ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

A klasszikus nyelvtipológia története I.

nyomtatható változat

A tudományos nyelvhasonlítás első lépései

A nyelvek tudományos igényű összehasonlítása az újkorban vette kezdetét. A polgárosodás véget vetett a középkor „szent nyelvei”, a latin, a görög és a héber kizárólagos vizsgálatának, a XV. századtól a nyelvi érdeklődés kiterjedt a „vulgáris” avagy „vernakuláris”, azaz a népesség által ténylegesen használt, leendő nemzeti nyelvek tanulmányozására. A polgárságnak ugyanis írásra volt szüksége, a csak hosszú képzéssel elsajátítható, s napi tevékenységéhez alig alkalmazható latin pedig nem felelt meg erre a célra. A beszélt nyelveket azonban először is „szabályozni” kellett, vagyis meg kellett írni nyelvtanukat, hogy taníthatók legyenek. E törekvésből bontakozott ki a nyelvek azon univerzalisztikus szemlélete, melynek egyik csúcsteljesítménye az 1660-as Port-Royal-Grammatika („Általános és racionális nyelvtan”). A nyelvészeti látókör szélesedésének volt azonban egy másik, nem kevésbé jellegzetesen polgári alapja is: a XVI–XVIII. század földrajzi felfedezései, a gyarmatosítás megélénkülése. Ezeknek sorában döntő jelentőségűvé vált az angoloknak és a franciáknak a XVII–XVIII. században Indiáért folytatott versenyfutása, mely végül is az angolok győzelmét hozta. A gyarmati adminisztráció közvetlen igazgatási szükségletei elengedhetetlenné tették az őslakók társadalmának és kultúrájának vizsgálatát. Ezzel összefüggésben került sor az (egyes tudósításokban ugyan már korábban is említett, de most jelentőségében is felfedezett) szanszkrit (óind) nyelv görög–latin (valamint érintőlegesen gót, kelta és perzsa) rokonságának felfedezésére, mégpedig egy eredetileg bírói minőségben Indiába érkezett tudós, William Jones révén. Előadása az Angol Királyi Ázsia Társaság előtt (1786. február 2.) jelentette lényegében az úgynevezett indogermán elmélet megalapozását. Ezen elmélet szerint az európai civilizáció Keletről származott (Jones ugyanis a szanszkritot tartotta az ősnyelvhez legközelebb álló indogermán – mai terminussal indoeurópai – nyelvnek). A XIX. század első felében a szanszkrit szövegek fordításai sorra jelentek meg a főbb európai nyelveken; nagy hatása volt Friedrich Schlegel 1808-ban megjelent „Az indiaiak nyelvéről és bölcsességéről” című könyvének is, mellyel az alábbiakban még találkozunk. Mindezek a felfedezések a XIX. század elejére olyannyira általánossá tették az európai civilizációk keleti származásának elméletét (erre utal a korabeli szentencia is: ex oriente lux – Keletről jön a fény), hogy Hegel történetfilozófiai elvvé emelte, és spekulatíve megkonstruálta a világszellem történelmi útját térben is, Keletről Nyugatra.

 

