ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Gerhard Friedrich Müller a cseremiszekről, csuvasokról és votjákokról

nyomtatható változat

A kazanyi kormányzóságban élő pogány népek, úgymint a cseremiszek, csuvasok és votjákok leírása, élőhelyük, politikai berendezkedésük, testi és lelki adottságaik bemutatásával, milyen ruhát hordanak, miből és mivel táplálkoznak, kereskedelmükről és foglalkozásukról/vadászatukról, milyen nyelven beszélnek, ügyességükről, tudásukról, a természeti és az általuk kitalált pogány vallásukról, valamint valamennyi szertartásukról, erkölcseikről és szokásaikról, mellékletben sok szó hét különböző nyelven, úgymint kazanyi tatár, cseremisz, csuvas, votják, mordvin, permi és zürjén, és az Úrhoz imája, a Miatyánk cseremisz és csuvas nyelvű fordításának közlésével.

Összeállította Gerhard Friedrich Müller, a császári akadémia professzora, miután 1743-ban visszatért a kamcsatkai expedícióból.[1]

Szentpétervárott, a tudományos akadémia költségére 1791-ben.

Bevezetés

A kazanyi kormányzóságban az ott letelepített oroszokon kívül hat nép van még, amelyek régtől fogva ott élnek és jórészt jelenleg is azokon a helyeken élnek. Ezek a népek az Oroszországban ismeretes nevük szerint a következők:

1) A tatárok, akik részben magában, Kazany városában laknak, valamint a környező falvakban, úgyhogy a Kunguri[2] járásban elég nagy számban vannak, ehhez jönnek még az ufai[3] provinciában élő baskírok.

2) A cseremiszek és

3) a csuvasok, akik Kazany városa fölött és alatt a Volga két partján élnek.

4) A votjákok, akik szinte az egész Volga és Káma közötti területet elfoglalják.

5) A mordvinok, akiknek igazi élőhelye a nyizsnyij-novgorodi kormányzóság, azonban bizonyos számban a kazanyi kormányzósághoz tartozó penzai provinciában is megtalálhatók.

6) A permjákok és permicsek, akik Szol-Kamszk[4] és Cserdiny[5] között élnek, és akik egy népnek számítanak az usztyugi,[6] a szol-vicsegodszki[7] és a jarenszki[8] zürjénekkel.

Bár a fentebb említett népek alapos leírása nem lenne haszontalan, ám ezt jelenleg nem lehet a megfelelő módon megvalósítani. Ami leginkább a tatárokat és baskírokat illeti, ők azonosak a Szibériában élő hasonló nevű népekkel, amelyekről a szibériai népek leírásánál feltétlenül szót kell ejteni. Mordoviába, mivel az messze esett az úttól, semmiképpen sem tudtam elmenni, a permjákokról szintén nincs sok írnivaló, mivel azok már régen áttértek a kereszténységre, és az oroszokkal történt mindenkori érintkezések során jórészt elhagyták régi erkölcseiket és szokásaikat.

Ezért ebben a könyvben csak a cseremiszek, csuvasok és votjákok leírását adom azoknak a legmegbízhatóbb értesüléseknek az alapján, amelyeket kazanyi tartózkodásom és a Kunguron át Szibériába vezető utamon összegyűjthettem: azonban a nyelvek szükséges összehasonlítása céljából közlöm a többi nép szavainak gyűjteményét is. A tatár és mordvin szavakat orosz tolmácsok gyűjtötték Kazanyban, akik ezeket a nyelveket ismerték, a permi és zürjén nyelv szavait magam gyűjtöttem és kapcsoltam a többihez, amikor Szibériából visszatérve ezeknél a népeknél tartózkodtam. 

Tartalomjegyzék

I. A cseremiszek, csuvasok és votjákok élőhelyéről és jelenlegi politikai intézményeikről

II. Testi és lelki adottságaikról

III. Ruházatukról

IV. Táplálkozásukról, kereskedésükről és foglalkozásukról

V. Nyelvükről, művészetükről és tudományukról

VI. Természeti vallásukról és az Istenről, valamint Isten teremtményéről alkotott fogalmaikról

VII. Az általuk kitalált pogány vallásról és a hozzá kapcsolódó szertartásokról

VIII. Mindennapi viselkedésükről, erkölcsükről és szokásaikról

Tatár, cseremisz, csuvas, votják, mordvin és zürjén nyelvű szótár,

Az Úr imádsága, a miatyánk fordítása cseremisz és csuvas nyelven.

I. A cseremiszek, csuvasok és votjákok élőhelyéről és politikai intézményeiről

A cseremiszek, csuvasok és votjákok három külön pogány nép a kazanyi kormányzóságban, amelyek lakhelyüket tekintve Kazany fölött és alatt kétszáz versztányira[9] terjeszkednek a Volga folyó mindkét partján. A cseremiszek jórészt az említett folyó bal partján bírnak élőhellyel, és különböző helyeken a Kunguri járástól keletre, a csuvasok pedig jórészt a Volga jobb partján, a votjákok pedig a Volgától távolabb bírnak szállással, mégpedig a kazanyi kormányzóság északi felében, azaz a Vjatka folyó mellett.

Olearius[10] és nyomán minden geográfus különbséget tett a hegyi és a mezei cseremiszek között, és mindazokat, akik a Volga jobb partján bírtak lakhellyel, hegyi cseremiszeknek, azokat pedig, akik ugyanazon folyó bal partján éltek, mezei cseremiszeknek nevezték. Oroszországban is régtől fogva szokásban volt ez a megkülönböztetés, amit a Volga folyó partjainak különböző körülményei igazolnak, mivel a jobb vagy nyugati part jórészt magas és hegyes, ezért is nevezik hegyes/magas partnak, a balt pedig a lapos helyeken lapályosnak vagy pocsolyásnak. De ilyen osztályozás alapján a csuvasok összekeverednek a cseremiszekkel, mivel a Volga folyó jobb partján, a Kuzmogyemjanszki[11] disztriktben is él bizonyos számú, bár igen kevés cseremisz. Ez oly kicsiny hely az ellenkező oldalhoz viszonyítva, ahol nagy számban élnek, hogy semmiképpen sem lehet őket összehasonlítani. A csuvasok, akikről előzőleg azt mondtuk, hogy főként a Volga folyó jobb partját foglalják el különböző helyeken, a bal oldalon is, a Káma folyó torkolatánál lentebb is előfordulnak: Sztarij és Novij Sezminszk, Biljarszk,[12] Tyiinszk,[13] Mainszk,[14] Menzelinszk,[15] Szalinszk és más kisvárosok környékén lévő falvakban. De ki akarna ilyen jelentéktelen körülmények miatt okot találni valamely nép felosztására? Egyébként is egyáltalán nem igazságos Olearius azon megítélése, amely szerint a Volga folyó egész jobb oldala az ott található hegyek miatt néptelen és terméketlen lenne, ezzel szemben a bal oldalon sok a jó, termékeny hely, mivel mind a két oldalon vannak nagy erdők, ahol pedig nincs erdő, ott szántóföld van, csak annyi a különbség vagy az előny, hogy a bal vagy lapályos part mélyebb helyeit többször elönti az árvíz, ezért a száraz években igen termékenyek, de az esősekben nem adnak olyan jó termést.

Az ezeken a helyeken található sok erdő az oka, hogy mindezen említett népnek vagy az erdőkben vagy az erdők között van a lakhelye, és településük számára olyan helyet választottak ki, hogy minden falu szándékosan folyó, patak vagy tó partján épült, de egyidejűleg közel a szántóföldhöz. Néhány helyen sztyepp is van, mint a szimbirszki provinciában a Volga jobb partján, ahol a csuvasok élnek. Ez a sztyepp olyan nagy, hogy az ottani lakosoknak gyakran három napig kell menniük fáért, és azt beszélik, hogy ott talán egy földből épült város maradványai találhatók, s annak egyik sánca a Volgán túlra, Menzelinszkig nyúlik.

Ezeket a föld belső részében lévő helyeket még egyetlen geográfus sem utazta be, pedig nagyon hasznos lenne, ha valaki, aki nem lenne olyan sok dologgal elfoglalva, mint utazásom idején én voltam, igyekezne megnézni az említett helyeket, és leírni a régmúlt maradványait a többi említésre méltó dologgal együtt, amelyekből a különböző helyeken igazán nem kevés van. Ennek példájaként be lehetne mutatni Bulgar, az egykori város, mint az ősi bolgár királyság fővárosának maradványait, ahol is a nevezetes és egyszerű emberek sírkövein arab és örmény nyelvű feliratok találhatók, melyeknek jegyzékét a kazanyi kormányzósági hivatal közölte velem.

Az Oroszország térképe és Európa északi és keleti része, valamint Ázsia leírásának kiadásáról ismeretes Strahlenberg úr[16] azt írja, hogy az említett várost Bulgannak és nem Bulgarnak kell nevezni, mivel az első név tatár nyelven a kán sánccal körülvett szálláshelyét jelenti, amiért is a térképen is rudera urbis Bulgan, azaz Bulgan város maradványai néven jelölte. Ezt azonban többek között a túlságosan erőltetett szóeredeztetésből adódó hibának tekinthetjük, mivel a keleti országok szerzői, akik közül Herbelot[17] néhányat idéz, mindig Bulgart írnak és az említett régi sírfeliratokon, négy helyen is ez a Bulgar név szerepel.

A Volga és a Káma között a kazanyi úton végig Szolikamszk felé és tovább is verszta-oszlopok állnak, csak nem olyanok, amilyenek Oroszországban szoktak lenni. Errefelé mindenütt csumkaszban[18] számolnak, és öt verszta számít egy csumkasznak, de ez a verszta lényegesen, 500 szazsennyel[19] vagy 1500 arsinnal[20] nagyobb egy mai orosz versztánál,[21] talán egy csumkasz egy német mérföldnek[22] felel meg, amely 15 fok[23] lesz, ha nem több. És mivel a boldog- és örökemlékezetű I. Péter császár uralkodása előtt a fentebb említett nagy verszták Oroszországban is használatosak voltak, kiderül, miért felel meg a régi szerzőknél az Orosz Birodalomban 5 verszta egy német mérföldnek. A tatárok a maguk nyelvén alecsuknak nevezik, a cseremiszek kesmasnak, a votjákok pedig, csakúgy, mint az oroszok, csumkasznak.

A cseremiszek, csuvasok és a votjákok a városokban és más településeken nem laknak együtt az oroszokkal, hanem külön falvakban élnek, és ebben különböznek a tatároktól, akik az orosz településeken, de külön településrészeken laknak. A cseremiszek jelenleg együtt élnek a tatárokkal, csuvasokkal, egyes helyeken a tatárokkal és a mordvinokkal a Kuzmogyemjanszki disztriktben is. A cseremiszek és a csuvasok válogatás nélkül együtt élnek úgy, hogy minden szempontból szinte egy népnek lehet tekinteni őket, csak a votjákok olyan vadak és durvák, hogy semmiféle néppel nem kívánnak barátságos kapcsolatokat, vagy együtt élni velük egy faluban.

A cseremisz falvak nagyon kicsik, a legtöbb esetben két vagy három udvarból állnak, csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy faluban 10 vagy 20 udvar legyen, az ilyen falvak közel fekszenek egymáshoz, ezzel ellentétben a csuvasok szinte mindenütt nagy falvakban élnek úgy, hogy 20, 80, sőt még 100 udvar is van bennük, és ritkán fordul elő, hogy egy faluban tíznél kevesebb udvar legyen. Mainszk környékén, a Káma folyó torkolatánál lejjebb van egy Tiktubajeva nevű falu, amelyben több mint 200 udvar található. A votják falvak többsége 20-30 vagy 40 udvarból áll, attól függően, hogy a sűrű erdők között hány telek számára akad hely, és mennyi élelmet találnak maguk és állataik számára. A cseremiszeknek és votjákoknak van egy olyan szokásuk, hogy ha nem tetszik nekik a régi helyen, akkor olykor lebontják az egész falut, és az építményeiket más helyre viszik, néha pedig meghagyják az udvarokat a régi helyen is, és bérbe adják a vadászoknak. A Vjatka és a Káma között, az első folyótól úgy 20 csumkasznyira, a nagy szarapuli úton észleltem egy votják falu maradványait, amelyet Kidijának neveztek, és lakói három évvel azelőtt ugyanazon néven más helyre, az előbbitől három versztányira telepítettek át. Úgy tűnik, ez a nép a régi gamokszobitoktól ered, akikkel mai életüket tekintve a mungalok[24] és a kalmükök és más ottani népek mindenben megegyeznek.

