ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

A klasszikus nyelvtipológia története III.

nyomtatható változat

A nyelvtipológia a XIX. század második felében

A „klasszikusok” utáni nyelvtipológiai nézetekről nagyjából a következőket mondhatjuk. A nyelvészek egy csoportja az elődök interpretálói közé sorolható – többen közöttük egyszerűen sine ira et studio felsorolják az eddigi nézeteket, mások különböző szempontok szerint rendszerezik őket, a legtöbben meghatározott nyelvekre alkalmazzák. Egy másik csoportba tartoznak azok a „koncepciók”, amelyeket bízvást a nyelvtipológia torzszüleményei közé sorolhatunk. A harmadik nagy csoport a nyelvtipológia belső kritikájának ad hangot. Ezen belül érdemes külön kiemelni az „agglutinativistákat”, vagyis azokat a nyelvészeket, akik az elődöktől általában az agglutinálók közé sorolt nyelvek tanulmányozása révén ismerték fel a flektáló nyelveket preferáló nézetek tarthatatlan voltát. Ebben a sorban nagy magyar nyelvészekkel is találkozhatunk. Végül a belső kritika legnagyobbjai következnek, akik elméleti bírálatot is nyújtottak, s szinte már XX. századi alapról tekintették elődeik és kortársaik munkáját, élükön a modern általános nyelvészet előfutárával, Baudouin de Courtenay-val. A csoportok határai természetesen meglehetősen viszonylagosak, de így is jobb áttekintést nyújthatnak, mint a puszta kronológia. (Az egyes csoportokon belül mindazonáltal nagyjából időrendi sorrendben haladunk.)

 

Az ,,interpretátorok”

A nagy német nyelvésznemzedék interpretálói között már csak azért is első helyen említhetjük a magyar Riedl Szendét, mert forrásait ő maga nevezi meg Pott, Bopp, Humboldt és a grammatikus Heyse személyében; a legnagyobb hatással azonban kétségtelenül Schleicher volt rá, akivel személyesen szoros kapcsolatban is állott. Riedl „Magyar Hangtan” (1859) című munkájának bevezetése, mely „A nyelvtudomány alapfogalmai s elvei” címet viseli, a nyelvet „a gondolkodó szellemnek ízült hangok általi nyilatkozása”-ként definiálja, ahol is a hangsúly a gondolkodó szellemen van. Az ember gondolkodó lény, s ebben nyelvének történetileg is kitüntetett szerepe van. „Csak a nyelv által jut az ember öntudatra és gondolkodásra, s a beszéd kezdete egyszersmind a gondolkodás kezdete is.” Ugyanakkor az ember társas lény is – hangoztatja Riedl –, s bár a nyelvet szerinte a gondolkodásból, s nem az együttélés szükségletéből kell levezetni (hiszen állatok is élnek együtt, s még sincs nyelvük), de minthogy az emberi együttélés az ember szellemiségének követelménye (az embernek ugyanis természetes vágya a gondolatközlés), a nyelv mégis összefüggésben áll a társadalommal. Az elszigetelt és csak természeti állapotban létező ember nem emelkedhetik a gondolkodás azon fokára, hogy e gondolkodás nyelvben nyilatkozzék meg.

Riedl átveszi Schleichertől a nyelvtörténet két korszakának elméletét. „A nyelv történeti kora csak a már meglett, s tökéletesen kifejlődött nyelvvel kezdődik, s annak további változásait tartalmazza, nem pedig a nyelvanyag és alak eredeti képződését, melly a történelmet megelőző időszakba esik.” A nyelv fejlődése az emberi szellem fejlődését kíséri. Az utóbbi az érzéstől a képzeten keresztül a fogalom- és ítéletalkotáshoz jut el, a nyelv ezzel párhuzamosan a természeti hangoktól a szóhoz majd a mondathoz. A szavak történeti előzményei a természeti hangok, pl. a fájdalomkitörések stb. „A szó azon érzéki jel, melly a szellemi képnek a tudalom elé való tüntetését eszközli” – mondja Riedl, erősen Steinthalra emlékeztető módon. Kétféle szó különböztethető meg, anyagszó és alakszó. A nyelv eredeti gyökei azonban jelentésüket tekintve voltaképpen nem szavak (tehát egyes képzetek képviselői) voltak, hanem egy egész gondolatot tartalmaztak, s így a mondat is ezekből fejlődött ki. Az anyagszók gyökei ezenkívül eredetileg határozatlan szófajúak voltak, az igék és névszók csak később különültek el egymástól. A szavak alakulása kétféleképpen ment végbe, vagy a gyök hangzásának változása által, vagy „külső hangragasztékok” által. A ragok egy része önálló szóból keletkezett, más részüknek valószínűleg sohasem volt önálló jelentése. Így jött létre tehát a szó; a mondat pedig azáltal, hogy a szellem a szemlélet egységéből kiemelte az egyes képzeteket, s azokat ismét egy gondolatba egyesítette. Nagyjából ilyen módon írja tehát le Riedl a nyelv kialakulását és fejlődését. A schleicheri képletnek megfelelően most „a nyelvszervezet bomlása” következik a történelmi időkben. Riedl itt azonban Schleichertől némileg eltérő módon „menti meg” a modern nyelveket a teljes hanyatlás vádjától: ez a romlás ugyanis szerinte csak a nyelv hanganyagára vonatkozik, ennek a kopását kíséri. Példaként az egyszótagúságig lekopott angol nyelvre hivatkozik, mely ugyanakkor „a világ legtökéletesebb nyelvévé” vált.

Riedl végül – a nyelvek közti különbségek taglalásakor – sorra veszi az ismert morfológiai osztályozásokat, a két Schleicher, Bopp, Pott, Humboldt, Steinthal és – az alább még szóba kerülő – Max Müller idevágó nézeteit. Véleményét meglepő lakonikussággal így foglalja össze: „Mindezen osztályozások hibásak, s ollyanak lesznek mind addig, míg a világ minden nyelveit egyaránt alaposan nem fogjuk ismerni.”

Riedl eme végső következtetését a század második felében többen osztották. Az amerikai William Dwight Whitney például, nyelvtudományi előadásaiban (1867), hosszú fejtegetéssel bizonyítja, hogy olyan alapvető jelentőségű kritérium vagy kritériumcsoport, melynek alapján a nyelv jellege elbírálható és rangja meghatározható lenne, egyáltalán nem található, s ily módon nem építhető fel egyértelmű morfológiai osztályozás sem. A nyelv és a kultúra összefüggését azonban – egyébként tárgyilagos kifejtésmódja ellenére – ő is kíssé romantikusan kezeli, s ezért az alaktani osztályozás kilégítő voltának kétségbevonásakor ilyen gondolatokkal is érvel: Nem elegendő a morfológiai jelleget számításba venni, mert „nem minden egyenlő szellemi képességű faj hozott létre egyenlő formális értékű nyelvet, ugyanúgy, ahogy művészetet sem. (…) Ezért tulajdonságainak összege következtében sok nyelv feljebb vagy lejjebb áll, mint ahogy morfológiai jellege indokolná.” „Mutatja egy adott nyelv, hogy a faj, amely beszéli, a kívülünk és bennünk létező világ triviálisabb dolgainak szentelt-e különösebb figyelmet, vagy magasabb dolgokat is megértett” stb. A korábbi tipológiai elképzelésekről adott értékelése azonban mentes az ilyesfajta érvelésmódtól. Max Müllert például tisztán nyelvi érveléssel bírálja, s az elsők között mutat rá Schleicher (kései) szimbolikus osztályozási rendszerének előnyeire. A tipológiával szembeni szkepticizmusát azonban itt is hangoztatja: Schleicher morfológiai jelölő rendszere ugyan „nem segít bennünket egyszerű és könnyű skálához és az emberiség valamennyi dialektusa osztályozásához, de ez nem hibája, hanem érdeme; így ugyanis szépen fejezi ki a nyelvek hallatlan változatosságát, az őket megkülönböztető jellegzetességek komplex voltát és annak lehetetlenségét, hogy néhány világosan definiált osztályba tagoljuk őket”.

