ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

1.2. A finnugor őstörténet kutatása Magyarországon

nyomtatható változat

 A finnugor népek történetére vonatkozó írott források jelentős többsége már a nyelvileg és kulturálisan önállósult népekről tartalmaz adatokat. A legkorábbi szerzők, Hérodotosz és Tacitus művében előforduló, esetleg finnugor etnikai egységekre utaló népnevek mögött azonban sejthetünk olyan csoportokat, amelyeknek etnikai fejlődése még nem zárult le. Gondolhatjuk róluk, hogy finnugorok voltak, de nem azonosíthatók teljes mértékben egyik vagy másik mai finnugor néppel. A történeti források értelmezését segítheti a finnugor őstörténet kutatási eredményeinek, útkeresésének megismerése.

A finnugor nyelvek rokonsági viszonyainak tisztázása során hamar fölmerült az őshaza fogalma. A finnugor nyelvek rokonsági viszonyait vizsgáló kutatók már kezdetben úgy vélték, hogy e nyelvek hasonlósága valamiféle közös területen történt egykori együttélés eredménye.

A magyar kutatók közül először Sajnovics János gondolt erre a lehetőségre. 1770-ben megjelent műve, a Demonstratio első fejezetében a magyar és a lapp nyelv rokonságáról értekezik. Azt fejtegeti, hogy e két nyelv az évszázadok folyamán természetes módon eltávolodott egymástól, s közben megjegyzi, hogy „mindkét nemzet, tudniillik a magyar és a lapp ugyanahhoz a néphez tartozott egykor”.[1]

A lapp nyelv tanulmányozására Hell Miksa biztatta Sajnovicsot. Hell Miksa ismerte a finnugor nyelvek rokonságát tárgyaló korabeli szakirodalmat. A két tudós közös lappföldi útjuk alkalmával nyilván sokat beszélgetett erről a kérdésről. Hell Miksa hagyatékában fönnmaradt egy tervezet, amelyből látható, hogy tanulmányt kívánt írni „a magyarok első szálláshelyeiről vagyis a magyarok első hazájáról”.[2] A tervezett értekezés 9. fejezete tartalmazta volna a végkövetkeztetést, nevezetesen azt, hogy „a magyarok és a finnek vagy fennek, vagy careliaiak vér szerinti testvérek”.[3]

Látható tehát, hogy a rokon nyelvek közös eredetű elemeinek kialakulását kutatva született meg az őshaza fogalma, valamint az a feltételezés, hogy a nyelvrokonság egyben vérrokonságot is jelent a közös eredetű nyelveket beszélő népek között.

Sajnovics és Hell után a magyar kutatók sokáig nem mutattak érdeklődést a finnugor őshaza iránt. Inkább a magyar nyelv rokoni viszonyainak tanulmányozása kötötte le őket.

A 19. század első felében Castrén és Wiedemann publikálta őshazaelméletét.[4] A két kutató lényegében azonos eredményre jutott. A kutatástörténetben ázsiai őshazaelméletként idézett koncepciójuk megalkotásával megkezdődött az őshazakutatás. A század második felében a történeti nyelvészet kidolgozott egy módszert, az úgynevezett nyelvészeti paleontológiát az alapnyelv területének meghatározására. A nyelvészeti paleontológia összegyűjti egy nyelvcsalád olyan alapnyelvi eredetű szavait, amelyek segítségével meg lehet határozni, hogy az adott nyelvcsalád alapnyelvét beszélő ősnépesség hol élt. Ezek a szavak általában a különböző állat- és növényfajokat jelölik. A nyelvészeti paleontológia feltevése szerint az adott nyelvcsalád alapnyelvét ott beszélték, ahol a közös eredetű szavakkal jelölt állat- és növényfajok őshonosak. E módszert a finnugor nyelvek őshazájának meghatározására először Fr. Th. Köppen, oroszországi kutató alkalmazta az 1880-as években.[5] Ekkorra már tisztázódott, hogy tulajdonképpen mit is keresnek a kutatók. Gondolatmenetük így foglalható össze:

  1. A rokon nyelvek visszavezethetők egy közös alapnyelvre.
  2. A nyelvészeti paleontológia segítségével meg lehet kísérelni annak a területnek a behatárolását, ahol egy adott nyelvcsalád alapnyelvét beszélték.
  3. Ez a terület a rokon nyelvet beszélő népek őshazája.

Mai felfogásunk szerint amit Köppen idejében kerestek, az csak a nyelvi őshaza. Elképzelhető, hogy a rokon népek kultúrájának nyelven kívüli elemei máshonnan származnak. Az antropológiai kutatások azt is tisztázták, hogy a rokon nyelvű népek nem feltétlenül „vér szerinti testvérek”.

A 19–20. század fordulóján Munkácsi Bernát figyelemmel követte az őshaza helyének meghatározására irányuló nyelvészeti törekvéseket. Ekkoriban előtérbe került a finnugor alapnyelv nyelvi kapcsolatainak vizsgálata. Munkácsi Bernátnál először A magyar népies halászat műnyelve című tanulmányban találunk utalásokat a finnugor és indoeurópai állat- és növénynevek kapcsolatára.[6] Ezután következett A magyar fémnevek őstörténeti vallomásai című tanulmánya, amelyben szintén a szavak irányították néhány őstörténeti következtetés levonása felé. Kutatásai alapján úgy gondolta, hogy az iráni eredetű jövevényszavak a magyar nyelvben régebbiek, mint a török átvételek.[7] Ez az akkoriban újszerű következtetés szintén erősítette a szerzőben azt a meggyőződést, hogy érdemes az ősi szókincsből levonható történeti következtetésekkel foglalkoznia.

