ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

3.2. 13. századi szerzetes utazók (Julianus, Plano Carpini és társai, Rubruk)

nyomtatható változat

A 13. század első felében, közepén több európai utazó is járt keleten. Útjuk során érintettek finnugor népeket is. Ezek a finnugorok a keleti őshazában, Magna Hungáriában maradt magyarok, valamint a mordvinok voltak. Az utazók hallomásból más finnugor népek létezéséről is értesültek.

A keleti területek iránt feltámadó érdeklődés nem független a keresztény egyházon belül történt változásoktól. A század elején megalakult két új típusú szerzetesrend, a ferencesek és domonkosok kolduló rendje nagy hangsúlyt helyezett a hit terjesztésére. Ennek keretében nagy elszántsággal és hittel törekedtek új területek és népek felé, új híveket szerezni. A térítőakciók egyik kiinduló pontja Magyarország volt.

A tatárjárás után útra kelt szerzetesek célja a mongolokkal való kapcsolatfelvétel volt.

 

3.2.1. A magyar expedíciók

 A domonkos rend szervezése 1221-ben indult meg Magyarországon, s a kezdeti lépések után a domonkosok máris új területek felé törtek: szerzeteseket indítottak a kunok földjére. Az 1222–23. évi mongol támadás után a kunok közelebb húzódtak a magyar határokhoz, és kapcsolatokat kerestek Magyarországgal, hogy védelmet találjanak a mongolok ellen. Így a domonkos térítés nem volt eredménytelen. 1229-ben felállították a kun püspökséget, s a trónörökös, Béla herceg kormányzása alá kerültek a kun területek. Béla ennél tovább tekintett kelet felé, és tervbe vette a krónikákból ismert keleti magyarok megtérítését. 1232 táján indították útnak Ottó domonkos szerzetest három társával, hogy kutassák fel a keleti magyarokat. A majdnem három évig tartó útról csak Ottó tért haza, súlyos betegen. Beszámolt útjának tapasztalatairól, elmondta, merre talált rá a keleti magyarokra, s egy héttel visszaérkezése után elhunyt. Ottó halála után újabb négy domonkos szerzetes indult útnak: Julianus és három társa. Utóbbiak közül csak Gerhardusnak a neve ismert. Julianusék 1235 tavaszán indultak el, s eleinte a Kaukázus felé tartottak. Ebből a tényből következik, hogy Ottó és társai esetleg nem a Káma melléki magyarokra találtak rá, hanem talán a Bíborbanszületett Konstantin bizánci uralkodó művében szereplő, Perzsia határvidékén élő szavárd magyarokra. Julianusék azonban itt nem bukkantak magyarokra. A két névtelen szerzetes visszafordult, Julianus és Gerhardus pedig az észak-kaukázusi alánok országán átkelve a Volga mentén északi irányba indult. Gerhardus halála után a keresést egyedül folytató Julianus végül Volgai Bolgárország egyik városában találkozott egy magyar asszonnyal, akinek segítségével végre rábukkant a keresett magyarokra. A tőlük kapott hírek a fenyegető mongol támadásról Julianust gyors visszatérésre késztették, s a mordvinok földjén átutazva 1236. december 27-én magyar földre ért.

Julianus úti beszámolóját Riccardus fráter foglalta írásba. Jelentését haladéktalanul Rómába küldte. Innentől kezdve a magyar ügynek indult térítő és rokonságkereső keleti utazások európai jelentőségűvé váltak. A Riccardus-jelentést bevezették a Liber Censuumba, a legfontosabb pápai iratok gyűjteményébe, s Julianust Rómába rendelték jelentéstételre. Ezután a pápa, IV. Béla és más európai uralkodók által támogatott újabb utazások főként a tatár veszély felmérésének céljából indultak. A magyar szerzetesek a keleti magyarok körében kívántak tájékozódni, míg a pár évvel később útra kelt Plano Carpini már egyenesen a mongol udvarba tartott. A keletre indított térítőexpedíciók és követjárások rendszeressé váltak. Sajnos nem mindegyiknek maradt írásos emléke. A fennmaradt úti beszámolók közül a legértékesebb Rubruk írása.