A történeti-összehasonlító nyelvészet kialakulása

A világ nyelveinek ismerete a gyarmatosítások kezdetével tehát egyre bővült, s a XVIII. század végétől ismerünk olyan szótárakat, melyek a legkülönbözőbb nyelvekből közölnek kisebb szószedeteket, esetenként grammatikai adatokat is. A legismertebb ezek közül Adelung „Mithridates”-e, melyre a nyelvtipológia előzményei során nemsokára visszatérünk. Különböző nyelvek szavainak vagy nyelvtanának egy könyvbe gyűjtése azonban még távolról sem nevezhető összehasonlító nyelvészetnek (történetinek még kevésbé), hiszen itt szó sincs az elemzett nyelvek rokonságának felfedezéséről vagy, különösen, bizonyításáról. Másrészt már a XVI. századtól ismeretesek olyan kezdeményezések a világ nyelveinek rokonság szerinti csoportosítására, ahol a rokonságot nem a nyelvekből elemezték ki, hanem vagy (a kor színvonalán álló) történelmi megfontolásokra alapoztak, vagy valamilyen más nem-nyelvészeti, például filozófiai vagy – egy, különben a korai egyházatyákig vagy akár a Bibliáig is visszavezethető – teológiai koncepcióra, ami persze nem zárja ki, hogy a konstruált rendszerek gyakran helyes megoldásokat is tartalmaztak. A francia humanista Postellus 1538-ban már különböző nyelvek affinitásáról írt könyvet, a század végén pedig a holland Scaliger „Az európaiak nyelvéről” c. művében (1599) 11 nyelvcsoportot állít fel bizonyos szavak rokonsága alapján, e 11 csoport nyelvei szerinte különböző „anyanyelvekre” vezethetők vissza, melyek egymással nem voltak rokonságban. A litván Lithuanus 1615-ben kb. száz szóról állította, hogy rokonok a litvánban és a latin nyelvekben. A horvát Krizaničtól származik a szláv nyelvek első osztályozása (1666). A filozófusok közül különösen Leibnizet foglalkoztatta a nyelvrokonság kérdése, melyet egyébként nem választott el pontosan a népek származásának kérdésétől. Meggyőződése volt, hogy idővel szótárak és grammatikák készülnek a világ összes nyelvéről, s hogy ez lehetővé teszi majd a nyelvek rokonságának és csoportjainak megállapítását. Szükségesnek tartotta a nyelvek régebbi formáinak felderítését is, s talán ő használta először az „ősnyelv” és a „nyelvcsalád” kifejezéseket. Véleménye szerint a görög, latin, a germán és kelta nyelvek közös szótöveinek megléte csak e népek közös eredetével magyarázható, mindannyian a Fekete-tenger partján élt szkítáktól származtak. A világ nyelveit egyébként két csoportra osztotta: arámi (sémi) és jafetikus nyelvekre, az utóbbiakat pedig szkíta (finn, török, mongol és szláv nyelvek) és kelta (európai) nyelvekre. (L. Leibniz: „Újabb vizsgálódások az emberi értelemről” 1705, megj. 1765.) A nagy orosz polihisztor, Lomonoszov „Orosz nyelvtan” (1755) c. művében és más írásaiban. egy sor szláv nyelv – egymás között különböző fokú – rokonságáról beszél, sőt ezek rokonságáról más (később indoeurópainak bizonyult) nyelvekkel, külön kiemelve a balti nyelveket. Bizonyítóeszközül főleg e nyelvek számneveit használta. Más, itt fel nem sorolható nyelvhasonlítási megfigyeléseket tett európai szerzők műveivel egyidejűleg a magyar tudomány is kiemelkedő eredményeket produkált ezen a téren. 1770 végén jelent meg Sajnovics János „Demonstratio, Idioma Ungarorum et Lapporium idem esse” („Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos”) című műve, a finnugor nyelvhasonlítás első jelentős alkotása. Ezt követte 1799-ben Gyarmathi Sámuel „Affinitas Linguae Hungaricae cum Linguis Finnicae Originis Grammatice Demonstrata” („A magyar nyelv és a finn eredetű nyelvek összetartozásának grammatikai bizonyítása”) című könyve, melyben már hét finnugor nyelv összehasonlítására kerül sor. A két magyar tudós műveiben találkozunk már a hangtani hasonlóságok (ha nem is a szabályos hangmegfelelések) és fontosabb alaktani egyezések felvonultatásával, amivel is lényegében megelőzték Boppot és Grimmet a történeti-összehasonlító nyelvészet megalapozásában. A grammatikus és nyelvművelő Révai Miklós pedig – ugyancsak korábban, mint Grimm – először alkalmazott a nyelvi jelenségek magyarázatában történeti módszert, megelőlegezve Bopp azon felfogását is, hogy minden nyelvben minden képzés és ragozás összetétel útján keletkezett. Friedrich Schlegel már említett könyve után keletkezett a dán Rasmus Rask „Kutatások az óészaki nyelv területén, avagy az izlandi nyelv eredete” című írása is, melyben az izlandi és a latin, görög nyelv rokonságát bizonyítja. (Az 1814-ben írott mű csak 1818-ban látott napvilágot.)

