ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Tudománytalan nyelvrokonítási kísérletek

nyomtatható változat

Ajánlott irodalom

  • Hegedűs József: Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Bp. 2003. (HJ)
  • Komoróczy Géza: Sumer és magyar. Bp. 1976. (KG)
  • A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Főszerk Honti László. Bp. 2009.
  • Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. (A dilettáns nyelvhasonlításról) Budapesti Finnugor Füzetek 10. Bp. 1998. (RK1)
  • Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Bp. 2003.2 (RK2)
  • Zsirai Miklós: Őstörténeti csodabogarak. In: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Bp. 1943, reprint: 1986. 266–289.

 

Részletek Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. (A dilettáns nyelvhasonlításról) című művéből

(RK1: 6−18, 56−62)

5.1. Bevezetés

Gerhard Doerfer, a kiváló német turkológus nyomán (Doerfer, Gerhard: Nostratismus. Illič-Svytič und die Folgen. UAJb. NF 12, 1993:17–18) rövid ismeretelméleti bevezetéssel kezdem. A tudomány a bizonyíthatóról szóló tanítás. Három állapotot különböztetünk meg:

  1. A bizonyított: Ez lehet logikai-matematikai bizonyosság. Vonatkozhat olyan észrevételekre, amelyeket az érzékszerveinkkel fogunk fel (pl. tudom, hogy hol lakom, a látott, észlelt dolgot le tudom írni).
  2. A teljes lehetőség: Ez esetben valami nincs teljesen bebi­zonyítva, de egy sor ismérv, indicium a tétel helyessége mellett szól (ilyenek pl. a jogi bizonyítások, a tudományos hipotézisek). A teljes lehetőség esetében az egymást támogató ismérvek zárt rendszert képeznek. A tudományhoz tartozik a helytelen tételek elutasítása is (pl. a ptolemaiosi világ­szemlélet).
  3. Az üres lehetőség: a teljes lehetőség ellen­téte, amely kívül esik a tudomány területén. Nem igazolható feltevésekből áll, amelyek nem képeznek logikus, zárt rendszert. Doerfer találó példája: valaki azt állítja, hogy valamelyik tejútrendszerben van egy bolygó, ahol az olasz konyhaművészet dívik: a spagettit (spaghetti alla bolognese) ugyanúgy készítik, mint Bolognában. Egy ilyen állítással nem tudunk mit kezdeni: a „tétel” felállítója nem tudja állítását bizonyítani, mi pedig nem tudjuk megcáfolni: Hogy a nyelvé­szet területén belül maradjunk, az üres lehetőségekhez tartozik a maori-magyar, japán-magyar avagy sumer-magyar nyelvrokonítás.

Az üres lehetőségek körébe utalandó a nosztratikus nyelvek hipotetikus rokonsága is. Illič-Svityč és követői a következő nyelveket sorolják ide: 1) sémi-hámi (hamito-se­mita) nyelvek; 2) kartvél nyelvek; 3) indoeurópai nyel­vek; 4) uráli nyelvek; 5) a dravida; 6) altaji nyelvek. Első pil­lantásra a nosztra­tikusok tételei bizalomgerjesztőek, hiszen az indoeuropeisztika, urá­lisz­tika és turkológia jól kidol­gozott módszereit utánozzák. Természetesen a noszt­ra­tikus ősrokonság „lehetséges”, de ez üres lehetőség: 30 000 év távlatában nyelvészeti módszerrel semmit sem lehet bizonyí­tani. A nosztratikusok állításai a tudo­mány körén kívül esnek, így sem nem bizonyíthatóak, sem nem cáfolhatóak. A nosztratikus elmélethez hasonlóan tudományos módszerekkel operáló, de nem bizonyítható – sőt uráli-finnugor nyelvé­szeti, őstörténeti és régészeti ismereteink fényében – tel­jesen valószínűtlen feltevés Kalevi Wiik teóriája; szerinte a finn nép és nyelv indoeurópaiakkal való keveredés útján jött volna létre, a szlávok, baltiak, germánok viszont olyan finnségiek (uráliak) volnának, akik az indoeurópai nyelvet hibásan ejtve sajátították el.5

Miképpen állunk a nyelvészeti dilettantizmussal? A mű­kedvelő nyelvészeti nézetek a tudományon kívüli szférába, az üres lehetőségek világába tartoznak annyiban, hogy felte­véseik tudományosan nem igazolhatóak, a tudománynak el­lentmondanak, de a szakember könnyen meg tudja őket cáfolni. Tehát a cáfol­hatóságuk különbözteti meg őket a nosztratizmustól. Pl. az az állítás, hogy a magyar és a kelta nyelvek egymással rokonok, könnyen elhárítható: a kelta nyelvek az indoeurópai nyelvek egyik ágát alkotják, a magyar pedig finnugor nyelv. Mindegyik esetben perdöntő súlya van a nyelvtani rendszer genetikai (anyagi) rokonságának és az etimológiailag rekonstruálható közös szókincsnek.

Mi érdekli a dilettáns nyelvészt? Mindenekelőtt a szavak eredete. Az amatőr nyelvészkedők „tudományos” tevékenységének ez a fő vadászterülete. A nyelv egyéb síkjai (nyelvi struk­túra, alaktan, mondattan, a tipológiai és genetikai nyelvi összefüggések vizsgálata) – kevés kivételt nem számítva – látókörükön kívül esik. A nyelvészeti módszereket – pl. a szabályos hang­megfelelések elvének alkalmazását – nem ismerik, nem is akarják ismerni, mivel ezek figye­lem­be­vétele és alkalmazása gátat szabna fantáziájuk csapongásának. A betűk – tehát nem a han­gok, formák! – önkényes, olykor játékos hasonlítgatásán, a kitűzött szóeredeztetési célnak megfelelő csereberélgetésen alapuló nyelvészkedésük tulajdonképpen csupán ürügy az ős­történet, mégpedig az elképzelt „dicső múlt” kutatásához.

A dilettáns délibáb-látók elméletei nem egyszer gyö­keresen ellent­mon­danak egymásnak. A sumér-magyar rokonító nem hárítja el a török−magyar, új-zélandi, maori−magyar, nyugat-afrikai bambara−magyar stb. rokonítási kísér­le­teket és viszont, jóllehet a tudományos vizsgálódásnak, igazságkere­sésnek alapszabálya, hogy először meg kell cáfolni a téves nézeteket. Avagy nyel­vész­kedőink egymást sem veszik komolyan? A legkényelmesebb megoldást azok képviselik, akik szerint a legrégibb emberi nyelv a magyar, a világ valamennyi nyelvcsa­ládja és nyelve belőle származik. Ez esetben nem kell bíbe­lődni a többi vélemény cáfolgatásával. A többnyire egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetek ellenére a dilettáns nyelvészeti elképzeléseknek vannak jellemző közös vonásaik, amelyek a szerzők alapmagatartását is közel hozzák egymáshoz. Me­lyek a főbb tulajdonságok?

  1. Az egyes tudományos disz­ciplínák – elsősorban a nyelvészet – alapfogalmait, téte­leit teljesen figyelmen kívül hagyják.
  2. A következtetéseket nem módsze­resen gyűjtött és kritikailag megvizsgált anyagból vonják le. Mindent kritikátlanul átvesznek és beépítenek elméletükbe, ami elképzelésüket erősíteni látszik; ami nem illik bele vízióikba, azt félrelökik.
  3. Feltevéseket, megalapozatlan véleményeket tényekként közölnek, s ezekre még merészebb el­méleteket építenek.
  4. A dilettáns nézetek hangoztatói nyel­vileg-nyelvé­sze­ti­leg képzetlen emberek, tehát nem nyelvészek (olykor más humán szakterületek kevésbé sikeres kutatói).
  5. Végül közös vonásuk a módszeres őstörténet-ku­ta­tással, főleg a finnugrisztikával szembeni ellenséges magatartásuk. Ennek szte­reo­típiaként visszatérő politikai megfogalmazása: a Habsburg-uralom, kivált­képpen a Bach-korszak, majd a szovjet rendszer kényszerítette a magyarságra a szégyenletes „hal­zsíros atyafiságot”. Érvként szerepel náluk az is, hogy a finnugor nyelvtudomány művelői közt – legalábbis Magyar­országon – sok az idegen (német, zsidó). Nem ismerik a finn­ugor nyelvtudomány történetét, nem vesznek tudomást arról, hogy a világ számos egyetemén művelik a finnug­risz­tikát, ahova sem a Habsburg-uralom, sem a szovjet rendszer kény­szerítő hatása nem juthatott el. Ádáz vagdalkozásukban el­feledkeznek arról, hogy a finnugor nyelvrokonság tényét és alapvető tételeit más nyelvészeti stúdiumok (indoeuropeisztika, szlavisztika, germanisztika, romanisztika, turkológia stb.) szakképzett művelői sohasem vonták kétségbe. Persze a finnugristák is elfogadják az egyéb nyelvtudományi diszciplínák alapvető megállapításait (a fenti karakteroló­giá­hoz vö. Bogyay, Tamás: Urgeschichtliche Wunderlinge. UAJb 41, 1969:295–299).