Míg Whitney Max Müller és Schleicher bírálatán keresztül megkérdőjelezi a tipológia egyáltalában vett lehetőségét, s hangoztatja a genealógiai osztályozás fölényét (de egyben függetlenségét is az emberi fajok egységének vagy különbözőségének kérdésétől), mások továbbra is optimisták a morfológiai osztályozás lehetőségeit illetően, s a régi koncepció továbbfejlesztését tűzik ki célul. Így pl. Franz Misteli könyve, „A nyelvi felépítés legfontosabb típusainak jellegzetességei”, Steinthalra támaszkodik (voltaképpen Steinthal 1860-ban megjelent hasonló című könyvének átdolgozása). Steinthal és Misteli rendszere azonban mégsem teljesen azonos; azon a negatív különbségen kívül, hogy ezúttal nélkülöznünk kell a rendszer filozófiai megalapozását, Misteli két újdonsággal is szolgál. Az egyik: bizonyos mondattani jellegzetességek bevonása a típusok megkülönböztetésébe, mindenekelőtt névszó és ige, illetve alany és állítmány viszonyáé. A másik: Steinthal osztályozási rendszerének átdolgozása némileg új terminológia bevezetésével. Az összes nyelvi típus között csak két olyan található – mondja Misteli –, mely a legfőbb mondattagban, az igében, egy anyaggyökből és egy vele bensőségesen összeolvadt, az alanyra utaló toldalékból áll, nem korlátozódik a puszta kijelentésre, és mégsem tartalmaz felesleges mellékfogalmakat – a sémi és az indogermán. Ezek a valódi szavas nyelvek. Más nyelvek az igét nominálisan képzik, és a szavakat hol nem zárják le, hol ott is további elemeket rendelnek a szavakhoz, ahol a szó már lezártnak tűnt. (A példák, melyek ezt a jellemzést alátámasztani hivatottak, nem kevésbé mesterkéltek, mint maga a magyarázat.) Ezek az agglutináló vagy álszavas nyelvek. A bekebelezőket mondatszavas, az izolálókat szó nélküli nyelvekké kereszteli újjá. Újdonság az utóbbi típus alcsoportokra osztása is: gyökérizoláló, tőizoláló, hozzásoroló. Ennek megfelelően új táblázat jön létre (Steinthal eredeti,1850-es rendszere óta már a harmadik), mely az előzőeknél se nem jobb, se nem rosszabb, elvileg újat mindenesetre nem tartalmaz. Mint látható, a fenti művek besorolása az „interpretálók” közé, ha talán jogos is, annyiban mindenesetre viszonylagos, hogy a puszta interpretáció mellett azért nincsenek híján kritikai momentumoknak sem.

Itt kell említenünk a századforduló nagy orosz nyelvészének, Filipp Fjodorovics Fortunátovnak idevonatkozó nézeteit is. A dolog lényegét tekintve ő sem tesz egyebet, mint hogy ismételten bemutatja a már jól ismert felosztást, illetve bizonyos mértékig elcsúsztatja az osztályok határait. A fő elv nála is a szó felépítése és morfológiai részeinek viszonya. Ennek alapján négy csoportot különböztet meg. Az elsőbe tartoznak az agglutináló nyelvek. Ezekben a szavak (relatív) tőből és affixumból állnak, s „a tő vagy egyáltalán nem mutatja az úgynevezett flexiót, vagy ha ilyen flexió megjelenhet is a tövekben, nem képezi a szóalakok nélkülözhetetlen kellékét, és olyan alakok képzésére szolgál, amelyek különböznek a toldalékokkal képzettektől”. (Az utóbbi kikötés meglepő, hiszen a nem toldalékoltalak képzésére szolgáló flexió éppenséggel a legtisztább belső flexió, adott nyelvtani alak kifejezése pusztán a tő megváltoztatása révén. Illusztráló példákat, sajnos, nem kapunk.) A második csoportot a flektáló–agglutináló, azazhogy a sémi nyelvek alkotják Fortunátov szerint. Itt a tövekben igen általános a belső flexió, de a tő és a toldalék viszonya ugyanolyan, mint az agglutináló nyelvekben. A harmadik osztályba a tulajdonképpeni flektáló nyelvek tartoznak, amelyek a tövek flexióját a töveknek a toldalékokkal való kapcsolatában mutatják fel, azaz „ugyanazon szóalakok képzésére szolgálnak, mint amilyeneket toldalékokkal képeznek”. Minthogy itt sincsenek példák, bele kell nyugodnunk, hogy a tiszta belső flexiót a flektáló nyelvek, úgy látszik, végképp átengedték az agglutinálóknak. Kivéve persze, ha Fortunátov szavait nem úgy kell értenünk, hogy az agglutináló nyelvekben a nem toldalékolt szavak, a flektálókban meg a toldalékoltak mutatnak belső flexiót, hanem úgy, hogy a flektáló nyelvekben ugyanazokat a nyelvtani alakokat, melyeket egyébként toldalékolva szoktak képezni, bizonyos esetekben mégis belső flexióval képzik (tehát pl. a németben a leb-te az angolban a live-d típusú múltidőképzés az általános, de ugyanezt a múltat bizonyos igéknél belső flexióval képzik, pl. fuhr vagy sang), míg az agglutinatív nyelvekben, ha egy nyelvtani alaknak van toldalékolt jelölése, akkor azt mindig úgy jelzik, az esetleges belső flexiós alakok pedig csak akkor lépnek fel, ha olyasvalamit képeznek, amire nincs megfelelő toldalék. Így már érthetőbb Fortunátov véleménye, bár – különösen az agglutináló nyelvekre nézve – aligha helytálló. Végül a negyedik csoportba a gyöknyelvek kerülnek, ahol a gyök egybeesik a szóval. „A nyelvek morfológiai osztályozása” (1892) című előadásánakvégén azonban, ahonnan a fenti felosztás való, e négyhez még egy ötödik osztályt is társít, a poliszintétikus nyelvekét. Közben pedig az indoeurópai alapnyelv és az orosz szófaji rendszerét kapjuk – ezúttal bő példanyaggal és néha már a megértést nehezítően pedáns fejtegetésben.

A bécsi nyelvész és etnográfus Friedrich Müller is besorolható az „interpretátorok” közé, bár nem kevesebb joggal lenne említhető a kritikus hajlamú tipológusok között is, sőt, a nyelvtipológia bizonyos eltorzításának vádja alól sem lehet felmenteni, hiszen etnográfiai munkáiban kísérletet tett a nyelvtípusok és az emberi rasszok rendszerének összehangolására, ami – kilátástalanságától függetlenül is – meglehetősen kétséges célzatú vállalkozás. Mindazonáltal, ami Friedrich Müllernek a klasszifikációs rendszerekhez való viszonyát illeti, az valóban teljes mértékben interpretatív volt. 1876-os „Bevezetés a nyelvtudományba” című könyvében kísérletet tett a nyelvek osztályozásáról addig született elméletek tipizálására. Szerinte mindezeket a koncepciókat a szerint lehet osztályozni, hogy a nyelv formáján, a nyelvnek a gondolkodáshoz való viszonyán vagy a nyelv anyagán alapulnak. Ennek alapján különíti el egymástól a morfológiai, a genealógiai és a pszichológiai osztályozást. A morfológiaihoz tartozik szerinte a két Schlegel, Schleicher, Bopp, Pott és Max Müller rendszere, a pszichológiaihoz Steinthalé és Humboldté (a genealógiai osztályozáshoz pedig természetesen a nyelvek rokonság szerinti csoportosításai). A morfológiai osztályozás képviselőinek egyébként szemrehányást tesz, hogy amennyiben anyag és forma viszonyát tárgyalják, átcsúsznak a nyelv és gondolkodás viszonyára vonatkozó rendszerekbe, azaz a pszichológiai osztályozás területére. Ez alól Max Müller kivétel, amennyiben ő közvetlenül a genealógiai osztályozásba csúszik át, míg a pszichológiai klasszifikációk csak akkor kockáztatják ugyanezt, ha túlhajtják őket. Így aztán Friedrich Müller némileg bizonytalanságban hagyja olvasóját, vajon létezik-e ezekután a többször is a legmagasabb rendűnek nyilvánított genealógiain kívül is elfogadható osztályozás, ha nem, kellene-e egyáltalán léteznie, s ha igen, milyen legyen az.

