ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

3.1. „Alfréd király Orosiusa” (Wulfstan és Halogalandi Ottár úti jelentése)

nyomtatható változat

3.1.1. A mű keletkezéséről

Nagy Alfréd angol király (871–899) Wessex, majd 878-tól az egységes Anglia uralkodója volt. Uralkodása során kiemelkedő tetteket hajtott végre: megegyezett az ország létét fenyegető dánokkal, erős hadsereget és hajóhadat szervezett, új törvényeket fogalmazott meg, és sokat tett a kereskedelem és a kézműipar fejlesztéséért is. Államszervező tevékenysége mellett jutott ideje a kultúra felvirágoztatására is: művészeket hívott országába, és tudósaival több kiemelkedő művet fordított latinról angolra. Ezen művek között volt Orosius: Historia adversus Paganos című munkája is. A lefordított és kiegészített művet Alfréd király Orosiusának (King Alfred’s Orosius) nevezi a szakirodalom.

Paulus Orosius hispániai pap korának egyik legműveltebb embere volt. 414 körül Afrikába utazott, ahol Szent Ágoston tanítványa lett. Említett művében az augustinusi történelemszemléletet kívánta érvényesíteni. Ez a szemlélet nagyon népszerűvé tette munkáját az egész középkorban. A Historia adversus Paganos hét könyvből áll és két részre oszlik. Orosius először az akkor ismert világ földrajzi leírását adja, majd a világ történetét tárgyalja Róma alapításától 416-ig. Orosius műve nagy hatást gyakorolt az utána következő hasonló jellegű összefoglalások íróira.

A mű angol fordítása két részből áll: az egyik nem tartalmaz új ismereteket az eredetihez képest, a másik azonban új betoldás, amely Közép- és Észak-Európa leírását tartalmazza Orosius stílusában megfogalmazva. Az Alfréd király és segítői által készített fordítás főleg a tartalom átadására törekedett, ezáltal a mű eredeti felépítésének megváltozását eredményezte. Az V. és a VI. könyvből több fejezet kimaradt, és jelentősen megrövidült a VII. könyv is, amely a változások következtében immár a VI. könyv lett. A rövidítéseknél fontosabbak azonban a betoldások, amelyek mutatják a földrajzi horizont jelentős tágulását Orosius óta, s egyben jelzik Alfréd király érdeklődését is bizonyos területek iránt. Az újonnan betoldott részek:

1)      Közép-Európa leírása, benne a germán, balti és szláv területek és törzsek ismertetésével,

2)      Halogalandi Ottár jelentése az Észak-Norvégia és a Fehér-tenger vidékén tett hajóútjáról,

3)      Wulfstan jelentése balti-tengeri hajóútjáról, valamint látogatásáról a dán Hedeby kikötőjében.

Finnugor vonatkozású részletek Ottár és Wulfstan jelentésében találhatók.

 

3.1.2. Alfréd király Orosiusának finnugor vonatkozásairól

Halogalandi Ottár azt mesélte Alfréd királynak, hogy a partvidék mentén hajózott észak felé, majd keletre, s utóbb dél felé fordult és egy folyó torkolatában vetett horgonyt. Rekonstruálva útját, arra gondolhatunk, hogy a mai Norvégia partjai mentén hajózott, megkerülte a Kola-félszigetet, s talán az Északi-Dvina vagy az Onyega torkolatában kötött ki. Úti beszámolójában a finnekről és a bjarmákról tesz említést. Mindkét népnév finnugorokat takar. A magyar kutatástörténeti áttekintések Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című műve óta azzal kezdődnek, hogy Halogalandi Ottár a finnugor nyelvhasonlítás úttörője, mivel elsőként vette észre két, minden bizonnyal finnugor nép nyelvének hasonlóságát.[1] Zsirai alaposan eltúlozta Ottár meséjének jelentőségét. Az a megfigyelés, hogy a finnek és a bjarmák nyelve azonos, még nem avatja az Alfréd király előtt megjelent norvégiai nemesurat nyelvésszé. Zsirai a műve megírásakor már kissé divatjamúlt módon magyarosítja a Halgolandból való Ohthere nevét Halogalandi Ottárra. A magyar finnugrisztikában azóta is így emlegetik őt.

