5.4.1. A legenda műfajáról

A legenda sajátos keresztény irodalmi műfaj, a szentek életét dolgozza föl. A legendák célja, hogy leírják azokat a csodás eseményeket, amelyek alapján a történet főhőse szentté avatható, illetve szentté avatása már meg is történt. A határozott cél és mondanivaló kialakította a legendák szerkezetének klasszikus formáját: először a szent életéről olvashatunk, majd a hitéért vállalt szenvedéseiről, végül csodatételeiről. A legendák tartalmi és formai jegyei fokozatosan alakultak ki: már legendának nevezhetők az Ószövetségben Sámuelről, Illésről, Ézsaiásról olvasható történetek is. A kereszténység korai évszázadaiban a legendák a hitükért vértanúságot vállalók életét mutatták be, példájukat hirdették. A gyülekezetekben a vértanúkról szóló történeteket olvasták fel. E tevékenység adta nevét a műfajnak – a legenda latinul annyit jelent: olvasandó, olvasnivaló. A kereszténység térhódítása után a vértanúság ritka eseménnyé vált, a legendák immár a csodatévőkkel és az ő tetteikkel foglalkoztak. Ebbe a körbe illik bele Permi Szent István legendája is, amely azonban nem tipikus példája műfajának. Sztyefan csodatétele abban állt, hogy Isten egyházába vezetett egy írástudatlan, pogány népet. Más csodát sem életében, sem halálában nem tett. Ez a látszólag jelentéktelen, hétköznapi cselekedet azonban az apostolokkal tette őt egyenrangúvá, így szentté avatása nem lehetett kérdéses.

 

5.4.2. A szerző…

Jepifanyij Premudrij[1]  a középkori orosz irodalom kimagasló alakja, a 14. század közepétől kb. 1420-ig élt. Tevékenysége arra az időszakra esik, amikor a történelem folyamán másodszor érte termékenyítő balkáni–délszláv hatás az orosz kulturális és egyházi életet. Az irodalomtörténet legendaíróként emlékezik rá: Permi Szent Istvánról és Radonyezsi Szergijről írt művei kiemelkedő irodalmi értéket képviselnek. Ezek a legendák történeti, néprajzi forrásként is jelentősek. Azzá teszi őket az a tény, hogy a szerző kortársa és személyes ismerőse volt mind Permi Szent Istvánnak, mind Radonyezsi Szergijnek. Az előbbiben barátját, az utóbbiban tanítómesterét tisztelhette. A személyes emlékezet sok valós momentumot őrzött meg a legendás barátok életéből.

Jepifanyij Premudrij szintén szerzetes volt, a Teológus Szent Gergelyről elnevezett rosztovi kolostor Zatvor[2] nevű, kollégiumszerű részlegében együtt élt és tanult Sztyefannal – Permi Szent Istvánnal. Gyakran vitatkoztak olvasmányaikon, együtt elemezték, értelmezték az Ó- és Újszövetség könyveit, a szentatyák és az életrajzírók műveit. Jepifanyij később a radonyezsi Szentháromság[3] kolostorba került, ahol csodatévő Szergij volt az igumen.[4] Átköltözése még 1380. szeptember 21-e előtt történt. A kolostor énekeskönyvében ugyanis ehhez a dátumhoz köthető az első bejegyzés Jepifanyij kézírásával. Az 1390-es évektől azonban már Moszkvában élt. Még itt is találkozhatott régi barátjával, hiszen tudjuk, hogy Permi Szent István térítőtevékenysége után több utazást is tett, Moszkvában és Novgorodban járt. Jepifanyij Sztyefan halála után nem sokkal hozzákezdett barátja életrajzának megírásához. Művéhez gondosan gyűjtögette az adatokat, kikérdezvén a Moszkvába látogató ismerősöket, szemtanúkat Sztyefan térítő útjának eseményeiről. Az 1390-es évek végén fejezhette be a legenda írását. Permi Szent István legendája mellett még két irodalmi alkotás fűződik a nevéhez. A Radonyezsi Szergij életét és csodatételeit megörökítő legendáját mintegy két évtizeden át írta. Ez visszafogottabb, kevésbé expresszív alkotás, mint első műve. Írt még egy levelet Kirill archimandrita, a tveri Megváltó-Afanaszjev kolostor főnöke számára, akinél az 1408-as, Moszkva elleni tatár támadás idején menedéket talált, könyveivel együtt. A levél válasz Kirill 1415-ben írt levelére, s benne Feofan Grek művészetéről értekeznek. Ennek kapcsán Jepifanyij ikonfestőnek nevezi magát. Jepifanyij szerzetesi életéhez tehát az írás, festés egyaránt hozzátartozott. Kevés szerzetesnek adatott meg, miként Jepifanyijnak, hogy legendát írhatott. A mindennapi irodalmi tevékenység csak a másolásra, jobb esetben évkönyvszerkesztésre korlátozódott. Jepifanyij Premudrij ebből is kivette részét. A Dmitrij Ivanovics Donszkoj életéről és haláláról szóló dicsőítő beszédet is az ő művének tartják. Ezen kívül szerzője lehetett még egy 1415-ből származó körlevélnek, amelyet Fotyij metropolita helyett írt meg.

 

5.4.3. …és műve

Permi Szent István legendája a műfaj egyik legkülönösebb alkotása. Ez két rendkívüli egyéniség találkozásának köszönhető. Az egyik a legenda főhőse, Sztyefan, a másik pedig az író, Jepifanyij. A rendkívüli élettörténet és a korszakra nem jellemző írói egyéniség a korai orosz irodalom kimagasló alkotásában talált egymásra.

Jepifanyij Premudrij eredetiben olvasta a klasszikusokat – történetírókat, filozófusokat, szépírókat egyaránt. Tudásának alapjait még a rosztovi évek alatt szerezte, de amint azt Radonyezsi Szergijről írt legendájában elárulja, járt a Balkánon, Konstantinápolyban és Athénban is. Olvasmányaiból nemcsak a cselekményt, a mondanivalót igyekezett kihüvelyezni, hanem felfigyelt az írásművek formai kérdéseire is. Kutatta a szó és gondolat összefüggéseit, amellyel igencsak megelőzte korát. Látta a szavakba önthető gondolatok és megfogalmazhatatlan érzelmek közti különbségeket, és szerette volna írásaiban az érzelmeket is közvetíteni. Ennek érdekében – a középkorban igencsak szokatlan módon – szépírói fogásokat alkalmazott. Művének egyes részletei az alkalmazott eszközök következtében ritmizálhatók, verses formában is leírhatók. Ezt a fogást akkor alkalmazta, amikor a szavakkal nem kifejezhető érzelmek átadására törekedett. Jepifanyij ismerte és alkalmazta a homeoteleuton-nak és a homeoptoton-nak nevezett retorikai-szépírói eszközöket. A homeoteleuton[5] a görög homios 'hasonló' és teleute 'végződés' szavakból származik. E módszer szerint a szövegben olyan szavakat kell egymás szomszédságában elhelyezni, illetve a mondatban olyan rokon jelentésű szavakat kell használni, amelyek végződése összecseng. A homeoptoton[6] előtagja szintén a homios, utána pedig a ptosis 'eset' szó áll. Ez a költői fogás az előbb említettnek egy speciális változata: a mondatban azonos mondatrészekként funkcionáló rokon értelmű szavak azonos névszóragokat kapnak, ezáltal csengenek össze a szóvégek. A hatás mindkét esetben különös: a szöveg túlzsúfolttá, mégis monotonná válik. Ez valóban nem az értelemre, hanem az érzelmekre hat. Ugyanazzal az eszközzel, mint egy sámán éneke: a szavak végtelen láncolatával és ritmusával. Elismerve a szövegalkotás mögötti írói bravúrt, megállapíthatjuk, hogy mai szemmel és füllel nem kellemes olvasni és hallgatni egy ilyen szöveget:

„és útnak indult, az előbb említett módon nagy bátorsággal elindult, és orcáját a permi föld felé fordította […] Elment arra a földre, ahova nem vezetett az apostolok útja, ahol nem hangzott az apostolok beszéde és igehirdetése, ahol nyoma sem volt jámborságnak és értelemnek, ahol még soha nem ejtették ki Isten nevét, ahol bálványokat imádnak, ahol áldozatok bemutatásával érzéketlen bálványoknak szolgálnak, ahol fából faragott bálványokhoz imádkoznak.”[7]

A Jepifanyij Premudrijra is jellemző expresszív-emocionális stílus eredetét, jellegzetességeit Iglói Endre elemezte Az orosz irodalmi múlt című könyvében.[8]

Az írói tehetség azonban ott is felszínre tör, ahol nem a felvett stílus jegyeit találjuk. Megrázó erejű Pam-Szotnyik, a permi varázsló vallomása ősi hite és szokásai mellett, a keresztény hit és egyház felsőbbrendűsége ellen:

„Abban a hitben, amelyben születtem, nevelődtem, éltem és megöregedtem, amelyben egész életemet eltöltöttem, abban is halok meg. Megszoktam, és most öregségemben nem tudom megtagadni és becsmérelni. És ne gondold, hogy ezt én csak a magam nevében mondom, nem – hanem valamennyi ember nevében, aki ezen a földön él. Valamennyi permi nevében mondom ezt neked, hiszen őseink, atyáink, dédapáink, ükapáink is így éltek. Talán én több vagyok náluk? Nem, ez nincs így. Mondd meg nekem, miféle igazság birtokában vagytok ti, keresztények, hogy ilyen merészen megvetitek a mi életünket”?[9]

Jepifanyij szeretett barátja iránti megbecsülését kimutatva a legenda műfajában szokatlan részleteket is beillesztett a szövegbe: imákat, sirató és dicsőítő énekeket. Jepifanyij Premudrij büszke volt írói módszerére, a szövegben ő maga hívta fel a figyelmet „szófűzéseire”. A legendában egyéb nyomait is találjuk az írói öntudatnak. A szerző hangsúlyozza, hogy személyes ismerőse volt Permi Szent Istvánnak, s a panegirikus[10] részekben mindig utal arra, hogy ki akarja fejezni vele kapcsolatos érzelmeit. Azt is megemlíti, hogy milyen nagy gondossággal és szeretettel írta művét. Az élettörténet tárgyalása során az események leírását szerzői reflexiók kísérik. Ez ugyanúgy ismeretlen és különös abban a korban és abban a környezetben, mint Jepifanyij itt-ott fellelhető ironizálása: saját magán, az egyházi karrieristákon, és Pam-Szotnyikon élcelődik finoman. A szavak mestere természetesen nem hagyhatja ki a szójátékokat kínáló lehetőségeket, még akkor sem, ha éppen Sztyefan haláláról ír: „Az »episzkop«, püspök szó »látogatót« jelent, úgyhogy a látogatót meglátogatta a halál.”[11] A felsoroltakból egy eleven szellemű, öntudatos író képe bontakozik ki előttünk, aki büszkén vállalta író mivoltát.

Jepifanyij Premudrij azonban elsősorban szerzetes volt, egyháza szolgája. A legendában bizonyítékát adja bibliai ismereteinek is: 340 idézetet szerepeltet művében. Leginkább a Zsoltárok könyvéből idéz, 158 alkalommal. Bibliai ismereteit is átszűri írói eszközein: gyakran nem szó szerint idéz, az eredeti szöveget mondanivalójához igazítja. „Eljátszik” az idézetekkel is: a szófűzéshez hasonlóan kedvelt fogása az idézetek halmozása, láncra fűzése, az idézetek egymás utániságával a legendába illeszkedő önálló szövegrész alkotása. Játékos kedvének akkor sem tudott ellenállni, midőn Permi Szent István és Pam-Szotnyik vitáját vetette papírra: mindkét vitázó fél a Bibliával érvel igaza mellett, bizonyítván, hogy csak egy igaz Szentírás van.

 

5.4.4. Permi Szent István – egy legendás élet

Permi Szent István élettörténetének legfontosabb forrása a róla írt legenda. Életének egyes adatai évkönyvekben is felbukkannak, és számtalan legendaszerű történet is keringett róla a permi nép körében.

A korai történetek egyike a születését megelőző látomást örökíti meg. Usztyugi Prokopij életrajzát a 17. században állították össze korábbi feljegyzések és a szájhagyomány alapján. A félkegyelmű Prokopij egy alkalommal az usztyugi Uszpenszkij templom mellett megszólított egy embert és annak három éves leányát, így szólván a férfihoz: a te lányod, Marija lesz Sztyefan püspöknek, a permiek tanítójának anyja![12]

Permi Szent István születésének pontos ideje nem ismert. Életének eseményeiből visszakövetkeztetve az 1340-es évek elején születhetett. E dátum onnan adódik, hogy még 1365 előtt érkezett Rosztovba. Egyházi pályája kezdetén, 20-25 éves fiatalemberként indulhatott útnak, hogy a püspöki székhelyen tovább képezze magát.

Születésének helye Usztyug városa, a mai Velikij Usztyug. A város fontos folyami útvonalak találkozásánál fekszik: itt ömlik a Jug a Szuhona folyóba. A Szuhonán Novgorod felől érkeztek a kereskedők, a Jug folyó pedig a Volga vízrendszere felé kínált összeköttetést. A két folyó egyesülése után új néven, mint Északi-Dvina hömpölyög tovább, hogy aztán Arhangelszknél a Fehér-tengerbe torkollva fejezze be útját. Az Északi-Dvinán hajózva a ka­rélok keleti határvidékeire, a Kotlasz városánál betorkolló Vicsegdán pedig a Permi földre lehetett eljutni. A leendő Usztyug vidéke az orosz hódítók felbukkanása előtt a különböző finnugor népek peremterülete volt, gyér lakossággal. Eleinte Novgorod felől érkeztek portyázó felderítők, de hamarosan a Vlagyimir–szuzdali Fejedelemség emberei is megjelentek itt. Usztyugot ők alapították a 12. század végén – 13. század elején.

Permi Szent István szülei orosz emberek voltak. Erről Jepifanyij Premudrij a legendában világosan ír: „Ez a mi szentéletű Sztyefan atyánk származása szerint orosz volt, a szláv népből.”[13] Későbbi életrajzírói közül azonban többen megkockáztatták, hogy esetleg permi, tehát zürjén származású lett volna. E feltételezések azért születtek, mert semmiféle adat nem maradt fenn arra vonatkozóan, honnan tudott Sztyefan zürjénül. A legvalószínűbb, hogy Usztyugban, amely kereskedelmi székhely volt, zürjének is élhettek, s Sztyefan már gyerekkorában, zürjén játszótársaitól megtanulta a nyelvet. Ezt a feltételezést elfogadva, a zürjén nyelvtudása körüli másik probléma, hogy miként tudta megőrizni azt Rosztovban, szerzetesi elzártságban töltött majd másfél évtizede alatt? A Bratszkij Zatvorban kb. 1365-től 1379-ig élt. Ekkor dolgozta ki ábécéjét, s könyveket fordított zürjén nyelvre. Zürjén származása ellen szól, hogy a permiek moszkvainak vagy orosznak nevezték a legenda szerint, tehát világosan megkülönböztették maguktól.

L. N. Szmolencev könyvében ismertet egy zürjén szájhagyományt arról, hogy Sztyefan anyja megkeresztelt zürjén családból származott, neve Dzebasz volt.[14] Usztyugi Prokopij legendájában azonban azt találjuk, hogy Prokopij Máriával történt nevezetes találkozása és látomásos kinyilatkoztatása idején még egyetlen megkeresztelt permi ember sem volt.

A Sztyefan orosz származása és zürjén nyelvtudása közötti ellentmondást életrajzírói nagy fantáziával igyekeztek feloldani. Sz. P. Otragyinszkij szerint Sztyefan fiatal korában szívesen járt ki a Jug partjára, ahol elüldögélvén szemlélte a vásári forgatagot, találkozott és beszédbe elegyedett a rénszarvas-szánokon érkezett, állatbőrökbe öltözött zürjén kereskedőkkel, így tanulta meg nyelvüket.[15]

Az ózürjén nyelvemlékek elemzői szerint Permi Szent István az alsó-vicsegdai (AV) nyelvjárást sajátította el.[16] A Vicsegda torkolata mintegy 60 km-re található Usztyug váro­sától. Ha Sztyefan idegenektől tanulta meg a permi nyelvet, akkor természetes, hogy a legközelebb élők, az alsó-vicsegdai zürjének Usztyugba látogató képviselői voltak a tanítómesterei.

A felsorolt feltételezések egyike sem értékeli Sigmund Herberstein osztrák diplomata „moszkoviai” útleírását, pedig abban a következő idevágó hír olvasható: „Az Usztyugi Terület arról a városról és erődről kapta a nevét, amely a Szuhona folyó partján terül el. […] Saját nyelvük is van, bár inkább oroszul beszélnek.”[17] Herberstein tehát eldönti a vitát: ha Usztyugban még a 16. század elején is beszélték a saját nyelvüket − amely csak a permi lehetett −, akkor a 14. század közepén, Sztyefan születése idején a város lakossága még feltétlenül kétnyelvű volt. Azzal ugyanis nem számolhatunk, hogy a zürjének 14−16. századi másodlagos betelepülők lettek volna: az oroszok közelsége csak egy-két kereskedő család számára volt kedvező, a földművelő vagy vadászó-halászó közösségek vándorlása mindig üres területek felé irányult. Usztyug városának és környékének tehát zürjén őslakossága lehetett, amelyet a századok folyamán asszimiláltak a betelepülők. A várost viszonylag korán alapították, első említése 1207-ből való. Az orosz−permi együttélés Usztyugban tehát Permi Szent István születésének idején mintegy másfél évszázadra tekintett vissza. Ennyi békésen együtt eltöltött év után a nyelvi különbségeknek, az etnikai tudatnak már nem volt jelentőségük − elképzelhető, hogy a legendaíró határozott kijelentése ellenére, miszerint „ez a mi szentéletű Sztyefan atyánk származása szerint orosz volt, a szláv népből” a család zürjén gyökerekkel rendelkezett, s beszélték is őseik nyelvét.

A legendában Jepifanyij is megidézi Sztyefan gyermekkorát: apja, egy bizonyos Szimeon nevű igaz keresztény ember, a Szent Istenanya katedrális egyik klerikusa[18] volt, aki ügyes fiacskáját korán bevonta a szertartásokba: mivel Sztyefan egy év alatt megtanult írni és olvasni, ezért hamarosan kanonarh,[19] majd felolvasó lett a székesegyházban. Pajtásai közül kitűnt kiváló szellemi képességeivel – olvassuk tovább a legendában – és korán megnyilvánuló elhivatottságával. Kortársainál mindig érettebbnek mutatkozott, társaságuktól visszahúzódott. Szórakozásaikban nem vett részt, inkább sokat olvasott, a szép beszédet és az írást gyakorolta. Kamaszkora elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy Usztyugban minden elérhető tudást megszerzett, a hely szűk lett számára.

Sztyefan elhatározta, hogy szerzetes lesz. A helyi kolostorok azonban nem kínáltak további lehetőséget az önművelésre. Usztyug és környéke, Vologda, Beloozero, az egész Dvinai földnek nevezett tájegység a rosztovi püspökség alá tartozott. Sztyefan a vidék szellemi központjába, Rosztovba indult. A püspöki székhely távolabbi egyházi központokkal is kapcsolatot tartott, a papi elöljárók közül többen is tudtak görögül, a székesegyházban a baloldali kórus görögül énekelt. A város központjában állt a Teológus Szent Gergely kolostor, amelyben valamiféle oktatóintézmény működött. Jepifanyij Premudrij ezt Zatvornak, 'cellának' nevezi. Az elnevezésből sajnos nem tudunk következtetni eme intézmény méretére, az ott lakók és tanulók számára. A legendából pedig csak azt tudjuk meg, hogy itt találkozott és élt együtt Permi Szent István és Jepifanyij Premudrij.

Rosztov fejedelmi székhely, tehát világi központ is volt. Egyik korábbi fejedelme, Konsztantyin Vszevolodovics a könyvek nagy barátja volt, művelt emberekből álló udvartartást vezetett, gyűjtötte, és oroszra fordíttatta a görög nyelvű könyveket.[20] A Zatvorban tanuló szerzetesek talán a fejedelmi könyvtárban felhalmozott könyveket is használhatták.

A tanulni vágyó Sztyefant egy Makszim nevű öreg presbiter, a tanintézet elöljárója fogadta szerzetessé. Keresztnevét a papi rendbe lépve is megtartotta. Társai azonban a Hrap gúnynevet akasztották rá. Egyes későbbi évkönyvek, elvesztvén a fonalat, a Hrapot tartják Permi Szent István családnevének, a Jepifanyij által írt legendát ismerők azonban tudják, hogy ez csak gúnynév.[21] A mai oroszban a hrap jelentése 'horkolás, horkantás'. Régi jelentése azonban más volt, azt a nahrapisztij 'erőszakos, szemtelen' szó őrizte meg. Szinonimája még a mai oroszban a naglij 'szemtelen, arcátlan' és a naglec 'szemtelen fickó' szó.[22] Permi Szent István családnevét nem ismerjük. Szülei keresztneve Marija és Szimeon. Usztyugi Prokopij legendájának egy közöletlen változata szerint Marija apjának Szekirin volt a családneve.[23]

A rosztovi tanulóévekről Jepifanyij Premudrij saját emlékei alapján számol be: Sztyefan szorgosan művelte magát, elemezte, fordította a görög szerzők műveit. Megtanult görögül és permiül. Megalkotta a permi nyelv ábécéjét, könyveket fordított permi nyelvre. „És egyedül megtanulta a permi nyelvet”[24] – írja Jepifanyij. Tehát a Zatvorban nem volt olyan társa, akitől permi nyelvtudását gyarapíthatta volna, nyelvismerete még az usztyugi évekből származott. Természetesen egyedül, írott tananyag nélkül nem lehet egy nyelvet megtanulni. A Jepifanyij-féle mondat inkább arra vonatkozhat, hogy rendszerezte tudását, a permi nyelvről korábban szerzett ismereteit. Permi és orosz fordításait ő maga formálta könyvvé: leírta, illusztrálta, bekötötte őket, mint minden szerzetes.

Az önművelésen kívül Sztyefan másik módszere volt, hogy a kolostoron belül és kívül egyaránt kereste a bölcs emberek, idősebb szerzetesek társaságát. Velük beszédbe elegyedett, olykor meg is szállt náluk, hogy kifaggathassa őket. Tevékenysége egyetlen célt szolgált – permi térítő útját.

Munkájának, megszerzett tudásának elismeréseként Arszenyij herceg és püspök, a rosztovi fejedelmi család tagja diakónussá szentelte. Ez rendkívül fontos, datáló értékű adat a legendában. Karamzin szerint Arszenyijt 1365-ben Alekszij metropolita szentelte püspökké,[25] tehát Sztyefan felszentelése 1365 után történt, Rosztovba érkezése pedig még 1365 előtt.

A permi ábécé megalkotása már Szent István életében nagy csodálatot és meglepetést váltott ki. „Különösen Moszkvában csodálkoztak, mondván: »Hogyan tudott ez az ember permi könyveket alkotni?«”[26] A csodálat azóta is tart, a 19. századtól azonban tudományos elemzés tárgya is az első két betűje után abur-nak nevezett írás. Az ábécé betűinek felsorolása a különböző kéziratokban kismértékben eltérő. Sztyefan görögül is kiválóan tudott, s a permi írás megalkotásakor, a betűk megrajzolásakor inkább a görög, mint a Konstantin(Cirill)-féle szláv ábécére támaszkodott. Egyes betűk azonban sem görög, sem orosz előképpel nem rendelkeznek. Ezekről azt feltételezte még a 19. században Makarij archimandrita, hogy zürjén nemzetségjelek vagy tulajdonjegyek alapján rajzolta meg Permi Szent István.[27] Ez az elképzelés széles körben elterjedt a szakirodalomban, noha nem tudjuk, ábécéje megalkotásakor honnan ismerhette a tamgákat és paszokat Sztyefan. Legendájából nem következtethetünk ilyen jellegű ismereteire.[28]

A permi írással, az ózürjén nyelv jellegzetességeivel a zürjén nyelv és kultúra legjobbjai foglalkoztak: G. Sz. Litkin 1889-ben publikálta művét, V. I. Litkin pedig 1952-ben.[29] Az óegyházi szláv – ózürjén kapcsolatokat Rédei Károly elemezte.[30] Permi Szent István halálának 600. évfordulója alkalmából 1996-ban konferenciát rendeztek Sziktivkarban. Az akkor elhangzott előadások jegyzetei, bibliográfiái eligazítanak a kérdés kiterjedt szakirodalmában.[31]

Az önképzéssel elért tudását elismerve, 1379-ben Geraszim, kolomnai püspök Sztyefant presbiterré szentelte. Az ábécé megalkotásával, zsoltároskönyvek, bibliarészletek fordításával töltött felkészülési idő lassan lepergett a rosztovi kolostorban. Sztyefan elhatározta, hogy útra kel a permi földre. Az igehirdetésre ismét Geraszimtól kért és kapott áldást, aki ekkoriban az orosz egyház ügyeinek irányítója volt, az új metropolita kinevezéséig. Az áldás tehát a legfelső helyről érkezett. Ez még szintén 1379-ben történt, nyáron.

Sztyefan nyár végén – ősz elején útra kelt, megkezdte misszióját. A Vicsegda folyót használva közlekedésre, először Piraszban – a mai Kotlaszban – kezdett téríteni. 1379-ben a Vicsegda és a Vim folyó mellékén térített, majd 1380-ban felépítette az első templomot permi földön. A hely: Uszty-Vim, az idő: 1380 tavasza. A templom az Angyali Üdvözlet nevet kapta.

A legendát továbbolvasva hajmeresztő kalandokról értesülünk: Sztyefanra feldühödött permiek támadtak, körbevették, nyílzáport zúdítottak rá. Ő mégsem félt, „lövéseiket gyermekek játszadozásának vette”.[32] Neki lett igaza, nem találták el. Egy másik alkalommal, midőn kedvenc foglalatosságát űzte – vagyis a permiek áldozóhelyeit dúlta fel, bálványaikat döntötte le – ismét megtámadták. Ő azonban Istenhez imádkozott: „És akkor ő átment közöttük és távozott, mivel Isten megóvta jámbor szolgáját.”[33]

Ezen jelenetek leírásával Jepifanyij a hit erejét és Sztyefan csodálatos képességeit mutatja be. A legenda olvasóiban felmerülhet a kérdés: mennyi igaz ezekből a történetekből? A legendaírónak legfőbb törekvése éppen az események eltúlzása, csodaszerűségük hangsúlyozása volt, ez óvatosságra inthet minket, hogy minden szavát elhiggyük. Ugyanakkor bizonyosnak vehetjük, hogy Sztyefan kész volt mártíromságot vállalni, s ennek megfelelően végezte térítő tevékenységét. Akárhogy is történt, tény, hogy nem vált mártírrá, épségben hazatért a Permi földről. Adjunk hálát Istennek, hogy megúszta.

A kalandok sértetlen átvészelése tekintélyt adott Sztyefannak, igehirdetései során „nyílt, látható helyre állva a nép között”[34] egyre többen hallgatták szavát. Sokan jöttek megcsodálni az újonnan épített templomot is. A permi emberek között elterjedt érkezésének híre. Távolabbi helyekről is felkeresték Sztyefant, beszélgettek vele. Megtört a jég. Csoportosan járultak elé megkeresztelkedni.

Szaporodni kezdett Krisztus nyája. Sztyefan a megtérteket megtanította írni-olvasni az általa alkotott ábécé segítségével. A legjobb tanítványokat papnak tette meg, volt, akit diakónusnak vagy előénekesnek nevezett ki – írja Jepifanyij. Ez a tudatos egyházszervező tevékenység eredményei ellenére később mégis vitát váltott ki: Sztyefannak ugyanis – ekkor még nem lévén püspök – erre nem volt felhatalmazása.[35]

A legenda szerint Sztyefan egyedül indult útnak. Már az első templom építésekor nyilván helyi segítői voltak. Ezek száma a későbbiekben csak szaporodott. Híveinek két újabb templomot emelt. Az 1380. évben már mélyen bent járt a permi földön. Tevékenységét a helyi hatalmasságok nem nézhették tovább tétlenül. Kirobbant konfliktusa Pam vezérrel. Ez volt a térítő út legfontosabb eseménye. Ennek megfelelően központi helyet tölt be a legendában is. A találkozás télen történt, amikor már zajlott a Vicsegda folyó, hiszen az egyik próbatétel a hitvita során éppen a jég alá merülés volt.[36] Tehát legkorábban november végén – december elején történt az összecsapás.

