ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

A klasszikus nyelvtipológia története II.

nyomtatható változat

A nyelvtipológia klasszikusai 


Humboldt

Ahhoz, hogy Wilhelm von Humboldtnak, az általános nyelvészet megteremtőjének nyelvtipológiai nézeteit mélyebben megérthessük, és el tudjuk helyezni a nyelvről vallott koncepciójának egészében, tudnunk kell, hogy a felvilágosodás évszázadában fordulat történt a nyelv és gondolkodás viszonyának hagyományos felfogásához képest. Eddig ugyanis – az ókori görögöktől Descartes-ig és követőiig – döntően mentalista módon kezelték a kérdést. Ennek a megközelítésnek a lényege a gondolkodás elsőbbségének hirdetése a nyelvvel szemben. A nyelvet tehát vagy úgy fogták fel, mint ami valamiképpen a gondolkodásban gyökerezik, vagy mint ahhoz képest külsődleges, másodlagos megnyilvánulást. A grammatikát ebben az elképzelésben a minden ember számára egyformán adott gondolkodás alapozza meg, ezért a nyelvek közötti különbségek jóformán a szavak hangalakjának különbségére, s legfeljebb még lényegtelenebb szerkezeti eltérésekre korlátozódnak. Ezzel a mentalista megközelítéssel szemben azonban, ha elszigetelten is, a felvilágosodás korában fellépett egy ellenkező irányú (ún. relativista) koncepció, mely szerint ahhoz, hogy gondolkodni tudjunk, tehát képesek legyünk ideáinkat felidézni és ezekkel gondolati aktusokat végrehajtani, szabadon felhasználható jelekre van szükségünk. A koncepciót részletesen Condillac fejti ki. Szerinte az ember háromféle jelet használ: véletlen (alkalomszerű) jeleket, természetes jeleket (ilyenek az érzelmeket kifejező felkiáltások), végül intézményes, azaz magunk választotta jeleket, amilyenek a szavak is. Az első két jelfajta használata erősen a külső körülményekhez kötött, a tudatos, akaratlagos gondolkodás céljaira így csak az intézményes jelek rendszere, tehát a nyelv szolgálhat. A nyelv ezek szerint korántsem másodlagos a gondolkodással szemben, hanem egyenesen feltétele annak. Az enciklopédista Du Marsais-től származik továbbá az az ugyancsak Condillac által továbbfejlesztett gondolat, miszerint a nyelv a gondolkodás analízise. A gondolkodás ugyanis elemzetlentül, általános egyidejűségben ragadja meg tárgyát, a kialakult nyelvi rendszer, a szavak egymásutánja viszont analizálja és időben egymásra következővé teszi azokat az elemeket, amelyek a gondolatban enélkül ködfoltszerű elmosódottságban maradnának. A nyelv tehát a gondolkodás precizitásának is előfeltétele.

A nyelv elsődlegességének hirdetése nem férhetett meg sokáig a nyelvek különbségének racionalista negligálásával. A klasszicizmusra és romantikára egyaránt ható XVIII. századi német filozófus, J. G. Herder koncepciójában a gondolkodás már az egyes nyelvek függvénye is. A nyelv szerinte megformálja, s következésképpen bizonyos értelemben korlátozza is a gondolati aktusokat. A nyelv segítségével gondolkodunk, a gondolkodás tulajdonképpen beszéd. Ezért minden nép úgy beszél, ahogyan gondolkodik, és úgy gondolkodik, ahogyan beszél. A nyelv „meghatározza az egész emberi megismerés határait és kontúrjait”. E gondolataiból következően Herder a német nyelvet is abból a szempontból kívánja vizsgálni, mennyiben megfelelő eszköze a németek gondolkodásának, hogyan hat irodalmuk formájára, jellegére, nemzeti specifikumára stb.

A gondolkodás és a nyelv elsődlegességének egyoldalú tételeivel szemben a klasszikus német filozófia tanítására, mindenekelőtt Kantra (de részben Hegelre is) támaszkodó Humboldt nyelvszemlélete kimagasló szintézist jelent, ezen belül a nyelv és gondolkodás összefüggésének mély dialektikus megértését.

Humboldtot elsősorban a kanti filozófia transzcendentalitás-elve ragadta meg. Ez utóbbi szerint minden, amit tapasztalunk, két összetevőből áll: abból, ami az önmagában vett dologból származik (ún. a posteriori), és magának a tapasztalásnak a szerkezetéből (a priori). Így például Kant szerint nem a dolgok maguk vannak térben és időben, hanem a mi szemléletünk képtelen másként látni őket, lévén tér és idő az emberi érzékelés eleve adott rendező formái. Az önmagukban létező dolgokkal mint olyanokkal így nem is tudhatunk találkozni, szemléletünk tárgyait magunk konstituáljuk. A transzcendentalitás tehát lényegében azt jelenti, hogy tapasztalatunk, ahogyan az számunkra adódik, tapasztalásunk eleve adott szerkezete révén alakul és rendeződik el. Mármost a kanti gondolatokból kiinduló Humboldt számára ez a szellem számára eleve adott, a priori rendező elv és mechanizmus maga a nyelv.