A votjákokról még azt is meg kell jegyezni. hogy egyik-másik falujukra azt mondják, hogy pilgi, másokra azonban nem, és ennek semmi okát sem tudják adni, de azt sem tudják megmondani, mit jelent a pilgi szó, csak kijelentik, hogy őseik ezeket a helyeket így nevezték, mely válasszal az utazó szerzőnek akarva-akaratlan meg kell elégednie.

Ezeknek a népeknek a telkei úgy épülnek, mint a tatár parasztokéi, és ezzel különböznek az orosz parasztok falusi építményeitől, mert náluk nincs füstös ház, a tűzhelyek és tűzrakások fölé füstelvezető nyílást és kürtőt készítenek. A házakban, csakúgy, mint a tatároknál, széles padok vagy polcok vannak, hogy azokon egy ember kinyújtózva fekhessen, csak azok a padok nem egyforma szélesek az egész házban. Az ablakokat jórészt halhólyaggal fedik, amiért is télen nagyon meleg van náluk, vagy pedig vékony nyírfakéreggel. Én nem tapasztaltam azt, amit Strahlenberg a csuvas házakról ír, hogy náluk a házak ajtajukkal dél felé épülnek, mivel, noha én egyetlen csuvas faluban sem jártam, a Kazanyban mellém adott csuvas tolmács, aki hosszú ideig náluk élt, egyáltalán nem erősítette meg Strahlenberg kijelentését.

Az említett népek hosszú idő óta orosz fennhatóság alatt élnek, azonban minden népnek szabadságában áll, hogy megítélése szerint saját soraiból szotnyikot, vibornijt, sztarosztát, gyeszjatnyikot vagy bírót válasszon a falvaiban. Minden falunak van saját vibornija, sztarosztája, néhány gyeszjatnyikja, és bizonyos számú falu egy szotnyik fennhatósága alá tartozik.[25] Olykor egy falunak saját szotnyikja van, amint ez a csuvasoknál szokás, akiknél nagyok a falvak. Így van a cseremiszeknél is, akik az Alati[26] disztriktben[27] élnek. Az említett emberek mint rangosabbak és főbbek bíráskodnak mindenféle kisebb pereskedésben és vitában, de ha valaki köztörvényes bűnt követ el, azt őrkísérettel a városba küldik.

A fejadón kívül semmiféle adót nem fizetnek, amit az orosz állami parasztokhoz hasonló módon szednek be tőlük, mégpedig minden hímnemű személy után tíz kopejkát minden rubelből készpénzben.

Ezt a pénzt minden faluban a vibornij szedi be, és leadja annak az ezrednek az irodáján, amelyhez az adott falu tartozik. Csak a Kunguri járásban van néhány cseremisz falu, amelyek fejadó helyet nyestprémmel adóznak. Egy erős, egészséges férfi két prémet fizet, az elesettek és öregek egyet. Ha valaki nem tudja természetben megfizetni a prémet, az a helybeli áraknak megfelelően pénzben fizet, 40 kopejkát minden nyestprém után. Az említett falvaknak régóta engedélyezett, hogy prémmel fizessenek, de ez a szabadság földjeik meghódítása óta az ottani tatárokat is megilleti, akik emiatt nyestes tatároknak is neveztetnek.

II. Testi és lelki adottságaikról

Arcukat tekintve a cseremiszek, csuvasok és votjákok olyanok, hogy a szomszédos népek között igen könnyű felismerni őket. A cseremiszek és csuvasok sokban hasonlítanak a tatárokra, csak abban különböznek, hogy szikárabbak, és tompa eszük miatt látszólag igen buták és félénkek. A votjákokat pedig külsejük alapján a csuhonokhoz[28] lehet hasonlítani. A csuhonok haja és szakálla jórészt inkább sötét, a csuvasoké pedig épp ellenkezőleg szinte mindig sárga vagy vörös. Mind szakállasok, és a szakálluk nem széles, hanem hosszúkás, hegyes. A bajuszukat leborotválják, és sokan, tatár szokás szerint a fejüket is, vagy pedig nagyon rövidre nyírják a hajukat, és ezt nem a vallásuk előírása szerint teszik, csupán a keleti népek szokásának megfelelően. A cseremiszek és a csuvasok középtermetűek, a votjákok között pedig több az alacsony, mint a magas termetű. Szinte minden votják nőnek kicsi, gyors mozgású szeme van, ami annak tulajdonítható, hogy nem tartózkodnak az ivástól. A cseremisz nők szebbek a többieknél, és a szomszédos népek közül szebbeknek számítanak a tatár nőknél. Kazanyi tartózkodásom idején a valamennyi pogány népből sorozott sok regrutát látva azt a csodálkozásra késztető dolgot tapasztaltam, hogy az újoncok teltebbek, szebb arcúak és termetűek, mint földijeik. Ebből arra következtettem, miszerint lehet, hogy az egész nép ifjú emberei közül a legszebbeket, legegészségesebbeket, legmegfelelőbbeket válogatták ki a katonai szolgálatra, annál is inkább, mivel később a cseremisz és votják falvakban egyetlen ilyen szép embert sem láttam.

Lelki tulajdonságaikat tekintve szintén kevéssé lehet dicsérni ezeket a népeket. Nagyon tompa az eszük, ezért nagyon tudatlanok és nagyon hajlamosak a bűnre. Azon kívül, amit kényszerrel megtanítanak nekik, semmit sem tudnak a becsületről és az erényről, sem a természetes belső törvényről. Ha egyik a másikat vagy valakit a szomszéd népek közül be akar csapni, egyetlen lehetőséget sem hagy ki. Emellett nagyon hajlamosak a lopásra, de nem eléggé óvatosak, és szinte mindig rajtakapják őket. Néhányan közülük rabolni járnak, amit bizonyos fokig igazol, hogy a nyomor hajtja őket, mint télen a farkasokat az éhség. Csak a Kunguri járásban eléggé jómódúak a cseremiszek. A csuvasok leginkább lovat lopnak, amint Csebokszariban alkalmam volt látni azokat, akik ilyen csínyekért vasba verve járkáltak, és egyesek dolgoztak közülük, mások pedig koldultak.

Szinte mindnyájan, mind a férfiak, mind pedig a nők hajlamosak az ivásra. A votjákoknak igen csak jó lehetőségük van rá, mivel földjeik meghódításakor II. Iván Vasziljevics[29] cártól azt a kiváltságot kapták, hogy pálinkát készíthetnek a falvaikban. Ez a cseremiszeknél és csuvasoknál igen ritkán történik meg, ám ehelyett tudnak olyan erős sört és mézsört főzni, hogy ettől az italtól ugyanúgy le tudnak részegedni, mint a pálinkától.

A votjákoknál azt a hibát is tapasztaltam, hogy más népekhez képest igen makacsok, amiben is hasonlítanak a finn parasztokra, de külsejükben is sokban hasonlítanak hozzájuk.

Az említett népek abban dicséretet érdemelnek, hogy a féktelen férfiszerelemben érintetlenek, még neve sincs náluk ennek a bűnnek, pedig a többi keleti nép nagyon szívesen hódol ennek a tisztátalanságnak.

III. Ruházatukról

A férfinépség mindhárom népnél majdnem ugyanolyan, ahhoz hasonló ruhát hord, amilyen az orosz muzsikoknál szokásban van, egyedül a cseremiszek különböznek annyiban, hogy a kaftánjuk nyaki részénél gallérjuk szokott lenni, amelyik hátul egy negyed arsinnyira lelóg, és kaftánjuk mindkét oldalon derékig fel van hasítva. A női ruházat nagyon különböző, ezért meg kell gondolni, hogy ünnepi öltözéküket egybe lehet-e vetni a kunguri és ufai tatárok öltözékével. ennek érdekében ruháikat le kell rajzolni.

Először is a ruhát meg lehet különböztetni a férfiak és nők életkora szerint. Az öregasszonyok és az özvegyek igen ritkán járnak díszes öltözékben, a lányok azonban több díszt hordanak, de legtöbbet a férjes asszonyok, és emellett különbséget kell tenni a hétköznapi és az ünnepi ruha között.

A férjes asszonyok lakhelyük szerint különböző ruhát hordanak. Azok, akik a Vjatka és a Káma között laknak, valamint a Kunguri járásban, olyan ruhát viselnek, amilyen az 1-es és 2-es rajzon szerepel; azok ruhája pedig, akik a Vjatkától a Volga felé laknak, jórészt a csuvasokéhoz hasonlít; azoké, akik pedig a kozmogyemjanszki disztriktben laknak, semmiben sem különbözik a csuvasokétól. A csuvas nők ismereteim szerint olyan ruhákat hordanak, amilyeneket a 3-as és 4-es rajz mutat. A votják nők olyan ruhában járnak, amilyet az 5-ös rajz mutat. A többi, az 5., 6., 7. és 8. rajz a kunguri és ufai tatár nők ruháit ábrázolja, amelyeket én teljes díszükben láthattam az Oka és a Kungur folyók között, valamint a Kungur meg a Rhipai-hegység[30] között, és az egyikről rajzot is rendeltem.

A cseremisz nőknél feltétlenül meg kell említeni a nagyon magas fejrevalót, amelyről Olearius is említést tesz. A fejet először két szalaggal tekerik körül, amelyek közül az egyiket az álluk alatt kötik meg, a másikat pedig hajjal együtt a tarkón. Mindkettőt ezüst kopejkák és apró fémdíszek sora díszíti. Ezek fölé pohár alakú nyírfakéreg kerül, amelyet vászon vagy bőr borít, elöl ki van rakva lemezekkel, ezüst kopejkákkal és fémfüggőkkel, hátul pedig kopejkák és selyem- vagy pamutrojtok díszítik. Erről a fejrevalóról a háton széles csík lóg le, amely szintén kopejkákkal és fémdíszekkel van kirakva. Ehhez a csíkhoz kapcsolódik a haj, amelyet összekötnek az egyik már említett szalaggal. Ezt a fejrevalót ők scsurknak[31] nevezik. Egyesek még kagylókat is tesznek rá, a szegény asszonyok pedig ezüst kopejkák helyett az ezüst kopejkákhoz hasonló nagyságú ólom függőket akasztanak rá. Fülükben függőkkel díszített gyűrűt viselnek.

Azok, akiknek nincs ilyen magas sapkájuk, szalagot vagy nacsolist[32] hordanak, amelyhez elöl széltében szintén ezüst kopejkákat, lemezeket, apró függőket, porcelán díszeket és egyebeket erősítenek. Az említett szalaggal a tarkón a hajat is átkötik, emellett a háton ugyanolyan tárgyakkal díszített csík lóg le, amit ők ospunak[33] neveznek. A fejtető közepén az említett díszeken kívül még pamutszalagokat is hordanak, amelyek különböző színű fonallal vannak kivarrva. Ezeken a szalagokon kívül szinte a tarkójukig kendőt kötnek, és azt az álluk alatt kötik meg, és az a már említett módon van kihímezve, és ők ezt serpannak[34] nevezik. A kifúrt fülükben rézhuzalt viselnek, nem gyűrűt, hanem jó ujjnyi félkört. Kazanyban a cseremisz nőknél láttam ilyen díszt, de nem tartottam szükségesnek rajzot készíteni róla, mivel ez a viselet azonos a csuvassal.

Ünnepi és hétköznapi ruházatban is a legvastagabb vászoninget viselik, amelynek alja szintén ki van hímezve, és a mellnél lévő gallérnál nagy rézcsat fogja össze. Erre a csatra egyesek széles szíjat erősítenek, amelynek lyukaiból nagy, ujjnyi hosszú csüngők lógnak, alul pedig porcelándarabkák díszítik. Az ilyen csüngőkkel díszített szíjat sirkamának[35] nevezik. Az ing alatt nadrágot viselnek. Az inget övvel fogják össze, amelyhez hátul rögzítik a befont hajukat. A Vjatka és a Volga között élő cseremisz asszonyok az övön szintén különböző színű függőket viselnek, amelyekre különböző helyeken nagy rézcsatokat illesztenek, s ezeken pamutrojtok lógnak le térdig. Ezt a díszt ők ilepemnek(?) nevezik. Övükön, a baloldalon tokban kést hordanak és egy kis zacskóban a pénzüket vagy valami általuk értékesnek tartott holmit, amit óvni akarnak. Amikor valahova elmennek, a női ruhájuk fölé férfi kaftánt vesznek föl, télen pedig bundát. Lábbelijük az orosz parasztok szokása szerint kapca és bocskor.