Munkácsi Bernát 1901-ben publikálta Árja és kaukázusi elemek a finnmagyar nyelvekben. I. című, több mint 600 oldalas könyvét.[8] És ez még csak a tervezett áttekintés első kötete volt! Munkácsi finnugristaként az iranisztika és a kaukazológia terén nem rendelkezett megfelelő tudással. Akkoriban még a kaukázusi nyelvek ismerete is elég kezdetleges szinten állt, a kutatók nem látták tisztán a kaukázusi nyelvek belső viszonyait, csoportosíthatóságuk ismérveit. Az úttörő jellegű munka etimológiái ezért sok kolléga részéről alapos bírálatban részesültek. Munkácsi Bernát elkedvetlenedett, nem is írta meg a kötet tervezett folytatását. Kálmán Béla összefoglalása szerint a korabeli lesújtó kritikák után a mű mégis megtalálta méltó helyét a finnugrisztikában. Felismerve értékeit, az utódok haszonnal forgatják.[9]

Óvatossága azonban Munkácsi Bernátot megóvta a történeti melléfogástól: a nyelvi adatok alapján csak annyit állított, hogy abban az időben, amikor a finnugor nyelvekbe bekerültek az indoeurópai jövevényszavak, a kaukázusi és indoeurópai népek a finnugor népekkel „összefüggő ethnikai kört alkottak”. E nyelvi kapcsolat helyszínét Munkácsi Bernát nem jelölte meg.[10]

A nyelvészeti paleontológia módszerét felhasználva Köppen után több kutató is próbálkozott a finnugor őshaza helyének meghatározásával. E próbálkozások során láthatóvá váltak a módszer alapvető hiányosságai.

Az őshaza meghatározására kijelölendő alapnyelvi szavak köre nehezen definiálható. Ez az egyik probléma. Az alapnyelvi szavak nem azonos módon őrződtek meg a mai finnugor nyelvekben. Egyikük az egyik nyelvből tűnt el, a másik pedig a másikból. Ha ugyan az adott szó megvolt minden finnugor nyelvben. Tehát a különböző mértékben megőrződött szavak közül nehéz kiválasztani az alapnyelvi eredetűeket. A választás komoly hibalehetőségeket rejt.

Az állat- és növénynevek őstörténeti célú felhasználását az is nehezíti, hogy az uráli nyelvek alapnyelvi eredetű szavai bizonyos állat- és növénynevek esetében más-más fajt jelölnek a mai nyelvekben. Vagyis nem lehet tudni, hogy eredendően mely fajra vonatkoztak. Ez a probléma is tévedések forrása lehet az őshaza helyének keresése során.

A legfőbb problémára Zsirai Miklós hívta föl a figyelmet. Idézzük: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgy ahogy –, s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál súlyosabb hibákat, amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza.”[11]

Zsirai Miklós véleménye rendkívüli jelentőségű volt a finnugor őshaza kutatásának szempontjából. 1937-ben, a fenti sorok megírásakor azonban a finnugrisztika még nem ismerte azt a módszert, amellyel a nyelvészeti paleontológiát történetivé lehetett volna tenni.

Idézett művében, a Finnugor rokonságunkban Zsirai Miklós már utalt arra, hogy N. Sebestyén Irén a halnevek felhasználásával készül a finnugor őshaza helyének meghatározására.[12] A várt tanulmány – nyilván a háborús körülmények miatt – csak megkésve, 1951-ben jelent meg.[13] N. Sebestyén Irén azonban nem kizárólag a halnevekre építette elméletét, hanem áttekintette az uráli és a finnugor alapnyelvi korszakig visszavezethető összes állat- és növénynevet, s ennek a hatalmas forrásanyagnak a birtokában tett kísérletet az uráli, majd az azt követő finnugor őshaza lokalizálására. Véleménye szerint az uráli őshaza keleti határa az Urál hegység volt, déli határa a Káma folyó felső folyása, nyugati határa legalább a Vicsegda folyó felső és középső folyásáig terjedt, az északi pedig a Pecsora folyó felső és középső folyásvidékéig. A finnugor őshaza területe az urálihoz képest annyi változást mutat, hogy valamivel délebbre helyezkedett el: kiterjedt a Vjatka folyó felső és középső folyásának mellékére, valamint a középső Káma-vidékre. N. Sebestyén Irén elméletének érdekessége, hogy a méhészet néhány finnugor szavának indoeurópai eredete miatt a középső Volga-vidéken és a Volga–Káma összefolyásánál ősindoeurópai népességet feltételezett, s ezért ezt a területet kizárta az őshaza lehetséges helyszínei közül. A 19. század végén Köppen éppen a méhészkedés szavai miatt helyezte az őshazát a Volga–Káma vidékére. Igaz, hogy ezen szavak indoeurópai kapcsolatai miatt közös „árjofinn”, tehát indoeurópai–finnugor őshazát feltételezett.[14]

1953-ban publikálta Hajdú Péter A magyarság kialakulásának előzményei című könyvét.[15] E műnek A finnugorság régi lakóhelye című fejezetében a szerző Sebestyén Irénnel szemben – aki arra törekedett, hogy minél több finnugor eredetű állat- és növénynevet elemezzen – igyekezett leszűkíteni az őshaza meghatározásához felhasznált szavak körét. Főleg az állatnevek, s azon belül különösen a halnevek felhasználását tartotta félrevezetőnek, mivel a kétséget kizáróan finnugor eredetű elnevezések a mai nyelvekben más-más fajt jelölnek, tehát nem lehet tudni, hogy az alapnyelvi időszakban melyik fajhoz kötődtek, s így nem használhatók helymeghatározásra. A méh és a méz szó N. Sebestyén Irénnel szemben azonban azt jelentette Hajdú Péter számára, hogy a finnugor alapnyelvi közösség olyan helyen lakott, ahol a méh előfordult. Ezért lényegében visszatért a Köppen-féle elmélethez, és a finnugor őshazát a Közép-Volga és a Káma vidékére lokalizálta. A cirbolyafenyő és egy-két kisebb prémes ragadozó ősi neve alapján azonban elképzelhetőnek tartotta, hogy az őshaza átnyúlt Nyugat-Szibériába is.[16]

