ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Szamojédok

nyomtatható változat

A szamojéd népek vázlatos története

A szamojéd népek a finnugorok mellett az uráli népek másik ágát alkotják. A szibériai tundra- és tajgaövezet hatalmas területein szétszóródva élnek. A szamojédok északi ágához tartoznak a nyenyecek, az enyecek és a nganaszánok. Rajtuk kívül a szamojédokhoz a szölkupokat, a kamasszokat és a matorokat soroljuk. Közülük a két utóbbi – a szajáni szamojédok csoportja – már beolvadt a környező török népekbe, vagy a területükre behatoló orosz telepesek asszimilálták őket, tehát nyelvüket már senki sem beszéli. Korábban a szajáni szamojédokon belül még területi-nyelvjárási alcsoportok is voltak. A matorok alcsoportjai: a tulajdonképpeni matorok, a tajgik és a karagasszok. A kamasszokon belül is megkülönböztették a tulajdonképpeni kamasszokat és kojbálokat.

 

A szamojédok közös őstörténete

A szamojédok története – pontosabban őstörténete – úgy hatezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor az ősuráli nyelvi area keleti részén kialakult az a nyelvjárás, amely a szamojéd alapnyelv és az egyes újkori szamojéd nyelvek őse lett. Az önálló nyelvi fejlődést valószínűleg a szamojédok kelet felé vonulása okozta. Ennek következtében az ősi szamojédok teljesen elkülönültek a viszonylagos területi és nyelvi egységüket még őrző finnugoroktól.

Ezen események és az utána következők legvalószínűbb színhelye Nyugat-Szibéria tajgaövezete lehetett. A szamojédok az elkövetkező néhány ezer év folyamán is (megközelítőleg időszámításunk kezdetéig) a nyugat-szibériai tagja határain belül maradtak. Csak ezzel magyarázható, hogy nyelvükben megőrződött minden fontosabb tűlevelű fa – a cirbolyafenyő, a jegenyefenyő és a lucfenyő – uráli neve.

A szamojédok gazdálkodásának, csakúgy, mint uráli őseik gazdálkodásának alapja a vadászat (madarakra, rénszarvasra, prémes állatokra) és a kisebb folyókon (többek között rekesztéses módszerrel) folytatott halászat volt. Ennek következménye volt a nomád, vagy félig megtelepedett életmód, a gyakori oda-vissza típusú migráció, a nagyon ritkán lakott óriási területeken űzött vadászat, vagyis azok a sajátosságok, amelyek a szamojédoknál tovább maradtak fenn, mint a rokon finnugor népek többségénél. Ugyanilyen archaikus a szamojédok szellemi kultúrájának sok eleme is.

Az uráli egység megszűnése után az egész ősszamojéd korszak folyamán fennmaradtak a szamojédok marginális kapcsolatai az ugorokkal, később az obi-ugorokkal: az Ob–Irtis régióban több Kr. e. 2–1. évezredbeli régészeti kultúra esetében kevert ugor–szamojéd eredetet tételeznek fel. Nyelvészetileg jól dokumentálható a szamojédok korai és sokoldalú kapcsolata a tunguz népekkel is. A szamojédokra azok a török etnikai csoportok is gyakoroltak bizonyos kulturális hatást, amelyek a Kr. e. 1. évezred utolsó századai folyamán az Észak-Altaj és a nyugat-szibériai tagja déli részére nyomultak.

A nyelvészeti adatok együttese lehetővé teszi, hogy a kései szamojéd őshazát (az alapnyelvi közösség felbomlását közvetlenül megelőző időben) a Csulim folyó és a Jenyiszej középső folyásának régiójában, megközelítőleg a Tomszk–Krasznojarszk–Jenyiszejszk háromszögben lokalizáljuk. Az újkori szamojéd népek közül a déli szölkupok és a kamasszok maradtak ebben a régióban. Természetesen, ha a kései őshaza területe eléggé kiterjedt volt – ami igen valószínű –, akkor az egészében vagy részben magában foglalhatott több szomszédos területet is: az Ob középső folyásának és mellékfolyóinak medencéjét (a szölkupok központi csoportjának lakóhelyét), az Észak-Altajt és a Szaján vidékét (a matorok lakóterületét), valamint a Jenyiszej középső folyásától keletre elterülő részeket. Ugyanakkor nyitva marad az ősszamojéd korszak lehetséges régészeti korrelátumainak kérdése – részben a fent említett régió régészeti feltáratlansága miatt.

 

Az egyes szamojéd népek őstörténete

Mint már említettük, az ősszamojéd nyelvi egység felbomlása kb. kétezer évvel ezelőtt ment végbe. Ezenközben négy ág, négy etnikai egység különült el egymástól: a szölkupok, a kamasszok, a matorok és az északi szamojédok ősei. Természetesen nem kizárt, hogy a múltban léteztek más „paraszamojéd” ágak is, amelyek később eltűntek. Ilyen ágak hipotetikus nyomait fedezik fel – gyakran elégséges alap nélkül – Kazahsztán északi részén, az Ob alsó folyásánál és az európai Urál-vidéken.

A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban). A felbomlás egyik belső oka vagy előfeltétele lehetett az is, hogy a szamojédok körében kifejlődött a teherhordó rénszarvastenyésztés.