A csuvas asszonyok hajukat takaró fejrevalót viselnek, szalagot és háti díszt, a cseremiszek másfajta ruhát viselnek. A hátukon lelógó csíkot, szalagot tasztarnak és koslának nevezik. Ünnepnapokon, vagy ha vendégségbe készülnek, egy jobbról a bal vállukra vetett külön szíjat vagy zsinórból font széles szalagot viselnek, amelyet ugyanúgy, mint a szalagot, elöl is, hátul is letűznek, és ezt az övet gyevetnek nevezik. Inget és egyéb ruhát ugyanolyat viselnek, mint a cseremisz asszonyok.

A votják asszonyok ruházata leginkább abban különbözik, hogy egyesek a valamiféle anyaggal bevont és a már említett apróságokkal díszített nyírfakéreg csíkokhoz a szemük fölött még csüngőket is akasztanak, egyebekben mindnyájan negyed arsin magasságú, anyaggal bevont, egyik fülüktől a másikig érő nyírfakérget viselnek a fejükön. Ezt négyszögletű kendővel takarják le, amelynek egyik sarka elöl, a másik hátul, a többi kettő pedig a vállakon lóg le. Ezt a kendőt nemcsak kihímezik a szélein színes fonalakkal, hanem rojtot is tesznek rá. Távolról nagyon hasonlít a mi európai asszonyaink fontange-ára.[36] Ezt a fejdíszt ők ajsonnak[37] nevezik. Amikor az utazó éjjel bemegy (a házukba), és a votjákok és asszonyaik álmukból ébredve lemásznak a kemencéről, nagyon különösnek tűnnek a fejdíszükben, amint ezt többször is láttam. Nagyon gyorsan rendbe tudják szedni a fejüket. Hajukat copfba fonják, amelyet kopejkákkal díszített csattal az övükhöz kapcsolnak. Sokan viselnek csüngőkkel díszített karkötőket, mint a tatár asszonyok. Az ingük ugyanolyan, mint a cseremisz és csuvas asszonyoké. Ezen felül még egy másik ruhát is viselnek, amely aljától a tetejéig fel van hasítva, az ujja pedig lengyel szokás szerint lelóg a vállukról, és nem dugják bele a kezüket. Általában véve a votják asszonyok ruhája nem olyan szép, tiszta és drága, mint a többi ottani népé.

Mindhárom említett nép lányainak ruházata abban különbözik az asszonyokétól, hogy más fejrevalót viselnek, nem merik feltenni a cseremisz surkot és oslát, a csuvas tasztart és koslát vagy a votják ansakot,[38] ehelyett ezüst kopejkákkal vagy pedig ólomlemezekkel kirakott főkötőt viselnek, amint az a cseremiszeknél és votjákoknál szokás, vagy csak kivarrt kendőt viselnek, mint a csuvasok. Az asszonynak járó ruházatot az esküvőn ceremónia kíséretében adják a lányokra. Minden említett nép leginkább a piros és kék színű ruhát kedveli.

IV. A táplálkozásukról, kereskedésükről és foglalkozásukról/vadászatukról

Mindegyik említett nép háznál nevelt és vad állatokkal, hallal, mezei és kerti növényekkel táplálkozik. Nagyon kedvelik a lóhúst, ellenben tatár szokás szerint nem tartanak disznót, azonban a többség, akik a városokban oroszokkal együtt élnek, nem vetik meg a disznóhúst, sőt a votjákok kifejezetten kedvelik a disznóhúst, szotnyikjaik és más módos embereik néha maguk is tartanak disznót, csak a csuvasok között akadnak olyanok, akik egyáltalán nem esznek disznóhúst, és amikor oroszoknál esznek, előre megkérdezik, nincs-e az ételben disznóhús, de hogy miért nem eszik, annak semmi okát nem tudják adni.

Mindannyian szeretik minden házi- és vadállat vérét, amit leölésük után gondosan átszűrnek: a csuvasok megfőzik, összekeverik zsírral és kásával, a leölt állat gyomrába vagy hólyagjába töltik. Kolbászt is készítenek, amelyet a szabadban szárítanak, és ha utaznak, rendszerint magukkal viszik. A csuvasok szalmának vagy jaskának nevezik a kis, hosszúkás darabokra vágott, alaposan megfőzött, szalonnával vagy vajjal összekevert kenyeret, amelyet vízben jól megfőznek és aludttejjel fogyasztanak.

Vizet, tejet, sört és mézsört isznak. A gazdagok pálinkát is isznak, leginkább a votjákok, akiknek, mint már fentebb jeleztük, pálinkafőzőjük is van. A férfiak és a nők is dohányt szippantanak, és a szájukba veszik. Egyes csuvasok szívják is a dohányt, de nagyon ritkán.

Az csak régebben volt igaz, amit Olearius írt a cseremiszekről, hogy azok nem vetnek, nem aratnak, csak vadhúst és mézet esznek, amit az erdőben gyűjtenek. Manapság földműveléssel is foglalkoznak mind a csuvasok, mind a votjákok, akik nem is annyira maguk, mint feleségeik szántják meg a földeket, és az egész téli időszakban ők végeznek mindenféle ház körüli munkát. Vannak kertjeik, amelyekben káposztát, répát, uborkát, fokhagymát, hagymát, retket és egyéb zöldséget termesztenek, amelynek nagy részét mintegy feleslegként a városba viszik eladásra.

Noha a mézet az erdőben gyűjtik, azért saját kaptáraik is vannak. Az állattenyésztés mindenhol szokásban van náluk. A folyó mellett élők halat is esznek. Vadászni mindnyájan igen gyakran járnak.

A nagyobb vadakat többnyire veremmel ejtik el, a kisebbeket pedig hálóval. A cseremiszek nagyon pontosan és gyorsan tudnak íjjal lőni, a csuvasok pedig puskával, amelyet borsószemnél kisebb söréttel töltenek meg, és leginkább mókusra, fákon ülő siketfajdra és mezei fajdra vadásznak vele. A votjákok közül egyesek íjjal, mások pedig puskával vadásznak. Télen semmi mást nem csinálnak, csak vadászni járnak. Olyan mennyiségben fognak és lőnek vadakat, hogy nem tudják mindet maguk elfogyasztani, így szinte hetente a környékbeli városokba viszik eladni.

Mesterember annyi sincs náluk, amennyi ruháik elkészítéséhez kellene, és ami a ruhájukhoz szükséges, azt az oroszoktól vásárolják meg: a késeket, ollókat, az apró porcelándarabkákat, a nagyobb és kisebb függőket, a dohánytekercseket, a piros és kék textíliát és egyebet. Mindenkinél nagyon hasonló áru található, amelyekért cserébe prémet adtak, leginkább rókamálat, mókus-, farkas- és egyéb irhát. Az északi részen, a Vjatka mentén coboly is van, de nem olyan jó, mint Szibériában.

A Vjatka mentén nagyon szép, csiszolt kerek ivóedényeket készítenek, ha nagyok és finoman, szépen csiszoltak, és még jól le is vannak kencézve, nem adják olcsón őket. Az említett edényt a nyírfán keletkező kinövésekből készítik, amelyek az említett fa kérgén képződnek, és a nedv hatására és a levegőtől olyan kemények lesznek, hogy jól csiszolhatók. Minél nagyobb a kinövés és minél szebb az erezete, annál nagyobb és szebb edény készíthető belőle és annál drágábban árulják. Néha olyan vékonyra csiszolják az említett edény falát, hogy átlátszó lesz. A kence felvitele előtt az ivóedények fehéres, szürkés színűek, a fehéren átütő feketés erezettel, a kencétől pedig sárgás színezetet nyernek, erezetük pedig sötét, feketés lesz. Az ilyen edény vásárlásánál oda kell figyelni, hogy jó minőségű legyen a kence, és ne legyen rossz szagú. Az edényeket olykor két darabból rakják össze, és ha forró vizet öntenek beléjük, két darabra esnek szét. Egyébként a következő módon lehet próbára tenni őket: forró vízbe kell tenni, és nem kell kivenni, amíg szét nem válnak (ha két darabból készültek), vagy laposak nem lesznek, mint egy tányér. Amikor kihűlnek, ugyanolyanoknak kell lenniük, mint azelőtt. Hasonló módon figyelhető meg, hogy a kence, amit nem mindenki tud jól elkészíteni, ne romoljon el a forró víztől, és az edénybe öntött víz ne kapjon ízt vagy szagot a kencétől.*

V. Nyelvükről, kézművességükről és tudásukról

Az említett három nép nyelve sokban különbözik egymástól. A cseremisz nyelv bizonyos hasonlóságot mutat a finnel, de a tatárokhoz vagy oroszokhoz közeli élőhelyeken sok tatár és egy kevés orosz szó is van benne. A csuvas inkább a tatár nyelvre hasonlít, a votják pedig a cseremiszre, leginkább a permire. Mindegyik nyelv még két külön dialektusra, tájszólásra oszlik. Azok a cseremiszek, akik a Volga jobb partján és Kozmogyemjanszktól jobbra élnek, más dialektust beszélnek, mint azok, akik a bal oldalon bírnak lakhellyel, olyannyira, hogy nem is értik meg egymás beszédét. Arra lehetne gondolni, hogy a cseremisz nyelvben megfigyelhető különbség oka a csuvas és a mordvin nyelv közelsége, csakhogy ez nem igaz, mivel ez a nyelv különálló dialektus. A Vasziljev,[39] Kuzmogyemjanszk és Csebokszari környékén élők egyformán beszélnek, noha nem túl egyöntetűen, de másképpen, mint azok, akik a Káma folyó torkolatánál lentebb élnek, no meg a votjákok, akik a Vjatka folyó mentén felfelé meg lefelé élnek.

Kazanyi tartózkodásom idején az ottani kormányzósági hivatal által mellém rendelt cseremisz, csuvas és votják tolmácsok segítségével, mivel Kazany közelében ezeken a nyelveken beszélnek, összegyűjtöttem néhány szót, amelyekhez hozzátettem még mordvin és kazanyi tatár megnevezéseket, hogy jobban meg lehessen ítélni ezen nyelvek egymáshoz való közelségét. Ezek a szavak e leírás végén közöltetnek, és ezek segítségével ki lehet javítani, és bővíteni lehet mind Strahlenberg különböző nyelvű szótárát, mind pedig a Witzgen[40] Észak- és Kelet-Tatária nyelveiről közölt leírását. Nem dicsekvésképpen elmondhatom, hogy nem valami könnyű az idegen szavakat az azon a nyelven beszélők kiejtésében a nálunk használatos latin betűkkel visszaadni, amire is nagyon törekedtem.

A második csuvas nyelvjárásról közlöm még, hogy amikor Csebokszariban voltam, lehetőségem nyílt összegyűjteni néhány az ottani dialektus szerinti szót, amelyeket az általánostól való szándékos különbözőségük miatt közlök. Mivel pedig egyes tudósok véleménye szerint az Úr imádságának különböző nyelvű fordításai manapság úgy megsokasodtak, hogy elősegítik a nyelvek különbözőségének és hasonlóságának megítélését, ezért ezt nem hagytam figyelmen kívül, és a fentebb említett tolmácsok segítségével az Úr imádságát, a Miatyánkot lefordítottam cseremisz és csuvas nyelvre, mely fordításokat közreadom. Csak azt sajnálom, hogy a tatár, a votják és mordvin nyelvű tolmácsok nem értették meg eléggé, hogyan segíthetnének az ő nyelvükön is elkészítendő fordításban.

Egyébként egyik említett nép sem fogja fel teljes tudatlanságát. Nincs se írásuk, se könyvük, és ha valaki erről kérdezi őket, tréfásan azt mondják, hogy a tehén megette a könyveiket. Strahlenberg ezt a mondást igaznak vette, azt írja, hogy erre vonatkozólag van egy elbeszélésük is, de amikor különböző időben én ezt többször megkérdeztem tőlük, hogy ők ezt igaznak vélik-e, azt a választ kaptam, hogy bár megvan náluk ez a mondás, csakhogy tréfából használják.

Egyik említett népnek sincsenek elbeszélései, kivéve a vallásukkal kapcsolatosakat, amelyeket szájhagyományként őriznek. Nem törekszenek semmiféle tudásra, és nem akarják annak segítségével tökéletesíteni magukat. Nehéz olyan népet találni, amelyiknek ne lenne valamiféle időszámítása, de ezek a népek nem tudják, mikor kezdődik az év, csupán a nyarat meg a telet együtt tartják egy évnek. Hasonló módon fogalmuk sincs a hónapokról, de a hetet ismerik, mindegyikben hét napot számlálnak, és minden napnak külön neve van, amelyeket jórészt a tatároktól vettek át.