 

Torzulások a nyelvtipológiában

Az „interpretátorok” táborába sorolt nyelvészek munkássága – legalábbis a nyelvtipológia területén – részleteredmények ellenére is lényegében stagnálást jelentett a klasszikusok teljesítménye után. Vannak azonban a nyelvtipológia történetének sötétebb lapjai is. Ha a tipológiai vizsgálatok utóbbi évtizedekbeli fellendülése idején századunk egyik nagy nyelvésze, Roman Jakobson úgy emlékezett vissza a két világháború közötti időszakra, mint amikor „a tipológiára vonatkozó valamennyi konkrét utalás szkeptikus figyelmeztetéseket váltott ki, például hogy a tipológia mennyire tévútra vezethet egy jó nyelvészt” (R. Jakobson: Hang – jel – vers, Bp. 1972. 195. o.), ezzel bizonyára nem azt akarta mondani, hogy az akkori nyelvészeket elsősorban Humboldt vagy Schleicher munkássága riasztotta vissza a tipológia kérdéseitől. A XIX. századi tipológiában valóban történtek – egyébként jó nyelvészek esetében is – olyan melléfogások, melyek bizalmatlanságot kelthettek a nyelvek osztályozása iránt. Igaz, ezek nagy része már a kortársaknál visszautasításra talált. Nem lenne teljes a XIX. század nyelvtipológiájáról alkotott képünk, ha nem ismerkednénk meg ilyen elméletekkel is.

Lássuk először a már többször említett Max Müller – egyébként korának ismert és méltán nagyra tartott nyelvésze és vallástörténésze – tipológiai elképzelését, mellyel szinte közvetlenül annak első közlése (1854) után kiváltotta a kortárs nyelvészek heves ellenkezését. Müller kiindulása nem új, a morfologikus osztályozást ő is a gyökök és a szó viszonyára építi. A nyelv végső alkotó elemei, a gyökök – mondja – háromféleképpen viselkedhetnek a szóalakban. Az egyik lehetőség, hogy a gyökök szavakat képeznek, s közben változás nélkül maradnak. Ez az ún. gyökök foka, az egytagú vagy izoláló nyelveké. A második variáció: két gyök alkot egy szót, s az összetételben az egyik gyök elveszti önállóságát. Ez a ragozó fok, az agglutinatív nyelveké. A harmadik fokozatba a flektáló vagy szerves nyelvek tartoznak, ezekben két gyök úgy alkot egy szót, hogy az összetételben mindkettő elveszti az önállóságát. Eddig a rendszerben lényegi újdonság nincs (de azért figyeljünk fel rá, hogy többé nem a gyökök jelentése a lényeges, mint pl. a jelentés és viszony vagy anyag és forma megkülönböztetésénél volt, hanem az összeolvadás foka). A következő gondolatot azonban már joggal kifogásolták a kortársak. Müller szerint az első fok teljesen kizárja a hangbeli romlást, a második pedig csak a másodrendű elemekben teszi lehetővé, a fő gyökben nem. Végül a harmadik fokon minden gyök egyformán áldozatul eshet a hangbeli romlásnak. (Az elképzelés valójában inkább logikai spekuláció, mintsem tényleges nyelvi adatokra támaszkodó megfigyelés. Müller úgy gondolja, hogy az izoláló és agglutináló nyelveknek változatlanul meg kell őrizniük a fő jelentést kifejező gyököket.) A világ legtöbb nyelve a második osztályba tartozik, a turáni nyelvek osztályába. A – később soviniszta ideológiáknak is alapot nyújtó – dicstelen turáni elmélet Müllernél még csak nyelvészeti spekuláció, de már saját korában sem állt a tudományosság magas fokán. Max Müller szerint a turáni család elnevezés (az árjákkal szemben) az ázsiai nomád népfajokra értendő, és beletartoznak az urál-altaji (tungúz, mongol, török, finn és szamojéd nyelvek), a tamil, a tibeti, a sziámi és a maláj nyelvek. „Ezeknek rokonságát nem lehet olyan alapon és módszerekkel bizonyítani, mint az árja népekét, de éppen ennek a családi hasonlóságnak a hiánya képezi a turáni nyelveknek egyik jellemző vonását” – mondja Müller, a rokonság bizonyítékaként valaha is leírt legfurcsább érveléssel. Ezek a turáni nyelvek továbbá nomád nyelvek, szemben a földművelő árjákkal. Ez a pont az elképzelés legképtelenebb része. Max Müller az emberi nyelv eme hármas felosztását ugyanis szorosan összeköti az emberi társadalom (szerinte) három alapvető típusával: a patriarchális, a nomád és a politikai berendezkedéssel. Az izoláló nyelvek: családi nyelvek, egy olyan társadalom igényeire vannak szabva, melynek felépítése a családtagok közeli kapcsolatán és egymás közvetlen megértésén alapul. Agglutinációs vagy nomád nyelvekre van szükségük a vándorló életet folytató népeknek, melyek szüntelenül szétvándorló és újra egyesülő törzseik között csak úgy tudják a megértést biztosítani, ha szigorúan vigyáznak szógyökeik változatlanságára. Végül a szabályozott és állandó társadalmi feltételek lehetővé teszik a flektáló állami nyelvek létrejöttét, ahol ugyanis az állandó érintkezés és a berendezkedésből eredő tradíciók megkönnyítik a kölcsönös megértést, ott a gyök és a toldalék fúziója lehetővé válik. Müller ezen elképzelése – s ezt talán bizonyítani sem kell – történetileg éppoly megalapozatlan, mint nyelvészetileg.

Míg Max Müllernél a naiv keretben többé-kevésbé mégis a klasszikus osztályozás eredményei tükröződnek, a német Franz Nikolaus Finck „hosszú évek töprengésének eredményeként”, bizonyos J. Byrne gondolatainak felhasználásával arra a következtetésre jut, hogy a nyelvek osztályozását lélektani alapokra kell építeni, mégpedig a temperamentumtípusoknak már az ókorban is ismert rendszerére. Ez ugyanis az ingerelhetőség (fogékonyság) mértékére valamint az érzések és érzékelések arányára épül, a beszéd pedig éppen érzések és érzékelések kifejezése. „A beszéd szokásos formája feltételez egy olyan pszichikai individualitást, mely nagyobb részben a külső viszonyokhoz való alkalmazkodáson nyugszik.” Ezen az alapon különböztet meg azután öt osztályt. Az elsőben a képzetkifejezést olyan részekre bontják, melyek önállóan jelentés nélküliek, de a képzetkifejezésből gyakran kiválnak, és más kapcsolatokba lépnek. A második osztály a képzetkifejezésnek valamivel nagyobb terjedelmű részekre történő felbontását mutatja. A harmadikban a képzetkifejezések élesen elhatároltak és tagolhatatlanok; a negyedik osztályban ezt kibővítik alárendelt, de a főképzet kifejezésével még össze nem nőtt, és nem elengedhetetlen elemekkel. Az ötödik osztályt a képzetkomplexumok tökéletlenül elemzett kifejezései vagy terjedelmes kötelező közelebbi meghatározások jellemzik. Az osztályok példákon való ismertetése után (melyben korábban is ismert megállapítások váltakoznak – mások megalapozatlan kijelentéseinek bírálata mellett – az új megközelítésmód deklaratív vívmányaival) Finck táblázatosan is ábrázolja rendszerét, melyben az agglutináló, gyökérizoláló, hozzásoroló, bekebelező, vokalizáló és tőizoláló nyelvek úgy helyezkednek el az indogermán, a kaukázusi nyelvek és a baszk körül, hogy mindehhez egyfelől a csekély, közepes és nagy ingerelhetőség, másfelől az észlelések vagy érzelmek túlsúlya illetve egyensúlya nyújtja az alapvető keretet. A táblázatot a szerző öntudatos megnyilatkozásai ellenére sem igen lehet másképp értékelni, mint a nyelvtipológia paródiájaként.