Hajdú Péter második őstörténeti művével egy időben, 1953-ban jelent meg Molnár Erik könyve, A magyar nép őstörténete.[17] E művében Molnár Erik szakított korábbi felfogásával. 1949-es könyvében ugyanis még azt írta, hogy az őshaza a Volga–Káma és az Urál hegység közti területen volt.[18] Új elmélete alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. Az akkori politikai irányzat elkötelezett híveként csak óvatosan támadható szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban. A régészeti adatok alapján pedig azt állította, hogy a finnugorok a belső-ázsiai afanaszjevói régészeti kultúrával állhattak valamiféle kapcsolatban.[19]

Címéből is láthatóan, Molnár Erik könyve főleg a magyar őstörténetre koncentrált, nézetei mégis inkább a finnugor őstörténetet kutató nyelvészek körében kavartak nagyobb vihart. N. Sebestyén Irén és Hajdú Péter művei jelzik, hogy abban az időben a nyelvészeti indíttatású őshazakutatás fontos eredményeket produkált. Úgy tűnt, hogy a módszer alkalmazható és eredményes lehet a finnugor őstörténet kutatásában. Ezért érte váratlanul, és érintette olyan rosszul a nyelvészeket Molnár Erik támadása. A szerző nézeteinek megvitatására 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel vitát rendezett.[20] Vitaindítót Lakó György tartott, aki régészeti adatok felsorolásával cáfolta Molnár Erik állításait, ugyanakkor a nyelvészeti paleontológia alkalmazhatósága mellett is érvelt.[21]

László Gyula ebben a vitában kapcsolódott be a finnugor őstörténet kutatásába. Hozzászólásában ő sem fogadta el Molnár Erik feltételezését a belső-ázsiai afanaszjevói kultúra és az ősmagyarok kapcsolatáról, de nagyon helyesnek tartotta az Urálon túli területek kutatását, s megállapította, hogy „a régészet időrendje […] százszorta megbízhatóbb, mint a nyelvtudományé”.[22]

A vita lezárása során Kniezsa István fölvetette, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai[23] vizsgálatokkal.[24]

A feladatot László Gyula végezte el, s ezért úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.[25] 1961-ben megjelent művében Nejstadt palynológiai tanulmányát használta föl.[26]

A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is.

A pollenanalízisek alapján megrajzolt térképek tették lehetővé a nyelvészeti paleontológia módszerével dolgozó kutatóknak, hogy követni tudják Földünk klimatikus változásait, s ezen változásokat figyelembe vegyék őshaza-meghatározásaikban. A Nejstadt által publikált pollentérképekből László Gyula úgy látta, hogy az Urál hegység mindkét oldalán az utolsó eljegesedést követően még sokáig olyan hideg volt, hogy emiatt ez a terület az uráli őshaza helyeként nem jöhet számításba. László Gyula figyelmét az akkori régészeti ismeretek is más területek felé fordították. Úgy vélte, hogy az Uráltól a Baltikumig terjedő újkőkori régészeti kultúra (a „fésűs-gödröcskés” kerámia kultúrája), amely feltehetőleg ősuráli népesség hagyatéka, a középső kőkori szvidéri kultúrából származik. (A kultúra a lengyelországi Swidry faluról kapta nevét.) Ennek alapján megfogalmazta tételét, hogy az uráli őshaza az eddigi feltételezésekkel szemben nem keleten, hanem nyugaton volt, és az ősi közösség felbomlása során az egyes önálló életet kezdő csoportok éppenséggel nem keletről, az Urál vidéki őshazából vándoroltak nyugat felé, hanem fordítva, nyugatról keletre tartó vándorlással népesítették be az erdőövezet sávját. László Gyula elmélete szerint az uráli őshaza a mai Lengyelország területétől a Baltikumon át az Oka folyó mellékéig tartott.[27] Az alapvetően régészeti elméletet nyelvészeti és antropológiai érvekkel is igyekezett igazolni. Lengyelország területén finnugor eredetű helyneveket vélt találni, és a lengyelországi középső kőkori ásatásokból származó embercsont anyagot is a finnugorok antropológiai típusával hozta összefüggésbe.

László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén korszakot. Arra is felhívta a figyelmet, hogy Nejstadtnak nemcsak a László Gyula által idézett rövid tanulmánya létezik erről a kérdéskörről, hanem egy monográfiája is.[28] Zólyomi Bálint pedig azt vette észre, hogy László Gyula Obrucsev térképeit is összekeverte, a Würm helyett a Riss korszak eljegesedési határait tanulmányozta.[29] Vagyis a László Gyula által felépített koncepció alapjaiban volt hibás.

A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető egy szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem az uráli egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban. Alapos régészeti bírálatot sem szóban, sem írásban nem kapott az új finnugor őstörténeti elmélet, talán azért, mert a magyar kutatók ekkor még jobbára járatlanok voltak e témakörben.[30]

A bírálatokra adott válaszaiból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására. Elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. Nem látta sehol egy ilyen kis területen sűrűsödő népesség emlékeit. Ugyanakkor a mezolit és paleolit kor lelőhelyei nagy szétszórtságban élő, kis létszámú, ámde kultúrájukban meglepően egységes csoportokról tanúskodnak.

László Gyulának ez a meglátása ma is helytálló. Komplex szemlélete is időtállónak bizonyult. Az utána jövő őshazakutatók már nem tehették meg, hogy elméleteiket csak nyelvészeti adatokra építsék.