A legendában azt olvassuk, hogy Pam jós, varázsló és méregkeverő volt, a helyi szellemek jó barátja. A szövegben Pam-Szotnyik néven szerepel. A szotnyik a régmúltban századost jelentett. Ebből arra következtethetünk, hogy Pam valamiféle társadalmi funkcióit is viselhetett. Törzsi vezető volt, ha talán nem is a legmagasabb rangú. Az orosz eredetű szotnyik azonban arra is utalhat, hogy Pamot státuszában az oroszok is elismerték, tehát olyan helyi vezető volt, aki felelt az adószedésért, és biztosította a vidék nyugalmát. A nevét és cselekedeteit megőrző helyi hagyományok szerint nem vallási vezető volt, hanem a Vim folyó mellékén élők főnöke, aki megerősített szállását Knyazspogosztban tartotta.[37]

A hitvitát megelőzően Sztyefannak már jelentős tábora volt a permiek között. Az emberek meggyőződtek arról, hogy önzetlenül, hitéért cselekszik: az áldozati helyeken felhalmozott javakat sohasem vitte el, mindig a helyszínen semmisítette meg. Az emberek azt is látták, hogy ezt büntetlenül tehette: isteneik nem bosszulták meg Sztyefan cselekedeteit. Az új hit a régi fölött állt. Pam-Szotnyik azonban ellenpropagandába kezdett. A megtérteket és ingadozókat felkereste, próbálta őket visszacsábítani. A permi emberek biztatták: „Ha erős vagy a beszédben, vele szállj vitába, ne velünk.” De Sztyefannál is betelt a pohár: „Bármennyit építek, ő lerombolja.”[38] A vitázók egymásnak feszültek. Párbeszédük mintha süketeké lett volna. Jepifanyij a vitát rekonstruálva Sztyefan szájába számtalan bibliai idézetet ad. Vele szemben Pam-Szotnyik semmilyen tételes vallást nem képviselt, nézeteit a legendaírónak kellett megalkotnia. Jepifanyij intelligens ember volt, bele tudta magát élni a permi emberek gondolatvilágába, ebből következően igen meggyőző érvekkel látja el a kereszténység és az idegen hatalom képviselője ellen érvelő pogány vezetőt.

„amikor már minden szóból kifogytak […] úgy döntöttek, hogy próbára teszik hitüket. És azt mondták egymásnak:

– Menjünk, rakjunk tüzet és lépjünk bele, hogy átalmenjünk az égő tűzön, a lángokon. Ketten menjünk, együtt, te meg én. És akkor megvizsgáljuk, próbára tesszük hitünket, megtörténik a próbatétel: aki épen, sértetlenül kerül ki, annak a hite igaz, azt követjük majd mindnyájan. Azután hasonló módon teszünk egy másik próbát: kézen fogva egy lékbe lépünk és a mélybe merülünk, a Vicsegda folyó mélyére, és a jég alá bújunk, jó idő múltán, egy szakasszal lejjebb, egy másik léken együtt kibújunk. És annak a hite lesz igaz, aki épen és sértetlenül jön ki, és akkor mindenki annak engedelmeskedik.”[39]

Ezzel a vita véget ért. Pam-Szotnyik azonban nem mert a tűzbe lépni. Nyilvánosan megszégyenült. Egy törzsi társadalomban ennél nagyobb büntetés nem érhetett vezetőt. Tekintélye megszűnt a közösség előtt. A legjobban tette, ha elbujdokolt. További sorsáról krónikások és mesélők emlékeznek meg: a Vicsegda–vimi évkönyv szerint később Pam-Szotnyik fegyveresek seregével támadt a térítőre, de az akció során kétszer vesztette el és nyerte vissza látását Sztyefan imái hatására.[40] Otragyinszkij könyvében azt olvassuk, hogy a többszörösen pórul járt vezér és varázsló Szibériába menekült. Altim faluban, az Ob alsó folyása mentén élő osztjákok körében telepedett le. A falu népe Pam-Szotnyiktól és a vele menekült családoktól származtatta magát.[41]

Sztyefan a megtérített vidéket be szerette volna vezetni az egyház kebelébe, ezért elhagyva a permi tájat Moszkvába ment, hogy püspököt kérjen népének. Ez már politikai kérdés volt, erről a metropolita és a nagyfejedelem csak együtt dönthetett. Ha létrehozzák a permi püspökséget, azzal egyben deklarálják a terület Moszkvához tartozását is. Mérlegelni kellett a várható ellenlépéseket. Dmitrij Donszkoj és Pimen a tatároktól tarthatott elsősorban, és Novgorod tiltakozásától, amely érsekségének területéhez számította a Permi földet is. A tatárok moszkvai betörése utáni télen (1382-1383) Sztyefant szentelték permi püspökké. Jepifanyij Premudrij a legendában érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, hogy Sztyefan püspököt kért Moszkvától, s végül ő maga lett püspökké. Ekkor még nem volt negyven éves. Püspökként visszatérve a permi tájakra, tennivalói megszaporodtak, a térítéshez, nyájának lelki gondozásához adminisztrációs teendők is járultak. Védenie kellett a permi népet a szomszédos Vjatkai föld és a vogulok támadásaitól, valamint a novgorodiak zsákmányszerző akcióitól. A novgorodi érsekséggel hatásköri súrlódásai is voltak. A viták elsimítására 1386-ban Sztyefan Novgorodba látogatott.[42]

Sztyefan hivatali kötelezettségei miatt többször kényszerült útra kelni. Leginkább Moszkvát kereste fel, a metropólia székhelyét. 1391-ben részt vett a püspöki szinóduson, erről a látogatásáról az évkönyvek is megemlékeznek.[43]

A permi püspök életének utolsó éveiről Jepifanyij némileg homályosan számol be. A permi ábécéről című fejezetben Sztyefan halálát érezvén közeledni, utolsó tanításban részesíti híveit, majd Moszkvába távozik. A leírásból úgy tűnik, hogy ez végleges távozás, de nem tudjuk meg okát, hogy a püspök miért hagyja el egyházmegyéjét. A következő bekezdésben pedig arról olvasunk, hogy „amikor elérkezett élete éveinek vége […] úgy alakult, hogy azokban a napokban Moszkvába ment Kiprian metropolitához”. E mondat szerint viszont közvetlenül a halálát megelőző napokban ért Moszkvába, a helyszín véletlen események eredője. Sztyefan összegyűjti kíséretének tagjait, elbúcsúzik tőlük, s visszabocsátja őket a Permi földre.

Nehezen tudjuk Jepifanyijnak elhinni, hogy oly sikeres térítő tevékenysége után Sztyefan önként elhagyta permi népét. Ezt a részt talán csak azért illesztette a szövegbe Jepifanyij, hogy a bibliai idézetekkel teletűzdelt utolsó tanítást megírhassa. A szöveg jellege szerint ekkor a főpap búcsúzik híveitől. A halálos ágyán elmondott búcsú viszont másokhoz szól, más közegben hangzik el: Sztyefan közvetlen munkatársaihoz, permi barátaihoz szól, sokkal személyesebb hangnemben, bibliai idézetek nélkül. Jepifanyij írói talentumát mindkét szituációban meg kívánta mutatni, ezért a búcsú megkettőzése. A legendában nemcsak a búcsúmotívum szerepel többször, hanem azokra mintegy rímelve a siratás eseményei is: Sztyefant el­siratják a permi emberek, a permi egyház és maga Jepifanyij is. A búcsú megkettőzése talán azt az írói célt is szolgálta, hogy a siratásra is többször vissza lehessen térni, több oldalról is bemutatva a gyász mélységét.

A permi emberek siratója több szemrehányást is tartalmaz Moszkvának címezve: Sztyefan népe nem érti, miért kellett püspökének Moszkvába mennie, s ha már ott hunyt el, miért nem nyugodhat permi földben. A legenda szerint a püspök halála rendkívül megrázta a permi népet. Ha ez nem egyszerű költői túlzás, akkor mégis feltételezhetjük, hogy Sztyefan nem önként távozott a permi földről – egyházi elöljárói talán féltékenységből igyekeztek elszakítani népétől. Temetkezési helyéül sem véletlenül választották Moszkvát: halála utáni kultuszát is a fővárosban kívánták kialakítani.

Permi Szent István 1396. április 26-án hunyt el. Kortársai által tisztelt, megbecsült vezető volt. Bírta a fejedelmek barátságát is. A tisztelet jeléül a Szpasszkij (Megváltó) székesegyházba[44] temették el, a fejedelmi család tagjainak temetkező helyére. A pravoszláv egyház a 17. században emelte szentjei sorába, de közvetlenül halála után már rendkívüli tisztelet övezte.

A permi földön számtalan legenda és anekdota született cselekedeteiről:

1384-85-ös útja alkalmával Tuglim faluba érkezett. Egy nő, meglátván lyukas bocskorát, új rongyokat tépett neki, hogy beburkolja beteg lábait. Sztyefan ekkor azt mondta: e hely kereskedelmi központ lesz. Természetesen úgy is lett.[45]

Egy másik történet szerint Sztyefan legyőzte és távozásra bírta KIrt-Ajkát, a 'vas-apóst', aki KIrt-Keresz, 'Vashegy' faluban lakott.[46] KIrt-Ajka egy széles láncot húzott át a Vicsegda folyón. A láncon lévő harang éjjel is jelezte, ha idegen közeledett. KIrt-Ajka a folyami közlekedés ellenőrzése révén az egész környéket uralta már több mint száz éve. Sztyefannak azonban ő sem tudott ellenállni.[47]

A hagyományok szerint Permi Szent Istvánhoz kell imádkozni, ha valami elveszett, ha viszályok marcangolják a házastársi köteléket, ha sikereket szeretnénk elérni a tanulásban, vagy valamely hivatal elnyerésére vágyunk.[48]

Sztyefan természetesen halála után is megjelent a nép előtt: egy frissen megkeresztelt falu népe Uszty-Vim közelében megpillantott a folyón egy csónakot, amely az árral szemben haladt, a folyó túlsó partján pedig egy öreg szerzetest. A csónakban egy Istenanya ikon volt, a szerzetesben pedig Sztyefant ismerték föl.[49]

Permi Szent István tisztelete kiterjedt a hozzá kapcsolódó tárgyi emlékekre is. Az emberek tudni vélik, hol emelt templomot, hol állított keresztet, mely ikon őrzi keze nyomát:

• A Vaska folyó mellett Vendinga faluba is eljutott, ahol az 1840-es években még állt az általa állított kereszt. Felirata azonban már olvashatatlan volt.
• A Sziszola mentén Votcsa faluban alapított kolostort, amelyet később róla neveztek el. A 19. század közepén már csak egy kápolna maradt belőle kereszttel.[50]
• A Vicsegdán hajózva útjának legtávolabbi pontján megalapította az Uljanovói Megváltó kolostorát. A rendház Alekszij pátriárka testvérének, Julianyijának nevét őrzi, akinek közvetítésével egy konstantinápolyi ikon került a kolostorba. Az ikon neve: „Megváltó a lepedőn”, vagy másként „Nem emberi kéz alkotta Megváltó”, s azt a leplet ábrázolja, amellyel Krisztus testét betakarták a keresztről való levétele után.[51] 1883-ban az ikon Uszty-Sziszolszkba került, a Permi Szent István tiszteletére épülő, és 1896-ban felszentelt templomba.[52]

Az emlékezet tud egy Szentháromság kolostorról is, amelyet szintén Sztyefan alapított a Pecsora folyó mentén. A kolostor az idők folyamán lakatlanná vált és elpusztult, de temploma tovább szolgálta a falu[53] népét.[54]

E két kolostor alapításáról fennmaradt egy legenda is, amely szerint élt egyszer egy Uljana nevű, Sztyefan által megkeresztelt permi leányka. A pecsorai varázsló, Kiszka, akinek nem tetszett, hogy Uljana a kereszténységet hirdeti, hal képében felúszott a Vicsegdán, felgyújtotta a harangtornyot, és foglyul ejtette a lányt. Uljana azonban a folyóba vetette magát és megfulladt. Sztyefan a lány halála helyén alapította a róla elnevezett kolostort, majd elment a Pecsorához, megbüntette Kiszkát, és a háza helyén felépítette a Szentháromság kolostort.[55]

Az ikonfestés a pravoszláv egyház szerzeteseinek, papjainak egyik állandó tevékenysége volt. Permi Szent István is foglalkozott vele. Négy általa készített ikont tartanak számon:

• Szent Miklós – a cserdini székesegyházban volt, csodatévő erőt tulajdonítottak neki;
• Nem emberi kéz alkotta Megváltó – Irta faluban volt, 17 versztára Jarenszktől, szintén csodatévő;
• Szentháromság (zürjén felirattal) – Vozsem faluban volt, Jarenszk közelében;
• A Szentlélek alászállása (zürjén felirattal) – szintén Vozsemben volt.

Az ikonok közül napjainkig fennmaradt a Szentháromságot ábrázoló. A hiedelem szerint bizonyos Osztolkov nevű emberek háromszor is elvitték az ikont Vozsemből, de az minden alkalommal visszatért.[56] A történet folytatása szerint az ikont később maga Sztyefan vitte Vologdába, utolsó moszkvai útja alkalmával. Először a székesegyházban volt, majd átvitték a Feltámadás templomba. Most a vologdai helytörténeti múzeumban őrzik. Az ikon alján hatsoros zürjén szöveg van. P. D. Sesztakov olvasata szerint a Teremtés könyve 18. fejezetének eleje.[57]

A másik vozsemi ikonon, a Szentlélek leereszkedésén öt sor zürjén szöveg van, Sesztakov szerint az Apostolok cselekedeteinek 2. fejezetéből. P. Szavvaitov publikálta először zürjén nyelvtanában.[58] Nálunk Zsirai Miklós közölte a Finnugor rokonságunk 217. oldalán.[59]

E két ikon feliratán és egy kódex lapjára rótt 12 szavas marginális glosszán kívül több abur-írásos nyelvemléket nem ismerünk. Fennmaradtak azonban orosz betűs átírású ózürjén szövegek: részletek az újszövetségből, liturgikus énekek, a Miatyánk, a niceai és a konstantinápolyi zsinat hitvallása. E szövegek eredetijét feltehetőleg Sztyefan fordította permi nyelvre. Ezt a feltételezést legendáját ismerve fogalmazhatjuk meg – csak az ő tudása, a hosszú tanulóévei alatt felhalmozott nyelvi ismeretei, fordítási gyakorlata állhat e szövegek mögött. Tanítványai, utódai nem folytattak olyan alapos görög és zürjén nyelvi tanulmányokat, mint ő. Halála után a zürjén egyházi nyelvnek nem akadt hozzá hasonló tudású művelője.

Rédei Károly Medvigy Mihályra hivatkozva azt írja, hogy e szövegek „az ortodox liturgiának kizárólag azokat a részeit tartalmazzák, amelyeket a kórus, illetőleg a nép imádkozott vagy énekelt”.[60] A szövegek szolgaian követik az eredetit. Ez feltehetőleg megnehezítette megértésüket, ugyanakkor valamiféle misztikus fényt is kölcsönzött nekik.[61]

Az ikonokhoz és a Sztyefan által írt könyvekhez hasonlóan több Sztyefanhoz kapcsolódó tárgy is elveszett sajnos az idők folyamán. Sokáig őrizték egy miseruháját Szolvicsegodszkban, a település Angyali üdvözlet templomában Makarij archimandrita híradása szerint. A szakkosz[62] a 16. században a Sztroganovokhoz került.[63]

Nincs már meg az a naptár sem, amit Sztyefan alkotott zürjén mintára. Az eredeti ötletet felhasználva a kalendáriumot a pravoszláv egyház jeles napjait feltüntetve alkotta meg. A fából faragott eszköz hatszögű volt, rajta kisebb-nagyobb bevágások jelezték a napokat és hónapokat.[64]

Szerencsésen fennmaradt Sztyefan püspöki pásztorbotja. Sokáig temetkezési helyén őrizték, sírja közelében lehetett, talán rajta a síremléken. 1612-ben Chodkiewicz hetman elvitte Litvániába, ahol egy kolostorban őrizték. 1848-ban került a permi székesegyházba. A pásztorbotot csontkarikák és áttört, faragott csontlemezek díszítik. Ezek egy része már Sztyefan halála után készült, és az életéből vett jeleneteket ábrázol.[65]

Sztyefan és a permi emberek találkozása sok írót, költőt és képzőművészt megihletett. Elsőként Ivan Alekszejevics Kuratov írt drámai költeményt a térítő út legjelentősebb eseményéről: Permi Szent István és Pam összecsapásáról, az ősi hit és az idegen kereszténység hirdetőjének szellemi párbajáról. A műből töredékek maradtak fenn: a bevezető és Pam monológja.[66]

Kallisztrat Zsakov szintén a mitológia bűvkörében élt: meséiben, elbeszéléseiben a legendák hősei mellett általa kitalált szereplők is felbukkannak. Pam személye őt is foglalkoztatta.

E két kiemelkedő művészt nem csak a drámai konfliktus feldolgozása, továbbgondolása vezette a permi sámán felé, hiszen a legendának irodalmilag is legértékesebb része Pam hitvallása, megkapó ragaszkodása ősei hitéhez.

Az 1917-es forradalom után a zürjén és a permják irodalom új témák felé fordult. Ha érdeklődött is a kulturális hagyományok iránt, azoknak osztályharcos feldolgozásával állt elő. A keresztény hit terjesztőjének személye és permi utazásának eseményei nem tartoztak a szovjet állam által támogatott irodalmi témakörök közé. Csak a Szovjetunió felbomlása után kibontakozó pravoszláv reneszánsz irányította újra a figyelmet Permi Szent Istvánra. Az írókat, költőket változatlanul foglalkoztatja Sztyefan és Pam konfliktusa, de felkeltette érdeklődésüket a kereszténység térítőjének személye is. E témakörök felé fordult költeményeiben D. Frolov, A. Sebirev, E. Kozlov, V. Babin, A. Luzsikov, A Rasztorgujev, prózai műveiben Sz. Zsuravljov és G. Juskov. Permi Szent István életének történetét Szergej Zsuravljov a gyerekek számára is megírta. A kétnyelvű képeskönyvet V. B. Oszipov képei díszítik.[67] O. I. Uljasov drámát írt az uljanovói kolostor alapításáról, amely szintén kapcsolatba hozható Permi Szent István tevékenységével.

A komi és permják képzőművészetben már a múlt század ötvenes éveiben felbukkantak folklorisztikus és irodalmi témák. V. G. Ignatov „Sztrasztyi” 'szenvedés' című képe Permi Szent Istvánhoz kapcsolódik. Napjaink fiatal képzőművészei közül többen merítenek az ősi hagyományokból: P. G. Mikusev művein ornamentális elemként gyakran jelennek meg Permi Szent István ábécéjének egyes betűi.

Permi Szent Istvánt a rendkívüli megbecsülés jeleként a moszkvai Kreml területén lévő Megváltó székesegyházba temették. A templom a Rurik-dinasztia nem uralkodó tagjainak temetkezési helyéül szolgált. A zavaros időkben,[68] a lengyel támadás idején a koporsót elrejtették. A templom ikonosztázán egy 17. században festett portré ábrázolta Permi Szent Istvánt, a kép alatt felirat foglalta össze származását, tevékenységét. A székesegyházat 1856–1863 között tatarozták, ekkor a déli mellékoltárt Sztyefan dicsőségére szentelték föl. A sír fölé kőszarkofágot emeltek. 1930-ban a szovjet állam három nap alatt elbontatta a templomot. A sírokat exhumálták, a maradványokat különböző moszkvai temetőkbe vitték. Egy visszaemlékezés szerint Permi Szent István koporsóját sikerült megmenteni, és a Mária mennybemenetele székesegyház alá temették újra.[69]

Sztyefan, a permiek térítője a pravoszláv egyház egyik legnépszerűbb szentje; hivatalos ünnepe április 26., halálának napja.

 

5.4.5. A legenda finnugor néprajzi és történeti vonatkozásai

Permi Szent István legendája rendkívüli jelentőségű történeti forrás. Elsősorban Sztyefan, a térítő életéről és missziójának mindennapjairól közöl információkat. Az eseményeket Jepifanyij Premudrij a kortárs szemével láttatja. A legenda a legfőbb forrása ezen téma minden későbbi feldolgozásának. A mű forrásértékét emellett még növeli a Permi föld és környékének rövid leírása, a szomszédos népek felsorolása. Egyéb apró utalásokat is találunk a szövegben a finnugor területek adóztatásáról, a moszkvai bürokrácia jelenlétéről és a vidék javaival folytatott kereskedelemről. Jepifanyij Premudrij az egyház belső életének visszásságait is említi, midőn Sztyefan püspökké választásáról ír. Ezek a hírek nem különlegesek, nem egyediek, de alátámasztják a máshol olvasottakat.

A legenda nem történeti műfaj, szerzőjét nem az események részletes, valósághű leírásának igénye vezérli. Permi Szent István legendája ebből a szempontból kivétel, tartalmát nem a csodálatos események, hanem a való élet történései alkotják. A legendát összevetve az évkönyvekkel, mégis bizonyos szemléletbeli különbségeket tapasztalunk: Jepifanyij Sztyefan felmagasztalása érdekében nem ír a térítő segítőiről, a templomépítés körülményeiről, Pam-Szotnyik fegyveres támadásairól, míg a 15. században virágzó uszty-vimi évkönyvíró műhely egy másik műfajban alkotva törekszik a történeti hűségre, és megemlékezik ezekről az eseményekről is. Ezen évkönyvek híradásai két-három emberöltővel Sztyefan tevékenysége után még az élő szájhagyományt rögzítették.

Permi Szent István életének leírása a tárgyi néprajz és a néphagyományok kutatói számára nem tartalmaz rendkívüli információkat. Bálványokra, kultikus helyekre, szertartásokra olvashatók itt-ott utalások. Ezek részletesebb kifejtése más művekben megtalálható, a Jepifanyij Premudrij által írottak csak megerősítik azokat.

A legenda elején, az Élettörténetének kezdete című fejezetben olvashatjuk a finnugor történeti szempontból legjelentősebb adatsort. Jepifanyij Premudrij bemutatja, hogy Permi Szent István milyen módszeresen készült feladatára – a permi nép megtérítésére. Sztyefan csak hírből hallott a permiekről s lakóhelyükről, midőn elszánta magát térítő útjára. Meg kellett tehát tudnia, hol él ez a nép, s kik a szomszédai. A püspök gondolatmenetét bemutatva Jepifanyij pontosan leírja a Permi földet, felsorolja szomszédait, majd közli elérésének legrövidebb útját-módját is. Jelentősége miatt álljon itt a környező népeket felsoroló eredeti szöveg:

mai orosz átirata:

Вот названия мест, стран, земель и других народов, живущих вокруг, около Перми: двиняне, устюжане, вилежане, вычегжане, пинежане, южане, сыряне, гаияне, вятчане, лопь, корела, югра, печера, вогуличи, самоедь, пертасы, пермь великая, называемая чусовая.

és magyar fordítása:

„Íme azon helyek, országok, földek és más népek neve, amelyek Perm körül élnek: dvinaiak, usztyugiak, vilegyiek, vicsegdaiak, pinyegaiak, jugiak, zürjének, gaijanok, vjatkaiak, lapp, karél, jugor, pecsera, vogulok, szamojéd, pertaszok, csuszovajainak nevezett ó-permiek.”

Az eredetit és a mai orosz átiratot összevetve rögtön feltűnik, hogy számunkra fontos eltérés van a kettő között: az inojazicsnyikom szót a drugih narodov szókapcsolattal ültették át. Az idegennyelvűek, illetve más népek nem egyenértékű kifejezések: az eredetiből egyértelműen kiderül, hogy a felsorolt etnikai csoportok, néprészek nem orosz nyelvűek.

Az említett elnevezések mindegyike ismert, megfejthető, csupán két-három név értelmezése okoz gondot. E szövegrészletet kimerítően tárgyalta Vászolyi Erik: Zürjének, Perm, Bjarmia és egyéb kérdőjelek a középkori zürjén történelem lapjain című tanulmányában. Adjuk át neki a szót, és lássuk, mivel tudjuk kiegészíteni, mit hozott az adatok értékelésében az elmúlt majd negyven év:

„Dvinaiak: az Északi Dvina mentének lakosságáról van szó. A lokalizálás világos, azt viszont nem tudjuk, hogy ezt a népességet is „idegen nyelvű”, tehát nem orosz lakosságnak tartsuk-e vagy sem. A XIV. század végén ugyanis a Dvina mellékén m á r jócskán vannak orosz telepesek, viszont m é g számolni lehet, esetleg kell egyéb etnikummal is: a föntebbi krónikák és egyéb orosz kútfők számtalanszor emlegetnek nagyjából ezen a vidéken egy zavolocsszkaja csud nevű népességet, amelynek etnikai hovatartozását ugyan nem tekinthetjük tisztázottnak, annyi azonban bizonyos, hogy nem oroszokról van szó, hanem valamiféle finnugor nyelvű lakosságról, feltehetően karjalai vagy még valószínűbben vepsze kirajzásról. Az utóbbiak jelenléte a Dvina környékén a zürjén–vepsze érintkezések és jövevényszavak alapján is valószínűsíthető. Ebből következően viszont egyes zürjén csoportok is eljuthattak a jelzett tájra. Epifán adata a dvinaiakról tehát etnikailag nehezen vagy egyelőre esetleg sehogy sem azonosítható.”[70]

A dvinai területekre történt orosz betelepülésre a Novgorodi I. évkönyv egyik híradása szolgálhat bizonyítékul: A 6850. (1342.) évben. […] Ugyanebben az évben Luka Valfromejev, nem hallgatván Novgorodra, a metropolita és a vladika áldására, vakmerő jobbágyokat gyűjtött maga köré, és elment a Volokon túlra a Dvinán, és felépítette Orlec városát; és összegyűjtve a jemcaiakat, elfoglalta a Volokon túli földet a Dvina mentén, minden adót zsákmányul ejtett.[71] E hírből látjuk, hogy a 14. század közepén a kalandvágyó novgorodi telepesek már nem szűz területre érkeztek. Földfoglaló akciójukban számíthattak a korábban érkezettek segítségére.

Vászolyi Erikkel szemben úgy vélem, hogy a Régmúlt idők krónikájában szereplő zavolocsszkaja csugy kifejezés nem biztos, hogy az Északi Dvina mellett élt finnugorokra vonatkozott. Az Északi Dvina mellékét általában csak Zavolocsjénak nevezték a későbbi évkönyvek, lakosságát pedig zavolocsjeieknek.[72] Ez utóbi nem jelenti azt, hogy e terület finnugor lakossága asszimilálódott. Jelenti inkább azt, hogy az orosz fejedelemségek érdekszférájába sorolták őket, ugyanakkor az őslakosság nem érte el azt a társadalmi szervezettséget, hogy önálló népként írjanak róluk. Ezt feltehetőleg szórványos, kis létszámú jelenlétük indokolta. A Zavolocsje és Dvinai föld tájegységnevek ugyanarra a vidékre utalnak, csak más nézőpontból: Zavolocsjénak Novgorodban nevezték e tájat, mert a Volokon, vagyis a vízválasztón keresztül érték el. Dvinai földnek pedig azok hívták, akik a Dvinán lefelé hajózva közelítették meg.

E kiegészítések, pontosítások után is a következtetés ugyanaz marad: „Epifán adata a dvinaiakról tehát etnikailag nehezen vagy egyelőre esetleg sehogy sem azonosítható.”

„Usztyugiak: Usztyug városának lakosaira és a környékbeliekre kell gondolnunk. Etnikailag ez a megfogalmazás is kérdéses: a túlsúlyban levő oroszokon kívül vepszék, zürjének is lakoztak vagy lakozhattak ott akkoriban.”[73]

Maga Permi Szent István is Usztyugban született, legendája szerint orosz emberként. Ugyanakkor szülővárosában tanulta meg a permi nyelvet. A település tehát minden bizonnyal vegyes lakosságú volt.

„Vilegyiek: a Vilegy folyó mentének lakosai. Nagy valószínűséggel zürjénekre gondolhatunk, akikkel föntebb Vilegodszkaja Permca néven már találkoztunk.

Vicsegdaiak: nyilván az Alsó-Vicsegda zürjénjeiről van szó.

Pinyegaiak: a Pinyega mentének lakosai. Oroszok, vepszék, zürjének
egyaránt lehettek, akár az elébbi dvinaiak.

Jugiak: a Jug folyó mentének lakosai, Usztyugtól délre. Oroszok már lehettek itt, de ha Epifán úgy gondolta, hogy a jugiak is „idegen nyelvűek”, tehát nem oroszok, akkor egy délnyugatra húzódott zürjén néprészt kell itt gyanítanunk, esetleg a Luzsszkaja Permca néven emlegetett luzai zürjénséget, illetve annak diaszpóráit. A kérdés azonban ebben az összefüggésben eldönthetetlen.”[74]

A következő népnév az orosz eredetiben szirjanye, magyarul zürjének:

„S z i r j á n o k: aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a zürjén szó első előfordulásával állunk szemben! Az orosz szövegben szereplő syrjańe alak PlurNom forma, amelynek SgNom-a syrjan vagy syrjańin. Az -an(in), illetőleg -jań(in) szegmentum képző, amelynek jelentése valamely vidék, ország lakosa, szülötte. A tőalak ezek szerint syr avagy syrja. Hasonló származékszavak voltak Epifán idézett részletében a dvińańe, južańe stb. a Dvina, Jug stb. földrajzi névből.