 

A nyelvtipológia külső kritikája: az újgrammatikusok

A tipológiai vizsgálatok itt ismertetett eltorzulásait mindazonáltal nem szabad túlértékelni. A XIX. század második felében azokat a tévedéseket, melyek a korábbi nemzedékek elméleteiben szükségképpen jelen voltak, a nyelvtudomány fejlődése nagyrészt maga felszínre hozta, az újabb torzulásokra pedig saját korukban sem maradt el a válasz.

A nyelvtudomány XIX. századi fejlődésében mindenekelőtt maguk az újgrammatikusok, a történeti-összehasonlító nyelvészet 1878-tól fellépett második nagy irányzata (H. Paul, H. Osthoff, K. Brugmann, B. Delbrück, W. Braune, E. Sievers és mások) jelentette a „kijózanító” bírálatot, igaz, éppen a tipológiai kérdések tekintetében a korábbi elképzelésekkel szembeni álláspontjuk nem meghaladásnak, inkább csak egyszerű tagadásnak, más szóval külső bírálatnak tekinthető. Ez azonban teljesen egyértelműen következik az újgrammatikusok alapkoncepciójából. Szerintük ugyanis – a steinthali típusú nyelveszme-felfogással vagy az organikus szemlélettel (azaz a század eleji romantikus nemzedék megközelítésmódjával, később pedig Schleicher darwinista nézeteivel) szemben – a nyelvi változások az ember pszichikai struktúrájából következnek, maga a nyelv ugyanis pszichológiai létező: képzetcsoportokból alkotott organizmus. Minthogy pedig kiinduló előfeltételezésük szerint az ember pszichikai struktúrája minden időkben azonos, így a nyelvi változás történeti fejlődésének alapjai is mindenkor azonosak. Ez a koncepció pedig következetes végigvitel esetén nem egyeztethető össze az alaktani típusok történeti egymásutánjának elképzelésével, mely éppen az ellenkező nézetet involválja, hogy tudniillik a nyelvi változások jellege is koronként más (vagy legalábbis a nyelvi fejlődés múltjában más volt).

 

Az „agglutinativisták”

A korábbi nyelvtipológiai nézetek bírálata azonban nem csak ilyen külső, az egész problémakör releváns voltát megkérdőjelező módon ment végbe, hanem azon nyelvészek munkásságában is – mégpedig jóval az újgrammatikusok fellépte előttől kezdve –, akik a morfológiai osztályozást nem akarták elvetni, csak belső reformját követelték. Ezeknek sorában külön hely illeti meg azokat a kutatókat, akiket az agglutináló nyelvek vizsgálata vezetett rá az indogermán-centrikus klasszifikációk hiányosságainak felismerésére.

A sort Wilhelm Schott nyitotta meg még a harmincas években, egyébként azt is példázva, hogy az agglutinatív nyelvekért éppoly romantikus lendülettel (és éppoly egyoldalúan) lehet rajongani, mint a flektálókért. A török és a magyar – hangoztatja – világosan bizonyítja, hogy milyen beteljesülésre és harmonikus szépségre emelkedhetnek az igazi nyelvtani összeolvadás nélküli nyelvek is. Az orosz nyelvtan például az első pillantásra sokkal gazdagabbnak látszik a töröknél. De „ez a gazdagság csak külsődleges és rossz pótléka olyan belső hiányoknak, amilyenekkel a törökben nem találkozik az ember. A nyelv igazi fölénye nem deklinációinak és konjugációinak nagyobb számában van, nem a szabályok és kívételek nyomasztó sivatagában. Minden formai sokoldalúságnak, amennyiben nem egy szellemi sokoldalúság képviselője, és nem ábrázolja a fogalmak finomabb megkülönböztetéseit és árnyalatait, legfeljebb csak eufonikus értéke van.” S ezek után következik a török és orosz igeragozás összehasonlítása, melyből – egyetlen igeragozási mintája ellenére – a csodálatos derivációkra képes török konjugáció kerül ki győztesként a csupán egy visszaható képződményt felmutatni tudó orosszal szemben.

Míg Schott kritikája az indogermanisták romantikus nemzedéke ellen irányult, a század közepén Böhtlingk már a nyelvtipológia klasszikusaival találta magát szemben. Otto von (Otton Nyikolajevics) Böhtlingk, a kiemelkedő német származású pétervári szanszkritológus érdekes körülmények között találkozott az agglutináló nyelvekkel. A. F. Middendorf orosz természettudós és utazó, aki elsősorban Szibéria geológiai, meteorológiai, földrajzi és állattani viszonyainak kutatásával tette ismertté nevét, gyűjtőmunkája közben megfigyeléseket tett a szibériai népek életmódjáról és kultúrájáról is, s egyik útja alkalmával jakut nyelvi anyagot (szövegeket) is gyűjtött. Ennek feldolgozására kérték fel Böhtlingket, aki korábban csak indoeurópai nyelveket ismert. A jakut grammatika és szöveggyűjtemény elkészítése közben vált világossá előtte, hogy a flektáló nyelveket középpontba helyező megelőző tipológiai nézetekben rengeteg félreértés és előítélet található. Jakut nyelvtanának (1851) bevezetése lényegében vita a korábbi osztályozási rendszerekkel, mindenekelőtt Schleicherrel és Steinthallal, akinek akkor legfrissebb művét, a korábban már tárgyalt „A nyelvek osztályozásának a nyelveszme fejlődéseként való bemutatása” című könyvét is részletesen ismerte.