A László Gyula könyvéről folytatott vita idején Hajdú Péter már elkészült újabb őshaza-koncepciójával. Két fontos területen sikerült továbblépnie: egyrészt felhasználta azokat a pollentérképeket, amelyekre már László Gyula is alapozta a maga elméletét, másrészt pedig az állat- és növénynevek közül igyekezett csak azokat felhasználni, amelyek egyértelműen utalnak valamely szűkebb földrajzi környezetre és az uráli nyelvek minden alcsoportjának legalább egy nyelvéből ismertek. Ezen törekvése jegyében az állatnevek felhasználásától teljes mértékben eltekintett, a növénynevek közül pedig csak tíz fanevet vett figyelembe. A tíz fa­névből hét az uráli alapnyelvi korszakra vezethető vissza, tehát finnugor és szamojéd megfelelései is vannak, három pedig csak a finnugor alapnyelv időszakáig vezethető vissza. Hajdú Péter őshazaelméletét a következő fanevekre alapozta:

1. *kowese

'lúcfenyő'

 

6. *paje

'fűzfa'

2. *s÷kse

'cirbolyafenyő'

 

7. *juwe

'erdeifenyő'

3. *ńulka

'jegenyefenyő'

 

8. *peńe

'erdeifenyő'

4. *kojwa

'nyírfa'

 

9. *ńäŋe

'vörösfenyő'

5. *poje

'nyárfa'

 

10. *śala

'szilfa'

A felsorolt fák között megtalálhatók a szibériai fenyőerdők legjellegzetesebb fái (1., 3., 9.). A közép-európai vegyes lomberdő övezetére utal a szilfa (10.). A többi fának sajnos nincsen helymeghatározó értéke, mivel igénytelen, mindenütt megélő fafajtákról van szó. A pollentérképekről megállapítható, hogy az elmúlt évezredekben hogyan változott a felsorolt fák előfordulási területe. Hajdú Péter megállapította, hogy a fenyőfélék északon lassan átkerültek az Urál ázsiai oldaláról az európai oldalra, a szilfa pedig Európa belseje felől terjedt északkeleti irányba, és a fenyőfélékkel egy időben, a középholocén időszakban (2500–8000 évvel ezelőtt) elérte az Urál európai oldalának északi régióit. Ezek alapján Hajdú Péter az uráli őshazát a középholocén időszak kezdetén és középső fázisában az Északi-Urál mindkét oldalára kiterjedőnek határozta meg, az európai oldalon beleértve a Pecsora folyó forrásvidékét, az ázsiai oldalon pedig az Ob alsó és középső folyását. Őshaza-meghatározása szerves folytatása ez irányú tudományos tevékenységének: elméletének csírái már benne rejlettek korábbi művében is: például az állatnevek felhasználásának kritikával illetése és az őshaza területének Nyugat–Szibériára való kiterjesztése.

Az 1970-es évektől jelentek meg Fodor István finnugor őstörténeti tanulmányai és tudományos ismeretterjesztő összefoglalásai. Fodor István véleménye szerint az Urál–nyugat-szibériai elmélet egybeesik az oroszországi régészek azon elképzelésével, amely szerint az Urál hegység európai és ázsiai lejtőinek lelőhelyeiről ismert Urál–Káma vidéki újkőkori régészeti kultúra az uráli alapnyelvi népesség emléke. Az őshaza kérdése tehát megoldottnak tűnt: az uráli ősnépesség Nyugat-Szibériában és az Urál európai oldalán lakott (annak főleg az északi részein), és erről a területről indultak el kelet felé az ősszamojédok, illetve nyugat felé a finnugorok volgai és balti finn ágának népei. A nyugat felé vándorlást a finnugor régészeti emlékek kutatói a kora bronzkori voloszovói régészeti kultúra idejére datálták. Az uráli ősnépességet – csatlakozva V. N. Csernyecov véleményéhez – Fodor István az Aral-tó mellékéről, a kelteminari kultúrából származtatta.[31]

Az újabb őstörténeti elméleteket, újszerű nézeteket Fodor István folyamatosan ismerteti és értékeli. Ezek azonban őstörténeti koncepcióját nem változtatták meg. E tárgykörben utoljára megjelent műve az Őstörténet és honfoglalás.[32] Ebben hivatkozik az újabb pollenvizsgálatok eredményeire, amelyek alapján már jóval nagyobb területre helyezhető a szibériai tajga és az európai lombos erdő találkozása. (E két erdőtípus találkozásához helyezte Hajdú Péter az őshazát 1964-ben.) Fodor István véleménye szerint a finnugor őshaza mégsem lehetett nagy területű, mert az erdőzónában csak kis területen jöhetett létre olyan szoros érintkezés az egyes népcsoportok között, amely biztosíthatta a nyelvi egységet. Ebből következően fenntartja azt az elképzelését, hogy a finnugor népek csak az őshazából történt szétvándorlás után szállták meg teljes mértékben a Skandináviától Nyugat-Szibériáig tartó erdőzónát.[33]