Eleinte reménykedtem, hogy valami, bár homályos és mesebeli részletekkel átszőtt felvilágosítást kaphatok ezen népek régmúltjáról, eredetéről, régebbi lakhelyéről, egykori háborúikról és egyebekről, de hiába. Az ilyen kérdésekre egyáltalán nem tudnak válaszolni, és bocsánatot kérnek tudatlanságukért, ami nem teszi lehetővé, hogy ilyen dolgokon gondolkozzanak. Mindaz, amit a történelemről és a földrajzról az ő elbeszéléseik alapján össze tudtam gyűjteni, csak néhány nép, város és folyó neve volt ezen népek különböző nyelvén. A nevek levezetését, az elnevezések okát, elégséges gondolatot újabbak alkotásához, vagy a régmúlt idők történelmi igazságának megerősítéséről nem mindig sikerült kitudakolnom.

A cseremiszek nem nevezik magukat cseremiszeknek, hanem morinak, mely név Strahlenbergnél helytelenül van morénak vagy merének írva, és ebből arra következtet, hogy a Jordanesnél leírt, merének vagy morénak nevezett ijesztő emberekről, akiktől a hunok eredtek, alapos fogalmat szerezhetünk. Az említett Strahlenberg azt írja még a votjákokról, hogy azok arrnak nevezik magukat, földjüket pedig Arimának, és ezért úgy gondolja, hogy a Pliniusnál említett aramei [arameus] nép azonos a votjákokkal. Azonban én ezt nem tudom megerősíteni, mert a votjákok azokon a helyeken, amelyeken én jártam, nem arrnak, hanem ud-murtnak nevezik magukat. Az ud szó cseremiszül oda és tulajdonnév, a murt pedig közös főnév annak alapján, hogy az oroszokat ők djucs-murtnak nevezik a maguk nyelvén. Továbbá a földet nem nevezik mának, amint Strahlenberg a szótárában különböző nyelveken jelzi, hanem muzjemnek, a tatároktól pedig megtudtam, hogy ők arnak nevezik a votjákokat.

A csuvasok vjureznek nevezik az oroszokat, mely név az elferdített tatár oruszból vagy uruszból ered. Az o-val és u-val kezdődő tatár szavakhoz olykor v-t illesztenek, például a tíz tatárul on, csuvasul vonna, a tűz tatárul ot, csuvasul vod, az erdő tatárul urman, csuvasul vurman stb. A cseremiszek rusnak nevezik az oroszokat, a tatárok pedig szjuesnek, ami csuvas nyelven csalót jelent. A csuvasok magukat csuvasnak nevezik, mordvinul pedig vjedenének hívják őket, a tatár nevet használják és totárnak ejtik, a votjákok pedig bigernek nevezik a tatárokat, de hogy miért, azt nem tudom. Mindemellett észrevettem, hogy Strahlenberg bizonyosan olyan pogány népekről ír, amelyek mintha Lomov, Tambov és Penza környékén élnének, és az ő megnevezése szerint mohsiánoknak hívják őket, de ezen a néven a mordvinokat kell érteni, mivel ők nem mordvinnak nevezik magukat, hanem maksának, néhányan pedig erzének. Az ő lakóhelyeiken mordvinokon kívül más nép nem található, és nagyon különösnek tűnik, hogy a mohsián egy külön nép lenne.

Strahlenberg műveiben van egy másik tévedés is, amikor az előszóban Kazany városáról azt írja, hogy az említett várost a tatárok a törökökhöz hasonlóan Savije-Bolgarnak, azaz bolgár fővárosnak nevezik, holott ezen a néven a régi bolgár maradványokat kell érteni, amelyeket én fentebb említettem, mivel amint az ismeretes, a tatároknál nincs meg a fentebb említett megnevezés, ők mindnyájan Kazanyt mondanak, és ezzel a névvel jelölik a táskát is, amely szóból egyes geográfusok a nevet eredeztetik. A többi népnél is használatos a Kazany név, csak romlott kiejtésben. A cseremiszek Ozangot mondanak, a csuvasok Hozánt, a votjákok pedig Kuzont. Más városnevek is vannak, amelyeket nem jól ejtenek, például a cseremiszeknél Szvijazsszk Szvijének hangzik, Urzsum Vjurszumnak, Ufa Ilének. A csuvasok Szvijazsszkot Szvijának mondják, Csebokszarit Csobaskarnak, Koksajszkot Koksannak, Sezminszket Sozmának stb.

Sok várost egészen más néven neveznek, különösen a csuvasok, például, Kuzmogyemjanszkot Csiklennek nevezik, Civilszket Szjurbinak, a Szoksz folyó menti Szergijevet Szoknak a folyó nevéről, amely mellett fekszik. Ufát Uglinak hívják, Hlinov városát külön névvel illetik, mégpedig Vjatkának hívják, amely az egész provincia neve. A tatárok és a cseremiszek Naukradnak és Naugradnak nevezik az említett várost. Ugyancsak a fentebb említett okok folytán a Vjatka folyót is különbözőképpen nevezik: a votjákok Vjatka-Kamnak, a cseremiszek Naugrad-Vicsnek, a tatárok pedig Naukrad-Idelnek. A Kam, a Vics vagy Vic a szótáramban úgy szerepelnek, mint az említett nyelveken általában folyót jelölő szavak.

Így aztán a fent említett körülmények miatt a Káma folyó különböző neveken szerepel: a votjákok hozzáteszik a Kam szót, így lesz Budzsim-Kam, azaz nagy folyó, a cseremiszek Csolman-Vicnek nevezik, a tatárok Szolman Idelnek, de hogy miért, annak okát nem tudtam kideríteni. A tatárok a Volgát is Idelnek nevezik, mint az ottani helyeken legismertebb folyót, vagy pedig a nagy Tatáriában használt nyelvjárás szerint Alemnek és Etetnek mondják, mely szóval a kalmük Ecsib név bizonyos rokonságot mutat. A tatár Idelből vagy Adelből a csuvasok Adalt csináltak, és a Volgát a Káma mentén élő votjákok Aszli-Adalnak, azaz nagy folyónak nevezik, a Kámát pedig Sorog-Adalnak, vagyis fehérnek, ez utóbbi nevet pedig abból vették, hogy a Káma vize világosabb, mint a Volgáé. A kis Kazanka folyó torkolatánál, amely mellett Kazany elterül, a nyugati oldalon negyven versztányira egy folyócska ömlött a Volgába, amelyet a csuvasok a fent említett oknál fogva Sorog-Sunak, azaz fehér folyócskának neveznek, oroszul Belovocskaja patak a neve, amely mellett a nagy falu, amely a folyó mentén lefelé sok udvarával a folyócska torkolatánál fekszik, és a Volga folyó azon partjának legmagasabb meredek partján épült, a Belovolzsszkoje falu nevet viseli.

A Volga folyót a cseremiszek és a csuvasok egészen más néven nevezik, mivel a cseremiszeknél ez a folyó a Gul nevet viseli, a mordvinoknál pedig Raunak nevezik, és ezt a Ptolemaiusnál szereplő Radesszel azonosnak kell tekinteni. A fentebb említett neveken és megnevezéseken kívül az említett népektől semmi mást nem lehetett megtudni.[41]

VI. Természeti vallásukról, az Istenről és Isten teremtményéről alkotott fogalmaikról

A fent említett népeknek egyáltalán nincsenek természetes fogalmaik Istenről és Isten teremtményéről, ez hiányzik náluk. Minden törvényük/egész vallásuk, egy népet kivéve, röviden a következő:

Először is, hiszik, hogy Isten létezik, aki bár az égben tartózkodik, minden emberi dolgot figyel a földön. Nem csak hogy mindenféle jót küld le, hanem minden rosszat is elhárít, és ezért méltó a tiszteletre. Másodszor, hiszik, hogy létezik az ördög, akinek a vízben van a lakhelye, és mindenféle rosszat és sértést/bántást elkövet ellenük, és hogy megszabaduljanak hamisságaitól, ez újabb ok arra, hogy ismét csak Istenhez imádkozzanak. Harmadszor, hiszik, hogy bűneikkel megharagítják Istent, és ezért büntetésre számíthatnak, ha csak le nem imádkozzák. Utoljára és negyedszer, hiszik, hogy akik Istent imádsággal kérik, azoknak bűnét megbocsátja, és akiket szeret, hét életen át mindennel megjutalmazza.

A fentebb leírtakon kívül semmit sem tudnak, úgy hogy egyáltalán nem hisznek az örök kárhozatban és a megjutalmazásban. Az, amit Olearius néhány cseremisszel az adott tárgyról beszélt, számomra nagyon is megalapozottnak tűnik. Ugyanerről a tárgyról beszélgettem én is egy cseremisz öreggel, és sok beszélgetés után a következő jeles választ kaptam: ők egyszerű, alacsonyrendű és bűnös emberek, méltatlannak tartják magukat arra, hogy legfelsőbb Jumájuktól más életet kapjanak, mi nem részesülhetünk ebben a boldogságban, már csak azért sem, mert Isten tudja, hogy mi mindezekben elöl járunk.[42]

Semmi örökkévalóban nem hisznek és nem félnek tőle. Istenhez küldött imáik csakis saját, valamint hozzátartozóik jelen állapotára vonatkoznak, az Isten által rájuk küldött büntetés pedig, véleményük szerint a betegség, a gyerektelen házasság, a rossz termés, a szerencsétlen állattenyésztés, a sikertelen vadászat és halászat és az idő előtti halál, de leginkább attól félnek, nehogy Isten villámcsapással ölje meg őket. Mivel pedig a fent említett körülmények folytán e nép szegénysége és végtelen tudatlansága eléggé világos, ezért az ottani orosz papság a maga részéről nem lankadó igyekezettel arra törekszik, hogy ezt a pogány népet többszörösen ismételt győzködéssel(?) és rábeszéléssel rávegye az ortodox keresztény vallás felvételére, csakhogy eddig minden ilyen törekvés eredménytelen maradt. Azon kevesek, akik közülük a különböző helyeken az ortodox görög egyház szerinti vallást elfogadták, mindnyájan kicsi koruktól kezdve oroszok között nevelkedtek. Az öregek hallani sem akarnak a dologról. Ha a kazanyi püspökség Szilantyij kolostorának intézményei, ahol is a Szent Szinódus rendelkezése szerint az adott népből származó gyermekek számára a keresztény vallás és az orosz nyelv megalapozása céljából szemináriumot nyitottak, nem lesz elég erős ahhoz, hogy majd egyszer az óhajtott célhoz juttassa ezt a népet, akkor bizonyosan elmondható, hogy másként erre kevés a remény.

Az utazók ennek az egy dolognak az alapján kezdték azt gondolni, hogy a térítés alapjait már valóban lerakták, mivel a keresztény egyház által leginkább számon tartott nagy ünnepeket, úgymint a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt mindhárom nép bizonyos fokig megtartja, néhány napig szünetelteti munkáit, megünnepli e napokat. A városokban gondosan megtudakolják, mikor vannak ezek az ünnepek, és bár a számítást néhány nappal elvétik, ez nem jelent számukra akadályt. Strahlenbergnek talán ez tette lehetővé, hogy azt mondja, miszerint a csuvasok már ismerik valamennyire Krisztust, csakhogy én bizonyíthatom, hogy ennek semmi alapja nincs, és hogy a fentebb említett szokás az orosz világi szokásokból ered. Hasonló módon, abból, hogy a Kazany közelében élő cseremiszek a városba érkezésükkor bizonyos tiszteletet tanúsítanak, gyertyát helyeznek el a kazanyi erőd Megváltó-kapujánál, egy nagy szekrényben elhelyezett Nem emberi kéz alkotta Megváltó ikon előtt, nem lehet ilyen következtetést levonni, mivel ismeretes, hogy ebben megint csak az oroszokat utánozzák. Véleményem szerint inkább nagy mérete miatt részesítik tiszteletben a képet, ezért pedig a tatárok nagyon kinevetik őket; és nem alaptalan arra gondolni, hogy jórészt a tatárok okozzák, hogy közülük oly kevesen veszik fel a keresztény hitet. Guagnini közlése, amely szerint egyes cseremiszek a mohamedán vallást vallják, és születésük után hamar körülmetélkednek (ezt Olearius is idézi a munkájában), nagyon is megállja a helyét. Ez talán abból ered, hogy mind a cseremiszek, mind pedig a többi pogány nép a mohamedánokkal együtt a pénteki napot ünnepli mint a hét legfőbb napját, ezen a napon semmi munkát nem végez.

