hatása abban is mérhető, hogy azóta Magyarországon nem született újabb teljes fordítás. Részleteket fordítottak többen is, a legismertebb Képes Gézáé. A hetvenes évek elején a Thália Színház az ő átültetésében játszotta a Kalevalát. Az előadás Finnországot is megjárta, s hatalmas sikert aratott, mert könnyed, humoros hangvételével új megvilágításba helyezte a finnek körében a nemzeti lét szimbólumává és kötelező olvasmánnyá kövesedett eposzt. A másik Kalevala-magyarító Varga Domokos, tőle is megjelentek már fordításrészletek.

A következő teljes fordítás Erdélyben született, Nagy Kálmán tollából. Nagy Kálmán (1939–1971) nagybányai tanár volt, s kolozsvári egyetemi évei alatt kezdte fordítani a Kalevalát, de megjelenését már nem győzte kivárni. Mint annyian az erdélyi értelmiség tagjai közül a kilátástalanság éveiben, önmaga vetett véget életének. A Kalevala Bukarestben 1972-ben, Budapesten viszont 1975-ben jelent meg, az akkor éppen itt tartott Nemzetközi Finnugor Kongresszus tiszteletére.

Az időben soron következő két fordító évekig élt Finnországban, mindketten finn lányt vettek feleségül. Rácz István (1908–1998)1 életének utolsó 42 évét is Finnországban töltötte, Szente Imre (1922–) pedig többéves jyväskyläi lektorkodás után költözött át Svédországba, és ott is magyart tanít. A befogadó ország nyelve, kultúrája iránti szeretet, tisztelet s az anyanyelvhez való ragaszkodás egyaránt szerepet játszhatott abban, hogy a két művész (mindketten foglalkoznak írással, más nyelvekből való műfordítással is, Rácz István fotóművész is volt) a megjelenés legkisebb reménye nélkül ilyen nagylélegzetű, igényes munkába fogott. Rácz először a saját kiadásában jelentette meg Kalevaláját Finnországban, 1976-ban. Budapesti kiadása csak 1980-ban valósult meg. Szente 1984-re készült el fordításával, így jó esetben az megjelenhetett volna a következő évben, a Kalevala 150 éves jubileumára. De nem akkor, hanem 1987-ben jelent meg, és nem Budapesten, hanem Münchenben, a Nemzedékek és a Nemzetőr közös kiadásában. Ma is sajnálatosan kevés forog belőle itthon, s a kötés olyan gyenge minőségű, hogy egyszeri elolvasás után már potyognak belőle a lapok. Pedig illő lenne (s az alábbiakban ezt, remélem, sikerül bizonyítanom), hogy itthon is napvilágot lásson, sok lapozgatást, újraolvasást, mazsolázgatást kiálló, tartós kötésben.2

 

A fordítások jellemzése

Feltételezzük, hogy minden újabb fordítás abból az igényből születik, hogy a fordító mást, esetleg jobbat kíván nyújtani az előzőnél. A későbbi fordító dolga könnyebb is meg nehezebb is elődeinél. Egyrészt megkímélheti magát attól a fárasztó értelmező munkától, melyet egy gazdag szókincsű, botanikai, zoológiai, néprajzi, mitológiai ismereteket igénylő nyelvjárási szöveg megfejtése igényel, másrészt viszont talán késztetést érez, hogy felülmúlja az elődök esetleg sikeres megoldásait is. A Kalevala fordítói világosan megfogalmazott elvek szerint dolgoztak, s ezen elvekről a néprajzi magyarázó jegyzeteken kívül elő- vagy utószó formájában mindannyian be is számoltak az olvasóknak.

Barna Ferdinánd elsősorban arra törekedett, hogy a nyolc szótagos sorokat megtartsa. Mivel a finn Kalevala rímtelen, Barna is kevés rímet használ, közlése szerint azt is csak azért, mert figyelembe kellett vennie „hazai közönségünk ízlését”. A rímek nagy részét a gondolatpárhuzamból eredő ragrímek adják. Tudatosan törekedett arra is, hogy „miután a fordítás rokon nyelvből történt, lehetőleg nyelvalak nyelvalakkal, vagy egyenértékű alakkal adassék vissza”. A finnugor eredetű szavakat a nekik megfelelő magyarral fordította, így nála pl. a pyyn muna ’császármadár tojása’: fogolymony.

