ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

5.2. Régmúlt idők krónikája

nyomtatható változat

5.2.1. Az évkönyv keletkezéstörténete

A legrégebbi orosz évkönyv a Poveszty vremennih let[1]. Nemcsak a legrégebbi, hanem történelmi adatait, stílusát tekintve a legértékesebb is. Kijevben keletkezett a 11–12. század folyamán, amikor a Kijevi Rusz[2] az orosz államiság központja volt. A Régmúlt idők krónikája számtalan finnugor vonatkozású adatot is megőrzött, egyrészt az évkönyv bevezető részében, másrészt pedig az események évszámok szerinti előadásában. A bevezető rész pontos felsorolással szolgál a finnugor népek lakóhelyéről. Az értesülések feltehetőleg Novgorod közvetítésével érkeztek Kijevbe. Novgorodban szintén vezettek évkönyvet, s ezen évkönyvnek közvetlen és közvetett hatása is volt a kijevi évkönyv formálódására. Az események évek szerinti elősorolásában főleg akkor találkozunk finnugor népek említésével, amikor valamely csata vagy katonai akció résztvevőit említi az évkönyv. Emellett még egy-egy anekdotikus, meseszerű történetnek a szereplői között is bukkanhatunk finnugo­rokra.

A Régmúlt idők krónikájának keletkezéstörténete viszonylag jól ismert. Első kiemelkedő kutatója a 19–20. század fordulóján tevékenykedett A. A. Sahmatov volt.[3] Feltevése szerint az orosz évkönyvírás a 11. század 20-as éveiben indult a kijevi fejedelmi udvar eseményeinek feljegyzésével. 1037–39 között Kijev a metropolita székhelye lett. A metropolita udvarában tevékenykedő szerzetesek a helyi feljegyzéseket kiegészítették a szlávok történetére vonatkozó adatokkal, amelyeket főleg görög szerzőktől merítettek. Így létrejött az 1030-as évek végén az évkönyv első változata (Drevnyejsij kijevszkij szvod vagy Drevnyejsaja kijevszkaja letopisz). Ezzel egyidőben Novgorodban is formálódott egy évkönyv, 1050-ben készült el az ősi novgorodi évkönyv (Drevnyejsaja novgordszkaja letopisz). A két évkönyvíró műhely között kapcsolat volt. Az 1060-as évektől Kijevben a évkönyvíró műhely áttevődött a barlangkolostorba. 1073-ban készült el az új változat (Kijev-Pecserszkij szvod vagy Pervaja Kijevo-pecserszkaja letopisz), amelyet Nyikon nevéhez kötnek, aki szerkesztője s részben szerzője volt az évkönyvnek. Nyikon alakította a művet évkönyvjellegűvé, ő tagolta évek szerint. A kijevi szerzetesek szerint a világ teremtésétől Krisztus születéséig 5508 év telt el. Az évkönyvben ehhez az évszámhoz adják a további éveket. Nyikon halála után az évkönyvet tovább írták, 1095-ben elkészült az újabb variáns (Nacsalnij szvod vagy Vtoraja Kijevo-pecserszkaja letopisz). Ebben felhasználták a görög Georgiosz Monakhosz (György barát) krónikáját is. A 11. század végén, a 12. század elején, amikor a Kijevi Ruszt már belső hatalmi torzsalkodások taszították a végromlás felé, még az orosz egység szellemében, azt hirdetve megszületett a Régmúlt idők krónikája. Ekkor 1113-at írtak. Az évkönyv összeállítója, s részben szerzője is, Nyesztor volt.[4] Nyesztor nevéhez valószínűleg más művek is fűződnek, így a Feodoszij-legenda és a Borisz és Gleb legenda egyik változata is. Az évkönyv eredeti, 1113-ban elkészült változatának vége nem maradt fenn az akkor már mind zavarosabbá váló politikai viszonyok miatt. 1116-ban Vlagyimir Monomah, az utolsó kiemelkedő kijevi uralkodó új befejezést íratott a vidubecki kolostor vezetőjével, Szilveszter apáttal. Ez a változat maradt fenn az 1377-ben összeállított Lavrentyij-kódexben. A Lavrentyij (vagy Laurentius)-kódex az északorosz évkönyvírás emléke. A kódexben az Őskrónikát az 1305-ig vezetett Szuzdali évkönyv követi. Az Őskrónika 1116-os változata után 1118-ban, ugyancsak a vidubecki kolostorban egy ismeretlen szerzetes újabb változatot készített, amely az 1116-os kézirat kevés változtatást tartalmazó másolata. Ez az Ipatyjev (Hypatius)-kódexben maradt fenn, amely dél-orosz évkönyvgyűjtemény. Az Ipatyjev-kódex a Régmúlt idők krónikája után a Kijevi évkönyvet, majd az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza.

Sahmatov véleményétől részben eltér D. Sz. Lihacsov és B. A. Ribakov elmélete. Lihacsov szerint az évkönyv alapját a folklórhagyományok alkották – a kiemelkedő hősökhöz, történelmi személyekhez kapcsolódó történetek. Ezeket Bölcs Jaroszlav (I. Jaroszlav) uralkodása idején írták le. Ezek az elbeszélések, amelyek most is olvashatók az évkönyvben, egészültek ki az események lejegyzésével.[5] Ribakov szerint az első évkönyvi adatot 867-ben jegyezték föl, és 996–997-ben már összeállt az első évkönyv. Az évkönyvírók a kijevi Tized-templomban dolgoztak Anasztáz belgorodi püspök irányításával. Az évkönyvírás kezdeményezője Vlagyimir (Vlagyimir Szvjatoszlavics) fejedelem nagybátyja, Dobrinya bojár volt.[6] Ribakov I. I. Szreznyevszkij gondolatait fejlesztette tovább. Szreznyevszkij szerint a 10. század végén már létezhetett valamilyen krónika vagy évkönyv az orosz történelemről. Erről Ribakovhoz hasonlóan vélekedett M. N. Tyihomirov és L. V. Cserepnyin is.[7] A kutatók többsége Sahmatov véleményét fogadja el.[8]

 

5.2.2. Az évkönyv finnugor vonatkozású részeiről

A Régmúlt idők krónikájának összeállítói kiváló értesülésekkel rendelkeztek a finnugor népekről. Az évkönyv bevezetőjében a finnugor népek pontos felsorolását adják és az események évek szerinti felsorolásában is rendre megemlítik a finnugorokat mint valamely fejedelmi hadsereg tagjait, valamint megörökítenek személyes beszámolókon alapuló, reális és meseszerű elemeket ötvöző történeteket is a finnugor népek köréből.

A Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású hírei több kronológiai rétegre oszthatók, és jól mutatják a finnugor területekre történt orosz behatolás menetrendjét a 12. század első negyedéig.

 

5.2.2.1. Első kronológiai csoport: 859–980

Az első csoportot az évkönyv évszámokkal tagolt részének azon adatai jelentik, amelyekben a finnugor népek még saját népnevükön említve fordulnak elő. Finnugor nép először a 859. évnél szerepel, 1030 után az addig többször említett népek eltűnnek a Régmúlt idők krónikájának lapjairól.

Ebből a részből világosan kiderül, hogy az események feljegyzésének korai periódusaiban az évkönyvíró még nem ismert minden finnugor népet. A finnugor területekre történt orosz behatolás irányainak megfelelően először a Novgorod környéki és baltikumi, valamint a mai európai Oroszország középső részének – Rosztov környékének – finnugor népei kerültek a hatalom látókörébe. Az itt élt finnugor népek csúd, vesz, merja és muroma néven szerepelnek az évkönyvben. Távolabbi finnugor népként még a jam is előfordul. Ez a népnév a finnek häme törzsének nevével lehet azonos. A Régmúlt idők krónikájának évszámokkal tagolt részében a 6367. (859.), a 6370. (862.), a 6390. (882.), a 6415. (907.), a 6488. (980.), a 6496. (988.), 6538. (1030.), a 6550. (1042.) és a 6579. (1071.) évek között fordulnak elő saját népnevükkel említve a csúdok, a veszek, a jamok, a merják és a muromák.

Ez az időszak az orosz államiság kiépülésének korai szakasza, amikor a hatalmi szervezet még épít a népek hagyományos, valószínűleg törzsi struktúrájára. Amikor segédcsapa­tokra van szükség, akkor a népekhez fordulnak, a segédcsapatokat a népek állítják ki. Ez nemcsak a finnugorokra vonatkozik. Ebben az időben az orosz etnikai csoportok – törzsek – is saját nevükkel (krivicsek, szlovének stb.) szerepelnek. Az évkönyv nem tesz különbséget keleti szláv és finnugor törzsek vagy népek között: itt-ott értesülünk valamely közösség etnikus sajátosságairól, de mindannyian az uralkodó egyenrangú alattvalói.

Az orosz évkönyvekben a finnugor népnevek bizonyos változásai figyelhetők meg: egyes népnevek kikopnak a használatból, helyettük újak tűnnek fel. Az is előfordul, hogy ugyanarról az időszakról írván az egyik krónikaíró műhely más népneveket használ, mint a másik. Egyes változások időrendbe is illeszthetők. A PVL-ben említett finnugor népek lakóhelye esetenként nehezen állapítható meg. Ez a helyzet a csúd és vesz nép lakóhelyével is.

A csúd népnév az idők folyamán több balti finn etnikai csoportot is jelölt. Az 1030-as és 1042-es év eseményeinél bizonyosan másik csúd csoportról van szó, mint a 980-ig terjedő időszakban. A. P. Kirpicsnyikov szerint csúdoknak eleinte a Ladoga városának környezetében élő finnugorokat nevezték.[9] V. V. Szedov a régészeti adatokból arra következtetett, hogy a novgorodi hatalmi centrum kialakításában szintén a ladogai csúdok játszottak szerepet.[10] Tehát a csúdok közül elsőként a ladogaiakat ismerték meg a keleti szláv és viking hódítók, az óorosz állam megalapítói.

A vesz (ves’, весь) népnév is a későbbiek folyamán nagyobb területi kiterjedésű csoportot jelölt, mint ebben az időszakban. A 862. évhez írt bejegyzés azonban eligazít: az évkönyvben vesznek nevezett nép Beloozero környékén élt. A vesz nép utódjának tartott vepszék Beloozero környékén már teljesen eloroszosodtak.[11]

A 859-es és a 862-es adat Rurik mitikus államalapítása kapcsán képet ad a Novgorod környéki földek etnikai viszonyairól: 859-ben a tengerentúli varégek adót szedtek a csúdoktól, a szlovénektől, a krivicsektől és a veszektől. A varégek ha valahol megjelentek, igyekeztek huzamosabban megvetni a lábukat. Az évkönyv szerint azonban ez először nem sikerült: 862-ben elűzték őket, hogy behívjanak más varégeket – Rurikot és fívéreit. Ők a varégek rusz nevű csoportjához tartoztak.