Ezen a napon nem végeznek semmiféle szertartást, de nem tudják okát adni, miért ünneplik jobban a pénteki napot, mint a hét többi napját, és ez nekem világi szokásnak tűnik, amelyet szomszédaiktól, a tatároktól vettek át.

VII. Az általuk kitalált pogány vallásról és a hozzá tartozó szertartásokról

Mindhárom nép ugyanazt a pogány vallást tartja, és a hozzá tartozó szertartásokban szinte semmi különbség nincs közöttük. Úgy tűnik, a nevekből is következtetni lehet, amellyel a cseremiszek és csuvasok az általuk tisztelt istent jelölik, mintha a cseremiszek Jumája ugyanaz lenne, mint a régi időkben a finneknél Jumala, a csuvas Tora pedig ugyanaz, mint a régi gótoknál Tor. Ezen az istenen kívül a csuvasok tisztelnek még néhány kisebb istent, bizonyos falvak és helyek védelmezőit és őrzőit, és azokat a mi szentjeinkhez hasonlítják. Azok a csuvasok, akiket én Csebokszariban és ennek a városnak a környékén láttam, azt az istent, akit legfőbb pártfogójuknak tartanak, Borodonnak nevezik.

Egyiknek sincs külön napja, amelyiken istentisztelet céljából összegyűlnének, bár mint fentebb említettem, a pénteki napot bizonyos szempontból szentnek tartják, de ez az ő vallásuk szerint semmivel sem indokolható. Istentiszteletük életük körülményeiből következik, vagy azon okokból, amelyek miatt szükségesnek érzik segítséget kérni istenüktől.

Hasonló módon más népek szokásaihoz nincs semmiféle imaházuk. Imádkozásukat házaikban végzik vagy bizonyos helyeken, jórészt távoli erdőkben, ahol is ilyen tevékenységük céljából egy helyet kerítéssel vesznek körül, és annak közepén néhány oszlopot állítanak, fából tetőt készítenek rá, alá oszlopot és néhány ülőkét helyeznek. Az ilyen helyeket mindhárom nyelven keremetnek nevezik.

Csebokszari fölött húsz versztányira, a Volga folyó jobb- és meredek partján láttam egy ilyen helyet, ahol a csuvasok szertartásaikat végezték, amelyhez a sűrű erdőben és a meredek parton csak nagy nehézségek árán lehetett eljutni. A Vjatka és a Káma közötti votják falvakban pedig azt vettem észre, hogy a votjákok keremetjei nyílt helyen vannak, ami talán azért van, mert ott más népektől messze élnek, és imádságaik közben semmi veszély nem fenyegeti őket.

Néha minden családnak van egy külön keremetje, olykor még több is, ezen kívül minden faluban van egy nagy közös keremet, ahol évente egy bizonyos napon, melynek ideje változó és a falu vénjei határozzák meg, közösen imádkoznak. A cseremiszeknél minden disztriktben van egy külön keremet, ahová az év nagy ünnepein tíz, húsz vagy még több falu lakói összegyűlnek.

Ugyanilyen keremet található a kis Uszemda folyónál egy magas hegyen, amelyet Olearius is megemlít, de abban téved, hogy az Uszemdát kis tónak nevezi. A Vjatka mentén, Urzsumnál vagy 80 versztányival feljebb van egy nagy, Kukurszknak nevezett település, amely korábban város volt, ami már a nevéből is látszik, mivel az két részből áll: Ku és Kar, melyek közül a második votják nyelven várost jelent. Ezalatt a város alatt, a jobb oldalon ömlött a Vjatkába a Pimsa folyó, két versztával feljebb pedig a Pimsába az Uszemda.

Amit Strahlenberg ír a pogány votjákokról, hogy azok szentként tisztelik a kis folyót, áldozatot mutatnak be neki, és ott végzik babonás szertartásaikat, az nem igaz, mivel azokon a helyeken nincs egyetlen votják se, csak cseremiszek élnek ott, azonkívül, amikor Kazanyban voltam, különböző cseremiszekkel beszéltem, akik az említett folyó mentén élnek, és azoktól megfelelő értesüléseket szereztem.

A Soksemnek nevezett kis folyó, amelyről Olearius is említést tesz, szintén azokon a helyeken található. Ez az Oniuba ömlött, az Oniu a Lasba, az pedig az Uszemdába. Az ördög pontos lakhelyéről, Olearius elmondása szerint, az ottani lakosok semmit sem tudnak azon kívül, amire már előbb utalás történt, azt gondolják, hogy az ördög a vízben lakik.

Ezeken a helyeken a pogány szertartásokat otthon is végzik meg a közös gyűléseken, a nagy évi ünnepeken, egyes különleges esetekben a szertartások mind a három népnél egyformák, csak az utóbbi időben vannak némely jelentéktelen részletekben bizonyos különbségek.

Mindegyik népnél vannak bizonyos emberek, akiket az oroszok varázslónak neveznek, és a velük kapcsolatos babonák is hasonlatosak.

Az ilyen emberek ősz szakállú öregek, akik a vélt jövendőmondó képességük vagy Istennel való titokzatos kapcsolatuk miatt nagy tiszteletben állnak. A cseremiszek musannak vagy musanecsének nevezik őket, a csuvasok iommasznak vagy iommazénak, a votjákok pedig tonának vagy tunónak. Olykor az asszonyok is lehetnek ilyen varázslók. Nincs minden falunak musanja, iommasza vagy tonája, időnként négy vagy több falu is megelégszik egy varázslóval. Vannak ilyenek a csuvas falvakban is, ahol kettő-három is van belőlük. Ezek a varázslók joggal számíthatók a hirtelenjében és önkényesen kigondolt áldozatbemutatások vezetőinek, mivel az ő döntésüktől függ, hol, mikor és milyen szertartást kell tartani, és még inkább, hogy milyen állatot és milyen körülmények között kell feláldozni, mivelhogy szertartásaik főként állatok feláldozását jelenti, amelyeket aztán elfogyasztanak.

Istennek hozott áldozatuk nem a természetes felvilágosultság vagy belső indíttatás eredménye, inkább véletlenszerű, az éppen akkor történő szerencsétlenség/baj miatt történik. Ha nem így lenne, akkor egy bizonyos napot a többi elé helyezve a mindenható Istennek szentelnének. De ilyen nincs náluk, mert egyikük sem gondol Istenre, amíg családjukban valaki meg nem betegszik, nem fertőződnek meg az állataik valamiféle nyavalyával, nem éri őket baj vadászat vagy halászat közben, vagy nem terem a gabonájuk stb. Ha csak egy családban történik baj, rajta kívül egy sem tart bűnbánatot, de ha a baj mindenkit érint, akkor az egész falu vagy a környező helységek együttesen bánják bűneiket. Bármi történjen is, arról legelőször a musant, iommaszt vagy tonamot[43] értesítik.

Amikor a családból vagy az öregek közül az első ember hírt ad a bajról, akkor a varázsló különböző manipulációkat végez, hogy segítsen annak, akinek szüksége van rá. Mindhárom népnél közös szokás, hogy varázslóik babbal varázsolnak, mégpedig úgy, hogy vesznek 41 babszemet, azokat mindenki szeme láttára szétterítik az asztalon, és néhányszor áttologatják, amíg a kép kívánságuknak megfelelően vagy ellenkezőképpen nem alakul. Ezenközben a varázsló nem veszi le a szemét a babszemekről, és közben megmondja, hol, melyik napon és melyik órában, milyen emberekkel együtt, milyen állat feláldozásával kell kiengesztelniük a megharagított Istent.

A cseremisz musanok és a csuvas iommaszok fogják az övüket, és araszukkal megmérik a könyöküket. A csuvas iommaszok az asztal négy sarkára tesznek két darab kenyeret és két darab szenet, a közepére pedig helyeznek még egy darab kenyeret, amelyikbe tűt szúrnak, aztán kezüket magasba emelve nézik, merrefelé fordul a tű a kenyérrel, a kenyér felé avagy a szén felé, ám eközben semmit sem mondanak, csak megmondják, mit kell tennie a kérelmezőnek.

A votják varázslók leginkább tubákkal varázsolnak, amelyet kezükben tartanak, majd keverőkanállal vagy késsel gyorsan egy kupa borba keverik, és egy darabig nagyon figyelik a borral töltött kupát.

Egy bizonyos votják faluban láthattam egy votják tonát, és megfigyelhettem varázslását. Noha más votjákoktól és a többi néptől is gyakran kérdezősködtem az ilyen varázslókról, de mindig azt mondták nekem, hogy abban a faluban nincsenek ilyen emberek, vagy hogy elmentek valahova, azonban kénytelen voltam megparancsolni, hogy erőszakkal keressék meg a votják tonát. Ezek az emberek nagyon félnek, nehogy tonájaik vélt szentségét valami kétségessé tegye.

Az említett tona a Szamaran-Pilginek nevezett nagy faluba való volt, amelyik a votjákok első falujának számít, ezen keresztül utaznak Kazanyból Kungurba, vagy négy csumkasznyira keletre a Vjatka folyótól. Azt mondta, hogy körülbelül hatvan éves. Sötétvörös szakálla volt, és a testvéreihez/többiekhez képest sokkal ravaszabb tekintete. Ez alkalommal amennyire csak tudtam, fontos embernek mutattam magamat, nehogy rájöjjön, hogy csak beszélgetés vagy tudományának kipuhatolása céljából hivattam. Tulajdonképpen a következő okból hivattam: miközben az előző szálláshelyemről a mostanira utaztam, eltűnt néhány holmim. Bár úgy gondoltam, hogy természetesen a kocsisok lopták el a szánból, azonban azt szerettem volna, hogy nevezze meg a tolvajt, hogy visszakaphassam a holmijaimat. Ezért a varázsló kért tőlem egy kevés tubákot, azt a bal tenyerébe vette, és ujjaival körbesúrolgatta, azután jobb kezének ujjaival is, egy kicsit nagyobbítva a kört. Úgy tűnt, hogy ezenközben le nem véve róla a szemét, mereven nézte a tubákot, feltételezhető, hogy a kocsisokat mentesítse a felfedezett lopás gyanúja alól, azt mondta, hogy az a holmi az előző faluban felejtődött, ahol új fogatokat fogadtunk, és a gazda, akinél éjszakai szállást vettünk, nagyon sajnálja, és azt szeretné, hogy a holmit elvigyék.

Ezzel én meg voltam elégedve, azonban még egyszer próbára akartam tenni ennek a látnoknak a tudományát, és azt mondtam, hogy kegyetlen szúrást érzek, és szeretném tudni mivel gyógyulhatnék ki belőle. Ez a varázsló vagy tona talán azt gondolta, hogy én mint hitetlen, nem vagyok méltó az ő segítségére, vagy talán félt a maga gyógyszereivel gyógyítani engem, nehogy azok hatástalansága esetén megbüntessék, ezért aztán el akarta kerülni a dolgot, azt mondta, hogy mi hamarosan egy tatár faluba érünk és ott Abiztól(?) vagy a tatár paptól kell segítséget kérnem, aki a betegség elmulasztása céljából elolvas egy cikket az Alkoránból, attól visszatér a korábbi egészségem. A mohamedán hitű tatárok rendszerint az Alkoránból való felolvasással gyógyítják a betegségeiket, de olykor a szomszédságukban élő népek is ezt teszik. Ettől függetlenül mindent megpróbáltam, és hízelgéssel meg erőszakosan is próbáltam rávenni, bizonygatván, hogy csakis benne reménykedem, míg csak nem kért egy kupa bort. Amint odaadták neki a kupa bort, megkérdezte a nevemet. Nem az igazi nevemet mondtam meg neki, hanem ami éppen eszembe jutott. Ő ezt elhitte, fogott egy kést, és egy bizonyos ideig kevergette a bort a kupában, belebámult és valamit érthetetlenül mormolt. Ezután innom adott a kupából, mintha az valami orvosság lenne. Csakhogy én nem tudtam rászánni magam, hogy megigyam azt a bort, inkább megkértem, hogy ő igya meg helyettem, amit ő szívesen meg is tett, biztatván, hogy ez nem számít, és a fájdalom pár óra múlva megszűnik.