Humboldt főművéből, kawi nyelvtanának hatalmas bevezetőjéből („Az emberi nyelvek felépítésének különbözőségéről, s ennek hatásáról az emberi nem szellemi fejlődésére”, 1836) gyakran idézik a következő sorokat: „…minden nyelvben egy sajátos világlátás rejlik. Miként az egyes hang a tárgy és az ember közé lép, úgy lép az egész nyelv az ember és a belsőleg és külsőleg rá ható természet közé. Az ember hangok világával veszi körül magát, hogy a tárgyak világát magába fogadja és feldolgozza. (…) Az ember a tárgyakkal (…) úgyszólván kizárólag úgy él, ahogyan a nyelv tárja elébe őket. Ugyanazon aktus által, amelynek segítségével a nyelvet magából kiszövi, bele is szövi magát abba, s minden nyelv a nép köré, amelyhez tartozik, egy kört rajzol, amelyből csak annyiban lehetséges kilépni, amennyiben az ember azonnal egy másik körbe lép.” Hogy az idézett gondolatot megértsük, tudnunk kell, hogyan látja Humboldt fogalom, szó és tárgy viszonyát. Induljunk ki abból a leegyszerűsítésből, hogy adva van egy valóságos tárgy, és ennek képzete tudatunkban. Mennyiben változik meg a tárgyról alkotott képzetünk, ha ezt a tárgyat egy szóval megnevezik előttünk? Mindenesetre annyiban azonnal, hogy a tárgyról érkező benyomások kiegészülnek az elhangzott szó (mint ugyancsak tárgy, hiszen akusztikai jelenség) benyomásával, plusz annak a tudatával, hogy a szó és a tárgy összefügg. „A hang nem szorít ki egyetlenegyet sem a benyomások közül, melyeket a tárgyak a külső és belső érzékekben kiváltani képesek, hanem a hordozójuk lesz – írja Humboldt –, és a maga individuális, a tárgyéval összefüggő minőségében egy új jelölő benyomást illeszt hozzájuk.” A gondolkodás, a szellem tárgya ily módon nem egyszerűen a tárgy, hanem a tárgy mint a szó által jelölt valami, a fogalmilag megragadott tárgy. Kantnak azt a felfogását, hogy az ember a tárgyakat, melyeket érzékel, voltaképpen maga konstituálja, Humboldt tehát mintegy kiegészíti azzal, hogy az ember a maga tárgyait éppen azért tekintheti sajátosan emberi módon, mert megnevezi őket, mert a szó hozzáad valamit ezekhez a tárgyakhoz, ami nem belőlük mint az embertől független létezőkből származik. Az embertől függetlenül létező tárgy és az emberi szellem által megragadott tárgy így Humboldt számára sem azonos dolgok, de az utóbbi nem más, mint az előbbi, hanem ugyanaz az objektum, de fogalmilag megragadva. És ez kizárólag a nyelvnek köszönhetően van így. Humboldt azon tétele tehát, mely szerint az ember a tárgyakkal úgyszólván kizárólag úgy él, ahogyan a nyelv tárja elébe őket, nem azt mondja, hogy a nyelv megakadályozza az embert a tárgyak „objektív” megismerésében, hanem, hogy az ember a tárgyat éppen nyelve segítségével képes fogalmilag megragadni.

A nyelv ily módon valamiféle objektív létező, amely a tárgyi világ és az ember közé lép. De mi magyarázza a létét? Honnan áll rendelkezésünkre a szó? Humboldt válasza: a tárgy által a lélekben létrehozott képből. Vagyis eredetileg az emberi lélek is a tárgy puszta benyomását tükrözi, pusztán képzet. „Az emberi lélek számára azonban minden külsődleges csak a fogalmak közvetítésével nyer befejezett lényegiséget” – állítja Humboldt. Ahhoz tehát, hogy a lélek fogalmilag ragadhassa meg tárgyát, létre kell hoznia a szót, amely a képzetet fogalommá formálhatja. Humboldt azonban itt egy lépéssel még tovább megy. A szó ugyanis, azáltal, hogy hozzájárul a tárgyak fogalmi megragadásához, nem marad egyszerűen a szellem szubjektív terméke. Amíg ugyanis a képzetek és fogalmak szubjektívek, szavaim közkinccsé válnak, nem egyszerűen az enyéim. Egyszerre igaz az, hogy egy nyelv az őt beszélők szubjektív alkotása, s hogy az egyes beszélővel szemben mégis objektív. Egyszerre igaz, hogy egy nyelv egy egész népet, sőt egy népet az egymást váltó nemzedékek sorában összeköt, s hogy mégis minden időben minden individuumnak alapjaitól kezdve el kell sajátítania, vagyis a maga számára újra kell alkotnia. „A két itt szorgalmazott, egymással ellentétes nézet, miszerint a nyelv a lélek számára idegen és hozzá tartozik, tőle független és függő, valójában összekapcsolódik benne, s lénye sajátosságát képezi” – hangoztatja Humboldt. A nyelv elsajátítása során ennek következtében valami olyannal állunk szemben, ami korlátoz bennünket, de anélkül, hogy az, ami korlátoz, tőlünk idegen lenne. „A nyelv azért tartozik hozzám, mert úgy hozom létre, ahogy létrehozom, s mivel ennek alapja minden emberi nemzedék beszédében és volt beszédében rejlik, amennyiben megszakítás nélküli nyelvi közlekedés lehetett közöttük, így hát maga a nyelv az, ami közben korlátozásoknak vet alá engem. Csakhogy az, ami engem benne korlátoz és megszab, emberi, velem bensőségesen összefüggő természetből került bele, s ezért az idegen csak az én pillanatnyi, nem pedig eredeti, igazi természetem számára idegen.”

A nyelv tehát elengedhetetlen előfeltétele, de egyszersmind a szellemmel objektíve szembelépő kerete is a világ fogalmi megragadásának. Továbblépve azonban különbséget kell tennünk a nyelv és a gondolkodás általában vett viszonya, valamint a gondolkodás és adott konkrét nyelvek viszonya között. Ha az emberi gondolkodás fejlődése általános törvényeket követ vagy kíván követni, akkor nem elég azt leszögezni, hogy a gondolkodásnak általában nyelvi keretre van szüksége, hanem azt is meg kell vizsgálni, vajon az egyes különös nyelvek, vagy legalábbis nyelvi típusok, milyen mértékben felelnek meg a szellemi fejlődés céljainak, milyen „belső nyelvi hajlam” határozza meg őket (milyen jelentősége van tehát azoknak a különböző „köröknek”, melyeket a nyelvek „az emberek köré rajzolnak”). Ezen a ponton illeszkedik Humboldt nyelvtipológiája nyelvfelfogásának egészébe.