Julianus még Rómában tartózkodott, amikor 1237 elején újabb négy domonkos barát indult útnak. Oroszország keleti határán a tatárok elől menekülő magyarokkal találkoztak. Megtudták, hogy a mongolok elpusztították Magna Hungariát és Volgai Bolgárországot. A szerzetesek folytatták útjukat. Rjazanyba mentek, ahonnan ketten továbbindultak a mordvinok földjére. Ott nyomuk veszett. A pár hónap múlva felkutatásukra utánuk küldött tolmácsot a mordvinok megölték. A két életben maradt szerzetes visszatért Magyarországra. Kalandjaik leírása a Julianus által készített jelentésben maradt fenn.

1237 tavaszán Julianus ismét útra kelt újabb három társával. Ők is a menekülők seregeire bukkantak. Az elűzöttek elmondták a domonkos szerzeteseknek, hogy a tatárok télen, amikor befagynak a folyók, Oroszország ellen fognak támadni, s távlati céljuk Magyarország és Európa meghódítása. Julianus sok információt hozott haza a tatárok eredetéről, életmódjáról, harcmodoráról is. Jelentésében beszámolt a mordvinföld, a merja és votják területek leigázásáról is. A barátok 1237–38 telén értek haza. Híreik a mongol támadási szándékról Oroszország ellen sajnos igaznak bizonyultak. 1237 decemberében elesett Rjazany, 1238 februárjában pedig Vlagyimir, s a tatárok rövidesen már Kijevet fenyegették.

 

3.2.1.1. Julianus úti jelentéseinek finnugor vonatkozásairól

Julianus két úti jelentése a magyar történelem értékes forrása. Itt most egyéb finnugor vonatkozásaik miatt szerepelnek. Az első útról készült jelentésben olvashatjuk, hogy mielőtt Julianus Nagy-Bolgárországba ért volna, Gerhardus nevű társával a mohamedánok Veda nevű országába, s annak is Bundaz nevű városába érkezett. Ez a hír a mordvinok és a burtászok esetleges kapcsolata vagy azonossága miatt érdemes a figyelmükre (a Bundaz városnév talán a burtász népnévvel azonos), ezért a burtászok kapcsán tárgyaljuk.[1]

Julianus első útjáról hazatérőben átutazott a mordvinok országán, s ezt az eseményt megörökítésre érdemesnek tartotta. Útvonalának pontos rekonstruálása nem is olyan egyszerű. Györffy György az úti beszámolókhoz fűzött kommentárjában úgy vélte, hogy Julianus a moksa-mordvinok területén haladt át: a Moksa folyón utazva, majd az Okán átkelve Szmolenszk, Minszk és Grodnó érintésével a Szepességben lépett magyar területre. A Kijev–Vereckei-hágó útvonalat azért vetette el, mert Julianus jelentésében az szerepel, hogy áthaladt Lengyelországon.[2] A Moksa folyón való utazás azonban nem valószínű, mivel Julianus nem a moksa népnevet, hanem a mordvint használja. A Moksa folyón utazva meg kellett volna ismerje a moksa népnevet, amely körülbelül a 13. század első felében kezdhetett terjedni a Moksa folyó mellékére költözött mordvinok körében. A moksa népnév ekkori friss keletkezésére utal, hogy elsőként Rubruk említi. Rubruk útleírása 1255-ből való. Julianus a helyszínen járva nem említi a moksa népnevet, míg Rubruk, aki nem is járt a mordvinok körében, hallott róluk. Ez így elég nehezen hitelesíthető. A mordvin népnevet használó történeti források általában az erzákról szóló híradásokat tartalmaznak, mivel az utazók a régészeti tények által bizonyíthatóan az erza területek határvidékén jártak.[3] Az erzák határa északon a Volga, nyugaton pedig az Oka folyó volt. A két folyó egyben fontos kereskedelmi útvonal is volt, a Volgai Bulgáriából Kijev felé vezető út része. A kereskedők a Volgán, az Okán és a Gyesznán hajózva tartották az összeköttetést Volgai Bolgárország és a Kijevi Rusz között. Ha Julianus nem is ment végig ezen az úton Kijevig, mert Lengyelországon át tért haza, valószínű, hogy egy darabig ezt a jól bevált utat használta, s ezért nem hallott a moksákról.

Julianus a mordvinok kapcsán arról tudósít, hogy rendkívül kegyetlenek. Ez egybevág a korábbi és későbbi közlésekkel.[4] Másik információja szerint a mordvinoknak két fejedelmük van. Ez az erza–moksa elkülönülésre utaló adat.