Nyugodtan megígérhette, hiszen pontosan tudta, hogy negyedóra múlva indulni készülünk. Ezenközben megkérdeztem, miféle szavakat suttogott, amikor a port kevergette a kupában. Válaszul azt kaptam, hogy azt nem mondhatja meg, mert attól az egész cselekmény hatástalan lesz, és egy kis beszéd után hirtelen úgy eltűnt, hogy nem lehetett megtalálni. A fentebb leírtakból nem más derül ki, mint e nép végtelen tudatlansága, helyesebben mondva csalárdsága.

A cseremiszeknek a musanokon kívül vannak még más papi emberei is, akiket ők juktyucsnak neveznek, és akiknek az a kötelességük, hogy szertartásaik alkalmával rendet tartsanak és imákat mondjanak. A többi népnél nincsenek ilyen emberek, mivel náluk minden házigazda betöltheti a juktyucs szerepét.

Szertartásuk abból áll, hogy feláldoznak bizonyos állatokat, azokat leölik és megfőzik, és miután a pap imádkozott fölöttük az áldozatot felajánló ember nevében, megeszik. Áldozati állatként leggyakrabban lovak, bikák, tehenek és juhok szerepelnek, de olykor libák, kacsák, tyúkok, fajdok, mezei nyulak és egyebek is. Disznók nem szerepelhetnek, mivel a cseremiszek nagy része, mint fentebb említettük, nem eszi a disznóhúst. Vadmadarakat és kisebb állatokat az otthoni szertartásokon áldoznak, nagyobb állatokat pedig a keremetben. A votjákok nem áldoznak vadmadarakat és vadon élő állatokat a vallási szertartásaikon. Mindegyik nép leginkább lovakat áldoz, az évenkénti nagy ünnepeken pedig főleg fehér lovat, és a cseremiszeknél csak az mer enni belőle, aki előzőleg megfürdött és fehér ruhát öltött. Ami a fürdést illeti, úgy tűnik, hogy sok más szokással együtt ezt is a tatároktól vették át. Ezt a szokást főleg azok a cseremiszek követik, akik a tatárok példája szerint mosakszanak és szaunáznak, és a feleségükkel való közösüléskor is törvénynek tartják a mosakodást.

Az évi nagy szertartások lefolyása azon kívül, hogy ünnepélyesebben folyik le, semmiben sem különbözik mindennapi szertartásoktól. Úgy tűnik, hogy a Strahlenberg által említett nagy csuvas ünnep szintén évente tartott ünnep. Hogy ezt az ünnepet mindig októberben tartják, annak nincs alapja, mivel az ilyen ünnepet, mint fentebb említettük, a környékbeli falvak akaratából és egyetértésével rendezik meg, de az is igaz, hogy más időponthoz képest azért választják a betakarítás utáni őszi időt, mert akkor gazdagabbak és több szabadidővel rendelkeznek.

Amikor az állatot az áldozati helyre vezetik, a cseremisz juktyucs parancsot ad egy bizonyos embernek, hogy az illető ölje le. A csuvasoknál és votjákoknál az öli le, aki akarja. Azt nagyon jól észre lehet venni, hogy a leölt állat véréből egy cseppet sem veszítenek el fölöslegesen, a bőrét lenyúzzák még mielőtt az állat teljesen kiszenvedne, és azt áhítatos tiszteletük jeléül a keremet keleti oldalán fára függesztik, mégpedig tölgyfára vagy nyírfára, amelyeket más fáknál jobban tisztelnek.

Bár a cseremiszek rendszerint csak a lóbőröket akasztják ki, a marha- és juhbőröket nem, az utóbbiakat viszont szent tárgyakként a házukban őrzik, nem adják el, saját szükségletükre tartják, hogy ne kerüljön idegen kézbe, és ezáltal ne szentségtelenedjen meg. A csuvasok és votjákok mindenféle bőrt kiakasztanak, de a fentebb említett szertartásokat nem tarják be olyan pontosan, mint a cseremiszek, mivel az ilyen bőröket sokan eladás céljából a városba viszik. Az olyan helyeken, ahol a közelben oroszok vagy tatárok élnek, nagyon veszélyes kiakasztani a bőröket, mivel azokat gyakran ellopják a keremetből, ezért a csuvasok sok helyen késsel bevagdossák a bőröket, hogy azt más felhasználásra alkalmatlanná tegyék. A beleket kiszedik és kimossák, a húst további szeletelés nélkül közepes darabokra vágják, egy üstben megfőzik, de előtte a belekről leszedik a zsírt, azt összekeverik vérrel és kásával, gyomorba vagy hólyagba töltik, annak száját bevarrják, vagy tűvel összetűzik, és ugyanabban az üstben megfőzik.

A cseremiszek és a votjákok azonnal megeszik az egész leölt állatot. Náluk bűnnek számít, ha valamennyi is megmarad belőle, ezért a feláldozandó állatok és az emberek számát úgy határozzák meg, hogy mindent meg lehessen enni, a csuvasoknál azonban nem így van: a áldozásra nem hívnak meg mást azokon az embereken kívül, akiknek közük van a felajánláshoz, következésképpen a leölt állatból annyit főznek meg, ahány ember jelen van, és amennyit azok el tudnak fogyasztani, a többi húst hazaviszik nyersen. Egyszer részt vettem egy ilyen csuvas szertartáson, ahol csak két ember volt a keremetben, és a kis juhból a húsnak több mint a fele fövetlenül maradt.

A főtt húst a fentebb említett helyen, a keremet közepén az asztalra helyezik. Evés előtt a cseremiszeknél a juktyucs, a többi népnél a házigazda vagy egy rangosabb ember kelet felé fordulva az általuk rendezett áldozati szertartáshoz illő rövid imát mond. Mint főember előre áll, fejét egészen földig hajtja, a hátrébb álló többiek ugyanezt teszik.

A cseremiszek legfőbb imája a következő szavakból áll: Juma szirlaga, azaz Uram, irgalmazz nekünk!

A csuvasoké tora szirlag vagy tora batir, azaz: add meg, Uram! Ehhez még hozzáteszik, amiért könyörögnek: Tora batir vjulih, Tora batir girivol, vagyis adj, Uram állatokat, adj, Uram, gyermekeket stb. Az évenkénti nagy ünnepeken ugyanilyen rövid formában fejezik ki az adott ország valamennyi lakosának kérését.

Olearius azt írja a cseremiszekről, hogy azok a leölt állat bőréhez imádkoznak. Ők nagy sértésnek tartják, ha ezt állítják róluk, ez a vád valószínűleg abból ered, hogy a bőröket a keremet azon oldalára függesztik, amelyik felé fordulva az imát mondják, azaz kelet felé. Hasonló módon Olearius azon állítása sem igaz, hogy a naphoz és a holdhoz imádkoznak, mivel mind a cseremiszek, mind pedig a többi nép a keremetjeiben, amelyekről tudják, merre tájoltak, soha nem fordulnak arra felé, amerre a nap az imádság idején éppen áll, hanem mindig kelet felé fordulnak.

Szent szertartásaikhoz a kenyeret búzából, rozsból vagy zabból sütik, amijük éppen van, szándékosan sótlan nagy cipókban, és a feláldozandó állattal együtt a keremetbe viszik.

Evés előtt apró darabokra vágják a főtt hús egyes részeit, mégpedig a fület, a szemet, a lábakat, és a tűzbe vetik, valamint a szívet, belet és egyéb belsőséget. A csuvasoknál a szertartás-lefolytatás legfontosabb személye egy kis darab kenyeret és húst magától távolra, a földre dob. Evés után a csuvasok minden maradékot a tűzbe dobnak, és evés után a csontokon kívül egyik népnél sem marad semmi.

A megmaradt csontot az utolsó darabig összegyűjtik, hazaviszik és a tűzhelyen hamuvá égetik, nehogy a kutyák vagy valami más állat elé kerüljön. Az említett csontok mint a magasságos Istennek áldozott állat csontjai, szentnek számítanak náluk. Amit Strahlenberg ír, hogy a csontokat a bőrökkel együtt a fákra aggatják, az nem igaz.

Egyébként a csuvasoknak régebben az volt a szokásuk, hogy áldozatuk bemutatása alkalmából a keremetjeikben egyes üreges oszlopokba pénzt dugtak, amelyet a közülük rangosabbak és ismertebbek bizonyos időközönként kivettek, és azt lakomára vagy egyéb közös dologra költötték, de ez már szinte teljesen kiment a szokásból, mivel sajnálatukra kénytelenek voltak azt tapasztalni, hogy az ilyen pénzes oszlopokat ellopták a keremetekből.

A háznál tartott áldozati szertartás szinte semmiben sem különbözik a keremetben lezajlótól. Csak annyi a különbség, hogy a legsilányabb állatot vágják le, és nem az udvaron főzik meg a húst, hanem a megszokott tűzhelyen vagy a kemencében, és végezetül, ha nem tudják meghatározni a világtájakat, akkor arccal a nap felé fordulnak, és az áldozati állatot az udvaron ölik és eszik meg, és ebben különböznek a mordvinoktól, akiknek otthoni szertartásai bizonyos hasonlóságot mutatnak a csuvasokéival, csak ők a házban eszik meg az áldozati állatot.

Az asszonyoknak semmi szerepük sincs az ilyen szertartásokban. Soha sem mennek el a nyilvános gyűlésekre, a háznál sem esznek az áldozati eledelből, ez csakis a férfiak dolga, akik az asszonyok bűneiért is bemutatják az áldozatot, és azt mondhatjuk, hogy ezt a szokást is a tatároktól vették át, akiknél a mohamedán törvény értelmében a női nem felmentést kap minden vallási és egyéb össznépi szertartás alól.

A tatárok példájára nekik sincsenek festett vagy faragott bálványaik, és ebben különböznek más pogány és bálványimádó népektől, amelyek fémből öntött és fából készült vagy festett dolgokat tisztelnek, azokhoz imádkoznak. Csak a cseremiszek között akadnak egyesek, akik letépett hársfakéregből faragnak ki figurákat, amelyek semmit sem jelentenek, és azokat a kérgeket tiszteletük jeléül az erdőkben felaggatják. Az említett hársfakérgeket a kifaragott figurákkal kuda-vodasnak nevezik.

VIII. Mindennapi viselkedésükről és szokásaikról

Ezen népek mindennapi viselkedése és szokásai között első helyen áll az engedelmesség és az a kötelességtudat, amelyet egymás között és az idősebbek iránt minden esetben tanúsítanak, azután következnek a születési, házassági és temetési szertartásaik, szokásaik, végezetül pedig mulatságaik, táncaik és játékaik. Ezeken kívül semmi figyelemre méltó nincs náluk. Ha egyik a másiknak valamit megígér, vagy egyezséget köt vele, akkor ezt a kötelezettséget a nagyobb nyomaték kedvéért bizonyos kezesek vagy tanúk előtt teszi. Kölcsön esetén a kölcsönadó és a kölcsönvevő két-két egymáshoz illő pálcikát vesz, és ezeken annyi keresztet, x-et vagy I-t vág be, ahány grivnya vagy kopejka szerepel az ügyletben, és a saját pálcikája végén, a keresztek vagy a bevágások alatt aláírás helyett valami jelet vág. Az általuk használatos jelek a következők:

Vagy más ezekhez hasonló, kinek mi jut eszébe, mit választ, amit aztán rendszeresen használ, amikor aláírásra van szükség. Azután kicserélik a pálcákat, és azok olyan erővel bírnak, mint nálunk a legerősebb írásos kötelezvény. De ez a viselkedés csak a tíz rubelnél kevesebb összegek esetén szokásos. Ha az adósság meghaladja a tíz rubelt, akkor írást készítenek róla a városban. A fentebb említett jelek a tatároknál is használatosak az olyan emberek körében, akik nem tudnak írni.

