ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Az uráli népek őstörténetéről

nyomtatható változat

Az uráli népek őshazája és őstörténete

Az uráli (finnugor és szamojéd) nyelvekben lévő nagyszámú szókincsbeli és nyelvtani egyezés kétségkívül arra utal, hogy e népek távoli elődei valaha egymás közelében éltek, s nagyjából egy nyelvet vagy igen közeli nyelvjárásokat beszéltek. A nyelvtörténeti vizsgálatok azt is vitathatatlanná tették, hogy ez az „együttélés” igen régi időkben lehetett, feltehetően a mezolitikum (átmeneti kőkor) és a neolitikum (újkőkor) időszakában. A kutatók a 18. század vége óta igyekeznek lokalizálni azt a területet (vagy „őshazát”), ahol az uráli ősnép élhetett. A különböző elméletek számos ilyen őshazát jelöltek meg a Szaján-hegységtől Közép-Lengyelországig és Skandináviáig. Jelenleg az a felfogás ítélhető a legvalószínűbbnek, amely Hajdú Péter nyelvtörténeti és V. N. Csernyecov régészeti úton kialakított elképzelésének kombinációján alapul. Eszerint a késői mezolitikum és a korai neolitikum időszakában (nagyjából a Kr. e. 6–4. évezredben) az uráliak ősei az Urál hegységtől keletre és nyugatra elterülő vidékeken éltek, a kelet-európai és nyugat-szibériai erdős övezetben. (Az Ob–Irtis és Káma vidéken.)

E felfogást a nyelvtörténeti, embertani és régészeti adatok egyaránt támogatják. A nyugat-szibériai régészeti emlékanyag nem a keletebbi szibériai területek emlékeivel mutat hasonlóságot, hanem az Uráltól nyugatra fekvő területekével. Az Urál keleti oldalán lévő sziklarajzok számos jele megtalálható az egykori lakosság agyagedényeinek díszítőmotívumai közt, ez utóbbiak pedig a ma is ezen a vidéken élő obi-ugorok népművészetében. Az egykori uráli népesség embertani alkata közbülső helyet foglalt el az europid és a mongolid rassztípus között, s ezeket az ősi vonásokat ma leginkább a manysik (vogulok) körében figyelhetjük meg. Mindez arra utal, hogy a szakirodalomban használatos „uráli ősnép” és „uráli ősnyelv” fogalma nem csupán tudományos rekonstrukció, mint egyes kutatók vélik, hanem jóval több annál: egykor valóban létezett ilyen uráli ősnépesség.

Jóval kevésbé valószínű az a napjainkban eléggé divatos felfogás, amelynek értelmében az uráliak ősei az őskőkorban (paleolitikumban) óriási területeken (Skandináviától Nyugat-Szibériáig) szétszóródva éltek Eurázsia északi övezetében, s ők alkották e vidékek első népességét a jégtakaró visszahúzódása után. A paleolitikumban ugyanis a vándorló, kis vadászközösségek még nem alkothattak állandó, azonos nyelven beszélő etnikai közösségeket, ilyenek csak akkor jöhettek létre, amikor egy-egy területen viszonylag nagyszámú, állandóan megtelepült lakosság élt, amelynek egyes közösségei közt folyamatos nyelvi és kulturális kommunikáció alakult ki. Ez az időszak e területeken, legkorábban a mezolitikum korszaka volt.

Az uráli nyelvi egység valószínűleg már a neolitikum korai időszakában felbomlott (talán a Kr. e. 4. évezredben), amikor a finnugorok és a szamojédok ősei közötti nyelvi kapcsolatok erősen meglazultak. A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig. Ez idő tájt a finnugor nyelvet beszélő népcsoportok a kelet-európai erdőövezetben jelentősen kiterjesztették nyugati irányban szállásterületeik határát. Minden bizonnyal zömmel finnugor nyelvű lehetett a voloszovói műveltség lakossága a Középső- és Felső-Volga vidékén a Kr. e. 2500 és 1500 közötti időben.