Mindannak a figyelembevételével, amit az ex oriente lux elvéről, az európai (értsd indoeurópai) népek múltjának egy egész korszakot lázba hozó kérdéséről mondottunk, érthetővé válik, hogy a fentiek ellenére legalábbis a XIX. században (de gyakran még ma is) Franz Bopp „A szanszkrit nyelv igeragozási rendszeréről, a görög, a latin, a perzsa és a germán nyelvekéivel összehasonlítva” című művének 1816-os megjelenését tekintették a történeti-összehasonlító nyelvtudomány tulajdonképpeni megalapozásának. E könyvvel kezdődik a nagy XIX. századi nyelvészek első nemzedékének, az ún. ógrammatikusoknak a tevékenysége. Bopp két fő feladatot tűzött maga elé: részletesen kikutatni és bizonyítani az indoeurópai nyelvek rokonságát, s megfejteni a flexiók keletkezésének titkát. Fő alkotása, a háromkötetes „Szanszkrit – zend – görög – latin – litván – gót – német összehasonlító nyelvtan” (1833–1852) egész nyelvésznemzedékek számára alapmű maradt. A tövekről szóló fejezet tipológiai szempontból is jelentős részletével alább még találkozunk. Az ógrammatikus nemzedék és a német romantika másik nagy alakjának, Jacob Grimmnek köszönhetjük a történeti nyelvészet megalapozását; „A német nyelv története” (1818) című műve és négykötetes „Német nyelvtan"-a a nyelvtudomány történetének kimagasló alakjává tették. Bopp és Grimm módszerét és eredményeit a század derekán a történeti és összehasonlító nyelvészet oly kiváló képviselői fejlesztették tovább, mint Schleicher, Pott, Benfey, Curtius és egy sor más, ma e diszciplína klasszikusának számító tudós. E munka közben született meg az általános nyelvészet is Wilhelm von Humboldt, a zseniális német nyelvész és nyelvfilozófus munkásságában. Mindezt itt azonban már nem fejthetjük ki részletesen – a korszak lingvisztikájának általános jellemzése a nyelvtudomány történetének bármely kézikönyvében megtalálható.

 

A nyelvtipológia előzményei

Az a gondolat, hogy a nyelvek valamiféle alaktani szempont szerint csoportosíthatók, a XVIII. században jelent meg, mégpedig a nyelv keletkezéséről szóló eszmefuttatások közben.