A dilettáns-romantikus nyelvészkedők többnyire jó ­szándékú, ám mono­mániás emberek; nyelvünknek és népünknek próbálnak dicső múltat, előkelő elődöket, rokonokat szerezni. Irományaikban bizonyos előfeltételezések, álmo­do­zások a dicső múltról áltudományos köntöst kapnak. Ebbéli igyekezetükben a tudomány, a tudományos felfedezések ellenséges falat je­lentenek számukra. Ezért fordulnak szembe elvakult gyűlölettel a finnugor nyelvtudománnyal és annak művelőivel.

Műkedvelő nyelvészek mindig voltak. A negyvenes évek mű­kedvelő dilettantizmusát Zsirai Miklós pellengérezte ki „Ős­történeti csodabogarak” című dolgozatában (in: Ligeti Lajos [szerk.]: A magyarság őstörténete. Budapest, 1943/1986:266–289). Számuk azóta nemhogy apadt volna, hanem még inkább nőtt. Hajdú Péternél (Új hazát találtak, őshazát keresnek. Nyelvészeti dolgozatok 84. Szeged, 1969:9) ezzel kap­csolatban a következőket olvassuk: „A Zsirai által megörökített csodalények helyére újak léptek, … A szolíd típust a nyug­állományú tanító képviseli, aki három évtized hangyaszorgalmú munkájával sokszáz gépelt lap terjedelmű könyvet írt arról, hogyan képzeli el ő népünk kialakulásának menetét. Leg­több­jük monomániás és agresszív. Ilyen az Attila sírját kutató mű­kedvelő régész, vagy az asztrológus-nyelvész, aki a csil­lagképek állásából vezeti le szófejtéseit és a polgári élet­ben műszaki rajzoló. Igazukról, elhivatottságukról valamennyien meg vannak győződve, és természetesen arról is, hogy a szaktudomány művelői járnak helytelen úton.”

Pusztay János: Az „ugor-török háború” után című munkája 1977-ben jelent meg. A könyv első felében (9–107) a Zsirai Miklós által is kipellen­gérezett nyelveredeztetési vadhajtá­sokat veszi sorra, megtoldva az újabb kori teóriákkal: a sumer áfium és a latin–magyar nyelvrokonítás kritikájával. A má­sodik rész (108–178) népszerűsítő formában tárja az olvasó elé az össze­ha­sonlító nyelvészet játékszabályait és a finn­ugor nyelvtudomány alapproblémáit. Bízunk abban, hogy műve bizonyos mértékig elérte célját: hozzájárult a magyar identitástudat szélesebb körben való helyes alakításához. Nem valószínű viszont, hogy a fixa ideáktól hajtott és gyötört délibábos nyelvészkedőinkre nagyobb hatást tett volna. Az azóta eltelt idő dilettáns kiadványainak száma nem ezt látszik igazolni.

A Kádár-korszak szigorú könyvkiadási politikája nem kedvezett a mű­ked­velő nyelvészetnek. A többnyire külföldön élő amatőr „tudósok” tevékenysége szélesebb körben alig vált ismertté. A rendszerváltás után – 1989-től kez­dő­dő­en – a szabadsággal és liberalizmussal együtt nemcsak a gazdasági, társadalmi, hanem a szellemi élet területén is valóságos anarchia köszöntött be. „Magyar­országot (is) valósággal el­lepték például az ún. természetgyógyászok, csoda­tevők és egyéb csodabogarak ... A csillagászat teljesen háttérbe szorul az asztrológia mögött, művelt körökben tárgyalnak estéken át Nostradamus jóslatairól” (Domokos Péter: Négy tanulmány. Budapesti Finnugor Füzetek 4. Budapest, 1996:52–53).

A tudományos könyvkiadás súlyos anyagi gondokkal küsz­ködik, egyre ke­vesebb a lehetőség tudományos művek pub­likálására. Ugyanakkor az egyre sza­porodó kiadók ontják a nemzetbutító sajtótermékeket (könyveket, füze­te­ket), köztük szép számmal áltudományosnak is alig nevezhető nyelv­eredeztető és őstörténeti fércműveket. A dilettáns nyelvészeti munkák színes skálája arról tanúskodik, hogy alig van olyan ókori vagy jelenkori nyelv, amellyel a magyart ne hoznák rokonsági kapcsolatba, vagy amelyet ne a magyarból származ­tatnának. Egyik-másik áltudományos könyv és füzet – nyilván üzleti okokból – bebocsátást nyert komoly, tudományos könyveket árusító könyvesboltjainkba is. Ha a Magyar Tudo­mányos Akadémia és más tudományos intézmények, körök nem emelnek gátat a tudománytalan fércmunkák áradatával szemben, félő, hogy a széles olvasóközönség körében kialakul egy áltudományos szub­kultúra. A délibáb-kergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbje a magyar értelmiség egy részében hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meg­győződé­sükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát. Ha nem szállunk szembe időben ezekkel a téveszmékkel, bekövetkezhet a magyar őstörténeti ismeretek balkanizálódása.6

A dilettáns nézetek kritikáját a következő csopor­tosításban tárgyalom:

a) a magyar nyelv rokonítása a világ ókori vagy jelenkori nyelveivel, nyelv­csa­ládjaival;

b) török−magyar rokonítás;

c) sumer−magyar rokonítás;

d) őstörténet és magyarvallás-alapítás.

A b) és c) pontban említett elképze­léssel azért foglal­kozom kiemelten, mivel ennek szélesebb keretben van/lehet tudományos megközelítése is: az uráli-tö­rök, urál-altaji nyelvrokonság, mint nem bizo­nyí­tott, nyitott kérdés gyakran előkerül a tudományos irodalomban. Persze a ma­gyart, avagy bármelyik rokon nyelvet az uráli-finnugor nyelvcsaládból kisza­kítva rokonsági viszonyba hozni az emlí­tett nyelvekkel, nyelvcsaládokkal teljes egészében tudo­mánytalan, dilettáns kísérletezés. A sumer–magyar rokonítást viszonylagosan nagyobb elterjedtsége, és a téveszme kia­gyalóinak, terjesztőinek és rajongóinak különleges fana­tizmusa miatt tárgyalom külön.

 

___________________________

Jegyzetek

5.
Dolgozatomnak ez a fejezete már készen volt, amikor eljutott hozzám K. Wiik „Suomalais-ugrilaista ääntämistä germaanisissa kielissä” [Finnugor kiejtés a germán nyel­vekben] című tanulmánya (1977/4:25-29). A bevezetőben röviden összefoglalja az uráli (finn-ugor)népek elter­jedésére vonatkozó hipotézisét: az uráli népesség Kr.e. 6000 körül (1995-ös, 1996-os írásaiban Kr.e. 9000-8000 körül) egész Európa északi felét lakta: az uráliak déli határa Közép-Németországon át Lengyelország déli határa mentén haladt és Ukrajnáig, valamint a Fekete-tengerig nyúlt; a kelet-nyugati kiterjedés Nyugat-Szibériától a Brit-szigetekig terjedt. Amikor a földművelés a Balkánról Észak-Európa felé terjedt (Kr.e. 5500 körül), a finnugor vadászok (Észak-Németország, Dánia, Dél-Svédország, és Észak-Lengyelország lakói) finnugor nyelvüket indo­európaira cserélték. Az indoeurópai alapnyelvet a finn­ugorok hibásan ejtve sajátították el. Az általuk beszélt indoeurópai nyelvjárásokból lett később a germán, a balti és a szláv alapnyelv. Ezt a felette gyenge lábakon álló hipotézist Wiik jelen cikkében nyelvészeti érvekkel próbálja megtámogatni. A germán nyelvek finnugoros voná­sait svéd példákkal szemlélteti.