A finnugorság korai történetében igen jelentős szerepet játszottak a nyelvi és kulturális kapcsolatok a szomszédos népekkel, amelyek nyomait e nyelvek máig megőrizték. Innen tudjuk, hogy szomszédaik e korszakban az indoeurópai nyelvcsalád népei voltak és szoros kapcsolatban álltak a paleoszibériai népek (jukagirok, ketek) őseivel is. Kr. e. 2000 és 1000 között (a bronzkorban) különösen fontos szerepet kaptak a finnugor népek életében a tőlük délebbre élő népcsoportokkal való kölcsönhatások. A kelet-európai és nyugat-szibériai steppéken ebben az időben indoeurópai (minden bizonnyal ősiráni) nyelvű földművelő és főként állattartó népcsoportok éltek, akik ismerték a fém előállításának fortélyait is. A velük való kapcsolatok révén terjedt el ekkor a finnugorság körében a termelőgazdálkodás (földművelés és állattartás), továbbá a fémművesség ismerete. Erre utal az is, hogy a finnugor nyelvek többségében a háziállatok és a fémek nevei zömmel ősiráni eredetűek.

Az Ob–Irtis–Isim vidékén élő ugorság déli szomszédságában a Kr. e. 17–16. században kialakult szintastai régészeti kultúra ősiráni nyelvű lakossága (a mai Cseljabinszk körzetében) valóságos városi civilizációt hozott létre. Városias jellegű településeik voltak, bonyolult szerkezetű építményekkel, elhunytjaik mellé a faszerkezetű sírkamrákba kétkerekű harci szekereket helyeztek a felszerszámozott igáslovakkal egyetemben. Az északi szomszédságukban élő ugor népcsoportok az ő révükön sajátították el a termelőgazdálkodást és a szekerezést. Ezt igazolja, hogy a magyar tehén, tej, nemez, szekér szavak ősiráni eredetűek, a ló, nyereg, fék (= zabla) szavak, valamint a ’másodfű ló’ és ’harmadfű ló’ (= két-, ill. hároméves csikó) kifejezések megfelelői megvannak a manysik (vogulok) és hantik (osztjákok) nyelvében is. Az ugorok többsége ekkoriban nem az északi tajga övezetében, hanem az erdővidék déli részén és a ligetes steppe sávjában élt. A Kr. e. 2. évezred közepén az Omszk és Tomszk közötti területeken alakult ki az ún. szejma–turbinói típusú fejlett színvonalú bronzművesség, amelynek termékei hamarosan elterjedtek a kelet-európai finnugorság által lakott terület nagy részén is.

A termelőgazdálkodás és a fémművesség széles körben elterjedt a bronzkorban a kelet-európai finnugorság körében is, kivéve az északi területek lakosságát. Itt a bronzkor végén és a vaskor elején olyan régészeti kultúrák alakultak ki, amelyek népességében a balti, volgai és kámai finnugorok elődeit sejthetjük, s az anyagi kultúra hagyományai egészen a középkori egyes finnugor népekig követhetők.

A kora vaskori ananyjinói régészeti műveltség (Kr. e. 8–3. sz.) népessége nagy valószínűséggel a mai udmurtok és komik őseivel azonosítható. Innen nyugatra a Volga jobb partján elterülő gorogyeci műveltség népességéből alakultak ki később a mordvinok és a muromák, ez utóbbiak emlékét ma már csak Murom városának neve őrzi. A marik (cseremiszek) kialakulásában a gorogyeci lakosságon kívül a Vjatka-vidéki – ananyjinói eredetű – népességnek volt döntő szerepe. A Felső-Volga és a Baltikum vidékén az ún. textildíszes kerámia kultúrájának népességében sejthetjük a balti finnek és a későbbiekben az orosz lakosságba beolvadt merják és mescserek őseit.

A balti finn népek nyugati csoportjának (finnek, észtek, lívek) kultúrájában igen jelentős nyomokat hagyott a szomszédos baltiak és germánok hatása. A két finn törzsi csoport (suomi és häme) valamikor a vaskorban telepedett meg a mai Finnország déli részén. A 7–9. századtól a balti finnek keleti csoportja (izsórok, vótok, vepszék, karjalaiak) a keleti szlávok északi néptörzsével kerül egyre szorosabb kapcsolatba, a novgorodi szlovénekkel. Az északról ideköltöző normannok is közvetlen szomszédaikká váltak. A középkori Novgorod lakosságának egy részét is ők alkották. Az itt előkerült nyírfakéregre rótt szövegek közt balti finn nyelvű is akad. Az orosz nyelvűvé vált Novgorod a balti finnek egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá, s az itt élő finnugor eredetű lakosság jelentős részét asszimilálta.