Semmi egymás közötti komoly elkötelezettségük nincs. Ha általános fogadalomtételről van szó, ha valakit besoroznak katonai szolgálatra, akkor az elkötelezettség a következő módon történik: a sztarsina, avagy aki a legrangosabb a faluban, kenyeret vág kockára, olyan nagyságúra, hogy szájba lehessen venni, megsózza és késhegyen a fogadalomtevő szájába adja, és közben a következő szavakat mondja: megígéred most, például, hogy ez és ezen uralkodó halála esetén életedet sem kímélve hűséges alattvalója leszel örökösének, és ahogyan a jövőben sem akarsz kenyérrel és sóval eltelni, ugyanilyen lelkiismeretesen törekszel esküvel tett ígéretedet betartani. A katonai eskütétel alatt az eskütevők előtt két, hegyükkel felfelé fordított és keresztbe tett pallost tartanak, és ezek alatt az előzőleg említett módon valaki a szájukba teszi a sós kenyeret. Születés esetére nincs semmiféle külön szertartásuk, úgyhogy az újszülött gyermeknek a szülők annak a nevét adják, aki a szülés után elsőként megy a házhoz. Ha pedig rövid időn belül senki sem jön, akkor saját belátásuk szerint adnak nevet a gyermeknek, vagy például, ha fiú születik, és elsőként nő érkezik a házhoz, mivel a kisfiúnak nem adhatják az érkező nő nevét, ebben az esetben a házhoz érkezettnek kell nevet adnia az újszülöttnek, ami éppen eszébe jut. Szerencsének vagy jó előjelnek tartják, ha szülés közben vagy röviddel utána emberek érkeznek hozzájuk, akiket örömük bizonyítására sörrel és mézsörrel kínálnak, meg ennivalóval bőven, olykor még pálinkával/vodkával is. Ha senki sem érkezik, akkor korholják magukat a szerencsétlenség és a rossz előjel miatt.

Fölöslegesen tesznek nekik szemrehányást azért, mintha gyermekeiknek olyan állatok nevét adnák, amelyek születésük után leghamarabb, elsőként kerülnek a házhoz. A csuvasok és votjákok között sokan vannak, akik elhagyják régi szokásukat, és az oroszok példájára oroszokat hívnak komának, amiért is ezen népek közül egyesek orosz néven neveztetnek.

Ezeknek a népeknek saját neveik a következők, például a cseremiszeknél férfinév az Akszjun, Kundugan, Tojderek, Tilmemek, Igaskah, Toibatir, Tokszovaj stb., női nevek: Aszildik, Kjusztelet, Kszilbikah stb. A csuvasoknál férfinév a Csulpan, Rigav, Iimmenke, Cserabatir, Ilmes, Mingur stb. A votjákoknál férfinév Duzmeké, Iskéika, Kamas, Aitugén, Esmurza, Batir, Kaserka stb. Női név a Tujbiké, Bajbiké, Nyulká és még sok más.

Egyébként ehhez a dologhoz sem a musánoknak, sem az iommaszoknak vagy a tonáknak, csakúgy, mint a cseremiszeknél a juktyucsoknak semmi közük nincs, és Olearius cseremiszekről közölt legfontosabb kijelentése, amely szerint közülük egyesek születésük után hamarosan körülmetéltetik gyermeküket, amint erről fentebb már szóltunk, teljességgel hazugság. De miért terjedhetett el erről a népről a mohamedán vallás híre? Ami házassági szokásaikat illeti, minden keleti néphez hasonlóan náluk is megengedett a többnejűség, azonban senkinek sincs ötnél több felesége. A többségnek, különösen a votjákoknál, szegénységük miatt egy vagy két felesége van. A cseremiszeknél és a csuvasoknál a tehetős emberek öt-hatéves korukban megházasítják fiaikat azzal a szándékkal, hogy a házi munkákban több segítségük legyen, mivel a feleségek náluk is, csakúgy, mint a tatároknál teljes engedelmességgel tartoznak Ezért a lányokat is, hogy erősek és ügyesek legyenek a házi munkában, ritkán adják férjhez tizenötéves korukban és húszéves korukban soha. A votjákok tíz és tizenkét éves korukban soha nem házasítják meg gyermekeiket.

A rokonsági törvényeket azonban olyan pontosan betartják, hogy egyáltalán nem sértik meg őket. Nővérükkel vagy nővérük gyerekével nem házasodnak. Fivérek nem vehetnek el nővéreket. Egy férfi nem vehet el egyidejűleg két nővért, de megvan az a szokásuk, hogy az idősebb fivér halála esetén az özvegyet elveszi az öcs, ugyanez nincs megengedve a bátynak. Nagyon szívesen vesznek feleségül két vagy három nővért egyenként. A Kazanyi járásban a votják szotnyik, név szerint Káserka, noha az nem szabályos, egyidejűleg vett feleségül két nővért, akik ma is vele élnek. Ha valaki özveggyel egyezik meg a házasságról, aki szabad ember, semmi megkötöttség nincs. Az, aki el akarja venni, kérőt küld hozzá, és amint megegyeztek, a két fél által megnevezett napon vidám lakodalmi vendégek a vőlegény házához kísérik, ahol minden további nélkül megtartják a lakodalmat. Ha viszont lányt vesz el valaki, akkor sok különbség van.

Először is, a szülők vagy helyettük a közeli rokonok nem adják ingyen férjhez a lányt, hanem tatár szokás szerint elviteléért bizonyos összeget fizet a vőlegény, ami a tatároknál a kalim, a cseremiszeknél az olon, a csuvasoknál a golon okszi, a votjákoknál pedig a kaljum nevet viseli. Ennek a válságpénznek a mértéke függ a menyasszony szépségétől, gazdagságától, előkelőségétől, avagy attól, hogy a vőlegénynek már több felesége is van, avagy volt, de leginkább a gazdagságot veszik figyelembe, hogy az apa vagy a rokonság mennyi hozományt ad a menyasszonynak. A votjákok, akik szegényebbek a többi népnél, 5, 10, 15 rubelt adnak a lányért, a módosabb cseremiszek és csuvasok 10, 20 és 30 rubelt fizetnek, a többieknél gazdagabb Kunguri járásbeli cseremiszek 100 és még több rubelt is adnak. Ha valaki az első felesége mellé egy másodikat is akar venni, akkor az apák a feleségek közötti későbbi féltékenykedéstől tartva, nem szívesen adják a lányukat, és ezért többet kérnek értük. Hasonló módon, ha valakinek már több felesége meghalt, nem kevésbé tartanak az illető halála esetén az örökösöktől. Az elsőként említett szokást leginkább a cseremiszek tartják, az utóbbit pedig a votjákok. Akik nem tudnak nagy kalimot fizetni, avagy nem akarnak pénzt veszíteni, azok keresik az alkalmat, hogy erőszakkal szerezzék meg szeretett menyasszonyukat; így néhány ismerősükkel összebeszélnek, és behatolnak a menyasszony házába, és erőszakkal elviszik a lányt, ezenközben a votjákok a biztonság kedvéért, no meg hogy a zsákmány biztosabb legyen, mindjárt útközben néhány tanú előtt közösülnek az elrabolt lánnyal. Ugyanez történik, amikor valaki felesége halála esetén annak nővérét akarja elvenni (mivel ezek a népek természetüknél fogva hajlamosak erre), az apák pedig nem akarják odaadni az illetőnek.

A lánykérés harmadik személy közreműködésével történik, mégpedig, ha a vőlegény fiatal és még apja hatalma alatt áll, akkor maga az apa kéri meg a lányt. A lényeg az, hogy a vőlegény és a menyasszony részéről fennálló körülményekre való tekintettel letegyék a kalimot, és addig egyezkedjenek, amíg meg nem egyeznek. Amennyiben egy özvegynek van apja és anyja, és azok házában él, a vőlegénynek érte is fizetnie kell bizonyos kalimot, de nem olyan nagyot, mint egy lányért. Arról is meg kell egyezni, mennyi hozományt visz a vőlegényhez a menyasszony. Ez pedig rendszerint a következőképpen történik: a menyasszonnyal a kalimmal arányos hozományt adnak, és az apák vagy a rokonok az említett kalimból vonják le a ruhanemű értékét.

Ha megegyeztek, meghatározzák a lakodalom idejét négy vagy hat héttel, olykor több hónappal előre, és ezen idő alatt sört vagy mézsört főznek és ételeket készítenek mind a menyasszonyi, mind pedig a vőlegényes háznál. A lakodalomra a falu minden lakóját meghívják. Időnként más faluból is hívnak vendéget, ha az ifjú pár nem egy faluban lakik, de a cseremiszek csak cseremisz vendéget hívnak, a votjákok pedig csak votjákot, más barátaikat és ismerőseiket, akik más népből valók, vagy ha a szomszédságban oroszok, tatárok, mordvinok vagy más valakik élnek, akikkel a vőlegény szorosabb kapcsolatban áll, azokat a lakodalom utánra hívják meg, és ezekkel 3-4 napig, olykor egész hétig folyik a mulatság.

A vőlegény és a menyasszony részéről először külön-külön folyik a mulatság. A vendégek hoznak magukkal ételt-italt és mindenkit megvendégelnek az övéik közül. A csuvasoknak az a szokásuk, hogy a lakomákon az asztalra tesznek egy tálat kenyérrel és abba nyilakat tűznek, amelyekre a csuvas asszonyok fejdíszét teszik, amelyet ők tasztarnak neveznek. A vőlegénynél tartott mulatságon az anyja vagy a nővére tasztarját helyezik a nyilakra, a menyasszonynál pedig azt a tasztart, amelyet aztán az ő fejére mint feleség fejére tesznek. Erre a tálra minden vendég tesz néhány kopejkát.

Valamennyi nép közül a votjákok esküvői szertartásai a legrövidebbek. Ők addig esznek-isznak, játszanak és táncolnak, amíg sörrel és borral részegre nem isszák magukat, ami után a vőlegény és a menyasszony aludni megy. A cseremiszeknél és csuvasoknál bővebb az esküvői szertartás.

A cseremiszeknél miután bizonyos ideig etették-itatták a vendégeket a menyasszony apjának házánál, és a lánykérővel való megegyezés szerinti kalim kifizetése is megtörtént, a menyasszonyt vendégei átkísérik a vőlegény házához, ezenközben az apja és anyja meg a közeli rokonok keservesen sírnak, de fivérén és nővérén kívül egyikük sem kíséri el, vagy ha nincs fivére, akkor valamelyik közeli rokon meg a felesége megy vele, az, akit a menyasszony apja erre kijelöl. A menyasszony arca mindaddig, amíg a vőlegény házához nem ér, le van takarva kendővel. A vőlegény udvarán sátrat állítanak, amelybe a menyasszonyt két asszony vezeti be, egyik a menyasszony részéről, a másik a vőlegény részéről, aki a vőlegény udvarára érkezésekor fogadta. Nem tudom, és nem is tudtam kideríteni, mi történik náluk a sátorban, mivel azok is, akik ezt elmondták nekem, megesküdtek, hogy maguk sem tudják, mivel a sátrat körös-körül lezárják, és a lánykérő körbe jár és vigyáz, nehogy valamelyik vendég közel menjen a sátorhoz, azonban úgy gondolják, hogy talán azok az asszonyok, akiket az orosz szvahához (leánykérő asszonyhoz), házasságszerzőhöz és a németeknél szokásos, a vőlegény és a menyasszony részéről megbízott fogadott örömanyákhoz lehet hasonlítani, ebben a sátorban felvilágosítják a menyasszonyt a házasélet hasznos szabályairól, asszonyi öltözéket adnak a menyasszonyra, és miután levették arcáról a kendőt, surkot vagy ospát, a cseremisz asszonyok fejfedőjét teszik a fejére, föléje pedig koszorút helyeznek. A sátor kijáratánál a vőlegény fogadja és kézen fogva a házba vezeti, ahol is a juktyucs néhány imát mond az új párért, hogy Isten adjon nekik gyermekeket és házépítésükre küldje áldását, ezenközben a vőlegény és a menyasszony bizonyos ideig térdel. Ezalatt a juktyucs saját kezdeményezéséből sörrel és mézsörrel kínálja a vendégeket. Azután a vendégek, az új pár és a két fogadott örömanya aludni kíséri.

Ez azonban csak az egyik azon szertartások közül, amelyet a juktyucs a közös áldozati szertartásokon kívül végez. A többi népnél nincsenek szokásban ilyen szertartások, és mind az esküvőt, mind a születést, mind pedig a temetést világi szertartásnak tartják, amelyhez a papi/ szellemi embereknek semmi közük.

A csuvasoknál az esküvők a következő eltéréssel folynak: A menyasszonyt nem viszik a vőlegény házához, amint az a cseremiszeknél szokás, hanem a vőlegénynek magának kell a menyasszonyért mennie, és ez különböző körülmények között történik: ha a menyasszony más faluban lakik, akkor a vőlegénynek több csumkasznyit vagy mérföldnyit kell utaznia érte.

Legelőször előre szeretnék tudni, szerencsés, avagy szerencsétlen lesz-e az utazás, ennek érdekében az úton, a kapu előtt leölnek egy kakast, és az útra dobják. Ha a leölt kakas nem vergődik, akkor az utazás szerencsés lesz, de ha vergődni fog, akkor szerencsétlenségtől tartanak, és ezért óvatoskodnak.