Második útján értesült arról, hogy a mordvinokat is elérték a tatárok. Emellett még felsorolja Meroviát és Vedint azon pogány országok között, amelyeket a mongolok elpusztítottak. Ezekben az országnevekben a merja és votják népnevekre ismerhetünk. A merják ekkoriban már eloroszosodásuk végső fázisában voltak, így Julianus híre is az egyik utolsó említése ennek a népnek. A votjákok viszont ekkor még alig kerültek az oroszok látókörébe. Julianus az egyik első híradással szolgál róluk. Az egyik nép már alig ismert, a másik még alig ismert. Julianus azonban hallott róluk. Ez jól értesültségét bizonyítja, és egyéb adatainak hitelességét is erősíti.

 

3.2.1.2. Szövegközlések, fordítások

Dörrie, H. 1956.

Scriptores rerum Hungaricarum 1938. II. 535–542.

Julianus barát és napkelet felfedezése 1986. 61–82.

 

3.2.1.3. A Julianus első útjáról készült jelentés mordvin vonatkozású részletei[5]

Átkelvén pedig a minden út és ösvény nélküli sivatagon, a harminchetedik napon elérkeztek a mohamedánok földjére, melyet Vedának neveznek, Bundaz városába. (67.)

Mikor tehát vissza akart térni, kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat. Megindult pedig a barát hazafelé a Szent János ünnepe előtti harmadik napon, és néhány napi pihenőt tartva az úton, vízen és szárazföldön utazva karácsony másodnapján lépte át Magyarország kapuját, jóllehet Oroszországon és Lengyelországon át lóháton jött. […] Az említett Magyarországról való visszatérő útján tizenöt nap alatt folyón szelte át a mordvinok országát. Ezek pogányok és olyan kegyetlen emberek, hogy semmibe sem veszik az olyan embert, aki sok embert nem ölt. S midőn valaki útra kel, minden általa levágott fejet előtte hordanak, és mennél több fejet hordanak előtte, annál nagyobb a becsülete. Az emberi koponyákból meg kelyhet csinálnak, és örömest isznak belőle. Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni. Ezek a jósaiktól megtudván, hogy keresztényekké kell lenniük, Nagy-Lodoméria, a velük szomszédos orosz föld fejedelméhez küldtek, hogy küldjön papot, akitől felvegyék a keresztséget […] (69–70.)

 

3.2.1.4. Julianus második útjáról készült jelentésének mordvin, merja és votják vonatkozású részletei[6]

Ezek leverése [ti. a keleti magyarok leverése] után nyugatra fordultak, és egy esztendő vagy valamennyivel több [idő] alatt öt igen nagy pogány országot foglaltak el: Szakszint, Meroviát, leverték Bolgárországot, és hatvan nagyon erős várat foglaltak el, melyek oly népesek, hogy egyetlen közülük ötvenezer fegyverest tud kiállítani. Emellett leigázták mind Vedint, mind Meroviát, Pojdoviát, a mordvinok országát, melynek két fejedelme volt; az egyik fejedelem egész népével és családjával a tatárok uralma alá adta magát, míg a másik megerősített helyek védelmébe menekült népének töredékével, hátha ellen tud állni. (76.)

Ismét, midőn a római udvarban tartózkodtam, előttem elment Nagy-Magyarországba négy rendtársam […] elkanyarodtak Rjazany városához, hátha onnan utat találnak Nagy-Magyarországba vagy a mordvinokhoz, vagy magukhoz a tatárokhoz. Két szerzetest itt hagytak maguk közül, és tolmácsok vezetésével az imént elmúlt Péter és Pál apostolok ünnepén elérkeztek ahhoz a másik mordvin fejedelemhez, aki azon a napon, amikor érkeztek, egész népével és családjával felkerekedvén – mint előbb mondottuk – a tatároknak vetette magát alá. Hogy azután mi lett ezzel a két szerzetessel; vajon meghaltak, avagy az említett fejedelem a tatárokhoz vezette őket, senki sem tudja. A két visszamaradt barát, csodálkozván ezek késésén, a következő Szent Mihály ünnepe körül elküldtek egy tolmácsot, hogy megbizonyosodjanak életben maradásukról, ezt azonban rátámadó mordvinok megölték. (80–81.)