A Felső- és Középső-Volga vidékén élő volgai finnugor népek területét a 9–10. században érte el a szláv terjeszkedés. A merják, mescserek, muromák, mordvinok és cseremiszek neve gyakorta szerepel a korai orosz évkönyvekben. Régészeti emlékanyaguk is azt bizonyítja, hogy az itt élő finnugorok társadalmának fejlettsége ekkoriban jutott el az államalkotás küszöbére, fegyveres csapataik részt vettek a kijevi állam megalakulásával kapcsolatos harcokban. Önálló államszervezete azonban egyiknek sem alakult ki, területük az orosz állam, illetve az orosz fejedelemségek fennhatósága alá került. Az orosz hódítás a pravoszláv egyház és az asszimiláció terjedésével járt együtt. A merják és mescserek teljesen orosz nyelvűvé váltak a középkorban. Ugyancsak eltűntek az Oka folyó mellett élő muromák, csupán a volgai finnugorok két keletebbre élő csoportja, a mordvin és a mari népesség őrizte meg ősi nyelvét és műveltségét.

A Volga és a Káma egybeszakadásának vidékén a 8. században egy jelentős létszámú török nyelvű népesség, a délről ide húzódó volgai bolgár csoport telepedett meg, amely 922-ben alapított itt muzulmán államot, s országuk egészen a 13. századi mongol hódításig állott fenn. Évszázadokon át ők voltak a kámai finnugorok (udmurtok és komik) déli szomszédai, nyelvi és kulturális hatásuk azonban a marik és mordvinok körében is érvényesült. A komik igen korán kapcsolatba kerültek a novgorodiakkal, akikkel élénk kereskedelmet folytattak.

A Nyugat-Szibériában élő ugorság a vaskorban (a Kr. e. 8. századot követően) a steppevidéket lakó iráni nyelvű szarmaták északi szomszédságában élt. Ebben az időben terjedt el az eurázsiai steppevidéken az újfajta vándorló-legeltető pásztorkodás, más néven a nomadizmus. Erre az életmódra tértek át a délebbre élő ugor csoportok is. Valószínű, hogy az új gazdálkodási mód következtében vált önálló etnikummá (néppé) egyik csoportjuk, az ősmagyarság, amely áttért a mozgékonyabb, nomád életmódra. Valószínűleg az ősmagyarság és néhány más ugor csoport hagyatékát láthatjuk az Irtis–Isim-vidéki vaskori szargatkai kultúrában. A nagy nomád népvándorlások következtében, időszámításunk kezdete után jelentősen átalakult az eurázsiai steppe etnikai arculata. A 3–4. században a hunok által megindított nagy népmozgás hozott először nagy létszámú belső-ázsiai eredetű török nyelvű népcsoportokat a nyugat-szibériai és kelet-európai steppékre. A 6. sz. közepén kialakult belső-ázsiai Türk Birodalom újabb nagy népmozgást váltott ki. Az ősmagyarság is ekkor kényszerült elhagyni nyugat-szibériai szálláshelyét, s költözött a Volga és az Urál közti területre, ahol az ő hagyatékuknak vélhetjük a kusnarenkovói kultúra emlékeit. Velük nagyjából egy időben más, délebbi ugor csoportok is nyugati vándorútra keltek, s a Káma folyó vidékén telepedtek meg. (A későbbi obi-ugorok más csoportjai még a vaskorban északabbra vándoroltak az Ob alsó szakaszának vidékére.)

Az ősmagyarság jelentős (nagyobbik) része a 8. század közepe körül hagyta el baskíriai hazáját, valószínűleg a délről ideköltöző volgai bolgárok nyomására. A Don–Donyec–Azovi-tenger vidékére költöztek, a kazár kaganátus területére. Innen 850 körül nyugatabbra, a Dnyeper és Dnyeszter közti Etelközbe tették át szálláshelyüket, majd 895-ben foglalták el végleges hazájukat, a Kárpát-medencét.