Vikár a maga Kalevaláját páros rímű nyolcasokkal fordította, talán ő is a magyar közönség igényének akart eleget tenni. Ugyanakkor valószínűleg belátta, hogy az eredetiben előforduló alliterációk gazdagságát – mely nemcsak a szókezdő hangok, hanem gyakran az első szótagok összecsengését jelenti – nem tudja visszaadni. Persze, ő is él a betűrím eszközével, ahogyan Barna is, csak sokkal ritkábban, mint az eredetiben.

Saját közlése szerint Vikár kerülte a nyelvjárási és az elavult szavakat, az olvasó azonban így is gyakran botlik olyan tájszavakba, melyek különös, ódon ízt, keresett népiséget kölcsönöznek a szövegnek. Kosztolányi ezt erényének tartotta, s így dicsérte: „Nemlétező nyelv ez, de ízig-vérig magyar s amellett ősiségét érezteti nyelvünk ismeretlen múltjának, azt a káprázatot keltve, hogy csak így költhették volna a mi Kalevalánkat...”

Nagy Kálmán a finn eredetihez próbált közeledni akkor, amikor rímtelen sorokat fordított. Mai köznyelven fogalmazott, mely őrzi a finn fenyveseknek az erdélyi havasokkal rokon hangulatát, s a székely népballadák nyelvében gyökerezik. Vikár csengő-bongó rímei után üdítő élményt nyújt ez az egyszerű, tiszta nyelv. Összehasonlításképpen, az eposz elején van két sor, mely Barnánál így hangzik:

Arany felem, játszó társom / Vélem együtt nőtt korácsom. 1:11–12

 

Vikár az ’egyidős’ jelentésű korács szón kívül használja a kevésbé ismert ját ’játszótárs, drusza’ kifejezést is:

Édes játom, jó barátom/ Gyermekkori gyöngy korácsom.

 

Mennyivel természetesebb számunkra Nagy Kálmán fordítása:

Jöjj hát öcsém, jó barátom, / gyere, gyermekkori társam!

 

Rácz István, aki már korábban is fordított finn népköltészetet, a lehetetlent kísérelte meg, amikor megpróbálta visszaadni az eredeti Kalevala alliterációs gazdagságát. A finnben ugyanis összesen tizenegy szókezdő mássalhangzó van, ezért könnyebb azonos hanggal kezdődő szavakat találni, mint a magyarban, melyben legalább huszonhárom különböző mássalhangzó jöhet számításba. Rácz próbálkozása sikerrel járt: fordítása tele van szebbnél szebb szó eleji rímekkel. Arra is rájött, hogy az alliteráció sokszor nem egyszerűen formai díszítő elem, hanem versszervező erő: egyes szavak nem a jelentésük alapján kerültek egymás mellé, hanem azonos szókezdő hangjaik miatt. A 17. énekben például Vipunen, a varázsigék őrzője az erdőben fekszik, testrészeiből fák nőttek. Az állcsontjából (leukaluun nenästä) éger (leppä), szakállán (parran päällä) fűzfabokor (paju), homlokán (otsalla) mókusfenyő (oravakuusi), fogain (hampahilla) tűlevelű fenyő (havuhonka). Ilyenkor helyénvaló, hogy Rácz nem a jelentések visszaadására törekszik, hanem azonos kezdetű szavakat keres:

Cserefa nőtt csontos állán, bajuszán boróka bokra,

halántékán hársfa hajtott, fogából fenyőfa támadt.

 

Az eredetiben sem hársfáról, sem borókáról nincs szó, de a finn erdőkben ezek is előfordulnak, s méltó módon jellemzik azt a mélyen, a nyelv születésében gyökerező egységet, mely a bűvigék birtokosa, Vipunen és a természet között uralkodik. Ilyen esetekben a szavak eleve, alakjuk alapján rendelődnek egymás mellé.