 

3.2.2. Plano Carpini és társainak útja

1245 tavaszán IV. Ince pápa ferences és domonkos szerzetesek több küldöttségét indította útnak a mongol udvarba. Az útra kelt szerzetesek valódi célja a tatárok felderítése volt: információgyűjtés szokásaikról, vallásukról, erejükről, számukról, életmódjukról. A követek közül csak Plano Carpini és társai jutottak el a mongol birodalom szívébe.

Plano Carpini Johannes egyik első tanítványa volt Assisi Szent Ferencnek. 1221-ben német területeken ő kezdte a ferences rend megszervezését. Később Spanyolországban és Szászországban is tevékenykedett.

Plano Carpini 1245 áprilisában indult útra Lyonból, a pápai udvarból. Boroszlóban (Wroclaw) csatlakozott hozzá Benedictus Polonus, C. de Bridia és a cseh Ceslaus. A Dnyeperen átkelve 1246 áprilisában értek Batu kán szállására, a Volga mellé. Innen csak Plano Carpini és Benedictus Polonus haladt tovább, s júliusban értek a Karakorum közelében lévő Sira ordába. Ottlétük idején zajlott a nagykán választása, amelynek eredményeképpen Güjük nyerte el a főhatalmat. A pápa által küldött levélre Güjük kán válaszolt. A szerzetesek a levéllel 1246 novemberében indultak haza. Visszaútjukban megálltak Magyarországon is, hogy tapasztalataikról IV. Bélának is beszámoljanak.

Plano Carpini úti jelentése alapján jó megfigyelőnek és rendszerezőnek tűnik. Az útja során tapasztaltakat pontosan, világosan rögzíti. Ezek mellett azonban sok hallomásból megismert adatot is feljegyzett, amelyek meseszerű részleteit nem kezelte kellő kritikával.

A követjárás tapasztalatairól fennmaradt Benedictus Polonus és C. de Bridia beszámolója is. Benedictus Polonus lengyel származású ferences szerzetes Wroclawban csatlakozott Plano Carpinihez. Úti jelentését nem ő írta, hanem Köln városában diktálta le egy papnak. Amit elmondott, az lényegében egyezik a Plano Carpini féle úti jelentésben foglaltakkal, így a két beszámoló erősíti egymás hitelét.

C. de Bridia valószínűleg szintén lengyel származású ferences szerzetes volt. A cseh Ceslausszal Batu udvarában várta be a Belső-Ázsiából hazatérő Plano Carpinit és Benedictus Polonust. Úti jelentése lényegében Plano Carpini beszámolójának nagyon tömör kivonata.

 

3.2.2.1. Plano Carpiniék útjának finnugor vonatkozásairól

Plano Carpini és Benedictus Polonus nem jártak finnugor területeken, azoktól délre haladtak Ázsia belseje felé. Plano Carpini a mordvinokat és a szamojédokat akkor említi, amikor Batu kán hadjáratát ismerteti, valamint egy másik helyen, amikor a mongol udvarba vezető útjukról ír. Benedictus Polonusnál csak ez utóbbi rész átvétele található meg. Arról számol be, hogy útjuk során Oroszországban tőlük bal felől voltak a mordvinok. C. de Bridia szintén Batu hadjárata kapcsán ír a mordvinokról, tehát azt rögzíti, amit Plano Carpiniék is hallomásból ismertek. Emellett azonban saját értesülése lehet alapja annak a hírnek, hogy a tatárok seregükbe besorozták a legyőzött bolgárokat és mordvinokat. A legyőzöttek szolgasorba vetéséről, a tatár hadrendbe való beépítéséről Plano Carpini csak általánosságban, népneveket nem említve ír.

 

3.2.2.2. Szövegközlések, fordítások

Wyngaert, A. van den 1929. [Plano Carpini jelentése: 27–130., Benedictus Polonus jelentése: 135–143.]

Skelton, R. A. – Marston, T. E. – Painter, G. D. 1965. [C. de Bridia jelentése]

Julianus barát és napkelet felfedezése 1986. [Plano Carpini jelentése: 91–183., Benedictus Polonus jelentése: 185–191., C. de Bridia jelentése: 193–195.]

 

3.2.2.3. Plano Carpini úti jelentésének finnugor vonatkozású részletei[7]

(V/29) Innen visszaútban a pogány mordvinok földjére értek, és legyőzték őket. Ezután a bolgárok, azaz Nagy-Bolgárország földje ellen vonultak, és teljességgel elpusztították. Majd még északabbra hatoltak Baskíria, vagyis Nagy-Magyarország ellen; azt is letiporták. (127.)