Az obi-ugorok ősei a korai középkorban még óriási területeken éltek. Az Urál nyugati oldalára húzódott csoportjaik (amelyek a vogulok ősei voltak) a Káma, Vicsegda és mellékfolyói mentén éltek, ahol egészen a 17–18. századig kimutathatók, nyomaikat helynevek sokasága őrzi. Ekkorra azonban kénytelenek voltak az Urál keleti oldalára költözni. Az Irtis vidékén és a barabai steppe északi sávjában élő ugorokat pedig a török nyelvű népek asszimilálták, a 6–13. század közötti időszakban a barabai és irtisi tatárok közé olvadtak be. Az újkorban az obi-ugorság szállásterülete tehát kizárólag a nyugat-szibériai tajga és tundra övezetére korlátozódott, ahol korábbi életmódjuk szükségszerűen teljesen átalakult. Régi életmódjuk és kultúrájuk emlékét mára csupán gazdag folklórjuk és hitviláguk őrizte meg; ezek tanúskodnak egykori lótartó múltjukról. Hitviláguk és díszítőművészetük megőrizte ősi kapcsolataik nyomait is a déli iráni nyelvű népekkel.

Mai ismereteink szerint a szamojédok ősei, különválásukat követően az ugorságtól keletre éltek a nyugat-szibériai erdős és tajga övezetben. Egyes csoportjaik minden bizonnyal a bronzkor végén és a korai vaskorban húzódtak csupán dél-délkeleti irányba az Ob felső szakaszának vidékére és a Szaján-hegységbe. (Ma már nem látszik igazolhatónak az a korábbi feltevés, hogy a szamojédok ősei még a neolitikumban a Szaján–Altaj vidékére költöztek volna, s később innen vándoroltak északra és nyugatra.) A szajáni szamojédok már a történeti időkben veszítették el nyelvüket, és asszimilálódtak. (Legtovább – a hetvenes évekig – a kamasszok nyelve élt.) A déli szamojédok (a szölkupok ősei) kapcsolatba kerültek a délebbi iráni, majd török nyelvű népekkel, akiknek műveltségi hatása jelentős szerepet játszott életükben. Az északi szamojéd népek életében igen fontos mozzanat volt, hogy körükben a vaskorban elterjedt a réntartás (nyenyecek, enyecek, nganaszanok). Ezen életmód következménye, hogy a nyenyecek lakóterülete hatalmas távolságokra terjedt ki Szibériától Skandináviáig.

Az uráli népek ősi történelme jól példázza, hogy e népek valaha jóval nagyobb területet népesítettek be, mint manapság, később jelentős csoportjaik asszimilálódtak. Uráli népek és nyelvek tűntek le a történelem színpadáról, egyes népek létszáma pedig jelentéktelenné zsugorodott. Gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésük a régi korokban lépést tartott az említett eurázsiai régiók általános fejlődésével. Később az erősebb szomszédok nyomására volt kénytelen több finnugor nép is a zord északi vidékekre költözni (obi–ugorok), ahol fejlődésük megrekedt, majd degradálódott. A 19. századi kutatók már ebben az állapotban találták őket, s ebből gyakran azt a téves következtetést vonták le, hogy e népek „ősi állapotukat” őrizték meg. A magyar kutatók közül például többen vélték úgy, hogy az obi-ugorok az ősi ugor kor állapotát őrizték meg, s ezért több kísérletet tettek arra, hogy beigazolják: a magyarság soha sem élhetett ilyen körülmények között, tehát eredetileg nem ugor, hanem török eredetű nép lehet, amely csupán nyelvét vette át az obi-ugoroktól. Az őstörténeti vizsgálatok ma már e kérdés felvetését is megfosztották jogalapjuktól. Az egyes finnugor népek fejlődését az adott földrajzi régióban kialakult etnikai és hatalmi szituáció határozta meg. Ezzel magyarázható, hogy közülük a történelem folyamán csupán három nép (a magyar, a finn és az észt) hozhatott létre önálló államot. E zömében kis létszámúvá zsugorodott népek azonban rendkívül gazdag kulturális örökséggel rendelkeznek, még a néhány ezer főt számlálók is. E rendkívül sok ősi elemet őrző műveltség így valóságos gyöngyszeme az egyetemes emberi kultúrának.

(Fodor István)