Böhtlingk legfontosabb gondolatai a következők. Az a Pott, Schleicher, Steinthal vallotta elképzelés, miszerint az agglutináló nyelvekben a végződések mindig önálló szavakból erednek, míg a flektálókban szimbolikus eredetűek, vagy legfeljebb névmásokból, azaz eredetileg is nyelvtani jelentésű elemekből származnak, ha nem teljesen téves is, mindkét típusra nézve túlságosan kategorikus kijelentés. A török–tatár nyelvek végződéseinek nagy részét valójában nem lehet önálló szóra visszavezetni, ellenben az indogermán nyelvek egyes ragjait Bopp és Benfey is önálló szóból származtatta. „Azokban a nyelvekben is, amelyeket kifejezetten flektáló nyelveknek neveznek, biztosan volt egy időszak, amikor a nyelv puszta gyökökból állt, melyek azonban abban az időben ugyanakkor kész szavak voltak” – írja Böhtlingk. Két ilyen kész szóból keletkeztek az összetételek, amelyek azután az alárendelt tag kopása és a jelentéselhomályosulás következtében váltak képzett szavakká. Új szavak és flexióformák ezenkívül szó belseji szimbolikus változások révén is keletkezhettek, mégpedig nemcsak a sémi nyelvekben, melyekre a legjellemzőbb ez a szóformálás, hanem másutt is. De ott is, ahol szimbolikus változások következtek be, a hangváltozások eredetileg főleg eufonikus jellegűek lehettek, s csak később váltak mellékjelentések kifejezőivé. Hasonlóképpen az indogermán névmások sem jelölték feltétlenül már eredetileg is azokat a nyelvtani viszonyokat, melyeket beolvadásuk után. Az indogermán nyelvekben az esetvégződések a különböző hangokra végződő tövek hatására különböző változásokon mentek át, így szűnt meg az eredetileg egységes végződések identitása, s ettől kezdve jelöl a nyelv azonos viszonylatokat változatos eszközökkel. Ezzel szemben igaz, hogy az agglutináló nyelvekben általában a szabályosság nagyobb foka maradt meg, s a ragváltozatok, ha vannak, egészen általános eufonikus törvényeken alapulnak (mint pl. a magánhangzó-harmónia esetében). Egyes esetekben azonban itt is lehetnek kivételek. Steinthal szerint azok a nyelvek, amelyek kezdettől fogva nem különböztették meg az anyagot és a formát, éppen ezért nem ismerik az igazi nominatívuszt, és nincsenek valódi ragozott igealakjaik. Böhtlingk ezzel szemben kimutatja, hogy ez részben téves megállapítás, részben az a mód, ahogyan a nominatívusz és a verbum finitum (ragozott igealak) az indogermán nyelvekben létrejött, nem igazolja, hogy ilyen szakadék lenne a két nyelvosztály között. Ugyanígy az elöljárók boppi visszavezetése ősi névmási tövekre gyakran erőltetett, a prepozíciók általában adverbiumokból származnak, és eredetileg ők csatlakoztak a ragozott névszói alakhoz, melyet ma vonzani látszanak. Böthlingk általában Humboldttal ért egyet, aki szerint – mint a grammatikai formák keletkezéséről szóló előadásában olvasható – a formák minden nyelvben azonos módon jöttek létre. Az anyag és a forma belső összekapcsolása az agglutináló nyelvekben is megtörténik a szótaghatárok eltolódása, a tő meggyengülése, a magánhangzó- harmónia és egyéb eufonikus változások révén; továbbá korántsem helytálló az a feltételezés, hogy az ilyen nyelvekben a tő mindig merev és változatlan. Mindamellett kétségtelen, hogy az ilyen változások, ha ugyancsak fonetikai okokból jöttek is létre, csak az indoeurópai nyelvekben váltak a szimbolikus jelölésmód eszközeivé. El kell tehát ismernünk, hogy az indogermán nyelvekben általában anyag és forma sokkal bensőségesebben van összekapcsolva, mint az agglutináló nyelvekben – mondja Böthlingk –, de ez utóbbiakban sincs szó olyan külsődleges egymáshoz tapadásról, mint Pott és mások feltételezik. „Nyíltan be kell vallanom – mondja ki végül Böhtlingk –, hogy egyáltalán azt a módot, ahogyan anyag és forma a különböző nyelvekben egymáshoz kapcsolódik, túlságosan külsődleges jegynek tartom, hogysem egyedül erre kívánnám alapozni a nyelvek felosztását.”

Böhtlingk világos és bőséges példanyaggal alátámasztott gondolatai utat nyitottak az indogermanisták számára is az agglutinatív nyelvek jellemzőinek az eddiginél pontosabb számbavételéhez, jakut nyelvtanára később sokan hivatkoznak, többek között maga Schleicher is „A nyelv morfológiájáról” című művében. Az urál-altaji nyelvek iránt feléledt érdeklődés nyomán aztán sor került az indoeurópai és az urál-altaji nyelvek olyan összehasonlítására is, ahol a kimutatott előnyök és hátrányok már legalábbis kiegyenlítették egymást. Példa erre Heinrich Winkler, aki a nyolcvanas években több könyvében is részletesen foglalkozott urál-altajisztikával. A tipológia szempontjából 1887-es „A nyelvtörténethez. Névszó, ige és mondat, Antikritika” című könyve a legérdekesebb, ami – ha alaptendenciája marad is a történetiség – bizonyos értelemben a modern komparatív nyelvészet előfutárának tekinthető. E művében ugyanis Winkler nem egyszerűen az ideális indoeurópai és az ideális agglutinatív nyelvet veti össze, hanem nyelvi részrendszerek összehasonlítására vállalkozik. Az esetrendszerek összehasonlításában pl. oda konkludál, hogy az indoeurópai nyelvek ugyan átfogóbb, elvontabb tartalmú eseteket tudnak felmutatni, a tényleges viszony konkrétabb, világosabb megragadása viszont az urál-altajira jellemző. Az absztrahálás az indoeurópai nyelvek esetrendszerében nem egyértelműen pozitívum, mert elmosódottsághoz vezethet, az urál-altajiban viszont mind erősebben emelik ki az egyedi momentumokat, ami bizonyos esetekben előnnyé válhat az egyébként tökéletesebb indoeurópaival szemben. „Azok a határozott, rövid, pontos formák, amilyeneket a magyar, a finn stb. nyújt, mivel minden gyakorlati szükségletet teljesen kielégítenek a tudományban, a művészetben, az életben, a nyelv mai életében, számomra sokkal kedvesebbek, mint a mi [az indoeurópai nyelvek] nagyratörő, átfogó, gyakran határozatlanságra vezető elemeink, melyek végül terjengős bőbeszédűségre vezetnek” – írja e fejezet végén Winkler, aki mindvégig igyekszik mindkét nyelvtípusnak megadni, ami megilleti, a következetesség gyakori feladása árán is méltányosságra törekedve.

Kétségtelen azonban, hogy az agglutináló nyelvek „rehabilitálásának” nagy része azokra a nyelvészekre várt, akik e nyelveket anyanyelvi szinten ismerték. A század utolsó évtizedeiben a kor színvonlára emelkedő magyar nyelvtudomány legnagyobbjai vállalkoztak erre a feladatra: Hunfalvy Pál, Budenz József, Simonyi Zsigmond.

Hunfalvy azok közé tartozott, akik fontosnak tartották, hogy reagáljanak Max Müller tipológiai elképzeléseire, s az agglutináló nyelvek ismeretében utasítsák vissza ennek fonák eredményeit. Max Müller előadásainak magyar fordításához írt utószavában kérlelhetetlen logikával mutat rá azokra a megállapltásokra, amelyek ellentmondanak a tényeknek, s hamis színben tüntetik fel az említett nyelveket, köztük a magyart. Hunfalvy szinte minden lényeges ponton támad. Mindenekelőtt tényekkel (a kínai és a magyar történeti adataival) bizonyítja, hogy Müller állításával ellentétben, mind az egytagú nyelvekben, mind az agglutinálók töveiben nagyonis vannak hangváltozások. Valójában – mutat rá Hunfalvy – különbséget kell tenni kétféle hangváltozás között. Az egyik a történelmi, a másik a grammatikai. A történelmi hangváltozás, a hangromlás minden nyelvben, minden időben végbemegy, ezért erre nyelvosztályozás nem is alapozható. „De a grammatikai hangváltozás nem hangromlás vagy hangfogyatkozás, hanem egyszerű változás, melyet grammatikai ok szült” (vagyis, huszadik századi terminussal: morfonológiai alternáció), s erre már alapozható osztályozási rendszer; csakhogy ekkor nem három, hanem négy osztályt kapunk. Az elsőben semmiféle grammatikai hangváltozás nincs, ilyen a kínai nyelv. A másodikban a szótő magánhangzói lényegesek és uralkodnak a képzőkön és ragokon – ezek a szoros értelemben vett ragozó nyelvek, finn, ugor, török stb. A harmadik osztályban a szótő magánhangzói lényegesek ugyan, de változtathatók, és nem uralkodnak a toldalékokon – ilyenek az árja nyelvek.Végül azok a nyelvek következnek, ahol a szótövekben nincsenek magánhangzók, s a mássalhangzók uralkodnak – ezek a sémi nyelvek. Hunfalvy tehát Bopp véleményéhez csatlakozva határozott különbséget lát a flektáló és a sémi nyelvek között. A továbbiakban ellenpéldákkal bizonyítja, hogy a flektáló és az agglutináló nyelvek szóalakjainak „jó mozaik” – „rossz mozaik” -szerű mülleri megkülönböztetése egyszerűen szemfényvesztés, és a példák kiválogatásán múlik. Szellemesen és cáfolhatatlanul utasítja vissza Müller fantazmagóriáját a családi, nomád és állami nyelvekről: a nyelvek megvoltak már, mielőtt bármely nép államot alakított volna, s az olyan nem agglutinatív nyelvet beszélő népek, mint pl. az arabok vagy az árja cigányok nomadizálása egyértelműen cáfolja nyelv és életmód összefüggését. Végül elveti Müller azon schleicheriánus tézisét is, mely szerint a turáni népek a nyelv fejlődésének idején szóródtak szét (szemben a már a fejlődés csúcspontján túljutott, a hanyatlás korában szétvált árja népekkel), s ezért nyelveik rokonságára nem alkalmazható a Bopp–Grimm-módszer. Hunfalvy rámutat arra a logikai képtelenségre, mellyel Müller a turáni nyelvek rokonságát rokonságuk bizonyíthatatlanságára alapozza; s egyáltalán magát a turáni koncepciót is elvetve, határozottan elkötelezi magát a „Bopp–Grimm-féle subtilis methodus”, azaz a történeti-összehasonlító nyelvészet tudományos módszere mellett.