 

Újdonságok a Szente-fordításban

Tartogathat-e még számunkra újdonságot a magyar Kalevala? Úgy tűnik, igen. Szente Imre fordítása már első látásra, tipográfiájában is merészen újít. Köztudomású, hogy a nyomtatott szöveg a körülötte lévő üres papírral együtt fejti ki hatását. Barna és Vikár fordításukat nyolc szótagos, nagy kezdőbetűs sorokra tördelve adták ki. Nagy Kálmán elhagyta a sorkezdő nagybetűket, ezzel a szöveg folyamatosságát erősítette. Rácz két sort szedett egymás mellé. A tizenhat szótagos verssorok a méltóságteljes eposzi hömpölygést biztosítják, valamint így általában egymás mellé kerültek az azonos tartalmú, parallel sorok. Szente viszont mindenféle sorbeosztást elhagy, csak a lönnroti versszakbeosztást őrzi meg, mely nála hosszabb-rövidebb bekezdéseket eredményez. A prózai tipográfiával az eposz mese-, illetve regényszerűségét kívánja hangsúlyozni. A hatás nem marad el: sokkal jobban oda lehet így figyelni a tartalomra, amikor az olvasó nem ringatja bele magát az azonos hosszúságú verssorok egyhangúságába.

Vigyázat, nincs szó prózafordításról, vagy szabadversről! A fordítás a legszigorúbb formai elvek szerint készült, ugyanis Szente arra törekedett, hogy az eredeti időmértékes verselést adja vissza. A Kalevala ugyanis, bármily meglepő, nem hangsúlyos, hanem időmértékes verselésű. Ez a korábbi fordítók előtt sem volt ismeretlen, hiszen Lönnrot már az 1835-ös kiadás előszavában hosszasan értekezett a Kalevala verseléséről. A nyolc szótagos sorok azonban magyarul könnyen válnak kétütemű, hangsúlyos nyolcasokká, s ezt Szente elődei nem is nagyon bánták. Valójában azonban egy kalevalai sor szabályosan négy trocheusból áll: Szép a | nyári | napvi | lága. Variációk azonban előfordulhatnak. Maga Lönnrot elméletben 400 lehetséges változatot állapít meg, melyek közül 272 fordul elő a Kalevalában, a leggyakrabban tizenegy változat, a többi csak elvétve. Az első versláb lehet jambikus, s a sor belsejében is előfordulhatnak rövid szótagok: szamócamezőm szedetlen. Egy versláb három rövid szótagot is tartalmazhat, különösen az első versláb, ilyenkor a verssor kilenc szótagos: sanyaru sorsú sarkvidéken.

A rövid és a hosszú szótagok váltakozásának s a szókezdő hangsúlyok meglétének köszönhetően (a finnben ugyanúgy első szótagon van a hangsúly, mint a magyarban) sikerül elkerülni a monotóniát, a szöveg lüktetése új meg új meglepetéseket okoz.

A trochaikus lejtés érdekében Szente viszonylag szabadon bánik a magánhangzó-hosszúsággal. Erre dunántúli anyanyelvjárása révén érzi magát feljogosítva, melyben a hosszú ú, ű és í ritka, mint a fehér holló. A hosszú ó/ő-t tartalmazó ragokat a rövidebb -bul/-bül, -tul/-tül, -rul/-rül alakokkal cseréli föl, de csak akkor, ha a ritmus úgy kívánja. Akár egy mondaton belül is használja mindkét változatot:

Versektől veszett Vipunen, Lemminkäinen léhaságtul 1:49–50.

Vezessétek vőm a házba, fejéről levett föveggel, húzva kesztyüjét kezérül! 21: 116–118.

A rövid magánhangzósság további példái:

szélin szántóföldjeinknek 31:59

széles lombu szálfa alján 21:88

nem sovárgok házi sörre 12:74

gyógyitó erejü gyommal 9:446

karcsu fácskát megkimélted 7:100

nem gyereksirás e sírás 7:175

hogy rivást hallott a vizrül 7:167

 

Néhány sorral feljebb:

hangos sírást hall a vízről 7:161

 

Úgy tűnik, Szente könnyedén, hogy azt ne mondjam, lemminkäineni léhasággal viszonyul mind az eredetihez, mind az elődök fordításaihoz. Nem kötik meg a példák, de nem is küzd görcsösen azért, hogy mindenáron különbözzék. Nagy Kálmán és Rácz István ügyeltek arra, hogy kerüljék a ritka tájszavakat, éppen, hogy ne hasonlítsanak Vikárhoz, aki „nemlétező nyelven” álmodta meg a maga Kalevaláját. Szente már bátrabban merít a nyelvjárásokból:

