ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Az uráli népek őstörténetéről

nyomtatható változat

Az uráli és magyar őshaza meghatározása a legújabb adatok fényében

Jóllehet a mézelő méh igencsak kis állat, ennek ellenére éppen egy évszázadon át elég nagy problémát okozott a finnugorok kiindulási területének meghatározásában; olyannyira, hogy egyebek között ezen kis rovar miatt került sor a magyar tudományosságban – ha csak időlegesen is – a marrizmus áltudományos „elméletének” elterjesztésére, ami újabban megint megjelent. Molnár Erik ugyanis, aki intenzíven foglalkozott a finnugor és magyar etnogenezis kutatásával, azért tette éles bírálat tárgyává a nyelvészeti paleontológia módszerét, mert ez a koncepció a mézelő méh spontán elterjedési körzetéből kizárta nemcsak az Urálon túli vidéket, hanem Közép-Ázsiát is, amely területek érintkezési pontjában, az Altaj hegység környékére szerette volna ő maga rokon népeink őshazáját helyezni. A kutatók többsége ugyanis hazánkban és külföldön egyaránt, immár több mint száz éve – beleértve ebbe a legújabb munkákat is – olyan őshaza-koncepció mellett foglalt állást, amely szerint a finnugor népek legrégebbi közös szállásterülete Európában volt. Ennek megfelelően a finnugor őshazát az Urál hegységtől nyugatra, a Közép-Volga szélesebb környékére, a Káma és a Belaja vagy az Oka folyók vidékére lokalizálták. E máig népszerű őshazafelfogásnak a kialakításában alapvető szerepe volt Köppen (1833–1907) orosz földrajztudósnak, aki elsőként alkalmazta konzekvensen a finnugrisztikában az életföldrajzi módszert, és ezen belül a híres mézelőméh-érvet, amely a legújabb munkákig fő argumentummá vált az őshazakutatásban. Érdekes, hogy nem az 1886-ban írt alapvető monográfiájának anyagát ismerte meg a nemzetközi és a hazai tudományos közvélemény, hanem az ennek mondanivalóját röviden, ráadásul torzított formában ismertető német nyelvű tanulmányát, amelyet néhány évvel később adott ki külföldön (1890).

Köppen, aki máig ható módon elsőként foglalkozott a finnugor őshaza területének meghatározásával, a vadon élő mézelő méh szibériai elterjedését W. Radloff 1884-ben kiadott műve nyomán viszonylag késői időre datálta; az orosz telepesek kaptáros méhészkedésének a 18. század vége felé az Altaj hegység közelében való meghonosodásával hozta közvetlen összefüggésbe. Ennek következtében a mézelő méhnek az Uráltól keletre, azaz Nyugat-Szibériában való őshonosságát Köppen nyomán – Linnus, Hämäläinen, Zichy István és Fodor István kivételével – minden kutató egészen mostanáig kategorikusan cáfolta, még azok is, mint például V. N. Csernyecov (1905–1970), akik Szibéria nyugati részén keresték a finnugorok legősibb szállásterületét. Múlt század végi munkájában Köppen azt hangsúlyozta, hogy az Urál hegységtől keletre eső szibériai területeken – akárcsak Turkesztánban – a vadon élő mézelő méhet az ott élő őshonos népek az oroszok betelepülése előtt állítólag egyáltalán nem ismerhették. Mivel pedig a finnugor népeknek kétségtelenül közös elnevezésük van nemcsak a mézre, hanem a méhre is, így szerinte az őshaza területét az életföldrajz alapján nem lehet Észak-Ázsiában (az Altaj környékén) feltételezni, hanem inkább Kelet-Európába kell lokalizálni, mégpedig a vadon élő mézelő méh általa feltételezett spontán elterjedési körzetén belül, az Urál hegységtől nyugatra, nevezetesen a Közép-Volga szélesebb környékén. E hagyományos és széleskörűen elterjedt Köppen-féle hipotézis a vadon élő mézelő méh múltbeli, vagyis a 18. század vége előtti állítólagos hiánya miatt Nyugat-Szibériában megalapozatlanul kizárta az Urálon túli területeket a finnugor őshaza feltételezett helyszínei közül, akarva-akaratlanul zsákutcába juttatva a kutatást. A külföldi tudósok, beleértve Linnust és Hämäläinent is, nem fértek hozzá Köppen orosz nyelvű 1886-ban kiadott monográfiájához. Munkácsi Bernát kivételével azonban ezt senki sem volt hajlandó elismerni, ami egy sor félreértésre vezetett.