A 859-es adat a Balti-tenger felől elérhető és megsarcolható finnugor és keleti szláv törzseket, népeket nevezi meg, a 862-es hír azonban már tágítja a kört: szerepelnek benne a merják és a muromák is. Ők azáltal váltak elérhetővé, hogy a három testvér révén a ruszok Novgorodban, Beloozeróban és Izborszkban ki tudták építeni állásaikat. Mondanivalónk szempontjából lényegtelen, hogy az évkönyvben szereplő Rurik és testvérei létező személyek voltak-e, ezzel a kérdéskörrel itt nem is foglalkozunk. E két hír finnugor vonatkozásai ettől eltekintve is elemezhetők. A 859-es és 862-es híradás tehát a Balti-tenger melléke felől kiinduló terjeszkedést jelez a finnugor területek irányába. Ez nyilvánvalóan vízi úton történt: Beloozero a Néva, majd a nagy tavak (Ladoga-, Onyega-, Fehér-tó) vízi útján érhető el, Rosztov és Murom pedig a Volga mint fő vízi út segítségével közelíthető meg.

Az évkönyv a 882. év eseményeként számol be arról, hogyan terjesztette ki Oleg Kijevre a hatalmát. A vele harcoló csapatokat az évkönyvíró etnikai-törzsi származásuk szerint nevezi meg: Oleg kísérői között ugyanazokat a Balti-tenger és Felső-Volga melléki finnugorokat találjuk, akiket a korábbi hírekben: a csúdokat, merjákat és veszeket.

Az évkönyvi bejegyzés azzal zárul, hogy Oleg városokat alapított. Ez lesz az orosz államiság kiépítésének következő fokozata, de az évkönyvben még egyelőre nem követhetők nyomon a meginduló változások: Oleg változatlanul népeket, törzseket hív segítségül, midőn tovább indul, immár Bizánc felé. A 907. évnél említett támadás résztvevői kiegészültek a Kijev tágabb környezetében élő és hódoltatott törzsekkel: a drevljánokkal, radimicsekkel, poljánokkal, szeverjánokkal, vjaticsokkal, horvátokkal, dulebekkel, tivercekkel. Finnugor szövetségesei közül a csúdok és merják kísérték el bizánci portyájára az uralkodót.

Ezután elég hosszú ideig nem szerepelnek finnugorok az évkönyvben: 980-ig egyetlen hír sem említi őket. Akkor azonban a mi szempontunk szerint minden úgy folytatódik, mint addig: Vlagyimir kíséretében varégek, szlovének, csúdok és krivicsek harcolnak Rogvolod polocki fejedelem ellen.

 

5.2.2.2. Az átmenet: 1030 és 1042

Az 1030-as és 1042-es hírt finnugor szempontból átmenetinek tekinthetjük: a finnugor–orosz viszonyban olyan változások történtek, amelyek az évkönyvben is észlelhetők. Az 1030-as adat mintha nem jelezne változásokat: szerepel benne egy finnugor nép, a csúd. Csakhogy ebben az évben Bölcs (I.) Jaroszlav a csúdok ellen indul harcba. Korábban semmiféle csúd–orosz konfliktusról nem értesültünk: 859-ben a varégek leigázták a csúdokat, majd később a csúdok az orosz fejedelmek hű katonai segítőivé váltak. Mi történhetett most, hogy Jaroszlav mégis a csúdok ellen támadt? Valószínűleg ezek a csúdok nem azok a csúdok, akik korábban a fejedelmek hű szövetségesei voltak. Jaroszlav új területek hódításába kezdett, olyan csúdok ellen indított hadjáratot, akik korábban nem tartoztak Novgorod fennhatósága alá. Ezt mutatja, hogy miután legyőzte a csúdokat, megalapította Jurjev városát.

Az új hódításokat jelzi az 1042-es támadás is a jamok ellen: valószínűleg mindkét akció a kereskedelmi útvonalakat kívánta biztosítani. E hódítási törekvések egyben a hatalmi rendszer változását is jelzik: előtérbe került a városok alapítása. Városok alapításáról az évkönyv más helyein is olvashatunk. A városi iparos-kereskedő réteg egyszerre árutermelő és fogyasztó is, a városok a kereskedelem kiinduló és célállomásai. A virágzó, fejlődő városok nagyobb adóbevétellel kecsegtették a fejedelmi udvarokat.

 

5.2.2.3. Második kronológiai csoport: 1071–1103

A városok alapításával és megerősödésével az orosz–finnugor viszony is új szintre lépett. Ennek első jele az évkönyvben az 1071-es finnugor vonatkozású hír. A 862. évnél arról értesülünk, hogy Beloozeróban a veszek (ves’, весь) az őslakók. Két évszázad múlva azonban a város lakóit már nem népnevükkel azonosítják: ők már nem veszek, hanem beloozeróiak. A következő évek eseményeinél a Régmúlt idők krónikája már nem emleget finnugor népeket, csak különböző városok lakóiról szól. Eltűntek volna a finnugorok? Ilyen rövid idő alatt asszimilálódtak?

Természetesen nem tűntek el, de saját, még törzsi eredetű társadalmi struktúrájuk a háttérbe szorult, saját vezetőik beilleszkedtek az orosz rendszerbe – vazallusként valamennyire átmentve hatalmukat, vagy jelentőségüket vesztvén, lesüllyedve a köznép közé.

A finnugor nyelvű embereket ott sejthetjük minden olyan hír mögött, amely finnugor területeken létre jött városok eseményeivel foglalkozik. A 11. század közepétől tehát erős orosz–finnugor keveredést feltételezhetünk a Novgorod és Ladoga környéki csúdok, a beloozerói veszek, a Rosztov környéki merják, a Murom város környékén élő muromák, valamint a közéjük betelepülő, ott új kultúrát és életmódot meghonosító oroszok között.

A finnugor népnevek eltűnése a 11. század végi hírekből nemcsak az őslakók asszimilációjára utal, hanem a társadalmi fejlődés előrehaladását is jelzi. A városok lakossága ekkor szerveződik meg. Kialakul a végek és századok szerinti beosztás. A csoportokba sorolás érinti a városkörnyék földműves, állattenyésztő, erdőlő népességét is. A szervezettség erőt és hatalmat is ad a városoknak: fegyveres erőt képesek kiállítani, fejedelmet hívhatnak városukba ügyeik intézésére, vagy ha úgy tetszik, el is zavarhatják őt.[12] E városi közösségek némelyikében – Novgorodban, Ladogában, Beloozeróban, Rosztovban – a finnugor őslakosság egyenrangú félként vett részt. Ugyanakkor ez a kapcsolat siettette asszimilációját is.

E keveredés nyilván együtt járt azzal, hogy az oroszok kezdték megismerni az őslakók kultúráját: hagyományait és szokásait. Az évkönyv erről is árulkodik: 1071-ből két különös esemény leírását olvashatjuk. Mindkettő arról tanúskodik, hogy oroszok és finnugorok szoros kapcsolatban álltak egymással.

 

5.2.2.3.1. A finnugor–orosz kapcsolatok elmélyülése: folklorisztikus beszámolók

Az 1071. évhez kötődő első hír két varázsló és a velük tartó mintegy háromszáz ember fosztogatásairól, gyilkosságairól szól. Az esemény társadalomtörténeti és etnikai szempontból is érdekes: kik voltak és mit akartak ezek az emberek?

A varázslók bandája egy rossz termést hozó esztendőben gazdag embereket rabolt ki, akik, úgymond „rejtegettek” bizonyos termékeket: mézet, gabonát stb. Éppen Beloozeróban fosztogattak, mikor a településre érkezett Jany Visatics adót szedni. A hivatalnok rövid úton véget vetett az akciónak. „Azt mondta a beloozeróiaknak: »Ha nem fogjátok meg ezeket a varázslókat, nem megyek el tőletek egész évben.« A beloozeróiak odamentek, elfogták és Jany elé vezették őket” A fenyegetés tartalma sejthető: Jany addig marad a településen, amíg a többiek meg nem térítik a fejedelem kárát, vagyis elő nem teremtik újból azokat a javakat, amelyek őt illetik. A hírben a „rejtegettek” ige előfordulása nehezen érthető, mintha ennek használatával az évkönyvíró a varázslók és követőik szemszögéből fogalmazná meg az eseményeket. Mintha az elrejtett termékek valójában őket illették volna meg, s nem Jany Visaticsot, az adószedőt.

Társadalomtörténeti szempontból a hírben foglalt események talán egy olyan lázadásról szólnak, amely a Volga mentén és Beloozeróban a fejedelmi hatalom túlzott mértékű adószedése ellen robbant ki. A más években szokásos adómennyiség a rossz termés miatt irreális terheket okozott az embereknek. Jany azonban békességet teremtett. Valószínűleg erre éppen ő volt a legalkalmasabb személy: 1106-ban, 90 éves korában bekövetkezett haláláról az évkönyv is megemlékezik, kiemelkedő, szent életű férfinak nevezvén őt.

Etnikai szempontból vizsgálva a hírt, bizonyosan állíthatjuk, hogy az eseményekben finnugorok is részt vettek. Erre a terület utal: mint tudjuk „az őslakosok […] Beloozeróban a veszek”,[13] a Volga mentén pedig merja őslakossággal számolhatunk.[14]

Az események irányítói a varázslók voltak. Varázslók ekkoriban feltehetőleg még az oroszok között is voltak, ilyen emberek létezését azonban az évkönyvíró keresztény orosz ember, sőt pap lévén feltehetőleg elhallgatta volna. Az 1071. év alább tárgyalandó következő eseménye pedig éppen arról szól, hogy „egy novgorodi ember csúd földre ment egy varázslóhoz, jóslatot kért tőle”. Az évkönyvíró tehát ugyanezen évnél finnugorokkal kapcsolatban említ ismét varázslót. Ezért talán arra gondolhatunk, hogy a fosztogatások kezdeményezői, felbujtói is finnugor – merja vagy vesz – varázslók voltak. Ha az eseményeket így rekonstruáljuk, akkor párhuzamként eszünkbe jut Permi Szent István legendája, amelyben a történet vezérmotívuma a helyi varázsló (Pam-Szotnyik) és a keresztény hittérítő (Sztyefan) konfliktusa. Az idegenekkel szemben a permi földön is a varázslók próbálták megszervezni az ellenállást.[15]

A fentiek alapján a hírnek lehetséges egy olyan magyarázata, hogy a rossz termés után előállt nélkülözések miatt a helyi vezetők/varázslók meg akarták hiúsítani az adószedést. E lázadásnak talán etnikai alapja is volt, esetleg a finnugor őslakók körében robbant ki.