Ugyancsak az 1970-es évek óta foglalkozik őstörténeti kutatásokkal Veres Péter. A magyarság kialakulásának helyét és idejét tanulmányozva jutott el az ugor majd finnugor őstörténet tanulmányozásáig. Tevékenysége László Gyuláéhoz hasonlítható, mivel ő is sikeresen vont be az őstörténet-kutatásba egy korábban nem használt természettudományos kutatási irányzatot: az éghajlatváltozások komplex vizsgálatát. Veres Péter az ugor nyelvi egység szétválását, az ősmagyarok és az obi-ugorok elődeinek eltérő nyelvi fejlődését az éghajlatváltozásokból vezette le. Akkoriban közölt tanulmányai szerint a Kr. e. 3–2. évezred fordulóján az ugor ősnépesség a ligetes sztyeppövezetben élt, a Tobol és az Irtis folyók mellett. A Kr. e. 12–7. század közötti felmelegedés (szubboreális klímaoptimum) miatt az ugorság déli csoportja – a magyarok elődnépessége – áttért az állattenyésztés nomád formájára. Ezzel egy időben az északi ugorok másként reagáltak az éghajlatváltozásra: nem életmódjuk megváltoztatásával, hanem elvándorlással. Fokozatosan észak felé húzódva mindig a számukra megfelelő körülmények között próbáltak élni. Ezzel az ugor ősnépesség kettészakadt, az ugor nyelvközösség felbomlott. A következő, szárazabb időjárási periódusnak Veres Péter ekkor még nem tulajdonított jelentőséget a magyar etnogenezis szempontjából.[34] Később azonban úgy vélte, hogy e változás hatására alakult ki az ősmagyarság nomád életmódja.[35]

Az újabb pollentérképeket tanulmányozva Veres Péter a finnugor, illetve uráli őshazáról is új véleményt fogalmazott meg. Rámutatott arra, hogy a szilfa, amely olyan fontos szerepet játszott Hajdú Péter elméletében, nemcsak a Pecsora folyó mellékén élt, hanem már a középholocén korszak elején az Urál déli része felől Nyugat-Szibéria felé terjedt, s megjelent az Ob középső és alsó folyása mentén is. Ennek alapján lehetséges az őshaza területének déli irányba való tágítása egészen a lombos erdő és a füves övezet határáig. Amint ebből látható, Veres Péter elfogadta az őshaza meghatározására szolgáló módszert: a pollentérképek adatait figyelembe vevő nyelvészeti paleontológiát. Egyetértett a Hajdú Péter által az őshaza meghatározására alkalmasnak talált növények körével is, csupán az újabb palynológiai vizsgálatokra alapozva délebbre helyezte az őshazát.[36]

Veres Péter nemrégiben önálló kötetben foglalta össze finnugor őstörténeti munkásságát. Könyvében pontosította, némileg korrigálta is korábbi nézeteit. Véleménye szerint az uráli alapnyelvi népesség őshazája az Urál hegység déli lejtőin, a lombos erdők övezetében volt. Az uráli nyelvi egység felbomlását okozó szétvándorlást egy időjárás-változás váltotta ki, mégpedig a Kr. e. 2600–2100 közötti hideg periódus. Veres Péter csak kisebb korrekciókat hajtott végre Hajdú Péter őshaza-elméletén. Elfogadta, hogy az őshaza az Urál hegység két oldalán volt, csupán kicsit délebbre helyezte azt. Pontosította az Urálból történt szétvándorlás dátumát, ugyanakkor megjegyezte, hogy a Baltikum felé történő elvándorlás régészeti nyomai változatlanul nem láthatók.[37] Az ugor nyelvi egységről és a magyar etnogenezisről vallott nézetein sem sokat változtatott. Könyvében a cserkaszkuli régészeti kultúrát az ugor ősnépesség emlékének nevezi. A Kr. e. 2-1. évezred fordulóján bekövetkező éghajlatromlás hatására az ugor ősnépesség kettészakadt. A sztyeppövezetbe vándorolt előmagyarság ősiráni népekkel került kapcsolatba, s az egyik első nomád állattenyésztő néppé vált.[38]

1990-ben, a debreceni finnugor kongresszuson két magyar kutató is őstörténeti témájú előadást tartott. Mindkét előadó régész volt. Makkay János a finnugor és indoeurópai őstörténet alakulását közös nézőpontból vizsgálta, Klima László pedig az őshaza fogalmát próbálta történeti és nem nyelvészeti szempontból értelmezni.[39]

Makkay János a Kárpát-medence neolitikumát kutatva szükségszerűen tanulmányozta Európa betelepülésének történetét, újkőkori csoportjainak kapcsolatrendszerét. Márpedig ez a témakör lényegében az indoeurópai nyelvű népek őstörténete, hiszen Európában túlnyomó többségben ma is indoeurópai népesség él. Az indoeurópai népek őstörténetének vizsgálatában régóta vezető szerepet játszik a régészet.[40] A régészeti források felől másképpen közelíthetők meg a különböző őshazák, mint a nyelvészeti források felől. A történeti nyelvészet képes kijelölni az őshaza utolsó helyét, de nem tud adatokkal szolgálni az őshaza területének változásairól (tehát az alapnyelvi népesség esetleges vándorlásairól) és az őshaza fennállásának időtartamáról. Európa, vagyis az indoeurópai nyelvű népek őstörténetének ismeretében Makkay János megpróbálta fölvázolni a finnugor őstörténet korai szakaszát, a finnugor ősnépesség vándorlásának útját az utolsó eljegesedést követő felmelegedési periódusban (Kr. e. 10 000-től). A debreceni finnugor kongresszuson tartott előadását követő évben megjelent könyvében (Az indoeurópai népek őstörténete) Makkay János önálló fejezetben tekintette át a finnugor őstörténet kérdéseit.[41]

Véleménye szerint a Kr. e. 10–7. évezredtől indult meg a Finnországtól Nyugat-Szibériáig tartó, ma erdővel borított terület benépesülése. A jéghatár északra húzódását követő vándorlásnak két iránya volt, az egyik a mai Ukrajna felől, a másik a Volga alsó folyásától indult ki. Ez a vándorlás Kr. e. 4000 táján már befejeződött. Az ukrajnai területek, a Dnyeper folyó felőli vándorlók útja egyenes volt a Baltikum és Skandinávia felé, míg az Alsó-Volga felől a népesség az előbb említett vándorlási iránnyal párhuzamosan északabbra jutott, és onnan fordult Finnország és Skandinávia felé.[42]