Szeretnénk felhívni a figyelmet néhány, az őshaza meghatározása szempontjából fontos körülményre, amely mostanáig teljesen ismeretlen volt a kutatás előtt. Nemrég ugyanis kiderült, hogy a lombos erdő egyik fontos refugiuma éppen az Urál hegységben volt, és nem a Kárpátokból került a szil, a hárs, a tölgy a Volga–Káma vidékére, sőt Nyugat-Szibériába, ahogyan azt László Gyula, Róna-Tas András, Somogyi Sándor és mások feltételezték. Az utóbbi időben előkerült, de részben már Köppen munkájának megírása előtt is publikált, azonban általa és követői által következetesen negligált adatok, de különösen az újabb palynológiai elemzések alapján felül kellett vizsgálnunk a vadon élő mézelő méh spontán elterjedési körzete keleti határára vonatkozó, eddig téves feltevését, és ezzel kapcsolatban a finnugor, sőt uráli, ugor és magyar őshazára vonatkozó lokalizációs kísérleteket. Egyre több helyről van értesülésünk ugyanis a 18. század vége előttről a nyugat-szibériai vad mézelő méhekről, méghozzá nemcsak a délibb részekről. Más szóval, az erdei méhészetet ezek alapján Szibériában nemcsak az Altaj hegység környékén adatolhatjuk. Ennek ősiségét Hämäläinen és Linnus ugyan bizonyították, bár a vadon élő mézelő méh nyugat-szibériai elterjedését tévesen csak az Altaj környékére korlátozták (Novokuznyeckig). Valójában az Altajtól jóval északabbra, az Urálon túl is, a hegységhez közvetlenül csatlakozó vidéken, a Középső-Obig bezárólag adatolhatjuk a mézelő méh spontán elterjedését. Erre vannak közvetlen és közvetett bizonyítékaink. Így továbbra sem fogadható el Köppen és Radloff hibás feltételezése, miszerint a vadon élő mézelő méh elterjedése Szibériában nem természetes jelenség lett volna, hanem az orosz telepesek kései házi méhészkedésével volna közvetlen összefüggésben a 19. században.

Köppen téves hipotézisből indult ki tehát. Félrevezette a Szibériára vonatkozó korai orosz írásos források hiányos ismerete, hiszen ezek, véleményével szemben igenis utalnak a méhészkedésre. Schmidt Éva hívta fel a figyelmünket, hogy Bahrusinnak sikerült a kunguri levéltár anyagában az őshazakutatásunk előtt eddig ismeretlen dokumentumra lelnie, amely a Felső-Tagil mentén élő vogulok nagyarányú erdei méhészkedését bizonyítja, jóval a 18. század előtti időből, nevezetesen az 1668 és 1669 közötti időszakból. Köppen, bár – követőitől eltérően – az Altajban vadon élő, Radloff által felfedezett mézelő méhekről tudott, ezeket Radloffhoz hasonlóan tévesen, elvadult, kaptárakból kiszabadult házi méhként igyekezett értelmezni, minthogy létezésük ellentmondott koncepciójának.

Köppen nemcsak V. V. Verbickij 1875-ben kiadott művét nem ismerte az Altajban élő népek méhészkedéséről, hanem a neves holland tudós utazó, N. Witsen két évszázaddal hamarabb, 1692-ben megjelent, Oroszországot bemutató könyvét, a „Noord en Oost-Tartarye”-t sem. Ebben a szerző szól az Irtis folyó környékén élő déli osztják csoport 17. századi erdei méhészkedéséről. ([Az osztjákoknak] „Szokásuk, hogy kidöntik az öreg fákat, amelyekbe aztán méhek költöznek. A mézet ezután fakéregből készült kosarakba gyűjtik.” – l. a mű Mikola Tibor által kiadott német nyelvű fordításának 32. oldalát. Studia Uralo–Altaica 7. Szeged 1975.) Idevágó adalékot szolgáltatott Reguly Antal is, akinek méhre (azaz ’mézcsinálóra’-ra) és hársfára vonatkozó nyelvi adatait Köppen könyvét jóval megelőzően Hunfalvy Pál tette közzé „A vogul föld és nép” című összefoglaló művében.