így bucsálódván buvában 4:438

micsoda család csihése 3:114

mazna minden ténykedésem 5:179

 

A hangutánzó, hangfestő szavakat különösen kedveli:

sutlakó öreg öhömget 9:58

Én balga, világ bolondja, esztelen ecebocája! 5:169–170

Anyja lányának aszongya, szülő csiggatja szülöttit: Esztelen, ereggy a búddal, sírdogálással, sülülü! 3:565–568

 

Joukahainen állandó jelzője:

incifinci lapp legényke 3:22

 

Csúfolódó szavaknak is bőviben van:

Hej, fiúk, ti félnótások, tyúkeszű, lüke leányok, az egész bugyuta banda! 40: 266–268

Dilinós, mi dolgod itten? Mi hozott ide, idétlen? 50: 243–244

 

Szente helyenként elégtételt ad Barna Ferdinándnak is, az ő elfeledett szavainak a használatával. Föleleveníti a fogolymony szót, mely a többieknél fajdtojás, sőt kácsa tojása. A másik tisztelgés Barna előtt a finn pengetős népi hangszer nevével kapcsolatos, melyet Barna lant, illetve koboz szóval fordított a párhuzamosság igényeinek megfelelően. Vikár a lantot a hárfa szóval váltogatja, Nagy Kálmán és Rácz István pedig az eredeti kantele szót is használatba vette. Szente a kantele szinonimájaként már nem lantról, vagy hárfáról beszél, hanem kobozról, mint Barna.

Előfordul, hogy a fordítás ötletgazdagabb az eredetinél. Mintha a fordító nem tudná fékezni a tollára toluló szinonimákat és alliteráló szószerkezeteket, s ott is pazarolja leleményeit, ahol a legegyszerűbb szavak is elegendőek lennének. Az alábbi szemelvényben Vikár fordítása szó szerintinek vehető:

Oda jöttek ifjú hősök, / Férfiak is jöttek, nősök, / Apró-cseprő hajadonok, / Közepes korbeli menyecskék, / Hogy a hárfát nézegessék, / A muzsikát megfigyeljék. 40: 245–252

 

Szenténél ez így hangzik:

Igyekeztek ifjak-vének, bajszos bácsik bandukoltak, fiúgyermekek futottak, leánygyermekek loholtak, minden fruska és mamuska, javakorbeli menyecske  kantelét kivánta látni, csudakobzot megcsodálni.

 

Szente abban is független a hagyományoktól, hogy mer kifejezetten magyar asszociációjú szavakat használni. Kave tündért, aki „anyja minden asszonyoknak”, így szólítja meg:

Jöjj Boldogasszony anyácska, teremtés aranyvirága 17: 291–292

Ilmatar pedig, a Vízanya, Väinamöinen szülője „kisboldogasszony-anya” 1:109.

 

Amikor arról van szó, hogy milyen hatása lenne, ha maga Isten kelne dalra, a sok hű fordítás közül talán Nagy Kálmáné idézi leghívebben az eredetit:

Mézzé bűvölné a tengert, / homokszemet borsószemmé, / tenger kövecskéit sóvá, / széles erdőt szántófölddé, / irtott oldalt búzafölddé, / halmokat édes kaláccsá, / kősziklákat tyúktojássá. 21:393–400.

 

Szente itt ugyanúgy „szép hűtelen”, mint Rácz István, vagyis amikor az alliterációnak szövegteremtő funkciója van, nem a jelentéseket fordítja, hanem azonos kezdetű szavakat keres:

Mézzel töltené a tengert, homokból borsót büvölne, malátát mocsáriszapbul, sót a tengernek sarábul, kökényest kenyérmezővé, búzafölddé a bozótost, dombokat dióskaláccsá, törmelék követ tojássá.