Ha Humboldt nyelvtipológiai nézeteit most „A grammatikai formák keletkezéséről és befolyásukról az eszmék fejlődésére” című 1824-ből származó tanulmánya alapján kívánjuk bemutatni, természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez tizenkét évvel a fentebb jellemzett rendszer előtt keletkezett, s ezért a végleges koncepcióval való tüzetes összefüggést nem kérhetjük számon rajta. Humboldtnak ekkori felfogása szerint a gondolkodás, a szellem természeténél fogva arra törekszik, hogy szükségszerűséget és egységet találjon az általa megragadott világ sokféleségében, megtalálja a lényeget a jelenség mögött. Ezt az egységet és szükségszerűséget a szellem azonban csak fokozatosan tudja megragadni, pontosabban, minthogy az alapelv itt is a szellem aktivitása, magából kifejleszteni; s e munkájában érzékletesebb eszközökre van szüksége, mindenekelőtt a nyelvre. A nyelv ebben a felfogásban kétarcú. Szavainak tömege, azaz anyaga a világ átfogó egészét állítja elénk, formája viszont (formán e művében Humboldt a grammatika felépítését érti) a gondolkodás organizmusára vonatkozik. Mármost különböző fokozatban felelhet meg a gondolkodás organizmusának. „A nyelvnek kísérnie kell a gondolatot. Ennek állandó követése közben tehát önmagán belül át kell tudnia térni az egyik elemről a másikra, s mindarra, amihez önmagának szüksége van az összefüggéshez, jelet is kell találnia magában. Különben hézagok támadnak, ahol a nyelv elhagyja a gondolkodást, ahelyett, hogy követné.” A világ formai összefüggéseinek helyes felismeréséhez (illetve önmagából való előteremtéséhez) a szellemnek tehát szüksége van a nyelvre, mint olyan érzékletes eszközre, mely maga is megformált. Az egyes nyelvek azonban különböző mértékben alkalmasak az eszmei fejlődésre, mert megformáltságuk objektíve különböző. „Minél inkább megtalálja tehát a gondolat benne [ti. a nyelvben] azt, amire maga is törekszik, annál bensőségesebben egyesülhet vele.”

A nyelv milyen megformáltsága esetén találja meg a gondolat benne azt a formát, melyre maga is törekszik? Humboldt arra a következtetésre jut, hogy csak az igazi grammatikai formák segítik hozzá a szellemet a formális mint tisztán forma megragadásához. Valódi grammatikai formáknak pedig egyedül a tárgyakat jelölő szavak modifikációi bizonyulnak. Humboldt tehát – a két Schlegelhez hasonlóan – maga is azon a véleményen van, hogy a flektáló nyelvek kitüntetettek a világ nyelvei között; látnunk kell azonban, hogy ami az elődöknél még nagyrészt romantikus elfogultság eredménye volt, azt Humboldt tudományosan véli megalapozni, egyébként pedig módszertani elvvé teszi az elfogulatlanságot. (Előadása elején külön is kitér arra, hogy minden nyelvet a saját belső összefüggéseiben kell megérteni, nem alkalmazhatjuk rájuk minden további nélkül a más nyelvekben feltárt kategóriákat.) Sokszor idézett hellyé vált később a tanulmánynak a grammatikai formák keletkezésére vonatkozó összefoglalása, mely először ábrázolta a nyelvtani kategóriák kifejezéseinek különböző eszközeit történeti egymásutánban, megalapozván ezzel azt a gondolatot, hogy a különböző nyelvtípusok egymásból fejlődtek ki, fokozatos bonyolódás útján. Ebben a koncepcióban nincs hely valamiféle már eredetileg is flektálónak született tökéletes ősnyelv számára. „Milyen téves lenne azt állítani – mondja –, hogy hozzáillesztés feltételezése ott, ahol már nem mutatható ki, üres és tarthatatlan hipotézis. Az igazi és eredeti hajlítás minden nyelvben ritka jelenség.” Amiben tehát a nyelvek különbözhettek, az mindenekelőtt nem eredeti állapotuk, hanem a nép szellemi individualitása, az a gyorsaság és határozottság, mely a flexiókra való áttérésben mutatkozik meg.

Ha meghatározott típusú grammatikai megformáltság, nevezetesen a tárgyakat jelölő szavak flektáló jellegű módosítása a legalkalmasabb forma a szellemi fejlődés számára, akkor egy nyelv nyilvánvalóan kétféleképpen lehet kevésbé alkalmas a gondolkodás fejlesztésére: ha formátlan, vagy ha formája túlságosan is bonyolult. Az előbbi esetben a grammatikai formát külsődlegesen odaillesztett tárgyi jelentésű szavak jelölik, s a tulajdonképpeni kapcsolatot a szellemnek még oda kell gondolnia. (Humboldt itt némileg ellentmondásba kerül azzal az alaptételével, hogy a szellem elsősorban a nyelvi forma segítségével ismerheti fel a formális momentumot – itt a szellemnek eszerint állandóan valami olyasmit kell felismernie és odagondolnia, amit saját nyelvében nem ismerhetett fel.) Túlformáltság esetén viszont, ha minden egyes szóalak megformálásához egy sor lényegtelen mellékjelentést is figyelembe kell venni (az abiponok nyelvében – hozza a szerző az elrettentő példát – az egyes szám harmadik személyű névmás eltérő aszerint, hogy az embert jelen- vagy távollevőnek, állónak, ülőnek, fekvőnek vagy körben járónak gondolják), akkor ez a szellem számára állandóan fölösleges megterhelést jelent, s gátolja a lényegi formális összefüggések felismerését. (Ez utóbbi nyelvek részben egy új, Humboldt felfedezte nyelvtípus, az inkorporáló vagy bekebelező nyelvek képviselői. E nyelvekre a mondat és a szó határainak elmosódása jellemző, a mondatértékű tartalmat egy komplex szóba sűrítve fejezik ki.)