Hunfalvy Max Müllert bíráló dolgozata után egy évvel Budenz Józsefnek Mistelivel szemben kell védenie az agglutináló nyelveket, jelesül a finnt és a magyart. Misteli az újgrammatikus analógia-elv kifejtésekor arra a meglátásra jutott, hogy az említett nyelvekben ennek sokkal kisebb jelentősége van, mint az indoeurópaiakban. Az agglutináló nyelvek kezdettől fogva az alakok szabályosságával rendelkeznek – állítja Misteli –, csakhogy ez éppen hátrányukra van, mert a szellemnek itt nincs mit alakítania, s ezáltal nem is fejlődik. „Amit tanultak, azt el nem felejtik, de nem tanulnak hozzá újat, innen van csekély műveltségi hatásuk is.” Budenz megrökönyödve utasítja vissza ezt a tételt, s példákon bizonyítja, hogy – magyar és finn nyelvi felkészültségének hiányosságai folytán – Misteli e nyelvek több jelenségét egyrészt félreérti, másrészt pedig azok a kritériumok, melyeket az indoeurópai nyelvek előnyére kíván felhozni, az agglutinatív nyelvekre is érvényesek. De nem marad el az elvi kritika, a rosszul feltett kérdés bírálata sem: „…akármely nyelv az emberi szellemnek önteremtette eszköze, a melyet egyre forgat s fejlődése szükségeihez alkalmaz; fejlődésre képtelen nyelv, a milyennek Misteli a magyar és finn-féle nyelveket állítja, csak az lehetne, a melynek népe nem élő emberekből, hanem lelketlen automatokból állana.”

Hogy Hunfalvy és Budenz fejtegetései önmagukban még nem oldották meg az agglutinatív nyelvek „felmentését” az ellenük kimondott vád alól, azt bizonyítja, hogy a kérdés napirenden maradt, s egy évtized múltán, 1889-ben Simonyi Zsigmond összefoglaló védőbeszédre szánta el magát („A magyar nyelv apologiája”). Simonyi sorra veszi a valaha is felmerült vádakat, s egytől egyig kimutatja róluk, hogy vagy alaptalanok, vagy a kifogásolt jelenséget a flektáló nyelvek is felmutatják. A következő kérdések kerülnek szóba: a toldalékok illeszkedése szemben az indogermán tőváltozatokkal; az agglutinált szóalakok „rossz mozaik” jellege az indogermán szavak etimologizálhatatlanná olvadásával szemben; a névszó és ige állítólagos összekeverése a magyarban s a vele rokon nyelvekben; a jelző egyeztetése az indogermán, s nem egyeztetése a finnugor nyelvekben; a nemek megléte itt és hiánya ott; nominatívusz és akkuzatívusz következetes megkülönböztetése az indoeurópai nyelvekben és összekeverése a magyarban és rokonaiban; végül a prepozíciók állítólagos fölénye a ragozással szemben. „Csupa olyan szemrehányás, mely vagy a priori képtelenség, vagy elhamarkodott következtetésnek bizonyul” – állapítja meg Simonyi, s amennyire egy tizenkét oldalas kis tanulmányban lehetséges, részletesen cáfolja őket. Végső megjegyzésével: „minden nyelvnek megvannak a maga szépségei és szellemességei, s akármelyikkel foglalkozunk behatóan, mindenikben csodálnunk kell az emberi lélek nyilatkozásait”, ha megfogalmazásában nem is feltétlenül, tendenciájában ma is egyetérthetünk.

Mit mondhatunk összefoglalóan „az agglutinativisták” tipológiai nézeteiről? Kétarcú jelenségről van szó. Egyrészről tagadhatatlanul indokolt és hasznos volt a flektáló nyelvek értékfölényének tagadása, a nyelvek egyenrangúságának hirdetése, mégpedig már pusztán az agglutinatív nyelvek általában vett, s egyes nyelvek vagy nyelvcsaládok konkrét vizsgálata szempontjából is. Látnunk kell azonban azt is, hogy ez az „agglutinativista” bírálat az esetek többségében ugyanazon a színvonalon állt, amelyen a támadások; nem tett fel újabb és mélyebb kérdéseket, hanem megmaradt a klasszikusok kidolgozta kérdéskörön belül. Ezért amikor a XX. századi tipológiai nézetek szembefordultak a XIX. századiakkal, az „agglutinativista” elképzelések éppúgy háttérbe szorultak, mint az ellenfelekéi.

 

Korszakzárás és fordulat a nyelvtipológia történetében

Azok a tendenciák, melyek a XIX. századi klasszikus nyelvtipológia zárt rendszereinek felbomlását, a történeti–filozófiai megalapozás igényének háttérbe szorulását és a XX. századi strukturális megközelítés előkészítését eredményezték, ha a régi kereteken belül is, már a XIX. század második felétől megfigyelhetők voltak. Az új század első évtizede jelentette a tulajdonképpeni átmeneti időszakot, ahol a tipológiai kérdések megközelítésének minden lehetősége felvonult. Finck, Wundt, Baudouin de Courtenay, Gabelentz – e nevekkel jól jellemezhető mindaz, amit ekkor a nyelvtipológia jelenthetett: önkényes osztályozási fantazmagóriát, nagy filozófiai koncepcióba ágyazott sokoldalú osztályozást, vagy a tipológia új alapokon nyugvó bírálatát, a modern nyelvtipológia módszertani előkészítését.

Wilhelm Wundt, a nagyhatású pszichológus, filozófus és nyelvész volt a nyelvtipológia történetének voltaképpeni utolsó klasszikus alakja, ha mint eddig is, az általános filozófiai rendszerből való kiindulást és a szuverén rendszeralkotást nevezzük klasszikusnak. Wundt bizonyos értelemben átmeneti alak volt a századforduló sokféle filozófiai irányzata között, tanításának belső tartalmán túl mind nézeteinek különböző előzményei, mind sokféle hatása alapján eklektikus bölcselőnek tekinthető. Rendszerét pszichológiai koncepciójával alapozta meg. A lélektant, mely véleménye szerint átmeneti helyet foglal el a természettudományok és a humaniórák között, elsőként helyezte empirikus, experimentális alapokra, s a század utolsó évtizedeiben e tudomány legkiemelkedőbb tekintélyévé vált. A tényekre, kísérleti megfigyelésekre alapozott pozitivisztikus megközelítésmódot azonban Wundt nem terjesztette ki az egész pszichológiára (pontosabban szólva, sokkal szélesebben értelmezte a lélektan szféráját, hogysem minderiütt laboratóriumi módszereket alkalmazhatott volna). A bonyolult pszichikus folyamatok, mint pl. a fogalmak, ítéletek megformálása már a lélektani jelenségeknek abba a körébe tartoznak – mutatott rá –, melyeket nem kísérnek fizikai jelenségek, s így nem is mérhetők egzakt módszerekkel. E bonyolult lélektani folyamatoknak azonban kiemelkedő jelentőségük van, mert ezek nyilatkoznak meg a nyelvben, a mítoszokban, erkölcsökben és szokásokban, a vallásban és a művészetekben. A bonyolult lelki folyamatok e megtestesüléseit Wundt szerint a pszichológia külön ágában, a néplélektanban kell vizsgálni.