 

A leipämaa szó szerint ’kenyérföld’, Nagynál szántóföld, Rácznál rozsmező, okkal, hiszen a finnek rozsból sütik a kenyerüket. Szente kenyérmezeje viszont történelmi asszociációkat ébreszt a magyar olvasóban. A diós kalács emlegetését tárgyi tévedésnek gondolhatnánk, hiszen a finnek nem ismerik a diót, mégis telitalálatként kell nyugtáznunk ezt a megoldást. Az eredeti mämmikakkara lefordíthatatlan nevű, malátából készült, édes, húsvéti eledel, mely egy évben csak egyszer került a gyakran éhínséget szenvedő finnek asztalára. Hallatára összefut a nyál a finn olvasó szájában, s valószínűleg ez történt a fordítóval is, amikor rátalált a szóra, s felidézte a húsvéti bejgli ízét.

Látnivalóan Szentét nyomasztotta legkevésbé a felelősség, hogy az eredethez mindenben hű, autentikus fordítást adjon. Ezzel elismeri az elődök munkáját, s szabadjára engedi nyelvi, költői fantáziáját. A Kalevala tekintélye nem csorbul, ha ő másként fogalmaz, viszont kiegészülhet a róla alkotott kép.

 

Ki hogyan fordított?

Foglaljuk össze az öt fordítás erényeit! Előbb azonban tegyünk egy kis kitérőt, ejtsünk szót a Kalevala születéséről. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Kalevala nem a vaskorban és nem Karjala erdeiben, hanem a 19. század harmincas-negyvenes éveiben született, Elias Lönnrot íróasztalán. Lönnrot több tízezernyi sort kitevő mitikus és epikus énekekből, lírai és szokásdalokból, balladákból, ráolvasásokból soronként állította össze művét. A variánsok közül a legszebbeket választotta, egységesítette a nyelvjárást, elhagyta a kereszténységre és az újabb korokra utaló elemeket, s ha a cselekmény úgy kívánta, megváltoztatta a neveket. A felhasznált sorok kisebbik felét változatlanul vette át, felét némileg megváltoztatta, és mindössze 3%-át írta saját maga.

A finn népköltészet költői eszközei a ritmus, az alliteráció és a gondolatpárhuzam, vagyis az ismétlések. Az eposz összeszerkesztésekor Lönnrot mindenben a formai tökélyre törekedett. A gyűjtött versek alapján levont tapasztalatai szerint igazította ki a néhol döcögős verslábakat. Szaporította az alliterációk számát, s a párhuzamos sorokat is gyarapította úgy, hogy a variánsokból összeválogatta az egymáshoz illőket. Ha tehát a finn népi énekes mindent kétszer mond, illetve egyszer, de társa minden sort megismétel némi változtatással, akkor Lönnrot ugyanazt négy- esetleg hatféleképpen fogalmazza meg.

A gondolatpárhuzam nyelvtani párhuzamot is jelent: a parallel sorok azonos mondatszerkezetűek. Hogy azonban az egyhangúságot elkerülje, Lönnrot az ismétlés utolsó, vagy utolsó előtti tagjában megcseréli a szórendet – ezzel megtöri a ragrímek monotóniáját, s a logikai hangsúly áthelyezésével is élénkíti az előadást.

Ösztönösség és tudatosság, kötöttség és szabadság, hagyományőrzés és annak míves továbbfejlesztése egyaránt hatott a Kalevala összeállításakor és annak magyarra átültetésekor.

A művek verselését, mint már említettük, Szente Imre fordítása adja vissza a leghívebben. A betűrímek szempontjából Rácz és Szente fordítása a legsikerültebb, s ők vették észre azt is, hogy olykor fontosabb a szókezdő hangok összecsengése, mint a szavak jelentése. Természetesen a többieknél is találunk szép példákat. A 30. énekben Lemminkäinen Vikár szerint:

Gondjaiból lovat ácsol, / Barna mént búbánatából, / Fékét fájdalmas napokból, / Nyergit elrejtett haragból. 30: 483–486.

 

Nagy Kálmán sem adja alább:

lovat teremtett a gondból, / paripát a sok panaszból, / kantárt keserűségéből, / nyerget nyomorúságából.