 

Szajáni szamojédok

Feltételezhető, hogy a szajáni szamojédokat – a matorok és a kamasszok őseit – egymástól függetlenül, éppen ebben az időben szorították a Szaján előhegyei és hegyei közé. A matorok és kamasszok szoros gazdasági kapcsolatot tartottak török, mongol és tunguz nyelvű szomszédaikkal, folyamatosan érzékelték kulturális hatásukat, adót fizettek a török és mongol államalakulatoknak. Ezzel szemben nem érintette őket az a sok hódító hadjárat és tömeges áttelepülés, ami a Kr. u. 1. évezred folyamán és a 2. évezred első felében a Szajáni-felföld közvetlen szomszédságában kezdődött, és többszörösen átrajzolta Eurázsia sztyeppövezetének etnikai térképét. Az egyensúly egészen addig fennmaradt, míg az orosz állam meg nem hódította Szibériát.

 

Északi szamojédok

Valószínűleg a fentebb említett események magyarázzák, hogy az északi szamojédok ősei észak felé vándoroltak a Jenyiszej mentén, és végeredményként a sarkvidéki tundraövezetbe kerültek. Ez a vándorlás több száz évig is eltarthatott. A Kr. u. 1. évezred közepén a Jenyiszej alsó folyásánál a jobb parton – a Tajmir-félsziget nyugati részén – megjelenik egy olyan lakosság, amely dél-szibériai jellegű kerámiát hozott magával. Ezt a lakosságot természetes módon tekinthetjük korai északi szamojédoknak. A Jenyiszej torkolatától indul ki széttelepülésük a tundrára: nyugat felé a nyenyeceké Nyugat-Szibéria legészakibb részére, a Gidan- és a Jamal-félszigetet is beleértve; és kelet felé a nganaszánoké a Tajmir-félszigetre és a Hatanga folyó medencéjébe. Az enyecek a Jenyiszej legalsó folyásánál és a nyugatról hozzácsatlakozó Taz folyó medencéjében alakultak ki.

A nyílt és ritkán lakott tundrai térség elősegítette az egész régió gyors birtokbavételét, ugyanakkor lassította az etnikai és nyelvjárási differenciálódást. Ennek következtében az enyecek nemcsak földrajzi, hanem kulturális és nyelvi vonatkozásban is átmeneti helyet foglalnak el a nyenyecek és a nganaszánok között. Tőlük nyugatra, a Jenyiszej bal partján létezett a jurák-nyenyecek csoportja, amelynek nyelvjárása (a régi keleti vagy tulajdonképpeni jurák) átmenetet képezett a nyenyec és az enyec nyelv között. Az erdei nyenyecek különleges természeti és földrajzi helyet foglaltak el az Ob alsó folyásától keletre elterülő tajgai körzetekben. Gazdaságukban – csakúgy, mint a szomszédos hantik gazdaságában – a vadászat és a halászat játszotta a főszerepet, nem pedig a rénszarvastenyésztés, mint a tundrai nyenyecek esetében.

Az északi szamojédok az Urál sarkvidéki részén át már az 1-2. évezred fordulóján behatoltak az Európa legészakkeletibb részén elterülő Bolsezemelszkaja (Nagyföldi) tundrára, és mint a permi és ugor népek szomszédai ismeretessé váltak a skandináv és szláv felfedezők előtt. Az óorosz Régmúlt idők krónikája a 11. század végén közli Gyurjata Rogovics novgorodi lakos szavait: „…elküldtem a szolgámat Pecsorába, azokhoz az emberekhez, akik adót fizetnek Novgorodnak. És elment a szolgám hozzájuk, onnan pedig a jugorok földjére ment. A jugorok olyan emberek, akiknek nyelve érthetetlen, és a szamojédokkal szomszédosak az északi országokban.” A további nyugatra tartó vándorlás során a nyenyecek megtelepedtek a Malozemelszkaja (Kisföldi) tundrán a Pecsora bal partján, a Tyimani és Kanyini tundrán a Fehér-tenger keleti partvidékén és Novaja Zemlja déli részén.

A sarkvidéki tundra benépesítése során az északi szamojédok fokozatosan kiszorították és asszimilálták e területek korábbi lakosságát, amelynek etnikai hovatartozása és nyelve(i) teljesen ismeretlenek. A tundrai nyenyecek előtti, nyilván főként fókavadászattal foglalkozó lakosság emléke a „śixirťa”-ról szóló nyenyec legendákban őrződött meg. A nganaszánokra valószínűleg jelentősebb hatást gyakorolt szubsztrátumként Tajmir legrégibb őslakossága. A nganaszan alapszókincsben, mitológiában, anyagi kultúrában sok nem szamojéd eredetű elem található, amelyek a helyi hagyományok erős hatásáról tanúskodnak. Ezenkívül a nganaszánok és a tundrai enyecek körében a rénszarvastenyésztés mellett a vad rénszarvasok vadászata szintén a szubsztrátumlakosság hagyományából eredhet.

Az északi szamojéd népek folyamatos kulturális és kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn déli szomszédaikkal: a nganaszánok és az enyecek az evenkikkel, az enyecek a ketekkel, a nyenyecek a hantikkal, a manysikkal és a komikkal. A harcias, távoli kalandozásokra kapható evenkik jellegzetes harci tetoválásukkal („varrott arcukkal”) folyamatosan a legveszélyesebb ellenségként szerepelnek minden északi szamojéd nép folklórjában. Heves, gyakran harci összeütközésekkel kísért konfliktusos jelleget öltöttek az idők folyamán a nyenyecek kapcsolatai a tundrai enyecekkel meg a nganaszánokkal is. Széles körben elterjedt a folklór és a nyelv adatai szerint a más törzsbeli foglyok szolgaságba vetése (patriarchális rabszolgaság).