A néplélektan mint új tudományág megalapítása Steinthal (és Moritz Lazarus) nevéhez fűzödik. Wundt tehát bizonyos értelemben mint pszichológus és filozófus is kapcsolódik nyelvész elődjéhez. A néplélektan felfogásában azonban lényeges különbségek is vannak Wundt és Steinthal között. Wundt nem ért egyet azzal, ahogyan Steinthal és Lazarus a „népszellem” kifejezést alkalmazza, szerinte, minthogy a szellem (Geist) szó valami a testtel szembeállítottat jelöl, itt helyesebb néplélekről beszélni, ahol a lélek (Seele), mint az individuális lélektanban is, pszichikai aktusok tényleges kapcsolatát jelöli. A néplélek sajátos jellegét az adja, hogy jelenségei szakadatlan fejlődést mutatnak individuális hordozóiknak ismétlődő pusztulása ellenére is. E néplélek három fő megnyilvánulási területe a nyelv, a mítosz és a szokások, mely megfelel az egyéni pszichikum három szférájának, a képzeteknek, az érzelmeknek és az akaratnak.

Wundt tehát a nyelvet a néplélek(tan) egy szférájának fogja fel, közelebbről pedig az ember pszichofizikai (lelki és testi) tevékenységének, mely nem más, mint a gondolatok, érzések és kívánságok tagolt hangokkal való kifejezése. Erre a pszichológiai alapvetésre építi nyelvtipológiai elképzelését is. Eszerint a nyelv felépítésének három formája, a radikális nyelvek (= gyöknyelvek), az agglutinatív nyelvek és az inflexionális (= flektáló) nyelvek a pszichológiai fejlődés különböző fokait képviselik, s ezért szükségszerű, hogy egyszersmind a nyelv fejlődésének is fokozatai legyenek. Azok a jelenségek azonban, melyeknek alapján ezt a három típust megkülönböztetik, a nyelv külső formájához tartoznak; de azt, hogy egy nyelv milyen fejlettséget ér el, belső nyelvi formája dönti el. A három fokozat megkülönböztetésében tehát nem értékbeli különbségekről van szó. Wundt később még ezt a hármas rendszert is feloldja, s monumentális „Néplélektan”-ában (1900) már a külső nyelvi forma esetében is sokkal több szembeállítást, nevezetesen tizenkét ellentétpárt állít fel, melyek potenciálisan egymást keresztező osztályokat eredményeznek. Ugyanitt az izoláló–agglutináló megkülönböztetést újszerűen alkalmazza, az utóbbi egyszerűen az előbbi ellentéte, vagyis „nem nemragozó” nyelvet jelöl.

A belső nyelvi forma Humboldttól származó fogalmának wundti átértelmezése tipológiai koncepciójának talán legérdekesebb része. Wundt szerint a belső nyelvi forma pszichikai fogalom, és a külső formához való viszonyában ragadható meg: azoknak a pszichikai összefüggéseknek, asszociációknak és appercepcióknak törvényeit jelenti, melyek a szóalakok felépítésében, a mondatrészek elkülönítésében, a mondat tagolásában és a mondattagok rendjében jelennek meg. Az ily módon tekintett belső nyelvi forma háromféle szempontból vizsgálható. Figyelembe vehetjük a nyelvi gondolkodás összefüggéseit, ahogyan azok a külső nyelvi formában megjelennek, tekinthetjük ennek a gondolkodásnak az irányát, vagy, végül, e gondolkodás tartalmát, vagyis a képzetek és fogalmak speciális sajátosságait, ahogyan a külső nyelvi formában megnyilvánulnak. A gondolkodás összefüggése tekintetében létezik töredékes – a tudati összképzetből csak a főképzeteket kifejező – és összefüggő nyelvi gondolkodás. Az utóbbi lehet szintétikus vagy analitikus, mindkét esetben kifejezésre kerül az összképzet egésze, de míg az elsőben ezen az egészen van a hangsúly, addig az utóbbiban magukat az összefüggéseket is viszonylag önállóan gondolják el (emlékezzünk csak Adam Smith gondolatára az absztrakt prepozíciókról és segédigékről). A nyelvi gondolkodás iránya kétféle lehet: tárgyias (az összképzetet inkább statikusan megragadó) és megközelítő (az összképzetből elsősorban a benne foglalt tárgyak okozta változásokat kiemelő). Ugyanitt objektív és szubjektív gondolkodási forma is megkülönböztethető, az utóbbi esetében a beszélő a rajta kívüli létezést és történést mindig saját magához viszonyítva, térbeli és időbeli közeliségéhez illetve távoliságához képest ragadja meg. Végül a nyelvi gondolkodás tartalmai szerint különbséget tehetünk konkrét és absztrakt, illetve osztályozó és általánosító gondolkodás között. Az absztrakt gondolkodás az egybefoglalt képzetek fogalmi osztályát külön szavakkal jelöli, míg a konkrét gondolkodás meghatározott egyedi képzet megjelölését használja fel erre a célra. Osztályozó gondolkodás figyelhető meg a kettő közötti átmenetnél, aholis az osztályt sem nem külön erre a célra szolgáló szóval, sem nem valamely eredetileg konkrét jelentésű szóval jelölik, hanem a fogalmi osztály egyes tagjait valamilyen megegyező jelölővel látják el, mint pl. a bantu nyelvekben. Az általánosító gondolkodás már egy szóban fejezi ki ezeket a jegyeket, s ezzel átmenetet képez a tulajdonképpeni fogalomképzés felé. Wundt ismételten hangsúlyozza, hogy e megkülönböztetésekhez nem fűzhető egyértelmű értékítélet. „Bármennyire a fejlődés eszméjét váltja is ki a nyelvi formák összehasonlítása – írja –, ez a fejlődés sohasem képzelhető lineárisnak, amelyben egy meghatározott nyelvi formát az abszolút legtökéletesebbnek lehetne tekinteni.” Wilhelm Wundt igen sok máig is helytálló pszichológiai és nyelvészeti megfigyelést tartalmazó tipológiai nézetei – szemben filozófiájának és különösen pszichológiájának alapelveivel – nem tettek különösebb hatást a kortárs tudomány fejlődésére, pedig a nyelvek nem-történeti különbségeinek racionális–pszichológiai megalapozásában a klasszikus tipológiai nézetek betetőzését jelentették. Világos azonban, hogy Wundt egész koncepciója ekkor már időszerűtlen volt. A nyelvtudomány fejlődésében a század elején már érlelődött a fordulat a racionalista alapállásból az empirikus (a nyelvet a gondolkodástól, a társadalomtól elszakítva, önmagában, ún. egzakt módszerekkel vizsgáló) megközelítésmód felé.

A fordulat előkészítői között kiemelkedő hely illeti meg Baudouin de Courtenay-t. Jan Niecisław (Ivan Alekszandrovics) Baudouin de Courtenay fél évszázadot átölelő munkássága valóban összekötő kapocs a XIX. és a XX. század nyelvtudománya között. Korai munkáit még jóval az újgrammatikusok előtt írta, élete végén viszont már tanúja lehetett a Saussure utáni első nagy strukturalista iskola, a Prágai Nyelvészkör felléptének, s a legelsőként általa definiált fonémát kutató új nyelvészeti diszcíplína, a fonológia létrejöttének. Újító nyelvész volt, szinte mindenkit megelőzött. Az analógia elvét már az újgrammatikusok előtt is következetesen használta; az újgrammatikusok idején fellépett a történeti megközelítés egyeduralma ellen, s a nyelv leíró tanulmányozásának jogait védelmezte, a statikus és dinamikus nyelvészetről szóló tanításaival megelőlegezve Saussure szinkrónia–diakrónia szembeállítását. Nagy szerepe volt a pszichologizmus előretörésében, de törekedett a nyelv szociális megközelítésének elfogadtatására is. Az általános nyelvészet és a fonetika beható művelése mellett óriási munkásságot fejtett ki a szlavisztikában is. Hét nyelven írott, s a legkülönbözőbb kiadványokban megjelent műveinek teljes számát talán ma sem ismerjük.