A syr vagy syrja tő jelentését nem ismerjük. Találgatásokba nem óhajtok kezdeni. Ha a belőle képzett származékszót próbáljuk szemantikailag értelmezni, akkor az syr-i vagy syrja-i embert, lakost jelenthet, illetve jelenthetett. Ez viszont azt sugallná, hogy az alapszóban valamilyen helynek, vidéknek a megnevezőjét, magyarán: földrajzi nevet kell keresnünk. Bizonyos mértékig erre ösztönöz a szövegösszefüggés is. Nézzük csak meg Epifán felsorolását: dvinaiak, usztyugiak, vilegyiek, vicsegdaiak, pinyegaiak, jugiak után következik a rejtélyes syrjańe alak, majd – az utána álló galičańe avagy gaijańe szót egyelőre, rögvest ismertetendő okok miatt átugorva – a vjatčańe, azaz vjatkaiak adat. Világos, hogy különféle v i d é k e k lakosairól van szó; mindegyik elnevezés alapja egy-egy földrajzi név […] Óhatatlanul fölmerül a kérdés: nem vezették Epifánt a leírásban logikusan földrajzi, topográfiai szempontok? Következésképpen: a syrjan ~ syrjańin származékszó syr vagy syrja töve nem afféle földrajzi név, mint a környezetében szereplő összes többi szó? Nem helységnek, vidéknek vagy folyónak az elnevezése volt ez valaha?”[75]

Rédei Károly többször foglalkozott a zürjén népnév különböző megfejtéseivel. Saját véleményét 1975-ben tartott előadásában fejtette ki: az ősvogul *s%rÀn vagy az ősosztják *särÀn szóból származtatta. Szerinte a szó iráni eredetű, az átvétel az ősiráni, az óiráni és a középiráni korban egyaránt történhetett. A tenger jelentésű žraya-, *zraya-, *zray- szó iráni *-#n melléknévképzős alakjának jelentése ’tengerpart-lakó’ lehetett. Az obi-ugor elnevezés feltehetőleg nemcsak a zürjénekre, hanem az északi szamojéd nyenyecekre is vonatkozhatott.[76]

Ismerünk két újabb ötletet is. Anu-Reet Hausenberg szerint a népnév a zürjén śir ’Hecht’ szóból származik, amely finnugor tőre megy vissza (*śur3 ’Hecht’, l. UEW 492.). Adolf Turkin pedig az iráni nyelvcsaládba tartozó pastu nyelv saŕai ’человек, муж, мужчина’ szavából származtatja. Rédei Károly szerint hangtani problémái miatt mindkét etimológia elfogadhatatlan.[77]

A szövegrészletet tovább elemezve Vászolyi Erik a galicsanye 'galicsiak' csoportnév megfejtésével kísérletezik. A különböző szövegváltozatok közötti eltéréseket elemzi. A legenda általunk is használt variánsában nem a galicsanye, hanem a gaijanye szó olvasható. Vélhetően ez az eredeti. A szó a legenda későbbi másolói számára értelmezhetetlen volt, ezért cserélték ki egy számukra ismerős szóra. A galicsiak elvben azonosak lehetnének a Kosztromai területen, a Galicsi-tó partján fekvő Galics város lakóival, de ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor sem érthető szerepeltetésük a felsorolásban, hiszen ez a permi földhöz legközelebb fekvő Galics (több ilyen nevű település ismert az orosz történelemből) is még mindig túl messze van tőle. Az érvek tehát amellett szólnak, hogy az eredeti változat a gaijanye, magyarul gaijanok. Vászolyi Eriknek erre a névre is van egy figyelemre méltó megfejtési javaslata, melyet azonban csak nagyon óvatosan vet fel:

„Gai vagy Gaj hely-, illetve víznévről én nem tudok. Magára vonja azonban a figyelmet egy jelentős zürjén település, járási székhely, amelynek nevét az orosz okiratokban és térképeken Гайны alakban találjuk meg, a róla elnevezett körzet pedig korábban Гаинская волость, később Гаинский район elnevezést viselt. A község a Felső-Káma partjára épült, a Lupja folyó torkolatától tizenegynehány kilométerrel délkeletre. […] Van-e valószínűsége, hogy ezen a területen Epifán korában is jelentősebb helyzetű és szerepű zürjén népcsoport létezett […]? […] a vitatott adattal kapcsolatban semmiféle feltevést nem kockáztathatunk meg.”[78]

A gaijan népnevet a Gajni járás (Гаинский район) nevéből vezette le V. V. Nyizov is, hivatkozva az ott élők körében élő hagyományra, miszerint ők csúd emberek leszármazottai.[79]

A földrajzi névből képzett etnikai csoportnevek közül az utolsó a vjatkaiak:

„Epifán következő adata: vjatčańe, azaz vjatkaiak, a Vjatka folyó mellékének lakosai. Ezekre is vonatkozhat az „idegen nyelvű” megjelölés? Ha igen, kiket értsünk rajta? Délnyugati zürjéneket? Esetleg votjákokat vagy cseremiszeket? Vagy már oroszok lennének, akikre ezek szerint nem vonatkozna az „idegen nyelvű” jelző, és csupán egy Permmel ha nem is szomszédos, de ahhoz közeli jellegzetes tájegység, a Vjatka völgyének lakosaiként szerepelnének a felsorolásban? Az adat, sajnos, kérdéseknél többre nem jogosít.”[80]

A felsorolásból áttekintettük az első egységet, amelynek jellemzője, hogy a népneveket földrajzi nevekből képezték. A rendelkezésünkre álló alapos elemzést bőven idézve azt tapasztaltuk, hogy történeti ismereteink ellentmondanak a szöveg azon értelmezésének, mely szerint az idegennyelvűek (inojazicsnyiki) szó a felsorolásban szereplő összes etnikai csoportra vonatkozna. Vászolyi Erik jól látta, hogy az említett népek, néprészek között orosz, vegyes orosz–finnugor és finnugor nyelvű közösségek egyaránt lehettek. Nem is jutunk tovább az értelmezésben, ha nem találunk az eredetiben valami olyan fogódzót, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Visszalapozva az idézett szövegrészhez, arra kell felfigyelnünk, hogy felsorolással kezdődik, melynek elemei természetszerűleg mellérendelő viszonyban állnak egymással. Magyar fordításban: „Íme azon helyek, országok, földek és idegennyelvűek (más népek) neve.” Tehát a felsorolásban vegyesen fordulnak elő különféle típusú helynevek, valamint nem orosz nyelvű etnikai csoportok nevei. A szöveg értelméből következően a felsorolt csoportok nem mindegyike idegennyelvű, de vannak köztük idegennyelvűek is.

A legendát a későbbi történetírók felhasználták évkönyvszerkesztő munkájuk során. Érdekes módon már a 15. században félreértették Jepifanyij szövegét. Az országok, földek, helyek és idegennyelvűek (tkp. 'idegen nyelvű emberek') egyszerű felsorolása helyett műveikben az inojazicsnij ('idegennyelvű') szó áll az inojazicsnyik ('idegen nyelvű ember') szó helyett, és a felsorolásban előtte állók: mesztom, sztranam i zemljam ('helyek, országok, földek') jelzőjévé válik:

• Szofijszkaja I. évkönyv: okolopermszkim mesztam, sztranam i zemljam inojazicsnim ('a Perm környéki idegennyelvű helyek, országok és földek')
• Nyikon-évkönyv: Permi zemljam, i sztranam i mesztam inojazicsnim: ('Idegennyelvű permi földek, országok és helyek:')[81]
• Russzkij Hronograf: zemljam inojazicsnim ('idegennyelvű földek')[82]

Permi Szent István a felsorolt etnikai csoportokat azért illeti egyszerre négy elnevezéssel, mert maga sem volt tisztában mindegyik néprész társadalmi-politikai státuszával. Ez a korai orosz viszonyok néhány jellegzetességével magyarázható. A felsorolásban szereplő földrajzi nevekből képzett csoportnevek jogilag bizonytalan státuszú közösségeket takarnak: ezek a Perm környéki emberek olyan területeken éltek, amelyek még nem tartoztak stabilan Moszkva hatalma alá, és korábban Novgorod alá tartozásuk is jelképes volt. Ugyanakkor jelentős önszerveződés hozta létre őket, amely a külső szemlélőben erősítette azt a feltételezést, hogy itt önálló, független egységekre, népekre gondolhatunk: az orosz közösségek a települések életét demokratikusan irányították, amelyben a legjelentősebb szerep a vecsének, a népgyűlésnek jutott. Az őslakos finnugorok közösségei pedig szintén az államszervezetet közvetlenül megelőző szinten, a szokásjog alapján szabályozott, laza hierarchiában éltek.

A felsorolás további részében következnek azok a nevek, amelyek többsége nem földrajzi névből képzett gyűjtőnév, mint a dvinyanye, usztyuzsanye= 'dvinaiak, usztyugiak', szó szerint: 'dvinai emberek, usztyugi emberek' stb, hanem világosan népnév. Tehát ezekre a népekre vonatkozhat az idegennyelvűek kategória. Ugyanakkor egynémelyikükre az országok megnevezés is vonatkozhatott. Itt olvashatjuk a lapp, karél, jugor, pecsera, vogulicsi, szamojegy, pertaszi népneveket. Ragozatlan formájukban állnak, a vogulicsi és a pertaszi kivételével egyes számban. Permi Szent István és legendájának írója nem járt e népek körében, politikai berendezkedésükkel, társadalmi állapotukkal nem volt tisztában. Nem tudta, hogy nevük népeket vagy országokat takar. Nyilván ismerte az orosz évkönyvek hiradásait, amelyek róluk szóltak, s láthatta, hogy az évkönyvírók szintén nem tudtak állást foglalni. Az évkönyvek talán legtöbbet a Korela nevet írták le, hol országként, hol népként határozva meg azt. E bizonytalanságnak még az is okozója lehet, hogy a karélok önszerveződésük során már erősen megközelítették az ország vagy állam kategóriát. A jugorok, pecserák stb. társadalmi fejlődése lassabban zajlott, az ő esetükben a kevés információ miatt nem lehetett dönteni besorolásukról.

E népek/országok azonosítása első pillantásra nem okozhat gondot, de azért akadnak problémák itt is. Vászolyi Erik úgy gondolja, hogy a lappok nem férnek bele a Jepifanyij-féle felsorolásba: a szerző láthatóan a permi földek közvetlen szomszédságát írja le, attól pedig a lappok igen távol vannak. Olyan földrajzi neveket keres ezért a permi föld körzetében, amely tartalmazza a lapp népnevet. A karél népnévvel is ugyanaz a problémája, mint a lappal: hogy kerülnek ebbe a felsorolásba? A legendaíró jól ismerhette ezt a vidéket, miért említi akkor a karélokat? Valamit már megint nem értünk Jepifanyij gondolatmenetéből. A tájleírás logikája Vászolyi Erik szerint a következőképpen magyarázható:

„Epifán északról délre halad, majd nyugatról keletre. Először a permi vidék nyugati határait sorolja fel észak–déli irányban, a Dvinától és Pinyegától a Jug folyóig, majd […] a még délebbre lejtő Vjatkáig.”[83]

Ezt a megfigyelést úgy egészíthetjük ki, hogy ezután a legendaíró mintha egy nagyobb kört húzna a permi föld körül, s mégegyszer körbejárná azt. A kisebb kör felsorolásába tartoznak a földrajzi nevekből képzett etnikai csoportnevek, a nagyobb körbe pedig a népnevek. A szerző által említett inojazicsnyiki, ’idegen nyelvűek’ szó feltétlenül az önálló népnévvel említettekre vonatkoztatható. Ez a felismerés – részletesebb kifejtés nélkül – jelen van már Vászolyi Erik művében is:

„Epifán […] A kört fokozatosan tágítja: elébb Perm közelebbi szomszédságát ismerteti […], majd távolabbi »idegen nyelvű« nációkra is utal: szamojédokra, vogulokra stb.”[84]

A népnévvel vagy országnévvel szereplők felsorolásában nem látni különösebb módszerességet. A lappok után a karélok következnek: ez értelmezhető úgy, hogy Jepifanyij itt is északról délre halad – ekkor a permi földek nyugati határán. Majd egy ugrás következik: jugra, pecsera, a vogulok – a szerző talán megint északról dél felé halad gondolatban, de most a permi föld keleti végein. Ekkor azonban a szamojédok és a pertaszok következnek: nem kimondottan egymás mellett élő népek. A szamojédok talán mint a permi föld északi határán lakozó nép éltek Jepifanyij képzeletében, a pertaszok pedig a déli határon.

A pertasz nép sem Vászolyi Erik, sem a későbbi elemzők figyelmét nem keltette föl, pedig előfordulása e helyen szintén nehezen értelmezhető. A pertasz a burtász romlott alakja, orosz évkönyvekben is olvasható e változat. Burtászokról először a mohamedán geográfusok-történetírók műveiben olvashatunk. Ibn Rusta, al-Çardīzī, a Íudūd al-Ýālam szerzője, al-Bakrī, al-Marwazī és al-ÝAufī adataikat legfőképpen al-Ğaihānī leírásából merítették. A különböző leírások kevés adatot tartalmaznak, részben egymásnak is ellentmondanak. Ezért a burtászok nyelvéről etnikai besorolásáról több elmélet is született. Ezek a szöveggyűjtemény korábbi fejezeteiben olvashatók.[85] A Közép-Volga mellé települő burtász csoport valóban a permi földektől délre élt, de attól jelentős távolságra, feltehetőleg az évkönyvekben Mescserának nevezett vidéken.

A. I. Popov egy 1974-ben megjelent tanulmányában úgy vélekedett, hogy a pertasz népnév nem a burtászból származik, hanem a komi пэртас ’общее очертание, облик’ szóból. Elmélete szerint a Permi Szent István legendájában felbukkanó komi szó azt bizonyítja, hogy a Permben és Perm környékén élő népek felsorolása egy komi nyelvű szövegből származik. A burtász~pertasz azonosítás ellen azt az érvet is felhozta, hogy a burtászok törökök voltak és sosem éltek a permi tájak szomszédságában.[86]

A. I. Popov feltehetőleg téved. A legenda írója, Jepifanyij Premudrij nem tudott komiul, és ezért valószínű, hogy a legenda írásakor nem használt komi szövegeket. A burtászok talán tényleg törökök voltak, de az bizonyos, hogy a mongol támadás után közelebb települtek az erdőövezeti finnugor népekhez (a 16. században be is költöztek a mordvinok és mescserek közé). A burtászok nem éltek távolabb a permi földtől, mint a legenda népnév-felsorolásában a permiek szomszédaiként említett lappok, karélok, jugorok, vogulok és szamojédok.

A Perm körül található helyek, országok, földek és más népek (idegen nyelvűek) felsorolását már elemeztük abból a szempontból, hogy az egyes nevek helyeket, országokat vagy idegen nyelvű népeket takarnak, és vizsgáltuk a vitatott vagy nehezen értelmezhető elnevezéseket. Már csak egy szempont maradt hátra az elemzésből: vajon ezek a helyek, országok stb. valóban Perm körül találhatók-e? Ennek a kérdéskörnek az áttekintése V. V. Nyizov tanulmányában olvasható. A legendában a tárgyalt felsorolás után a permi föld folyóiról olvashatunk:

„Az egyik ottani folyót Vimnek hívják, miután körülfolyja az egész Permi földet, a Vicsegdába ömlik. A másik folyó, név szerint a Vicsegda, miután kifolyik a Permi földről, északi irányba halad, és tizennégy napi járásnyira Usztyug alatt a Dvinába torkollik. A harmadik, a Vjatkának nevezett folyó Perm más tája felé folyik és a Kámába ömlik. A negyedik folyó név szerint a Káma. Ez a folyó keresztülfolyik, átfolyik az egész Permi földön és sok nép él a partján, folyása egyenesen dél felé irányul, és a Bolgárnak nevezett város közelében a Volgába ömlik.”[87]

Ezt olvasva V. V. Nyizov a következő ellentmondásokra figyelt fel:

• Hogyan lehetséges, hogy a „csuszovajainak nevezett ó-permiek” a Permi föld körül laknak, nem a Permi földön?
• Hogyan lehetséges, hogy a Vicsegda „kifolyik a Permi földről”, de a vicsegdaiak mégis a Permi föld körül laknak?
• Hogyan lehetséges, hogy a „Vjatkának nevezett folyó Perm más tája felé folyik”, de a vjatkaiak mégis a Permi föld körül laknak?

A kérdéses szövegrészletet elemezve megint vissza kell térnünk az eredeti változathoz: a felsorolásban szereplő helyek, országok és népek Jepifanyij Premudrij szóhasználata szerint zsivuscsih vokrug okolo Permi. A szótárakat forgatva azt találjuk, hogy a vokrug és az okolo jelentése lényegében azonos: 'valami körül, valami mellett',[88] tehát e két szó egymás szinonimája, és a Jepifanyijra jellemző halmozás miatt került egy mondatba. A leírtakat így értelmezve, a későbbi évkönyvírók egyszerűsítik a szöveget, és a hírt megszerkesztve csak az okolo szót használják. V. V. Nyizov a két szó jelentését és fejlődését elemezve azonban arra a következtetésre jut, hogy vokrug helyett itt a szó eredetijét (v krug) kell olvasnunk, a krug szó egyik, mára elhomályosult jelentéséből pedig az következik, hogy a v krug Permi úgy fordítható: Perm területén. A kérdéses szókapcsolat helyes olvasata tehát: v oblasztyi (da) okolo Permi, magyarul: Perm területén és környékén.[89] A vokrug okolo szókapcsolat a legendában máshol is előfordul, használata Jepifanyij Premudrijra jellemző. Írói tehetsége itt nem a terjengősségben, hanem éppen a tömörítésben nyilvánul meg.

A legenda kisebb jelentőségű történeti híradásai közül még ehhez a témához kapcsolódik kettő, amelyekben szintén a Perm körüli népekről esik szó. A permi emberek siratója című részben azt olvassuk, hogy „csúfságul vetettél oda minket szomszédainknak – az idegen nyelvű lappoknak, voguloknak, jugoroknak és pinyegaiaknak”. Ez a hír az előzőhöz képest annyiban szolgál több információval, hogy a felsorolt népek egyértelműen idegen nyelvűeknek neveztetnek, köztük a pinyegaiak is. Vászolyi Erik úgy foglalt állást, hogy a pinyegaiak oroszok, vepszék, zürjének egyaránt lehettek. A Perm körül található helyeket, országokat, földeket és más népeket (idegen nyelvűeket) felsoroló bekezdés alapján azonban oroszok és zürjének nem lehettek, csak valami olyan finnugor csoport, amely később beolvadt a zürjénségbe.[90] Ebben a mondatban igen különös a lappok szerepeltetése – a legendaíró egyértelműen a permiek közeli szomszédjainak nevezi őket, nem tudjuk, miért.

A permi egyház siratója című fejezetben még egyszer előkerülnek az idegen nyelvű vogulok. Az eretnekekkel és a rablókkal szerepelnek egy sorban, mint akik a püspök halála után elárvult Permi földet veszélyeztetik.

A legenda néhány részlete a Permi föld és Moszkva viszonyáról tartalmaz információkat. Pam-Szotnyik szerint Moszkvából ered minden rossz: a súlyos adók, az erőszak, onnan jönnek a hivatalnokok és felügyelők. A vita hevében azt is részletezi, hogy milyen bőséget kínálnak a permi földek, majd megjegyzi, hogy azok manapság hozzátok (azaz Moszkvába) is eljutnak. A legendaíró ezen a helyen és másutt is a társadalmi igazságtalanságokat Pam-Szotnyikkal mondatja ki: „Azzal, amit mi fogunk, a ti hercegeitek is, a bojáraitok is, a főuraitok is gazdagszanak, és abba öltözködnek, abban járnak, dicsekszenek ruhájuk szegélyével.”[91] Az elcserélt vagy elvett javakat a moszkvai kereskedők messzire szállították. A távoli vidékek és népek híre nem valószínű, hogy eljutott a permi emberekhez. Pam-Szotnyik e vidékeket említve megint Jepifanyij Premudrij értesüléseit, ismereteit közvetíti: „És az [amit mi fogunk] eljut magához ama bizonyos képzeletbeli cárhoz, még Cárgrádba is, a németekhez is, Litvániába is, és más városokba és a távoli népekhez is.”[92] A szerzőnek láthatóan az volt a legnehezebb feladata, hogy rekonstruálja egy pogány vezér vagy sámán gondolatait. Beleélve magát a permi emberek helyzetébe, tanúságot tesz igazságérzetéről és a társadalmi-gazdasági viszonyokban való tájékozottságáról.

Jepifanyij Premudrij természetesen az egyház belső életével is tisztában volt. Mindenféle kommentár nélkül, tényként értesülünk a pravoszláv egyházban is jelen lévő korrupcióról. Permi Szent István természetesen fölötte állt az ilyen dolgoknak. A legendaíró szerint „senkit sem fizetett le, nem adott baksist. Senkinek sem adott semmit, és senki sem fogadott el tőle semmit a kinevezésért”.[93] – egyszerűen érdemeiért nevezték ki püspöknek.

A legenda néprajzi és folklórjellegű részletei az ősi hit elemeit tárgyalják. Az erről szóló híradások a legenda különböző helyein, elszórva találhatók. Nem tudunk arról, hogy Jepifanyij Premudrij találkozott és beszélgetett-e valaha országa pogány őslakóival. Sok információt nem közöl róluk, de értesülései helyesek, tisztában lehetett hitük és szokásaik jellegével. A legenda szerint Permi Szent István erősen búslakodott, amikor látta, hogy a permiek a varázslás foglyai, és elhomályosítja őket a bálványimádás.

A bálványokról megtudjuk, hogy tulajdonképpen fatuskók. Vannak köztük nagyobbak és kisebbek, egyesek művészi megmunkálásúak. Faragással vagy kivájással készültek, tehát szobrok, illetve domborművek voltak. A bálványok közül egyeseket különösen kedveltek, hozzájuk távoli helyekről is eljöttek – háromnapi járóföldről is, négynapiról is, de még egyheti járóföldről is. Az áldozóhelyek erdőkben, kis mélyedésekben, vagy mezőkön, néptelen helyeken voltak. Bálványokat azonban a falvakban is tartottak: a házban vagy a ház körül minden családnak megvoltak a saját bálványai, amelyeket otthon is tisztelhettek. A főbb áldozóhelyeken több bálványt is imádtak. A leírások alapján magunk elé képzelhetjük egy áldozóhely berendezését: a bálványokat az adományként hozott állati prémekbe öltöztették, föléjük védőtetőt ácsoltak. Sztyefan az áldozóhelyeket módszeresen feldúlta, a bálványokat fejszével fölhasogatta, majd elégette. A keresztény hit terjesztése érdekében végzett rituális tevékenységének érdekes módon pogány eleme is volt: a bálványokat először a balta fokával fejbe vágta – jelképesen megölte –, s csak azután hasogatta fel őket.

A bálványok és áldozóhelyek mellett még használható információkat kapunk a sámánok tevékenységéről is. A sámán szót Jepifanyij Premudrij nem használja, Pam-Szotnyikot varázslónak nevezi. Egy permi varázsló a legenda szerint értett a hamis látomások előidézéséhez, mesteri jövendőmondó és méregkeverő volt. Csodát tudott tenni és az istenekkel társalgott, őket különböző cselekedetek végrehajtására kérte meg. Képességeit felhasználva távoli vidékek eseményeiről is hírt kapott. Ezek mind olyan tevékenységek, amelyek egyéb ismereteink szerint is egy finnugor sámán fő jellemzői.

A legendában emellett még azt is olvashatjuk, hogy egy sámánnak gyakorlata volt a beszédben és vitában, a talányokban és kérdésekben. Ez a bájos híradás elénk idézi a korabeli viszonyokat: akinek egy kicsit is nagyobb beszélőkét adtak az istenek, ezzel a képességével már el tudta kápráztatni az embereket, s hatalomra, tekintélyre tehetett szert.

A legenda egyik helyén a permi írás áldásairól olvashatunk, majd Jepifanyij Premudrij megjegyzi, hogy az írásbeliség előtti időkben a permieknek „csak mesemondóik voltak, akik a világ teremtéséről és Ádámról és a népek szétválásáról és más egyebekről meséltek, inkább hazugságokat mondván, mint igazat”.[94] Ez a mondat a néprajzi és folklór jellegű utalások harmadik csoportját jelenti: az ősi mítoszok és legendák létezéséről tudósít. A finnugor tudományok művelője itt kezd el ábrándozni: szép-szép, amit Permi Szent István élete kockáztatásával végrehajtott, de ha már írást adott a permieknek, igazán lejegyezhetett volna néhány legendát, történetet az abur-írás betűivel a tudós utókor számára…

 

5.4.6. Szövegközlések

Iglói Endre 1981: 177–188. [részletek]

Jepifanyij Premudrij 1993.

Prohorov, G. M. 1995.

Великия Минеи Четии 1915: 988–1109.

Житие св. Стефана 1897.

 

5.4.7. Permi Szent István legendája[95] (részletek)

Áldd meg, Atyám, a jámbor, szentéletű szerzetesnek, Jepifanyijnak szentéletű atyánk, Sztyefan, az egykori permi püspök életéről és tanításairól írott szavait!

Hasznos dolog meghallgatni, avagy az emlékezet számára lejegyezni a szentéletű férfiak életének történetét, mivel ezzel a sokat tudó elbeszélők nem kevés hasznot hoznak a hallgatóknak. […]

[Mert] […] én, az alkalmatlan és méltatlan, szegény szerzetes, óhajjal eltelve és szeretettől indíttatva, visszaemlékezésként és emlék gyanánt, szeretnék írni egy kicsit, egy keveset a sokból atyánkról, Sztyepanról, aki püspök volt Permben – először a születéséről, gyermekkoráról, azután a fiatalkori, szerzetesi életéről, tanítói, térítői munkásságáról, egészen a haláláig. (50–51.)

Ezért kinyitom ajkam, és az megtelik lélekkel, és szavakat ejtek ki. És azt mondom: […] (52–53.)

[…] hiszek az Atya Istenben, tisztelem a fiát, Krisztust is, ugyanúgy hálás vagyok a Szentléleknek és tisztelem, és imádkozom az egy és oszthatatlan szentháromsághoz, kérem adományát: küldje el segítségemre kegyelmét, adjon nekem bőséggel okos, találó szavakat, mozgassa meg elernyedt, nehézkes testemtől terhelt agyamat, tisztítsa meg szívemet […] hogy legalább egy keveset írhassak Sztyefan, az igehirdető és Perm tanítója, az apostolok örököse dicséretére. (54–55.)

 

Élettörténetének kezdete

Ez a mi szentéletű Sztyefan atyánk származása szerint orosz volt, a szláv népből, a dvinainak nevezett északi vidékről, az Usztyug nevet viselő városból való, tekintélyes szülők gyermeke – egy bizonyos krisztustisztelő férfi, a Szimeon nevű igaz keresztény, az usztyugi Szent Istenanya katedrális egyik klerikusának, és a szintén keresztény, Mária nevű anyának a fia volt.

Már kisgyermek korában elküldték írást tanulni, mely írást gyorsan, kb. egy év alatt teljesen elsajátította, és kanonarh lett, majd felolvasó a székesegyházban. Városában sok kortársát felülmúlta jó és gyors emlékezetével, éles eszével, melynek segítségével tanult; és gyors észjárásával, és nagyon értelmes kamasz volt. Lelki adottságaival, testi növekedésével és kegyes voltával is kitűnt. Nem csatlakozott a játszadozó gyermekekhez, akik haszontalanul töltötték idejüket, semmiségekkel foglalkoztak, és nem hallgatta meg a hiábavalóságokra törekvőket, nem járt el otthonukba, és mindenféle szokástól, vígságtól és játéktól elzárkózott, és csak a szép beszédet gyakorolta, az írást tanulta, és mindenféle könyvek tanulmányozásának adta át magát. És így Isten adta tehetségének és természetes éles eszének köszönhetően rövid idő alatt sok mindent megismert, Usztyug városában kitanulta az egész grammatikai és könyvtudományt.

Szüzességben nőtt fel, tisztán és kegyesen, az Ó- és Újszövetség sok könyvét elolvasta. És azokból megállapította, hogy az evilági élet rövid ideig tart, gyorsan elszáll, elmúlik, mint a folyó hulláma vagy a fű virága […] (56–57.)

És már fiatalon, ifjú korában, még kamaszként beöltözött szerzetesnek Rosztov városában, Parfenyij rosztovi püspök idejében, a Teológus Szent Gergely monostorban, a püspökség közelében lévő, Zatvornak nevezett szerzetesi cellában – mivel ott sok könyv volt, amelyekre szüksége volt az olvasáshoz. Egy bizonyos öreg szerzetes, egy Makszim nevű apát, méltósága szerint presbiter, ragadványnevén Kalina nyírta meg, és avatta be a szerzetességbe. (58–59.)

Az volt a szokása, hogy figyelmesen átolvasta, amit a könyvben olvasott, és a megértés érdekében gyakran lassítva olvasott, amíg teljes egészében meg nem értette minden sor jelentését, hogy az mit jelent, és utána megfejtette. Mert imádsággal, imádkozva tett szert okosságra. És ha bölcs és könyveket ismerő embert látott, avagy okos és buzgó öreg szerzetest, akkor kérdéseket tett fel neki, beszélgetett vele, megszállt nála, ott töltötte az éjszakát és a reggelt, kikérdezte arról, amit meg akart tudni. És a tanítás értelme nem siklott el előle, megfejtette azt, a nehezen érthető megvilágosodott előtte, felfogta azt. És minden istenes elbeszélést hallani akart, meg akarta ismerni azok szavait, szövegét és tanításait. És nem vált meg a remetékről szóló elbeszélésektől, a szent atyák élete szerint élt, mindig róluk olvasott, és ezzel nagy okosságra tett szert. Kérdéseket tett fel okos és nagyon bölcs embereknek, minden gondolata és beszéde Isten törvénye körül forgott […]

Ily módon, szerzetesként szép, krisztusi életével nemcsak a többi szerzetes, hanem az egyszerű emberek csodálatát is kiváltotta. Mert dolgozott napról napra, akár a termékeny föld, barázdákat szántott az értelemben, és jószándéka különféle gyümölcsöket termett Istennek. Mindenkinél előbb ment be a templomba imádkozni és a legkésőbb jött ki. Fülét értelmesen a tiszta elbeszélések és a tanító szó felé fordította, és ezek vezették a nagy bölcsesség felé és juttatták nagy tudáshoz. Sohasem ült munka nélkül, hanem mindig szorgalmasan csinált valamit a kezével. És nagy hozzáértéssel, szépen és gyorsan másolta a szent könyveket. Erről mind a mai napig tanúskodik a sok könyv, melyeket saját kezével írt és szeretettel bekötött – ezek munkája gyümölcsei.