Az 1990-es évek vége óta Makkay János több tanulmányban foglalkozott a finnugor és magyar őstörténet kérdéseivel. Gábori Miklós véleményét továbbfejlesztve azt írta, hogy a jéghatár északra húzódását követő európai ősnépességnek lehetett egy olyan csoportja, amely mindig közvetlenül a jéggel borított területekkel érintkező sávban élt. Ők lehettek az ősfinnugorok. Az uráli nyelvek és népek őstörténetének kutatói számára hangsúlyosan fogalmazta meg azon állítását, hogy az uráli és az indoeurópai alapnyelv már a felső paleolit idején kialakult, és ezen alapnyelvek dialektusokra bomlása a középső mezolitikumban zajlott. Az erdőövezetbe települő ősfinnugor népesség már különböző dialektusokat beszélt.[43]

A Makkay János által fölvázolt koncepció a régészeti adatokon alapul. Nyelvi adatok hiányában bizonyíthatatlan. Ugyanakkor nem vitás, hogy paleolit és mezolit kori nyelvi adatok sosem fognak rendelkezésünkre állni. E korszakok kutatása csak régészeti módszerekkel lehetséges.

Saját kiadású füzeteiben Makkay János a lappok eredetével[44] és Nyugat-Szibéria őskorával is foglalkozott. A janislawicei őslapp sír bizonyíthatja, hogy a Skandináviától az Urálig terjedő erdőövezet betelepülése dél felől, nem pedig keleti irányból, az Urál túloldaláról történt. A szerző az ősrégészeti adatok alapján úgy véli, hogy Nyugat-Szibériára soha nem terjedt ki a finnugor őshaza, és ebből következően ez a terület nem volt színtere a magyar őstörténet egyetlen eseményének sem.[45]

Klima László 1990-ben, a debreceni finnugor konferencián Az uráli őshazakutatás bírálatának alapvonalai címmel tartott előadást.[46] Mondanivalója három téma köré csoportosult. Egyrészt az őshaza fogalmát próbálta értelmezni. Hangsúlyozta, hogy egy nép vagy népcsoport őstörténetét kutatva nyelvi, kulturális és antropológiai őshazáról is beszélhetünk. Ezek nem feltétlenül esnek egybe térben és időben. Előadása második részében azt tárgyalta, hogy a finnugor és szamojéd népek őshazájáról vallott különböző elképzelések – az ázsiai őshaza, a nagy őshaza és a nyugat-szibériai őshaza elmélete – kronológiai szempontból nem feltétlenül zárják ki egymást, mivel nem ugyanarról a korszakról szólnak. E két kérdésen kívül még a Hajdú Péter-féle Urál–nyugat-szibériai őshazaelméletben felhasznált fanevek nyelvi elterjedését, illetve ezen nevek által jelölt fák földrajzi elterjedését vizsgálta. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hogy a kérdéses fanevek nem feltétlenül alapnyelvi eredetűek, inkább csak azon nyelvekre terjedtek ki, amely nyelveket beszélő népek ismerhették az adott növényfajt.

Az 1990-es években Klima László még két tanulmányában foglalkozott a finnugor őshaza kérdésével. Szintén 1990-ben jelent meg Az uráli őshaza mint történeti fogalom című dolgozata.[47] Ez a mű a történeti nyelvészek finnugor őshaza-koncepciójából kibontható történelemszemlélettel vitatkozik. A szerző véleménye szerint semmi sem bizonyítja, hogy az uráli őshaza kis alapterületű volt és kis számú népesség lakta. Ez csak egy rekonstrukciója az egykori történeti-társadalmi viszonyoknak. A dolog elképzelhető másként is.

Ouluban, az első finnugor történészkonferencián, 1993-ban Klima László Az uráli őshazáról, általában és konkrétan címmel tartott előadást.[48] Ez alkalommal is az őshazakutatás alapvető kérdéseivel foglalkozott, éspedig a következőkkel:

  1. Hogyan alakult ki az uráli őshaza?
  2. Hogyan szűnt meg az uráli őshaza?
  3. Mekkora területet foglalt el az uráli őshaza?
  4. Hol volt az uráli őshaza?
  5. Mikorra datálható az uráli őshaza fennállása?

A kérdéseit megválaszolva Klima László igyekezett több történeti modellt is alkotni az őshaza helyének és idejének meghatározására. Ekkor fogalmazta meg azt a véleményét, hogy nagy alapterületű őshazában is kialakulhatott egy nagyjából egységes, minden közösség által érthető nyelv, vagyis egy mai nyelvcsalád alapnyelve. Elgondolása szerint a paleolitikus, mezolitikus viszonyok között az aktív, nagy területeket bejáró embercsoportok sikeresebbek lehettek. Az ilyen jellegű vándorló életmód leginkább a tundrai éghajlati viszonyok között jöhetett létre.[49]

Klima László elképzelhetőnek tartotta Makkay János és Veres Péter nézeteinek szintézisét. Úgy vélte, hogy a mai erdőövezet területére irányuló vándorlás Makkay János által feltételezett két iránya – a Dnyeper és az Alsó-Volga vidéke felől – mellé hozzá kell tenni egy harmadik irányt is, amelyre Veres Péter gondolt: az Uráltól délre levő területekről észak felé. Ez az elképzelés megmagyarázza az egész uráli ősnépesség jégkorszak utáni mozgását. Makkay János elképzelésébe ugyanis a finnugor–szamojéd kapcsolatok nem férnek bele, a szamojédok őstörténetét nem tárgyalja. A Veres Péter által feltételezett vándorlási irány pedig nem ad magyarázatot arra, hogy egyes finnugor csoportok (balti finnek, lappok, mordvinok) hogyan kerültek mai lakóhelyükre.[50]