 

Szölkupok

A migrációs folyamatok talán a szölkupokat érintették a legkevésbé a szamojéd népek közül, legalábbis a déli csoportjukat, amely több mint másfél évezreden át megőrizte eredeti lakhelyét az Ob középső folyása és mellékfolyói mentén. Csak igen kis mértékben rajzottak ki a szölkupok északnyugat felé (az Ob mentén lefelé) és északra. A mai Tomszki Terület déli részén a szölkup lakosságot fokozatosan kiszorították vagy asszimilálták török nyelvű szomszédai (a barabai, a csati, a tomszki és csulimi tatárok); a mongol hódítás után (13–16. század) nyilván még fokozódott a nyomás.

A szoros kapcsolatok és a hasonló körülmények között zajló élet igen hasonlatossá formálták a három szomszédos nép – a hantik, a szölkupok és a jenyiszeji ketek – gazdasági és kulturális hagyományait. Nem véletlen, hogy sok más nép egy közös néven ismerte őket (tör. istäk, or. ostyak, nyeny. xăb’i, eny. bago, evenk. žandri). Több adat utal arra, hogy a szölkupok nyelvét gyakran használták „lingua franca”-ként az etnikumok egymás közti érintkezésük során a nyugat-szibériai régióban. Kevésbé szerencsésen alakultak a szölkupok kapcsolatai a rokon enyecekkel és nyenyecekkel, valamint az evenkikkel, akik a szövetséges ketektől eltérően a szölkup folklórban állandó ellenségekként szerepelnek.

 

A szamojéd népek Oroszország kebelében

A szamojéd népek őstörténete akkor ért véget, amikor a 16-17. sz. során Szibéria az orosz állam kötelékébe került. Észak meghódítása során az oroszoknak ellenálló őslakosság jelentéktelen veszteséget szenvedett közvetlen hadi cselekmények következtében; jóval nagyobb volt az addig ismeretlen járványos betegségek, különösen a himlő által okozott veszteség. Meg kell jegyezni, hogy az orosz adminisztráció sohasem alkalmazta a közvetlen népirtás, a genocídium politikáját az őslakossággal szemben. Az volt a célja, hogy „megbékítse” az őslakosságot és szorgos adófizetővé tegye. Még a gyakori lázadásokat sem követték túlságosan kegyetlen megtorló intézkedések. Fontos szerepet játszott az orosz adminisztrációnak az a törekvése, hogy a törzsfőkre, nemzetségfőkre („fejedelmekre”) támaszkodjék, akiknek a későbbiek során sok esetben megadták az orosz nemesség privilégiumait. Az ortodox egyház hittérítő tevékenysége jórészt formális volt – észak lakossága a megkeresztelkedés után is saját vallásos szokásainak hódolt, tisztelte bálványait és folytatta a sámánkodást.

Szibéria oroszok által történt katonai meghódítása, az európai oroszországi lakosság tömeges betelepülésével kísért gyarmatosítása sok szibériai régióban az etnikai helyzet és az életkörülmények gyökeres megváltozásához vezetett. A változások elsősorban azokat a szamojédokat érintették – a kamasszokat, matorokat, déli szölkupokat és enyeceket –, akik az orosz földműves kolonizáció zónájába vagy a katonai terjeszkedés központjainak közvetlen közelébe kerültek. Az oroszok Szibériába nyomulása közvetett hatásaként egyes őslakos törzsek elhagyták megszokott lakóhelyüket, igyekezvén új, távolabbi és nyugodtabb lakóhelyet keresni maguknak. Mindez a kialakult etnikai – s egyidejűleg az ökológiai és gazdasági – egyensúly megbomlását jelentette. Más, viszonylag nagyobb népek eredeti területeinek részleges elvesztése után alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez. Azonban egyes kisebb létszámú etnikai csoportok – közöttük szamojéd csoportok is – önállóságukat és eredeti mivoltukat csak úgy tudták megőrizni, ha kapcsolatban maradtak egy bizonyos területtel és gazdálkodási móddal. Esetükben a biológiai túlélés egyetlen eszköze az asszimiláció volt (vagy az oroszok közé, vagy pedig valamely nagyobb szomszédos népbe).

Az orosz gyarmatosítás első három évszázadában az északi etnikai csoportok többsége megőrizte eredeti mivoltát. Sőt, több népnek – így a nyenyeceknek és a szölkupoknak – a 17-18. századi létszámcsökkenés vagy stagnálás után a 19. században sikerült elérnie vagy még jelentősen növelnie is eredeti lélekszámát. Ebben a vonatkozásban pozitív szerepet játszott az észak lakói szempontjából rabló jellegű, ám jól szervezett kereskedelmi hálózat: az őslakosság elsősorban prémért cserébe rendszeresen élelmiszerekhez, vadászati felszereléshez és más árukhoz jutott, az ínséges években pedig számíthatott kenyérhitelre. Több helyen, ha mégoly primitív formában is, megszervezték az orvosi ellátást és az egészségügyi felvilágosítást.