Humboldt egyébként nem tagadja, hogy időnként olyan népek is magas rendű kultúrát alakíthattak ki, melyeknek nyelve kevéssé segíti elő a szellemnek a formális és az anyagi momentumok elkülönítését, s így dialektikus összefüggésük belátását (ilyen például a kínai). Ám a nehézség, attól, hogy legyőzik, még nem lesz kisebb – fejtegeti.

Humboldt tanulmányának ismertetését egy nagy tanulság levonásával zárhatjuk. A kelleténél kevésbé vagy túlságosan is megformált nyelvek koncepciója ugyanis minden megalapozó okfejtés ellenére arról tanúskodik, hogy Humboldtnak pontos előzetes elképzelése volt arról, melyek azok a formális momentumok, melyeket egy nyelvnek ki kell fejeznie, s ezeket nemigen vehette máshonnan, mint éppen a flektáló nyelvekből. Ha az a feltétlenül és kizárólag kifejezendő nyelvi forma, amit a flektáló nyelvek mutatnak fel, akkor persze nem csoda, hogy ezen ideálnak éppen a flektáló nyelvek felelnek meg leginkább. A petitio principii, a bizonyítandónak előzetes – bár nem szándékos – feltételezése olyan általános logikai hibája a flektáló nyelvek kitüntetettségét hirdető XIX. századi nyelvtipológiának, melytől még ez a nagy tudós sem tudott szabadulni.

 

Schleicher

Humboldt dialektikus nyelvelmélete a benne érvényesülő sokféle filozófiai és nyelvészeti hatás ellenére egyértelműen önálló koncepciónak tekinthető. A nyelvtipológia klasszikusai közé számítható két másik tudós, Schleicher és Steinthal azonban tudatosan arra törekedett, hogy a nyelvről és a nyelvtípusokról alkotott elképzelését a hegeli rendszer kereteiben fejtse ki. Hegel részleteiben itt nem jellemezhető grandiózus filozófiai építményének alapelve a fejlődés mint dialektikus előrehaladás megragadása. A dialektika meghatározó szemléleti eleme a tagadás tagadásának elve. Eszerint – ellentétben a formális logika hagyományos felfogásával – ha egy létező dolog, fogalom, elv stb. tagadását még egyszer tagadjuk, nem az eredetihez jutunk vissza (mint például a matematikában, ahol egy mennyiséget mínusz eggyel kétszer egymás után beszorozva ismét az eredeti mennyiséget kapjuk), hanem egy magasabb rendű momentumhoz. Hegel koncepciójában a világfolyamat elején az abszolút szellem és annak önkibontakoztatási szándéka és folyamata (más megközelítésben a logika) áll, tehát valami tisztán szellemi. Ennek a folyamat egy pontján fellépő tagadása az abszolút nem-szellemiség, azaz az anyag (a természet, illetve természetfilozófia). Ha most bekövetkezik ez utóbbinak a tagadása is, akkor előáll a szellemi és az anyagi egysége, lényegében az ember, saját történelmével, társadalmával, intézményeivel, művészetével, vallásával, filozófiájával (a hegeli rendszerben ez a folyamat a szellemfilozófia nevet viseli). Az első momentum tehát a tézis, az ennek a tagadásával előálló második az antitézis, végül a tagadás tagadása a szintézis. A szintézis nem azonos a tézissel, hanem annak – mintegy egy felfelé haladó spirális mentén – magasabb rendű megvalósulása. Ez a dialektikus hármasság a fejlődés elve és motorja.

August Schleicher, a különben indogermanisztikai kutatásairól, s különösen az indogermán alapnyelv rekonstruálására irányuló kísérletéről (meg a családfa-elmélet kidolgozásáról) ismert kiemelkedő nyelvtudós „Az összehasonlító nyelvtörténethez” (1848) és „Európa nyelvei” (1850) című művében a nyelvtipológia területén is a maga nemében szellemes kísérletet tett egy meglehetősen ellentmondásos feladat végrehajtására: egy koncepcióban kívánta egyesíteni Humboldt felfogását a különböző nyelvtípusok egymásból való kifejlődéséről azzal az ógrammatikus meggyőződéssel, hogy a nyelvek nyomon követhető története nem egyéb, mint romlás. A paradox célkitűzés megoldása sem kevésbé az. Schleicher a nyelvek történetét egy éles vágással két részre osztja: egy felfelé ívelő „történelem előtti” és egy lefelé vivő, hanyatló ágra. A kor gondolkodására általánosan is jellemző volt természet és történelem merev szembeállítása, Schleicher azonban e koncepciójához még nagyobb segítséget vélt felfedezni Hegel filozófiájában. Így a humboldti és schlegeli–boppi koncepciót még Hegel tanaival is közös nevezőre hozta. Mint utaltunk rá, Hegel, rendszerének harmadik nagy részében, a szellemfilozófiában, mindenekelőtt azt ábrázolja, hogyan bontakozik ki az ember (s benne a szellem) a természetből. Schleicher számára az igazi fordulópont a népek belépése a történelembe. Amíg a szellem át nem megy a történelembe, addig lakhelye, Schleicher szerint, a nyelv. A szellem a nyelvben és a nyelvből dolgozza ki magát történelemmé, s eme munkája során hozza létre és fejleszti ki anyagi burkát, a nyelvet. Nem csoda hát, hogy a nyelvek történetének a történelem előtti periódus a felfelé ívelő ága.