Az 1071. év híreihez tartozik az évkönyv második folklorisztikus jellegű finnugor híradása: egy novgorodi ember látogatása egy csúd varázslónál. Ebből a leírásból is nehéz kihámozni az eredeti eseményeket. Ezúttal azért, mert a történet az évkönyvben példabeszédként szolgál, célja a kereszténység felsőbbrendűségének hirdetése: a csúd varázsló addig nem tud kapcsolatba lépni az ő isteneivel (akik nem is istenek, hanem valójában ördögök), amíg a novgorodi ember keresztet visel magán. Mindebből következik, hogy a kereszténység felsőbbrendű, mint a pogány csúdok vallása.

Az évkönyvíró a következőképpen meséli el az eseményeket: először a varázsló hívja az „ördögöket”, akik aztán „dobálják őt”, vagyis a varázsló révületbe esik, elveszíti öntudatát, és ennek során az ördögök elmondják a sámánnak azt, „amiért a novgorodi idejött”. Ez a leírás pontosan adja vissza egy finnugor sámánszertartás lényegét: a sámán kapcsolatba lép a szellemekkel, a szertartás csúcspontján elveszíti eszméletét, s eközben a szellemektől megkapja a szükséges információkat. Ilyen szertartásokat gyakran tartottak a közösség valamely tagjának megrendelésére. A „megrendelő” általában messzi útra indult rokonai, elhunyt szerettei felől érdeklődött, de a varázsló betegségek gyógymódja felől is tudakozódhatott a szellemeknél.

E híradás alapján levonhatjuk a következtetést: az oroszoknak ekkor már voltak információik az őslakók kultúrájáról, szokásairól.

A hírt olvasva joggal kérdezzük: miért kért a novgorodi keresztény ember jóslatot egy pogány csúd varázslótól? A legvalószínűbb válasz, hogy ő maga is csúd származású volt, a novgorodi fejedelemség államalkotó csúd őslakosságához tartozott, azokhoz, akik a legenda szerint a szlovénekkel, a krivicsekkel és a veszekkel együtt behívták Rurikot és testvéreit. Ha ez a novgorodi ember valamely keleti szláv törzsből származott volna, egy talán titokban még tevékenykedő szlovén vagy krivics varázslót keresett volna föl. Ő azonban olyan novgorodi polgár volt, aki keresztény hite mellett még ismerte és tiszteletben tartotta csúd ősei hitét is, ezért látogatott meg egy csúd varázslót. Az évkönyvíró azonban nem tartotta szükségesnek kitérni származására – ugyanolyan novgorodi embernek tekintette, mint a többieket.

A hírnek lehetséges egy másik magyarázata is: a „hivatalos” keresztény hit mellett Novgorodban divatos volt az „alternatív” pogány szokásrendszer is –oroszoknál, finnugo­roknál egyaránt.

A 11. század végén több olyan fegyveres konfliktusról értesülünk az évkönyvből, amelynek lehetnek finnugor vonatkozásai, de az évkönyvíró már nem említi név szerint a csatározásokban részt vevő finnugor népeket. A finnugor népnevek elmaradása mögött különböző okokat sejthetünk.

E hírek közül az első 1078-ból származik. Ekkor Zavolocsjéban megölték Glebet, Szvjatoszlav fiát. A PVL rövidesen tárgyalandó bevezetője, amely a legutolsó kronológiai részét alkotja a műnek, zavolocsjei csúdokról ír. Ez a bevezető az 1110-es években keletkezhetett. Jogos a kérdés, vajon Zavolocsjéban a zavolocsjei csúdok ölték meg Glebet? És mit keresett Gleb Zavolocsjéban? Egyáltalán hol volt az a Zavolocsje? A „zavolocsjei csúdok” szókapcsolat az orosz évkönyvekben egyetlen egyszer fordul elő: a Régmúlt idők krónikájának bevezetőjében, a népek felsorolásánál, s minden olyan későbbi évkönyvben, amely ezt a bevezetőt átvette. A bevezető az 1110-es években íródott. Vajon az 1078-as hír megfogalmazása idején már tudták az évkönyvírók, hogy Zavolocsjéban csúdok élnek, vagy ez egy későbbi információ? Az 1078-as Zavolocsje nem ugyanaz a Zavolocsje, mint amelyik a zavolocsjei csúdok összetételben szerepel?

A Zavolocsje földrajzi név vizsgálata talán közelebb visz kérdéseink megválaszolásához. A szó a „za volok” ragozott alakból származik. Az orosz évkönyvekben többször előfordul a Volok földrajzi fogalom. E szó értelmezése számunkra azért fontos, hogy megállapíthassuk, laktak-e a Voloknak nevezett vidékeken finnugor népek. A régi orosz nyelvben ez a szó a két hajózható folyó közötti szárazföldi átjárót jelölte, amelyen át kellett húzni-vontatni a csónakokat, hogy tovább lehessen hajózni. Ez a fajta közlekedési mód, amely a sűrű erdőkön történő gyalogos átkelésnél gyorsabb és kevésbé fárasztó volt, a finnugor népek körében már évezredek óta ismert lehetett: a régészeti adatok szerint lakóhelyeik mindig valamely víz közelében helyezkedtek el. A földrajzi körülmények nagyon kedvezőek voltak a csónakon való közlekedésre: a sík vidékeken a különböző tengerek felé nyugodtan hömpölygő nagy folyók kiterjedt vízgyűjtő területtel, sok mellékfolyóval rendelkeztek. A nagyobb folyókat nem magas hegyek vágták el egymástól, így a vízválasztókon különösebb nehézségek nélkül át lehetett juttatni a csónakokat. Az átvontatási területek, a volokok a különböző vidékekről érkezők találkozási helyeivé váltak: városi települések, kereskedelmi központok alakultak ki. Később sok volok helyén csatorna épült.

A Régmúlt idők krónikájában a volok szó nem szerepel, csak képzett alakja, a Zavolocsje. A Régmúlt idők krónikája és a következő fejezetben tárgyalandó Novgorodi I. évkönyv szóhasználata között két évszados kronológiai űr van: az utóbbi rendszeresen csak az 1300-as évektől használja a Zavolocsje szót. A Novgorodi I. évkönyv adatait értékelve megállapítható, hogy az 1300-as években Zavolocsjénak az Északi-Dvina mellékét nevezték.

Fölmerül a lehetőség, hogy a két évkönyvben a Zavolocsje szó nem ugyanazt a területet jelöli. Ezt erősíti, hogy a Vologda–permi évkönyvben az 1078-as hírt Gleb zavolocsjei haláláról a következő kiegészítéssel olvashatjuk: „és Csernyigovban temették el”.[16] Csernyigov Kijevtől észak-északkeletre található mintegy száz kilométernyire. Az Északi-Dvina vidékétől, amelyet majd a 14. századi hírek kapcsán többször is Zavolocsjének neveztek, azonban több mint ezer kilométernyire. Vajon ilyen messzire szállították volna, csak azért, hogy eredeti székvárosában temethessék el? Ha az Északi-Dvina melléki Zavolocsjéban hunyt volna el, akkor is elszállítják Csernyigovba?

A Régmúlt idők krónikájában szereplő Zavolocsje azonosításával kapcsolatban figyelemre méltó adat olvasható P. Köppennél: 1708-ban, amikor Nagy Péter cár birodalmát nyolc kormányzóságra osztotta, az Ingermanlandi kormányzóságban terült el Rzseva Pusztaja, valamint a Zavolocsje nevű település. P. Köppen szerint ez valójában egyetlen hely, éspedig Novorzsev, Pszkovtól 140 kilométernyire délkelet felé.[17] A novgorodiak 1396-ban alapították ezen a helyen Rzsev erődjét, melyet pusztulása után Rzseva Pusztaja néven emlegettek. 1536-ban, egy újabb litván támadás után a helyőrséget áthelyezték egy közeli másik erődbe, a Velikaja folyó forrásánál lévő Zavolocsjéba. 1777-ben Zavolocsjét megszüntették, illetve közelebb az eredeti Rzsevhez, immár Novorzsev néven építették fel.[18] Ez az adat arra mutat, hogy a Zavolocsje elnevezés eleinte nem feltétlenül az Északi-Dvina mellékéhez kötődött, hanem a novgorodi állam elsődleges területéhez, a Pszkovtól délkeletre lévő volok körzetéhez is kapcsolódhatott. Ennek a területnek csúd, vagyis nagy valószínűséggel finnugor őslakossága lehetett.

Az orosz nyelvű szakirodalomban a PVL 1078. événél szereplő Zavolocsje és a Novgorodi I. évkönyvben az 1324., 1342., 1386., 1419. és 1445. évnél szereplő Zavolocsje két külön területként való értelmezése nem merült föl. Ugyanakkor mind gazdagabb a zavolocsjei csúdok régészeti emlékeinek szakirodalma.[19] Az Északi-Dvina balpartján három csoportban figyelhetők meg a finnugor lakosság emlékei. E három csoport területe: 1. a Vaga középső folyásának melléke, 2. a Felső-Vaga és a Közép-Szuhona folyóköze, 3. a Koksenga középső folyásának melléke. Ezeken a területeken finnugor népesség legkorábban a 11. század végén jelent meg, a Közép-Vaga mellett.[20] Tehát a Régmúlt idők krónikájának 1110-es években megfogalmazott bevezetője lehet a legelső információ az Északi-Dvina mellé betelepült csúdokról. E terület ekkor még érintetlen volt az orosz hódítástól. Ha itt az orosz állam és az orosz telepesek már 1078-ban megjelentek volna, akkor az 1078 és 1324 közötti időszakból is találnánk zavolocsjei híreket az évkönyvekben.

A Régmúlt idők krónikáját összevetve más írott forrásokkal, valamint a régészeti adatokkal, megállapíthatjuk, hogy 1078-ban Glebet valószínűleg nem a finnugorok és oroszok által akkor még lakatlan Északi-Dvina mentén ölték meg, hanem Pszkovtól délkeletre a Velikaja-folyó forrásvidékén.

1088-ban egy korábban (862-ben) finnugorként jellemzett település kerül ismét az évkönyvbe – Murom városa.[21] Ebben az évben a volgai bolgárok támadtak Muromra. A volgai bolgárokról más forrásokból tudjuk, hogy sűrűn zaklatták a környező népeket. E támadások valójában fennhatóságuk évenkénti elismertetését célozták, s a zsákmány katonai módszerekkel beszedett adónak is nevezhető. A volgai bolgárok gyakorta raboltak nőket is a környező, túlnyomórészt finnugor népektől. A volgai bolgár–finnugor érintkezés a régészeti leletekben is nyomon követhető. 1088-ban azonban nem zsákmányszerző akcióról lehetett szó, hanem talán egy jól átgondolt megelőző támadásról. Volgai bolgár portyát a korábbi időkből nem említenek az orosz évkönyvek. A 11. század vége felé azonban megindulhatott az orosz felderítő csapatok óvatos tájékozódása kelet felé. Az érdeklődést olyan bejegyzések mutatják a Régmúlt idők krónikájában, mint 1096-ban Gyurjata Rogovics szolgájának jugriai útja és Jaroszlav (Jaroszlav Szvjatoszlavics) 1103-as akciója a mordvinok ellen. Az orosz fejedelmek keleti terjeszkedését kívánta a volgai bolgár fejedelemség a Murom elleni akcióval megállítani – a mordvinok elleni későbbi orosz támadásból levonhatjuk a következtetést, hogy sikertelenül.