 

A parallelizmusok esetében azonban éppen Rácz és Szente hajlamosak arra, hogy az ismétléskor csak a gondolatpárhuzamot őrizzék meg, a nyelvtani szerkezetek ismétlődését nem. Az eredeti mondatszerkezet megőrzése inkább az első három fordítóra jellemző. Közülük Barna és Nagy Kálmán vették észre a szórendváltás élénkítő hatását. Vikár a sorvégi rímek miatt megfeledkezett erről. A 41. énekben található néhány sor fordításaival illusztráljuk ezt. Barna és Nagy Kálmán az eredetihez híven némi szórendcserével teszik lendületesebbé a könnyen egyhangúvá váló ismétléseket. Väinämöinen könnycseppjei Barna szerint:

Tavi babnál izmosabbak, / Borsószemnél vaskosabbak, / Gömbölyűbbek fogoly-monynál, / Nagyobbak a fecske-bubnál. 41: 189–192.

 

Nagy Kálmáné:

de nagyobb az áfonyánál, / borsószemnél bőségesebb, / kövérebb a fajdtojásnál, / nagyobb a fecske fejénél.

 

Vikár változata egyhangúbb:

Áfonyánál izmosabbak, / Borsószemnél vastagabbak, / Fajdtojásnál domborúbbak / Fecskefejnél vaskosabbak.

 

Rácz sem a hasonlító főnevek jelentését, sem a középfokú mellékneveket (melyeknek az első két hangja az eredetiben megegyezik a mellettük álló főnevekével), sem a szórendet, sem a mondatszerkezetet nem őrzi meg – de azt sem mondhatjuk, hogy nem szép:

kerek könnycsepp, mint a málna, kövér, mint kácsa tojása, / borsószem lehetne bátran, fecskefejjel is felérne.

 

Ugyanígy Szente is a névszói szerkezetek helyett igéket használ:

áfonyányora dagadtak, szerte borsóként szaladtak, mint fogolymonyok, forogtak, fecskefej gyanánt remegtek.

 

Természetesen a fordítások nagy része nyelvtanilag is hű megoldásokat tartalmaz. Ez a hűtlenség csak az elődökkel való összehasonlításban szembetűnő.

A magyarban lehetséges, de mégis ritkán előforduló nyelvtani alakokat Barna és Vikár megőrizték, a többiek nem erőltették. A 10. énekben a hajadon tennivalóira hivatkozva ad kosarat kérőjének, a finnben egy fosztóképzős igenév használatával:

Marjat on maalla poimimatta, / Lahen rannat laulamatta, / Astumattani ahoset, / Lehot leikin lyömättäni. 10: 459–462.

Barna Ferdinánd szó szerint fordít, de megfeledkezik az utolsó előtti sorbeli szórendváltásról:

A szamóca még szedetlen, / Tópartjai énekletlen, / A ligetek bejáratlan, / Tüskék, bokrok cicázatlan.

 

Ugyanígy jár el Vikár is, de képtelen nyelvtani alakokat képez:

Földeken a szeder szedetlen, / Öböl martja megdallatlan, / Irtoványok járdalatlan, / A ligetek játszodatlan.

 

Nagy Kálmán igéket használ:

lesz, ki a bogyót leszedje, / öböl partján örvendezzék, / irtásokon itt lakozzék,/ kis erdőkben vigadozzék.

 

Rácz István főnévi igenevekhez folyamodik:

réten szamócát kell szednem, vizek partján vígan lennem, / ligetekben lépegetnem, bujócskáznom a berekben!

 

Szente csak egy esetben használja a fosztóképzót, amikor a legtermészetesebb, és babitsi emlékeket is ébreszt. Egyébként elszakad az eredeti szerkezettől, de milyen szépen:

Szamócamezőm szedetlen, nóta nélkül mind a partok, lépteimet a ligetek, kedvem áhítják a kertek!

 

A mérleg: Barnától nem lehet elvitatni az úttörő érdemeit, Vikár által vált ismertté a Kalevala, a többiek pedig bátran kísérletezhettek, hogy a tartalmi és a formai szépségek e kifogyhatatlan tárházának új meg új kincseit fedezzék föl, s közben önmagukat is megfogalmazhassák.

(Csepregi Márta)     

___________________________

Jegyzetek

  1. A halálozás évszáma az eredeti közleményben még nem szerepelhetett.
  2. A mű 2001-ben Szombathelyen megjelent kemény kötésben.