És mivel a kegyelem őt jól irányította, így dolgai rendben voltak. És nagy erényei miatt Arszenyij rosztovi herceg és püspök diakónussá tette. Ezután hamarosan pedig, Alekszej metropolita elhunytával annak Mihail nevű helyettese – akit csak Mityajnak hívtak – rendelkezésére Geraszim kolomnai püspök presbiterré tette.

És egyedül megtanulta a permi nyelvet, és új permi írást alkotott, és sohasem látott betűket talált ki, amelyek szükségesek voltak a permi nyelvű íráshoz, és permi nyelvre fordította az orosz könyveket – és áttette és átírta őket.

Nagy okosságra akarván szert tenni a görög filozófia ismeretében, megtanulta a görög írást és magáévá tette a görög könyveket, és jól értette és mindig magánál tartotta őket. És három nyelven tudott beszélni, és három írást ismert, mégpedig: az oroszt, a görögöt és a permit. […]

És erősen hatalmába kerítette a gondolat, hogy a Permi földre menjen és tanítsa azt. Hiszen azért igyekezett megtanulni a permi nyelvet és azért alkotta meg a permi írást, mert erősen óhajtott, nagyon akart Permbe menni, és a kereszteletlen embereket tanítani, a hitetleneket megtéríteni, és a keresztény hitbe, Krisztus Istenhez[96] vezetni őket. És nemcsak gondolkozott a dolgon, hanem meg is valósította azt.

És végiggondolván a dolgot – régen kigondolta ő már ezt –, azt hallotta a szentéletű a Permi földről, hogy ott bálványimádók vannak, és hogy ott az ördög tisztelete uralkodik. Mert Permben az emberek állandóan áldozatokat vittek az élettelen bálványoknak és az ördögökhöz imádkoztak, mivel a varázslás hívei voltak, az ördögben, a bűbájosságban és a csodákban hittek. És Isten szolgája nagyon szomorkodott tévelygéseik miatt, és fájt a lelke, hogy Isten teremtette és kegyében részesíti az embereket, ám azok az ellenség rabjaivá lettek. És ezen sokat bánkódott, gondolkozott, hogyan ragadja ki őket az ellenség markából.

Meg kell keresni, ki kell kutatni, és pontosan meg kell tudni a Permi földről, hogy hol van, mely helyeken helyezkedik el, mely földek között található, milyen folyók veszik körül, vagy folynak át rajta, a szomszédságában élvén milyen népek érintkeznek vele.

Íme azon helyek, országok, földek és más népek neve, amelyek Perm területén és Perm körül élnek: dvinaiak, usztyugiak, vilegyiek, vicsegdaiak, pinyegaiak, jugiak, zürjének, gaijanok, vjatkaiak, lapp, karél, jugor, pecsera, vogulok, szamojéd, pertaszok, csuszovajainak nevezett ó-permiek.

Az egyik ottani folyót Vimnek hívják, miután körülfolyja az egész Permi földet, a Vicsegdába ömlik. A másik folyó, név szerint a Vicsegda, miután kifolyik a Permi földről, északi irányba halad, és tizennégy napi járásnyira Usztyug alatt a Dvinába torkollik. A harmadik, a Vjatkának nevezett folyó Perm más tája felé folyik és a Kámába ömlik. A negyedik folyó név szerint a Káma. Ez a folyó keresztülfolyik, átfolyik az egész Permi földön és sok nép él a partján, folyása egyenesen dél felé irányul, és a Bolgárnak nevezett város közelében a Volgába ömlik. Érthetetlen, hogyan eredhet egy vidékről két folyó, a Vicsegda és a Káma, és egyiknek vize észak felé folyik, a másiké dél felé.

Mindenki számára, aki a Permi földre kíván indulni, az a kényelmes út, ha Usztyug városától felfelé halad a Vicsegdán, amíg csak magába Permbe nem ér. Erről nem beszélek sokat, nehogy az legyen, hogy erről szól elbeszélésem. Térjünk vissza a Permi földről szóló előző elbeszéléshez, amelyről már szóltam, és elkezdtem mondani, mely népek élnek körülötte az északon fekvő tájakon.

Nekem úgy tűnik, hogy ez a Permi föld Hám birtokaival együtt az ősi bálványimádó tévelygésben maradt, nem szentelte meg a szent keresztség, nem taníttatott meg a keresztény hitre, senkitől sem hallván az igét, amellyel Urunk Jézus Krisztust hirdette volna valaki. Hiszen az apostolok sem mentek el hozzájuk, sem tanítók, sem prédikátorok, és senki sem vitte el hozzájuk Isten igéjét.

De valaki azt vetheti ellenem: hogyhogy nem mentek az apostolok a Permi földre, mikor Dániel próféta megmondta: „Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk.” (Zsolt. 19,5.)[97] […] Urunk tanítványai, bár Permben nem jártak, jártak sok más földön és sok országban hirdették Isten igéjét. És sok népet tanítottak és megkereszteltek, mert nem egyedül a permi nép él az égbolt alatt a földön, hanem a permin kívül sok más nép is a világon, amelyeket az apostolok megkereszteltek. Ha Permbe nem is jutottak el, sok más földön hirdették Isten igéjét […] (60–67.)

Igen, egyik apostol sem járt Permben. Ezért is maradt a Permi föld kereszteletlen, mindenestől bálványimádó, tévelygett a bálványimádásban, varázslásban, jövendőmondásban, bűbájoskodásban. (70–71.)

[…] megkönyörült rajtuk Urunk, nem engedte elveszni őket a bálványimádásban. És abban az időben elküldte Isten hozzájuk szentjét, Sztyefant, és úgy rendezte el, hogy ő az igaz ige hirdetője és szolgálója, titkainak felelőse, Perm tanítója lett. És mint régen Izraelben Bésaléelt, betöltötte bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal (vö: 2 Móz. 31,2-3.), melyekkel eltelve és Krisztus hitének tüzétől megperzselve ő nagyon a Permi földre óhajtott menni, és a permieket a pravoszláv keresztény hitre akarta tanítani.

És ezt elgondolván elment az említett főpaphoz, Geraszim kolomnai püspökhöz […] hogy az áldását adja erre az útjára […]

– Ó, püspök atyám, uram! Add rám áldásodat, püspököm, hogy a Permnek nevezett pogány földre menjek, a tévelygő népekhez, a hitetlen emberekhez, a kereszteletlen emberekhez. Ha Isten megsegít és a te imáid is hozzájárulnak, tanítani szeretném és meg akarom keresztelni őket. Vagy megtanítom, megtérítem, Krisztus Istenhez vezetem őket, vagy életemet áldozom Krisztusért, a hitért, a jónak hirdetéséért, amint azt az apostol mondotta: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette.” (Fil. 1,29.) […]

Geraszim püspök […] megáldotta, útjára bocsátotta, és azt mondta:

– […] Menj, gyermekem, békével, Isten segítségével és áldásával. […]

Meddig rejtőzködsz még, mint „sötét helyen világító szövétnek”? (2 Pét. 1,19.) Meddig nem mutatod meg a neked adott és benned megnyilvánuló isteni kegyelmet? Meddig rejtegeted a gyertyát a takaró vagy az ágy alatt, miért nem teszed gyertyatartóba (vö. Luk. 8,16.), hogy mindenkinek világítson Permben? Menj és világosítsd meg azokat az embereket, „a kik setétségben és a halálnak árnyékában ülnek” (Zsolt. 107,10.), akik abban az országban a bálványimádás sötétségében tévelyegnek […]

Isten jámbor szolgája, Sztyefan így válaszolt a püspöknek:

„Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben:” (Luk. 2,29.) […]

E szavak után örvendezve elment a jámbor, mint aki megkapta az óhajtott ajándékot […] Szentek ereklyéit vette magához, antimenszionokat[98] és egyéb szükséges dolgokat, melyekre szükség van a szent templom felszenteléséhez, és szentelt olajat és mirhát, és más hasonló szükséges dolgokat, és útnak indult, az előbb említett módon nagy bátorsággal elindult, és orcáját a Permi föld felé fordította, mert orcája menet közben a nevezett föld felé, a feledékenység földje (vö. Zsolt. 88,13.) felé, az áthatolhatatlan és víztelen, a puszta, éhség sújtotta föld felé volt fordítva. Nem a kenyér hiánya okozta éhségről beszélek, hanem az Isten igéjének hiánya miatti éhségről […]

Elment arra a földre, amelyet nem érintett az apostoloknak, Urunk tanítványainak lába. […] Elment arra a földre, ahova nem vezetett az apostolok útja, ahol nem hangzott az apostolok beszéde és igehirdetése, ahol nyoma sem volt jámborságnak és értelemnek, ahol még soha nem ejtették ki Isten nevét, ahol bálványokat imádnak, ahol áldozatok bemutatásával érzéketlen bálványoknak szolgálnak, ahol fából faragott bálványokhoz imádkoznak […]

Mielőtt azonban arra a földre ment volna, könyörgéssel fordult az Úrhoz, ekképpen szólván: (72–83.)

 

A könyörgés

Uram, Mindenható Istenem, halld meg imámat, fogadd el könyörgésemet, váltsd valóra, amit kérek, teljesítsd óhajomat. Add meg nekem, alázatos szolgádnak, hogy isteni nevednek szolgáljak, hogy azok közé a hitetlen emberek közé menjek, ahhoz a tévelygő néphez, és a te szent és félelmetes nevedet hirdessem. Uram, légy a „menedékem és pajzsom” (Zsolt. 119,114.), erősíts meg engem, hogy néhányat közülük megtérítsek, és kegyelmedbe vezessek.

Így imádkozott Istenhez és az imádság után bátorságot nyert […] és elment országukba, mint bárány a farkasok közé (vö. Mát. 10,16.), és elkezdett beszélni nekik Istenről, elkezdte tanítani őket a keresztény hitre […]

Hallván a keresztény hit hirdetését, néhányan közülük hinni akartak, és meg akartak keresztelkedni, mások azonban nem akartak hinni, és azoknak, akik hinni akartak, megtiltották, hogy higgyenek. Először kevesen hinni kezdtek közülük és megkereszteltettek általa, és azok az emberek gyakran elmentek hozzá és állandóan mellette tartózkodtak, beszélgettek vele, kérdezgettek tőle. Állandóan mellette tartózkodtak és nagyon szerették őt. De akik nem hittek, azok nem szerették, elkerülték, és elhatározták, hogy megölik. (82–85.)

Eleinte ez a Sztyefan sok rosszat eltűrt a hitetlen, kereszteletlen permiektől: morgolódást, piszkálódást, szemrehányást, becsmérlést, sértést, bosszantást, szidalmazást, megalázást, aljasságot, olykor pedig fenyegetést. Olykor halállal fenyegették, meg akarták ölni. Egyszer megállították, minden oldalról körülvették, dorongokkal, bunkókkal akarták halálba juttatni. Más alkalommal ismét sok elégedetlen gyűlt össze körülötte és több köteg száraz szalmát hoztak. És akkor tüzet hoztak, és a szalmát Sztyefan köré rakták, elszántan meg akarták égetni Isten szolgáját, ezzel a tűzzel akarták kegyetlenül halálba juttatni. (86–87.)

Mert az én kívánságom az, hogy ezt a permi népet elfordítsam a bálványimádó tévelygéstől, mivel „besülyedtek a pogányok a verembe, a melyet ástak; a hálóban, a melyet elrejtettek megakadt a lábok.” (Zsolt. 9,16.) Kezük által készített bálványokat imádtak. És a gonoszt annak keze munkája ejtette el. (vö. Zsolt. 9,17.) […]

„Hogy hirdessem minden dícséretedet” (Zsolt. 9, 15.) ebben az országban […] a permi emberek között magasztallak Téged, és megismertetem nevedet ezekkel az emberekkel, „hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent”. (Ján. 17,3.) (88–89.)

 

A permi egyházról

Miután Istenhez imádkozott, Isten szolgája, Sztyefan sietett lerakni Isten szent templomának alapjait. És lerakta, és felállította, erős hittel és szeretettel eltelve körülkerítette, tiszta lelkiismerettel emelte, forró óhajtással hozta létre, mindenféle dísszel feldíszítette, akár egy szép és nagyon díszes menyasszonyt (vö. Ésa. 61,10.), megtöltötte templomi tartalommal, amikor készen lett, nagy szentséggel felszentelte, magasra és jóra építette, szépen, gyönyörűen berendezte, feldíszítette, ahogyan kell, remekül és csodálatosan, mert az valóban csodálatos. (90–91.)

Ezt a templomot az Uszty-Vimnek nevezett helyen emelte, ahol a Vim folyó a Vicsegdába ömlik, ahol a későbbiek során egy nagy monostor épült, amelyet később az ő püspökségének neveztek.

Amikor felszentelte ezt a templomot […] az Angyali Üdvözlet nevet adta neki. Ezt az ünnepet március hónap 25-én szokás ünnepelni […] (92–93.)

És miként az Angyali Üdvözlet ünnepe sorrendben az első nagy, isteni ünnepeink közül, üdvözülésünk kezdete és az örök titok megnyilvánulása, úgy a permi templom is a Permi föld üdvözülésének kezdete és Krisztus hitének megnyilvánulása.

Ezért igyekezett Isten embere Isten templomát szépre és pompásra építeni. Odamenve nagy igyekezettel maga vitte véghez a dolgot, nagy nyugtalanság közepette, nagy igyekezettel és sok munkával véghez vitte a nagy tettet. Erősen búslakodott az emberek tévelygése miatt, és nagyon szomorú volt, amikor látta, hogy azok a varázslás foglyai, és elhomályosítja őket a bálványimádás. És nagyon bánkódott ezen, és éjjel-nappal imádkozott Istenhez az emberek megtéréséért. Sóhajtozva, könnyezve és sírva könyörgött Istenhez […] (94–95.)

De a sötétségben leledző emberek, nem értvén az isteni kegyelem nyelvét, a számukra valóban hasznosra úgy tekintettek, mint valami hiábavaló dologra. Nem könnyen hittek, nem hallgattak egyből mindjárt arra, amit beszélt, hanem haragudtak jótevőjükre és gyűlölték a velük jót cselekvőt a hálátlanok.

És aztán egyszer, az egyik napon, egyedül találván Isten szolgáját, sok hitetlen, kereszteletlen permi támadt rá, indult ellene, hogy megölje. És miután rátámadtak, haraggal, dühvel támadták, mert meg akarták ölni és el akarták pusztítani. Együttesen támadtak ellene, csoportosan körülvették, megfeszítették íjaikat (vö. Hab. 3,9.), és erősen meghúzva mind reá irányították az íjaikban feszülő, halált hozó nyilakat. És az íjakból közelről kilőtt nyilakkal le akarták lőni, így akarták halálra juttatni.

Isten mártírja egyáltalán nem ijedt meg a reá támadók láttán, a támadók szándékaitól és nem félt a nyilaiktól […] És nem félt, hogy lelövik, lövéseiket gyermekek játszadozásának vette. (vö. Zsolt. 64,2.) (94–97.)

Isten szolgája a permi emberekhez fordulva ezt mondta nekik:

– Testvéreim! Embernek fiai, forduljatok a Mindenható Úristenhez hittel, bűnbánattal, keresztelkedjetek meg, térjetek meg! Térjetek meg! „Ha meg nem tér a gonosz, kardját élesíti, kézívét felvonja és felkészíti azt. Halálos eszközöket fordít reá, és megtüzesíti nyilait.” (Zsolt. 7,13-14.) Ha ti ezt cselekszitek, megfeszítve íjaitokat reám akarjátok irányítani nyilaitokat, akkor magatok lesztek ennek elszenvedői: az íj ellenetek feszül majd, és reátok szállnak a nyilak.

Mert Ésiaiás, a nagy próféta, mintegy az Úr nevében szólva, azt mondta: „Mosódjatok, tisztuljatok meg” (Ésa. 1,16.), vagyis keresztelkedjetek meg. Mert, amikor azt mondja, „mosódjatok meg”, azt parancsolja, keresztelkedjetek meg, mert ha megkeresztelkedtek, üdvözültök. Mert, ha rám hallgattok […] dicsőségben él majd a lelketek. De ha nem hallgattok reám, kard esz meg benneteket, fegyver esz meg – mert az Úr ajka erről szólt.

Mert az én Uram megtiltotta, hogy elrejtőzzek nyilaitok elől, mert azt írja szent Evangéliumában: „Menjetek el: Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Luk. 10,3.) […]

Mert a nyilaitok által ránk hozott testi halál rövid idejű, és nem hosszú időre szól, ez inkább csak átmeneti halál, és inkább nem is halál, mert az élet okává lesz. Az a baj és szörnyűség, ha az ember lelke hal meg.

Egy napon a jámbor Isten szolgája, miután Istenhez könyörgött, imát mondott, imádkozás után elment egy bizonyos helyre, ahol az ő fő áldozóhelyük volt, és megpróbálta lerombolni bálványaikat. És felborogatta oltáraikat, isteneiket pedig összetörte, és Isten erejével felégette fő áldozóhelyüket, lánggal égette el. És ezt teljesen emberek nélkül tette, úgy, hogy a bálványimádók ezt nem tudták, és a bálványimádók nem voltak jelen […] Miután ezt a nagy tettet véghez vitte, nem menekült el arról a helyről, nem bújt el más helyre, és sehova sem ment el onnan, hanem ott ült azon a helyen, és ott volt, mintha valamire várna, aminek meg kell történnie, de Isten kegyelmével erősítette magát.

És hirtelen, amikor egymást értesítve hamarosan tudomást szereztek a dologról, akkor mindnyájan gyorsan odaszaladtak. És amint összeszaladtak, nagy haraggal, óriási dühvel, vadállatok módjára üvöltözve reá támadtak – egyesek doronggal, mások pedig, sokan, éles baltát ragadva kezükbe. Minden oldalról körülvették és éles baltákkal azonnal le akarták kaszabolni, egyszerre kiabáltak és értelmetlen dolgokat mondtak, illetlenségeket kiabáltak neki. És körülvéve őt, baltáikat rázták. És ő olyan volt közöttük, mint bárány a farkasok között. Nem szállt vitába, nem verekedett velük, hanem Isten igéjét hirdette nekik, Krisztus hitére tanította és mindenféle nemes dologra oktatta őket.

És kezét összetéve, mintha halálra készülne, könnyek között mondotta Istennek:

– Uram, „kezedre bízom lelkemet” (Zsolt. 31,6.) […] Mert teérted akartam elszenvedni mindezt, a Te nevedet hirdetem ezeknek az embereknek. Tedd, Uram, pogányokból keresztényekké ezeket az embereket, és miután elfogadták a kereszténységet, testvéreinkké lesznek és velünk együtt fognak dicsérni Téged, és ezáltal szent neved dicsőítetté lesz örökkön örökké, ámen.

És, miután így imádkozott Istenhez, sértetlen maradt közöttük, és senki nem emelt kezet reá, senki nem ütötte meg, nem sebesítette meg, hanem Isten kegyelmével épen, sértetlenül hagyták. És akkor ő átment közöttük és távozott, mivel Isten megóvta jámbor szolgáját. (98–103.)

 

A tanítás

És akkor Isten szolgája, miután imádkozott, megpróbálta ismét tanítani őket. És egy nyílt, látható helyre állva a nép között, elkezdte tanítását Isten Országáról, és mintegy az apostolok szavaival azt mondta nekik:

– „Ó, emberek, mit csináltok? Én is ember vagyok, és üzenetet hirdetek nektek.” (vö: Csel. 14,15.) Isten nevében megparancsolom néktek, hogy hagyjátok el ezeket a haszontalan bálványoknak adott áldozatokat! Szabaduljatok meg a bálványimádó tévelygéstől! Kerüljétek el az utolsó ítéletet és az örök tüzet! Miért hajlongtok a bálványok előtt, miért tisztelitek, imádjátok, és miért nevezitek isteneknek őket? Szoborrá alkotott, faragott faszentjeitek tulajdonképpen lélektelen fatuskók, „[…] emberi kezek munkája. Szájok van, de nem szólanak; szemeik vannak, de nem látnak; Füleik vannak, de nem hallanak; orruk van, de nem szagolnak; Kezeik vannak, de nem tapintanak, lábaik vannak, de nem járnak, nem szólanak az ő torkukkal. Hasonlóak legyenek azokhoz készítőik, és mindazok, a kik bíznak bennök!” (Zsolt. 115,4-8.) Én azt hirdetem nektek, akiben a keresztények hisznek, akit tisztelnek és dicsőítenek, vagyis az igaz Istent, és rajta kívül nincs más Isten.

Úgyhogy, permi férfiak, testvérek, atyák és gyermekek, hallgassatok reám, aki jót akar nektek: higgyetek Urunkban, a Jézus Krisztusban, akit én nektek ma hirdetek. Mert Krisztus a mi igazi Istenünk. Mert ő minden embernek – a benne hívő keresztényeknek megváltója.

Fogadjátok el az értelem világosságát, eszetek szemével tekintsetek az értelem magasába. Hagyjátok el a fatuskókat és a varázslókat, hagyjatok el minden permi szokást. Ismerjétek meg az igaz Istent, mindenek Teremtőjét, aki képes megmenteni lelkeiteket. Mert én azért jöttem hozzátok, testvéreim, hogy a nekem adatott kegyelemnél fogva elmondjam nektek: ha hisztek és megkeresztelkedtek, akkor üdvözültök. A mennyeknek országát hirdetem nektek. Ha pedig nem hisztek, és nem keresztelkedtek meg, akkor kárhozatra és örökös kínokra ítéltettek. (vö. Márk 16,16.)

És hosszú ideig így tanítván őket, sokakat meggyőzött, hogy hagyjanak fel a bálványimádó tévelygéssel, és higgyenek a mi Urunkban, a Jézus Krisztusban, és ők megígérték, hogy megkeresztelkednek. Bár korábban haraggal és dühvel támadtak ellene, szelídsége folytán hajlottak a békességre. Bár korábban gyilkolásra készen dorongokkal támadtak reá, jóságos szavainak és szent tanításának köszönhetően megszelídültek, lecsendesedtek és békésen beszélgettek. Amikor szétszéledtek, nem okoztak neki semmi kárt, és közülük sokan megkeresztelkedtek. És így valamelyest szaporodott Krisztus nyája és valamivel nagyobb lett a keresztények száma. Azt mondják, egy város is fokozatosan épül. A többiek pedig kereszteletlenek maradtak.

Az volt a szokásuk, hogy összejöttek, összegyűltek egy helyen: hol a permiek mentek el hozzá abba az újonnan épített templomba, amelyről már szóltunk, hol ő ment el hozzájuk egy megbeszélt helyre beszélgetni és kérdéseikre válaszolni. Ám attól az időtől kezdve, hogy temploma felépült, a kereszteletlen permiek is kezdtek összegyülekezni nála, de nem azért, hogy imádkozzanak, nem az üdvözülésre áhítozva, hanem hogy a szép és jól megépített templomot megnézzék. És miután egy darabig álltak és gyönyörködtek a látványban, ismét szétszéledtek.

Elmenőben pedig, mivel hitetlenek voltak, így beszéltek egymás között:

– Mégis csak nagy lehet ez a keresztény Isten, és úgy tűnik, úgy látjuk, hogy le fogja rombolni isteneink régi templomait és régi áldozó helyeit. Mert szavakkal nem tudunk ellenállni a szerzetesnek, aki nemrég jött Moszkvából. Ha erőszakkal eltávolítjuk, elüldözzük, ha sok fekélyt fakasztunk, sebet ejtünk rajta, csak úgy űzhetjük el földünk színéről, hogy legyen tele egész földünk a tanításaival. De van egy rossz szokása – nem kezd harcba. Csak ezt várjuk állandóan, de ő nem teszi, inkább várja, hogy mi kezdjük a harcot. Így nem győzzük le egyhamar. Ha harcot merne kezdeményezni, már rég darabokra téptük volna, és azonnal megszűnne élete e földön, még az emlékezete is elveszne. (vö. Zsolt. 9,7.) Mivel azonban végtelenül türelmes, nem tudjuk, mit tegyünk vele.

És akkor látni lehetett, hogyan vitatkoznak és osztódnak meg az emberek. És megtörtént, hogy az emberek két csoportra oszlottak: az egyik csoport az „újonnan megkeresztelt keresztények”, a másik meg a „hitetlen bálványimádók” nevet kapta. És nem volt közöttük egyetértés, csak viszály és békétlenség, csak ellentét. […] És […] a bálványimádók gyűlölték a keresztényeket és állandóan szidalmazták, becsmérelték a jámbort és az újonnan megkeresztelt keresztényeket, szitkozódtak, káromkodtak, heccelődtek és ocsmányságokat csináltak, és minél inkább megtudták, hogy a keresztények sokasodnak, annál inkább megvadultak és nem hagyták őket nyugodtan élni, ártottak nekik, sokszor megsértették őket.

Ezt látva a szentéletű nem tűrhette, hogy a keresztényeknek bosszúságot okozzanak, ettől nagyon elszomorodott, és gyakran, éjjel és nappal kérte az emberszerető Istent, hogy őket [a permieket] bálványimádó tévelygésükből a maga igaza felé fordítsa.

Egyszer, pár nap múlva ismételten sok permi gyűlt össze, zord férfiak, egyikük varázsló volt, a másik jövendőmondó, a harmadik csodatévő, és még sok más öreg, akik hitüket és a permi szokásokat védelmezték, és le akarták rombolni a keresztény hitet, haragosan sokáig bosszantották a szentéletűt, vitatkoztak vele, saját hitüket dicsérték, a keresztény hitet pedig szidalmazták és ócsárolták. És ezt cselekedvén gyakran okoztak bosszúságot neki, amikor is ellenkeztek vele a hit kérdéseiben.

Sztyefan pedig, bár ők erősen ellenálltak, Isten kegyelmével és a maga tudományával meggyőzte őket, Bár nagy volt a versengés közöttük, mindnyájukat meggyőzte. Mivel hogy a szent könyvekre, az Ó- és Új Szövetségre utalva azok sok igéjét elmondta nekik, és azokkal győzött, megszégyenítette őket.

És később is sokszor legyőzte őket, és azután senki sem merészelt vitatkozni vele a hit kérdéseiről, mert mindenkinek befogta a száját, és leleplezte az ellene beszélőket, és ez a csodálatos férfiú, csodálatra méltó tanító, aki telve volt bölcsességgel és értelemmel, aki ifjú korától kezdve megtanult minden világi filozófiát, könyvbéli bölcsességet és birtokában volt a grammatika művészetének, elhallgattatta a vele vitába szállókat. Emellett még a hit helyes gyakorlása és az alapos műveltség révén, amelyet nem mindennapi tanulmányainak köszönhetett, megadatott neki az értelmes és bölcs beszéd adománya is, amelyről a Megváltó az ő szent Evangéliumában ezt mondja: „Annakokáért minden írástudó, a ki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából.” (Mát. 13,52.) Így ő is, beszédét régi és új könyvekből merítve, tanítva, értelmezve, nevelve és térítve gondoskodott az eltévelyedett emberekről, igyekezett kiszakítani őket az ördögi szövetségből és a bálványimádó tévelygésből.

Ennek érdekében tűrt el tőlük nagy szenvedések közepette sok bosszúságot, mivel hogy kemény volt, mint a kő, és a hit erőt adott neki, a nagy kísértések és bajok közepette Istenhez imádkozott, könyörgések és böjtök közepette, éhségtől és szomjúságtól szenvedve, Perm megmentésére áhítozott, és még csak nem is haragudott rájuk. Mindezekért a vele történtekért nem sértődött meg, nem panaszkodott, mivel hogy nem volt kishitű és bosszúálló. Meg akarván téríteni őket, megmentésük érdekében inkább a szeretetet gyakorolta, mindnyájukat tanította és oktatta, kérlelte és szelidítette őket – az öregeket atyjaiként, a középkorúakat testvéreiként, a kisgyermekeket pedig saját gyermekeiként.

Amikor Isten kegyelmesen megengedte, a szent keresztséggel akarta megvilágosítani a Permi földet. Mivel Isten meghallotta szolgájának, Sztyefannak imáját, meglátta könnyeit […]

És akkor összegyűltek mind a permiek, akik abban az országban éltek, az apraja és nagyja, megkereszteltek és kereszteletlenek, csodálkoztak és így beszéltek egymás között:

– Hallottátok, testvérek, annak az embernek szavait, aki Oroszországból jött? Láttátok, milyen türelmes és mennyire szeret bennünket? Hogy ilyen szorongatott helyzetben nem ment el tőlünk? Pedig mi megvetéssel és engedetlenséggel válaszoltunk neki, ám ő nem haragudott meg ezért reánk, és egyikünknek sem mondott egy rossz szót sem, nem fordult el tőlünk, nem perlekedett, nem verekedett velünk, hanem örömmel eltűrt mindent. Isten küldte hozzánk, hogy éljünk és üdvözüljünk. Amit pedig a Mennyeknek országáról, az örök kárhozatról, a bosszúállásról és arról mondott, hogy „mindenkinek az ő cselekedetei szerint” (Róm. 2,6.) – ha nem így lenne, akkor nem tűrt volna így. Hiszen az áldozó helyeinket is lerombolta és isteneinket is összetörte, és azok nem tudtak ártani neki. Valóban annak a nagy és élő Istennek a szolgája ő, aki megteremtette az eget és földet. (vö. Csel. 14,15.) És valahány szót is szólt, az mind igaz. Úgyhogy menjünk és higgyünk Istenben, akit Sztyefan hirdet nekünk, és mondjuk el neki, hogy „Dicsőség Néked mennybéli Isten, aki elküldted hozzánk szolgádat, hogy megmentsen bennünket az ördög csábításaitól.”