Muromot az oroszok igen korán elérték, a város hosszú időre az orosz fejedelemségek egyik keleti végvára lett. E szerepéből adódóan nyilván az átlagnál jobban megerősítették, a korabeli viszonyok szerint jelentős helyőrség állomásozhatott a településen. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy finnugor őslakossága hamar eloroszosodott. Ehhez még hozzájárult, hogy a muroma az egyik legkisebb finnugor etnikai egység volt, a régészeti feltárások szerint alig kéttucatnyi muroma település létezett a város körül.[22] A muromák az orosz behatolással szemben ha akartak, sem tudtak volna ellenállást kifejteni. Az 1088-as volgai bolgár támadás tehát csak kismértékben nevezhető finnugor vonatkozású hírnek: Murom városában feltehetőleg éltek muroma származású emberek, de a muroma nép eloroszosodása ekkor már javában zajlott. 

 

5.2.2.3.2. Orosz dinasztikus csatározások finnugor területeken

Az 1090-es években különös erővel lángoltak föl a Rurikidák között a belviszályok. Az ősi öröklési rendet megszegő Szvjatoszlav fiai és unokái idejében szinte az egész fejedelmi család bekapcsolódott a viszálykodásba. A csatákban fejedelmi hadseregek ütköztek meg egymással, nem népek, mint korábban. A harc fejedelemségekért s a központjukban álló városokért folyt. Ez lehet az egyik oka, hogy az ütközetek résztvevői között nem említenek finnugor népeket. A másik ok pedig a finnugorok asszimilációja az oroszok által legkorábban megszállt területeiken: Novgorod környékén, a Felső-Volga vidékén és a Volga–Oka közben. Az 1096. év eseményei között részletes leírást találunk a fejedelmi család belháborúiról. Az események Rosztov, Szuzdal, Murom és Rjazany városának birtoklása körül forognak. A harcokban a helyi emberekből toborzott seregek mellett beloozeróiak is részt vettek. A harcosok között nyilván lehettek finnugor nyelveket beszélő emberek is: beloozerói vepszék, rosztovi és szuzdali merják, muromi muromák és rjazanyi erza-mordvinok.

 

5.2.2.4. Harmadik kronológiai csoport: a jugriai utazás 1096-os leírásától az évkönyv befejezéséig

E híradások közös jellemzője, hogy korábban nem említett finnugor népekről, sőt a szamojédokról is tartalmaznak információkat. Az évkönyv hírei azt sugallják, hogy északkelet és kelet felé folytatódott az orosz terjeszkedés.

Az 1096. év finnugor vonatkozású hírei között találunk egy folklorisztikus jellegű hosszabb beszámolót egy jugriai utazásról. Az évkönyv írója személyes információit rögzíti, azt, amit Gyurjata Rogovics mesélt neki. „Most pedig el akarom mondani, mit hallottam négy évvel ezelőtt.” Az 1096. évnél először szerepel az évkönyvben a jugor és a szamojéd népnév. Megtudjuk azt is, hogy a jugorok földje Pecsora felől érhető el. Pecsora mint terület, illetve őslakos nép elnevezése szintén itt bukkan fel először az évkönyvben.

Pecsorában Novgorodnak adózó emberek élnek, említi mellékesen Gyurjata Rogovics. A novgorodi adószedés nem régóta folyhatott ezen a területen, korábbi hírekben nem fordul elő. Ebből arra következtethetünk, hogy a novgorodiak tájékozódása, érdeklődése Európa északkeleti csücske iránt ezekben az években támadt fel. A novgorodiak később többször hivatkoznak majd elsőbbségükre, mikor a feltörekvő újabb fejedelmi központok is erre a vidékre merészkednek. A pecsorák, jugorok, szamojédok említése miatt sorolható ez a híradás a harmadik finnugor vonatkozású kronológiai fázisba. Az új népekkel történt kapcsolatfelvételkor ugyanaz a társadalmi szituáció ismétlődik meg, mint korábban a csúdok, veszek, merják, muromák megismerésekor: az orosz hódítók e közösségeket önálló egységként kezelik, s úgy is nevezik meg az évkönyvben. Ez tehát a Gyurjata Rogovics meséjéből kínálkozó történeti következtetés. E hírnek azonban vannak más vonulatai is. Gyurjata Rogovicstól egy jugor legendát hallott az évkönyvíró a hegyekbe zárt emberekről. Az 1071. évnél már olvashattunk két történetet, amely a csúdok életébe engedett bepillantást, most pedig egy másik finnugor nép hiedelmeiről hallunk. Az évkönyvíró a legendát összefüggésbe hozta a Nagy Sándor-regénnyel: a regényben szereplő fallal, amely mögé a makedón uralkodó bezárta a barbár népeket.

A Régmúlt idők krónikájának 1096-os bejegyzését író szerzetes (vagy főpap) azonban nem az eredetiből dolgozott. Elképzelhető, hogy ismerte a Nagy Sándor-regényt, de amit bizonyosan olvasott és itt fölhasznált, az egy bizánci eredetű eszkatologikus[23] mű volt, orosz címe szerint az Откровение Мефодия Патарского (Patarai Metód kinyilatkoztatása/látomása). Ebben éppenséggel az szerepel, hogy Nagy Sándor a tisztátalan népeket nem fal mögé, hanem egy megközelíthetetlen hegybe zárta be.[24]

A. P. Kovalevszkij úgy vélte, hogy a Nagy Sándor-regény ezen motívuma egy északi, talán finnugor legendából származik.[25] A történet a hegybe zárt emberekről esetleg a kereskedelmi kapcsolatok révén vált ismertté a déli népek körében, és került bele a Nagy Sándor-regénybe.

1103-ban, „március 4-én harcolt Jaroszlav a mordvinokkal, és Jaroszlavot legyőzték”. Ez a hír egy szempontból közös az előzővel: ismét egy olyan finnugor népről olvashatunk benne, amely az évkönyvben korábban nem szerepelt. Az előbb említett hírrel együtt ez is a 11. század végén északkelet–kelet felé megindult orosz terjeszkedést jelzi, amely korábban nem ismert finnugor népeket érintett. Az oroszok talán már az 1080-as években megkezdték kelet felé az óvatos tájékozódást, terjeszkedési terveik ismertté válhattak a volgai bolgárok előtt, akik a Murom város elleni akcióval válaszoltak. Murom valóban veszélyes helyen volt a bolgárok szempontjából, kiinduló bázisul szolgált a mordvin és a távolabbi bolgár területek felé. Jaroszlav 1096-ban szerezte meg a muromi fejedelemséget, ahol 1129-ig uralkodott. Sikertelen mordvin hadjárata után további keleti akcióiról nem tudunk.

Az 1114. évnél egy különös hír szerepel az évkönyvben: Jugrán és a Szamojéd földön túl, az északi országokban mókusok és szarvasok potyognak az égből. Ez az értesülés csak a Régmúlt idők krónikájának Ipatyjev-kódexbeli változatában olvasható.

A történet a Ladoga városában megesett csodás eseményekhez kapcsolva szerepel. Állítólag Ladogában, a viharok után üveggolyókat lehet találni a földön, és ugyanilyen golyókat mos ki a víz a Volhov folyó partjára is. Ezt a hírt még úgy-ahogy tudjuk értelmezni: feltehetőleg a nagy eső hozta felszínre ezeket a golyókat. Ha több alkalommal és ilyen nagy számban kerültek elő, akkor nem valami elfeledett temető gazdag sírjaiból származhattak, hanem egy kereskedő elrejtett árukészlete bukkanhatott ily módon napvilágra. A golyók valójában ékszerek készítésére, ruhák díszítésére használt üveggyöngyök lehettek. Az exportra szánt áru valami katasztrófa – például a város égése – során temetődött be, vagy egy támadás elől rejthették el.

E „csodás” jelenségnél azonban még nagyobb csodák is megesnek Jugrán és a Szamojéd földön (Szamojagy) túl, az északi országokban: […] leereszkedik a felhő, és mókusok potyognak belőle […] Máskor pedig másik felhő jön, és kicsiny szarvasok potyognak belőle” Nehéz elképzelni, hogy bármiféle megtörtént esemény rejtőzne e hír mögött. Inkább mitológiai eredetű lehet. Talán egy általános kozmogóniai mítosz része, vagy egy olyan mítosz eltorzulása, amely az állatok eredetét és földi világunkba kerülését magyarázza. Hasonlóképpen, ahogy az obi-ugorok vélekedtek a medvék égi eredetéről.

Ebben a hírben számunkra legfontosabb, hogy szerepel benne Jugra és Szamojagy, mint terület vagy ország neve. E két vidék 1114-es említése szervesen összefügg a Gyurjata Rogovics szolgájának útját részletező 1096-os évkönyvi bejegyzéssel. Jugra/Jugria és a szamojédek abban a beszámolóban is olvashatók. Mindkét hír személyes jellegű, az évkönyv utolsó szerkesztőjéhez kapcsolható. Ő volt az, aki 1114-ben Ladogába látogatott, s közben Novgorodot is útba ejtette. Jugra/Jugria és Szamojagy neve éppen az 1114-es ladogai látogatás nyomán vált Kijevben ismertté.

Ezek a híradások azt is bizonyítják, hogy az utolsó szerkesztő 1118-ban fejezte be munkáját. Erre később még visszatérünk.

A Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású híreinek kronologikus sorrend szerinti tárgyalását az évkönyv bevezetőjével zárjuk. Mindannyian tudjuk, hogy a bevezetőt az évkönyv első szerkesztésekor, 1113-ban illesztették az évkönyv elejére. A bevezető megírását a szakirodalom hagyományosan Nyesztornak tulajdonítja. A bevezetőben találjuk a sokat idézett felsorolásokat Jáfet országairól és a Rusznak adózó népekről.