  1. A svéd fader, ang. father, ném. Vater 'apa' az első szótagon hangsúlyos, jóllehet a hangsúly a többi indoeurópai nyelvben a második szótagra esik. A hang­súlyeltolódás finnugor hatásra történt.
  2. A mai svéd hand 'kéz' és son 'vki fia' egy szótagos, korábbi két szótagos alakokra mennek vissza (vö. gót handus, sunus). A germán nyelvekben a hang­súlytalan szótag eltűnt, feltehetően a finnugor centra­lizált első szótagi hangsúly hatására.
  3. Miért van -d a svéd fader szóban (vö. lat. pater)? A hangsúly az első szótagra került, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy az erős p, t, k gyengévé (zöngéssé) vált: b, d, g (Verner törvény).
  4. Svéd öka 'nevel, emel' <*aug-, kvinna 'asszony' <gwen-. Mind a két esetben k van, noha két különböző előzményre mennek vissza. Az indoeurópaiban két k és két g volt. Ezeket a finnugorok csak egy k-val tudták visszaadni.
  5. Svéd hundra '100': miért van az n előtt u, jól­lehet az indueurópaiban itt szonáns m volt: *kmtóm. A finnugorban nem volt ilyen mássalhangzó, s így a finn­ugorok egy másodlagos u-t tettek a km közé.
  6. Svéd läpp 'ajak', tvĺ '2', knä 'térd': tehát p, t, k, jóllehet az indoeurópaiban b, d, g van. Ok: a finnugorban nem volt b, d, g.
  7. Svéd fara 'veszély', hundra '100': szókezdeten f és h van, az indoeurópaiban p és k. Ugyanígy svéd tre '3' <*Ore <*trejes. Az indoeurópaiak ezeket a szóeleji más­salhangzókat erősen (frikációval) ejtették ki, így affri­káták keletkeztek: pf, to, kh. A finnugorok ezeket f, o, h hangokkal helyettesítették.
  8. Svéd hand: händer 'kéz', fot: fötter 'láb', tung: tyngre 'nehéz, súlyos'. Miért van az umlaut? Erre két ma­gyarázat kínálkozik: a) A finnugor alapnyelvben magán­hangzó-harmónia volt. A germán a-i, o-i, u-i a finn­ugoroknak nehézséget okozott, ezért a handir, fottir, tungri szavakat handir, fottir, tungri hangalakban ejtet­ték ki. b) Lehetséges, hogy a finnugor jésített mással­hangzóknak is szerepe volt az umlaut létrejöttében.
  9. Svéd jag 'én' <*ego (lat. ego). Miért van ja az e helyén? A jésített (lágy) mássalhangzókon kívül a finn­ugorban lehettek kemény mássalhangzók is. Sok nyelvben ilyenkor a kemény mássalhangzó előtt álló palatális ma­gánhangzó után u, a sarjadékhang fejlődik: eu, ea. Később az e-t i-nek, majd j-nek ejtették, a sarjadékhangból pedig önálló magánhangzó lett: jag. Ez a jelenség a finn­ugor lágy : kemény mássalhangzók oppozícióján alapulhat.
  10. Svéd broder 'fiútestvér, fivér' [o = u] <ieur. *bhrator (lat. frater). A finnugorban nem volt hosszú a, hanem csak o, tehát hanghelyettesítés történt.
  11. Svéd natt 'éj' (<ieur. *nokt-). A finnugorban csupán ajakkerekítéses ĺ (Wiiknél: a) volt, ezért nem tudták az a és o magánhangzókat megkülönböztetni. Mind a kettőt ĺ (a) hangként appercipiálták, s ezzel a magán­hangzóval helyettesítették.

Nem óhajtok Wiik hangtörténeti következtetéseinek az elemzésébe bocsátkozni. Ez elsősorban az indogermanisták és a germanisták feladata. Ismereteim szerint ezekre a hangváltozásokra van indogermanisztikai-germanisztikai magyarázat. Úgy látom, hogy mind a 11 szabály kontaktusok nélkül, belső fejlődésként is jól értelmezhető. A hang­súlyeltolódás és a hangsúlytalan szótag lekopása számos nyelvben előfordul: hangsúlyeltolódás van a zürjénban (P, KP nyelvjárás), az apokópa jól ismert a magyarban, a permi és az obi ugor nyelvekben (1., 2. szabály). A pf, to, kh affrikáták finnugor f, o, h hangokkal való he­lyettesítése nem világos számomra: ilyen hangok az uráli-finnugor alapnyelvre nem tehetők fel. Mely korra gondol Wiik? (preuráli?) (7. szabály). Az umlaut-jelenség avagy nyílásfok szerinti magánhangzó-harmónia (8. szabály) meg­nyugtató módon értelmezhető belső fejlődésként. A je­lenség a finnugor nyelvekben is ismeretes. Pl.: lapp N bâllâ- 'fél(ige)' <*pele-, N a lle- 'él (ige) <*elä-; zürj. pol- 'fél' <*pele-, ol- 'él' <*älä- <*elä, zürj. ud- 'enni, inni ad', votj. ud-, udi- ua. <*amta-.

6.
Megfigyelhető, hogy az elképzelt, kiszínezett di­cső múltba menekülés mindig akkor kerül előtérbe a magyar szellemi élet szubkulturális régióiban, amikor a magyar nemzeti identitástudat veszélyben van. Márpedig ma ilyen korban élünk. A jelenlegi szociálliberális társadalmi rendszer nem kedvez a nemzeti kultúrának és a nemzeti tu­dományoknak. A történelmi realitás, a halász-vadász és lovasnomád ősöktől való származás egyesek számára de­heroizáló történelemszemléletet jelent. Jó szándékú di­lettáns nyelvészkedőink és őstörténészeink tudatalatti önvédelmi beállítottságukban téveszméikkel a hamis iden­titástudatot szolgálják. Egynéhány jónevű régészünk is (Bakay Kornél, Makkay János stb.) fogalomzavarban szen­ved: nyelvünk finnugor eredetét összekeverik a magyar nép etnogenezisével. A magyar nép kialakulása több össze­tevőre vezethető vissza (iráni, török, szláv stb.) Erről fentebb részletesen szóltam. Említett és említetlenül hagyott régészeinket csak részben ment(het)i az, hogy a rokon diszciplínák — elsősorban a nyelvészet — távol állnak érdeklődési és ismereti körüktől. A Magyar Fórum 1997. április 24-i számában Makkay János így nyilatkozik (az interjúkészítő Pósa Zoltán volt): „Ezerre becsülöm a kollégákat, akik mereven, fenntartás nélkül hisznek a magyar nép hivatalosan elfogadott származásának tör­ténetében, a finnugrista elmélet szélsőséges változatában, amely minden mást kizár. Nos, van tizenöt­millió magyar. Mondjuk, minden ezerből egy hisz a kizárólagos finnugor származásunkban” (9. lap). A meg­fogalmazás így egyoldalú és kissé naiv. A tudomány nem hit és népszavazás kérdése. úgy vélem, nagyon szomorú eredményre jutnánk, ha a magyarság eredete felől meg­kérdeznénk a hazai és a határokon túli magyarságot. Az elmúlt évtizedekben a hatalom birtokosai mindent megtettek azért, hogy népünkből kiirtsák az önazo­nosság-tudat csíráját is. A szóban forgó kérdés a többséget nem érdekli, illetőleg nem tudna rá kielégítő feleletet adni. Sajnálatos, hogy az ellenzék színvonalas lapja, a Magyar Fórum 1996-ban, a millecentenárium évében helyet adott egy sor téveszmének. Üdítőleg hatott Vekerdi József tudományos összegzése az újság 1996. december 26-i szá­mában. — Sajnovics Jánossal, a finnugor nyelvtudomány megalapítójával kapcsolatban írja Vásáry István: „egy átlag magyar nemes világképének integráns részét, a hun tudatot látta benne kikezdve. Mint »gesunkenes Kulturgut« él itt-ott még ma is a magyar társadalom szélesebb ré­tegeiben. Ez a kor nem ismerte még a nyelvrokonság és et­nikai rokonság közötti különbségtételt” (Magyar Tudomány 1980:370). úgy látszik, a jelzett „gesunkenes Kulturgut” egyes mai régészek világképébe is beletartozik.

Elgondolkozhatnánk azon, hogy a legkülönbözőbb és egymásnak nemegyszer homlokegyenest ellentmondó nyelv­eredeztetési és őstörténeti agyszülemények — noha bizo­nyos ellenzéki körök támogatását élvezik — voltaképpen a sok vonatkozásban nemzetellenes liberalizmus malmára hajtják a vizet. Az etruszkokkal, szkítákkal (szittyák­kal), hunokkal, törökökkel, sumerokkal való rokonítás — hogy csupán a legdivatosabbakat említsem (az űrből való származtatásnak egyelőre még kevés követője lehet, l. Plessa Elek, 5.2. pont) — olyan tömény esztelenség, ami csak zűrzavart kelthet a tájékozatlan vagy kevésbé tá­jékozott fejekben. Ez a káosz viszont gyökértelen­ségérzést, identitásvesztést, nemzetietlenné válást idéz­het elő. Megszívlelendő ezzel kapcsolatban Nemeskürty István 1996-ban megjelent könyvének (Meddig vagyunk?) helyzetelemzése: „...olyan, egyelőre kisebbség is erő­södik és szerveződik, amely a jelen miatti keserűségben turáni álmokat kerget. Eszményképük a pogány magyar. Egész keresztény ezer évünket legszívesebben kihajítanák az ablakon — miként a nemzetköziség hívei is, csak más előjellel — és visszatérnének a rovásíráshoz és a sumér mitológiához. Nem veszélytelen ez a csoportosulás sem. Már a két háború között is működtek, sok bajt keverve, sok kárt okozva” (143−144). 

 

5.2. Rokonítható-e a világ valamennyi nyelve a ma­gyarral? – Vajon a magyar az az ősnyelv, amelyből a világ valamennyi nyelve származik?

Zsirai Miklós: „Őstörténeti csodabogarak” (in: Ligeti Lajos [szerk.]: A magyarság őstörténete. Budapest, 1943/1986:269) című klasszikus munkájában számvetést végzett arra vonatkozóan, hogy a magyart a finnugor és az altaji nyelveken kívül mely nyelvekkel próbálták egyeztetni. Lássuk ezt a teljesnek egyáltalán nem mondható listát: zsidó, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagir, japán, ajnu, dravida, maori, magar, csin, lep­csa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, muntada, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, apka, manyók, szokpa, hórpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szangpang, dumi, bután, kamu, humi stb. – Rengeteg időbe kerülne és haszontalan időfe­csérlés volna valamennyi ostoba elmélettel külön-külön foglalkozni.

Zsirai idézett munkájában (266–289) néhány tipikus példán mutatja be a nyelv­rokonítási kísérleteket. Valamennyi régi nyelvegyeztetéssel nem fog­lalkozunk, ismerkedjünk meg csupán a legkirívóbbakkal.