A világ nyelveinek rendszerezését a hegeli triász (tézis–antitézis–szintézis) segítségével végzi el Schleicher. Minthogy bármely gondolkozási művelet nem egyéb, mint meghatározott képzetek, illetve fogalmak meghatározott viszonyba állítása, a nyelvnek, a gondolkodás anyagi burkának kétféle dolgot kell kifejeznie: jelentést (a gondolat tárgyait) és viszonyt. Harmadik féle elem a nyelvben nincs, és nem is képzelhető – mondja a szerző. A nyelv lényege azon a módozaton alapszik, ahogyan jelentés és viszony kifejezést nyer benne, e kettő együtt teszi ki ugyanis a nyelv alapelemét, a szót. Mármost jelentés és viszony hangbeli kifejezését illetően a világ nyelveiben háromféle fokozat különböztethető meg. A legalsó fokot azok a nyelvek képviselik, melyekben csak a jelentést fejezik ki, maga a viszony hangbelileg (ma így mondanánk: morfológiailag) nem fejeződik ki bennük, csak hangsúly, gesztusok stb. által. Ezek az egyszótagos nyelvek. „A szó itt még egyáltalán nem tagolt, még megkülönböztetés nélküli szigorú egység.” A második típusban, az agglutinatív nyelvekben a viszony, az elsővel ellentétben, hangbeli kifejezést nyer azáltal, hogy egyes korábbi jelentéshangok (értsd: tövek) más jelentéshangokhoz kapcsolt viszonyhangokká (értsd: affixumokká) lesznek. Ezekben a nyelvekben a szó részekre tagolódik, de ezek a részek nem olvadnak össze egy szilárd egésszé, hanem a szó tulajdonképpen több szó kapcsolata marad. Végül a legfejlettebb osztály, a flektá1ó nyelveké következik (melyeknek legfőbb jellegzetességét Schleicher is a tőhajlításban, a belső flexióban látja). A hármas szerkezet világos. Tézis: a szó egység, de a viszony jelöletlen. Antitézis: a viszony jelölt, de a szó nem egység. Szintézis: a szó megint egység, és a viszony is jelölt. „Ez a fok a legmagasabb, ez hű képét adja a lelki folyamatnak, a gondolkozásnak, amelyben a jelentés és viszony bensőségesen áthatja egymást.” A képzett hegeliánus Schleicher azonban tudja, hogy egy rendszer belső tagozódását csak annyiban lehet lényeginek tekinteni, amennyiben logikai szerkezete a történeti egymásutánnak felel meg. Hogyan képviselheti az egyszótagú–agglutináló–flektáló sor egyben a történeti egymásutániságot is? Itt válik fontossá az a tézis, hogy a nyelvek nem önfejlődésüknek, hanem a bennük munkáló szellemnek köszönhetik előrehaladásukat. „Ugyanaz a szellem, amely később a maga történeti szabadságában a nemzetiséget hozta létre, hozta létre korábban a nyelvet, azáltal, hogy odaadta magát a hangnak. (…) Ami az ember előtti periódus földgolyónk történetében, az a történelem előtti periódus az ember történetében. (…) Az előbbiben a szellem a természetben volt kötve, az utóbbiban a hangban, ezért ott a természet birodalmának létrehozása, itt meg a hangok birodalmáé. (…) Mióta az emberi szellem (…) magához tért a történelemben, azóta termékenységének vége szakadt konkrét képének, a nyelvnek létrehozása terén.” A szellem azonban fejlődésüknek különböző pontjain hagyhatja el a nyelveket. Azok a nyelvek, melyeket igen korán elhagyott, egyszótagú állapotban léptek be a történelembe, azok, melyekben legtovább fejlődött, flektálókként. A flektáló nyelvek, belőlük ma is kielemezhetően, agglutináló, végül is pedig (mint az agglutináló nyelvek is kivétel nélkül) egyszótagú nyelvi állapotból jöttek létre. Így az a sor, amely ma a nyelvek három említett típusaként áll előttünk, történetileg is ugyanolyan sorrendben követi egymást.

A nyelvek tehát, fejlődésüknek azon pontján, ahol a szellem – kidolgozván magát bennük és belőlük – megszabadult tőlük, megrekednek, s ettől kezdve éppúgy holt, fejlődésképtelen tárgyak, mint a levedlett kígyóbőr. Itt következik sorsuk leszálló ága. Történelem és nyelvalkotás egymást felváltó tevékenysége az emberi szellemnek – mondja Schleicher –, a történelmi periódus a nyelv hanyatlásának története. A nyelv a szellem számára a történelmi periódusban holt eszköz, amely annál inkább kopik, minél erőteljesebb használatnak van kitéve. A történelem és a nyelvtörténet így fordított viszonyban áll egymással: azok a népek, amelyeknek gazdag, mozgalmas történelmük volt, sokat elveszítettek nyelvük tökéletességéből, míg például az olyan minden történelmi mozgástól mentesen maradt gyarmaton, mint Izland, a nyelv formagazdagság tekintetében szinte változatlan maradt. Schleicher itt számunkra már ismerős, időnként feltűnően Adam Smithre emlékeztető példákon mutatja be azt a „lesüllyedési folyamatot”, ahogyan az indoeurópai nyelvek a modern kultúrnépeknél analitikussá váltak.