A szövegben található felsorolásokat először filológiai szempontból kell megvizsgálnunk. A bevezetőben három helyen találkozunk az északi országok népeivel. Az első és a harmadik felsorolás szoros kapcsolatban van egymással, valójában variánsoknak tekinthetők. Az első úgy kezdődik, hogy „Jáfet országaiban vannak az oroszok” stb., a harmadik pedig a felsorolás végén tartalmazza azt a megjegyzést, hogy az említett népek „Jáfet leszármazottai, az északi országokban élnek”. A két felsorolás csak néhány ponton tér el egymástól. Középkori írásművekben gyakori, hogy a más szerzők műveit használó alkotók figyelmetlenségből egymás alá másolnak különböző helyekről származó, de ugyanarról szóló szövegeket. Itt azonban nem ez történt, látható a megszerkesztettség, a két szöveghely összehangolása.

Az első felsorolás célja a rendszerezés, alapja pedig a bibliai leszármazási rend. A lista az oroszokkal kezdődik, az évkönyvíró Nyesztor népével. A harmadik felsorolás praktikus okokból született: a Rusznak adózó népeket veszi számba, ezért az oroszok nem szerepelnek benne. A kezdeti eltérés után lényegében mindkét felsorolás ugyanúgy folytatódik: az elsőben: „csúdok és mindenféle népek: merják” stb., a harmadikban: „csúd, merja” stb. Ezután következnek a „muromák, veszek”, illetve a „vesz, muroma” nép. Egy helycserét leszámítva tehát a két felsorolás ugyanaz.

Tovább olvasva találjuk az első tartalmi eltérést a két felsorolás között: az elsőben a mordvinok, majd utána a zavolocsjei csúdok következnek, a párhuzamos részletben pedig a mordvinok előtt szerepelnek a cseremiszek, hiányoznak viszont a zavolocsjei csúdok. A cseremiszek hiánya az egyik, illetve megemlítése a másik helyen egyszerű szerkesztési kérdésnek tűnik. A rövidesen tárgyalandó második felsorolásban, ahol egyes finnugor népek lakóhelyét is megemlíti az évkönyvíró, már szerepelnek a cseremiszek, logikus, hogy fel kellett őket venni a harmadik szövegrészbe is.

Az első felsorolásban a zavolocsjei csúdok, a harmadikban pedig a mordvinok említése után teljesen azonos szakasz következik: „permiek, pecserák, jamok”, illetve „permi, pecsera, jam”. A baltikumi népek ezt követő felsorolásában azonban vannak apró eltérések: az első felsorolásban szerepelnek a letgolok, a ljahok és a poroszok, a harmadikban azonban helyettük a litva és a narova népnév olvasható. E változások mögött az információk frissülését sejthetjük. A bevezető talán nem egyszerre, de mindenképpen több forrás felhasználásával íródott, a második és a harmadik felsorolást Nyesztor már újabb információk birtokában vethette papírra.

E két, lényegében azonos felsorolás között találjuk azt a részt, amelyben az egyes finnugor népek lakóhelyének meghatározását is olvashatjuk: „Beloozerónál a veszek vannak, a Rosztovi-tónál a merják, a Klescsino-tónál szintén a merják. Az Oka folyónál pedig – ott, ahol az a Volgába ömlik – a muromák, akik a maguk nyelvén beszélnek, meg a cseremiszek, akik a maguk nyelvén beszélnek, meg a mordvinok, akik a maguk nyelvén beszélnek.” Vajon mi indokolta e részlet beillesztését a bevezetőbe? Ez a leírás földrajzi szempontú, célja az orosz fejedelmek alá tartozó etnikai egységek: törzsek, népek területi elhelyezése. Ennek keretében az orosz földek északi–északkeleti végeit leírva emlékezik meg az évkönyvíró a veszekről, a merjákról és a mordvinokról, valamint említi a bevezetésen kívül az évkönyvben másutt nem szereplő cseremiszeket. Ez a rövid részlet finnugor szempontból különösen értékes része az évkönyvnek. Inkább tartalmi szempontból elemezhető, így most térjünk rá a bevezetés összes finnugor jelentőségű helyének tartalmi vizsgálatára.

Mindhárom részlet sajátossága, hogy nem szerepelnek benne a jugorok és a szamojédok, noha az 1096. és 1114. évben olvashatunk róluk az évkönyvben. Ez az ellentmondás csak látszólagos: a jugorok és a szamojédok ugyanis a bevezetőben olvasható három felsorolás egyik rendező elvének sem feleltek meg: Az elsőben azért nem szerepelnek, mert nem Jáfet országaiban élnek, olyan távoli népek, hogy az évkönyvíró egyelőre nem tudta beilleszteni őket bibliai alapú világképébe. A második felsorolásba azért nem illenek bele, mert nem orosz fennhatóság alatt élnek, a harmadikba pedig azért nem, mert nem fizetnek adót Rusznak. De a jugorok és a szamojédok hiányára a PVL bevezetőjében ezeknél az érveknél döntőbb érvet találunk az évkönyv keletkezéstörténetében. Jugráról/Jugriáról, Szamojagyról és lakóiról az évkönyv 1113. évi szerkesztője még nem kapott hírt, csak az utolsó, 1118-ban dolgozó szerkesztő hallott róluk, mikor Ladogában járt.

Az évkönyv bevezetője és kronologikus rendbe foglalt része között finnugor szempontból a következő feltűnő ellentmondás, hogy a permiek szerepelnek a bevezetőben, de a hírek között nem. Feltehetőleg velük kapcsolatban nem történt megörökítésre érdemes esemény. A hírek összehasonlításából arra következtethetünk, hogy a permiek is a 11. század végén válhattak ismertté az évkönyvíró előtt. Megemlítésükre az 1096. évnél kerülhetett volna sor, hiszen Gyurjata Rogovics Novgorod felől induló szolgája Pecsorát és Jugriát csak a permi területeken át érhette el. A hír jellege azonban nem indokolta, hogy az évkönyvíró említse a permi földön történt átutazás tényét.

Az 1078. év kapcsán már foglalkoztunk Zavolocsje és a zavolocsjei csúdok kérdéskörével. Most elérkeztünk ahhoz az évkönyvbeli helyhez, ahol olvashatjuk a „zavolocsjei csúdok” népnevet. A bevezető finnugor vonatkozású részletei közül csak a legelsőben szerepel, Jáfet országának népei között. A zavolocsjei csúdok kimaradtak abból a felsorolásból, amely az orosz törzsek mellett megjelöli néhány finnugor csoport lakóhelyét, valamint a Rusznak adózó népek felsorolásából is. A zavolocsjei csúdok területe az évkönyv bevezetőjének írása idején valószínűleg nem volt orosz fennhatóság alatt. Ezért hiányoznak a zavolocsjei csúdok a második felsorolásból. Nem szerepelnek a harmadik felsorolásban sem, a Rusznak adózó népek között. Talán azért, mert ekkor még tényleg nem fizettek adót, de az is lehet, hogy csupán szerkesztési szempontok miatt: az évkönyvíró a csúdok közé érthette a zavolocsjeieket is.

A permiek és a pecserák később íródott évkönyvekben is szerepelnek. E két népnév közül a perm magyarázata problémamentes a Vicsegda, Vim és Sziszola mellékén élő komi-zürjének elődeit kereshetjük a permiek között. Ezt későbbi források egyértelműen igazolják (pl. Permi Szent István legendája, a permi írásbeliség emléke stb.).

A pecsera vagy pecsora népnév mögött a kutatók többsége szintén egy komi csoportot sejt. A Pecsora és a Szoszva vízválasztójánál azonban viszonylag könnyen át lehetett jutni az Urál ázsiai oldalára, ennek az útvonalnak a neve Jugrinszkij perehod, az itt található Jugra folyó után.[26] A jugorok, vagyis a vogulok ezt a lehetőséget többször ki is használták. Az Usztyuzsszkij letopisznij szvod[27] szerint 1455-ben Aszika vogul fejedelem és fia, Jumsan megölték Pityirim permi püspököt, 1481-ben pedig Andrej Misnyev és uskujnyikjai[28] Cserdinnél legyőzték a vogulokat. Vannak tehát adataink az egyik obi-ugor csoport, a vogulok jelenlétéről ezen a vidéken. Ugyanakkor a Pecsora alsó folyásánál és torkolatvidékén az északi szamojéd nyenyecek éltek.

Gyurjata Rogovics azt mesélte az évkönyvírónak, hogy 1096-os útja alkalmával szolgája Pecsorából ment a jugorok földjére. Ezek szerint valószínűleg a Pecsora felső folyását, a Jugrinszkij perehodot érintette útja során. A Pecsora folyó tehát fontos közlekedési útvonal volt, egyaránt használták a nyugat és kelet felől érkezők. A Régmúlt idők krónikájában a pecsera nép Rusz adófizetői között szerepel a bevezetőben, és Gyurjata Rogovics is azt meséli, hogy „elküldtem a szolgámat Pecsorába, azokhoz az emberekhez, akik adót fizetnek Novgorodnak”. Tehát az évkönyv több helyen is világosan elkülöníti a pecsera népet a jugoroktól. Azt azonban nem lehet eldönteni, hogy a Régmúlt idők krónikájában szereplő pecserák a finnugorok obi-ugor vagy permi ágához tartoztak-e.

A jam nép az évkönyv lapjain a bevezető után még egy 1042-es hírben szerepel. Ez a népnév más évkönyvek lapjain is felbukkan, jam vagy jem alakban. A finn häme törzsnévvel való azonosítása problémamentesnek tűnik, az viszont kérdéses, hogy milyen balti finn csoportot jelöltek ezzel a névvel a Régmúlt idők krónikájában. Ha a térképre nézünk, azt látjuk ugyanis, hogy Oroszország felől nézve Häme Karélia mögött helyezkedik el. A Régmúlt idők krónikájában némileg meglepő a jam nép szereplése, leginkább amiatt, hogy a karélok viszont említetlenül maradnak. Ha azonban a Novgorodi I. évkönyvet a kezünkbe vesszük, azt látjuk, hogy a karél népnév csak 1143-ban szerepel először, ráadásul igen nehezen értelmezhető szövegkörnyezetben: 1142-ben a jemek támadtak a novgorodi földre, de a ladogaiak visszaverték őket. Ezt a támadást bosszulják meg egy év múlva a karélok, amikor a jemekre támadnak. E két hírből arra következtethetünk, hogy a ladogaiak azonosak a karélokkal. A Régmúlt idők krónikájában a karél népnév talán azért nem fordul elő, mert a karél etnikum megerősödése, egységesülése a 12. század közepén indul meg. Ezt a kérdést majd a Novgorodi I. évkönyv híradásai alapján lehet elemezni. A Régmúlt idők krónikája alapján a jamokról csak annyit feltételezhetünk, hogy egy olyan finn nyelvű közösség volt, amely útjában állt a Novgorodi Fejedelemség terjeszkedési törekvéseinek.

A bevezető harmadik felsorolásában, a Rusznak adózó népek között a jam után különböző balti népek következnek – litva, zimigola és korsz –, majd ismét finnugorok: narova, livon.