Akkor meg akartak keresztelkedni a kereszteletlen permiek. És sok ember gyűlt össze nála, a nép, férfiak, nők és gyermekek, mintegy tanításra várva. Ő pedig, látván, hogy keresztelkedni jöttek, nagyon megörült megtérésüknek és vidám szívvel, figyelmesen fogadta őket. És szóra nyitotta száját, és szokása szerint ismételten tanította őket, és sokat beszélt nekik Istenről és annak törvényéről és a keresztény hitről, meg arról, hogy „mindenkinek cselekedetei szerint”, és a szörnyűséges kínokról és az örök életről úgy, hogy megértsék, szavait a szent Evangéliumból, az isteni apostoloktól, az aranyszájú prófétáktól és a szentéletű atyáktól kölcsönözte.

Azok pedig szívesen hallgatták tanításait, örömmel fogadták prédikációit és szívesen elhitték szavait, mert a kegyelmes, emberszerető Isten kegyelménél fogva megnyitotta értelmüket és lelki szemeiket a megváltás számára. És mindnyájan meghajoltak előtte, lábaihoz borulva kérték a szent keresztséget és a krisztusi jeleket.

Ő pedig mindegyikükre rárajzolta a jelet, és ezt kihirdette, és imát mondott és mindegyiküket megáldotta, és békével útjukra bocsátotta őket, meghagyván, hogy minden nap jöjjenek el Isten szent templomához – jöjjenek el a kihirdetendők kihirdetésére. És minden nap imádkozott értük, és a megfelelő rövid idő elteltével, amikor már eleget imádkozott értük, feleségükkel, gyermekeikkel együtt megtanította őket a pravoszláv keresztény hitre, „megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”. (Mát. 28,19.)

És megtanította őket a permi írásra, amelyet előzőleg elsőként ő alkotott meg. És minden újonnan megkereszteltnek – férfiaknak és ifjaknak, fiatal kamaszoknak és kicsi gyermekeknek – megparancsolta, hogy tanulják meg az írást, vagyis a szent könyveket és minden más könyvet, és azok közül, akik megtanulták a szent könyveket és eligazodtak bennük, egyeseket papnak tett meg, másokat diakónusnak, ismét másokat alszerpapoknak, felolvasóknak és előénekeseknek, előénekelve és előmondva nekik a szövegeket, és permi könyvek írására tanította őket. És ő maga, segítve őket, az orosz könyveket permire fordította és nekik adta.

És attól az időtől kezdve azok egymást tanították az írásra, és a könyveket másolva megsokasították a könyvek számát. És ezt látván örvendezett a szentéletű lelke, és éjjel-nappal hálásan imádkozott Istenhez az emberek megváltásáért, szüntelenül tanította az embereket, hogy Krisztus nyája minden nappal szaporodjon és sokasodjon, a hitetlenek nyája pedig szegényedjen, kisebbedjen és csökkenjen.

És akkor Isten segedelmével, kegyelmével és közreműködésével a már korábban említett és ismertetett mintájára egy másik, csodálatos és gyönyörű szent templomot épített és felszerelte azt ikonokkal és könyvekkel. Valamint – más helyen – egy harmadik templomot is épített. A következőképpen döntött: nem egy templomot kell emelni, hanem sokat, mivel az újonnan megkeresztelt permi emberek nem egy helyen laknak, hanem itt is, ott is, egyesek közelebb, mások pedig távolabb. Ezért gondolta, hogy különböző helyeken, meghatározása szerint, ahol lehetséges, a folyók mentén és a falvakban templomokat kell építeni. Íme így épültek a templomok Permben, a bálványok pedig ledőltek.

És mekkora buzgalmat tanúsított a szentéletű a fatuskók, az úgynevezett bálványok iránt, mennyire gyűlölte őket sok undokságuk miatt! Mélységes gyűlölettel viseltetett irántuk és teljesen kiirtotta őket: a faszenteket lábbal tiporta, a bálványokat ledöntötte, isteneiket összetörte, bármilyenek voltak is azok, akár faragással, akár kivájással készültek, akár szobrok voltak, mind egy szálig ledöntötte, baltával szétvágta, lánggal égette, tűzzel hamuvá tette, mind egy szálig elpusztította őket.

Nem volt lusta és maga járta az erdőket a tanítványaival, kutatta a falvakat, a házakban kutakodott, megtalálta őket az erdőkben és a kis mélyedésekben, itt is, ott is, mindenütt rájuk talált, amíg csak el nem pusztított minden kis bálványt és teljesen ki nem irtotta őket. És egy sem menekült meg közülük.

Azt pedig, amit a bálványok körül felakasztva talált, avagy a tetőt felettük, vagy amit adományként, vagy díszítésükre hoztak – legyen az bár coboly vagy nyuszt, vagy hermelin, vagy hód, vagy róka, vagy medve, vagy hiúz, vagy menyét, vagy mókus prémje – mindet összegyűjtötte, egy csomóba rakta és a tűz martalékául vetette. A bálványt először bunkóval fejbe vágta, azután pedig apróra hasogatta, tüzet rakott, és ezt is, azt is elégette – a sok prémet és a bálványokat velük együtt. Semmit sem vett el belőle a maga hasznára, hanem mindet elégette, mondván, hogy az ellenséges tulajdon.

És a permiek, nagyon csodálkozva ezen, azt kérdezték:

– Miért nem vetted el ezt zsákmányul a magad számára? Miért nem kerestél magadnak hasznot vele? Miért dobtál el, miért vetettél el ekkora vagyont? Miért dobtál el és tiportál lábbal ekkora értéket?

És a permiek egymás között így beszéltek:

– Ez valóban Isten szolgája és jámbora. Valóban a mi megmentésünkre küldte Isten, és mindezt Istenért teszi, a mi megmentésünk érdekében, nem pedig a saját hasznára, avagy kincsek birtoklása érdekében, a keresztény hit megerősítéséért teszi, nem pedig kapzsiságból és haszonlesésből, amint azt az apostol mondja: „nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak”. (1 Kor. 10,33.)

Permben különböző bálványok voltak: nagyok is, kisebbek is, közepesek is, és egyesek művészi munkák voltak és híresek, és volt még sok más is. De ki tudná felsorolni őket? Egyesekhez ritkán imádkoztak és kevéssé tisztelték őket, másokhoz pedig sokan imádkoztak, és nem csak a közelben lakók, hanem távoli helyekről érkezettek is. És voltak olyan bálványok, amelyekhez távoli helyekről eljöttek – háromnapi járóföldről is, négynapiról is, de még egyheti járóföldről is, és ajándékot hoztak, nagyon szorgalmasan hordták és küldték az ajándékokat.

Hogyan magyarázzam meg tetteiket? Az ördögök kisajátították a permiek eszét és akaratát, az egész ottani földet betöltötték bálványimádó tévelygéssel. Az emberek durvasága, műveletlensége és tudatlansága folytán történt ez így. Így töltötték napjaik minden idejét, ilyen tévelygésben életük minden napját, amíg el nem érkezett hozzájuk a Megváltó a maga kegyelmével és el nem küldte hozzájuk szolgáját, Sztyefant, reá ruházván kegyelmét, amellyel az megvilágosította őket, akik sötétségben, a halál pitvarában ültek, bálványimádásban tévelyegtek. És megszentelte őket a szent keresztséggel, bálványaikat pedig mind elpusztította, minden imádkozó helyüket elpusztította, áldozó helyeiket széttúrta, végleg lerombolta bálványimádó helyeiket, és mint nagy hatalommal rendelkező, megsemmisítette azokat. Így „még az emlékezetök is elveszett”. (Zsolt. 9,7.)

Más alkalommal nagy csodálkozások közepette így beszéltek a permiek:

Hogyan történhetett, hogy a bálványokat ütlegelve ő ép és sértetlen maradt? És éjjel-nappal a bálványok között forgolódva és azokat ledöntve, ép és sértetlen maradt! És a bálványok nem tudtak ártani neki, és az ördögi varázslatok semmi kárt nem okozhattak neki, semmi rosszat nem tettek vele!

Mert náluk Permben azelőtt, a megkeresztelkedés előtt rendszerint az történt, hogy ha valamelyik permi hozzányúlt a bálványhoz, vagy valamit elvett az áldozati ajándékokból, a szobroknak adományozottakból, a nekik hozott dolgokból, az ördögök számára kiválasztott és ígért dolgokból, avagy valami mást megpróbált eltulajdonítani, kárt okozott, eltörte, összetörte a bálványt, akkor ezért a varázslók varázsigéket mormolva megverték az illetőt. Így aztán sem titokban, sem nyíltan senki sem mert elvenni vagy ellopni bármit is az áldozati helyről, abból amit a bálványok számára hoztak.

A jóságos Sztyefan, aki a jó segítségével győzött, nem ismervén félelmet, rémüldözés nélkül éjjel-nappal járta az áldozóhelyeket az erdőben, a mezőn, a néptelen helyeken, és a balta fokával verte fejbe a bálványokat, és ledöntötte őket a lábukról, és a baltával szétverte, darabokra hasogatta és forgáccsá vágta, és végleg elpusztította, és lánggal égette, tűzzel hamuvá tette őket, közben pedig ő maga épen maradt közöttük. És a bálványok nem tudtak ártani neki, semmi rosszat nem tudtak tenni vele az ördögök.

De mit is tehetnek az ördögök, vagy mivel tudnak ártani a bálványok, vagy mit vihetnek véghez a varázslók, a bálványosok, a bűbájosok, amikor Isten óvja az ő szolgáját és őrzi hívét és angyali seregekkel vigyázza […] (102–121.)

Egyik nap elmentek hozzá a permiek és megkérdezték:

– Kérünk téged, jóságos tanítónk és igaz hitre okítónk, mondd meg nekünk, miért pusztítottál el magad ekkora gazdagságot, mindent, amiről fentebb említés történt, ami a mi áldozati helyeinken volt, és inkább elégetted, semhogy elvetted volna magadnak, a saját kincstáradba és a tulajdon sekrestyédbe, a magad és a veled együttlévő tanítványok szükségleteire, amint az megmondatott: „méltó a munkás az ő táplálékára”. (Mát. 10,10.)

A szentéletű így válaszolt nekik:

– Talán nem hallottátok, mit válaszolt az istenes Pál apostol az efézusbelieknek: „Azért vigyázzatok – mondta – megemlékezvén arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szüntem könnyhullatással inteni mindenkit” (Csel. 20,31.), és még: „Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam. Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni”. (Csel. 20,33-35.) (122–123.)

Hogyan győzte le vitában a varázslót

Egyszer elment hozzá egy bizonyos jós, egy öreg varázsló, aki hamis látomásokat tudott előidézni, mesteri jövendőmondó, a legnagyobb méregkeverő volt, aki szüntelenül gyakorolta a varázslás művészetét, nagy híve volt a bűbájosságnak. Pam-Szotnyiknak hívták, a kereszteletlen permiek régtől fogva jobban tisztelték a többi csodatevőnél, oktatójuknak és tanítójuknak nevezték. És azt mondták, hogy az ő varázslatainak kell irányítaniuk a permi földet, és hogy az ő tanítása erősíti a bálványokba vetett hitet. És ő, a teljességgel hitetlen és kereszteletlen, aki mindig is gyűlölte a keresztény hitet és a keresztényeket, nem engedte a kereszteletlen és hitetlen permieknek, hogy higgyenek és megkeresztelkedjenek, azt pedig, aki hinni akart, szidalmazta, eltiltotta, elcsábította őket és a megkeresztelkedetteket.

És egy bizonyos helyre menve egyes újonnan megtanított és megkeresztelkedett permiekkel találkozott, akik azonban még nem erősödtek meg szent keresztény hitükben, és régi, hamis és hiábavaló tanításaival elkezdte csábítani őket, és sok varázsigével és bűbájos szóval igyekezett meggyőzni őket. Ha pedig vitában, szavakkal nem tudott meggyőzni, becsapni valakit, azokat hízelkedéssel és ajándékokkal próbálta meggyőzni. Hiszen másképpen senkit sem tudott volna eltántorítani a keresztény hittől, csakis ajándékokkal, megvesztegetéssel: azokat, akiket nem tudott meggyőzni a sok beszéd, ajándékokkal akarta megnyerni. Mivel hogy tanítása tele volt mindenféle szidalommal, eretnekséggel, rontással és hitetlenséggel, gyalázkodással, és olyasmivel, ami méltó arra, hogy egy gyermek is kinevesse.

Amikor ezt a szentéletű meghallotta, mivel nem tetszett neki, nagyon nyugtalan lett és elszomorodott, és ezt mondta az embereknek:

– Bármennyit építek, ő lerombolja.

És sokszor vitatkoztak ők ezen egymással, és nem volt nyugodt a beszélgetésük, és vég nélkül beszélgettek: egyik sem engedett a másiknak, és nem hallgattak egymásra, és egyik a másikat oktalannak nevezte. És megegyezés nélkül váltak el, mivel egyik is, másik is a saját hitét dicsérte, az egyik nem fogadta el a másik szavait, a másik pedig elhárította az okítást.

A varázsló azonban gyakran odament, és néha titokban, olykor pedig nyíltan csábította az újonnan megkeresztelkedett embereket, és ezt mondta nekik:

– Testvérek, permi férfiak! Ne hagyjátok el hazai isteneiteket, és ne felejtsétek el szertartásaikat, és ne felejtsetek el áldozatokat mutatni be nekik, ne feledkezzetek meg a régi szokásokról, ne hagyjátok el az ősi hitet! Amit atyáitok tettek, azt cselekedjétek. Reám hallgassatok, ne pedig Sztyefanra, aki nemrég jött Moszkvából. Jöhet-e bármi jó is számunkra Moszkvából? Nem onnan erednek-e nehézségeink, a súlyos adók, az erőszak, nem onnan jönnek-e a parancsolók, a csinovnyikok és felügyelők? Ezért ne hallgassatok reá, inkább énrám hallgassatok, aki jót akar nektek. Hiszen én veletek egy népből, egy földről származom, azonos nemzetségből és törzsből, egy a nyelvünk. Sokkal jobb nektek, ha reám hallgattok, hisz én régtől fogva a tanítótok vagyok, és az kell, hogy reám hallgassatok, aki öreg, szinte az apátok, és ne erre az oroszra, aki ráadásul még moszkvai is, aki hozzám képest fiatal, gyermek, fiatalkorú, aki évei számát tekintve a fiam vagy az unokám lehetne. Ezért ne hallgassatok reá, énrám hallgassatok, az én tanításaimra figyeljetek. És erősítsétek meg magatokat, hogy ne legyetek legyőzöttek, hanem ti győzzétek le őt.

Az újonnan megkereszteltek pedig válaszként így beszéltek:

– Mi, öreg, nem győztünk, inkább teljességgel legyőzettünk. És a te isteneid, az úgynevezett bálványok, ledöntettek és nem keltek fel, eltaszíttattak és nem állhatnak fel. (vö. Zsolt. 36,13.) […] Nem állhattunk ellen Sztyefannak, értelmességének, okosságának, amikor az evangéliumi, apostoli, prófétai, de még inkább atyai, tanítói szavakkal erősen harcolt ellenünk. És mi legyőzettünk szavai által, és foglyul ejtett bennünket a tanítása, megsebzett a szeretete, mintha nyilai belénk akadtak volna (vö. Zsolt. 38,3.), és mintha éles nyílként járt volna át bennünket a tanítása. És ezért nem tudjuk megtenni, hogy ne hallgassunk reá vagy ellenkezzünk vele. Mert nem lehetünk az igazság ellen, hanem csakis az igazság mellett.

A varázsló pedig ezt mondta:

– Bizony, értelem nélküli emberek vagytok ti, gyengék, durvák, nagyon ijedősek és kishitűek. De én jól felfegyverkeztem ellene és imádkozom isteneimhez és áldozatot mutatok be és varázslást végzek és reá bocsátom sok istenemet, és azok elijesztik, elűzik őt és megsemmisítik, és akkor eltűnik a szemem elől. És amikor legyőztem, akkor ismét magamhoz hívok mindenkit a régi hitemre.

A keresztények pedig kinevették és ezt mondták:

– Esztelen öreg! Miért hencegsz hiábavaló módon, hogy legyőzöd Isten igazi szolgáját? Hiszen Sztyefan lerombolta isteneiteket, és azok nem tudtak ártani neki, letépte a lepleket a tisztelt bálványokról, és szolgája, név szerint Matfejka elé dobta, és az lábra tekerhető kapcát csinált belőlük és viselte minden akadály és kár nélkül. És ezt nem kapzsiságból tette, hanem, hogy a bálványokat meggyalázza. És ha az említett Matfejkának – aki permi, és azelőtt hozzánk tartozott, később pedig megkeresztelkedett és a szentéletű tanítványa lett –, a tanítványnak nem tudtak ártani, még kevésbé [árthattak] a tanítónak! Ezért ettől kezdve mi jobban észbe vettük és megértettük, és meggyőződtünk, hogy haszontalanok, erőtlenek és csalók a te isteneid. Ha önmagukon sem tudnak segíteni, vajon rajtad segítenek-e? Ha magukat nem tudták megvédeni, megóvnak-e téged? […]

Te pedig, öreg varázsló, miért kerülted ki a fejet és fordultál a lábhoz? Ha erős vagy a beszédben, vele szállj vitába, ne velünk. Ha meg erőtlen vagy, miért háborgatsz és bosszantasz bennünket? Menj, ne kísérts minket. Tudd, hogy nem az ajtón mész be a juhok aklába, hanem más módon lopakodsz be, a hangod a tolvajé, a kinézeted a rablóé. Mert mi az „ige nyájának bárányai” vagyunk, és ismerjük pásztorunk hangját, és az ő parancsaira hallgatunk, őt követjük. Téged, idegent nem követünk, hanem menekülünk tőled, mert nem ismerjük az idegen hangot. (vö. Ján. 10,1-8.)

Ő pedig hátrahőkölve ezt mondta:

– Mert fiatal ész és szegényes gondolkozás vezérel benneteket, éppen azért szedett rá álnokságával ez a szerzetes – az olyan félkegyelműeket, amilyen ő maga. Az olyanokat, amilyen ő maga, benneteket, hozzá hasonlókat teljesen hatalmába kerített. Ám engem nem tud legyőzni az álnokságával, mert én gyorsan legyőzöm.

És ez a varázsló megveszekedett ellensége volt a szentéletűnek, harcos ellenfele, aki le akarta rombolni a keresztény hitet. És sokszor vadul háborgatta a hivőket, állandóan vitatkozott Sztyefannal, sokszor ellentmondott neki a hit kérdéseiben […]

Így ez a gonosz varázsló, ez a bűbájoskodó nagyon magabiztos lett, szidalmazó szavakkal illette Isten szolgáját és Istent, szemrehányást tett nekik, szidta a keresztény hitet, becsmérelte az evangélium hirdetését és ezt mondta az embereknek:

– Nem félek én a ti Sztyefanotok ellenkezésétől és hiábavaló beszédeitől és az őt körülvevő tanítványoktól. Egyedül mindnyájuk ellen felvértezem magam. És semmit sem jelent számomra, hogy mit beszélnek, még ha bölcseknek tűnnek is. Úgy tűnik, gyorsan legyőzöm őket, és úgy fognak elhullani, ahogyan a széltől reszkető falevelek lehullanak. Mert nem tudnak megállani előttem, de nem is mernek a szemem elé kerülni, elolvadnak, mint a lánghoz közelítő viasz, így nem mernek velem versenyre kelni szavakban, talányokban, vitákban és kérdésekben.

Isten embere, Sztyefan pedig isteni kegyelemmel megerősítette magát, és ezt mondta a varázslónak:

– Ó, te csaló, megrontás forrása, bábeli ivadék, káldeus származék, kánaáni törzs, a sötét homálynál is sötétebb gyermek, értelem nélküli ifjú, az egyiptomi sötétség unokája, a szétzúzott bábeli zűrzavar unokája! Hallgasd meg, mit mond Izajás próféta: „Jaj annak, a ki megitatja felebarátját, epét keverve belé” (Hab. 2,15.). Dávid próféta pedig így szól hozzád: „Mit dicsekedel gonoszságodban, oh, te magabíró? […] Nyelved ártalmakon elmélkedik, s olyan, mint az éles olló, te álnokságnak mestere! Szereted a gonoszt inkább, hogy nem a jót, és hazugságot inkább, mint igazságot szólni. […] Szeretsz minden ártalmas beszédet, és az álnok nyelvet. Meg is ront az Isten téged, teljesen eltakarít, kigyomlál téged a te hajlékodból és kiszaggat téged az élők földéről” (Zsolt. 52,3-7.), azért, mert szidalmazod a kereszténységet. Mondd meg nekem, te megátalkodott, eszetlen bestia, miért szidalmazod és alacsonyítod le a megmentő keresztény igehirdetést, melynek köszönhetően a sötét emberek megvilágosíttattak, melynek köszönhetően az elveszettek megtaláltattak, melynek köszönhetően több tízezernyi jótett történt? Mi jobb az élő Isten szolgálatánál? (vö. Zsid. 9,14.) […] Őbenne kell inkább hinni, és jó, ha tiszteljük, és jobb neki szolgálni, mint a romlást hozó ördögöknek, a lélektelen bálványoknak, megmintázott, kifaragott isteneiteknek, hangtalan tuskóitoknak, néma szobraitoknak, amelyek telítve vannak mindenféle becstelenséggel és szégyenletes dologgal, elkészítőik mindenféle undokságával, minden gonoszságával, megalkotóik minden bűnével. Mert amilyenek maguk a bálványok, olyanok a bennük hívők is, mivel hogy hasonlatosak hozzájuk. Mert Dávid megmondta, hogy „Hasonlók lesznek hozzájuk alkotóik is és mindazok, a kik bíznak bennök”. (Zsolt. 135,18.) Akik a mostani időben a bálványokat szolgálják, az elkövetkező időben „az örök tűzre [jutnak], a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett”. (Mát. 25,41.)

A varázsló és bűbájoskodó először hencegett és dicsérte magát, és egész idő alatt büszkén beszélve így válaszolt:

– „Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? És ki adta néked ezt a hatalmat?” (Mát. 21,23.) Avagy ki küldött téged a mi földünkre, hogy így cselekedj? Hiszen gúny tárgyává tetted isteneinket, szentélyeiket leromboltad és a tűz martalékául adtad, szolgálatunkat és tiszteletadásunkat megbecstelenítetted, és ki akartad irtani hitünket. És nem csak ezt tetted: mert bennünket is, mindnyájunkat rabul akarsz ejteni ravaszságoddal, és magadhoz hasonlókká akarsz tenni. És olyan gonoszul ravasz dolgot tettél, amilyet senki más nem tett, nem tehet, nem mer és nem képes megtenni. Olyan dolgot tettél, amit fülünk nem képes befogadni és nyelvünk nem mer kimondani, mert, aki ilyet tesz, az én megítélésem szerint, méltó a büntetésre és halált érdemel, amit hamarosan el is nyersz tőlem. Mert én nem késlekedek csodát tenni, hogy megsemmisítselek, és sok istenemet megtanítom, hogy elpusztítsanak, hogy az emlékedet is kiirtsák a földről. És hamarosan valóra váltom isteneim bosszúját, és ez lesz a bosszú minden emberemért, aki magáévá tette tőled az üdvözülés óhaját.

Isten szerzetese ezt mondta neki:

– Isteneid, akikkel hencegsz, elpusztultak. Mert megmondatott: „Az istenek, a kik az eget és földet nem alkották, el fognak veszni” (Jer. 10,11.). Vajon nem ilyen volt mindegyik, amelyet kezünkkel ledöntöttünk, doronggal szétvertünk, baltával szétvágtunk, tűzzel megégettünk, és azok erejüket vesztették és eltűntek? És beteljesedtek a híres próféta, Mózes szavai: „Az istenek, a kik az eget és földet nem alkották, el fognak veszni.” (Jer. 10,11.) […] Szégyelljétek magatokat bálványaitok miatt, és nehogy csalódjatok, amikor bennük reménykedtek. […]

A varázsló és jövendőmondó pedig ezt mondta:

– Isteneink, noha te becsmérelted őket, jóindulatuk folytán nem pusztítottak el téged. Ha nem lettek volna könyörületesek, már rég összetörtek, megsemmisítettek volna. Ezért vedd észbe, hogy ők jóságosak és kegyesek, és hogy a mi hitünk sokkal jobb a ti hiteteknél. Mert nektek, keresztényeknek, egy Istenetek van, nekünk pedig sok istenünk, sok segítőnk, sok védelmezőnk van. Jó halzsákmányt adnak, és mindent, ami a vizekben, a levegőben, és ami a mocsarakban és a tölgyesekben és a fenyvesekben és a réteken és a cserjésekben és a sűrűkben, a nyíresekben és az erdeifenyők és a lucfenyők között, és a körülöttük lévő szántóföldeken és más erdőkben található, és mindent, ami a fákon él: mókust vagy cobolyt vagy nyestet vagy hiúzt, és más egyebet, amit fogunk, részt adnak abból, ami manapság hozzátok is eljut. Azzal, amit mi fogunk, a ti hercegeitek is, a bojáraitok is, a főuraitok is gazdagszanak, és abba öltözködnek, abban járnak, dicsekszenek ruhájuk szegélyével, büszkék, hogy alattvalóik, embereik között olyan népek vannak, amelyek mindezekben bővelkednek, hosszú éveken át bővelkednek e javakban és vadásznak rájuk. Vajon nem abból küldenek a Hordába, amit mi fogunk? És az eljut magához ama bizonyos képzeletbeli cárhoz, még Cárgrádba is, a németekhez is, Litvániába is, és más városokba és a távoli népekhez is.

Más vonatkozásban is sokkal jobb a mi hitünk a tieteknél, mert nálunk sokszor egy ember, vagy kettő megy el a medvével harcolni, és legyűri, legyőzi, leteríti és elhozza a bőrét. Nálatok meg sokan mennek egy medve ellen, akár százan is, vagy kétszázan, és néha megtalálják, elhozzák a medvét, néha azonban nélküle jönnek vissza, siker nélkül, semmit sem hoznak, fölöslegesen fáradoztak, ami nekünk nevetségesnek és gyalázatnak tűnik.

De még egyéb vonatkozásban is jobb a mi hitünk: az újdonságok nálunk gyorsan ismertté válnak. Ha valami történik egy távoli vidéken, valamely városban, hetedhét országon is túl: amelyik napon történik valami, még azon a napon, azonnal pontos ismereteink vannak róla. De ti, keresztények, nem egykönnyen tudjátok meg, és sok napon át, hosszú ideig nem tudtok róla. Ezáltal a mi hitünk sokkal jobb a tiéteknél, mivel nekünk sok istenünk van, akik segítenek nekünk.

Isten papja válaszul ezt mondta neki:

– Azzal hencegsz, te átkozott, hogy a sok istenbe vetett hitet emlegeted, és sok istenről beszélsz, ami miatt inkább szégyenkezni kellene, mert megmondatott: „Megszégyenülnek mind a faragott képek szolgái, a kik bálványokkal dicsekednek, meghajolnak előtte.” (Zsolt. 97,7.) És hallgasd meg Dávidot is, aki azt mondja: „a mi Istenünk az égben van, és a mit akar, azt mind megcselekszi”. (Zsolt. 115,3.) „Kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?” (Zsolt. 77,14.) „Mert nagy az Úr és igen dicséretes, rettenetes minden isten felett” (Zsolt. 96,4.) […]

Ezért nem kell nektek sok istenben hinnetek – a sok istenben hívés bálványozó tévely-
gés –, hanem egyedül Istenben kell hinnetek. Hiszen a szent atyák megmondták […]: „Hiszek egy Istenben.” (122–141.)

Ezért el kell vetnetek a sok istenhez kapcsolódó tévelygést, el kell távolodnotok a bálványimádástól, meg kell tagadnotok azt. Szakítsatok az atyáitoktól örökölt hiábavaló élettel, mert Pál apostol megmondta, hogy „ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjöknek hiábavalóságában. Kik értelmökben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szivök keménysége miatt van bennök.” (Eféz. 4,17-18.)

Ezt én nemcsak neked mondom, hanem az egész permi népnek – azoknak is, akik itt vannak, meg azoknak is, akik innen hiányoznak.

Válaszul a varázsló ezt mondta:

– Abban a hitben, amelyben születtem, nevelődtem, éltem és megöregedtem, amelyben egész életemet eltöltöttem, abban is halok meg. Megszoktam, és most öregségemben nem tudom megtagadni és becsmérelni. És ne gondold, hogy ezt én csak a magam nevében mondom, nem – hanem valamennyi ember nevében, aki ezen a földön él. Valamennyi permi nevében mondom ezt neked, hiszen őseink, atyáink, dédapáink, ükapáink is így éltek. Talán én több vagyok náluk? Nem, ez nincs így. Mondd meg nekem, miféle igazság birtokában vagytok ti, keresztények, hogy ilyen merészen megvetitek a mi életünket?