Érdekes gondolatot pendít meg Schleicher azzal kapcsolatban, vajon nem történhetett-e meg korábban is a flektáló nyelvek effajta lesüllyedése, nem tételezhető-e fel, hogy a meglevő egyszótagú és agglutinációs nyelvek korábbi flektáló nyelvek maradványai? Előbbi koncepciója alapján azonban hamar nemmel válaszol, hiszen az ezeket beszélő népek aligha hagyhattak maguk mögött olyan nagy történelmi mozgást, amely egy ilyen fokú romlást megmagyarázhatna – és különben is, hol vannak e múlt nyomai? Hogyan tűnhetett volna el nyomtalanul e népek irodalma? (Schleicher gondolata így egyelőre elvész a mögöttes koncepció miatt, de még ebben az évszázadban több egyszótagú nyelvről is kiderítik, hogy korábban más típust képviselt.)

Schleicher a nyelv történelem előtti fejlődésének és történelmi hanyatlásának elméletével nagy hatást tett kortársaira, többek között a magyar Riedl Szendére is, és kétségtelenül különleges – bár már a következő nyelvésznemzedék számára is elfogadhatatlan – koncepciójával akkor is a XIX. századi nyelvtipológia jelentősebb figurái közé tartozott volna, ha semmi mást nem tesz e területen. Azonban hogy, milyen alkotó fantáziájú és becsületes gondolkodású tudós volt, azon a fejlődésen is lemérhető, amelyről szűk tíz év múlva, 1859-ben megjelentetett „A nyelv morfológiájáról” című könyve tanúskodik. A kortársak ezt a művét elsősorban úgy tartották számon, mint egy új, világosan kezelhető morfológiai jelölésmód, egy korábban nem alkalmazott szimbolikus nyelvleírási apparátus bevezetését – és valóban, a XX. századból visszatekintve, csodálkozva fedezhetjük fel Schleicherben a strukturalizmus egyik korai előfutárát. Meglepő az a széles körű nyelvi ismeretanyag is, mely e rövid monográfiában lehetővé tette Schleicher számára a nyelvek minden korábbinál teljesebb osztályozását. A munka legnagyobb érdeme azonban talán az a világos és higgadt koncepció, melyet a dolgozat „Kiegészítés”-ében olvashatunk. Schleicher itt egyértelműen túllép az ógrammatikusok és saját maga korábbi elképzelésein, és tisztán nyelvtani szempontok szerint értékeli a nyelvek morfológiai osztályozását – elkülönítve a genealógiai nyelvvizsgálattól, és végképp mentesen a hegeliánus vagy romantikus prekoncepcióktól. (Hogy ez a XX. század felé mutató megközelítés az előnyök mellett magában rejti a pozitivisztikus szemléletmód hátrányait is, az itt még mellékes kérdés.)

Tanulmányának tárgyát, a morfológiát, azaz a szóalakok tanát Schleicher a következőképpen különíti és helyezi el a nyelvtudományban. A nyelv minden szava úgy, ahogyan mint a mondat eleme megjelenik, három különböző módon vizsgálható. Tekintettel lehetünk a hanganyagára, a formájára és a funkciójára. Az elsővel a fonetika, a harmadikkal a funkciók (jelentések és viszonyok) tana foglalkozik; a szó formája a morfológia tárgya. E három diszciplína a mondattannal kiegészítve alkotja a nyelvtan egészét. A nyelvtan e négy része természetesen csak tudományos absztrakció – teszi hozzá Schleicher –, a valóságos nyelvben mondat és szó, funkció, forma és hang a legszorosabban összefügg. Ha a nyelvet egészében és általánosságában vizsgáljuk, kapjuk az általános nyelvtant, ha viszont egy nyelvet vagy nyelvtörzset tekintünk, ennek eredménye ennek speciális grammatikája. Továbbá a nyelvtannak és minden egyes részének tárgya lehet a nyelv függetlenül azoktól a változásoktól, melyeknek élete folyamán alá van vetvemondja Schleicher, ezzel kis híján eljutva Saussure szinkrónia fogalmához. Az a kevés, ami ehhez hiányzik, annak a kimondása, hogy az ilyen vizsgálat a nyelv fejlődésének bármely időpontjára nézve jogosult. Schleicher szerint „a kezelésnek ez a módja rendszerint a nyelv életének azon (adott vagy feltárt) korszakára vonatkozik, melyben a nyelv legmagasabb kifejlettségét mutatja”. A mondat második felében visszacseng még a korábbi hegeliánus koncepció, éppúgy, mint a történeti nyelvtan meghatározásában, amely a szerző szerint a nyelv életével („fejlődésével, romlásával”) foglalkozik.

Az általános morfológia egyidejűleg a nyelvek osztályokra való tagolását is adja – folytatja Schleicher. Az így nyert felosztás morfológiai és nem több; más szempont más osztályokhoz vezetne. E gondolatával Schleicher végképp lemondott a nyelvek történeti fejlődésének és a morfológiai típusoknak összekapcsolásáról. Le is vonja a nyilvánvaló következtetést: a nyelvek rokonsága nincs szükségszerűen összekötve morfológiai egyezésükkel, a morfológia tehát nem szolgálhat a rokonság bizonyítékául. E gondolatot a XX. századi nyelvtipológusok később alapelvnek tekintették.