A narova népnév egy balti finn, azon belül észt etnikai csoport neve lehetett. A szó kapcsolatban lehet a Narva folyó évkönyvekben szereplő Narova, Norova, Nerova, Nereva alakjával, valamint Novgorod Nyerevszkij konyec nevű városrészének nevével. Ez leginkább nyelvtörténeti kérdés, itt nem tárgyaljuk, csak utalunk rá. Ugyanakkor a narova népnév összefügghet a jereva népnévvel is: a Novgorodi I. évkönyv szerint az 1214. évben „Msztyiszlav fejedelem a novgorodiakkal a Csúdföldön át a tengerhez ment a csúd jerevák ellen”. A jereva népnév egyébként jól magyarázható az észt Järvamaa tartomány nevéből is. A narova–jereva szavak esetleges összetartozása is olyan tudományos probléma, amely nyelvészt kíván, nem történészt – itt nem tárgyaljuk, csak utalunk rá. A felsorolt lehetőségek alapján a narovákat egyértelműen a baltikumi, azon belül feltehetőleg a finnugor nyelvű észt etnikai csoportok közé sorolhatjuk.

A Jáfet országaiban élők, valamint a Rusznak adózó népek között utolsó finnugor népként szerepel a lív („livon”). A lív nép csak ebben a két felsorolásban szerepel, máshol nem találkozunk velük az évkönyv lapjain.

 

5.2.3. A Régmúlt idők krónikájának előzményei, különböző szerkesztései és a finnugor vonatkozású hírek

A Régmúlt idők krónikájában a finnugor és szamojéd népek előfordulását vizsgálva végezetül ki kell térnünk arra is, hogy van-e valami összefüggés a korai évkönyv-összeállítások (1037, 1073, 1093) és a PVL különböző szerkesztései, valamint a finnugor vonatkozású hírek kronológiai csoportjai és tartalmi jellemzői között.

 

5.2.3.1. A legelső évkönyv-összeállítás (Drevnyejsij letopisznij szvod)

A Drevnyejsij letopisznij szvod összeállítását a kutatók 1037-re datálják. E véleményről nem vagyok illetékes kritikát mondani. Az bizonyosnak tekinthető, hogy az 1060-as évek előtt Kijevben már folyt évkönyvszerkesztési tevékenység.

A finnugor vonatkozású hírek 1. kronológiai csoportja a Rurik-legenda 862. évi finnugor vonatkozásainak kivételével azon híreket tartalmazza, amelyekben a fejedelmek seregében hadba vonuló finnugorokról olvashatunk. E híradások 859–980 közti eseményekről számolnak be, szemléletük közös: a fejedelmek alattvalói a törzsi struktúrába tartozó, saját törzs- vagy népnevükkel szereplő orosz és finnugor etnikai egységek. Ez a szemlélet az 1071-es hírben már nem szerepel, abban a hírben beloozeróiakról írnak, holott a beloozeróiakat nevezhetnék veszeknek is.

1030-ban és 1042-ben említ az évkönyv csúdokat és jamokat, de más környezetben: ezekben a hírekben nem azokról a finnugor csoportokról van szó, akik korábban a fejedelmek seregében etnikai önállóságukat megőrizve harcoltak, hanem újonnan meghódítandó népességekről.

A 11. század közepén – az 1071-es finnugor vonatkozású hír előtt – történik egy váltás a finnugorok társadalmi helyzetének megítélésében. Ezt a szöveggyűjtemény korábbi fejezeteiben a finnugorok asszimilációjával magyaráztuk, ebben a fejezetben azonban föl kell vetni azt a lehetőséget is, hogy a szemléletváltás azért következett be, mert egy új évkönyvíró-szerkesztő, az 1073-as szvod összeállítója kezdte meg tevékenységét.

Megállapítható, hogy finnugor etnikai csoportok az orosz fejedelmi haderők segédcsapataiként csak a Drevnyejsij letopisznij szvod összeállításának korszakában szerepelnek a PVL-ben.

 

5.2.3.2. Az 1073-as évkönyv-összeállítás és Jany Visatics finnugor vonatkozású információi

Az 1073-as szvod összeállítását a kutatók a Kijevo-Pecserszkij monostorhoz kötik. Sahmatov véleménye szerint Nyikon, a monostor egyik első vezetője volt ennek a szvodnak az összeállítója.

1071-es évszámmal két különös finnugor vonatkozású hír olvasható az évkönyvben. Az első a rosztovi területen a varázslók által szított és Beloozeróra is átterjedő lázadásról szól, a másik pedig egy novgorodi ember csúdföldi látogatásáról. Ez a két hír és Gyurjata Rogovics 1096-os beszámolója alkotja a PVL anekdotikus jellegű finnugor híreinek csoportját.

Az 1071-es lázadás leverőjeként ekkor szerepel először az évkönyvben Jany Visatics is. Az ő kapcsolata az évkönyvírókkal hosszú korszakot ível át és több évkönyvszerkesztésben (szvodban és redakcijában) is kimutatható, hiszen 1071 után megemlítik 1089-ben, 1091-ben és 1093-ban, valamint 1106-ban értesülünk haláláról is. Halála kapcsán az évkönyvíró megemlékezik arról, hogy isten törvényei szerint élt, és sok történetet hallottak tőle, melyeket az évkönyvben is megörökítettek. Jany Visatics istennel való kapcsolattartásának legfőbb színtere a Kijevo-Pecserszkij monostor lehetett: nyilván bensőséges kapcsolatot alakított ki a szerzetesi közösség vezetőjével és tagjaival. Ezt bizonyítja, hogy 1106-ban ott is temették el. Az 1073-as szvod és az 1113-as első szerkesztés közötti időszakban a PVL éppen ebben a monostorban íródott, ezzel magyarázható Jany Visatics többszöri szerepeltetése az évkönyvben.

A Jany Visaticcsal kapcsolatos ismert tényeket azért szükséges éppen az 1073-as szvod kapcsán kifejteni, mert ezekből arra következtethetünk, hogy az 1071-es másik finnugor vonatkozású hír – egy novgorodi ember csúdföldi látogatásáról – szintén Jany Visaticstól származik. Talán az évkönyvben említett beloozerói útja alkalmával hallhatta ezt a történetet is. Finnugor vonatkozású híreit D. Sz. Lihacsov szerint akkor oszthatta meg az évkönyvíró Nyikonnal, mikor Tmutarakanyban tartózkodtak.[29]

 

5.2.3.3. Az 1095-ös évkönyv-összeállítás

Az 1071-es évnél olvasható finnugor hírek fentebb a 2. kronológiai csoport első híradásai között szerepelnek. Ide soroltuk még Zavolocsje említését, valamint olyan orosz települések évkönyvbeli előfordulását, amelyeknek valószínűleg volt finnugor őslakosságuk is (1096: Rosztov, Szuzdal, Murom, Rjazany). Ezek közül 1095 előtti híradás Gleb zavolocsjei megölése, valamint a volgai bolgárok 1088-as támadása Murom városa ellen.

Az 1095-ös évkönyv-összeállítást a kutatás Iván igumennek tulajdonítja, ezért nevezik Iván szvodjának is.

Miként az 1073-as szvodnak, úgy az 1095-ösnek is jellemzője, hogy az orosz fejedelemségek részeivé vált meghódított finnugor területek finnugor vonatkozásai iránt nem mutat érdeklődést. Ez a szemlélet az 1095-ös évkönyv-összeállítás után is megfigyelhető: 1096-ban szerepel a fejedelmi csatározások kapcsán Rosztov, Szuzdal, Murom és Rjazany városa, amelyekben bizonyosan élt finnugor nyelvű lakosság is, de ez a tény már nem számít hírnek.

A PVL 2. finnugor kronológiai csoportjában csak a feltehetőleg Jany Visaticstól származó 1071-es híradás (egy novgorodi ember csúdföldi látogatásáról) tartalmaz konkrét finnugor utalást.

 

5.2.3.4. A PVL 1113-as első szerkesztése

Az évkönyv finnugor híreinek harmadik kronológiai csoportjába az 1096-os jugriai útibeszámolóval kezdődő finnugor híreket soroltam. A Gyurjata Rogovics szolgájának utazásáról szóló hír szorosan összefügg az 1118-as szerkesztéssel, ezért arra ott térek ki. Ezen kívül még az 1103-as mordvinföldi támadás és az évkönyv bevezetőjében található finnugor vonatkozások tartoznak ide.

Az 1113-as szerkesztés a finnugor hírek terén nem mutat szemléletbeli változást. A évkönyv összeállítója azonban szükségesnek látta, hogy magyarázatát adja a bevezető után olvasható népneveknek, ezért felsorolta az orosz fejedelemségek alattvalóit, megadva lakóhelyüket is. A bevezető azonban nemcsak a mű jobb megértésének céljából íródott. A Rusz egységével kapcsolatban ugyanis a szerzőnek határozott véleménye volt: a testvérharcok valóságával szemben az egységet hirdette. E felfogásának is köszönhetjük a birodalomhoz tartozó népek – köztük a finnugorok – felsorolását.

 

5.2.3.5. A PVL 1118-as harmadik szerkesztése

Ennek a szerkesztésnek köszönhetjük a jugorokról és szamojédekről szóló híreket. Ezen értesüléseknek döntő szerepük volt a harmadik szerkesztés pontos datálásában is. A Gyurjata Rogovics szolgájának jugriai utazásáról szóló, 1096. évi finnugor vonatkozású hír kezdő sora így szól: „Most pedig el akarom mondani, mit hallottam négy évvel ezelőtt.” Ez a „négy évvel ezelőtt” feltehetőleg 1114-ben lehetett. Az évkönyv írója ugyanis ennél az évnél megemlékezik saját ladogai látogatásáról. Nyilván ez alkalommal járhatott Novgorodban is, s akkor hallhatta Gyurjata Rogovics történetét. Az 1096. év eseményeit bevezető szavai szerint pedig leírta mindezt négy évvel később, vagyis 1118-ban. Tehát bizonyítható, hogy 1118-ban dolgozott az évkönyv összeállításán.

Számunkra ez a két hír azért jelent új kronológiai fázist (a harmadikat) a PVL finnugor vonatkozású híreiben, mert azt mutatja, hogy a 11. század végén további finnugor területek kerültek az orosz fejedelemségek látókörébe. A hírből azt is látjuk, hogy Jugria felé Novgorodból indultak az első expedíciók. Éppen ezért a további jugriai orosz hadjáratokról – sikerekről, kudarcokról a novgorodi évkönyvekből értesülhetünk.