Nyelvtipológai, helyesebben szólva nyelvtipológia-ellenes, tipikusan huszadik századi megközelítésmódját jól tükrözik V. Radlov turkológus „Bevezető gondolatok a török nyelvek morfológiájának bemutatásához” című művéről írt „Széljegyzetei” (1909). Baudouin de Courtenay frontális támadást indít a korábbi tipológiai nézetek egésze ellen, s érvelésmódját nemritkán egy vérbeli strukturalista is megirigyelhetné. Az emberiség valamennyi nyelvének morfológiai osztályozására irányuló kísérletek valóban a szó szigorú értelmében vett „osztályozásokra” vezettek – írja –, azaz a nyelvek osztályzatokat kaptak a „nem-kielégítő”-től a „teljesen kielégítő”-ig. Az osztályozás kritériumait eközben oly elmésen állapították meg, hogy történetesen éppen a flektáló nyelvek kapták a legjobb osztályzatot. A modern evolúciós elmélet bebizonyította, hogy a változás mindig egyszerre progresszív és regresszív – mondja Baudouin, természetesen az újgrammatikusokra célozva –, következésképpen az izolációtól a flektálásig való előrehaladó fejlődés hipotézise egyszerűen elfogult konstrukció. Az ilyen morfológiai osztályozások szerzői behunyják szemüket a nyilvánvaló történelmi tények előtt, mint például hogy az angol csaknem ugyanolyan egyszótagos „melléhelyező” nyelvvé vált, mint a kínai. Általában a szokványos morfológiai klasszifikációk határozatlan, homályos és egyszerűen semmit sem jelentő szavakkal operálnak, mint „fiziológiai”, „nyelvi forma”, „nyelvi anyag”, „formális és materiális elemek”, „formátlan nyelvek”, „formanyelvek” stb. Mindaz, amit az ún. flexió és agglutináció különbségéről mondanak, oly mértékben homályos, hogy aligha lenne képes bárki is világosan meghatározni, mi értendő e megkülönböztetésen. „Egyszóval – szögezi le végül Baudouin de Courtenay – azokat a kísérleteket, amelyek a morfológiai típusok szempontjából próbálták a nyelveket osztályozni, sikerteleneknek és idejétmúltnak kell tekintenünk. Ezek a kísérletek ma már a tudománytörténet részei, s korántsem megnyugtató tanúbizonyságai a megmerevedett indogermán önértékelésnek és öndicsőítésnek, az indogermán megalomániának és a »kevésbé értékes népek« megvetésének.”

Baudouin de Courtenay szavai epitáfiumnak is odaillenének a XIX. századi nyelvtipológia sírkövére. S amit ezután javasol, az már – pszichologisztikus kifejezésmódja ellenére is – a strukturalista módszerű morfológiai analízis és a modern értelemben vett komparatív nyelvtan felé töri az utat. A nyelv „morfológiája” kifejezésen a továbbiakban ne egyszerűen szómorfológiát értsünk, hanem ezenkívül mondatmorfológiát is – javasolja. A történeti értelemben vett tövek fogalmát, melynek az adott kor beszélője számára semmi jelentősége sincs, váltsa fel a polimorf morfológiai egységek reális fogalma. A morfológiai viszonyok exponensei lehetnek egyes mondatok, szavak, változások a mondatokon és a szavakon belül, kiegészítések a szó elején, végén vagy közepén, változások a szintagma mondatbeli és a morféma szintagmabeli helyzetében stb. Ezeket kell felderíteni, s arányukat a különböző nyelvekben megállapítani. „Flektáló” és „agglutináló” nyelvek megalapozatlan megkülönböztetése helyett az egymással kapcsolódó morfémák különbségeiről, és ugyanazon morfémák pszicho-fonetikai alternációiról kell beszélnünk. „Anyag” és „forma” különbségét nyelven kívül és tisztán nyelvi képzetek szembeállításával kell helyettesíteni. Vizsgálnunk kell a szavak és a mondatok fonetikai felépítését, nemkülönben a morfológiai felépítést annak szűkebb, szóalaktani, és tágabb, mondattani értelmében. Mindennek ismeretében nem a nyelvek „osztályozására” kell törekednünk, hanem csak összehasonlító jellemzésükre.

Nem kell túlságosan sok ismeret a modern tipológiai elméletekről annak megállapításához, hogy Baudouin de Courtenay itt ismertetett elvei már egyértelműen a XX. századi nyelvtipológia felfogását tükrözik.

 

A modern nyelvtipológia felé: Gabelentz

Hans Georg Conon von der Gabelentz nézetrendszere egyaránt tekinthető a klasszikus nyelvtipológia összefoglalásának, egyszermind lezárásának, ugyanakkor a szerzőt nem kevesebb joggal tekinthetjük a modern tipológiai szemlélet előfutárának is. A schleicheri indíttatásoknak megfelelően ő is világos megkülönböztetést tesz az összehasonlító nyelvtudomány két ága, a genealógiai és a tipológiai között – igaz, ez utóbbit Humboldt, Steinthal és Lazarus nyomán „etnopszichológiai” interpretációval illetve –; a lényeg itt mindenesetre a nyelvrokonság és a tipológiai hasonlóság megkülönböztetése. Ugyanakkor a kettő összefüggésére is felhívja a figyelmet: a nyelvi változások tipológiai változásokhoz vezethetnek. Maga a „nyelvtipológia” terminus is (az addig használatos „morfológiai osztályozás” megnevezés helyett) tőle származik: a nyelvtudomány egészét összefoglalni kívánó nagy könyvének („A nyelvtudomány”, eredetileg 1891), második – posztumusz – kiadásában (1901) javasolja bevezetni.

Ami a hagyományokat illeti: Georg Gabelentz hajlandónak mutatkozik elismerni az akkorra már általánosan elfogadott négyes felosztást (izolálás – agglutinálás – flektálás – bekebelezés), ezen belül azonban számos kritikai megjegyzést is tesz, s javasolja a további alcsoportosítást. Bíráló megjegyzései közül érdemes kiemelni, hogy tagadja az indogermán nyelvek és a hámi–sémi nyelvcsalád egybesorolhatóságát, ezzel bizonyos fokig visszanyúlva Bopp osztályozásához. Sokszempontú megjegyzéseiből az is kitűnik, hogy az agglutináló nyelvek eddigi jellemzésével sem elégedett, és igyekszik közöttük alcsoportokat találni. Bár – ezúttal a humboldti hagyományokat követve – szoros összefüggést lát egy nép nyelve és gondolkodásmódja között, határozottan tagadja, hogy a különböző nyelvtípusokhoz értékszempontú megkülönböztetést lehetne rendelni. Már csak a típusváltások lehetséges pályájának újszerű szemlélete miatt is: Gabelentz elsőként fejti ki azt a gondolatot, miszerint a típusváltások nem egy egyszeri, egyenes vonalú fejlődési utat járnak be, hanem ugyan egyirányú, de cirkuláris pályát: az agglutinált szuffixumok fonetikai erózió révén eltűnhetnek, funkciójukat rögzített szórend vagy önálló szavak vehetik át, de ez utóbbiak ismét agglutinálódhatnak, és a folyamat (akárhányszor) megismétlődhet. A szórend kérdésének felvetése maga is figyelemre méltó gondolat, nemkülönben Gabelentznek az a nézete, hogy a mondat felépítését a szokásos szubjektum–predikátum (alany–állítmány) felosztás helyett az ismert és az új információ (mai terminussal a téma és a réma vagy a topik és a komment) szempontjából kellene leírni. Ugyancsak ő veti fel először, hogy a nyelvek tipológiai összehasonlítására kérdőíves felméréseket kellene alkalmazni – ami a mai tipológia gyakorlatában módszertani trivialitásnak számít.

Gabelentz újszerű gondolatait a XX. század vége felé kezdték igazán értékelni, amikor a modern nyelvtipológia teljesítményeiből visszatekintve kiviláglott előremutató jellegük. A nyelvtipológia XX. századi sorsa azonban már nem a klasszikus nyelvtipológia történetéhez tartozik.

(Havas Ferenc)