Vékony Gábornak az 1990-es évektől jelentek meg a finnugor őstörténettel foglalkozó művei. A magyar etnogenezis szakaszai címmel az Életünk című folyóiratban publikált egy kétrészes tanulmányt, majd az ott megfogalmazott koncepcióját fejtette ki bővebben Magyar őstörténet – magyar honfoglalás című könyvében.[51] Vékony Gábor úgy vélte, hogy az őstörténet tanulmányozását elsősorban nyelvi adatokra kell alapozni. Ezzel lényegében visszakanyarodott a finnugor őshaza kutatásának elsőként alkalmazott módszeréhez, a nyelvészeti paleontológiához. A finnugor alapszókincs földművelésre utaló szavai között önálló eredetűek, valamint indoeurópai átvételek is vannak. A szakirodalomban ez a tény régóta ismert. E szócsoportot azonban Vékony Gábor a korábbi gyakorlattól eltérően más régészeti kultúrákhoz kapcsolta.

Az oroszországi régészeti publikációkban megfogalmazott vélemény szerint a finnugor–indoeurópai ősi érintkezés színtere a finnugor népek által ma is lakott erdőövezeti sáv lehetett, a Volga középső és felső folyása mentén. E területre délről a földművelést és állattenyésztést ismerő indoeurópai csoportok, a fatyjanovói, balanovói és abasevói régészeti kultúrák népessége költözött be a bronzkor folyamán. E népeket a helyben lakó finnugorok asszimilálták, közben pedig eltanulták tőlük a földművelés és állattenyésztés gyakorlatát.

E nézettel szemben Vékony Gábor a finnugor–indoeurópai érintkezés helyszínét délebbre helyezte, az Oka középső folyása, a Voronyezs felső folyása és a Cna-folyó teljes mellékére.[52] A különböző finnugor őstörténeti koncepciókat lényegében csak a kisebb-nagyobb területi eltérések különböztetik meg egymástól. Vékony Gábor azonban a finnugorokhoz sorolta a rajta kívül minden kutató által indoeurópainak minősített fatyjanovói és abasevói kultúrát. Az előbbit a finn-permi, az utóbbit az ugor alapnépességként határozta meg. A balanovói népességet nem tartotta sem finnugornak, sem indoeurópainak, hanem kaukázusi, illetve a Kaukázuson túli, közel-keleti kapcsolatokkal rendelkező csoportnak nevezte.[53]

Az oroszországi kutatók szerint a fatyjanovói kultúra indoeurópai népessége csak nagyon korlátozottan keveredett az erdőövezeti finnugor ősnépességgel, míg a mediterrán antropológiai vonásokat mutató balanovóiak lényegében beolvadtak a finnugorokba.[54] A szintén indoeurópainak tartott abasevóiak nagy hatást gyakoroltak az erdőövezet őslakos népeinek bronzművességére, de az abasevói kultúra és egyes helyi régészeti kultúrák keveredésére egyelőre nincs adat.

Az 1990-es évek óta foglalkozik az őshaza kérdésével Pusztay János. Első tanulmányában az alapnyelv fogalmát próbálta meg újradefiniálni. Az korábban is világos volt a kutatók számára, hogy egyetlen rekonstruált alapnyelv sem volt egységes. Pusztay János azonban az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta, hangsúlyozva, hogy az alapnyelv különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Véleménye szerint a nyelvi közeledés és nyelvi elválás többször egymás után is megtörténhetett, tehát elvben egy alapnyelv felbomlása után az adott alapnyelvből kiváló nyelvek más nyelvekkel szövetségre lépve új alapnyelvet, alapnyelveket hozhattak létre.[55]

A történeti nyelvészetben alkalmazott hagyományos családfamodellt bírálva arra mutatott rá, hogy egyes nyelvi jelenségek csak az uráli nyelvcsalád egymástól távol álló nyelvi alcsoportjaiban jellemzőek (pl. alanyi és tárgyas igeragozás, duális). Ezek nem eredhetnek a hagyományos értelemben vett, lényegében egységes alapnyelvből. Elmélete szerint az észak-eurázsiai nyelvi övezetben láncszerűen elhelyezkedő, egymással kapcsolatban állt alapnyelvek létezésével kell számolnunk. Az őshaza-lánc a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig tartott. Ezt az elméleti konstrukciót véleménye szerint a régészeti leletek is bizonyítják.[56]

A családfamodell alapján álló történeti nyelvészek éles támadást indítottak Pusztay János ellen. Cáfolták azokat a nyelvészeti érveket, amelyek újszerű elméletének alapjául szolgáltak.[57] 2011-ben publikált könyvében Pusztay János összefoglalta az alapnyelvről és az őshazáról kidolgozott koncepcióját. A Dixon-féle megszakított egyensúly elméletére hivatkozva az uráli nyelvek fejlődését nyelvi tömbösödések és szétválások folyamataként ábrázolta. Az észak-eurázsiai nyelvi övezetben négy tömböt feltételezett: 1) balti finnek, 2) permiek, marik, 3) ugorok, mordvinok, szamojédok, 4) további paleoszibériaiak. A paleoszibériaiak kiválásával a másik három tömb létrehozott egy új nyelvi egységet, ez volt az uráli alapnyelv. Ezen a tömbön belül további nyelvi és kulturális átrendeződések mentek végbe, például a mordvin közeledett a balti finn nyelvekhez. Az alapnyelvet megelőző korábbi nyelvi tömbök egyedi vonásai a mai napig megfigyelhetők az uráli nyelvekben.[58]

Egy nyelvészeti vitáról jelen áttekintésünkben nem szükséges véleményt alkotnunk. A történeti koncepcióról azonban megkísérelhetjük:

Pusztay János elképzelése sokkal inkább megfeleltethető azoknak a történeti folyamatoknak, amelyeket a régészeti kultúrák kialakulása, felbomlása, egymásra hatása mögött sejthetünk. Mint arra korábban utaltunk, régészeti szempontból már László Gyula is elfogadhatatlannak tartotta azt az elképzelést, hogy egy viszonylag kis területen élt alapnyelvi népesség szétterjedése, majd eközben a nyelvi egység felbomlása eredményezte azt az állapotot, amit ma látunk, vagyis azt, hogy az uráli nyelvek és népek Eurázsia erdőöveze­tében egymástól nagy távolságra találhatók.