Az egyik említésre méltó fejtegetés Adam Smith-től, a nagy angol közgazdász–filozófustól származik. Smith a nyelvek keletkezéséről szóló értekezésében (1759-ben megjelent, „The Theory of Moral Sentiments” című könyvének kiegészítő fejezetében) felfedezi a nyelvek (tulajdonképpen az általa ismert, később indoeurópainak bizonyult nyelvek) két nagy fajtáját, ha úgy tetszik, típusát. Az egyik csoportot képezik szerinte a régi, primitív, eredeti, nem összetett (uncompounded), a másikat az összetett vagy összetételeket használó újabb nyelvek (compounded languages). A két típus között többféle szempontból is különbséget tesz; bár e szempontok részben ellent is mondanak egymásnak. Az első szempont, ma talán „leírónak” nevezhetnénk, voltaképpen a grammatikai eszközök azon két fajtáját különbözteti meg, melyeket később szintetikus és analitikus megoldásnak neveznek. Az egyik típusban ragozásokat, a végződések bőségét látjuk, míg a másikban ezek helyét körülíró szerkezetek töltik be, vagyis az eredeti nyelvek nem-, mód-, idő-, személy- stb. végződéseivel szemben absztrakt elöljárók és segédigék lépnek fel. A ragozások bonyolultsága és a „kompozíció”, tehát a körülírásos szerkezetek között fordított arány áll fenn – állapítja meg Smith. A megkülönböztetés másik szempontja a „történeti”: régebbi és új nyelveket állít szembe egymással. Több helyen úgy tűnik, a filozófus normális fejlődésnek tulajdonítja a különbséget (a régiről az újra való átmenet okaként itt a leggyakrabban valamilyen összefüggés felismerését mutatja be, de említi az analógiát és a hangzás bizonyos szabályosságára való törekvést is). A konkrét példáknál azonban már nem fejlődésről, hanem nyelvkeveredésről beszél, tehát felmerül egy harmadik szempont, a nyelvek „tisztaságáé”. Eszerint tehát vannak tiszta (uncompounded) és kevert (compounded) nyelvek. (Érdemes felfigyelnünk a composition szó különféle használatára.) Itt Smith azzal a ma már kissé megmosolyogtató elmélettel lép fel, hogy a ragozások egyszerűsödése a meghódított népek korlátolt nyelvi tehetségének köszönhető. A latinok meghódította lombardok például „igencsak zavarba jöttek a deklinációk és konjugációk bonyolultságai következtében. Ezért megpróbálták ezek ismeretének hiányát bármilyen ravasz megoldással pótolni, amit csak a nyelv lehetővé tett számukra”. „ A „ravasz megoldás” természetesen az elöljárók és segédigék bevezetése volt a bonyolult ragozások helyett. A nyelvek keveredése különböző fokú lehet Smith szerint; a két végpontot egyfelől a csaknem eredeti görög a maga bonyolult ragozásaival, másfelől a háromszorosan kevert angol, a szinte legfejlettebb kompozíciójú nyelv képezi (a latin és a frank keveredéséből jött létre a francia, a francia és a szász keveredéséből az angol). Smith becsületére legyen mondva, a negyedik szempont, az esztétikai érték szerint távolról sem anyanyelvét tekinti a legfejlettebbnek, éppen ellenkezőleg. A modern nyelvek leegyszerűsödésük következtében körülményesebbekké, kevésbé érthetőkké, és, ami külön hangsúlyozandó, – főleg a kötött szórend miatt – a költészet számára alkalmatlanabbá váltak, mint a régiek. (Smithnek ez az utóbbi meglátása egyébként korábban már Diderot-nál is megfogalmazódott.) A „régi” nyelvek magasabbra helyezése Smithnél még nem romantikus vonás, de mindenképpen az ógrammatikusok (a XIX. századi történeti-összehasonlító nyelvészet első nemzedéke) felé mutat. Fontosabb összefüggés, hogy ezzel lényegében az indoeurópai nyelvek belső csoportosítását is elvégezte, méghozzá ténylegesen grammatikai kritériumok alapján, s ezzel a flektáló nyelvek későbbi szintetikus és analitikus altípusra osztását is megelőlegezte.