Ezen túlmenően a nyugat-szibériai pollenelemzések már a középholocén (Kr. e. 5. évezred) elejétől kezdve egyértelműen bizonyítják, hogy folyamatosan voltak olyan lomboserdő-társulások, amelyben a méhek megfelelő életföldrajzi feltételekre lelhettek az Urálon túl is. Eddig nem volt ismert az sem, hogy a hárs, amellyel a mézelő méh szoros szimbiotikus kapcsolatban áll – akárcsak a szil, sőt a tölgy és a mogyoró – a lombos erdő dél-uráli mellékrefugiumából már igen korán elterjedt nemcsak a hegység európai, hanem ázsiai oldalán is, és a Kr. e. 5. évezredben (4800 körül) a Középső-Ob és az Irtis alsó folyásának vidékén is megjelent. (A tölgy és a mogyoró azonban később eltűnt Nyugat-Szibériából és az obi-ugorok nyelvéből.) A lombos erdő fent említett fái, valamint a Nyugat-Szibériában széleskörűen elterjedt fűz-, nyár- és nyírfák jelentős mennyiségű virágport, nektárt és más méznyersanyagot jelentenek a mézelő méhek számára. Ezt a tényt mostanáig nem vette észre a mézelő méh érvét alkalmazó őshazakutatás. Nem számolt azzal sem (bár a biológus szakemberek régóta tudják), hogy a felsorolt fák mellett még a fenyőfélék is – amelyek az Urál hegység mindkét oldalán honosak – mézharmatot termelnek, amit Nyugat-Szibériában a délibb részek méhei és az északibb vidékek dongói jól hasznosítanak. A fenyőfák mézharmatából (édesharmatából) a méhek emberi fogyasztásra is alkalmas mézet készítenek. Ez nem más, mint a híres szibériai fenyőméz, amely hasonlóan az ausztriai, németországi, szlovákiai és erdélyi, valamint magyarországi fenyőmézhez (havasi mézhez), sötét színű és rendkívül illatos. A hazánkban kevésbé ismert fenyőméz Kelet- és Közép-Európa hegyvidékein – ugyanúgy, mint Nyugat-Szibériában – a lucfenyő, az erdei fenyő, a vörösfenyő és a jegenyefenyő mézalapanyagából, vagyis mézharmatból készül.

A finnugor őshaza határainak az eddiginél pontosabb meghatározása szempontjából alapvető jelentőségű, hogy Nyugat-Szibériának az Urálhoz közvetlenül csatlakozó délnyugati részein jól ismertek nemcsak a különféle hárs- és szilfajták, hanem a fűz, a nyár és a nyír, valamint a fenyőfélék is. Ezek a fák egytől egyig méznyersanyag-termelő növények. Az előbbiek virágport és nektárt, az utóbb említett fenyők pedig mézharmatot biztosítanak az Urál erdőövezetének déli sávjában a több ezer éve honos méhek számára. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy az Uráltól keletre, a vogulok és osztjákok déli csoportjainál a 17. század második felében jelentős erdei méhészkedést regisztrálhattak a korabeli írásos források. Sajnos, ezt nemcsak Köppen, de neves külföldi és hazai követői sem vették észre. Így Paasonen, Setälä, Patkanov, Linnus, Hämäläinen, Itkonen, Csernyecov, Potapov, Munkácsi Bernát, Gombocz Zoltán, N. Sebestyén Irén, Zsirai Miklós, Bárczi Géza, Moór Elemér, László Gyula, Bartha Antal és mások nem tudtak az Urál és az Altaj közötti szibériai erdős térség sávjában a mézelő méh meglétéről, még kevésbé őshonosságáról. Pedig a méheknek mézharmatot adó tajgai fenyőfélék – nevezetesen a lucfenyő, az erdei fenyő, a vörösfenyő és a jegenyefenyő –, illetve a virágport termelő nyír , nyár- és fűzfák nevei mind kimutathatók az uráli alapnyelvben. Ez pedig azt jelenti, hogy rokon népeink elődei nemcsak a finnugor, hanem már az uráli őshazában, legalábbis annak délibb részein ismerték mind a mézet, mind a méhet, még ha nem is nőttek volna ott a lombos erdő fái. Ez azonban egyáltalán nem kizárt, sőt biztos, mivel az Urál déli része a lombos erdő fáinak egyik fontos refugiuma (menedéke) volt a jégkorszak végén. Az azonban, hogy az ősi finnugor méhészetre utaló terminológia valóban indoeurópai átvétel, mégsem jelenti azt, hogy legközelebbi nyelvrokonainkat az Urál körüli erdőkben vadon élő mézelő méhvel és a primitív erdei méhészkedéssel a jövevény ősirániak vagy a tochárok ismertették volna meg, ahogy eddig a kérdéssel foglalkozó kutatók – Linnus, Gunda Béla és N. Sebestyén Irén – feltételezték.