(V/31) Innen tovább haladva a szamojédokhoz érkeztek. Ezek az emberek, így beszélik, csupán vadászatból élnek; sátraikat és ruháikat is kizárólag állatbőrből készítik. Ezen is túl egy tengermelléki országba jutottak, hol valamiféle szörnyekre bukkantak […] (127.)

(VII/9) A tatárok által legyőzött országok [illetve népek] a következők: […] brutachok, akik zsidók, mordvinok, úzok [torkok], kazárok, szamojédok, […] Láttunk is férfiakat meg asszonyokat úgyszólván valamennyi itt felsorolt országból. (141–142.)

(IX/20) Kunország szomszédosai északról, közvetlen Oroszország után a mordvinok, a bolgárok, azaz Nagy-Bolgárország, a baskírok, vagyis Nagy-Magyarország; a baskírok után a parossziták és a szamojédok; a szamojédok után, az óceán partjain, a pusztákon élnek azok, akiket kutyaképűeknek mondanak. (163.)

 

3.2.2.4. Benedictus Polonus úti jelentésének mordvin vonatkozású részlete[8]

(7) Előzőleg Oroszországban bal felől voltak a mordvinok, ezek pogányok, és fejük nagy része hátul le van borotválva; azután a bolgárok, akik pogányok, azután a baskírok, akik a régi magyarok. (187.) 


3.2.2.5. C. de Bridia úti jelentésének mordvin vonatkozású részlete[9]

Batu pedig kivonult Oroszországba, a bilerek, azaz Nagy-Bulgária és a mordvinok ellen [ment], és elfogva saját seregébe sorozta őket. (193.)

 

3.2.3. Rubruk útja a mongol birodalomba

Az észak-franciaországi Rubrukban született Willelmus ferences barát 1253 áprilisában indult útnak Konstantinápolyból Szartach mongol vezérhez. Rubruk Willelmus IX. Lajos francia király keresztes hadjáratának résztvevőjeként a Szentföldön tartózkodott, amikor a király követe, Longjumeau-i Andreas visszatért a mongol udvarból. Andreas hírt hozott arról, hogy a mongolok Talasz nevű városában német aranybányászok és fegyverkovácsok élnek, valamint értesülése szerint Batu kán fia, Szartach felvette a kereszténységet. Ezen hírek hatására indult útnak Rubruk. Egyrészt térítő tevékenységet kívánt folytatni a mongolok között, másrészt meg szerette volna találni a német aranybányászokat és fegyverkovácsokat. Júliusban ért Szartach szállására. Szartach természetesen nem volt keresztény, és döntési joggal sem rendelkezett Rubruk ügyében. Továbbküldte őt apjához, Batuhoz, aki pedig Möngke (Mengü) nagykánhoz kísértette. Rubruk 1254 áprilisában érkezett Karakorumba, Möngke udvarába. A nagykán válaszlevelével júliusban indult haza, s egy évig tartó utazással 1255 nyarán már Cipruson volt. Rubruk úti beszámolója úgy keletkezett, hogy rendi elöljárója nem engedélyezte, hogy jelentéstételre IX. Lajoshoz Párizsba utazzon, ezért úti élményeit levélben írta meg a királynak.

 