Pröhle Vilmos a magyar–japán, ill. az uráli–japán rokon­ságot még tudományos apparátussal próbálta igazolni. A Keleti Szemlében (1916/17) közölte „Studien zur Vergleichung des Japanischen mit den uralischen Sprachen” című tanulmányát. Hasonló hangtani jelenségeket vél kimutatni, pl. a szó kezdetén csak egy mássalhangzó állhat, a jövevényszavakban a mással­hangzó-torlódást feloldják: japán kurabu < angol club. Mind az uráliban, mind a japánban megvan a nyíltszótagúságra való törekvés. Ezek azonban tipológiai egyezések, semmit sem bizonyítanak a nyelvrokonság mellett. Minden igyekezete ellenére csak egy-két grammatikai egyezést fedez fel. A legszem­be­ötlőbb a ‑na rag: japán asana 'reggel', yuna 'este', finn. ulkona 'kinn', m. télen. Ez azonban merő véletlen lehet. Pröhle 90 szóegyeztetést állít fel az uráli és a japán között. Pl.: ójapán pirumu > japán hirumu ~ m. fél (ige), finn pelkää-; ójapán po 'kalász' > japán ho ~ m. fej, fő, vog. pänk, punk. A hangalaki hasonlóság véletlenen alapul, Pröhle etimológiái a nyelvészeti kritikát nem állják ki.7

Pap Ferencnek „A magyar–japán nyelvrokonság” című mun­kája majdnem kizárólag szóegyezéseket tartalmaz. Ilyeneket: begy: mune, buzogány: turugi, falu: mura, ősz: aki. Ezen egyeztetésekhez nem kell kommentár, a szerzőt a szabályos hangmegfelelések egyáltalán nem érdeklik.

Podhorszky Lajos és Velics Antal kínai–magyar szó­egyezésekkel bizo­nyítja a két nyelv rokonságát: hiep: fej, tu: út. Velics nagy felfedezése a czé 'gyermek' utótaggal alakult főnevek: kin 'arany' + czé: kincs, tin 'csúcs, tető' + czé: tincs, ken 'kutya' + czé: kutya.

A görögösök vezéralakja Aczél József. Ő nem tagadja a finnugor rokon­ságot, „de ez elenyészően csekély igazi szárma­zásunkkal szemben, mert mi elsősorban görögök vagyunk.” Görög–magyar etimológiái önmagukért beszélnek: cipő: hüpo 'alatt', gatya: kata 'alá', suszter: kszuszter 'a csiszoló', trampli: traphe-rosz 'kövér'.

Fehér István röplapokon hirdette, hogy felfedezte népünk és nyelvünk angolszász voltát. Európa legrégibb germánjai, engwer-ek vagyunk. Őseink az észak-amerikai őshazából Grönlandon és Skandinávián át érkeztek a Kárpát-medencébe. A szóegyeztetés nem gyerekjáték, a nehézségekkel csak a „komoly analitikai nyelvészet” tud megbirkózni. A fő törvény­szerűségek: 1. a hangtani laposodás kiterjedő és összehúzódó formái, pl. angol lord: lófő, laborc, férj, úr; 2. névelő-amalgamálások, pl. (the →): the; car: szekér, the; kine: tehén; 3. összetett szavak megcsonkítása: cup of glass: kupa és kulacs.

Ez a fáradhatatlan nyelvhasonlítási láz a második világháború után folyta­tódott. Lássunk néhány jellemző példát:

Baráth Tibor: Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti kutatásokról 1973. A szerző szerint a magyar nép és nyelv Egyiptomból származik. Az alábbi idézet ékes bizonysága a füzet tudományalatti színvonalának: „Európa tájaira a keleti magyar nyelvű népek zöme nem Mezopotámiából, hanem a közelebb eső egyiptomi kultúrkörből érkezett. Ezek a Régi Kelet nyugati feléből kiinduló és Európába dél felől behatoló magyar néprészek alkották a kontinens első állandó jelleggel letelepedett lakosságát, a magas kultúra meghonosítóit, ők lettek Európa feltárói, az első hiteles európaiak. Hogy Európa tisztán és kizárólag magyar nyelvű népek – régibb szóhasználattal élve: finnugor népek – alkotása, ezt az el­sőrendű világtörténeti felismerést tőlünk függetlenül egy észt tudós is megtette.” Baráth itt Edgar Saks emigráns észt íróra hivatkozik, aki „Studies in ur-European History” címen egy sorozatot indított: Aestii 1961, Esto-Europa 1966 (a so­rozatnak ez a két kötete jelent meg). Teóriájának summája: Európa őslakói a jégkorszaktól kezdve finnugorok voltak. A finnségi nyelvekkel rokon nyelvet beszéltek a britek, piktek, ligurok is. Ezt az ősi finnugor népet és kultúrát a behatoló kelta, germán görög, római, szláv népek magukba olvasztották. Hasonló pánfinnugor nézetet képvisel Belitzky János is (Be­számoló egy készülő tanulmányról. Palócföld 1965:76–103). Belitzky úgy vélekedik, hogy Európa őslakói a jégkorszak vé­gén finnugorok voltak, akik Észak-Afrikából költöztek be az északra fekvő kontinensre. – Baráth Tibor „A magyar népek őstörténete” című munkája három vaskos kötetben jelent meg (Montréal 1968, 1973, 1974). Feltűnő, hogy magyar népekről beszél, a magyar fajta bölcsőjét a világ legkülönbözőbb területeire helyezi: 1. Magas-Ázsia hegyvidéke, 2. az Aral-tó környéke, 3. az Indus völgye, 4. a Kaukázus hegyvidéke, 5. Dél-Mezopotámia, 6. Délkelet-Afrika, 7. Törökország és Görög­ország területe, 8. Közép-Amerika. A fantazmagóriáktól hem­zsegő könyvben arról olvashatunk, hogy a régi Kelet (= Egyiptom) nyelve a magyar volt: „ők alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját” (I:7 kk.).

Mészáros Gyula kiváló csuvas nyelvi gyűjtéseivel tette ismertté nevét. Szellemi egyensúlyvesztésének gyümölcse „A másfélezeresztendős magyar nemzet” (New York, é. n.). Szerinte Európa benépesedése két gócból indult el: a hosszúfejű fehér fajták Afrikából, a rövid fejűek (így az ősmagyarok is) ke­letről jöttek. A Volga táján maradt magyarok egy része a csu­vasokba, más része a baskírokba olvadt be. Semmit sem próbál bi­zonyítani, de nem ragadtatja magát túl merész álmodozásokba.

Csicsáky Jenő „A magyar nemzetcsalád útja Távol-Nyu­gatról Távol-Keletig” (Sydney 1961) című könyvében nemze­tünket egy elsüllyedt földrész lakóitól eredezteti. Csicsáky mukájában egy bizonyos James Churchward angol ezredes „Mu” című könyvében tett felfedezéseiből indul ki. Idézzük a ka­tasztrofális eseményt: „… a Csendes-óceánban egykor létezett három halomból álló óriás földrész,… amely Kr. e. 11 542. év május havának 13. napján az ottani éjjelen vulkanikus lángörvénytől elárasztva az Óceán mélyére süllyedt…” Az elsüllyedt földrészt Mu-nak, Anyának, Földanyának stb. hívták. Lakói, a magyák (= magyarok) tanították meg a népeket nyelvre, írásra és emberi életre. A magyák egy része Mu-ból Amerikába költözött; nyelvük feltűnően egyezik a magyarral. A magyák többi ága a földkerekség többi részén szóródott szét.

Az etruszk-magyar rokonság híve Kur Géza (Etruszkok Ma­gyarországon? Ohio, Warren 1970; Az etruszk-magyar rokonság I–II. uo. 1966, 1968). Kur eljárása az, hogy a magyar sza­vakat szótagokra bontja és azokat egyezteti etruszk sza­vakkal. Pl.: etruszk ax ~ m. ah 'sóhajtás, óhajtás, vágy; emelkedni, jobb sorsa kerülni'; etruszk mar ~ m. marad. Innen Akmár falu eredeti jelentése: 'lakosainak a sóvárgása elmarad'.

Etruszk-magyar rokonítással lepte meg olvasóit Siegmund Toth is: „Divine Antiquities Volume 1. Decipherment of the Etruscan Language” Washington 1976. A szerző az etruszk feliratoknak önkényesen magyar olvasatot tulajdonít. A magyar szókincs etimológiai eredetéről nyilván halvány sejtelme sincs. Egy-két jellemző példa: a kétségtelenül szláv szavakat is (aknász, hála, szikra, máz) ősi etruszk-magyar szavaknak tekinti. Ilyen „ősi” szó még a dézsma (Tothnál: megdézsmál) is: a TESz. szerint a dézsma, dézma, dészma vándorszó, a dézsma változat talán olasz eredetű; a vándorszó végső forrása a lat. decima.