A jugorokról és a szamojédokról a PVL-ben ez a két hír olvasható. A tanulmány korábbi oldalain, a tartalmi elemzés során nem lehetett egyértelmű választ adni arra, hogy a bevezetőben, a finnugor népeket is tartalmazó felsorolásokban miért nem szerepelnek a jugorok és a szamojédok. Most azonban már látjuk ennek okát: e híreket az utolsó szerkesztő jegyezte fel 1118-ban, később, mint ahogy a bevezető íródott.

Az 1118-as szerkesztés alkalmával kerülhetett az évkönyvbe a Rurik-legenda is. A 862. évnél elbeszélt történetnek finnugor vonatkozásai is vannak, ezért itt is ki kell térnünk rá. A hír szerint „az őslakosok Novgorodban a szlovének, Polockban a krivicsek, Rosztovban a merják, Beloozeróban a veszek, Muromban a muromák”. Ez a felsorolás egyedi vonásokat mutat az 1. finnugor kronológiai csoport hírei között: csak ebben a hírben szerepelnek finnugor népek lakóhelyük szerint megkülönböztetve. Ez a felsorolás az évkönyv bevezetőjének második finnugor vonatkozású felsorolására emlékeztet: „Beloozerónál a veszek vannak, a Rosztovi-tónál a merják, a Klescsino-tónál szintén a merják. Az Oka folyónál pedig – ott, ahol az a Volgába ömlik – a muromák” A két hely hasonlósága azt sugallja, hogy a 862. évi hír finnugor vonatkozásainak megfogalmazása során az évkönyv bevezetőjében írottak voltak az irányadók. A bevezető az évkönyv 1113-as szerkesztéséhez készült.

 

5.2.4. Szövegközlések, fordítások

Повесть временных лет I-II. 1950.

Régi orosz irodalmi szöveggyűjtemény 1971. [részletek]

Памятники литературы древней Русы I. 1978.

Az orosz irodalom kistükre 1981 [részletek]

Ипатьевская летопись 2001.

Лаврентьевская летопись 2001.

 

5.2.5. Az évkönyv finnugor vonatkozású részei[30]

Bevezetés

Jáfet országaiban vannak az oroszok, a csúdok és mindenféle népek: merják, muromák, veszek, mordvinok, a zavolocsjei csúdok, permiek, pecserák, jamok, zimgolák, korszok, letgolok, lívek. A ljahok meg a poroszok, a csúdok a Varég-tenger mellett vannak […]

[…] Beloozerónál a veszek vannak, a Rosztovi-tónál a merják, a Klescsino-tónál szintén a merják. Az Oka folyónál pedig – ott, ahol az a Volgába ömlik – a muromák, akik a maguk nyelvén beszélnek, meg a cseremiszek, akik a maguk nyelvén beszélnek, meg a mordvinok, akik a maguk nyelvén beszélnek […]

[…] És íme a többi nép, amely adót fizet Rusznak: a csúd, a merja, a vesz, a muroma, a cseremisz, a mordvin, a permi, a pecsera, a jam, a litva, a zimigola, a korsz, a narova, a livon, – ők a saját nyelvükön beszélnek – Jáfet leszármazottai, az északi országokban élnek […]

 

Az események évenként

A 6367. (859.) évben. A tengerentúli varégek adót szedtek a csúdoktól meg a szlovénektől, meg a merjáktól, meg az összes krivicstől.

A 6370. (862.) évben. Elűzték a varégeket a tengeren túlra, és nem fizettek adót nekik, és a maguk urai voltak, és nem volt közöttük törvény, és nemzetség nemzetség ellen támadt, és viszálykodás volt közöttük, és harcot kezdtek egymás ellen. És azt mondták maguknak: „Keressünk magunknak fejedelmet, aki uralkodjon fölöttünk és törvény szerint ítéljen.” És elmentek a tengeren túlra a varégekhez, a ruszokhoz. Azok a varégek ruszoknak neveztettek, ahogy mások svédeknek, mások pedig normannoknak és angloknak, ismét mások meg gotlandiaknak, – íme így neveztettek ezek. Azt mondták a ruszoknak a csúdok, a szlovének, a krivicsek meg a veszek: „Földünk nagy és bőven termő, de nincs rajta rend. Gyertek uralkodjatok és birtokoljatok bennünket.” És felkerekedett három testvér a nemzetségével és magukkal hozták valamennyi ruszt, és megérkeztek, és a legidősebb, Rurik Novgorodba ült be, a másik, Szineusz Beloozeróba, a harmadik, Truvor pedig Izborszkba. Két év múlva pedig meghalt Szineusz meg a fívére, Truvor. És az egész hatalom egyedül Rurik birtokába került, és ő az emberei között szétosztotta a városokat – ennek Polockot adta, annak Rosztovot, amannak Beloozerót. A varégek ezekben a városokban jövevények, az őslakosok Novgorodban a szlovének, Polockban a krivicsek, Rosztovban a merják, Beloozeróban a veszek, Muromban a muromák, és mindezek fölött Rurik uralkodott.

A 6390. (882.) évben. Hadjáratra indult Oleg, sok harcost vitt magával: varégeket, csúdokat, szlovéneket, merjákat, veszeket, krivicseket […] És a kijevi hegyekhez értek, és megtudta Oleg, hogy itt Aszkold és Dir uralkodik […] És az Ugor hegyhez hajózott [Oleg] […] És megölték Aszkoldot és Dirt, a hegyre vitték és eltemették őket: Aszkoldot azon a hegyen, amelyet ma ugor hegynek neveznek […] És Oleg városokat alapított és adót vetett ki a szlovénekre, a krivicsekre meg a merjákra.

A 6415. (907.) évben. Oleg a görögök ellen vonult, Igort Kijevben hagyta; sok varéget, meg szlovént, meg csúdot, meg krivicset, meg merját, meg drevljant, meg radimicset, meg poljant, meg szeverjant, meg vjaticsot, meg horvátot, meg dulebet, meg tivercet – akik tolmácsokként voltak ismeretesek – vitt magával: ezeket a görögök együttesen „Nagy Szkítiának” nevezték […] És Cárgrádhoz [Bizánchoz] érkezett Oleg […] és megindította a harcot és nagy gyilkolást rendezett a város környékén a görögök között és sok palotát lerombolt és sok templomot felégetett […] és sok más gonoszságot is tettek az oroszok a görögökkel, ahogy általában az ellenség teszi […] [VI.[31]] Leo és [I.] Alexander császár békét kötött Oleggel, adófizetésre kötelezték magukat és kölcsönösen esküt tettek […]

A 6488. (980.) évben. […] És elküldött [Vlagyimir Szvjatoszlavics] Rogvolodhoz Polockba, hogy mondják meg: „Feleségül akarom venni a lányodat.” Az pedig megkérdezte a lányától: „Akarsz Vlagyimirhez menni?” A lány így felelt: „Nem akarom egy rabnő fiának lábbelijét lehúzni, [I.] Jaropolkhoz akarok menni.” […] És megjöttek Vlagyimir emberei és elmondták neki az egész beszédet, amit Rognyeda, Rogvolod polocki fejedelem lánya mondott. Vlagyimir pedig sok harcost gyűjtött varégeket, szlovéneket, csúdokat meg krivicseket – és Rogvolod ellen vonult.[32]

A 6496. (988.) évben.[33] […] És megvilágosodott Vlagyimir [Vlagyimir Szvjatoszlavics ti. felvette a kereszténységet] meg az ő fiai meg a földje. Tizenkét fia volt […] És ültette Jaroszlavot Rosztovba. Amikor meghalt Novgorodban a legidősebb fia, Viseszlav, [I.] Jaroszlavot ültette oda, Boriszt pedig Rosztovba, Glebet [Gleb Vlagyimirovics] meg Muromba […] És azt mondta Vlagyimir: „Nem jó, hogy kevés város van Kijev körül.” És városokat kezdett alapítani a Gyesznán, az Oszteren, a Trubezsen meg a Szulán meg a Sztugnán. És összegyűjtötte a férfiak legjavát a szlovének meg a krivicsek, meg a csúdok, meg a vjaticsok közül és velük népesítette be a városokat, mivelhogy háború volt a besenyőkkel. És harcolt velük és legyőzte őket.

A 6538. (1030.) évben. […] [I.] Jaroszlav ugyanebben az évben a csúdok ellen indult, és legyőzte őket, és megalapította Jurjev városát.

A 6550. (1042.) évben […] Vlagyimir Jaroszlavics a jamok ellen indult és legyőzte őket.

A 6579. (1071.) évben. […] Egyszer, rossz termés idején a rosztovi területen megjelent két varázsló, mondván: „mi tudjuk, ki rejteget tartalékokat.” És elindultak a Volga mentén, és bárhová mentek, azonnal megnevezték a rangos asszonyokat, mondván, hogy ez gabonát rejteget, az mézet, amaz halat, amaz pedig prémet […] A varázslók sok asszonyt megöltek, vagyonukat pedig elvették maguknak. És megérkeztek Beloozeróba, és mintegy háromszáz ember volt velük. Ebben az időben jött ide Szvjatoszlav [Jaroszlavics(1)] fejedelemtől Jany Visatics adót gyűjteni; a beloozeróiak elmondták neki, hogy két varázsló már sok asszonyt megölt a Volga meg a Sekszna mentén […] Jany bement a városba és azt mondta a beloozeróiaknak: „Ha nem fogjátok meg ezeket a varázslókat, nem megyek el tőletek egész évben.” A beloozeróiak odamentek, elfogták és Jany elé vezették őket […]

 […] egy novgorodi ember csúd földre ment egy varázslóhoz, jóslatot kért tőle. Az pedig szokása szerint elkezdte hívogatni az ördögöket a házába. A novgorodi annak a háznak a küszöbén ült, a varázsló dermedten feküdt és hirtelen rávágott az ördög. A varázsló felállt és azt mondta a novgorodinak: „Az istenek nem mernek idejönni, van rajtad valami, amitől ők félnek.” Az embernek eszébe jutott, hogy kereszt van rajta, elment, és letette a keresztet a házon kívül. A varázsló ismét hívta az ördögöket. Az ördögök meg dobálva őt elmondták, amiért a novgorodi idejött. Azután a novgorodi megkérdezte a varázslótól: „Miért félnek az ördögök attól, akinek a keresztjét magunkon hordjuk?” Az pedig azt mondta: „Ez az égi isten jele, akitől a mi isteneink félnek.” A novgorodi meg azt mondta: „Milyenek a ti isteneitek, hol laknak?” A varázsló meg azt mondta: „A mélyben. Ábrázatuk fekete, szárnyuk, farkuk van; az égig is felszállnak, hogy meghallgassák a ti isteneiteket. Merthogy a ti isteneitek az égben vannak. Ha valaki meghal a ti embereitek közül, azt az égbe viszik, ha meg valaki a mieink közül hal meg, azt a mi isteneinkhez viszik, a mélybe.” Így is van: a bűnösök a pokolban vannak, az örökös kínokat várják, az igazak pedig az égi lakban lakoznak az angyalokkal.