3.2.3.1. Rubruk útjának finnugor vonatkozásairól

A 13. századi szerzetes utazók közül Rubruk útleírása a legtartalmasabb. Műve széleskörű érdeklődést, kíváncsi felfedezni vágyást tükröz. Rubruk a finnugor területektől délre haladt Ázsia belseje felé, de a sztyepptől északra elterülő erdős vidékről is pontos információkat gyűjtött, amelyek tömören, de helyesen jellemzik az ott élő népek életmódját. Az úti jelentésben olvashatunk a prémkereskedelemről, a méhészkedésről, a sertéstartásról. Rubruk az első olyan szerző, aki a moksa népnevet leírta (moxel alakban). A moksák a mordvin területek déli részén éltek, ezért érthető, ha egy tőlük délre elhaladó utazó tudomást szerzett létezésükről. Ez a népnév-előfordulás a legsúlyosabb érv az ellen, hogy Julianus a mordvin területeken átutazván moksákkal találkozhatott. Ha ugyanis a moksa népnév ekkor már a környező vidékeken ismert volt, azt Julianusnak is hallania kellett volna a moksa-mordvinok földjén. Rubruknál szerepel egy merdasz nevű nép is. A leírásból következően a moksáktól észak–északeletre élnek. Valószínűleg a merdasz népnév a mordvin és a burtasz népnév keveredéséből keletkezett. Elképzelhető azonban az is, hogy a merdasz népnév udmurtokat jelölt. A burtasz etnikum besorolása kétséges. Feltehetőleg többnyelvű népesség lehetett, alapvetően török etnikumú. A burtaszok a Volga alsó folyása mentén éltek, északi csoportjuk azonban az erdőövezetben tanyázott. Egyes szerzők sertéstenyésztő népként jellemzik őket. A mongol támadás szétszórta a burtaszokat, s egy részük a mordvinok által lakott területekre menekült. Ha a burtasz csoport korábban nem is volt mordvin, most asszimilálódott és mordvinná vált. A mohamedán hit a burtaszokra és esetleg a volgai bolgárok alatt élő déli udmurtokra volt jellemző. Rubruk híradása nyomán nem tudunk biztosan dönteni a merdasz csoport etnikaihovatartozásáról.[10]

 

3.2.3.2. Szövegközlések, fordítások

Wyngaert, A. van den 1929. 164–339.

Julianus barát és napkelet felfedezése 1986. 201–380.

 

3.2.3.3. Rubruk úti beszámolójának finnugor vonatkozású részletei[11]

(V/5) Öltözékükről és viseletükről tudja meg felséged, hogy […] Oroszországból, Moksa [mordvin]-földről, Nagy-Bolgár-országból, Baskíriából, azaz Nagy-Magyarországból és a kirgizektől – ez csupa erdő borította északi tartomány – és még sok más nekik hódoló, északi fekvésű országból szállítják a különféle értékes szőrméket […] (216.)

(XIV/1) A Donon túl elterülő vidék gyönyörű szép. Folyókban, erdőkben gazdag. Északon óriási erdőségek fekszenek, hol kétféle nép lakik: egyik a moksa [mordvin], amely semmiféle törvényt nem követ és teljesen pogány. Városaik nincsenek, erdei kunyhókban laknak, Uruk és embereik jó része Németországban lelte halálát, a tatárok ugyanis egészen Németország végeihez hajtották őket, miért is nagy tiszteletben tartják a németeket, és remélik, hogy őáltaluk fognak megszabadulni a tatárok jármától. Ha egy kereskedő érkezik hozzájuk, az, akinél először megszáll, köteles őt ellátni mindaddig, amíg közöttük óhajt maradni. Ha valaki a más feleségével hál, amaz nem törődik vele, legfeljebb ha a szeme láttára történik, tehát nem féltékenyek. Igen sok disznót tartanak, bővelkednek mézben, méhviaszban, értékes szőrmékben és sólymokban. Őutánuk következnek azok, akiket merdasznak mondanak, a latinok meg merdinisnek hívnak, ezek mohamedánok. (235–236.)

 


[1] Lásd a Kik voltak a burtászok? Rövid kutatástörténet című fejezetet (4.3.1.)

[2] Julianus barát és napkelet felfedezése 1986: 39.

[3] Klima, László 1996b: 21–33.

[4] Hérodotosz, IV. 106. (amennyiben a mordvinokra vonatkozik, 2.2.3.3. és 2.2.5. fejezet); Balhī–Istahrī–Ibn Hauqal (4.5. fejezet és alfejezetei), Egy magyar püspök levele egykori párizsi iskolatársához (2.6. fejezet és alfejezetei).

[5] A részlet a Julianus barát és napkelet felfedezése című kötetből való (1986). Fordította Györffy György.

[6] A részlet a Julianus barát és napkelet felfedezése című kötetből való (1986). Fordította Györffy György.

[7] A részletek a Julianus barát és napkelet felfedezése című kötetből valók (1986). Fordította Gy. Ruitz Izabella.

[8] A részlet a Julianus barát és napkelet felfedezése című kötetből való (1986). Fordította Gy. Ruitz Izabella.

[9] A részlet a Julianus barát és napkelet felfedezése című kötetből való (1986). Fordította Györffy György.

[10] A burtaszokról lásd a 4.3. fejezetet.

[11] Az idézetek a Julianus barát és napkelet felfedezése című kötetből valók (1986). Fordította Gy. Ruitz Izabella.