Perie Alkorán – Kovács János: Fülöpszigeti nyelv = magyar nyelv. Hückelshoven 1983. – Kovács János felfedezését a vé­letlennek köszönheti. Fülöp-szigeteki származású visayan (= viszajan) nemzetiségű felesége (Perie Alkorán) egy alkalommal gyaloglásuk közben így szól hozzá: Baktass! Megkérdezte tőle, mit jelent ez a szó az ő nyelvén. A válasz meghökkentő s egyúttal reveláló jelentőségű volt számára: mint magyarul, lassabb járást jelent. Ez a meglátás indította el Kovács Já­nos kutatói tevékenységét. A dilettáns nyelvészkedők szelíd fajtájából való. Nem tekinti magát szakképzett nyel­vésznek, ezért összeállított szójegyzéke elbírálását, felülvizsgálatát szakavatott nyelvészek figyelmébe ajánlja. Lássunk néhányat egyeztetései közül (az első szó visayan, a második magyar): asawa = asszony; asay = száj, szól; asukal = cukor; banda = csoport, banda; hibat = hiba; kalo = kalap; lantaw = látni; pinsa = pince; tipik = tép, csíp stb., stb. Kovács a fentebb idézett Csicsáky Jenőre hivatkozva a visayan népet a Csendes-óceánban elsüllyedt földrész, Mu magya (= magyar) lakóival hozza kapcsolatba.

A második világháború után új rokonítási teória kerül előtérbe: a magyar volt az emberiség ősnyelve. Földrészeket átfogó őstörténet és nyelvrokonítás bontakozik ki, melynek előfutárai – akár tudtak egymásról, akár nem – Baráth Ti­bor, Belitzky János és Csicsáky Jenő voltak. Ha a magyar volt az emberi nem első nyelve, akkor a romantikus lelkületű ős­történészeink szerint – minden emberi nyelv és kultúra a magyarból származik. A múlt századi történész és polihisztor Horvát István (1784–1846) elmélete támadt új életre. Már ő azt tanította, hogy az első emberpár a paradicsomban magyarul be­szélt. Ádám neve is erre utal: Ad-ám ti. almát Évának. „Pözsög a Szentírás mindenféle régi magyar nevektől” (pl. Mózes, Simon, Áron). Földrajzi nevek: Babilon = Bá­bol­na, Karthágó = Kardhágó, Stockholm = Istókhalma. Valamennyi, ebbe a típus­ba sorolandó eredeztetési kísérletet felesleges volna ismertetni. Lássunk azon­ban néhányat belőlük mutatóba!

Kemény Ferenc: Das Sprachenlernen der Völker. Bécs, 1975. A szerző nem többet állít, mint azt, hogy az újkőkor föld­művelőinek a nyelve, az eurá­zsiai ősnyelv magyar volt. Nem fogadja el azt, hogy a nyelvek hangváltozások útján vál­toznak. A nyelvtörténet során valóban lehetségesek a hang­változások, de ezek szerepe csekély, a beszélőszervek alka­tától függenek. Kemény abból indul ki, hogy a magyar nyelv alapszókincsében vannak ikerszavak, amelyek a szeretkezés és a kielégülés sóhajaiból, ritmikus kísérőhangjaiból kelet­keztek. Ezekből lettek az ősasszonyok párosodásra csalogató szavai. Ezekből a mai magyarban kettő maradt meg: isi-piti, iti-piti. Azt az alaptételét, hogy a szavak hangteste lényegében nem változik, több műkedvelő nyelvészünk is magáévá tette. Ez nagyban megkönnyíti a szóhasonlítást és igazolja a véletlen összecsen­gé­seket. (Egyebek közt ezzel a „módszerrel” dolgozik Götz László sume­rológus is.)

Csőke Sándor: Három tanulmány. Eberstein, 1977. Idézzük sommás végkövetkeztetését, amely jól szemlélteti felfogását: (63) „A magyar nyelv magyar eredetű. A magyar nyelvet az idők végtelensége szülte… A magyar nyelv szókincse – nem finnugor, de mongol-török eredetű sem… A magyar szókincs: magyar eredetű. A magyar nyelv önmagából eredő nyelv szer­kezeti rend­sze­rében is… Finnugor nyelvek nincsenek. Se nyelvészeti, se történelmi adattal nem bizonyítható e nyelvek finnugor eredete. E nyelvcsoport a nyelvészek és történészek kitalálása…”. Sapienti sat.

A Hawaiiban élő Vámos Tóth László Bátor több füzetben azt igyekszik bizonygatni, hogy Polinézia szigetvilágának, de az egész földkerekségnek a földrajzi nevei nagyrészt magyarok, továbbá: „ezerszer is magyar a legősibb nyelv.” Egyik kiadványában (Ős-Mu-Hawáj 1976) ezer magyar földrajzi nevet tett közzé. A hangvételből következtetve Vámos Tóth írásaiban a Csicsáky-Churchward elmélet átvételéről, „utóéletéről” le­het szó (vö. László Gyula: Őstörténetünk. Budapest, 1981:117–118).

Ebbe a csoportba emigrációban élő (élt) magyar szerzők tartoznak. Munkáik keletkezésének lelki indíttatása nyil­vánvaló. Az emigrációs léttel gyakran együtt járó szellemi magányosságból kitörendő, nemzetüktől föld­rajzilag távol, de lélekben nem elszakadva próbáltak annak dicső avagy dicsőbb múltat megálmodni, s álmukat másokkal is közölni. Nyelvészeti képzettsége az itt tárgyaltak közül – tudomásom szerint – egynek sincs. Persze érthető, hogy a körülvevő – olykor el­lenséges világban – a talajt vesztett emberek az illúziók világába menekülnek. Belső lelki késztetéstől ösztönözve – szakmai ismeretek hiányában – önkontroll nélkül fogtak munkához. Néhányan kiagyalt elméle­tü­ket minimális dilettáns irodalmi apparátussal felszerelve készítették el. Mások han­gyaszorgalommal olvastak el minden hozzáférhető tudományos és tudo­mány­alatti nyelvészeti, őstörténeti és régészeti munkát, és azt kritikátlanul épí­tet­ték be rendszerükbe, pontosabban szólva: elképzelésükbe.

Az eddig tárgyalt romantikus nyelvészeti és őstörténeti elképzelések a tudományos felfedezések, meglátások igényével léptek fel. Bizonyos tudo­mányalatti körökben a hetvenes évek­ben elterjedt Magyarországon egy tan, amely nem igazol sem­mit, hanem a népmesék stílusában elmond egy „ősi regét”. Ezt László Gyula (Őstörténetünk. Budapest, 1981:119–121) alapján ismertetem: „Állítólag egy vogul sámánfi partizánként hozta volna hazánkba ezt a tanítást, »ami titok alatt van«, tehát senki nem látta a »vonatkozó okmányokat«, kivéve a szöveget közlő Paál Zoltán ózdi kohászt, aki végeláthatatlan szövegeivel új, s újabb meglepetés elé állítja az olvasókat.” (László Gyula: Őstörténetünk. Budapest, 1981:119). László Gyulához csupán egy 165 lapos kusza szö­ve­gű töredék jutott el. A kéz­irat címe: „Az ősmagyar = úz = nyelven írott ARVISURÁK = IGAZ SZÓLÁSOK ősi regéi. Ahogy azokat SZALAVÁ­RÉ­ TURA, a Manysi-nép utolsó sámánjának fia számunkra átmentette a második vi­lágháború alatt, Paál Zoltán ózdi kohász útján”.

A kiagyalt romantikus történet érdektelen. Az Arvisurák alapján Pataky László békéscsabai mérnök egy őstörténetet írt. A kéziratos munka címe: A magyar nép kialakulása az Ar­visurák tükrében (1977, kézirat). László Gyula alapján közlöm egy részletét (kézirat 1. lap):

„Cserép József professzor az ókori görög és latin írók műveiből meg­ál­la­pította, hogy a magyar nép őshazája abban az időben, amikor az utolsó jég­kor­szakot a jelenlegi meleg kezdte felváltani: a nagy világtengerek vala­melyikében elsüllyedt. A mostanában napvilágra került Arvisurák ezt igazolják.

Mi azoknak az ivadékai vagyunk, akik ebből a vi­lágkatasztrófából meg­me­nekültek. Pontosabban: azoké, akik a Dél-Kaukázus vidékére kerültek. Ide érkezett az i. e. 51. évszázad derekán Magya fejedelem három fiával, néhány­száz lovas kíséretében – hajón…” László Gyula joggal írja, maga a cím is furcsa módon keletkezett: „akik elolvassák, nem tudják a következőket: az iráni világképben a források ere­dete nem a földben, hanem az égben van. Az Aveszta szerint a mennyei vizeket egy női istenség őrzi Ardvisura-Anahita. Neve annyit jelent »Tiszta, szennytelen«, Ahura-mazda bízta rá a vizek őrzését! Az Arvisura név íme innen került a »vogul sámán«-hoz!” (László Gyula: Őstörténetünk. Budapest, 1981:122). A mon­dot­tak­hoz még hozzáfűzhetjük: aligha valószínű, hogy Paál Zoltán kohász és Pataky László mérnök ne olvasta volna Csicsáky— Churchward elméletét az elsüllyedt földrészről, Mu-ról és lakóiról, a magyákról (= magyarokról). A hetvenes évek­ben – magam is ta­núsíthatom – az Arvisura-hívőknek valóságos tábora alakult Magyarországon.