Ottár szerint a finnek és a bjarmák nyelve azonos. Vajon kik ők? A finn népnév már korábban felbukkant a történelmi forrásokban, elsőként Tacitusnál. Több érv szól amellett, hogy a forrásokban említett finneket a lappokkal azonosítsuk. A finn kutatók szerint a Tacitusnál olvasható finn népnév azért vonatkozik a lappokra, mert a leírásokból kiolvasható finn életmód fejletlenebb szintet tükröz, mint amelyen a mai finnek elődei éltek akkoriban. Az is megállapítható, hogy a suomi-finnek fokozatosan mind északabbra szorították a lappokat, s ezenközben elképzelhető, hogy a finn népnevet a lappok után az ő lakóhelyükre behatoló suomi-finnekre alkalmazták a környezetükben élők. Ilyen névátadások a Kárpát-medence történelméből is ismertek: egyes krónikások úgy emlegetik a magyarokat, mint akiket korábban avaroknak neveztek. Az Ottár-féle úti beszámoló szerint a normannok csak a mai Norvégia partvidékén laktak, beljebb az országban a rénszarvastenyésztő finnek éltek. A leírás egyértelműen a lappokra utal, s ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a norvégok napjainkig finneknek nevezik a lappokat, akkor megerősítését láthatjuk annak, hogy az Ottár által emlegetett finnek lappok voltak. A bjarmák esetében a kutatók nem tudtak ilyen határozottan dönteni. Két véleményt fogalmaztak meg. Az egyik szerint a bjarmák csak akkor érthették a finneket, ha szintén valamely lapp nyelvjárást beszéltek. Ezt az elképzelést alátámasztja az is, hogy a Kola-félszigeten napjainkban is élnek lappok. A másik elmélet a bjarma népnevet és a Bjarmia országnevet az orosz krónikákban szereplő perm népnévvel hozza összefüggésbe, amely fennmaradt a komi-permják etnikai csoport és Perm város nevében. Arra is vannak bizonytalan történelmi és régészeti adatok, hogy a permi finnugorok valamikor kapcsolatban álltak a tőlük északnyugatra lévő területekkel. A kérdés Ottár úti jelentésének figyelmes olvasásával eldönthető. A szövegben az áll, hogy „a bjarmák sokat meséltek neki mind saját földjükről, mind pedig a közeli földekről […] Úgy tűnt neki, mintha a bjarmák és a finnek szinte egy [és ugyanazon] nyelven beszélnének”. E sorok azt jelentik, hogy Ottár nemcsak ismerhette, hanem valamennyire maga is beszélte és főleg értette az észak-norvégiai finnek, tehát a norvég-lappok nyelvét, s e tudása birtokában megértette, amit a bjarmáktól hallott. A szöveget olvasva valószínűbbnek tűnik, hogy a Kola-félszigeten Ottár lappokkal, s nem más finnugorokkal találkozott. Permiekkel találkozva Ottár nem tudott volna velük beszélni, s nem írhatta volna, hogy a bjarmák és a finnek szinte ugyanazt a nyelvet beszélik. Arra is gondolnunk kell, hogy a bjarma~perm etimológiai kapcsolat nem feltétlenül utal a bjarmák és a permi finnugorok nyelvi azonosságára. Ez a kapcsolat csupán arra bizonyíték, hogy a bjarmák finnugorok voltak. Elképzelhető, hogy a bjarmák valamilyen balti finn nyelvváltozatot beszéltek. Az is feltételezhető, hogy a különböző történeti források a bjarma népnév alá több különböző balti finn csoportot is besoroltak. Az Ottár által megismert bjarmák azonban lappok lehettek. A norvég utazó a bjarmákkal folytatott közvetlen kommunikáció révén állapíthatta meg a két nyelv hasonlóságát.

Az Ottár jelentése előtti bekezdésben szerepelnek a kvének és a szkridfinnek is. A szkridfinnekről csak annyit tudunk meg, hogy a kvénektől északnyugatra élnek. Nevük már Prokopiosnál felbukkan skrithiphinoi,[2] Jordanesnél screrefenni,[3] Paulus Diaconusnál pedig scritovinni, scritobini[4] alakban, amelyet hagyományosan ’síelő finnek’-ként értelmeznek, és a lappokra vonatkoztatnak.[5] A kvének neve felbukkan Ottár jelentésének végén is. Ekkor még az északon, Kainuuban élő suomi-finnekre vonatkozhatott, néhány évszázaddal később azonban már az erről a területről a Norvégia és Svédország északi részére vándorolt finneket nevezték így.