A méh elnevezése ugyanis nemcsak a finnugor nyelvekben idegen átvétel, hanem az indoeurópai nyelvekben is, illetve a kínaiban és a japánban, ahová másodlagosan került. Az indoeurópai alapnyelvben a mézre és méhre utaló szavak kaukázusi, pontosabban észak-kaukázusi nyelvi forrásból származnak, csakúgy mint az állattartásra és a földművelésre vonatkozó szavak, amelyek a sumerban is szubsztrátumeredetűek. Itt jegyezzük meg, hogy Elő-Ázsiában mind az indoeurópaiak, mind a sumerok jövevények, jóval a „neolitikus forradalom” kezdete után jelentek meg. Anatólia a kaukázusi népek őshazája, és nem az indoeurópai és altaji népek, avagy a magyarok kiindulási területe. Viszont valóban ősi a Közel-Keletről elvándorló kaukázusi etnikumú etruszkok nyelvében meglévő méz szó, mely bizonyítja, hogy Sz. A. Sztarosztyin akadémikus kifogástalanul rekonstruálta a proto-kaukázusi alapszót (amely a sémi nyelvekben is kimutatható a finnugor és indoeurópai nyelvek mellett). A kínaiban a méh elnevezése szintén indoeurópai, nevezetesen tochár eredetű. Az indoeurópaiaknál – akárcsak a finnugoroknál – a méh a női termékenységet szimbolizálta, ezért tabunak számított, s emiatt kellett megnevezéséhez idegen szót átvenni, jóllehet az erdei méhészkedést minden etnikum ismeri, ha megfelelő természeti környezetben él. A felsorolt adatok figyelmen kívül hagyása következtében az Urálon túli területeken a mézelő méh spontán elterjedését az elmúlt korokban, mi több, endemikus voltát, vagyis őshonosságát Nyugat-Szibériának az Urálhoz közel eső körzetében a finnugrisztikai kutatás szinte mostanáig kizártnak tartotta. Ez a feltételezés sokáig félrevezette őshazakutatásunkat. Az Urálon túli szibériai területeket – különösen, ahol a lombos erdő fái nőnek, és a vadon élő mézelő méh ismert – nem zárhatjuk ki a finnugor őshaza számba jöhető helyei közül.

Kiegészítésként meg kell még jegyeznünk, hogy az erdei aljnövényzettel, a sztyeppi fűfélékkel és a borókával, illetve a mocsaras területek vízinövényeivel mint mézadó virágzó növényféleségekkel az életföldrajzi kutatás eddig egyáltalán nem számolt, pedig a méhészet etnológiai és európai néprajzi elemzése alapján ezek egyáltalában nem elhanyagolhatók.