 

Steinthal

A XIX. századi nyelvtipológia klasszikusainak sorában harmadikként ismerkedjünk most meg – amennyire ebben a keretben lehetséges – a nyelvfilozófus és általános nyelvész Heymann Steinthal ide vonatkozó nézeteivel. Ehhez ismét vissza kell lépnünk az 1850-es évhez, s egyszersmind Hegelhez. Ugyanis senki olyan nyíltan nem propagálta a nyelvtipológia hegeli megalapozásának szükségességét, mint éppen Steinthal „A nyelvek osztályozásának a nyelveszme fejlődéseként való bemutatása” című könyvében. Minden korábbi filozófia, s következésképpen minden korábbi nyelvelmélet dualista volt – hirdeti Steinthal –, azaz így vagy úgy egy olyan világképből indult ki, melyben két, egymástól élesen különböző természetű létezőt: egy anyagi és egy szellemi szubsztanciát tartott számon. A szubsztancia azonban mozdulatlan, fejlődésképtelen dolog, ezzel a fogalommal a világot legfeljebb leírni lehet, de mozgásában, lényegi erőiben megragadni nem. Hegel tudta csak felismerni, hogy anyagi és szellemi nem egymással mereven szembenálló ellentétek, hanem lényegük közös, s ez a lényeg az öntudat. (Hegel szerint a természet lényege végső soron ugyanaz, mint az emberé: mindkettő az önmagát kibontakoztató abszolút szellem öntudatra ébredésének egy-egy fokozatát képviseli.) Azzal – mondja Steinthal –, hogy Hegel a szubsztanciát így feloldotta a szubjektumban (az öntudatban), elvégezte mindenfajta dualizmus kritikáját, s olyan alapelvet adott az egész filozófia, s benne a nyelvelmélet számára, melyet csak következetesen végig kell vinni, és alkalmazni a speciális területre. Ez az alapelv, mint láttuk, az eszme vagy öntudat; speciálisan a nyelvtudomány számára tehát a nyelveszme. A nyelvek osztályozását tehát úgy kell bemutatnunk, mint ami híven tükrözi a nyelveszme fejlődését.

 Hogyan kapcsolódik a nyelv az öntudathoz? A nyelv maga az öntudat a szemlélet szintjén – mondja Steinthal. Próbáljuk meg értelmezni ezt a gondolatot. A szemlélet mindig egyes tárgyakra irányul (mondjuk, egyes fákra), szüksége van tehát egy eszközre, hogy azt, amit egyébként mindig egyesével lát, általánosságában is megragadhassa. Erre szolgál a nyelv. A fa szó éppen ezt a közöset fejezi ki, de továbbra is a szemlélet, a képalkotás szintjén, mint szó ugyanis nyilvánvalóan nem azonos a fa fogalmával. (A fogalom olyan absztrakció, amely már saját meghatározását is tartalmazza. A fa szó ismerete még nem tételezi fel annak tudását, hogy a fa egy speciális növényfajta stb., egyszerűen ösztönösen ragadja meg azt a szembetűnő közöset, melyet a különböző fák szemléletében felfedezett.) Tehát a nyelv: öntudat a szemlélet szintjén – szemben az eszmék és fogalom szintjén vett öntudattal, azaz a tudománnyal, és az elvontabb képzetek szintjén vett öntudattal, a művészettel, a vallással és az erkölccsel. Mondhatjuk, hogy a nyelvet a szellem azért teremti meg, hogy a világot a szemlélet szintjén is képes legyen általánosságában megragadni. A világban a szellem azonban voltaképpen önmagát szemléli (önmaga máslétét). A nyelv tehát a szellem önszemlélete, vagy ahogyan Steinthal definiálja, „a szellem arra irányuló tevékenysége, hogy önmagát egy önmaga által alkotott általános szemléletben állítsa önmaga elé”.

Minthogy a nyelv így a képzetalkotás színtere, a képzetalkotás pedig pszichikus folyamat, maga a nyelv is bevonódik a lélektan szférájába. A nyelv azonban nem egyszerűen az individuum pszichikumába tartozik, hanem egy egész nép szellemének öntudatát és világlátását képviseli. (Steinthalt gondolatai nem sokkal később egy új pszichológiai tudomány, a „néplélektan” megalapozására vezették, mely később Wilhelm Wundt rendszerében nyerte el legszélesebb kifejtését.)

Tekintve, hogy a beszélés a szellem szubjektív visszaható tevékenysége önmagára, a nyelv formája meghatározó a nép egyes individuumainak ösztönös öntudatára nézve; ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy egy nyelv megformált-e, és milyen mértékben az. Egy nép nyelve annyiban és oly módon megformált – mondja Steinthal –, amennyire és ahogyan a nép megformált módon képzeli el a szemléleteit. Ha a nyelvek grammatikai formáik képzésekor különböző eszközökhöz folyamodnak, ez azért van, mert különböznek azok a célok is, amelyekre ezeket az eszközöket a nép szelleme fel akarja használni. A nyelvek különbségeit ily módon a népek szellemének különbségei alapozzák meg.