A másik kiemelkedő előzmény a kor nyelvészei számára szinte kézikönyvül szolgáló Adelung-mű, a Mithridates (1806), mely alcímében a „Miatyánk” fordítását ígéri közel ötszáz nyelven és nyelvjárásban, de melyben – s talán nemcsak tárgyunk szempontjából – nem a sokszor kényszeredett fordítások, hanem a bevezetés gondolatai a legfigyelemreméltóbbak. Adelung, aki Smith-hez hasonlóan a nyelv keletkezésének kérdésével indítja gondolatmenetét, arra a belátásra jut, hogy a nyelvek közötti döntő különbség szavaik egy- vagy többszótagúságában ismerhető fel. A nyelv kezdetben korlátozott számú egyszótagos gyökhangokból (szógyökökből) állt – fejtegeti –, melyek természeti hangok utánzásai voltak. (Adelung azon gondolata, hogy a nyelvfejlődés kezdetén a valóság tárgyait jelölő gyökszavak egy véges készlete keresendő, jellemző alapfeltevéssé vált az ógrammatikusok nemzedéke számára is.) Az eredetileg tehát természeti hangjelenségeket utánzó szavakat azután az ember fokozatosan megtanulta nem hallható dolgokra is alkalmazni, végül pedig ezek a szavak a hasonlóságok, analógiák révén elvont fogalmak megjelölésére is alkalmassá váltak. Ezen a ponton azonban már szükségessé vált a képzetek és kifejezések összefüggéseinek jelölése, s ez csak a többbszótagúság révén lehetséges. Azok a népek – állítja a szerző –, amelyek nem tudták megtenni ezt a fontos lépést az egyszótagúságtól a többszótagúsághoz, primitív fokon maradt nyelvükkel béklyóba verték értelmüket. Az egyszótagúság ugyanis nem teszi lehetővé a szófaji elhatárolást, márpedig ez alapvető feltétele a fogalmak világos megkülönböztetésének. Ezzel szemben a többszótagú nyelvek ott is képesek a korlátlan továbbfejlődésre, ahol beszélőik ma még a kultúra alacsonyabb fokán állnak. Ahol ugyanis a fogalmak jobban elkülönülnek, ott a szavak összetétele, majd összeolvasztása révén újfajta fogalomalkotásra is lehetőség nyílik, valamint létrejöhet a főfogalmak egyesítése bizonyos viszonyok és mellékfogalmak kifejezésével (így áll elő azután a névszó- és igeragozás). Egyszóval csak a többszótagú nyelvek teszik lehetővé, hogy az ember a fogalmakat „magától a természettől rendelt” osztályokba sorolja, ezeket az osztályokat következetesen megjelölje, összetételek és képzések útján korlátlanul képezhessen új szavakat és sajátítson el új jelentéseket. Az egy- és többszótagú nyelvek szembeállítása – éppen a koncepció spekulatív természete következtében – Adelung számára lehetővé teszi, hogy Smith-szel szemben (akinek ide vonatkozó nézeteit aligha ismerte) olyan osztályozási sémát hozzon létre, mely a maga egyszerűségében is általános érvényű. Smith a régi és ú] nyelvek megkülönböztetésénél lényegében tényeket regisztrált, és a különbség okául véletlen körülményeket tudott csak felmutatni. Adelung a többszótagúság előnyei mellett elvileg érvel, az emberi gondolkodás természetéből kiindulva. Ezzel bizonyos értelemben Humboldt előfutára. Érdemes megfigyelni, mennyire összekapcsolódik Adelungnál a gyökök puszta egymás mellé állítása (ezt később majd izolálásnak nevezik) és az egyszótagúság. Az az előítélet, hogy elsősorban az egyszótagú nyelvek izoláló típusúak, a romantikus elfogultság vagy nyelvtípus és kulturális fejlettség összefüggésének túlértékelése mellett maga is szerepet játszott abban, hogy a nyelvészek az utólag izoláló jelleget öltött nyelveket, mint amilyen bizonyos tekintetben az angol, sokáig vonakodtak bármilyen tekintetben a kínaihoz hasonló nyelvekkel egy osztályba sorolni.

 

A nyelvtipológia kezdetei

Szó esett már róla, milyen nagy hatást váltott ki 1808-ban a szépíróként, a német romantika egyik vezéralakjaként addig is közismert Friedrich Schlegelnek „Az indek nyelvéről és bölcseletéről” szóló könyve. Az indogermán elmélet általános népszerűsítésén túl nyelvészeti koncepciójával is felhívta magára a figyelmet.

F. Schlegel számára a szanszkrit az ősnyelv mintája. Ennek a nyelvnek szerinte kristálytiszta belső struktúrája, világos, logikus összefüggő nyelvtani szerkezete van; már keletkezésekor gyökerek és grammatika egységét mutatta. A tökéletes ősnyelv koncepciójából következően azokat a régi nyelveket, amelyek nem mutatják a magasabb szellemi fejlettség nyomait, pusztulással, hanyatlással kell magyaráznunk. F. Schlegel szerint az ősi forma – Adelung véleményével szemben – éppenséggel a többszótagú nyelv lehetett, az egytagú nyelvek már maguk is hanyatlás eredményei.