Az uráli, illetve a finnugor őshazát az Urál hegység mindkét oldalán elhelyezkedő mezolitikus és neolitikus régészeti kultúrák területére kell lokalizálni, amelyek azonálisan több földrajzi övezetet átfogtak és a helyi paleolitikumra vezethetők vissza. Baskíriában a „Kapovaja pisera” paleolit barlangrajzait az ősuráliak hagyatékának kell tartanunk. A finnugor nyelvközösség felbomlása legnagyobb valószínűséggel a Kr. e. 2600–2100 közötti időszakra tehető. De nemcsak azért, mert a glottokronológia erre a periódusra teszi nyelvcsaládunk felbomlásának idejét – ennél sokkal megalapozottabb fogódzók is akadnak. Véleményünk szerint rokon népeink egymástól való elválását azért kell a Kr. e. 3. évezred második felére tenni, mert az erdőtörténeti, paleoklimatikai és ökológiai adatok leginkább ezt a periódust valószínűsítik. Nemcsak arról van szó, hogy Kr. e. 2600–2100 között a lombos erdő északi és keleti határa alapvetően megváltozott, akárcsak a tajga északi határa, hanem még fontosabb, hogy ekkor az Urál környéke nagy mértékben elmocsarasodott. Ez azért történt az erdőöv határának módosulásával párhuzamosan, mivel a Kr. e. 3. évezred második felében ment végbe a holocén nagy klímaromlása, az első kisjégkorszak beköszöntése, amely jelentős ökológiai változással járt Észak-Eurázsiában, így az Urál melléki finnugor őshaza területén is. Klimatikai okok következtében az Urál hegység mindkét oldalát magába foglaló őshaza területének kisebbedése ment végbe a hirtelen bekövetkezett és katasztrofális jellegű elmocsarasodás miatt. Makkay János nem ismeri a vonatkozó orosz nyelvű szakirodalmat, ezért téved, amikor azt hiszi, hogy Nyugat-Szibéria területe a paleolitikum óta mocsárvidék volt. Az eneolitikummal kezdődő mocsarasodás viszonylagos túlnépesedéssel járt rokon népeink elődei között, és a finnugorok egy részének elvándorlását váltotta ki eredeti szálláshelyükről. Ez régészetileg nyomon követhető, legalábbis a finnugor őshaza keleti felében, nevezetesen a Nyugat-Szibéria ligetes-sztyeppes tájairól kiinduló és az Északi Sarkkör felé tartó több ökológiai övezetet interzonálisan átszelő migrációban.

A finnugor őshaza nyugati részéről, az Urál európai oldaláról kiinduló vándorlás azonban régészetileg kimutathatatlan. Ennek az a valószínű magyarázata, hogy a finn-permi csoportok nyugati irányú, a Balti-tenger felé történő elmozdulása az Urál északi része és Fennoskandia között húzódó tajgaövezettől délebbre fekvő lombos erdő zónájában egynemű földrajzi körülmények között ment végbe. Az azonos ökológiai övezetben történő migráció régészeti nyomai minimálisak, nehezen mutathatók ki. A magyarok elődeinek északról, az Urálon túli ugor őshazából, a lombos erdőövezet délkeleti széléről dél felé, a sztyeppére történő elvándorlását ugyancsak az elmocsarasodás válthatta ki, mégpedig a szubboreális klímaperiódus végén. A Kr. e. 12. század körül beköszöntött egy újabb klímaromlás, amely a holocén kor legjelentősebb lehűlésének számít. Ennek következtében a Kr. e. 12. század után őseink kénytelenek voltak elhagyni egyre jobban elmocsarasodó szállásterületeiket, mivel Észak-Eurázsia humid (nedves) klímája Nyugat-Szibériában létrehozta földünk legnagyobb mocsárvilágát. Az ősmagyarok minden valószínűség szerint a Kr. e. 12–10. század között kerültek az erdő zónájából a sztyeppövezetbe. Ezt az ökológiai okok által kiváltott vándorlást tükrözi az andronovói jellegű cserkaszkuli régészeti kultúra beékelődése a sztyepp zónájába. Őseink a Kr. e. 2–1. évezred fordulója után váltak klasszikus lovasnomádokká, amikor a 12–7. évszázad között az eurázsiai sztyeppi nagyállattartás mint gazdasági-kulturális típus kialakult. A Kr. e. 12. századdal kezdődő klímaromlás hatására az uráli antropológiai típussal rendelkező cserkaszkuli déli ugor – ősmagyar népesség gazdálkodásában visszaszorul a szarvasmarhatartás, előtérbe kerül a lótenyésztés és a vadászat, de végül mégis kénytelenek elvándorolni. Ez a Kr. e. 10–7. század között következett be az egykori finnugor és ugor őshazától délre elterülő eurázsiai sztyeppövezetben, az ekkor fellépő nagy szárazság, a xerotermikus maximum hatására, amely intenzív vándorlással és a nomadizmus kialakulásával járt. Ekkor, a Kr. e. 2–1. évezred fordulóján jelennek meg az örmények elődei Elő-Ázsiában a Van-, a Szevan- és az Urmia-tó vidékén és a héber törzsek Palesztinában.