Ismét megérkeztünk tehát a grammatikai megformáltság, igazi nyelvtani forma stb. már többször látott fogalmához. Bármily kacskaringós úton jutott is el ide Steinthal – ettől kezdve gondolatmenete a szokásos vágányon halad. A nyelvalkotó szellemet vagy a néptudatot, amennyiben az nyelvteremtő, Humboldt „belső nyelvi hajlam” fogalmával azonosítja, e belső nyelvi hajlam nyilatkozik meg szerinte a belső nyelvi formában. Ez utóbbi pedig a nyelvek felosztásának lényegi kritériuma. A formáknak ez a belső képzési módja hozza létre a külső formát (a hangformát). E nyelvi formákon kívül magának a nyelvben kifejezendő gondolati tartalomnak is megvan a maga gondolati formája. A kérdés most az mennyiben sikerül a különös népszellemnek gondolattartalmának formáját elképzelnie, azaz mennyire tudja forma és tartalom ellentétes természetét és kölcsönös viszonyát nyelvében megragadni. A spekulatív gondolatmenettől eltekintve tehát tulajdonképpen ugyanazt látjuk „tartalom” és „forma” elnevezéssel szembeállítva, amit Schleicher „jelentésnek” és „viszonynak”, Bopp „gyöknek” és „nyelvtani eszköznek” stb. nevezett. Nem csoda, hogy Steinthal éppúgy az izolálás, agglutinálás és flexió hármasságához jut el, mint kortársai és elődei, legfeljebb ő ezeket „különböző pszichológiai ösztönzők különböző hatásaként”, „az önelképzelés különböző módjainak különböző megnyilvánulásaként” tartja számon. Eközben meglehetősen szélsőségesen nyilatkozik az igazi (értsd flexiós) formákat nem ismerő nyelvekről, melyek törekednek ugyan a gondolati anyagon közelebbi meghatározásokat kifejezni, de „melléfognak”, mert a grammatikai kategóriák helyett mindenféle pótlékokat használnak. (Hogy mi grammatikai kategória és mi nem, arról ugyanazt mondhatjuk, mint amit Humboldtnál megjegyeztünk a hibás logikai körről.) Előfordulhat persze, hogy az agglutináló nyelvekben is felébred a formaösztön, s az egymás mellé tett hangelemeket egy hangegységgé vonják össze, miáltal a flexió látszata jön létre. Az ilyen módon fejlett nyelv visszahat a belső nyelvi hajlamra is, s azt is magasabb szintre emeli (arra kényszeríti, „hogy formatevékenységében lemondjon a durva materiális támasztékokról”). Ily módon flexió időnként nem flexiós nyelvekben is előfordulhat, de attól azok még nem válnak valódi formanyelvvé. A két megkülönböztetés (izolálás – agglutinálás – flektálás, illetve formanyelvek és formátlan nyelvek) még továbbiakkal is kibővül, úgymint ige és névszó megkülönböztetése illetve meg nem különböztetése, tökéletlen és tökéletes külső forma stb. Mindennek eredményeképpen Steinthal megteremti az első többszempontú rendszerezést a nyelvtipológia történetében, melyet bonyolult táblázatban ábrázol. „A nyelveknek a nyelveszme fejlődéseként bemutatott rendszeréről” már a kortárs Pott is úgy nyilatkozott, hogy az „túlságosan körmönfont és mesterkélt, hogysem használható lenne”. Steinthal itt először is különbséget tesz egyrészről anyagot és formát elegyítő illetve elkülönítő, másrészről formanyelvek illetve formátlan nyelvek között, s a két felosztás nem esik egybe. A táblázat tanúsága szerint ugyanis az anyagot és formát elkülönítő nyelvek közül egyesek a névszót és igét mégsem különböztetik meg, s így ezek nem is formanyelvek. A két egymást keresztező felosztást azután még egy harmadik is dimenzionálja, mely tökéletlen, illetve tökéletes külső formájú nyelveket különböztet meg. Mint kiderül, a kategóriák nélküli nyelvek külső formája is tökéletlen, a többi nyelvé viszont – beleértve tehát a formátlan nyelvek többségét is! – tökéletes. A részletesebb alcsoportosításba bele sem kell mennünk, elég, ha megemlítjük, hogy nehezen értelmezhető módon a kínai nyelv végül is a hetedik alosztályba kerül az első alosztálybeli hátsó-indiai nyelvekkel szemben. Steinthal magyarázatai a rendszert csak annyiban világítják meg, hogy kiderül, hogyan is olvasható ki a táblázatból a nyelveszme fejlődése. Eszerint az ábrázolt tizenhárom osztály közül az első hat „összevegyíti az anyagot és a formát”, mivel a formát az anyagi elemeken keresztül jelöli. A 7., 8. és 9. osztály (melléhelyező – ez lenne a kínai –, bekebelező és poliszintétikus nyelvek) mentesek ettől az összekeveréstől, de csak anyagi elemeik lévén, a formát csak szórenddel vagy bekebelezéssel fejezik ki. A négy utolsó osztálynak végül külön anyagi és formai alkotórészei vannak, s egyedül ezeknek vannak igazi formái. A 6., az uráli v. finn törzzsel bezárólag találhatók azok a népek (többek között tehát a magyar), melyeknek nem lehet magasabb világtörténelmi jelentőséget tulajdonítani. A kínai nyelv elválasztja a beszéd anyagát és formáját, s ez a világtörténelmi népekhez közelíti. Így léphetünk egyre feljebb, mígnem elérkezünk a szanszkrit nyelvekhez, „a legmagasabb fokon organizáltakhoz”, „a nyelvek kertjének rózsáihoz”. A nyelvszellem természetesen itt ér el fejlődésének csúcsára.

Steinthal tíz évvel később – a bírálatok nyomán – átdolgozta a rendszert, s „A nyelvi felépítés legfőbb típusainak jellemzése” című könyvében már jóval, egyszerűbb formában szerepelteti. A táblázathoz fűzött magyarázat azonban szinte szó szerint a régi maradt.

Azt az ellentmondást, amely Steinthal nyelvtipológiai nézeteinek magas színvonalú filozófiai megalapozottsága és nyelvosztályozási rendszerének zavaros, előítéletektől hemzsegő és végül sovány eredménye között feszüI, tipikusnak tekinthetjük a XIX. századi nyelvtipológiában. Steinthal mindenképpen ezen elméletek klasszikusai közé tartozik, mert önálló osztályozási sémát épített fel, és e klasszifikációt átfogó nyelvfilozófiai rendszerbe helyezte. De hogy rendszere mennyire ellentmondásos volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sem a Schlegelen, Boppon, Grimmen, sőt Humboldton nevelkedett nyelvésznemzedék, sem, később, az újgrammatikusok nem fogadták el, az „agglutinativisták” részéről pedig, akikről a későbbiekben lesz szó, éppenséggel állandó támadásoknak volt kitéve.

(Havas Ferenc)