Az etnikai fejlődés kedvezőtlen tendenciái azonban a 20. századra jelentősen felerősödtek. Kezdetét vette az északi vidék intenzív iparosítása, amely együtt járt az orosz nyelvű lakosság tömeges beözönlésével és az ökológiai körülmények katasztrofális romlásával. A sztálini korszakban létrehozott gigantikus „GULAG-szigetvilág” többek között azt is eredményezte, hogy a szibériai népeket egyes lakóhelyeikről kiszorították, vagy adminisztratív úton kitelepítették. Elég, ha csak arra utalunk, hogy Vorkuta lágereit és bányáit a nyenyec tundrán építették fel (Wărkuta nyenyec nyelven ’medvékben bővelkedő hely’-et jelent); hogy az ún. „halott”, soha használatba nem vett Szalehard–Igarka vasútvonalat a tundrai nyenyecek, az erdei nyenyecek és a Taz menti szölkupok földjein vezették keresztül; hogy egyik fő száműzetési helyül folyamatosan a narimi körzet szolgált, ami a Tomszki Terület szölkupok által lakott északi része; hogy a Jenyiszej alsó folyásánál, az enyecek és a nganaszánok szomszédságában kiépült egy óriási ipari és lágerközpont – Norilszk. Az 1950-es években a nyenyeceket mindenestül kitelepítették a Novaja Zemlja-szigetekről, ahol atomfegyverek számára építettek kísérleti bázist. A kísérleti robbantások után a Pecsora és a Jamal-félsziget közötti tundrán és a sarkvidéki Urálban radioaktív csapadék hullott, tömegével pusztultak a rénszarvasok. A legutóbbi évtizedekben Nyugat-Szibériában megkezdték az olaj- és gázkitermelést, amelyet minden ökológiai és erkölcsi norma semmibevételével folytatnak. A fenti tendenciákhoz járult az ideológiai nyomás is. Az északi etnikai kisebbségekre vonatkoztatva az ún. „lenini nemzetiségi politika” mindig is a nemzeti hagyományok megingatására irányult – ebben merült ki „észak népeinek útja az ősközösségi társadalomtól a szocializmus felé”. Az iskola, a kulturális intézmények, a tömegkommunikációs eszközök főként az őslakosságnak „az egész ország életéhez” való közelebb vitelét szolgálták, azaz gyakorlatilag a russzifikálást. Lényegében ideológiai szempontok diktálták azt az 1960-as években különösen aktívan folytatott kampányt is, amely a nomád népek letelepítésére, a félnomád és kis létszámú települések felszámolására irányult. Azokkal szemben, akik megpróbáltak régi területükön maradni, adminisztratív és gazdasági kényszert alkalmaztak: beszüntették az élelmiszerek és különböző felszerelések szállítását stb. Az őslakosság ilyen településeken történő összpontosításának előnyei is voltak, például az orvosi ellátás, a kulturális szolgáltatások, az élelmiszerellátás és a fűtőanyag-ellátás szempontjából. Ennél sokkal jelentősebb hátrány lett azonban, hogy az őslakosság nem tudta megőrizni hagyományos szokásait, tömegesen lumpenizálódott, terjedt körében az alkoholizmus.

Eléggé formális volt 1929–32-ben a nemzeti autonómiák rendszerének létrehozása is, amelyekbe bekerültek a többi között a szamojéd lakosság nemzetiségi (később autonóm) körzetei is. Ezek a következők:

  • Nyenyec Autonóm Körzet (az Arhangelszki Területen, központja Narjan-Mar, európai nyenyecek)
  • Jamal-Nyenyec Autonóm Körzet (a Tyumenyi Területen, központja Szalehard, jamali, Taz melléki és erdei nyenyecek, északi szölkupok)
  • Tajmiri Dolgan–Nyenyec Autonóm Körzet (a Krasznojarszki Területen, központja Dugyinka, jenyiszeji nyenyecek, enyecek, nganaszánok)

A szigorúan központosított szovjet rendszerben ezek a körzetek meg voltak fosztva az önálló határozathozatal lehetőségétől, nem tudták kifejezni és megvédeni az őslakosság érdekeit. Napjainkban az északi körzetek képviseleti és adminisztratív szervei teljes egészükben a számszerű többségben lévő betelepült orosz nyelvű lakosság ellenőrzése alatt állnak.

Az elmondottakban foglalható össze a szamojédok sorsa a 17–20. században, sok ezer éves történelmük talán egyik legtragikusabb szakaszában. Az egyes szamojéd népek adott korszakra vonatkoztatott történetének legfontosabb momentumait az alábbiakban mondjuk el.

 

A szajáni szamojédok a 17–20. században

Az oroszok Szibériába nyomulása idején a szajáni szamojédok – a matorok és kamasszok – nagyszámú török (és részben jenyiszeji) törzs szomszédságában éltek.

A matorok legalább három területi és nyelvjárási csoportból álltak: a tulajdonképpeni matorok, a tajgik és a karagasszok csoportjából. A mai Krasznojarszki Terület délkeleti szélén lévő hegyvidéki tájakat népesítették be, valamint a szomszédos területeket Tuva északi és az Irkutszki Terület keleti részén. Levéltári források alapján a 17. századi tulajdonképpeni matorok számát B. O. Dolgih 720 főben határozta meg, a karagasszok csoportja – amely a török hatás mellett erős mongol–burját kulturális és nyelvi hatásnak is ki volt téve – pedig kb. 100 főt számlált. A tajgikról nincsenek adatok. A matorok („motorecek”) 1609–1610-ben, a török–szamojéd lakosságú ún. „Tubai Föld” kötelékében lettek formálisan orosz alattvalók, bár az egész 17. század folyamán nem fizették rendszeresen a jaszak-adót. Az orosz vajdasági adminisztráció többször is katonai expedíciót indított a Tubai Földre, de például 1634-ben a matorok meg a (török nyelvű?) tubaiak „mentek haddal” Krasznojarszk alá.