A másik mesélő, Wulfstan 899-901 között utazott Hedeby városából (Dánia, Jylland) a Visztula torkolatánál virágkorát élő Truso kereskedővárosába.

Wulfstan viszonylag sokat mesélt Alfréd királynak az észtekről. Tacitus idején az észt népnév még feltehetőleg nem finnugorokat takart. Wulfstan utazásának irányából is arra következtethetünk, hogy meséje inkább a mai Lengyelország területén élt balti csoportokról szól. A 9. század végére azonban az észt népnév részben már átmehetett a mai észtek elődeire. A jellemzésben mégis nehéz olyan elemeket találni, amelyekkel bizonyítani lehetne az emlegetett észtek finnugorságát. A hamvasztásos temetkezési rítus előfordul a finnugoroknál is: keleten a mordvinokig, cseremiszekig megtalálható ez a szokás, de egyáltalán nem jellemző. A méztermelés és a mézből erjesztett ital fogyasztása szintén jellemző a finnugorokra, de nem etnikai sajátosság, inkább a földrajzi környezetből következik. A Wulfstannál szereplő észtek finnugorságát leginkább egy anekdotikus részlet bizonyíthatja. A mesélő úgy tudja, hogy az észteknek van egy törzse, amely hideget tud csinálni. Ez ugyanaz a motívum, ami AbÙ Íāmid al-ÇarnāÔīnál felbukkan kb. másfél évszázaddal később: Wīsū és Arū népe nyáron nem mehet be Bulgar városába, mert megfagy körülöttük a levegő és a víz, s elpusztul az emberek vetése.[6] Az észtek ezen törzse igen csak északon élhetett, ha ilyen legenda született róluk; így északi lakóhelyük alapján feltételezhetjük, hogy a többi észt törzzsel szemben ők finnugorok lehettek. Feltételezésünket az is erősítheti, hogy az észtek ezen északi törzséről szóló bekezdés a Wulfstan-féle beszámoló végén van, tehát esetleg a személyes tapasztalatokhoz fűzött, hallomáson alapuló kiegészítésnek is tekinthető.

 

3.1.3. Szövegközlések, fordítások

Bately, J. 1980.

King Alfred’s Anglo-Saxon Version of the History of Paulus Orosius 1853.

The Works of King Alfred the Great, vol. 1–2. 1858.

Matuzova, V. I. 1979. [részletek]

Rot, Sándor 1982. [részletek]

 

3.1.4. Alfréd király Orosiusának finnugor vonatkozású részletei[7]

A burgendoktól nyugatra ugyanaz a tengerrész található, északon pedig a szvének, keletre pedig a szermendek, tőlük délre pedig a szurfok. A szvénektől délre az osztok tengerrésze található, tőlük keletre pedig a szermendek, tőlük északra pedig, a pusztaságon túl, a kvének földje, tőlük északnyugatra pedig a szkridfinnek élnek, nyugatra pedig a normannok […] (23.)

[Halogalandi Ottár beszámolója]

Ohthere azt mondta urának, Alfréd királynak, hogy valamennyi normannál északabbra lakik. Azt mondta, hogy a Nyugati-tengertől északi irányban fekvő országban lakik. Azt mondta azonban, hogy onnan ez az ország nagyon messzire nyúlik észak felé; de lakatlan az egész, kivéve azt a néhány helyet, ahol itt-ott finnek élnek, télen vadásznak, nyáron pedig halat fognak a tengerben.

Azt mondta, egyszer szerette volna megtudni, mennyire messzi északon fekszik ez a föld, és él-e valaki ettől a lakatlan térségtől északra. Akkor egyenesen északnak indult a part mentén, és három napig egész úton [a hajó] jobb oldalán lakatlan föld, bal oldalán pedig a nyílt tenger volt mellette. És olyan messzi északra került, ahová csak a bálnavadászok hajóznak el. Akkor tovább hajózott észak felé, amennyit csak haladni tudott [vitorlákkal] az elkövetkező három napon. Ott pedig talán a part fordult keletnek, vagy talán a tenger mélyült a partba, nem tudta; csak azt tudta, hogy ott északnyugati szélre várt, és tovább hajózott a part mentén kelet felé annyira, amennyire négy nap alatt tudott. Azután egyenes irányú északi szélre kellett várnia, mert vagy a part fordult egyenesen délnek vagy pedig a tenger mélyült a szárazföldbe, nem tudta. És akkor onnan egyenesen dél felé hajózott a part mentén annyira, amennyire öt nap alatt tudott. És ott egy nagy folyó folyt a szárazföld belseje felé. Akkor bementek a hajóval ebbe a folyóba, ám [a helyi lakosok részéről] támadástól tartva nem mertek felhajózni rajta, mert a part egyik oldalán lakott volt a föld. Eddig semmiféle lakott földet nem talált, amióta szülőhazáját elhagyta. És az egész úton lakatlan volt a föld a hajótól jobbra, ha a halászokat, vadászokat, madarászokat [azok szállásait] nem számítjuk, és azok mindnyájan finnek voltak; balra pedig a nyílt tenger terült el.