Pusztay János őshaza- és alapnyelv-koncepciója ugyanúgy, mint a nyelvrokonságot megvilágító összes egyéb történeti modell közelebb vihet minket az egykori nyelvi folyamatok megértéséhez.


[1] Sajnovics János 1994: 21.

[2] Hell Miksa hátrahagyott tudományos kéziratait Reguly Antal ismertette: Reguly Antal 1851. Sajnovics és Hell tudományos terveit feldolgozta Szíj Enikő: Szíj Enikő 1994.

[3] A tervezetet lásd Reguly Antal 1851: 151–152., Szíj Enikő 1994: 140.

[4] Castrén, M. A. 1853: 107–122. Wiedemann, F. J. 1938.

[5] Köppen, Fr. Th. 1886, 1890.

[6] Munkácsi Bernát 1893.

[7] Munkácsi Bernát 1894: 14–18.

[8] Munkácsi Bernát 1901.

[9] Kálmán Béla 1981: 87–96.

[10] Munkácsi Bernát 1901: 100.

[11] Zsirai Miklós 1937: 118–119.

[12] Zsirai Miklós 1937: 117.

[13] N. Sebestyén Irén 1951.

[14] Köppen, Fr. Th. 1890.

[15] Hajdú Péter 1953.

[16] Hajdú Péter 1953: 21.

[17] Molnár Erik 1953.

[18] Molnár Erik 1949: 15.

[19] Molnár Erik 1953: 47–49.

[20] A vita itt olvasható: A magyar őstörténet kérdései 1955.

[21] Lakó György 1955: 11–19.

[22] László Gyula 1955: 39–42.

[23] A palynológia a virágpormaradványok elemzésével foglalkozik. A különböző korú talajminták virágpor-, azaz pollentartalmát vizsgálva megállapíthatók az éghajlati változások.

[24] Kniezsa István 1955: 51.

[25] László Gyula 1961. A művet részletesen ismertettem és értékeltem a László Gyula születésének 100. évfordulójára rendezett konferencián. László Gyula, a magyar őstörténet kutatója. A finnugor őstörténet kutatásának útjai című előadásom nyomtatásban is meg fog jelenni.

[26] Nejstadt, M. I. 1954.

[27] László Gyula 1961: 189–196.

[28] Hajdú Péter 1964c: 120. Az általa idézett mű: Nejstadt, M. I. 1957.

[29] Lakó György – Zólyomi Bálint 1963: 475.

[30] Rövid régészeti bírálatát lásd később: Fodor István 2001: 247–250.

[31] Fodor István 1973: 5–6., 1975a: 49–50., 1975b: 47–49., 2009: 16–19.

[32] Fodor István 2009.

[33] Fodor István 2009: 17–18.

[34] Veres Péter 1971: 51., 1974: 100–102.

[35] Veres Péter 2000: 27.

[36] Veres Péter 1985: 11–15., 1991: 124–127.

[37] Veres Péter 2009: 16–28.

[38] Veres Péter 2009: 31–36., 53–61.

[39] Makkay János 1990.; előadásának magyar nyelvű, bővített változata: Makkay János 1991a; Klima László 1990a.

[40] Lásd Renfrew, C. műveit: 1973 (1998), 1988.

[41] A Baltikum és a finnugor (ősfinn) kapcsolatok – Makkay János 1991b: 188–212.

[42] Makkay János 1991b: 92–93, 190–195.

[43] Makkay János 1997: 98–114.

[44] A protolapp kérdés és a janislawicei sír – Makkay János 2002: 103–130.

[45] Makkay János 2002, 2004a, 2004b.

[46] Klima, L. 1990a. Az előadás címe K. Marx művét idézi (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai), ezzel utalván arra, hogy a szerző az őshazakutatás alapkérdéseivel foglalkozik.

[47] Klima, László 1990b.

[48] Klima, L. 1996a.

[49] Klima, L. 1996a: 492–493.

[50] Klima, L. 1996a: 494.

[51] Vékony Gábor 1997a, 1997b, 2002.

[52] Vékony Gábor 1997a: 266–268.

[53] Vékony Gábor 1997a: 271–276.

[54] Gurina, N. N. 1963: 133, 139.; Bader, O. N. 1964: 114.; Halikov, A. H. 1969: 191–192, 281.

[55] Pusztay János 1990: 157–158, 162–164.; 1997: 411–413.

[56] Pusztay, J. 1995, téziseinek összefoglalását, az őshazalánc ábráját lásd: 123–125.; 1997: 413–417.

[57] Lásd A nyelvrokonságról (2010) című kötet több tanulmányát is, a korábbi vitacikkek bibliográfiai adataival. Pusztay János legfőbb szakmai vitapartnere, Honti László e kötetben Pusztayt lényegében besorolja a dilettáns nyelvészek közé, lásd az Anyanyelvünk rokonságáról című fejezet (161–241.) 213–223. oldalait. Ezzel semmiképp sem lehet egyetérteni. Honti László korábbi vitacikkei: Honti László 2000a, 2000b, 2001a, 2001b. Pusztay János válaszát lásd Pusztay János 2011: 127–194.

[58] Pusztay János 2011: 101–111.

Irodalomjegyzék itt!