Délibábos nyelvészeink „megállapították”, hogy az emberiség ősnyelve a magyar volt. Az emberi képzelet számára azonban nincs lehetetlen. Dús fan­táziájú „kutatóink” idő­közben arra a nagy felfedezésre jutottak, hogy az emberi ősnyelv, a magyar az űrből érkezett a földre. Erről szól Plessa Elek könyve: Pál-Ősü Elek űr-ős tudatása az emberi beszédről. „Az emberi beszéd Isten gravitációs sugallatának a szólása.” New York 1985. Nehéz volna a felette zavaros megfogalmazású és tartalmú „opus” mondanivalóját röviden össze­foglalni. Néhány kiválasztott idézet azonban képet ad a szerző furcsa logikai (= logikátlan) asszociációkra épülő elképzeléseiről:

(7): „A mi korunkról szól Ésaiás próféta:
»Kiáltó szó a pusztában:
Készítsétek a Kürios útját!«

A Biblia-fordítók szerint: Kürios = Isten. A magyar nyelv tanulsága szerint: Kürios = Giri-ős = Gir-fajok Űr-őse, aki a világűr távoli helyéről magyar fajokat hozott erre a földre.”

(9): „Űrhajósok járják a Nap gravitációs terét, de a kortárs nem tudja, hogy távoli őseit Messiások űrhajókon hozták erre a földre.”

„…A kortárs nem tudja, hogy az Űr-ősök Istentől két kő táblát kapnak…”

„Annyit mégis tud, hogy Mózes magától Istentől vette át a kőtáblákat, de azt már nem tudja, hogy a bibliai Mózes éppen a második Gir-Űr-Ős volt, aki a székely-magyar fajt hozta erre a földre.”

(31): „A latinnak nevezett nyelv szavai nagyobb részt egyenes olvasatú magyar szavak, kisebb részben fordított olvasatú magyar szavak…”

(45): „A néma szülőkkel elzártan neveltetett gyerekeket a lélek megtanítja beszélni, és mivel földünk jelenlegi vi­lágűri helyzetében legerősebben a magyar nyelv ékei hallhatók, ezért a kísérleti gyerekek a magyar nyelv valamilyen vál­to­zatát fogják szólni.”

(116): „A kafir nyelv ... többszáz magyar szót használ, amire egy a ma­gya­rázat: a kafirok is Isten ékezését szólják.” Három magyar szó a kafir (= zulu­kaffer) miatyánkban: begobe = kenyér; magyarul bekapó (bekosz), levfetség = ellenünk vétő; magyarul ellenünk vétség; bosuleg = gonosz; magyarul bosszu­ló. Úgy vélem, a fenti idézetekhez nem kell kommentár. Még annyit: Plessa Elek nevének elváltoztatása (Pál-Ősü Elek Úr-Ős) nyilván arra utal, hogy szerzőnk az űrből érkezett magyar ősök kései utódjának gondolja magát.

Plessa Elek másik könyve (A fajokat a Földre hozó Űr-ősök (Messiások). New York 1986) is arról szól, hogy az első emberek magyar nyelven beszéltek és az űrből érkeztek földünkre. Az űr-ősök Istentől kapott bizonyságtáblákat hoztak magukkal.

Lássunk két idézetet (41:) „A Bizonyságtáblás Űr-ősök feladata a faj áttelepítésével nem ér véget, mert az isteni rendelés szerint kötelesek az új bolygón a faj élésterületét (hazáját) kijelölni és a határokat hatalmas kőosz­lopokkal megjelölni. Isten rendelése határozott és vitathatatlan, miszerint egy fajnak hazát adni csak a Bizonyságtáblás Űr-ősöknek van joga, úgyhogy nem­sokára kitörölhetik a feneküket a Trianoni és Moszkvai békeszerződéssel [sic!] annak sugal­mazói, a jezsuiták.” A trianoni és moszkvai békeszerződést minden magyar igazságtalannak tartja, a szerző nyilvánvaló katolikusellenessége miatt hárítja a felelősséget a jezsuiták nyakába. Ostoba feltételezés: a világ akkori urainak nem volt szükségük a jezsuiták vagy más szerzetesrendek tanácsaira.

(91:) „Elek Űr-ős első térésekor a kárpáti magyar fajt hozta, űrhajója Erdélyben, Gyulafehérvár térségében ért földet…” Úgy hiszem, a két idézet bepillantást nyújt a könyv tartalmába és egyúttal utal a színvonalára is.8, 9, 10

 

___________________________

Jegyzetek

7.
Vannak kutatók, akik a japánt a koreaival együtt az altaji nyelvek közé sorolják. De az altaji nyelvek — török, mongol, mandzsu-tunguz — egymáshoz való viszonya sem tisztázott. Ezek között a nyelvek között kétségte­lenül tipológiai egyezések vannak (agglutináló nyelvek), genetikai rokonságuk hipotétikus. Kazár Lajos a japánt az altaji hipotézisből kiszakítva állította rokoni viszonyba az uráli nyelvcsaláddal. Vö. Lajos Kazár: Japanese-Uralic language comparison. Locating Japanese origius with the Help of Samoyed, Finnisch, Hungarian etc.: An Attempt. L. Kazár—Tsurusaki Books. Hamburg 1980; l. még UAJb. 48/1976:127-150, 52/1980:42-72, 53/1981:88-104, 61/1983: 27-42. Kazár megpróbál az uráli nyelvek és a japán között grammatikai (morfológiai) egyezéseket kimutatni, de az egybevetett elemek összefüggése mind hangtani, mind funkcionális tekintetben felette kétes, egy közös uráli-japán alapnyelvi morfológiai rendszert nem sikerül rekonstruálnia. Szóegyeztetései egytől egyig valószínűt­lenek.

A hangtant és a jelentéstant teljesen önkényesen ke­zeli. Pl.: jap. waki, ójap. waki 'side, flank' ~ zürj. bok, bek 'oldal' (a zürjén szó orosz eredetű); jap. abiru, ójap. abu ~ amu 'vizet önt a testre' ~ m. fürdik: a japánban protétikus magánhangzó volna, eltér a ma­gánhangzó-rend, a jelentések nagyon távoliak.

Kazár könyvéről Futaky István (FUM 18-19. 1994/95: 181-187) írt lesújtó, de igazságos bírálatot. Főbb kifogásai: a) az uráli-finnugor alapnyelvre re­konstruálható két szótagos töveket önkényesen egyszó­tagosakra redukálja; b) minden, ami a gyök előtt vagy után áll, később járulékelem; c) ha az uráli és japán adatok valamelyes egymáshoz közelítése úgy kívánja, akkor szóeleji mássalhangzó-torlódásokkal operál, ami uralisz­tikai tekintetben ugyancsak képtelenség.

1997-ben jelent meg Kazár Lajos „Are Japanese and Hungarian Related? Sind Japanisch und Ungarisch verwandt? A japán és a magyar nyelv rokonok?” (Pécs) című három nyelvű könyve. A munka tulajdonképpen képekkel il­lusztrált japán-uráli szóösszehasonlításokat tartalmaz. A bevezetésből semmit sem tudunk meg a szerző etimológiai elveiről. Vajon egyáltalán kidolgozta őket? A beveze­tésben egyebek közt a következőkről olvashatunk: 1) „...az uráli kutatóintézetek nem vizsgálták meg a japán nyelvet mint potenciális forrást...” De igen, a kérdéssel foglalkoztak, de mint tarthatatlan nézetet elutasították, illetőleg a hipotetikus altaji nyelvrokonság körébe utalták. 2) A szerzővel szemben állítjuk, hogy a mással­hangzó-torlódások léte nem függ össze a finn-lapp fok­váltakozással. Miden uráli nyelv ismeri a szóbelseji mássalhangzó-kapcsolatokat, így azok az uráli alapnyelvig vezethetők vissza (l. Collinder, Björn: Comparative Grammar of the Uralic Languages. A Handbook of the Uralic Languages, Part 3. Uppsala, 1960:147-148; UEW X-XI). 3) A tó és a fa két szótagú tövekre vezethetők vissza (*tow, *puw: UEW 533, 418). úgy látszik, Ka­zárnak nincs tudomása arról, hogy az uráli-finnugor alapnyelvben csak a mutatószavak (→névmások) lehettek egytagúak a fogalomszavak (névszók, igék) kéttagúak voltak. Ez nem dogma (mint Kazár kijelenti, de nem cá­folja), hanem az uráli nyelvtudomány legszilárdabb megál­lapításai közé tartozik. — Annak nem volna értelme, hogy valamennyi képtelen etimológiáját megcáfoljuk. A japán~uráli hangmegfeleltetéseiről nem nyilatkozik, de tekin­tettel van az ójapán alakra. Nem árulja el, hogy mely forrásból vette őket. Szófejtéseinek fő gyengéje az, hogy nem mondja meg, hogy a japán szavak jelentései közül (olykor 3-6-9 jelentést is közöl) melyiket tekinti ere­deti (kiinduló) jelentésnek. Például: jap. am.e, am.a-, ójap. am.a 'ég, eső, istenség' ~ finn jumala 'isten' stb. [*juma]; jap. at.a.e.ru, ójap. at.ap.u 'ad, közel helyez' ~ m. ad, finn. anta- [*amta-]; jap. de.ru, ide.r.u-, ójap. idu 'kijön, származik, csírázik, kel, megjelenik, elmegy, történik' ~ finn itä- 'csírázik'; jap. ho, ójap. po 'fej, kalász (a gabonán), csúcs (a hullámon), vala­minek a hegye...' ~ finn. pää, m. fő, fej [<*päne]; jap. ob.i, ójap. eb.i, ep.i stb. 'öv, derékszalag' m. öv [< *winä/wünä]. Kazár Lajos etimológiai egybevetései nem képezhetik komoly nyelvészeti kutatás alapját, még távoli hangalaki és jelentésbeli összecsengéseknek sem tekint­hetők. A szögletes zárójelben megadott rekonstrukciók világosan utalnak a japán és uráli adatok közötti áthi­dalhatatlan hangalaki távolságra.