Számunkra különös figyelmet érdemel e könyv IV. fejezete, mely „A nyelvek belső felépítésének két fő fajtájáról” címet viseli. A kor tudománya ugyanis ezt a koncepciót tekintette a nyelvtipológiai probléma első világos kifejtésének, s később szinte mindenki, aki e kérdést felveti, hivatkozik is rá.

F. Schlegel szerint a világ nyelvei két fő fajta képviselői: a flexiós, illetve a flexió nélküli osztályba sorolhatók. A jelentés mellékmeghatározásait (tehát azokat a mozzanatokat, melyek a cselekvések idejére, módjára, számára, személyére stb., a megnevezett dolog mondatbeli viszonyaira, mint pl. eset, szám stb.) utalnak, kétféle eszközzel jelölheti a nyelv. Vagy magukat a gyököket változtatja meg belsőleg, vagy külön odaillesztett szót alkalmaz erre a célra. Az utóbbi, nem-flexiós megoldásnak számtalan alfaja van – mutat rá a szerző –, ezekben azonban egyaránt közös, hogy a mellékmeghatározásokat olyan elemek fejezik ki, melyeknek egyébként önmagukban is van jelentésük. Ezek az elemek a kínaiban teljesen külsődlegesen állnak a főszavak mellett, más nyelvekben részben már összeolvadnak a tövekkel – a teljes összeolvadás azonban éppen a mellékmeghatározásokat jelölő szavak önálló jelentése miatt lehetetlen –; ezenkívül állhatnak a tő előtt, után vagy éppen beleszövődhetnek magába a tőszóba. Mindenekelőtt a személy-, szám-, esetviszonyok kifejezésmódját kell figyelembe venni; ahol ezek nem flexiósak, ott az egész nyelv sem az. A flexiós nyelvek határozottan fölényben vannak a másik fajtával szemben. „Az ind vagy a görög nyelvben – írja Schlegel – minden gyök valóban az, amit a neve mond, s olyan, mint egy élő csíra. Minden, ami ily módon az egyszerű gyökből előjön, megőrzi még rokonsága veretét, összefügg, kölcsönösen tartja fenn és őrzi meg magát.” A Wurzel, ’gyök’, ’gyökér’ Schlegel számára – mint látható – valóban valami, a növényi gyökérhez hasonló csíra, melyből egy szócsalád kifejlődik. (Korántsem egyszerű metaforáról van szó, hanem a nyelv organikus szemléletéről. Ez a biologisztikus szemléletmód – nemcsak a nyelvvel kapcsolatban – Hegel fellépte előtt meglehetősen általános volt a német gondolkodásban, különösen Schelling hatására, aki munkásságának egy periódusában a természetet mint az élő anyag megtestesítőjét olyannyira az egész világmindenség központjának és magyarázó elvének tekintette, hogy az élettelen természetet is az élőből eredeztette.) Ezekről a flexiós nyelvekről – jelenti ki F. Schlegel – „valóban elmondható, hogy organikusan jöttek létre, és egy organikus szövedéket képeznek”. „Azokban a nyelvekben viszont, melyek flexió helyett csak toldalékokkal bírnak, a gyökök voltaképpen nem gyökök, nem termékeny magok, hanem olyanok csak, mint egy halom atom, amit a véletlen minden szele könnyen széjjelgörgethet, vagy együvé sodorhat." Másfelől azonban a toldalékos nyelvelvnek van lehetőségük a művészi fejlődésre, míg a flexiós nyelvekben a struktúra szépsége a könnyebbé válásra törekvés következtében gyakran elvész.