A 17–18. században a kamassz nyelvet nemcsak a tulajdonképpeni kamasszok használták (akik a Kamassz Földön, a Jenyiszej két jobboldali mellékfolyója, a Mana és a Kan völgyében éltek a mai Krasznojarszktól délkeletre és keletre), hanem a kojbálok is, akik a Kojbál földi lakosság egy részét alkották. (A Kojbál Föld a Jenyiszej jobb parti részén Krasznojarszktól délre terült el.) A kamasszok létszáma a 17. században 400 fő körül volt, valószínűleg ezzel arányban állt a kojbálok lélekszáma is. A Kamassz Földet 1629-ben kötelezték jaszak fizetésére, egy évvel a közeli krasznojarszki erődítmény megépítése után.

Az oroszok megjelenése a szajáni szamojédok és török szomszédaik addigi területi elkülönülésének megszűnéséhez vezetett. A törökök a sík vidékről a hegyekbe vonultak, összekeveredtek a matorokkal és a kojbálokkal, és nyelvileg asszimilálták őket. A tulajdonképpeni kamasszok sorsát azonban nem a török hatás, hanem az orosz paraszti gyarmatosítás alakította.

A tajgi nyelvjárásról, és egyáltalán a tajgik létezéséről az egyetlen emlék és bizonyság a G. F. Müller által 1739 körül összeállított szójegyzék. E csoport leszármazottait valószínűleg a mai északi tuvaiak (todzsák) között találjuk meg, akiknek nyelvében és anyagi kultúrájában kimutatható a szamojéd szubsztrátum hatása. A 18. században tűnt el a karagassz nyelvjárás is, a szamojéd nyelvű karagasszokkal Müller után már csak P. S. Pallasnak sikerült találkoznia 1772-ben. Napjainkban az Irkutszki Terület nyizsnye­ugyinszki járásában él a török nyelvű karagasszok vagy tofalarok (tofák) kicsiny, szintén az eltűnés határához közelálló csoportja. Az etnonim egybeesése és a lakóhely közelsége a tofalarok és a szamojéd-karagasszok kapcsolatára utal, a tofalarok nyelvében több szamojéd kölcsönzés is található. Azonban hiba lenne teljes egészében eltörökösödött szamojédoknak tekinteni őket: a tofalar önálló török nyelv, amely kétségtelenül a hozzá közelálló tuva nyelvtől különült el jóval a 18. század előtt.

Valamivel tovább maradt fenn a tulajdonképpeni matorok etnikai csoportja és nyelve. G. I. Szpasszkij 1806-ban dolgozott körükben, a nyelvet beszélő utolsó asszony pedig 1839-ben halt meg. (M. A. Castrén adatai szerint, aki már nem találta életben az illetőt.) A tulajdonképpeni matorok leszármazottai részben a hakaszok és kamasszok közé kerültek, részben pedig eloroszosodtak.

Körülbelül a matorokkal egy időben tűntek el a kamassz nyelvű kojbálok is. „Kojbál” néven, „kojbál nyelvet” beszélőként már a 19. század közepén is csak egyetlen török törzset ismertek a Jenyiszej felső folyásánál. Leszármazottaik napjainkban a hakaszok közé tartoznak. Pontosan ebben a csoportban vannak a szamojéd-kojbálok leszármazottai is.

A kamasszoknak (a tulajdonképpeni kamassz nyelvjárást beszélőknek) szinte napjainkig sikerült fennmaradniuk. Utolsó menedékhelyük Abalakovo falu lett, Krasznojarszk városától 100 km-re délkeletre, ahol az első világháborút közvetlenül megelőző időkben 15 kamassz család élt. Közülük nyolc ember tökéletesen beszélte a kamassz nyelvet, a többiek már eloroszosodtak. Abalakovóban élte le életét az utolsó kamassz asszony, Klavgyija Zaharovna Plotnyikova is (neki egyébként már nem a kamassz volt az anyanyelve, második nyelvként tanulta meg az orosz után). K. Z. Plotnyikova halálának időpontja, 1989. szeptember 20-a a szajáni szamojédok történetének végét jelentette.

 

A szölkupok a 17–20. században

Szibéria Oroszországhoz való csatolásának idején a szölkupok az Ob középső folyása és mellékfolyói körüli területeket foglalták el, északon a Timig, délen a Csulim alsó folyásáig. A „tarka horda” nevű szölkup törzsszövetség kezdetben erős ellenállást tanúsított a kozák csapatokkal szemben. A hordát Vonya „fejedelem” (törzsfő) vezette, aki Kücsüm szibériai tatár kánnal állt szövetségben. Az Ob menti földek végleges meghódítása és a szölkupok adófizetésre való kötelezése a 16-17. század fordulóján ment végbe, amikor az oroszoknak az Ob mentén felfelé történő előrehaladásával egymás után megépítették a narimi (1596) és a ketyi (1602) erődítményt, valamint megalapították Tomszk városát (1604). A 17. században a négy szibériai kerületben jaszakot fizető szölkupok száma 2700 főt tett ki. (Szurguti kerület: több mint 300 fő, Narimi kerület: kb. 1300 fő, Ketyi kerület: több mint 500 fő, Tomszki kerület: kb. 500 fő.)