8.
1974-ben jelent meg Szabédi László könyve: A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai. Bukarest. A mű két évtize­des érlelés után 1958-ban készült el, s a költő halála után 15 évvel változatlan formában került publikálásra. Szabédi László költő, író és irodalomtörténész egyetemi tanár volt a Kolozsvári Egyetemen. A szerző ismeretei széles körűek, érvelése logikus, imponálóan hatalmas anyaggal dolgozik, ez a műve mégis sikertelen. Hajdú Pé­ter (Őstörténeti perspektívák [Szabédi László, A magyar nyelv őstörténete c. könyvéről]. Korunk 1976/1-2:135-138; Őstörténetünk perspektívái [Szabédi László, A magyar nyelv őstörténete]. Tiszatáj 1976:76-79; Az uráli nyelvészet alap­kérdései. Budapest, 1981:186-190) mélyre­hatóan méltatta Szabédi László tudósi erényeit, s egy­úttal alapos bírálatnak vetette alá a zsákutcába vezető elméletet. Hadd idézzük Hajdú bevezető szavait: „Emlékét s nevét tisztelet övezi mindenütt, ahol a magyar kultúra értékeit számon tartják. Költői és irodalomtörténeti alkotásai kijelölték számára a helyet a Parnasszuson. Mindez méltató szép szavakra késztetné posztumusz könyve bírálóját, akinek először is a vállalkozás emberfeletti voltára kell felhívnia a figyelmet: az indo-uráli prob­lémát nyelvészek hada próbálta dűlőre vinni, e kutatások egymásra épültek — ahogy ez a tudományban szokásos —, és az utóbbi évtizedekben már a talány megfejtésének legvalószínűbb útjai is megmutatkoztak. Szabédi gyöke­resen szakít az eddigi tételekkel, és egy teljesen új ma­gyarázó elvet próbál következetesen érvényesíteni köny­vében.

A teljesítmény iránti elismerés, a hírnév és a kegyelet nem lehet azonban egyedüli értékmérő őstör­ténetének megmérettetésében. A mércét a nyelvészeti kutatás nemzetközileg érvényes normái adják. Már most megmondjuk: e mérlegelés eredménye sajnos a vállalkozás sikertelenségét mutatja.”

Az alábbiakban Hajdú bírálata alapján röviden vázoljuk, hogy miért elhibázott Szabédi finnugor-indo­európai nyelvhasonlítása. Módszerére jellemző, hogy „ada­tait addig gyúrja-alakítja, míg belőlük az elmélete számára kedvező eredményt ki nem kényszeríti” (Őstörténeti perspektívák [Szabédi László, A magyar nyelv őstörténete c. könyvéről]. Korunk 1976/1-2:136). Szabédi a finnugor és indoeurópai nyelvcsalád rokonságát bizonyosra veszi. Szerinte a finnugor alap­nyelv az indoeurópai alapnyelvből vált ki, annak ugyanolyan egyenes folytatása, mint a germán, a szláv és a román nyelvcsoportok. A finnugor nyelvek helyét köze­lebbről úgy határozza meg, hogy azok az ún. őslatin (vagy: italióta-finnugor) származékai. A szerző szerint az őslatin egység Kr. e. 18. században szűnt meg, az italióták ekkor költöztek az Alpesek és a Fekete-tenger közötti térségből a Pó síkságára; a Kelet-Európában ma­radt őslatinok nyelvjárása a következő másfélezer év alatt fejlődött finnugor alapnyelvvé. Az eddigi kutatások szerint a finnugor egység felbomlása Kr. e. 3000 körül mehetett végbe. Szabédi a szétválást sokkal későbbre teszi (a Kr. e. 18. századba), ezáltal felborítja a finnugor és a magyar őstörténet kronológiáját. Pl. az ugor egység megszűnését kénytelen a Kr. u. 9. századba tenni; ez viszont a honfoglalás előtti török jövevény­szavaink újraértelmezésére kényszeríti. úgy véli, hogy egy részük magyar jövevényszó a törökben, más részek az urál-altaji és indoeurópai nyelvrokonság bizonyítékai közé utalandó.

A nyelvtani rendszert vizsgálódásaiban elhanyagolja, ehelyett a szókincsbeli egyezéseknek tulajdonít jelentő­séget. Éppen ezért félezer oldalon százszámra közli nyakatekert magyar-latin szóegyezéseit.

A nyelvtudomány szigorú szabályokkal, hangfejlődési tendenciákkal dolgozó tudomány. Szabédi könyvében más módszertani gyakorlat érvényesül: a magyar és a latin szó hangalaki különbségeit 5-6 közbeiktatott fejlődési formával próbálja áthidalni. Pl.: őslat. *entervallom (>lat. intervallum) >fgr. *ntorwollu > *ntorwolj >*torwolj > *torwoj < *tarwaj > m. taraj, taré. „A metódus lényege: föltett alakokkal elöl-hátul addig koptatni az »őslatin« formát, míg egy magyar szó elő nem állítható belőle” (Hajdú Pé­ter (Őstörténeti perspektívák [Szabédi László, A magyar nyelv őstörténete c. könyvéről]. Korunk 1976/1-2:137). Ily módon a vi- kezdetű latin szavaknak a magyarban elég változatos megfelelései lehetnek: őslat. *viconti (>lat. viginti) >fgr. *wkószi > m. húsz; őslat. *victat (>lat. victum) > fgr. *jekhte >m. győz.

9.
Otto J. von Sadovszky „The Discovery of California. A Cal-Ugrian Comparative Study” (Budapest 1996) című könyve arról szól, hogy a kaliforniai penuti indián nyelvcsalád az ugor — de főleg az obi-ugor — nyelvekkel mutat közeli rokonságot. Feltevése szerint a penutiak ősei az ugor egység felbomlása előtti időben — Kr.e. 500 előtt — költöztek át nyugat-szibériai őshazájukból a Je­ges-tengeren és a Bering-szoroson át a Csendes-óceán észak-amerikai partja mentén mai kaliforniai hazájukba.

A tudományos szakirodalomban ez a rokonítási kísér­let Sadovszky előtt ismeretlen volt. A penuti nyelveket a '2' számnév megnevezése alapján két csoportba osztják: 1. pen-csoport: wintun, maidu; 2. uti-csoport: miwok (mewa), costano, yokuts (W. Schmidt: Die Sprachfamilien und Spra­chenkreise der Erde. Hamburg 1926/1977; V.N. Jarceva: Lingvisticeskij enciklopediceskij slovar. Moszkva 1990; H. Bußmann: Lexikon der Sprachwissenschaft. Stuttgart 1990). A két csoport között lényeges strukturális és szókincsbeli különbségek vannak. Egyesek szerint a flektáló, mások szerint az agglutináló típusba tartoznak.

Sadovszky „felfedezése” — mint alább erről szólni fogunk — teljesen valószínűtlen hipotézis, de semmi­képpen sem sorolható a dilettáns nézetek közé. Teóriáját a történeti-összehasonlító módszer segítségével próbálja bebizonyítani. Kutatási módszerével és következtetéseivel szemben a következő kifogásokat emelhetjük:

  1. Az összehasonlító vizsgálódás előtt be kellett volna mutatnia a főbb penuti nyelvek (egy pen és egy uti csoportba tartozó nyelv) nyelvtani rendszereit és az esetleg rekonstruálható őspenuti nyelvi rendszert. Enélkül a nyelvhasonlítás céljából az egyes indián nyelvekből kiragadott morfológiai elemek, szavak légüres térben mozognak. A leírásból bizonyára az derült volna ki (a szakirodalomból leszűrt ismereteim alapján állítom), hogy a penuti nyelveknek strukturális tekintetben semmi közük sem lehet az ugor (obiugor) nyelvekhez.
  2. A szerző azt állítja, hogy a penuti nyelvek be­vonása a penuti nyelvcsaládba nem befolyásolja lényegesen a finnugor nyelvek rekonstrukcióit, mivel az ugor hangtörvények érvényesek a penuti nyelvekben is. Ez azt jelenti, hogy az egymástól lényegesen eltérő penuti nyel­vek korábbi állapotát az ugorból (főként az obi ugorból) próbálja levezetni. Megalkotja tehát a hipotétikus nyelv­család kalugor (= kaliforniai ugor, Cal-Ugrian) elneve­zését.
  3. A könyv tüzetes áttanulmányozása során az derül ki, hogy az ugor és a penuti nyelvek oly távol állnak egymástól és oly mértékben eltérő rendszerűek, hogy nehéz volna őket közös alapnyelvből levezetni.
  4. Ha az ugor/obi-ugor nyelvek és a penuti indián nyelvek szorosabb rokonságban állnának egymással, akkor a hangtan és az alaktan területén a vélt egyezéseket ezek­ben a nyelvekben kellene keresni. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a szerző az egyes jelenségekhez a példáit a hasonlítási szükségletnek megfelelően hol az ugor, hol a permi, mordvin, finn stb., hol pedig a szamojéd nyelvek­ből közli.
  5. Sadovszkynak nem sikerült bebizonyítania a penuti és az ugor nyelvek rokonságát, a finnugor nyelvcsalád kalugor ágának feltételezése teljesen valószínűtlen. A morfológiai elemek (esetragok, birtokos személyjelek, időjelek, képzők stb.) nem vezethetők vissza közös előz­ményre, néhány elem látszólagos egyezése véletlen hangalaki hasonlóságon alapul, nem áll össze egységes rendszerré. Pl.: birtokos személyjelek: miwok E/1. -t, /2. -n, /3. -s (ezek nem mutatnak rokonságot az ugor elemekkel); igei személyragok E/1. -m, /2. -s, /3. ?), T/1. -mŕs, /2. to s, /3. -p. Személyes névmások: miwok káni 'én', mí 'te', ?i 'ő', móa-kko 'mi', mí-kko 'ti', ?í-kko 'ők'. A penuti nyelvek gazdag esetrendszeréből bőven lehet találni CV, C struktúrájú véletlen párhuzamo­kat a finnugor esetragokhoz. Ilyen jellegű és tudományos fajsúlyú egyezéseket a világ bármely két nyelvcsoportja között lehet(ne) találni.
  6. Etimológiai egyeztetései elsősorban a jelentés­beli távolságok miatt nem meggyőzőek. A jelentésbeli el­téréseket a szerző nem tudja (nem akarja?) megmagyarázni. Pl.: (141): vog. saj 'the place behind something, shadow, protection' (~ osztj.) ~ penuti (maidu) caj 'different' (a vog-osztj. szó zürjénből való átvétel); (144): vog. ja 'river' ~ maidu já 'to swim (fish), jó 'to move through water'; (149): vog. kas 'mood, happiness..., affair' ~ maidu kasi 'dance, ceremony' (a vogul szó zürjén jöve­vényszó); (151): kaw 'millstone, stone' ~ maida kaw 'ground, earth'; (164): vog. tej ~ te 'to eat...' ~ maidu tu 'flour (from seeds)'; (171): vog. apa 'cradle' ~ maidu ?ap ~ ?apá ~ háp 'to hoist, to lift, to carry on back...'
  7. Az összetartozás bizonyságául felhozott ugor és penuti *k>x(>h) hangváltozást ősinek tartani elhibázott. A szerző érzékel(tet)i a problémát, amikor azt írja, hogy itt egy hosszú folyamatról van szó (i.m. 43, 261). A való helyzet az, hogy a m. *k > x > h változás ősmagyar kori  — a Kr. utáni századokban megindult folyamat, kezdetét nem tudjuk pontosan meghatározni —, az obiugor nyelvjá­rások többségében a *k > x a 18. század után zárult le. Összegezve: Sadovszkynak a kalugor (ugor-penuti) nyelvrokonság bizonyítására tett kísérlete tudományosan nincs megalapozva, ennélfogva, elfogadhatatlan feltevés.

10.
Kiss Dénes „Ősnyelv-nyelvős?” (Lakitelek 1993) könyve a költői alakzat (Kék ekék éke kék) ellenére is megtévesztő: az olvasó a cím alapján azt gondolná, hogy a szerző nyelveredeztetéssel foglalkozik. Pedig nem! Az író és költő Kiss Dénes nem tesz mást, mint művészi módon el­játszadozik a nyelvvel. így ír „munkamódszeréről”: (14): „elbabrálgatunk a nyelv játékos kínálatával.” „Nem tudo­mányoskodni, hanem játszani akarunk, babusgatjuk a nyel­vet...” Nem foglalkozik a szavak tudományos eredetével (etimológiájával), inkább a hangutánzó-hangfestő szavak alaki és jelentéstartalmi összefüggései érdeklik őt. íme: „a bábu alakú s egyben bab alakú babát a bába bepólyálja, babázza, akár a bábbá váló pille. A bab sajátos búb, de még a bibe is, de a bab bibis ujját is bepólyálja a bába, miközben babusgatja... Hát ilyen aprólékos babramunka a nyelvvel való közelebbi ismerkedés...” (A bab, bába, pólya szláv jövevényszavak, l. TESz). Persze nyelvünk nem csak hangutánzó szavakból áll, így Kiss Dénes szó­játékaiban — ha ismeretszerzés szempontjából komolyan vesszük — tévedések is vannak: (27): „az ember könnyezve könnyebben viseli el a testi, de még inkább a lelki ter­helést”; „egyáltalán nem véletlen a könny és könnyű szavaink hasonlósága”. Nos, könny és könnyű szavunk finnugor eredetű, de hangalaki hasonlóságuk merő véletlenen alapul (l. MSzFE, TESz). Szép, költői leírást olvashatunk az égtájakról (94−101). Játék a sza­vakkal, a jelentéstartalmakkal, gondolati asszociációkkal (egy fajta kirakósdi játék); ám az, aki filológiai komolysággal közelít a kérdéshez, elrontja a játékot. Azáltal, hogy a szerző itt-ott tudományos elemzést csempész költői leírásába, mondanivalóját a költészet egéből egy-egy pillanatra lehúzza a valóság poros talajára. Pl.: a tulipán-nak semmi köze sincs a finn tuli 'tűz', tulinen 'tüzes', tulipunainen 'tűzpiros' sza­vakhoz. A tulipán vándorszó a magyarban és az európai nyelvekben. Közvetlen forrása nem állapítható meg (TESz). Játéknak elmegy, de nem szabad komolyan venni azt, hogy az Usszuri folyó neve a finn suu 'száj, folyótorkolat' és suuri 'nagy' szavakkal függene össze.

de Saussure (Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, 1967:91−96) meghatározása szerint a nyelvi jel két arcú pszichikai entitás: fogalom+hang­kép. A jel az egész jelölésére szolgál: a fogalmat je­löltnek, a hangképet jelölőnek nevezzük. A jelölő és a jelölt kapcsolata önkényes. Az önkényes nem azt jelenti, hogy a beszélő szabad választásától függ a kettő kö­teléke, hanem csupán azt, hogy a kettő viszonya moti­válatlan. Vagyis: a jelölő és jelölt között semmiféle természetes kapcsolat nincs. „Minden olyan kifejező eszköz, amelyet egy társadalom elfogadott, elvben egy kollektív szokáson vagy — ami ugyanaz — konvención ala­pul” (de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, 1967:94). A 'nővér' fogalmát semmiféle belső kapcsolat nem fűzi össze a nővér hangsorral. A 'nővér' fogalmát nyelvenként más-más hangsorok jelölik: német Schwester, angol sister, francia soeur stb. Vö. ugyanígy: 'asztal' fogalom = m. asztal, angol table, német Tisch. Az onoma­topoetikus (hangutánzó és hangfestő) szavak esetében a jelölt (fogalom) és jelölő kapcsolata nem mindig ön­kényes. Ezek nem nagy számúak és bizonyos zajoknak, meg­nyilvánulásoknak, cselekvéseknek többé-kevésbé meg­közelítő, szimbolikus utánzásai. Pl.: m. jaj! ~ francia aie!, német au!; brummog ~ német brummen, murren; durran ~ német knallen, puffen.

Nyilvánvaló, hogyha Kiss Dénesnek könyve írásakor az itt mondottak, továbbá a szavak etimológiai eredete — vagyis a tudomány józan valósága (igazsága) — lebegett volna a szeme előtt, akkor korlátokat (tilalomfákat) kel­lett volna fantáziája szárnyalása és csapongása elé felállítania, tehát nem játszadozhatott volna el költőien a szavakkal. Kiss Dénes könyvét élvezettel olvastam mint költői-írói alkotást, de egy percig sem gondoltam arra, hogy tudományos célú művet olvasok. Költői mű, amely nyelvünk kifejező készségét — fülbemászó szójátékver­sekkel megtűzdelve — szépen, költőien mutatja be. Persze hiba volna, hogyha a nyelvészeti kérdésekben kevésbé tá­jékozott olvasó Kiss Dénes könyvéből nyelvünk genetikai eredetére vonatkozó gondolatokat szűrne le magának.

 

Rövidítések

  • FUM = Finnisch-Ugrische Mitteilungen
  • MSzFE = Lakó György [főszerk.] -- Rédei Károly [szerk. 1--3] K. Sal Éva [szerk. 3]: A magyar szókészlet finnugor elemei 1-3. A. Jászó Anna: Szómutató. Budapest 1967, 1971, 1978, 1981.
  • NF = Neue Folge
  • TESz = Benkő Loránd [főszerk.], Kiss Lajos--Papp László [szerk. 1-2.], Kubínyi László--Papp László [szerk. 3.]: A magyar nyelv történeti-eti­mológiai szótára. Budapest 1967, 1970, 1976. S. Hámori Antónia--Zaicz Gábor [szerk. 4]: Mutató 1984.
  • UEW = Rédei, Károly [Hrsg.] et. al.: Uralisches Etymologi­sches Wörterbuch 1-2. Budapest 1988. 3. Register. Budapest 1991.
  • UAJb = Ural-Altaische Jahrbücher