Friedrich Schlegel rendszere tehát organikus (flektáló) és nem organikus (ezen belül teljesen flexiótlan és toldalékoló) nyelveket különböztetett meg. Bátyja, August Wilhelm Schlegel, tíz évvel később lényegében megismételte ezt a felosztást „Észrevételek a provánszi nyelvről és irodalomról” című könyvében, azzal a kiegészítéssel, hogy a flexiós nyelvek között analitikus és szintétikus alcsoportot különböztetett meg. „Analitikus nyelveken azokat értem, amelyek kénytelenek a főnév előtt névelőt, az ige előtt személyes névmást alkalmazni, melyek segédigékhez folyamodnak az igeragozásban, melyek elöljárókkal pótolják a hiányzó esetragokat, melyek a melléknév fokozását határozószókkal fejezik ki és így tovább. Szintétikus nyelvek azok, amelyek mentesek a körülírás mindezen eszközeitől.” Az analitikus nyelvek egyetlen pozitívumának tartja, hogy adaptálódtak az emberi szellem aktuális szükségleteihez; a szintétikus nyelveknek briliáns előnyük, hogy a legnagyobb szabadsággal játszanak a szavak sorrendjével, s ez szabad kezet ad az elegáns próza és költészet számára. (E mondatok mögött nem nehéz felfedezni Adam Smith hatását, ha Schlegel nem hivatkozik is rá.) A szintétikus nyelvek az emberi intelligencia egy másik korszakára jellemzők – fejtegeti A. Schlegel –, a nagy alkotó szintézisek az antikvitásban történtek meg, a modern időkre maradt az elemző analízis. Nyelv(típus) és kultúra összefüggésének romantikus túlhangsúlyozására mi sem jellemzőbb, mint ez a gondolatmenet.

A. Schlegel klasszifikációja Európa határain túl is hatott; egy évvel később az Amerikai Filozófiai Társaság Közleményeiben Pierre Étienne Duponceau kiegészítette az amerikai indián nyelvekkel. Ily módon nála 4 osztály szerepel: aszintaktikus (egyszótagos, grammatika nélküli), analitikus, szintétikus és szintaktikus vagy poliszintétikus nyelvek. Az utóbbiak azok az indián nyelvek, melyeket később Humboldt nevezett el bekebelezőnek.

Lényegesebb azonban, hogy a Schlegel-fivérek tipológiai rendszerét 1833-ban nem kisebb nyelvész bírálta és fejlesztette tovább, mint Franz Bopp. Minthogy a két Schlegel osztályozási sémáján kívül mást nem említ, s maga is hasonlóképpen hármas rendszert dolgoz ki, logikailag itt kell beszélnünk róla, ha ezzel az időben kissé előre ugrunk is. Bopp, hatalmas összehasonlító nyelvtanának „A gyökökről” szóló fejezetében az indoeurópai nyelvek igei, névszói és névmási gyökeit egyaránt egyszótagosnak tartja; s a Schlegel-fivérekkel szemben tagadja, hogy ezeknél eredeti lenne a belső flexió. Ez világosan látszik – mondja Bopp –, ha a szanszkrit nyelv gyökeit az arabbal vagy a héberrel hasonlítjuk össze. A sémi nyelvekben, ahol a szó gyökét mindig három mássalhangzó alkotja, melyek elé és közé ékelődnek a nyelvtani mellékfogalmakat képviselő magánhangzók, maga a gyök voltaképpen kimondhatatlan, mert mihelyt magánhangzóva1 látják el, már nem gyök, hanem speciális nyelvtani forma. A szanszkrit nyelvtörzsben ezzel szemben a végső gyök úgy jelenik meg, mint egy csaknem változatlan zárt mag, amit idegen szótagok vesznek körül. Ezek az idegen szótagok fejezték ki eredetileg a nyelvtani mellékfogalmakat – mutat rá –, nem maguk a gyökök. A gyök magánhangzója azután megnyúlhat vagy meggyengülhet, de ezek a változások nem a nyelvtani viszonyokat jelölik, hanem csak a formai felépítés eszközei. Ha tehát valahol belső flexió jelöli a nyelvtani mellékfogalmakat, akkor az a sémi nyelvcsalád, nem pedig az indoeurópai. A szanszkrittal rokon nyelvek valójában már az első nyelvtani műveletnél toldalékokat használnak, a gyökök legfeljebb reduplikációra (a szótag megkettőzésére) képesek. Ezek a toldalékok – F. Schlegel véleményével szemben – éppenséggel önmagukban jelentéses elemek, legfeljebb nem mindegyiknek ismerjük az eredetét. „De még akkor is, ha e flexiók egyikének az eredetét sem lehetne biztosan megállapítani, attól még a külső hozzáillesztés útján megvalósuló nyelvtani felépítés elve semmivel sem lenne kevésbé biztos, mert a flexiókban az esetek nagy részében már az első pillantásra is legalább annyit látni lehet, hogy nem a gyökhöz tartoznak, hanem kívülről járulnak hozzá” – szögezi le Bopp. (Figyelnünk kell rá, hogy ettől kezdve a flexió terminust két jelentésben használják: belső flexiót – tehát a tő belsejének megváltoztatását – és külső flexiót – a tővég változtatását, azaz ragozást, képzést – is jelenthet.)