A bjarmák sokat meséltek neki mind saját földjükről, mind pedig a közeli földekről; ő nem tudta, mennyire igazak ezek a mesék, mert ő maga nem látta. Úgy tűnt neki, mintha a bjarmák és a finnek szinte egy [és ugyanazon] nyelven beszélnének. Hamarosan ellátogatott oda, nemcsak azért, hogy lássa ezt a vidéket, hanem rozmárokért, mivel azoknak nagyon jó agyarcsontjuk van – néhány ilyen csontot a királynak is hoztak –, a bőrükből nagyon jó kötelet lehet készíteni. Ez a rozmár lényegesen kisebb volt a többinél, nem volt hosszabb hét könyöknél. Hazájában lehet a legjobban rozmárokra vadászni: ott negyvennyolc könyöknyiek, de a legnagyobb ötven könyöknyi. Ottár azt mondta, ő volt az egyik a közül a hat közül, akik két nap alatt hatvan rozmárt ejtettek el.

Ő nagyon gazdag volt abban, ami náluk a gazdagságot jelenti, vagyis vadállatokban. Továbbá, amint a királynak válaszolta, hatszáz háziasított rénszarvasa volt, amelyeket nem vásárolt. Ezeket a rénszarvasokat ők „harana”-nak, fogatolhatónak nevezik; és volt még neki hat „sztelhrana”-ja, csaliszarvasa, ezeket igen sokra tartják a finnek, mert segítségükkel odacsalogatják a vad rénszarvasokat. Ő ezen ország első emberei közé tartozott, noha mindössze húsz szarvasmarhája és húsz juha és disznaja volt; azt a keveset pedig, amit szántott, lóval szántotta. Azonban jövedelme nagy részét azok az adók tették ki, amit a finnek fizettek neki. Ezek az adók rénszarvasbőrből, madarak tollából, rozmár- és fókabőrből készített kötélből tevődtek össze. Mindenki származása szerint fizetett. A legelőkelőbbnek tizenöt nyestbőrt és öt fogatolható rénszarvast és egy medvebőrt és tíz mérő tollat és egy medvebőr vagy vidrabőr bundát és egy-egy rozmárbőrből és fókabőrből készült, egyenként hatvan könyök hosszúságú kötelet kellett fizetnie.

Azt mondta, hogy a normannok földje nagyon hosszú és nagyon keskeny. És az egész föld alkalmas legelőnek vagy szántásra, közel van a tengerhez; némely helyen azonban nagyon köves, és keleten, és e lakatlan föld egész térségén vad hegyek vannak. Ezekben a hegyekben finnek élnek. Ez a lakott föld a keleti részen a legszélesebb, és minél közelebb van északhoz, annál keskenyebb. A keleti részen úgy hatvan mérföld, vagy valamivel szélesebb; középen harminc mérföld vagy szélesebb; északon pedig, azt mondta, talán nem szélesebb három mérföldnél; azonkívül pedig egyes helyeken olyan széles, hogy két hét alatt lehet átmenni rajta, egyes helyeken pedig hat nap alatt.

Ezen a földön túl, dél felé pedig Szveoland van, észak felé nyúlik ez a föld; a másik oldalon, északon a kvének földje terül el. És olykor a kvének megtámadják a normannokat ezen a lakatlan földön, olykor pedig a normannok őket; és azokon a hegyeken túl nagyon sok tó van; a kvének pedig áthúzzák hajóikat a földön ezekig a tavakig, azután pedig a normannokra támadnak; hajóik nagyon kicsik és könnyűek […] (24–25.)