A 6586. (1078.) évben. […] Ugyanebben az évben ölték meg Zavolocsjében Glebet, Szvjatoszlav fiát.

A 6596. (1088.) évben. […] Ugyanebben az évben a volgai bolgárok elfoglalták Muromot.

A 6603. (1095.) évben. […] Ugyanebben az évben a polovecek [kunok] Jurjevhez[34] vonultak és egész nyáron a közelében maradtak és majdhogynem bevették. Szvjatopolk megbékítette őket. A polovecek a Roszon túlra vonultak, a jurjeviek kimenekültek és Kijev felé indultak. Szvjatopolk megparancsolta, hogy építsenek várost a Vityicsevszkij dombon, saját nevéről Szvjatopolk városának nevezte el, és megparancsolta Marin püspöknek meg a jurjevieknek, hogy ott telepedjenek le, meg a zaszaiaknak [zaszakoviaknak?] meg más városból valóknak is; az emberek által elhagyott Jurjevet pedig a polovecek felégették. Ugyanez év végén David Szvjatoszlavics Novgorodból Szmolenszkbe ment; a novgorodiak pedig elmentek Rosztovba [I.] Msztyiszlav Vlagyimirovicsért […] Ugyanebben az időben Vlagyimir fia, Izjaszlav Kurszkból Muromba ment. És a muromiak befogadták, és elfogta Oleg helytartóját.

A 6604. (1096.) évben. […] Oleg [Szvjatoszlavics] kivonult Sztarodubból és Szmolenszkbe ment, és a szmolenszkiek nem fogadták be, és elment Rjazanyba […]

[…] Most pedig el akarom mondani, mit hallottam négy évvel ezelőtt, és mit mesélt nekem a novgorodi Gyurjata Rogovics a következőképpen szólván: „Elküldtem a szolgámat Pecsorába, azokhoz az emberekhez, akik adót fizetnek Novgorodnak. És elment a szolgám hozzájuk, onnan pedig a jugorok földjére ment. A jugorok olyan emberek, akiknek nyelve érthetetlen, és a szamojédokkal szomszédosak az északi országokban. Egy jugor azt mondta a szolgámnak: »Nagy csodára bukkantunk, amiről azelőtt nem hallottunk, még három évvel ezelőtt kezdődött; hegyek vannak, tengerparti kiszögellésben végződnek, magasságuk az égig ér, és azokban a hegyekben nagy kiabálás és beszéd van, és faragják a hegyet, igyekezvén kivágni magukat belőle; és abba a hegybe egy kicsi ablakot vágtak, és onnan beszélnek, de a nyelvüket nem lehet megérteni, de a vasra mutogatnak és integetnek, vasat kérvén; és ha valaki kést ad nekik vagy bárdot, prémet adnak helyette […]«” Én pedig azt mondtam Gyurjatának: „Ezek a Nagy Sándor makedón uralkodó által bezárt emberek […]”

[…] De visszatérünk az előzőekhez […] Oleg […] Szmolenszkbe érvén és harcosokat vevén maga mellé, Muromba indult, Muromban pedig akkor Izjaszlav Vlagyimirovics volt. Izjaszlav hírét vette, hogy Oleg Murom felé tart, és Izjaszlav harcosokért küldött Szuzdalba meg Rosztovba meg a beloozeróiakért, és sok harcost gyűjtött össze […]

[…] Oleg […] elfoglalta az egész muromi földet meg a rosztovit, és helytartókat ültetett a váro­sokba és adót kezdett szedni. És Izjaszlav követet küldött hozzá Novgorodból, mondván: „Menj Szuzdalból Muromba, ne ülj a más birtokán” […] Oleg nem akart ráhallgatni […] és kiállt a rosztovi mezőn […] [I.] Jaroszlav még azon az éjszakán megfutamodott, Oleghez szaladt és elmondta neki, hogy jön [I.] Msztyiszlav […] és Rosztov felé indult. Msztyiszlav pedig kijutott a Volgához, és elmondták neki, hogy Oleg visszafordult Rosztov felé, és Msztyiszlav utána indult […] Oleg Murom felé menekült […]

[…] Oleg bemenekült Muromba és bezárta Jaroszlavot Muromba, ő pedig Rjazanyba ment. Msztyiszlav Muromhoz érkezett, és békét kötött a muromiakkal, és magához vette az embereit, a rosztoviakat és a szuzdaliakat és Rjazany felé indult Oleg után. Oleg pedig kimenekült Rjazanyból, Msztyiszlav, amikor bevonult, békét kötött a rjazanyiakkal […]

A 6611. (1103.) évben. […] Ugyanezen évben, március 4-én harcolt Jaroszlav [Szvjatoszlavics] a mordvinokkal, és Jaroszlavot legyőzték […]

A 6622. (1114.) évben. […] Amikor Ladogába érkeztem, ladogaiak mesélték nekem, hogy mik történnek náluk: „Amikor nagy felhő kerekedik, a gyermekeink üveggolyókat találnak, kicsiket és nagyokat is, átfúrtakat, mások pedig a Volhovnál gyűjtik össze azokat [a golyókat], amelyeket kimos a víz.” Én is szedtem több mint százat, és mind másmilyen volt. Amikor ezen csodálkoztam, ezt mesélték nekem: „Nincs ebben semmi csodálatos, történnek ilyenek is: az idősebb férfiak elmentek Jugrán és Szamojéd földön is túl, és ők maguk látták az északi országokban: leereszkedik a felhő, és mókusok potyognak belőle, fiatalok, éppen csak megszülettek, aztán felnőnek és szétszélednek a földön. Máskor pedig másik felhő jön, és kicsiny szarvasok potyognak belőle, aztán felnőnek és szétszélednek a földön.” Erre nekem szemtanúm is van – a ladogai Pavel poszadnyik[35] és minden ladogai ember.


[1] Повесть временных лет= Régmúlt idők krónikája, a szakirodalomban előfordul még Nyesztor-krónika vagy Őskrónika néven is, rövidítve PVL.

[2] A rÙs/rúsz népnév a muszlim források alapján hosszú ú-val írandó át: Ù vagy ú. A Rusz államnév, illetve rusz népnév azonban az orosz források alapján rövid u betűvel írandó át. Ezért szerepel ebben a fejezetben Rusz, illetve rusz a rÙs és rúsz helyett.

[3] Sahmatov, A. A. 1908, 1916, 1940.

[4] Ziborov szerint a PVL 1113-as első változatát nem Nyesztor állította össze. Ziborov, V. K. 2002: 54–60.

[5]Lihacsov, D. Sz. 1945 (1986).

[6] Ribakov, B. A. 1963: 159–173.

[7] Ziborov, V. K. 2002: 33.

[8] Font Márta 1996., további szakirodalommal.

[9] Kirpicsnyikov, A. N. 1988: 72.

[10] Szedov, V. V. 1979: 77.

[11] Vepsze csoportok napjainkban a Ladoga- és Onyega-tó mellékén élnek. Az egykori ladogai csúdok szerepet játszottak a későbbi vepsze nép kialakulásában.

[12] Frojanov, I. J. – Dvornyicsenko, A. J.1988: 153–154.; Frojanov, I. J. 1980: 241.; Dubov, I. V. 1985: 58.

[13] Lásd az 5.2.5. fejezetben a 862. évnél.

[14] Az évkönyv ugyan csak a Rosztovi- és a Klescsino-tónál említ merjákat, de a régészeti leletek azt mutatják, hogy merja települések a Felső-Volga mellett is voltak: Leontyjev, A. E. 1999: 28., 38–40.

[15] Lásd az 5.4.4. fejezetet és az 5.4.7. fejezetben a Hogyan győzte le vitában a varázslót című részt.

[16] Вологодско-пермская летопись 2006: 44. (az 1079. évnél)

[17] Köppen, P. 1861: 110.

[18] Novorzsev 2011.

[19] Csernyicin, N. A. 1966., Rjabinyin, E. A. 1981., Nazarenko, V. A. – Ovszjannyikov, O. V., Rjabinyin, E. A. 1984.

[20] Rjabinyin, E. A. 1988: 133–134.

[21] 5.2.5. fejezet, a 862. évnél: „az őslakosok […] Muromban a muromák”

[22] Grisakov, V. V. – Zelenyejev, Ju. A. 1999.

[23] Az eszkatológia általános értelemben az egyes vallásoknak a másik világgal, illetve a világ végével foglalkozó tanítása. A keresztény kultúrkörben eszkatologikus műnek általában azt nevezik, amely a világ végéről tartalmaz jövendöléseket.

[24] Ezt a művet csak a hagyomány kapcsolta Patarai Szent Metódhoz, nem ő a szerzője. Isztrin, V. 1897.; Словарь книжников I. 1987: 493.; Sahmatov, A. A. 1940: 92–103.

[25] Kovalevszkij, A. P. 1956: 58–61.

[26] Zsirai Miklós 1928-30/1931.

[27] Устюжский летописный свод 1950, Устюжские и вологодские летописи XVI-XVIII вв. 1982.

[28] Az uskujnyikok vitorlás csónakokon (uskujokon) közlekedő, rablásból, tolvajlásból élő kalandorok voltak.

[29] Lihacsov, D. Sz. 1945 (1986): 125–126. (az 1986-os kiadásban)

[30] A fordítás az 1114. évi hír kivételével a Lavrentyij-kódexbeli változat 1978-as kiadásából készült (Памятники литературы древней Русы I. 1978.). Fordította Katona Erzsébet. Az 1114-es hírt az Ipatyjev-kódex 2001-es kiadásából (Ипатьевская летопись 2001.) fordítottuk.

[31] Az orosz források gyakran nem nevezikmeg pontosan a szövegben szereplő személyeket. A szögletes zárójelben a nevek elé vagy után illesztett kiegésszítések segítenek a Kislexikon használatában.

[32] „Nem akarom egy rabnő fiának lábbelijét lehúzni”: célzás arra, hogy Vlagyimir Szvjatoszlavnak Malusától, Olga fejedelemasszony kulcsárnőjétől született fia volt; a férj lábbelijének lehúzása az óorosz esküvői szertartás része. Az elutasításon Szvjatoszlav annyira felbőszült, hogy haddal indult Polock ellen. Rogvolodot megölte, Rognyedát pedig ágyasává tette.

[33] Ennél az évnél mintegy két évtized eseményeiről számol be az évkönyv.

[34] Ebben a hírben az Ukrajna Dnyepropetrovszki területén található Jurjevka szerepel Jurjev néven.

[35] A poszadnyik a druzsina tagja, előkelő úr, egy voloszty helytartója. Kljucsevszkij, V. O. 2009: 90–91.