Az orosz gyarmatosítás jelentős változást indított el a szölkupok területi megoszlásában. A legdélibb csoportok északra vándoroltak vagy asszimilálódtak. A 18. század végére gyakorlatilag eltűntek a Tomszki kerület szölkupjai. Ezzel egyidőben a „szurguti” szölkupok áttelepszenek (főként a Tim folyó medencéjéből) északra. A 17. század közepéről származnak az első adatok arról, hogy a szölkupok behatoltak a Taz folyó völgyébe, az erdei enyecek területére. A 18. században egy eléggé nagyszámú és aktív északi szölkup csoport alakult ki ezen a területen. Ez a csoport később tovább terjeszkedett északkelet felé (a Turuhan és a Jenyiszej más mellékfolyóinak medencéjébe), asszimilálta az enyec lakosság maradványait, valamint a migráció által érintett hanti családokat. Az északi szölkupok folklórjában széles körben ismeretes a Taz-mente első szölkup lakójáról, Ńomaľ porq?-ról („Nyúlbundáról”), valamint az ő enyecek fölött aratott győzelméről szóló legenda.
Ugyanezen észak felé való haladás közben a szölkupok magukba olvasztottak egy kis jenyiszeji nyelvű népet, a pumpokolokat, akik a 18. század elején még a Kety folyó felső folyásánál laktak.

A 19. század végén a szölkupok létszáma az asszimilációs és migrációs veszteségek ellenére is mintegy 4000 főre rúgott. Az Ob medencéjének középső részén élő szölkupok már igen régen keresztények voltak és fokozatosan beolvadtak a vidék akkor már régóta ott élő orosz paraszti lakosságába. A 20. században felerősödött az asszimilációs folyamat, részben a narimi szölkupok erőszakos áttelepítése miatt, akik a GULAG uralmának szférájába kerültek. A folyamat az utóbbi évtizedekben elérte a Tim és a Kety medencéjének legtávolabbi pontjait is. Az anyanyelv továbbadása az ifjabb nemzedéknek a Tomszki Terület valamennyi szölkup csoportjánál megszűnt. Ám az utóbbi években éppen itt indult el a szölkup nemzeti újjászületési mozgalom, amely szervezetileg az 1989 szeptemberében alakított „Qolta qup” („Obi emberek”) társaságában öltött testet. A Qolta qup mindenkit a szölkup anyanyelv tanulására biztat, és kezdeményezte, hogy a Tomszki Terület korábban gyűjtött nyelvjárási szövegei alapján dolgozzák ki az oktatási segédanyagok rendszerét.
Az északi szölkupok létszáma a 19. század végén úgy 800 fő körül mozgott, mostanra ez a szám megkétszereződött, és az anyanyelv ismerete is viszonylag magas szinten maradt. Ebbe az irányba hat a viszonylagos elszigeteltség – a régió több pontján most is a szölkupok alkotják a lakosság többségét –, valamint a hagyományos foglalkozások – a halászat és a vadászat – dominanciája is. Ennek ellenére vannak olyan asszimilációs tényezők, amelyek a legközvetlenebb fenyegetést jelentik a szölkup nép jövője szempontjából. Ide sorolható elsősorban az, hogy a gyerekek orosz tannyelvű bentlakásos iskolákban élnek és tanulnak, amelyekben csak az utóbbi években és igen korlátozott mértékben újították fel a szölkup nyelv tanítását. És van még egy negatív tényező: a nyugat-szibériai olaj- és gázlelőhelyek, s az a lehetőség, hogy az északi szölkupok földjén újabb lelőhelyeket tárnak fel és vonnak be a termelésbe.

 

A nyenyecek a 17–20. században

Az európai nyenyecek, akiknek állandó települési területe nyugaton a Mezeny folyóig terjedt, a többi szamojéd néphez képest hamarabb lettek először Nagy Novgorod, majd a Moszkvai Rusz alattvalói. A pusztozerszki erődítmény megépítése a Pecsora alsó folyásánál (1500 körül), amely az adóbeszedés és a kereskedelem központja lett, csak tovább erősítette a kialakult helyzetet.

A szibériai nyenyecek földjére (az Uráltól a Jenyiszejig) a 16-17. század fordulóján hatoltak be az oroszok, méghozzá két úton. Egy délibb úton Tobolszktól lefelé az Obon egészen a deltáig, ahol 1595-ben megépítették az obdorszki erődöt – ma Szalehard városa – és egy északibb útvonalon, az ún. mangazejai tengeri úton: Arhangelszktől a tengerpart mentén, majd a Jamal-félszigeten át, tovább az Ob és a Taz öblén keresztül a Jenyiszej felé. De nem érkezett jelentős számú orosz telepes, így a nyenyecek elhelyezkedési területe és gazdasági tevékenységük formái nem szenvedtek komoly változást. Aktívabban kapcsolódtak be a gyarmatosítás folyamatába a komik (az izsmaiak), akik elsajátították a nyenyecek rénszarvastenyésztési szokásait, és idővel a legnagyobb szarvascsordák tulajdonosai lettek a Bolsezemelszkaja (Nagyföldi) Tundrán és az Ob alsó folyásánál.

A becslések szerint a nyenyecek létszáma a 17. század végén 7500 fő lehetett, ebből európai tundrai nyenyec kb. 1500 fő, szibériai tundrai nyenyec több, mint 5000 fő, erdei nyenyec legfeljebb 1000 fő.