Ily módon Boppnál az indoeurópai nyelvek is a toldalékolók közé kerülnek, s ezért rendszere így fest: 1. Olyan egyszótagú nyelvek, melyek képtelenek az összetételre, s ezért nincs organizmusuk, nincs nyelvtanuk, pl. a kínai. 2. Olyan egyszótagú gyökökkel bíró nyelvek, melyek képesek az összetételre, s organizmusukat, nyelvtanukat szinte kizárólag ezen az úton nyerik. Ide tartozik a szanszkrit nyelvcsalád és minden egyéb nyelv, a kínaihoz hasonlók és a sémi nyelvek kivételével, 3. Kétszótagos igei gyökű nyelvek, melyekben három elengedhetetlen mássalhangzó az alapjelentés egyedüli hordozója. A szanszkrit nyelvcsaládnak mégis „szívesen tulajdonítunk előnyt” a harmadik csoport nyelveivel szemben – írja Bopp, s ez szerinte a toldalékok gazdagságában, a viszonyok éles és pontos meghatározásában, az odaillesztések és a tövek harmonikus összekapcsolódásában rejlik.

Bopp felosztását korának nyelvészei általában nem fogadták el, elsősorban azért, mert ez nem különböztette meg a toldalékoló nyelvek között (tehát a második osztályban) azokat a nyelveket, melyeket később agglutinálóknak, illetve flektálóknak neveztek. A későbbi felosztások jellegzetes példája a tudományos etimológia megteremtőjének tekintett kiemelkedő összehasonlító nyelvész, August Friedrich Pott rendszere, melyet 1848-ban tett közzé a Jahrbücher der Freien Deutschen Akademie első kötetében. Ez az úgynevezett „fiziológiai” felosztás négy osztályból áll. Az első az izoláló (’elszigetelő’) nyelveké, melyekben az anyag és forma teljes elkülönültségben jelenik meg (az anyagon egyelőre értsünk tövet vagy főfogalmat, formán pedig ragozást, képzést, mellékfogalmat), a második az agglutináló (’hozzáragasztó’) nyelvek osztálya, melyekre tő és forma külsődleges egymáshoz ragasztása jellemző; a harmadik osztályhoz tartoznak a tulajdonképpeni flektáló (’hajlító’) nyelvek, ezekben tő és forma megbonthatatlan egységgé olvad össze; végül a negyedik osztály képviselői az indiánok inkorporáló (’bekebelező’) nyelvei. A harmadik típus a normális nyelveké, az első kettő a norma alatt marad, a negyedik pedig már „transznormális”. Az itt használt terminológia önmagában is elárulja, hogy Pott ezidőben már jól ismerte W. Humboldt munkásságát. Őt azonban már semmiképpen sem sorolnám a nyelvtipológia kezdeteihez: Schleicherrel és Steinthallal együtt a XIX. századi nyelvtipológia klasszikusai közé tartozik.

(Havas Ferenc)