Isten szerzetese így válaszolt neki:

– Halljad, mily erős a mi Istenünk, és melyek hitünk titkai. És elkezdett Isten kegyelméről beszélni meg arról, hogyan gondoskodik rólunk. És így, a Szentírás segítségével a világ teremtésétől kezdve, az ember, vagyis Ádám megteremtésén át eljutott egészen Krisztus keresztre feszítéséig, feltámadásáig és mennybemeneteléig, aztán pedig a világ végéig.

És csak kettesben voltak, beszélgettek egész nap és egész éjjel, nem ettek, nem aludtak, nem tartottak szünetet se, aludni sem feküdtek le, egész idő alatt vitában mérkőztek, szavakkal hadakoztak. És bár a szerzetes sok mindent mondott a varázslónak, úgy tűnt, mintha vízbe öntötte volna a szavait. Mert megmondatott, hogy az együgyű lelkébe nem hatol be a bölcsesség, nem ver gyökeret a tisztátalan szívben.[99]

A varázsló pedig, noha sok tanítást végighallgatott, egyiket sem hitte el, nem fogta fel, amit mondtak neki, nem fogadta el a fentebb elmondottakat, vitába szállt velük és ekképpen válaszolt:

– Én ezt nem hiszem el, mindez hazugságnak tűnik számomra és kitalált dolognak, amit te agyaltál ki. És én nem hiszem el, ha meg nem látom a hit próbáját!

Ezen szavak után, amikor már minden szóból kifogytak, hosszas vita és szóváltás után úgy határoztak, mindketten úgy döntöttek, hogy próbára teszik hitüket. És azt mondták egymásnak:

– Menjünk, rakjunk tüzet és lépjünk bele, hogy átalmenjünk az égő tüzön, a lángokon. Ketten menjünk, együtt, te meg én. És akkor megvizsgáljuk, próbára tesszük hitünket, megtörténik a próbatétel: aki épen, sértetlenül kerül ki, annak a hite igaz, azt követjük majd mindnyájan. Azután hasonló módon teszünk egy másik próbát: kézen fogva egy lékbe lépünk és a mélybe merülünk, a Vicsegda folyó mélyére, és a jég alá bújunk, jó idő múltán, egy szakasszal lejjebb, egy másik léken együtt kibújunk. És annak a hite lesz igaz, aki épen és sértetlenül jön ki, és akkor mindenki annak engedelmeskedik.

És ezeket az egész egybegyűlt nép helyeselte. És minden ember azt mondta:

– Valóban helyesen mondtátok azt, amit most mondtatok.

És amikor a számtalan sok ember összegyűlt, közöttük állva Sztyefan megkérte az egybegyűlteket:

– Férfiak és testvéreim! Hallottátok az ajkunkról elhangzott szavakat? Értsétek helyesen a mondottakat és ítéljetek személytől függetlenül, ne szégyelljétek magatokat egyikünk előtt sem, „hanem igaz ítélettel ítéljetek”! (Ján. 7,24.) Mert nehéz tettet kell végrehajtanom, és én kész vagyok örömmel megtenni és szenvedni. És nem csak erre vagyok kész, hanem örömmel meg is halok az igaz hitért az apostol szerint: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is ő érette.” (Fil. 1,29.) Mert számomra – mondta ő – Krisztus az élet, a halál pedig az Ő elnyerése.

A varázslóhoz fordulva pedig ezt mondta:

– Te meg jobban tetted volna, ha vita nélkül rám, az istenfélőre hallgatsz, aki a jót hirdeti, és tovább semmit sem kérdezel. És a próbatétel nélkül el kellett volna fogadnod az ismertetett tanítást. Mivel azonban olyat akartál, ami kimeríti türelmemet és meghaladja erőmet, és többet jelent a méltóságomnál, így én a Mindenható Isten nagylelkűségére hagyatkozom, és kegyelmében reménykedem, mivel Ő mélységesen bölcs (vö. Róm. 11.33.), mindeneket elrendezett, és amit kérnek tőle, mindenkinek hasznára megadja, megváltásunkat akarja és megtérésünket várja. (vö. Ez. 18,32.)

És az előtte álló emberekhez fordulva ezt mondta:

– Áldott az Úr! (vö. Dán. 3.26.[100]) Vegyetek tüzet, hozzátok ide, gyújtsátok meg ezt a nyitott ajtóval álló szélső házat, és alaposan szítsátok [a tüzet], amíg az egész le nem ég.

És amikor ezt megtették, imádkozni kezdett ekképpen: (142–147.)

 

Az ima

Kegyelmes, Mindenható Isten! „Segíts ki minket a nyomorúságból” (Zsolt. 60,13.), küldd el kegyelmedet (vö. Zsolt. 57,4.), nyilvánítsd ki emberszeretetedet, mutasd meg nekünk az igaz hitet, hadd ismerjék meg az itt lévő emberek, és megismervén azt, megszégyenüljenek és megtudják, hogy „egymagad vagy felséges Isten az egész földön” (Zsolt. 83,19.), én pedig a szolgád vagyok, Téged szolgállak, eltűröm mindezt, és a Te „ellenségeid lármázni kezdtek, és a Téged gyűlölők felemelték fejüket”. (Zsolt. 82,3.) „Boruljanak le előtte a pusztalakók, és nyalják ellenségei a port”. (Zsolt. 72,9.) Ezért „adj nékem jelt javamra, hogy lássák az én gyűlölőim és szégyenüljenek meg, a mikor te, Uram, megsegítesz és megvigasztalsz engem” (Zsolt. 86,17.), mert „jó vagy és kegyelmes”. (Zsolt. 86,5.) […]

És imáját befejezvén „Ámen”-t mondott. Ezután pedig az embereknek ezt mondta:

– Béke veletek! Üdvözüljetek! Bocsássatok meg nekem és imádkozzatok érettem! „kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra […]” (Zsid. 12,1-2.)

És akkor nagy bátran készült belépni a tűzbe. És a varázslóhoz fordulva ezt mondta neki:

– Menjünk együtt, kézen fogva, ahogyan megígértük.

Ám a másik nem ment, megijedt a sistergő tűztől, elszörnyedt és nem lépett bele.

A nép pedig csak állt, az emberek együtt voltak és néztek, és saját szemükkel jól látták, hogyan ég a tűz és lobog a láng, a szentéletű pedig határozottan megragadta a varázslót, megfogta a ruháját, erősen szorította és erővel a tűz felé húzta a varázslót. A varázsló hátra hőkölt. És ahányszor ez megismétlődött, a varázsló, akit vonszoltak, ordítva azt mondta:

– „Eressz el”, (Bír. 16,26.), hagyj békén!

És a szentéletű ismét, harmadszor is próbálkozott, hívta a varázslót, mondván:

– Menjünk, lépjünk mindketten a lángoló tűzbe, amint mondtad, amint elhatároztad és ahogy azt akartad.

De a varázsló nem akart menni.

És Sztyefan azt mondta neki:

– Hát nem a te szavaid voltak, amelyeket korábban mondtál? Nem te válogattad meg, és akartad ily módon az élő Istent megkísérteni? (vö. 1. Tim. 4,10. és Csel. 15,10.) Hogyhogy most nem akarod megtenni?

A varázsló pedig a földre borult, mélyen hajlongott, a lábai elé borult, elismerte, hogy hibázott, erőtlenségét hangoztatta, elismerte, hogy túlbuzgó volt és tévedett.

Az ott lévő emberek pedig háromszor is biztatták, mondván neki:

– Menj, te szerencsétlen! Miért nem mész?

A varázsló pedig háromszor is nemet mondott:

– Nem mehetek, nem merek a tűzhöz érni, remegek és félek a nagy égő lánghoz közelíteni, mivel olyan vagyok, mint a száraz széna, nem merek belelépni, hogy elolvadjak, mint a viasz a tűz előtt (vö. Zsolt. 68,3.), ha nem olvadok el, és nem hamvadok el, mint a viasz és a száraz széna, akkor hirtelen megperzselődöm, és meghalok a tűztől, „és nem leszek többé”. (Zsolt. 39,14.) És „mit használ vérem, ha sírba szállok?” (Zsolt. 30,10.) Varázsló helyemet „más foglalja el”. (Zsolt. 109,8.) És udvarom puszta lesz és hajlékomban nem lészen lakos. (vö. Zsolt. 69,26.)

A szentéletű Sztyefan, miután ily módon legyőzte a varázslót, más módon is győzelmet aratott fölötte: a néppel együtt megfogta és a folyóhoz vezette. És a folyón vágtak két nagy léket, az egyiket feljebb, a másikat távolabb, lejjebb. A felsőt, hogy abba kézenfogva együtt beleugorjanak, az alsót pedig azért, hogy miután a jég alatt odáig mentek, ott kibújjanak.

A varázsló pedig ott is legyőzetve szégyenben maradt. Ott is, háromszoros felszólítás után is nemet mondott.

– Én ezt nem tudom megtenni, ha tízezerszer is azt mondjátok, hogy bűnös vagyok.

Az emberek megkérdezték tőle, mondván:

– Megrokkantál gonosz napjaidban, és most utolértek hibáid. Mondd meg, te átkozott, miért nem léptél be se a tűzbe, se a vízbe, hanem teljesen megszégyenültél?

Válaszul a varázsló ezt mondta:

– Én nem tanultam meg engedelmességre bírni a tüzet és a vizet, de ez a ti Sztyefanotok már gyermek- és ifjú korában megtanulta atyjától, hogyan bírja rá varázslással és bűbájossággal a tüzet és a vizet, hogy a tűz ne égesse meg, a víz ne fullassza meg – mivel hogy kitanították, és ő ezt jól tudja. Én is sok ravaszságot megtanultam életem során, és tudok varázsolni, megbabonázni, ráolvasni, kötni és oldani, látomásokat küldeni, de ezt az egyet nem tudom: rábeszélni a tüzet és a vizet, vagy engedelmességre bírni őket: azt nem tanultam meg az apámtól.

Az emberek ismét kérdést tettek fel neki, mondván:

Mondd meg nekünk, te varázsló, miért cselekedtél így? Tudván, hogy erőtlen vagy, rosszhiszeműen, hitetlenül azt ígérted, hogy hitedért bátran a tűzbe és vízbe mész?

Ő pedig így válaszolt nekik:

– Sztyefan túljárt az eszemen. Amikor megkérdeztem tőle, meg tudja-e tenni azt a ravasz dolgot, azt válaszolta: „Nem tudom megbabonázni a tüzet és a vizet, én ezt nem tanultam meg.” És ezt hallván tőle, én elhittem szavait és azt gondoltam: „Ha nem tudja, amint azt maga mondja, akkor ráijesztek, noha én sem vagyok képes rá.” És mivel ő nem tudta, hogy én nem vagyok képes megtenni, abban reménykedtem, hogy ravaszabb leszek nála, legyőzöm őt és megszégyenítem, és az elcsábított embereket gyorsan kiszabadítom a kezei közül, és visszavezetem őket a régi szokásaikhoz. De, jaj, mindez nem sikerült, és a gödörbe, amelyet én ástam, magam estem bele (vö. Zsolt. 7,16.), a hálóba, amelyet elrejtettem, az én lábam akadt bele. (vö. Zsolt. 9,16.) És állapotom gonoszabb lett az előzőnél (vö. Mát. 12,45.), mivel Sztyefan legyőzött, megszégyenített és balgává tett, teljesen erőtlennek állított be. És nem tudom, mit tegyek, hová bujdokoljak. Szégyen pírja borítja el orcámat, az ócsárlás és szégyen miatt nem nyithatom szóra ajkamat. […]

Az emberek pedig azt mondták neki:

–Te átkozott, magad ismerted el teljes vereségedet. Azt képzeled, hogy Sztyefan varázslattal győzött fölötted, de nem így van, ne ámítsd magad ezzel az evilági hiábavalósággal. Ő egyáltalán nem tanulta ezt, hanem ifjú korától kezdve a szent könyveket tanulmányozta, hogy Istennek tetsszék. És olyan három dologra lelt, mint a hit, remény és szeretet. (vö. 1. Kor. 13,13.) A remény nem csal meg, a hittel pedig a szentek „megoltották a tűznek erejét” (Zsid. 11,34.), a szeretet – annak pedig semmi sem állhat ellen. […] Úgy hogy jól értsd meg, ember, hogy ezzel a három erénnyel tudott győzni fölötted, a hit, remény és szeretet erejével. Mivel ő nagyon reménykedett Istenben, megperzselte az isteni szeretet, és a hitért harcolva gondolkodás, minden kétség nélkül be mert lépni a tűzbe és a vízbe. És te, ember, ha hinni fogsz, még ennél is többet láthatsz. Tehát, akarsz-e hinni és megkeresztelkedni?

A kábult és bűnös nem akarta megérteni, mi is az igazán ésszerű, és ezért kereken megmondta:

– Nem akarok hinni és megkeresztelkedni.

A szentéletű az emberekre tekintve ezt mondta:

– Mindannyian tanúi voltatok mindennek. Mondjátok meg nekem, mit gondoltok.

És ők így válaszoltak:

– Büntetést érdemel.

Ekkor a permi férfiak a varázslóhoz léptek, megfogták és átadták Sztyefannak, mondván:

– Fogd és büntesd meg, mert megérdemli a halált, és szokásainknak megfelelően meg kell halnia, mivel hogy nem hajlik Isten szavára, ócsárolja az Evangéliumot, szidalmazza az Evangélium hirdetését, gúnyolja a keresztény hitet, nem hisz Istenben, nem fogadja el a tanítást, konkolyt vet a búza közé (vö. Mát. 13,15.), és megy, és eltántorítja az újonnan megkeresztelt embereket, megparancsolja, hogy faragjanak ismét bálványokat, és erősen ellentmond szavainknak. Most pedig, mindenek után és mindenek tetejébe, végezetül vitába szállt veled, és nem győzött, hanem legyőzetett, akadékoskodott a hit dolgában, és nem ő győzött a vitában, hanem alulmaradt, nagyon igyekezett, de eredménytelenül, és legyőzetett, minden téren megszégyeníttetett és meggyaláztatott. És mindezek után még csak nem is hisz, és nem akar megkeresztelkedni. Hát hogyne lenne méltó a halálbüntetésre? Hogyne kellene meghalnia? És ha te élve elengeded, halálos büntetés nélkül, akkor további aljasságokat fog elkövetni.

Válaszul Sztyefan ezt mondta az embereknek:

– Nem, nem így lesz: nem emelünk kezet ellenségünkre! Nem sietek kezet emelni reá, és nem büntetem halállal, és nem juttatom halálra, mert Krisztus nem ölni küldött engem, hanem örömhírt bízott rám, és azt hagyta meg, hogy ne kínozzak, hanem szelíden tanítsak és csendesen intsek, azt hagyta, hogy ne büntessek, hanem kegyesen neveljek, amint az megmondatott: „Ha igaz fedd meg engem: jól van az, ha dorgál engem: mintha fejem kenné.” (Zsolt. 141,5.) „Forduljanak hozzám, akik téged félnek, és ismerik a te bizonyságaidat” (Zsolt. 119,79.), mert Krisztus a szent Evangéliumban meghagyta, mondván: „Elmenvén a széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. A ki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül, a ki pedig nem hiszen, elkárhozik.” (Márk, 16,15-16.)

Én nem henyéltem, erőm szerint teljesítettem dolgomat, beszédem gyümölcsét felajánlottam, Isten nevét hirdettem, és a pravoszláv hitet magyaráztam, elmondtam az Ó- és az Új Testamentum tanításait, és semmit sem hallgattam el, és semmit sem titkoltam el. Sőt, azt sem tettem meg vele, amit meg akartam tenni. Csak annyival egészítem ki, hogy a következőt teszem vele: szigorúan megtiltjuk neki, hogy a jövőben a hamis tanítást hirdesse. Egy szó se hangozzék el tőle a bálványok imádatáról és a bálványokba vetett hitről, eltávolíttatik az egyháztól és mindentől, ami a gyülekezetet illeti. Sújtsa őt a lélek kardja, távolíttasson el, mint Simon mágus Péter apostol által (vö. Csel. 8,20-23.), vettessék ki az igaz hitűek közül, ne mutatkozzék a keresztény településeken és határokban, ne legyen az újonnan megkeresztelkedettek között se része, se öröksége (vö. Csel. 8,21.), soha ne egyen és ne igyon velük, semmi közös dolga ne legyen velük. Mert mi köze van a fénynek a sötétséghez? Vagy milyen egyetértés lehet a hívő és a hitetlen között? Az apostol azt mondta: Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül, ne poshassza meg egy kicsiny kovász az egész tésztát. (vö. 1. Kor. 5,6.)

Ezután Sztyefan a varázslóhoz fordult és ezt mondta:

– Hallottál mindent, te, csaló?

A varázsló így válaszolt:

– Igen, tisztelt atya, mindent hallottam, ami elhangzott, és jól megjegyeztem.

A szentéletű ismét megkérdezte:

– Többé nem fogsz aljasságot elkövetni, nem fogod a hitet gyalázni?

A varázsló így felelt:

– Nem, tisztelt atya! Ha aljasnak tűnök szemedben, avagy hited gyalázójának, akkor haljak meg a lábaid előtt.

A szentéletű még azt mondta neki:

– Most sok tanú előtt mondom neked: szigorúan megtiltom, hogy bárhol és bármikor bűnösnek mutatkozz a fentebb elmondottakban. Ha néhány nap múltán kiderül, hogy megszegted tilalmunkat, semmibe vetted szavainkat, akkor a jövőben kanonikus büntetésben, valamint polgári törvények szerinti büntetésben lesz részed. Most pedig azt parancsolom, hogy engedjétek szabadon. Távozz a szemünk elől épen és sértetlenül, de a jövőben vigyázz, mert ha nem vigyázol, azt nagyon megszenveded.

És amikor Sztyefan ezt mondta, a varázslót fogva tartó emberek elengedték a foglyot. Az pedig elugrott, akár egy szarvas, távozott a gyűlésről, örült, hogy nem ölték meg.

Alighogy távozott a varázsló, bizonyos emberek Sztyefanhoz léptek, azt mondták neki, hogy a varázsló hirtelenjében mutatott bűnbánata nem őszinte. Amikor a varázsló Sztyefan okosságán és bölcs szavain csodálkozott, „lelkiismeret által vádoltatván” (Ján. 8,9.) tudta, hogy Sztyefan igazat beszél, és jámborságra okítja. De fogságban tartotta a saját ravaszsága, amely a varázslásnak köszönhetően rögződött nála, s az, mint kantár és zabola (vö. Zsolt. 32,9.) szorította, ködöt bocsátott reá varázslói mivolta, nem akart a való világra tekinteni, de többet mondok: nem is volt képes rá. És ezért, feledvén Sztyefan minden szavát, ismét visszatért régi, gonosz szokásához.

Az igazhitű pedig ezt mondta:

A varázslóval folytatott vitánkról, amely alatt ő majdnem meghalt, elmondhatjuk, hogy „tűzbe-vízbe jutottunk, de kihoztál bennünket bőségre”. (Zsolt. 66,12.) Mert miután a varázsló távozott, a hosszas vita után mi békére leltünk. A nagy fáradtság és a sok beszéd után nyugalomhoz juttattál bennünket.

Ezzel befejezzük a varázslóról szóló elbeszélésünket, és itt pontot teszünk utána.

Ezenközben az igazhitű az ott lévő és különböző helyekről jött emberek közül megkeresztelte azokat a férfiakat, nőket és gyermekeket, a csecsemőket is beleértve, akik hittek, és készen álltak a szent keresztségre, akik újjá akartak születni „az újjászületésnek fürdőjé”-ben (Tit. 3,5.), akik fel akarták venni Krisztus jelét, akik a szent keresztséghez járultak. Mindnyájukat hívta, tanította és megkeresztelte, és ez valósággal szokásává vált, és állandóan így cselekedett.

A munka pedig, amellyel ő foglalatoskodott, a könyvírás volt, mégpedig oroszról permire fordította őket, de sok esetben görögről permire is. És nem keveset pazarolt el egészségéből ezen foglalatossága során, hol szent könyveket olvasva, hol azokat másolva. Ez volt az állandó dolga, eközben szokásos virrasztásai során sok éjszakát töltött alvás nélkül. Jórészt nappal is dolgozott, hol két kezével dolgozott, hol a templom számára vagy a maga és emberei számára szükséges dolgokat szervezte és rendezte.(146–161.)

 

Püspöki szolgálatáról

És amint szaporodtak a tanítványai, a különböző helyeken, a különböző folyók mentén és a településeken nőtt a keresztények száma, itt is, ott is szent templomok épültek. És Sztyefan szükségesnek találta, hogy püspököt keressen, állítson és hozzon oda. Egyszerűen szólva, az a föld határozottan püspököt követelt magának, mivel hogy a metropolita és Moszkva messze van tőle: amilyen messze van Cárgrád Moszkvától, olyan messze van Moszkva a távoli Permtől.

No meg, hogyan is lehetnének püspök nélkül? Ki tud ilyen távoli, hosszú utat gyakran megtenni a püspöki teendők ellátása érdekében, a püspökre tartozó dolgok elvégzése vagy az egyház irányítása érdekében, vagy azért, hogy lelkészeket, papokat, diakónusokat és szerzeteseket szenteljen, vagy templomot alapítson vagy szenteljen, vagy még sok olyan dolgot elvégezzen, amihez azokon a helyeken püspökre van szükség?

És miután mindezt megtanácskozta fő segítőivel, ezen okokból útnak indult a távoli földről, vagyis Permből Moszkvába Dmitrij Ivanovics nagyfejedelemhez és Pimenhez, aki akkor metropolita volt. És elmondta nekik, mi célból jött a távoli földről Moszkvába, és ezt előadván ezt mondta:

– Keresni és találni kell itt maguknál egy olyan embert, akit megtesznek püspöknek és elküldenek velem a Permi földre. Azoknak az embereknek nagy szükségük van püspökre, mivel hogy beérett a termés, „az aratni való sok, de a munkás kevés”, és ezért kérjük „az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Mát. 9,37-38.), hogy az eljöjjön oda a püspökségébe, hogy Isten közreműködésével és segedelmével társam legyen az ige hirdetésében. És én együtt szolgálok és dolgozom és szenvedek vele minden jóra irányuló tevékenységben.

Ezt hallván, a nagyfejedelem és a metropolita elcsodálkozott, dicsérték az elképzelést, nagyon tetszettek nekik Sztyefan szavai, és megígérték, hogy teljesítik kérését.

A metropolitának sok volt a gondja, miközben szüntelenül felügyelt a békességre, a metropóliájához tartozó városokra és falvakra, egyházmegyékre, a sok lelki bárányára, különösen pedig az újonnan megkereszteltekre. És állandóan ezen gondolkozott és találgatott, keresgélt és kérdezősködött, hogy találjon, leljen, kiválasszon valakit, akit elküldhetne Permbe püspöknek.

[…]

Egyiknek egy valaki jutott eszébe, a másik mást jelölt, a harmadik megint más nevet említett. A metropolita pedig azt mondta:

– Nem, nem így lesz. Bár valóban jók ezek is, de egyikük sem lesz püspök. De íme, találtam az Ószövetségben egy sokat mondó részt: „találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát” (Csel. 13,22.) – ugyanígy én is megtaláltam most Sztyefant magát, a jóságos, okos, bölcs, meggondolt és hozzáértő, és minden erénnyel ékes férfiút, aki sokakkal összehasonlítva, sokakhoz képest méltóbb, és a mostani időkben alkalmas erre a méltóságra. Úgy gondolom, hogy alkalmas, hogy tevékeny ember. Azon kívül pedig Isten kegyelmével teljes, a tanításhoz tehetsége van, amelyet ő elnyert, és tálentuma, amely rábízatott, és okos, bölcs beszédű férfiú. És különböző írásokat ismer, és különböző nyelveken beszél az emberekkel, és lelki és testi érzéseinél fogva jóra alkalmatos ember.

Amint ezt a főpapok, az öregek, a könyvek ismerői és a klerikusok meghallották, egy emberként ezt mondták:

– Valóban jó ember és méltó a kegyre.

Különösen a nagyfejedelemnek volt kedvére ez a megbizatás, mivel ő régtől fogva ismerte és szerette Sztyefant.

A metropolita és a nagyfejedelem miután végiggondolták és megvizsgálták, látták és hallották, mily jámbor ez a férfi, hogy nemes kívánságok töltik el, és szilárd a hite, és hogy tanítói cím ékesíti, és hogy térítői munkába kezdett és azt folytatja, és hogy méltó a kegyre, egybegyűjtötték a püspököket, papokat és egyéb klerikusokat, és a metropolita Isten kegyelmével, a nagyfejedelem engedelmével, saját belátása szerint és az egész papság és az emberek kívánságára megtette Sztyefant a Permi föld püspökének, amelyet ő szentelt meg szent keresztséggel, amelyet ő tanított keresztény hitre, ahol ő Isten nevét hirdette, ahol ő különleges, félelmetes és dicső dolgokat vitt véghez, amilyeneket előtte ott senki sem vitt véghez, ahol ő bálványokat döntött le és szent templomokat emelt és zarándoklatokat szervezett és szent ikonokat állított és megtanította az embereket Isten tiszteletére és ezeket a megkeresztelt embereket megmentette az ámítástól és Istenhez vezette. Ezen emberek számára térítőnek és törvényhozónak tétetett meg, ahogy azt Dávid mondta: „Rettentsd meg, Uram, őket, tudják meg a pogányok, hogy halandók ők.” (Zsolt. 9,21.)

A Tohtamissal vívott csata utáni télen nyert felszentelést.[101] Amikor Mihailt, a szmolenszki püspököt is felszentelték. Egy időben szentelték fel őket.

Felszentelése valahogy szokatlanul szép és meglepő volt, úgy hogy én kész voltam csodálkozni. Amint azt az Ószövetségben, a Saulról, Kis fiáról szóló részben olvashatjuk, akit apja, Kis elküldött, hogy keresse meg a szamarakat, és az elmenvén Sámuel prófétával találkozott, aki is felkente Izráel királyává (vö. 1. Sám. 9-10.), s így váratlanul többet kapott a várhatónál, ugyanígy szentéletű atyánk, Sztyefan püspök is váratlanul többet kapott a vártnál. Hiszen a permiek ezzel küldték Moszkvába: „Menj, és keress nekünk püspököt, keress nekünk szentatyát, s amint megtalálod, térj vissza hozzánk, hozd magaddal őt is.” Ő pedig, aki püspököt keresni indult el, nélküle tért vissza, egyedül jött, senkit sem hozott magával. Elment püspököt keresni, és váratlanul maga lett a püspök, hiszen nem tudhatta, mi fog történni, hogy ő maga lesz a püspök. És nem törekedett főpapi méltóságra, nem ravaszkodott, nem igyekezett, nem akart feltörni, senkit sem fizetett le, nem adott baksist. Senkinek sem adott semmit, és senki sem fogadott el tőle semmit a kinevezésért – sem ajándékot, sem baksist, sem egyebet. Hiszen nem volt mit adnia, mert nem szerzett vagyont, neki magának is a jólelkű, Krisztust szerető és szenvedést tűrő emberek adták, amire szüksége volt, mivel látták, hogy Istenért történnek a dolgok. És a metropolita Isten kedvéért és az újonnan megkereszteltek megváltásáért tette meg püspöknek.

És amikor a felszentelés után megfelelő számú nap telt el, a nagyfejedelem és a metropolita elbocsátotta Sztyefant, a fejedelem, a metropolita, a bojárok és más krisztushívő emberek ajándékokkal látták el, ő pedig visszatért a saját földjére és ment a maga útján, örvendezett és áldotta Istent, aki igen jól elrendezett mindent. (vö. 1. Móz. 1,31.)

És megérkezvén püspökségébe, ismét hozzálátott előző munkájához, és tette megszokott dolgát, és merészen hirdette Isten igéjét, és akadály nélkül tanította az embereket, mindenütt kutatta, nem maradtak-e valahol megkereszteletlenek. És bárhol talált rájuk, pogányságukból megtérítette és megkeresztelte őket.[102]

Minden megkereszteltjét arra tanította, hogy hitben éljen és továbbra is előre haladjon, amint azt az apostol meghagyta: „azokat, a melyek a hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén […]” (Fil. 3,14.) És a permi írásra tanította őket és könyveket írt nekik és szent templomokat épített és szentelt fel nekik, ikonokkal díszítette, könyvekkel látta el őket és monostorokat épített és szerzeteseket avatott és apátokat nevezett ki, papokat és diakónusokat maga szentelt fel és alszerpapokat állított.

És papjai permi nyelven mondták a liturgiát, tartották a reggeli és esti istentiszteletet, permi nyelven énekelt a kórusvezető, a felolvasók permi nyelven olvastak, az énekesek minden éneket permi nyelven énekeltek.

És csodát láthattak azon a földön: ahol azelőtt bálványimádók és ördögimádók voltak, ott istenimádók jelentek meg, ahol azelőtt bálványtemplomok és imádóhelyek, áldozóhelyek és szertartáshelyek voltak, ott szent templomok és monostorok emelkedtek, és imádkozó helyek keletkeztek, kiűzetett a bálványokról szóló hazugság, a bálványimádat, felragyogott az isteni értelem kegyelme, felvirágzott a keresztény hit.

És erről más földeken, sok városban és faluban is tudomást szereztek. És ezt hallván az emberek Istent dicsőítették érte, és módfelett örvendeztek. Hiszen valóban örülni kell, amint azt a Megváltó mondta: „örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén” is (Luk. 15,10.) – itt pedig nem egy, nem két ember van, hanem az egész Permi föld!