A nyenyecek 17–19. századi története tele van háborús konfliktusokkal. A túlzott adószedés, az orosz adminisztráció önkényeskedései többször is lázadásokhoz vezettek, amelyek során lerombolták az orosz erődítéseket. A legismertebb az obdorszkiak és a Taz mentiek 1825–39-es felkelése, amelynek vezetője Wawľo Ńeńang (Vauli Piettomin) volt. A 18. században és a 19. század elején az enyecek fölött aratott győzelem eredményeként lényegesen bővült a tundrai nyenyecek települési területe, meg tudtak telepedni a Jenyiszej jobb partján. Valószínűleg a jamali nyenyecek ehhez kapcsolódó keletre települése vezetett a 18. század elején még a Jenyiszej bal partján élt jurák-nyenyecek kis csoportjának beolvasztásához. Az erdei nyenyecek is megindultak az Ob jobboldali mellékfolyóinak felső szakaszaihoz (a mai Hanti–Manysi Autonóm Körzet területére). A 19. század végére stabilizálódott a nyenyecek szállásterülete, létszámuk pedig a 17. század végihez viszonyítva mintegy a kétszeresére nőtt.

A népszámlálási adatok szerint a szovjet korszak idején is folyamatosan nőtt a nyenyecek lélekszáma:

1926  −  17 560 fő (ebből Oroszország területén 34 190 fő)      
1959  −  23 007 fő (ebből Oroszország területén 34 190 fő)      
1970  −  28 705 fő (ebből Oroszország területén 34 190 fő)      
1979  −  29 894 fő (ebből Oroszország területén 34 190 fő)      
1989  −  34 665 fő (ebből Oroszország területén 34 190 fő)    

Oroszország északi nemzetiségei közül jelenleg a nyenyecek létszáma a legnagyobb. Ám e számbeli növekedés ellenére is fokozatosan csökken a nyenyecek aránya a három „nyenyec” autonóm körzetben: 1979-ben 11% volt, ez 1989-re 6% alá csökkent. Ennek oka, hogy ezekben a körzetekben a Szovjetunió és Oroszország más részeiből a vidék iparosítása kapcsán ideérkezők révén viharos gyorsasággal növekedett a lakosság létszáma (különösen a Jamal-Nyenyec Körzetben: az 1979-es 159 ezer fős létszámhoz viszonyítva 1989-re 495 ezer főre).

Fokozatosan csökken a nyenyecet anyanyelvüknek vallók aránya is:

1959  −  84,7%      
1970    83,4%      
1979    80,4%      
1989    77,1%    

Ez az arány még így is magasabb, mint a legtöbb északi nép esetében. 1989-ben az orosz nyelvet a nyenyecek 18,1%-a vallotta anyanyelvének, 79,8%-uk pedig folyékonyan beszélte (anyanyelvként vagy második nyelvként). Ezek szerint még létezik a nyelvközösségnek egy olyan része – mintegy egyötöde –, amellyel csak a nyenyec nyelv ismeretében lehet adekvát módon érintkezni. Tipikus eset, hogy a fiatalok megőrzik nyenyec beszédkészségüket, noha jelentős részüknél az orosz a kommunikáció fő eszköze (csakúgy, mint más északi népek esetében). Határozottan pozitív szerepet játszik, hogy a tömegkommunikációs eszközök népszerűsítik a nyenyec kultúrát, és ebben az irányban tevékenykednek az írók is. Ezek mellett a nyenyec nyelv viszonylagosan jó helyzete azzal magyarázható, hogy a rénszarvastenyésztés, a nyenyec kultúra gazdasági alapja a szovjet korszak minden romboló tendenciája ellenére lényegében meg tudta őrizni hagyományos formáját. Ez a termelő tevékenység teljes egészében a nyenyec őslakosság kezében maradt.
Az enyecek a 17–20. században

A 17. század elején az enyecek sokkal nagyobb területet foglaltak el, mint jelenleg. A tundrai enyecek („hantajkai szamojédok”) nomád területe a tundra és az erdős tundra óriási részeire terjedt ki. Délnyugaton a Taz alsó folyásának medencéjétől kezdődött, és északkeleten a Jenyiszej és a Pjaszina öbléig terjedt. Az erdei enyecek („karaszinói szamojédok”) vándorlási területe a Taz középső és felső folyásától északkelet felé a Jenyiszej jobb parti részéig terjedt az Alsó-Tunguszka és a Kurejka folyók körzetében. A tundrai csoport létszáma ekkoriban legalább 800, az erdei csoporté pedig legalább 4-500 főre tehető.

A Jenyiszej medencéjének északi része – az enyecek szállásterülete – a Szibériába irányuló orosz terjeszkedés egyik legfontosabb támaszpontja lett. Az arhangelszki tengerjárók és a kozákok 1601-ben a Taz folyó mellett megalapították Mangazeját. Ez a város, amely az egyik enyec nemzetségről kapta a nevét (Mogaďi, nyenyecül Mo?ganśi), az orosz és az európai piacokra szállított coboly és más nemes prémeknek köszönhetően vált széles körben ismertté. Valamivel később, szintén az enyecek etnikai területén megalapították Turuhanszkot és Dugyinkát.