[Wulfstan beszámolója]

És Veonodland a Viszle torkolatáig egész úton jobbra volt tőlünk. A Viszle igen nagy folyó és elválasztja egymástól Vitlandot és Veonodlandot, Vitland pedig az észteké, a Viszle pedig elhagyja Veonodlandot és az Esztmerébe folyik; az Esztmere szélessége pedig legalább tizenöt mérföld. Távolabb keleten az Esztmerébe torkollik az Ilfing folyó a tóból, melynek partján Truszo található; és ezek együtt az Esztmerébe ömlenek, az Ilfing Esztlandtól keletre, a Viszle pedig Vinodlandtól délre. És ettől kezdve a Viszle ad nevet az Ilfingnek és kifolyik ebből a tóból nyugatról északra a tengerbe; ezért nevezik ezt [a helyet] a Viszle torkolatának.

Esztland nagyon nagy és sok város van ott, és minden városnak van királya. És ott nagyon sok a méz és a halászó hely. És a király meg a leggazdagabb emberek kancatejet isznak, a szegények meg a rabszolgák pedig méz [sör]t. És nagy ellenségeskedés [uralkodik] közöttük. És az észtek egyáltalán nem főznek sört, de van elég mézük. És az észteknek az a szokásuk, hogy amikor meghal egy ember, nem égetik el, egy hónapig, de olykor kettőig is ott van kiterítve a ház [á]ban, a rokonai és barátai között. A király és más előkelő rendű emberek gazdagságuktól függően még tovább is; olykor egy fél évig sem égetik el őket. És ott fekszenek a házuk földjén. És egész idő alatt, amíg a tetem a házban van, [a jelenlévőknek] inniuk kell és versenyekben kell részt venniük, mindaddig a napig, míg el nem égetik. Azután azon a napon, amikor a máglyára helyezik, elosztják az ivászat és versenyek után még megmaradt vagyonát öt vagy hat, olykor még több [részre], attól függően, hogy mennyi a vagyon. Azután a legnagyobb részt elhelyezik a várostól egy mérföld távolságra, azután a másodikat, azután a harmadikat, mindaddig, amíg az egészet szét nem rakták egy mérföldnyi távolságon belül; az utolsó résznek kell legközelebb lennie a városhoz, ahol az elhunyt van. Azután a vagyontárgyaktól öt-hat mérföldnyi távolságra össze kell gyűjteni azokat, akik ezen a földön a leggyorsabb lovakkal rendelkeznek. Azután mindnyájan megindulnak a vagyontárgyak felé; akkor a leggyorsabb lóval rendelkező embernek jut az első és legnagyobb rész; és így egymás után, amíg mindent el nem vesznek; és a legkisebb részt az veszi el, akinek az a vagyon jut, ami a városhoz legközelebb [van]. És akkor mindenki útjára megy és a vagyontárgyak az övéi lehetnek; és így a leggyorsabb lovak ott valószínűtlenül drágák. És amikor [az elhunyt] vagyonát így elosztották, kihozzák a tetemet, és fegyverével és ruhájával együtt elégetik. És az a leggyakoribb, hogy az egész vagyont elpazarolják azalatt a hosszú idő alatt, míg a halott a házban van, azért is, mert amit kitesznek az útra, azért idegenek versenyeznek és ők viszik el. És az észteknél az a szokás, hogy minden törzs tagjait elégetik; és ha valaki olyan csontot talál, amit nem égettek el, annak nagy áldozatot kell bemutatnia. És van az észteknél egy törzs, amelyik hideget tud csinálni; és ezért van, hogy a halott sokáig van kiterítve, és nem indul oszlásnak, mivelhogy hideget hoznak rá. És ha beállítanak két, sörrel vagy vízzel telt hordót, megcsinálják, hogy ez is, az is befagy, legyen bár nyár, avagy tél […] (26–27.)


[1] Zsirai Miklós 1937: 474–476.

[2] Dewing, H. B. 1919: Book VI. xv. 16–23.

[3] Lásd a 2.4. fejezetet.

[4] Gombos F. Albin 1901: 78–79.

[5] Hajdú Péter – Domokos Péter 1978: 338–339.

[6] Lásd a 4.4.5.2.jezetet.

[7] A fordítás oroszból készült, V. I. Matuzova könyve alapján (1979). Fordította Katona Erzsébet.