Nem véletlen, hogy a modern módszerű embertani kutatás a honfoglaló magyarok antropológiai arculatának kialakulását a Kr. e. 12–2. évszázadok közötti időre teszi, és az Aral-tó, Mugodzsár-hegység, Alsó-Volga arid vidékére lokalizálja. Ez azonban nem a szkítákra jellemző keskenyarcú mediterrán, sem pedig az elő-ázsiai populációk armenoid típusa, hanem szélesarcú protoeuropoid, ún. andronovói antropológiai típus volt, amely leginkább a szarmatákra hasonlított. Az obi-ugorok elődeitől elváló ősmagyarok mint egyetlen finnugor nép az Észak-Kaspi arid sztyeppéjén a lódomesztikáció és nomadizmus kialakulási centrumának közvetlen közelében váltak nemcsak az eurázsiai lovasnomád kultúra egyenrangú részeivé, hanem maguk is részt vettek annak kialakításában a Kr. e. 1. évezred elején. Jóllehet a magyar nyelvet jelentős iráni hatás érte az időszámításunk előtti első évezredben, ennek ellenére sem lehet népnevünket iráni eredetűnek tartani, ahogy Petrubány Lukács és Munkácsi Bernát feltételezése nyomán száz éven keresztül egészen mostanáig divatos volt ezt hangoztatni.

A magyar népnév magy- előtagja az uráli *man-, az ugor *mańćä (*mańćэ ~ *maćэ > vogul mańśi > obi–ugor moś ~ mońt) ’monda, mese’ szabályszerű fejleménye, amely logikusan egészül ki a szintén finnugor eredetű -ar, nyelvünkben már elhalványuló jelentésű ’ember’ szóval. A magyar etnonim etimológiája, eredeti jelentése ’beszélő ember’. Népnevünk nem az iráni és nem a török ’férfi’ etimon megkettőzéséből jött létre. Erre nem lehet más népeknél tipológiai párhuzamot találni. Ráadásul feloldhatatlan fonetikai és szemantikai problémát vet fel, amire még nem figyeltek fel kellőképpen őstörténet-kutatásunk jeles képviselői.

Teljesen megalapozatlan az az újabban felmerült feltételezés is, miszerint az udmurtok ar (tatár < *are ’másik oldal’) elnevezése a szomszédos török népek által kapcsolatban állna a magyar népnév -ar végződésével egy feltételezett ugor formán keresztül. Ezt a felfogást Sz. K. Belih és V. V. Napolszkih már megcáfolta. Viszont az udmurtok maď (magy) ’mese, monda’ szava behatóbb vizsgálatot érdemel. Nem kizárt, hogy kapcsolatban áll az ugor *mańćэ ~ *maćэ (> mańś ~ mońť ~ moś > magy) ’mese, monda’ jelentésű nomenverbummal, amelyből etnonimünk nehézség nélkül etimologizálható. Szinte a világ minden nyelvében a ’mese’ szó etimológiai kapcsolatban áll a ’beszél’ jelentésű igével. Az Avesztában szereplő manuś- lexémát nem lehet kapcsolatba hozni a manśi és magyar népnevekkel, minthogy ez egy hegység neve, ismeretlen eredetű toponim.

A magyarok ősei sohasem éltek az Urál hegység európai oldalán, a Volga–Káma folyók erdős vidékén, amely nézet a hazai szakirodalomban Köppen hibás koncepciója hatására 1916 óta széleskörűen elterjedt. 

 

(Veres Péter)