Az oroszokkal való összeütközések, különösen a 17. század első felében, amikor például az őslakosság többször is megtámadta Mangazeját, valamint az enyecek egy részének északra és északkeletre költözése (gyakran a szövetséges nganaszánok földjére) nyilván jelentősen gyengítette a Taz menti enyec csoportokat. Mint fentebb már említettük, a 17. század második felében és a 18. század folyamán gyakorlatilag az erdei enyecek egész szállásterülete a délről oda települt szölkupok birtokába került. A Taz és Jenyiszej melléki szölkupok a legyőzött enyecek egyik részét asszimilálták, a másik rész a Jenyiszej mentén északra vonult, a mai Igarka és Dugyinka városok közötti körzetbe. Valamivel később a kelet felé vonuló jamali nyenyecek kiszorították a tundrai enyeceket a Taz alsó folyásától és a Jenyiszej bal partjáról. A legkésőbbi hadi események során (a 19. század első felében) a nyenyeceknek sikerült megszilárdítani helyüket a Jenyiszej jobbpartján elterülő enyec földeken is. Ebben egyébként segített az orosz adminisztráció is, amely a törzsek közötti háborúskodás beszüntetését szorgalmazta: a 19. század közepére siker koronázta ez irányú erőfeszítésüket, s ez megfosztotta az enyeceket a „reváns” lehetőségétől (vagy megmentette őket a végleges megsemmisüléstől). Jelentős méreteket öltött az erdei és a tundrai enyecek nyenyecek által történő kulturális és nyelvi asszimilációja, amely mind a mai napig folytatódik. Mindezen okok következtében, a terület csökkenésével együtt jelentősen csökkent az enyecek létszáma is – a 19. század második felére megközelítőleg 500 főre.

A szovjet korszak adminisztratív intézkedései gyakorlatilag a negatív folyamatok folytatását jelentették, minimálisra csökkentve az enyecek etnikai területét. Az utolsó tundrai enyecek többsége (néhány tucatnyi ember, többségüknek megszokott érintkezési nyelve a nyenyec és az orosz) napjainkban a Jenyiszej deltájának közelében elhelyezkedő Voroncovo nevű településen él. Az erdei enyecek szinte majdnem kivétel nélkül Potapovo faluban laknak, a Jenyiszej partján, Dugyinka felett és Dugyinkában (kb. 100 fő, akiknek többsége igen tökéletlenül beszél az anyanyelvén).
A nganaszánok a 17–20. században.

A nganaszánok különleges történelmi sorsát az határozta meg, hogy izoláltan élnek az eurázsiai kontinens legészakibb részén, a Tajmir-félszigeten. Szibéria Oroszországhoz való csatolása és az összes további események egészen századunk közepéig csak kevéssé érintették e nomád nép életét. Viszonylag állandó maradt a létszáma is (600–900 fő), csak a himlőjárványok idején csökkent drasztikusan (a legnagyobb az 1830-as évek elején pusztított közöttük). A szamojédok közül csak a nganaszánok nem keresztelkedtek meg és őrizték meg hagyományos neveiket (az ortodoxiát felvevő egyének kiváltak népükből és beolvadtak szomszédaik, a dolgánok közösségébe).

A nganaszánokról, vagy „pjaszinai szamojédokról”, „tavgokról” az 1614–27-es években történik először említés. A nganaszánok megadóztatására irányuló kísérletek meglehetősen erős, olykor fegyveres ellenállásba ütköztek. A végtelen tundrai térség lehetővé tette a nomádok számára, hogy könnyen kivonják magukat az orosz adminisztráció ellenőrzése alól. Később valamelyest rendeződtek a kapcsolatok: az adófizető helyek a nganaszánok számára szükséges árucsere központjaivá lettek. Egyébként a nganaszánok nem nagyon függtek a behozott áruktól. Még az 1930-as években sem voltak széles körben elterjedve a lőfegyverek a nganaszan vadászok körében. Ugyanebben az időben valamennyi nganaszan analfabéta volt, és csak kevesen tudták kifejezni magukat oroszul.

Tajmir központi részén később kezdődött az ún. „szocialista átalakítás”, mint bárhol másutt Szibériában – csak az 1940–50-es évek fordulóján szervezték meg a kolhozokat. Az 1960-as évek elején szinte valamennyi nganaszánt dolgan etnikai területre, három vegyes lakosságú településre telepítették át (Uszty-Avam, Volocsanka, Novaja), amelyek délre estek a megszokott nganaszan nomád területektől. Kísérleteik, hogy az új körülmények között folytassák a háziasított (teherhordó) rénszarvasok tenyésztését, sikerteleneknek bizonyultak. Az 1970-es évek végére a nganaszánok háziasított rénszarvasai egytől-egyig elpusztultak, ők pedig teljesen el voltak vágva hagyományos nemzetségi szálláshelyeiktől.

Napjainkban a nganaszan népességet valósággal két részre vágja az életkor. Az ötven-ötvenöt éves és idősebb emberek, akik a tundrán születtek és ott nőttek fel, nagyon jól ismerik a hagyományos foglalkozási és kulturális szokásokat, de a megváltozott körülmények között nincs lehetőségük, hogy azokat továbbadják gyermekeiknek és unokáiknak. A fiatalok, akik egész életüket orosz nyelvű településeken és bentlakásos iskolában töltötték, szinte egyáltalán nem tudnak nganaszánul, kilátástalannak érzik életüket a településeken (amelyeknek gazdálkodása Oroszország új gazdasági körülményei között teljesen ráfizetésessé vált), ugyanakkor nincsenek kellően felkészülve sem arra, hogy visszatérjenek a tundrára, sem pedig arra, hogy a nagy ipari központokba települjenek. Az ugrásszerű, tragikus változás teljesen felforgatta ennek a nagyon eredeti szamojéd népnek az életét.

(Eugen Helimski)    

(Fordította: Katona Erzsébet)