És ki ne csodálkozna ezen? Hogy ne örülnének őszintén? Sőt, nagyon is hálát kell adni érte Istennek, és dicsőíteni kell Őt, aki ilyen nagy kegyet gyakorolt a Permi földdel. Dicsőség Istennek a kimondhatatlanul nagy ajándékért, aki az elbitangolt és elveszett népeket a megváltás felé terelte, a hitetleneket hivőkké tette, a kereszteletleneket a keresztelés által magához terelte!

Mert mi lehetne jobb annál, amikor az addig hitetlen népek az Istenben való hit felé fordulnak, a hitetlenségből a hitre váltanak, megkeresztelkednek? […] „És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil. 2,11.) (160–171.)

 

Sok nép elhivatásáról és megtéréséről

Így ez a most Perminek nevezett föld hosszú ideig kereszteletlen maradt, kereszteletlenül élt, amíg az utóbbi időben Isten kegyelme által, és Sztyefan, a dicső püspök erőfeszítései és hősi tettei segítségével meg nem kereszteltetett, mely Sztyefan a szent tanítás fényében felragyogott a permi földön, megvilágosítván azokat, „a kik setétségben és a halálnak árnyékában ülnek” (Zsolt. 107,10.), bálványimádásban tévelyegnek, ahhoz hasonlóan, ahogy azt Péter apostol mondta: mint sötét helyen világító szövétnek, amíg virradni nem kezd, és fel nem ragyog a hajnal a szíveikben. (vö. 2. Pét. 1,19.) Mert amint az olajjal töltött mécses is erősebben világít, szüntelenül fényt bocsát ki, így Sztyefan is fényre gyúlt Isten igéje által, és megvilágosította vele az embereket, szorgalmasan tanította, térítette őket, amíg Krisztus be nem világította lelküket.

És mint az isteni gondoskodás által felizzított szén, felégetett a Permi földön minden bálványozó csalárdságot, és a hitetleneket hittel világosította meg. Mert ez a püspök kitartó türelmet tanúsított, nagy energiával dolgozott és munkálkodott, nevelte az embereket, térítette és okította őket, az igaz hit minden tételét megmagyarázta, a szent Evangéliumot szabadon idézte, s közben az isteni apostoli tanításokkal is nevelt, elmondta a próféták és a próféciák igéit is. Ez az Isten által tanított férfiú mind az ószövetségi, mind pedig az újszövetségi tanítást az ajkán hordozta, és az isteni Lélek irányította, vezette és mozgatta, igazi isteni értelemmel világosította meg az embereket. (178–179.)

 

A permi ábécéről

És nemcsak a szent keresztség segítségével oktatta őket, hanem ábécét is alkotott nekik, könyvbéli ismeretekkel ajándékozta meg őket és írást adott nekik – új ábécét, amelyet ő alkotott meg, az addig ismeretlen permi ábécét, amelyet ő állított össze, és azokkal a betűkkel sok könyvet írt, megadta nekik azt, amivel addigi létük során nem rendelkeztek. Mivel a megkeresztelkedés előtt a permieknek nem volt írásuk, és nem értették meg a leírottakat, és egyáltalán nem tudták, mi a könyv. Csak mesemondóik voltak, akik a világ teremtéséről és Ádámról és a népek szétválásáról és más egyebekről meséltek, inkább hazugságokat mondván, mint igazat. Így pazarolták el valamennyi évüket és egész életüket.

Ám a kegyelmes, emberszerető Isten, aki mindent az ő emberei javára fordított, és nem hagyta értelem nélkül az emberiséget, hanem minden eszközzel az értelem, a megváltás irányába terelgette, megsajnálta a permi nyelven beszélő embereket és kegyet gyakorolt velük, kiemelte és nekik ajándékozta -– mint régen Besáléelt Izráelben, miután eltöltötte azt bölcsességgel és mindenféle mesterséghez értő tudománnyal (vö. 2. Móz. 31,1-5, 36,1.) – ezt a Sztyefant, a jóságos és áhítattal teli férfiút, és elküldte hozzájuk. Ő pedig írást alkotott nekik, összerakta és kialakította a permi ábécét.

És amikor ez megtörtént, ezt látván és hallván, sok ember elcsodálkozott, nemcsak a Permben élők, hanem a más városokban és földeken élők is. Különösen Moszkvában csodálkoztak, mondván: „Hogyan tudott ez az ember permi könyveket alkotni?” És: „Honnan adatott neki a bölcsesség?” Mások pedig azt mondták: „Valóban, ez az ember egy új filozófus.” Konsztantyin, akit Kirill filozófusnak is neveztek, alkotta meg a szláv ábécét harmincnyolc betűből. Sztyefan a görög ábécé betűinek számához hasonlóan huszonnégy betűt alkotott. Egyes betűk a görög jelek formáját követik, mások pedig a permi nyelv hangjainak jelölését szolgálják. Az első betű, csakúgy, mint a görög ábécében az „az”.

Legelőször a zsidó ábécé létezett, ezt vették mintául a görög grammatikusok, utánuk következett a római ábécé és a többi, sok másik, sok év múltán pedig megalkották az orosz ábécét, mindezek után pedig a permit. A zsidó ábécé első betűjét „alf”-nak nevezik, a görög ábécé első betűi az „alfa, béta”, a szíriaié pedig „alef, be”, a jugoré „afaka, baszaka” [sic!],[103] az oroszé „az”, a permié pedig „a, bur”.

De nem nyújtom az elbeszélést azzal, hogy mindegyikről beszélek – hiszen sok írás és sok ábécé van –, inkább felsorolom a permi ábécé betűinek nevét: a, bur, gai, doi, e, žoi, džoi, zata, zita, i, koke, lej, meno, neno, vo, pei, rei, sii, tai, c”, čery , š”j, y, e, ”, o.[104]

Egyes korlátolt elméjűek azt mondták: „Miért csináltak permi (nyelvű) könyveket?” Vagy: „Miért alkották meg a permi ábécét?” Hiszen azelőtt, régtől fogva nem volt írás Permben: ez a szokásuk, régtől fogva nincs írásuk, és úgy élték életüket írás nélkül. Most pedig, amikor véget érnek az évek, az utolsó napokban, a hetedik ezres számainak végén, ilyen rövid időre, mindössze 120 évre a világ végezetétől ábécét alkotni?! Ha szükség van rá, jobb lett volna a meglévő orosz ábécét átadni nekik és megtanítani őket rá. (178–183.)

Ezért azt gondolom, hogy az orosz írás nagyobb tiszteletet érdemel, mint a hellén, mivel hogy szent ember alkotta meg. Kirillre, a filozófusra gondolok. A görög ábécét pedig kereszteletlen hellének hozták létre, akik pogányok voltak.

Ugyanígy a permi írás is, amelyet Sztyefan alkotott meg, jobb a hellénnél: ott Kirill, itt Sztyefan, mindketten jó és bölcs emberek voltak és egyformán gondolkoztak, hasonló módon nagy tettre vállalkoztak, és azt véghez is vitték. És mindketten Istenért munkálkodtak: az egyik a szlávok, a másik a permiek üdvözüléséért. Fényes csillagként megvilágították a népeket. […]

Ha pedig valaki egy szót is szól a permi ábécé ellen, szidja azt, hogy nem jól alkották meg ezt az ábécét, és ki kellene javítani, még azt is mondjuk nekik, hogy:

A görög ábécét is sokan csiszolgatták: […] Hisz sokkal kényelmesebb a készet javítgatni, mint nekilátni valaminek, és elejétől megalkotni. Mert, ha valaki egy görög írástudót megkérdez: „Ki alkotta meg az ábécéteket vagy fordította a könyveiteket, és mikor?” – ritka, amelyik válaszolni tudna rá, és kevesen tudják. Ám ha az orosz grammatikusoknak teszik fel a kérdést: „Ki alkotta meg az ábécéteket és fordította a könyveiteket?” – mindegyik tudja, és azonnal azt válaszolja:

A Kirillnek nevezett Szent Konsztantyin filozófus – ő alkotott ábécét nekünk, és fordította le görög nyelvről a könyveket oroszra a testvérével, Metóddal együtt, aki később püspök volt Moráviában. […]

Ha pedig egy permit kérdeznek meg: „Ki szabadított ki benneteket a bálványimádás rabságától, és ki alkotott számotokra ábécét, és ki fordított könyveket?” – akkor a permiek mély átérzéssel, örömmel és készségesen azt válaszolják:

– A mi jóságos, szentéletű Sztyefanunk, aki teljesen megvilágosított bennünket, a bálványimádás sötétségében élőket. Mert nemcsak a szent keresztség által világosított meg bennünket, hanem minden oldalról megvilágított szent könyvekkel is, bőségesen ontotta ránk az isteni kegyelem kettős sugarát. Az Úr adta őt nekünk, mivel: „Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságunk szerint. Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt.” (Zsolt. 103,10-11.) „Nem az igazságnak cselekedeteiből, a melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szent Lélek megújítása által, Melyet kitöltött reánk bőséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által; Hogy az ő kegyelméből megigazulván, örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint.” (Tit. 3,5-7.)

Ez a Sztyefan sok jót adott nekünk és sok jót előmozdított. Törvényt, hitet, keresztséget adott nekünk. Megadta az írás ismeretét és a könyvek megértését is. Ábécét alkotott számunkra egyes-egyedül. Egyedül találta, gondolta ki, állította össze, és senki sem segített neki, és senki sem tanította rá, nem irányította, egyedül az Úr segített neki és okosította meg. Hiszen beszédének „megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyüeket.” (Zsolt. 119,130.)

És Isten áldása volt rajta. Egyedül az Úr okosította meg, egyedül az Úr vezette, aki úgy vezette Józsefet, mint juhnyájat, őrizte Izráelt (vö. Zsolt. 80,2.), és nem volt neki idegen istene, egyedül Izráel Istene, aki nagy kegyelmet gyakorolt, miáltal megszeretett bennünket, megkegyelmezett nekünk, nekünk adta szolgáját, Sztyefant. Az pedig oroszról permire fordította nekünk a könyveket.

– És mikor történt ez, mely időben?

– Nem régen, a világ teremtésétől számítva a 6883. [1375.] évben […] akkor a Hordában, Szarajban Mamaj „uralkodott” a tatárok fölött, „de nem örökre”, Oroszországban pedig Dmitrij Ivanovics nagyfejedelem, metropolita pedig egyáltalán nem volt azokban a napokban Oroszországban, de várták, hogy metropolita érkezzen Cárgrádból, akit az Isten ad.

Ezek az adományok, amelyekkel Isten megajándékozta a Permi földet. Innen kezdődött a hit, a gonoszság pedig elűzetett. Így vették fel a keresztséget azok az emberek, így váltak méltóvá az ábécére, így sokasodtak a keresztények, így szaporodott az ige nyája, így virágzott szépen „a seregek Urának szőlője” (Ésa. 5,7.), bővelkedett az erény gyümölcsében, így sokasodott Krisztus egyházának papsága és terjedt az igaz hit.

Sztyefan püspök pedig látván, hogy emberei megkeresztelkednek és Istenhez fordulnak, megerősödnek hitükben, örvendezett nekik. Ezért a jót nagyra értékelő atya hálával dicsérte Istent, nem a maga javát óhajtotta, hanem sokakét, hogy azok üdvözüljenek.

Egyszer azonban, ellenőrizni akarván híveit, és meg akarván győződni, erős-e a hitük, meg hogy jobban higgyenek, hogy megerősítse őket hitükben, azt mondta nekik:

– Eleddig tejjel tápláltalak benneteket, mostantól kezdve azonban kemény eledellel kell etetnem és száraz kenyérrel kell táplálnom titeket. (vö. Zsid. 5,12-14.) Tehát most már „mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből”. (Jak. 2,18.) Ha erősen hisztek, akkor most már tegyetek bizonyságot hitbéli meggyőződésetekről. És ha valaki közületek hűséges és bölcs akar lenni, legnagyobb akar lenni mindenki között, és mindenkinél jobban szeret engem, az keresse meg és derítse ki, van-e valahol eltitkolt bálvány: vagy a saját házában, vagy valamelyik hozzátartozójánál, vagy a szomszédjánál, avagy valahol máshol elrejtve, ha pedig megtalálta, hozza elő, hogy mindenki lássa, és hitbéli buzgalmában saját kezével törje össze. Ha pedig valaki így cselekszik, azt én mindenkinél jobban fogom szeretni, megdicsérem és megajándékozom.

Ezt hallván, az emberek egymást megelőzve igyekeztek megtudni, hol található elrejtett bálvány, és megtalálni azt, nehogy valaki más őket megelőzve mutassa ki igyekezetét. És érdekes volt akkor megfigyelni őket: ha valaki képmutató módon hivőnek mutatván magát, el akarta volna titkolni a bálványát, nem tehette volna meg. Mert mindegyikük megkereste a saját házánál, mivel félt, nehogy valaki más leleplezze. Sőt még nagyon jó vádlói is voltak egymásnak, mivel szomszédok lévén, ismerték egymás titkait. És ezen oknál fogva házaik végezetül megtisztultak, teljesen megszabadultak a bálványoktól. És az emberek, a feleségeket és gyermekeket is beleértve, megerősödtek hitükben.

Sztyefan püspök nagyon értett a könyvekhez. Ezzel az erénnyel ékesen tettekkel és szavakkal is szembe tudott szállni a bálványimádókkal, és le tudta leplezni azokat, akik ellentmondtak neki. Jól ismerte a könyveket és mindent értelmezni tudott, meg tudott magyarázni, ami a Szentírásban nehéz és érthetetlen volt. És ezzel az adománnyal bőségesen ellátta a Szentlélek, úgyhogy sok ember csodálkozott, álmélkodott az általa kapott isteni kegyen: a hitetlenek körében, közöttük élvén, egyedül ő tudott jól beszélni, ő volt az apostoli és prófétai igék egyetlen hirdetője, aki jól értelmezte a próféták beszédeit és jóslatait. A sok hasonló közül egyedül reá emlékeznek.

Szeretett alamizsnát osztani, szívesen befogadta a zarándokokat, táplálta a koldusokat, ellátta a vendégeket. Emberek segítségével hányszor – sokszor – hozott gabonát Vologdából Permbe, és azt semmi másra nem használta fel, még a maga számára sem, csakis a zarándokok, a vándor emberek és más rászorulók szükségleteire fordította. És amint régen József búzát osztott Egyiptomban és táplálta az embereket és etette őket az éhezés napjaiban, ugyanúgy Sztyefan is kenyérosztó volt, aki jóllakatta az embereket. De Sztyefan még több is volt Józsefnél. József csak azért volt az emberek táplálója, mert ő osztotta a gabonát, de nem ingyen adta, mindenkitől megkérte az árát, emez pedig jól elrendezte a dolgot, ára nélkül, ingyen adta mindenkinek. Amint azt Ésaiás próféta mondta: Akinek nincs kenyere, gyertek, vegyetek és egyetek pénz nélkül. Mire értékelitek a kenyereteket? (vö. Ésa. 55,1-2.) És József csak a testet táplálta, Sztyefan pedig nemcsak a testüket, hanem a lelküket is táplálta – a tanításra, a Szentírással való tanításra gondolok –, kétszeresen is táplálta az embereket: a testüket a föld gyümölcseivel, a lelküket tanítással, ami az ajkak gyümölcse. Ily módon ő mindkét értelemben táplálta az embereket és oltotta éhségüket.

Mert éhségen én nem csak a kenyér hiányát értem, hanem a másik éhséget is, amelyik nem kevésbé kínzó az előzőnél, amikor egyáltalán nem lehet meghallani Isten szavát. Így az a föld, amelyiket azokban a napokban kétféle éhség kínzott, kétféle táplálékot is kapott. Hiszen megmondatott „hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével”. (Luk. 4,4, vö. még 5. Móz. 8,3.) […] Így nemcsak az érzékek által élvezhető étel adatott meg, hanem megadatott a lelki táplálék is. És szüntelenül folyt az isteni tanítás: étkezés előtt, étkezés alatt és étkezés után is a zsoltárokat olvasták, miután pedig ittak – énekeltek.

Mert gyakran rendezett nagy vendégséget a sok zarándoknak és érkező vendégnek, a csónakkal érkezőknek és távozóknak, és nem engedte, hogy csak úgy egyszerűen, ahogy adódik, elmenjenek, mindenkinek legelőször nála kellett látogatást tennie, hogy áldását fogadja, egyen és igyon, üdvözlésben részesüljön tőle, tanításban és megvendégelésben és vigasztalásban és imádkozásban legyen része, és csak miután áldását vette, mehetett tovább eltervezett útján, mivel Isten Sztyefant sok lélek megmentésére küldte el.

Amikor pedig közeledett halálának ideje, úgy két vagy több hónappal előtte, összehívta az újonnan megkeresztelt permi embereket, és miután összegyűjtötte, a szokásos tanításban, de inkább utolsó tanításban akarván részesíteni őket, azt mondta nekik:

– Testvérek, atyák és fiúk, permi férfiak! Hálát kell adnunk Istennek, Urunk, Jézus Krisztus Atyjának és dicsőítenünk kell Őt hitünkért, a ti megtérésetekért és megkeresztelkedésetekért, aki nagy kegyelme által az újjászületés medencéjében az élet reményére, a mennyekben rátok váró szépséges és véget nem érő örök élet reményére megszült benneteket. […]

És íme, most itt van elmenetelem ideje, tudjatok róla. De ha valaki kishitű, helyesebben rosszhiszemű lesz, úgy gondolja, azt találja ki, hogy a fényből a sötétségbe távozik, el akarja hagyni az élő Istent, meg akarja tagadni a keresztény hitet, és le akarja rombolni, amit felépített, mit mondunk válaszként az ilyen embernek? Csak annyit, hogy én mentes vagyok ettől, ez engem nem érint. Ez az ember maga feleljen magáért a végítélet napján. Vagy pedig egyáltalán ne feleljen. Mert én teljesítettem, ami erőmből telt, és Isten sok igéjét elmondtam nektek, és mindet, amit meg kellett tennem, megtettem, és nem hagyván pihenést állkapcsomnak, belefáradtam a tanításotokba. Túlerőltettem magam a hangos beszédben. Elhallgatott a torkom. Ennél többet mit akartam még tenni, amit nem tettem meg? Csak azt, amit most elmondok:

[…] És ismét Pál szavait idézem, aki azt mondta: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsid. 3,12.) […] És Pál, amikor Milétoszból Jeruzsálembe ment, azt is mondta az Efézusbeli papoknak: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett. Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, a kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják.” (Csel. 20,28-30.)

Ezért, testvéreim, senki se tántorítson el benneteket hazug tanításokkal és eretnekséggel, „senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel”. (Eféz. 5,6.) […]

És beszédemet befejezve Istenre bízlak benneteket, amint Pál mondotta: „És most, atyámfiai, ajánlak titeket az Istennek, és az ő kegyelmessége igéjének, a ki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt.” (Csel. 20,32.) Ő megmenthet benneteket, mert Ő a mi üdvözítőnk, dicsőség néki örökkön-örökké, ámen.

Az emberek pedig végighallgatván beszédét, azt mondták:

– Dicsőség Istennek, aki bölcsességet adott néked, dicsőség annak, aki téged okossá tett, dicsőség annak, aki rajtad keresztül minket megvilágosított!

A szentéletű Sztyefan püspök eleget tanította az embereket, mivel nemcsak a mostani egy alkalommal tette, hanem máskor is, szünet nélkül. Mert megszokott dolog volt számára, hogy mindig tanítsa az embereket. Mivel elmenetelére, az előtte álló útra készült, és ezért imádkozott az emberekért, a következő imát mondta el: (186–203.)

Az ima

Hálát adok neked, Uram, Mindenható Szent atyám, az egyszülött Fiadnak és életet adó Szent Lelkednek. Tekints le, Uram, ezekre az újonnan megkeresztelt emberekre és ezekre az igehirdető bárányaidra, akiket én méltatlanként hozzád vezettem a hitben, és kegyességeddel tisztítsd meg lelküket és testüket, és tekintsd meg a szőlődet, amit jobboddal ültettél. (vö. Zsolt. 80,15-16.) […]

Miután az embereket tanította és megáldotta és imát mondott, Sztyefan távozott. Amikor először ment arra a földre és elkezdett tanítani, imádkozott, és amikor elment, ismét imát mondott. Ahogyan kezdte, elvégezvén dolgát, imával zárta le és pecsételte meg azt. És azután elment a Permi földről Moszkvába.

Amikor elérkezett élete éveinek vége, elkövetkezett elmenetele, és eljött elhunyásának órája, úgy alakult, hogy azokban a napokban Moszkvába ment Kiprian metropolitához. A metropolita pedig igen szerette őt, valamint ő is a metropolitát. Hozzá igyekezett, nagy utat tett meg, és hosszú ideig volt úton bizonyos szent dolgok és egyházvezetési kérdések miatt, és törvények, szabályok és egyéb, az emberek üdvözülésével kapcsolatban szükséges kérdések miatt. És akkor néhány napos betegség után Moszkvában elhunyt. Mert az apostol szavai szerint, miután a nemes harcot megharcolta, teljesítenie kell a természet rendjét. (vö. 2. Tim. 4,7-8.)

De elhunyta előtt, amikor beteg volt, és betegágyán feküdt, és a testvérek gyakran meglátogatták, és egyesek körbeállták, mások előtte ültek, és még a nagyfejedelem is eljött látogatására, és sok bojár többször is meglátogatta, ő pedig ott nagyon beteg volt, akkor egyszer csak magához hívta papjait, sekrestyéseit, alszerpapjait és mindenkit, aki vele volt, valahányan csak vele érkeztek a Permi földről, és így szólt hozzájuk: (202–205.)

 

Tanítás

Testvéreim, hallgassátok meg ajkaimról elhangzó szavaimat. Most visszabocsátalak titeket a Permi földre. Elmenetelem után menjetek és mondjátok meg nekik, az újonnan megkeresztelt permi embereknek és minden közeli és távoli embernek, tudassátok velük szavaimat – amit én nekik írva írván vagy szóban parancsolok. Mondjátok el nekik, amit hallottatok és láttatok.

Mert az utolsó szavaimat akarom elmondani, melyek után már nem fogok beszélni, hiszen elér a vég: eljött a napja, közeleg az órája, itt az ideje. Mivel azonban jó, ha az ember utolsó leheletéig igaz hitéhez tartja magát, mondjátok meg nevemben az embereknek a következőket.

Én most elmegyek tőletek, és a továbbiakban nem fogok veletek élni.

Elmegyek atyáim útján, ahová mind elmentek.

Meghalok, mint minden élő a földön.

Tartsátok be, emberek, Istennek törvényét.

Vigyázzatok magatokra, gyermekeitekre, őrködjetek és imádkozzatok, tántoríthatatlanok maradjatok a hitben.

Ne csüggedjetek és erősítsétek meg szíveteket.

Védelmezzétek a hitet keményen, óvakodjatok az eretnekektől, őrizkedjetek a hit megmételyezőitől, védekezzetek az előforduló egyházszakadásoktól és az adódó viszálykodástól, őrizkedjetek minden végzetes eretnekségtől, tartózkodjatok egykori bálványimádásotoktól, senki se csábítson el benneteket gonosz szavakkal.

Hiszen tudjátok, testvéreim, milyen szerencsétlenség ért engem, milyen gyötrelmet éltem át a Permi földön, és mennyit szenvedtem abban az országban, miközben a hitet erősítettem, kereszteltem, törvényt adtam, szüntelenül nagy gondban voltam, éjjel-nappal kértem Istent, nyissa meg előttem kegyelme kapuját, fogadja el könyörgésemet és mentse meg gyermekeit. Isten pedig szereti az embereket, nem utasította el kérésemet, a hithez vezette az embereket.

És íme, most végbe ment megkeresztelésetek.

És most, testvéreim, Isten igéjének kegyelmére bízlak benneteket, amely képes megóvni, megőrizni és megmenteni benneteket.

A jövőben pedig, testvéreim, legyetek szilárdak, megingathatatlanok a hitben. Őrizzétek a hagyományt, amelyet tovább adtam nektek, és a hitet, amelyet elfogadtatok tőlem. Ne tegyetek hozzá a meglévő törvényekhez, de ne is vegyetek el belőle.

Figyelmezzetek Isten törvényére, amelyet Ő a parancsolataiban számotokra megszabott. Figyelmezzetek Krisztus szent Evangéliumára és szent apostolaira.

Figyelmezzetek a szent atyák rendeléseire, akik részt vettek a hét nagy világzsinaton, szentéletű atyáinkra, ahogy azt szabályaik előírják.

Ha pedig elmenetelem után eretnek vagy csábító, vagy egyházszakadást vagy viszályt okozó ember megy el hozzátok, avagy a keresztény hit gyalázója, vagy varázsló vagy vajákos vagy ártalmas ember – ne fogadjátok az ilyent. Az ilyenekkel nem kell sem együtt enni, sem együtt inni, nem kell velük barátkozni, sem szövetkezni, hanem mindenkinek kerülni kell őket. És egy ilyen ember tanítását ne hallgassátok, és szavaira ne figyeljetek, és dogmáikat ne fogadjátok el. Mert Pál apostol azt mondta Titusznak:[105] „Az eretnek embert […] kerüld; Tudván, hogy az ilyen romlott és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát.” (Tit. 3,10-11.) Mert ha valaki olyanra akar tanítani benneteket, ami ellenkezik a keresztény hittel, az kívül áll a szent zsinati apostoli egyházon, azt a tanítást ne fogadjátok el. Még ha az az ember bölcsnek tűnik is, még ha erőszakoskodik is, ne hallgassatok reá. Mert az isteni Pál apostol azt mondta: „De ha […] mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok” (Gal. 1,8.), vagyis legyen átkozott.

Ti pedig aszerint éljetek, amit én hirdettem néktek, amilyen tanítást átadtam, azt őrizzétek, amit tőlem elfogadtatok, ahhoz tartsátok magatokat, amit tőlem hallottatok és tanultatok, aszerint cselekedjetek, azt őrizzétek. És a világ Istene legyen veletek. Ámen. (204–209.)

 

Sztyefan haláláról

És, miután kevés ideig beszélgetett az előtte állókkal a léleknek hasznos dolgokról, mindent előkészített, mindent eligazított, és elrendezett, mindent helyreigazított, kinyújtotta lábát nyoszolyáján. És miközben az ott álló testvérek a szokásos kánont és magasztaló dicséreteket énekelték, különböző rövid utasításokat adott nekik: az egyik presbitert utasította, hogy füstöljön a tömjénes füstölővel, a másikat, hogy mondja a haldokló imáját, a harmadikat, hogy olvassa a lélek eltávozásának kánonját.

És, amikor még ajkán volt a hálaadás, és az ima még hangzott a szájából, Sztyefan édesdeden elaludt, mint egy elalvó vagy elszenderedő ember, halkan és békésen kilehelte lelkét, megjelent Isten színe előtt – a húsvét utáni 4. hét szerdáján este […] április 26-án […] a világ teremtésétől fogva, vagyis Ádámtól kezdve a 6904. [1396.] évben […] az igazhitű [I.] Vaszilij Dmitrijevics nagyfejedelem idejében, uralkodásának hetedik évében, Kiprian, egész Oroszország pátriárkája idején – aki akkor, azokban a napokban Kijevben tartózkodott […] Tohtamis uralkodásának tizenhatodik évében, aki a Mamaji Hordában uralkodott, a Volgán túli birodalomban egy másik uralkodó uralkodott, név szerint Temir-Kutluj birtokolta azt a vidéket.

Azokban a napokban történt elhunyta. Április 26. napján érte a halál a püspököt, április hónapban talált rá a halál Sztyefanra. Az „episzkop”, püspök szó „látogatót” jelent, úgyhogy a látogatót meglátogatta a halál. És ő levetkőzte testét, akár egy bőrt, és megszabadult testétől, mint egy ruhától. Elmenekült a mindennapok zavaros tengeréből, és semmiféle szokásos vonzódást nem érzett iránta, elvált testétől és az Úrhoz távozott. Mivel jó életben nevelkedett és jól élt a földön. Meghalt és csatlakozott a megholtakhoz – az apákhoz és ősapákhoz, a nagyapákhoz és ükapákhoz. Elhagyva földi testét, örömmel adta át lelkét az Úrnak, a lelkek teremtőjének és a javak osztójának. Jóságos hitbéli harcosunk ebből az életből az ottaniba távozott, örök álomra szenderült az Úrban, a munkából a nyugalomba ment át, Jób szerint, aki azt mondta, hogy a halál nyugalom a férfinak. (vö. Jób, 3,11.13.) Megpihenhetett a munkától és a hőstettektől. Itt hagyván ezt a rövid idejű, tűnékeny, gyorsan elmúló és bizonytalan árnyékvilágot, kilépett belőle, elment oda, ahol fizetség jár munkájáért, és fizetség a fáradozásáért. Az Úrhoz ment, akit ifjúkorától kezdve szeretett, akinek kedvéért a földön tevékenykedett, akit a bűnösök előtt hirdetett, akiről a földeken prédikált, akiben hinni is megtanított.

És amikor elhunyt, búcsúztatására emberek sokasága gyűlt össze: hercegek, bojárok, szerzetesek, papok, városiak és más emberek – és tisztességgel elbúcsúztatták. Elénekelték fölötte a szokásos temetési énekeket, és becses testét átadták a sírnak. A dicső Moszkva városában temették el, a Szent Megváltó kolostorban, kőtemplomban, a templom bejáratától balra eső oldalon.

És sokan gyászolták, szomorkodtak miatta, felemlegették jótékony életét, a lélek számára hasznos tanítását és erkölcsös szokásait. Különösen az újonnan megkeresztelt permi nép bánkódott halálán. (208–213.)

 

A permi emberek siratója

És amikor eljutott hozzájuk ez a hír, tudatták velük, mondván hogy: „Gyertek újonnan megkeresztelt permi közösségek, és lássátok és halljátok, hogy tanítótok elhalálozott, az Úrhoz távozott tőletek, titeket pedig árván hagyott. Hiszen mi magunk voltunk tanúi elhalálozásának és szolgáltunk mellette. Amit szemünk látott, azt kezünk érzékelte. Mivel Moszkvában lett beteg, ott halálozott el, ott is temették el tisztességgel. Ha pedig nem hisztek szavunknak, és szavunk hazugságnak tűnik számotokra, menjetek el, és nézzétek meg papi ruháit, sekrestyéjét, a könyveit és egyéb holmijait” – a permiek pedig, alig hogy meghallották Sztyefan halálának hírét, szívszorító zokogásban törtek ki, bánatosan jajgattak és mind így beszéltek:

– Ó jaj nekünk, testvérek! Mi lesz velünk jó urunk és tanítónk nélkül?

– Ó jaj nekünk, mert megfosztattunk jó pásztorunktól és vezetőnktől!

– Jaj, miért vették el tőlünk, aki oly sok jót adott nekünk!

– Jaj, megfosztattunk lelkünk megtisztítójától és testünk oltalmazójától!

Megfosztattunk jóakarónktól és közbenjárónktól, aki közbenjárónk volt Isten és az emberek előtt. Istenhez lelkünk megmentéséért imádkozott, a fejedelem előtt pedig panaszainknak adott hangot, kedvezményekért könyörgött. Buzgó pártfogónk volt a bojárok, vezetők, a világi hatalmasságok előtt, sokszor megmentett bennünket az erőszaktól és rabságtól, a csinovnyikok árulásától. Sokszor az ő szavai győzték meg a novgorodiakat, a folyami kalózokat, rablókat, hogy ne támadjanak meg bennünket. Most mindkét oldalon veszteséget szenvedtünk, mindent elveszítettünk: nincs, aki forrón imádkozzon értünk Istenhez, és nincs buzgó védelmezőnk az emberek előtt.

Jaj, hogyan történt, mely irányból jött életünknek összeomlása? „Csúfságul vetettél oda minket szomszédainknak” (Zsolt. 44,14.) – az idegen nyelvű lappoknak, voguloknak, jugoroknak és pinyegaiaknak.

Jaj, jóságos püspökünk, mint élőhöz szólunk hozzád: Jaj, te jóságos harcosa az igaz hitnek! Jaj, te szent titkok tudója és igehirdető, aki Istent hirdetted nekünk, a bálványokat pedig eltiportad, hízelkedéstől mentes vezetőnk és nevelőnk, eltévelyedettek prédikátora! Ha aranyat vagy ezüstöt veszítettünk volna, megtaláljuk azokat más helyen, de téged elveszítvén, más ilyet nem találunk.

[…]

Miért is engedtünk el Moszkvába, hogy ott meghalj? Jobb lenne nekünk, ha koporsód a mi földünkben nyugodna a szemünk előtt, hogy kissé megkönnyebbüljünk, és nagy vigasztalásra leljünk árvaságunkban. És eljönnénk hozzád, mintha csak élnél, megáldanál bennünket, és mi itt nálad, mint életedben, emlékeznénk Istentől kapott szavaidra. Most pedig teljességgel megfosztattunk mindentől: nemcsak te magad nem lettél számunkra, hanem még koporsód birtoklására sem voltunk méltók.

Miért sértett meg ennyire bennünket Moszkva? Szerinte ez igazságos ítélet? Neki van metropolitája, vannak főpapjai, nekünk pedig ez az egyetlen püspökünk volt, és őt is elvette, még a püspök koporsóját sem birtokoljuk. Egyetlen püspökünk volt, ő volt a törvényhozónk és a törvények őre, megkeresztelőnk és apostolunk, prédikátorunk és az isteni jóság kinyilatkoztatója, gyóntatónk és szent atyánk, tanítónk, megtisztítónk, pártfogónk, jóra vezető kalauzunk, gyógyítónk, főpapunk, legfőbb őrzőnk, pásztorunk, nevelőnk, atyánk, püspökünk.

Moszkva pedig bővelkedik főpapokban, nekünk azonban csak ez az egy volt, de még erre az egyre is méltatlannak bizonyultunk és nyomorúságra juttattunk, és hiányt szenvedünk és panaszkodunk, mert teljesen koldusokká lettünk, „mert megnyomorodunk nagyon” (Zsolt. 79,8.), eszünket veszítettük, mert útmutatóra és vezetőre van szükségünk.

[…]

Jaj, hogyne panaszkodnánk, amiért nem püspöki székhelyeden hunytál el! Jó lenne nekünk, ha tested ereklyetartója nálunk lenne, a mi földünkön, a püspökségedben, nem pedig Moszkvában, nem saját földeden. Mert a moszkvaiak nem tisztelnek téged annyira, mint mi, nem keresik annyira a kedvedet. Mert mi ismerjük azokat, akik gúnynevet akasztottak rád, minek következtében is egyesek Hrapnak neveztek, mivel nem értették meg a benned és rajtad keresztül megnyilvánuló isteni erőt és kegyelmet. Mi pedig megadnánk neked a kellő tiszteletet mint tanítványaid és örökre a gyermekeid, adósaid vagyunk, mivel a te réveden ismertük meg Istent, és kerültük el az elmúlást, neked köszönhetően szabadultunk meg az ördögi tévelygéstől, lettünk méltóak a keresztségre. Mivel valóban tisztelnünk kell téged mint dicséretre méltót, mivel megmondatott, hogy „méltó a munkás az ő táplálékára”. (Mát. 10,10.)

Hogyan járhatnánk jobban kedvedbe, vagy dicsérhetnénk téged méltóképpen, amikor te apostolokhoz méltó dolgot vittél véghez? A római föld két apostolt dicsér, Pétert és Pált, Ázsia földje János apostolt tiszteli és dicséri […] az orosz föld az őt kereszténységre térítő nagy Vlagyimirt. […]Téged pedig, ó, Sztyefan püspök, a Permi föld tisztel és dicsér apostolként, tanítóként, vezetőként, oktatóként, nevelőként és prófétaként, mert neked köszönhetően szabadultunk meg a sötétségtől, mert neked köszönhetően ismertük meg a világosságot. Ezért tisztelünk téged mint Krisztus szőlőjének munkását, mert megsemmisítetted a tüskés bokrokat – a bálványimádást a Permi földön, az ige hirdetésével, akár egy ekével, felszántottad azt, a lelki barázdákat könyvbéli tanítások szavaival vetetted be, és azokból az erény kalászai sarjadtak ki, a Permi föld fiai pedig a hit sarlójával learatják, az öröm markaiként a lélek számára hasznos kévékbe kötik, és a megtartóztatás szárítóiban megszárítják, és a türelem cséphadaróival kicsépelik, és lelkük magtáraiban őrzik ezt a búzát, utána pedig fogyasztják a nem fogyó eledelt, mert megmondatott: „Esznek a nyomorultak és megelégszenek, dicsérik az Urat, a kik őt keresik. Éljen szívetek örökké.” (Zsolt. 22,27.)

De ó, szentéletű atyánk, szentséges Sztyefan püspökünk! Bár lelked eltávozott tőlünk, bár koporsódat nagy messzeség választja el tőlünk, imádságod legyen mindig velünk. Bár csontjaid messze vannak tőlünk, áldásod örökre legyen közel hozzánk, közöttünk és rajtunk. Emlékezz meg rólunk imáidban. Imádkozz nyájadért. Mert mi „a te néped és a te legelőd nyája” (Zsolt. 79,13.) vagyunk, amelyet te nemrég kezdtél pásztorolni, új nyáj, újonnan tanítottad. És megkeresztelt nyáj vagyunk – a permi nép. Mert nem mi választottunk téged, hanem te választottál bennünket, és szíveskedtél eljönni hozzánk, és tanítani óhajtottál bennünket, ide akartál jönni, együttérzéseddel megnyertél, az Evangélium által újjászültél, és a szent keresztséggel megszenteltél bennünket. Ezért aztán ne feledkezz meg rólunk szent imáidban, mert a te imáiddal fordulunk Istenhez, akit te hirdettél nekünk, és imáiddal mondhatjuk mi is: Uram! Uram! „tekints alá az egekből és lásd és tekintsd meg e szőlőtőt! És a csemetét, a mit jobbod ültetett”. (Zsolt. 80,15-16.) Tekints szolgáidra, a te új népedre „és áldd meg a te örökségedet”. (Zsolt. 28,9.) Uram, mondd nekünk is: „Ne félj, te kicsiny nyáj.” (Luk. 12,32.) Kicsiny, azaz a legkisebb, a legfiatalabb, mert mindeneknek utána születtünk meg az újjászületés medencéjében. Mert elkéstünk, mint akik „a tizenegyedik órában” (vö. Mát. 20,6.) jöttek. Mi fiatalabbak és kisebbek vagyunk minden megkeresztelt népnél. Mert minden népnél később keresztelkedtünk meg, mert mi, Uram, többet imádkoztunk minden népnél, és most bűneink okán megaláztattunk az egész földön. Bár püspökünket elvetted tőlünk, Uram, azért ne vond el tőlünk kegyelmedet. (vö. Zsolt. 66,20.) Hiszen Te adtad őt nekünk és Te vetted el. Mi is mondjuk Jób szavaival: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve.” (Jób 1,21.) Legyen örökre áldott az Úr dicsősége az Ő szent helyén! Szented imáiért, a mi Sztyefan püspökünk imáiért, Uram, Jézus Krisztus, Istenünk, könyörülj rajtunk! Ámen. (212–221.)

 

A permi egyház siratója, midőn megözvegyült, és püspökét siratta

És amikor a permi emberek sírtak és bánkódtak püspökük miatt – mert van az embereknek egy olyan szokásuk, hogy állandóan templomba járnak, különösen, ha bánatuk van –, meghallotta a permi egyház is, hogy püspöke elhalálozott. És megérezte lelki gyermekei bánatát, tudomást szerzett az emberek fájdalmáról, mivel hogy meghallotta sírásukat. Meghallván, nagyon zavarba jött és megváltozott szépségében. Jaj, ez szörnyűséges és fájdalmas hír! Ó, jaj, keserű és szomorú számomra ez a hír! Sajnállak téged, permi egyház! És azt is mondom, hogy: sajnállak téged, aki ezt a szomorú, gonosz hírt kaptad. Ki lesz az, aki közölvén az egyházzal ezt a hírt, megmondja az egyház gyermekeinek, hogy elárvultak? Ki mondja meg a menyasszonynak, hogy árva lett?

Amikor az egyház megtudta pontosan, hogy püspöke meghalt, és erről teljesen meggyőződött, igencsak megriadt és nagyon összezavarodott, és bánata keserves zokogásba ment át. Siratja a permi egyház püspöke halálát, és így beszél:

– Jaj, jaj! Ó, egyházunk gyermekei, miért titkoljátok előttem, ami eltitkolhatatlan? Miért leplezitek, ami leplezhetetlen? Hol tartózkodik az én vőlegényem? Ha azt mondjátok, elhalálozott, és a moszkvai egyház, ahogy ezt nekem szintén mondtátok, befogadta a maga őrzőhelyére, akkor miért nem cselekszetek Izráel fiainak példája szerint, akik felszedték József csontjait Egyiptom földjéből, az ígéret földjére vitték, mely földet Isten atyáiknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígért? Megadván a tiszteletet tanítótoknak, ugyanúgy eltemettétek volna. Miért nem hoztátok el saját földetekre, püspökségébe, amelyet Isten reábízott?

[…]

Ó, jaj, kit hívok segítségül sírásomban? Ki segít nekem sírni? Ki törli le könnyeimet? Ki csillapítja sírásomat? Ki vigasztal meg bánatomban? Talán püspökömet hívjam vigasztalóul? Mert néki megadatott az a kegyelem, rendelkezett azzal a kegyelemmel, a vigasztaló szóval, hogy megvigasztalja a bánatban lévőket és a fájdalmas szívűeket, mert megmondatott, hogy „kedvesség ömledez ajakidon”. (Zsolt. 45,3.) De ő már nincsen, hiszen nem hallom hangját a templomban. Ajkát hallgatás zárja le, ajka nem beszél. És a kedvesség, mely ajkáról folyt, mely néki adatott, elszállt. Hangja elhalt, nyelve megszűnt beszélni, tanítása kimerült, tanításának forrása elapadt, és a folyó kiszáradt, megfogyatkozott Permben a tanítás. Hiszen nem látom orcáját a templomban, nem látom a szemét, Krisztus egyházának szemét a templomban. Fekélytől beteg az egyház teste, és orvos híján, aki meggyógyíthatná, az egyház több tagja megbetegedett. A bárányok csintalankodnak, a farkasok pedig garázdálkodnak, és pásztor híján nincs, aki füttyentsen, hogy elijessze és elkergesse a farkasokat. Úszik a lélek hajója az élet tengerén, ide-oda himbálózik és nincs kormányosa.

Nagy volt a zavarodottság Permi földön a püspök halála miatt, sok rombolás történt, nagy volt az emberek bánata, nagy volt a sírás-rívás a permi egyházban, mivel megdőlt az egyház támasza, és odalett az egyház oszlopa úgy, hogy maga az egyház is belerendült. Támadásba lendülnek az eretnek farkasok, a rablógyilkosok, az idegen nyelvű vogulok, támad az eretnek sereg, vad dühvel fegyverkezik az egyház ellen, és nincs vajda, aki a lélek fegyverével szétverné, szétkergetné, darabokra törné és szétszórná. (vö. Ján. 10,12.)

Ezért aztán keservesen sír a permi egyház, vigasztalanul és fájdalmasan zokog, és nem tud vigasztalódni, mivel nincs, aki megvigasztalja. Amint azt régen Jeremiás próféta megmondta: „Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás, Rákhel siratta az ő fiait, nem akart megvígasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek.” (Jer. 31,15.) Most nem Rákhel sír, hanem a permi egyház, és nem a gyermekeit siratja, hanem a férjét – a püspökről beszélek, a koszorút áldom, mivel a „Sztyefan” „koszorúnak” fordítandó –, mert miatta sír, szomorkodik a permi egyház, és nem akar megvigasztaltatni, mert ő nincsen. Ha minden permi összegyűlne őt vigasztalni, akkor sem tudnák megvigasztalni. És ő nem is akart megvigasztalódni, sőt el sem fogadta a vigasztalást, azt mondta:

– Hagyjatok, hagyjatok, engedjétek, hogy kisírjam magam! Ne nyúljatok hozzám (vö. Bír. 16,26.), hagyjátok, hogy kisírjam magam!

Mert a frissen megözvegyült özvegyeknek az a szokásuk, hogy keservesen megsiratják özvegységüket. Érezvén a veszteséget, amelyet elszenvedett, keservesen sír az özvegy, jajveszékel, emlékezik […] (222–227.)

De, ó, püspököm, Tanítóm! Én, a te egyházad, hozzád kiáltok: ha tetteidet valóban Isten kedvéért vitted véghez, ha igyekezetedért Isten kegyelmében részesültél, ha részesültél a megmentettek hálájában, ha az jutott osztályrészedül, hogy Isten kegyeltjei sorába kerülj, ha bizodalmad van (vö. 1. Ján. 3,21.) hozzá imádkozni, könyörögj, ó, te szentéletű, a híveidért, mondj fohászt az újonnan megkeresztelt permi emberekért, szüntelenül imádkozz nyájadért, imáiddal óvd meg ezt a nyájat a pusztító farkasoktól. És imádkozz értem is, a te permi egyházadért, amely immár megözvegyült és sír. És imádkozz, szentéletű értem is a mindenható Istenhez, aki képes megvigasztalni a bánatban lévőket, letörölni minden arcról minden könnyet. (vö. Jel. 7,17.) […]

„Hozzá kiálték az én szájammal, és magasztalás volt nyelvem alatt” (Zsolt. 66,17.), noha Permben vagyok, „a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize”. (Zsolt. 63,2.) „Örvendezz Istennek, oh te egész föld” (Zsolt. 66,1.) Permben és mindenütt. […]

Ó, püspököm, szent tanítóm, egyházad, amelyet te alapítottál, és sok munkával és verejtékeddel létrehoztad azt, amelyet megszenteltél, tanítottál és eljegyeztél, permi egyházad hozzád kiált panaszos hangon és azt mondja:

Ó, püspököm! Én, a te örökkévaló egyházad, amelyet te alapítottál, eljegyeztél, ám házasságot nem köthettél vele, kérelemmel fordulok hozzád, és kérésem őszinte. Ne vesd meg, hanem fogadd el kérésemet, utolsó kérésemet, végső kívánságomat: imádkozz értem Istenhez, mutasd meg szeretetedet egyházad iránt, amelyért oly sokat tettél a bűn ellen tusakodván (vö. Zsid. 12,4.), és sokszor veszélynek tetted ki magad, és nem sajnáltad életedet, életet adván a juhokért (vö. Ján. 10,11.), mi érettünk. Ó, püspököm, szent egyházfőm! Imádkozz érettem, a te egyházadért, ilyen könyörgéssel fordulj Istenhez: (232–237.)

 

Ima az egyházért

[…] És mivel, mintegy a meddőnek, egyháza született a pogányoknak, erősítsd meg, Krisztus, a te ártatlanul fogant egyházadat, amelyet a Te kereszted erejével hoztál létre, amelyet a pogányoktól megszereztél, amelyet drága véreddel szereztél […]

Mentsd meg, Uram, ezt az egyházadat minden eretnekségtől és minden rontástól, és az eretnekek fennhéjázásától, és szégyenítsd meg orcájukat, simítsd el az egyházi viszályokat, törd le a pogányok büszkeségét, csillapítsd le az idegen törzsbeliek vadságát, az eretnekek lázadását törd le, és a hit meghamisítóit gyorsan döntsd meg, és az egyházi szakadást előidézőket vesd alá. Erősítsd meg, Uram, és építsd és erősítsd ezt a te szent egyházadat […]

Erősítsd meg, Uram, ezt az egyházadat és őrizd meg az időknek végezetéig. Most és mindörökké vigyázz reá, hogy szemeid mindig láthassák. És füleid vigyázzanak imáim hangjaira, amelyeket könyörgéseim hozzájuk juttatnak:

Fogadd el, Uram, egyházad könyörgését. A fejedelemnek adj hosszú életet és boldogságot, és csendes békességet és hosszú napokat adj neki. (vö. Zsolt. 91,16.) A metropolitának is, „a ki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét” (2. Tim. 2,15.) […] adj hosszú életet e világban. A mostani permi püspöknek is add meg, hogy istenszerető legyen, és gondos mind a jelenben, mind pedig a jövőben, valamint add meg ezt a nyájának is. És küldj békét világodra. Mert Te jóságos vagy és szereted az embereket. (236–239.)

 

A szerzetes író siratója és dicsérete

Én pedig, atyám, püspök uram, ámbár te meghaltál, dicsérni akarlak, vagy a szívemmel vagy a nyelvemmel vagy az eszemmel – én, aki életedben bosszantód voltam, most pedig dicsérőd vagyok […] (238–241.)

Bár meghaltál, én mint élőhöz beszélek hozzád, felidézve hozzám való egykori szeretetteljes viszonyodat. Ezért is szándékozlak dicsérni, bár nem vagyok képes rá. Mert az, amit elmondok, szegényes szavak és durvák. […]

Minek is nevezzelek, ó püspököm? […]

Talán prófétának, mivel prófétákat értelmeztél […] ? […]

Apostolnak, mivel apostoli tettet hajtottál végre […] ? […]

Törvényhozónak nevezzelek, avagy törvényalkotónak, mivel a törvény nélküli embereknek törvényt adtál […] ? […]

Keresztelőnek nyilvánítsalak talán, mivel sok embert megkereszteltél, akik a keresztségért folyamodtak hozzád? […]

Evangelistának nevezzelek […] mivel a Szent Evangéliumot hirdetted?

Szentatyának nevezzelek, mivel főpap voltál […] más papok fölött álltál?

Talán tanítónak nevezzelek, hiszen tanítóként tanítottad az eltévelyedett népet és a hitetlen embereket, a tudatlan embereket a hitre vezetted?

Hogyan nevezzelek még? Szenvedést vállalónak vagy vértanúnak, mivel vértanú módjára önként a legvadabb emberek kezére adtad magad a szenvedésre, és mint bárány a farkasok között (vö. Mát. 10,16.), bátran szembenéztél a szenvedéssel, a kínzatással? Bár nem ömlött véred vértanúként, választásod alapján vértanú voltál. Bár nem haltál vértanúhalált, amelyre felkészültél, sokszor szembetalálkoztál a vértanúhalállal. Ám az Úristen minden alkalommal megmentett. Bár nem fúródott bordáid közé kopja, bár nem kard vette fejedet, belső döntésed szerint vértanú voltál. Mert a hitetlen permiek sok esetben el akartak pusztítani, váratlanul rád támadtak, olykor botokkal, husángokkal, dorongokkal és nagy bunkókkal, olykor pedig baltákkal, néha pedig íjból kilőtt nyilakkal olykor felgyújtották melletted a szalmát, azzal akartak elégetni, és még sok módon is el akartak pusztítani, de Isten megóvott a maga akaratából, amelyet Ő ismer. Egyedül a Megmentő mentett meg téged. Akit te hirdettél, az mentett meg a maga szolgálatára, mivel hogy kellettél neki, szüksége volt rád. […]

Látogatónak nevezzelek, hiszen ellátogattál a feldühödött emberekhez, hiszen ellátogattál a Permi földre, meglátogattad a földet és megitattad azt (vö. Zsolt. 65,10.), és azok az emberek csak isznak bőségesen, isznak – azaz bölcsek lesznek a könyv szavaitól, tanításod szavaitól? Ellátogattál a permi emberekhez és a szent keresztségben részesítetted őket.

Orvosnak nevezzelek, mivel hogy meggyógyítottad az ördög által bálványimádással megfertőzött embereket?

Hát hogyan nevezzelek, püspököm?

A permiek atyjának vagy nevelőjének nevezzelek, mivel Jézus Krisztus által a szent Evangélium segítségével újjászülted a permieket és az igaz hitre tanítottad […]

Minek mondjalak még téged?

Hitvallástevőnek nevezzelek, mivel Istenről tettél vallomást a hitetlen emberek előtt? Mert maga a Megváltó mondta: „Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt.” (Mát. 10,32.) Valóban jól hallgattál Krisztus hangjára, vallást tettél róla Permben az emberek előtt, Isten fia, Krisztus pedig vallást tesz rólad az ő Atyja előtt […] (242–247.)

[…] így szólván:

Könyörületes, öröktől való, szent Atyám! Elmondom neked, Atyám, egeknek és földeknek Ura, hogy az a Sztyefan vallást tett nevedről az emberek előtt. (vö. Mát. 10,32.) Vállalta érted a halált is, és nem félt a haláltól, csakhogy nevedet hirdethesse az emberek előtt. Dicsőségedet hirdette az emberek előtt, felsorolta nagyszerű csodáidat, és beszélt megszámlálhatatlan jótéteményedről. Nemcsak maga hitt, hanem másokat is megtanított a hitre. És a méltatlanokat méltókká tette. A permieket, a hitetlen, pogány és tudatlan embereket tanításával eltántorította az ördögtől, és feléd, Isten felé fordította, és megkeresztelte őket az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek nevében, és megtanította őket, hogy higgyenek az egy és oszthatatlan Szentháromságban, az egy igaz Istenben, és szent könyvek segítségével tanította őket, a Szentírással oktatta, és énekekre és ékesszólásra tanította és neved híveivé tette őket, és új híveket vezetett hozzád, és nagy dicsőséged magasztalására tanított. És amint Sztyefan magasztalta nevedet az emberek előtt, úgy dicsérd Te is, Atyám a mennyekben a Te szent angyalaid előtt. (248–249.)

És Isten, az Atya, így válaszolna Sztyefannak:

– „Jó és hű szolgám!” (Mát. 25,21.) Krisztus szőlőjének jó munkása! Hű voltál a kevesen, és a sokon is hű voltál. „Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mát. 25,21.) „Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” (Mát. 5,12.)

Úgyhogy, püspököm, jó dolgot tettél, és méltó voltál a dicséretre. […]

Téged az Isten is megdicsért, és az angyalok is dicsértek, az emberek is tiszteltek, a permiek is kedvedet keresték. Az idegen törzsbeliek engedelmeskedtek, az idegenajkúak elszégyellték magukat, a pogányok megszégyenültek, a bálványok ledöntettek, az ördögök eltűntek, a faszentek eltiportattak. […]

Kinek nevezzelek még? […] Isten szolgájának, a bölcsesség bajnokának, a filozófia művelőjének […] a permi írás megalkotójának. Sok neved van, ó, püspököm, sok névre tettél szert, sokféle tehetséget érdemeltél ki, sok erénnyel gazdagodtál. […]

Mint annak idején valaki, aki a földi király harcosaként, avagy e világ fejedelmének (vö. 1. Kor. 2, 6-8.) vajdájaként merész volt, bátorságot tanúsított a csatában az idegenek földjén, avagy sokszor harcolva legyőzte az idegen törzsbelieket, teljes győzelmet aratott fölöttük, azok pedig, akik krónikájukat megírják, igyekeznek dicsérni az illetőt, kiszínezni a róla szóló történetet, mármint arról, aki cárjáért vagy hercegéért harcolva bátorságot, merészséget tanúsított – vajon nekünk nem kell-e még nagyobb buzgalommal dicséretet dicséretre halmozni? Talán nem helyénvaló, ha dicsérjük ezt a derék, bátor harcost, aki nem a földi király, vagy e világ fejedelmének, hanem a mennybéli királynak volt a bajnoka és az egyház vajdája volt, a hitért és szent egyházáért harcolva nagy bátorságot tanúsított és az ellene támadókat legyőzte?

Amint Dávid legyőzte az idegen nevű Góliátot a parittyából kilőtt kővel (vö. 1 Sám. 17,50.), azonképpen győzte le a mi püspökünk a varázslót, az idegen törzsbeli Pam-Szotnyik nevű vajákost – mintha parittyából lőtte volna ki a Szentlélek segítségével, és lélekkardjával elvágta Isten egyházától, ahogyan azt Pál is mondotta: a léleknek kardjával, amely Isten igéje. (vö. Eféz. 6,17.) Mert nemcsak hogy legyőzte, megfosztotta hatalmától, hanem nyájától is elválasztotta, elűzte egyházától és elválasztotta tőle, mivel a varázsló nem változott, nem keresztelkedett meg. Ahogyan azt a tapasztalt orvosok is teszik, amikor kiderül, hogy a sérült rész üszkösödik a testben, késsel kivágják és eldobják, hogy ne okozzon nagyobb romlást, és ne szenvedjen tovább a test attól a fekélytől, és ne rothadjon el az egész.

Amint az erős Sámson ezer idegen fölött győzedelmeskedett egy szamár állkapcsával (vö. Bír. 15, 16.), úgy győzött Sztyefan is szavaival egy másik nép fiainak sokaságán kitartóan tanítván őket […]

Ó, szánalmas tudatlanságom és gyenge emlékezetem! Miért felejtettem el fényforrásnak is nevezni Sztyefant, holott ő világosította meg a bálványimádás köde által elhomályosított embereket: „A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada” (Mát. 4,16.), a bálványimádás sötétségében lévő embereket megvilágosította. […]

Ó, lámpás, aki megvilágosítottad a permi embereket a keresztséggel, a törvénnyel és hittel és a szent könyvekkel! Ó, te hozzáértő orvos, aki kiragadtad az ördög áldozatait annak torkából, miután az már elnyelte őket. De nemcsak kiragadta az áldozatokat onnan, hanem lelki sebeiket is begyógyította a püspök. (250–255.)

Mert, amikor a Permi földre érkezett, egyetlen keresztény sem volt a permiek között, azután pedig Isten kegyelmével ő valamennyit kereszténnyé tette. Hány permit keresztelt meg ő maga? Vagy hétszáz lelket. És hányat kereszteltek meg az ő permi papjai? (256–257.)

Az igazság hirdetője volt és sokakat Krisztus Istenhez vezetett, keresztény hitre térített […] Mindenek az élő, egy és oszthatatlan Szentháromságot áldják, amelyet ő Permi földön hirdetett. […]

Bár többször abba akartam hagyni elbeszélésemet, ám a Sztyefan iránt érzett szeretet az ő dicséretére és a szavak tovább fűzésére késztet. Megengedtetett nekem, mindenek között egy idétlennek (vö. 1. Kor. 15,8.), hogy szentéletű Sztyefanunkról írjak, aki püspök volt Permben. (258–259.)

És kérek mindenkit, kicsiket és nagyokat, imádkozzatok érettem Istenhez, hogy imádságtokkal véget vetvén a beszédnek, elmondhassam:

– Dicsőség neked, Uram, ki teremtettél mindeneket! Dicsőség neked, aki Sztyefant adtad nekünk, és ki vissza is vetted! Dicsőség az őt okossá, bölccsé tevőnek! Dicsőség az őt erőssé tevőnek és őt irányítónak! Dicsőség neki, aki eljött a Permi földre és megvilágosította azt! Dicsőség az emberi nem megmentőjének! Dicsőség annak, „a ki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson”! (1. Tim. 2,4.) Dicsőség annak, aki nekem életet adott, hogy ezt megírhassam! Dicsőség Istennek mindenért! Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek, most és mindörökké. Ámen. (262–263.)