Gyakran megtörténik, hogy a vőlegénynek több falun is át kell haladnia, ilyenkor embereket küld előre, hogy azok hírt adjanak jöveteléről, ezért azon falu lakói örömük jeléül tüzeket gyújtanak, és készülnek megvendégelni az átutazó vendégeket. A vőlegény megérkezése után leül az udvaron rakott tűz melletti asztalhoz, a kísérőket a többi házban vendégelik meg, a násznagy pedig az udvarra visz ételt a vőlegénynek.

Amint a vőlegény szánon, szekéren vagy lóháton a menyasszony falujába érkezik, a násznaggyal néhányszor megkerüli a menyasszony udvarát, miközben a násznagy tatárul hangosan köszön: szolom malik, aztán megkérdezi, itt van-e a menyasszony, avagy hol máshol? Ha a menyasszony abban a házban van, a vőlegény nem mehet be, másik udvarra kell beállnia, de általában úgy történik náluk, hogy ebben az időben nincs otthon a menyasszony. Ezután hamarosan összehozzák a vőlegényt a menyasszonnyal, hogy láthassa jövendőbelijét és megajándékozhassa. A menyasszonyi háznál nem vezetik be a vőlegényt a házba, ez a vőlegény házánál történik meg, ahova másnap vagy néhány nap múlva elvonul valamennyi vendég, a menyasszonyt asszonyi ruhába öltöztetik, utána pedig az ifjú párt együtt lefektetik. Egyébként sem a cseremiszek, sem a votjákok nem foglalkoznak a szüzességgel, de a csuvasok figyelnek rá. A násznagy és a két fogadott örömanya annál az ajtónál várakozik, ahol az ifjú pár alszik, és közben szüntelenül énekelnek és isznak, amikor is félóra múltán a várakozó asszonyoknak szabad lesz bemenni. Ha a menyasszony szűz volt, sokáig énekelnek és mulatnak, ha pedig nem volt szűz, akkor a násznagy fog egy kupát, lyukat fúr rá, azt befogja az ujjával, és a vendégeket megkínálja vele, akkor az ital annál a vendégnél, aki kapja, a földre folyik, és ezzel mindenki számára világossá válik a baj. Ezenközben a menyasszony annyira szégyelli magát, hogy nem mer a vendégek szeme elé kerülni, azonban a férje ezért semmit sem tesz vele, egykedvűen elviseli a dolgot.

Általában véve ezek a népek nem nagyon törődnek a szüzességgel, házasként is, miután megbüntették feleségüket a meg nem engedett viselkedésért, ismét békességben élnek vele. Azonkívül nincs meg náluk az a szokás, hogy ilyen okból elváljanak a feleségüktől, mert ha egy férfi nincs megelégedve a feleségével, akkor válás helyett az is elég, hogy nem engedi az ágyába, és mást vesz feleségül helyette, az elsőt pedig mintegy szolgálónak tartja meg.

A cseremiszek és a csuvasok abban a ruhában temetik el a halottakat, amelyet azok viseltek, és két deszka között teszik a sírba, azokat felül még lefedik deszkával, végezetül pedig a sírt behintik földdel. Mindenféle házi holmit tesznek bele, mégpedig kondért, kanalat, kést és egyebet. A temetésen a rokonok nagyon keservesen sírnak, és a halottat egészen a temetőig kísérik, amely minden falu mellett külön helyen, rendszerint az erdőben van.

A votjákok nyírfakéregbe csavarva a ruhájukban temetik el a halottakat, de házi holmikat nem tesznek melléjük, ám van nekik egy olyan szokásuk, hogy amikor a halottvivők az erdőből visszatérnek, a házigazda vagy a felesége vagy valaki a halott rokonai közül hamut szór eléjük, elmondásuk szerint azért, hogy megtiltsák nekik, hogy máskor is odajöjjenek, és hogy több halottat ne vigyenek ki.

Ha valaki az előkelőségek közül hal meg, akkor a cseremiszek és a csuvasok a halott tiszteletére egy hétig, egy hónapig, vagy egy egész évig emlékeznek, ahogy éppen jónak látják. Az udvaron két botot szúrnak a földbe, közöttük vastag kötelet húznak ki, arra gyűrűt akasztanak. Azután minden fiatal rokon vagy vendég, anélkül, hogy tíz lépésnél közelebb menne az említett helyhez, nyilakkal célozza meg a gyűrűt, és aki elsőként talál bele, az kapja meg a lovat, amelyen az elhunyt lovagolt, ha az illető nő, akkor egy másik lovat kap minden felszerelésével együtt, és háromszor elnyargal vele a sírig meg vissza. Azután azt a lovat a cseremiszeknél a háznál, a csuvasoknál pedig a temetőben leölik, megfőzik és megeszik, miközben sokat sírnak, játszanak, táncolnak és isznak. A cseremiszek a temetőkben az emlékezés jeléül kendőket dobnak póznákra, a csuvasok pedig faoszlopokat állítanak, amelyeket manapság összehasogatnak, hogy más célra alkalmatlanná tegyék, mivel régebben gyakran megtörtént, hogy az ilyen síroszlopokat, ugyanúgy, mint az állatbőröket, ellopták az erdőből.

Játékaik és táncaik a lakodalmakban vagy egyéb mulatságokban abból állnak, hogy az idősebb és rangosabb vendégek padokon vagy az asztalon ülnek, és ivással szórakoznak, a hímnemű és nőnemű fiatalok pedig a padlón, és különböző hangszerek játéka mellett minden rend nélkül körbe ugrálnak, és tánc közben tapsolnak. A hangszerek közül náluk az első egy fekvő hárfához hasonló, félhold alakú 18 húros eszköz. Ilyen hangszerek használatosak az oroszoknál is, amelyeket guszlinak neveznek, és úgy tűnik, mind a hangszer használatát, mind pedig nevét más tárgyakhoz és szavakhoz hasonlóan (ezek a népek) a tatároktól vették át, mivel a tatárok szintén guszlinak nevezik, a cseremiszek kjuszelnek, a csuvasok gjuszlnak, a votjákok kressznek. A második hangszer a tatár volinka,[44] amelyet tatárul szurnajnak neveznek, cseremiszül sjubbernek, csuvasul siljurnak, a harmadik, a doromb, cseremiszül kobasnak hívják, csuvasul kobasz, votjákul pedig umkresz.

(A magyar szöveg a szójegyzékeket és a Miatyánk-fordításokat nem tartalmazza.    

Az illusztrációk egy részét lásd a prezentációban.    

Fordította Katona Erzsébet)    




[1] Ez volt a Nagy Északi vagy másként II. Kamcsatkai Expedíció, 1733–1743 között.

[2] Kungur (Кунгур) ma a Permi Tájhoz (Пермский край) tartozó Kunguri kerület (Кунгурский район) központja, lakóinak száma 68 ezer fő.

[3] Ufa ma az Oroszországhoz tartozó Baskír Köztársaság (Республика Башкортостан, Башҡортостан Республикаһы, Baskortosztán) fővárosa, lélekszáma 1 millió 21 ezer fő.

[4] Szolikamszk (Солика́мск) ma a Permi Táj (Пермский край) harmadik legnagyobb városa, lélekszáma 97 ezer fő.

[5] Cserdiny (Чердынь), a komi-permják történelem kiemelkedő fontosságú települése ma a Permi Tájhoz (Пермский край) tartozik lakóinak száma 5500 fő.

[6] Usztyug (Великий Устюг/Устьюг, mindkét írásmód előfordul) ma a Vologdai Terület (Вологодская область) Velikij usztyugi kerületének (Великоустюгский район) székhelye, lélekszáma 32 ezer fő.
[7] Szolvicsegodszk (Сольвычегодск) ma az Arhangelszki Terület (Архангельская область) Kotlaszi kerületében (Котласский район) található, lélekszáma 2500 fő. Kedvelt üdülőhely.

[8] Jarenszk (Яренск) ma az Arhangelszki Terület (Архангельская область) Lenai kerületének (Ленский район) székhelye, lakóinak száma 4 ezer fő.

[9] A távolság mérésére szolgáló verszta a 11. század óta létező fogalom. Hossza időről időre változott. I. (Nagy) Péter cár (1697–1725) reformja után 1 verszta 1066,781 méter lett.

[10] Adam Olearius (eredeti nevén Ölschläger/Oehlschlaeger, 1603–1671), matematikus, könyvtáros, geográfus. III. Frigyes, schleswig-holsteini fejedelem követségében először Moszkvában, majd második útján Perzsiában járt. Utazásairól írt műve (Beschreibung der muscowitischen und persischen Reise. Schleswig, 1647) nagy érdeklődést keltett, később franciául és angolul is megjelent.

[11] Kozmogyemjanszk (Козьмодемьянск) ma a Mari Köztársaság (Республика Марий Эл) Hegyi mari kerületének (Горномарийский район) székhelye, lélekszáma 23 ezer fő.

[12] Biljarszk (Билярск), a hajdani Volgai Bolgár Birodalomhoz tartozó Biljar városának romjait őrző település ma az Oroszországhoz tartozó Tatár Köztársaság (Республика Татарстан, Tatarstan Respublikası, Tatársztán) Alekszejevszkojei kerületébe (Алексеевский район) tartozik.

[13] Tyiinszk (Тии́нск) ma az Uljanovszki Terület (Ульяновская область) Melekesszi kerületének (Мелекесский район) része, 6 másik településnek is adminisztratív központja.

[14] Mai neve Sztaraja Majna (Старая Майна), az Uljanovszki Terület (Ульяновская область) Sztaraja majnai kerületének (Старомайнский район) székhelye, lakóinak száma 7 ezer fő.

[15] Menzelinszk (Мензелинск) ma az Oroszországhoz tartozó Tatár Köztársaság (Республика Татарстан, Tatarstan Respublikası, Tatársztán) Menzelinszki kerületének (Мензелинский район) székhelye, lélekszáma 16 ezer fő.

[16] Müller Sztralembergnek írja, a hivatkozott mű: Das Nord- und Ostliche Theil von Europa und Asia. Stockholm, 1730.

[17] Barthélemy d'Herbelot de Molainville, orientalista (1625–1695), összefoglaló művét Antoine Galland adta ki 1697-ben: Bibliothèque orientale, ou Dictionnaire universel: contenant generalement tout ce qui regarde la connoissance des peuples de l’Orient.

[18] A csumkasz zürjén eredetű szó, lásd Kalima, Jalo: Syrjänisches lehngut im russischen. FUF 18. (1927) 42–

[19] 1 szazseny= 2,1336 méter

[20] 1 arsin= 0,711 méter, 1500 arsin= 1 verszta

[21] Amennyiben a régi verszta valóban 1500 arsinnal hosszabb a Müller idején érvényes versztánál, úgy 1 régi verszta 2 új versztával lett volna egyenlő. Ez ellentmond a mondat további részében megfogalmazott állításnak, hogy 1 csumkasz, vagyis 5 régi verszta egyenlő 1 német mérfölddel.

[22] 1 német mérföld (Meile) = 7500 méter (régebben 7532,5 vagy 7422 méter)

[23] 1/15 egyenlítői fok = 7421,6 méter, ez valóban megyezik a német mérfölddel, ezt nevezik ma földrajzi mérföldnek

[24] mongolok?

[25] Ezek az elnevezések akár magyarra is lefordíthatók, a szotnyik százados, a gyeszjatnyik tizedes, a vibornij neve arra utal, hogy megválasztott személyről van szó, a sztaroszta pedig az idős, öreg szóval (sztarij) van összefüggésben. A leírásban Müller a vibornijt és a sztarosztát mintegy szinonimaként emlegeti, e két rang a szotnyikkal együtt a gyeszjatnyik fölött áll.

[26] Az Alat folyó és a nevéből származó hajdani közigazgatási egység nevét ma több település is őrzi Tatársztán (Республика Татарстан, Tatarstan Respublikası) Viszokaja Gora-i kerületében (Высокогорский район, Биектау районы): Alatszkij szpirtzavod (Алатский спиртзавод), Alati (Алаты), Malij Alat (Малый Алат), és Szrednyij Alat (Средний Алат).

[27] A disztrikt 1719-től 1727-ig létező közigazgatási egység Oroszországban. 1727-ben a disztrikt helyett az ujezd (уезд= járás) elnevezést vezették be. A szerző tehát egy régen elavult elnevezést használ.

[28] A csuhonyec, csuhonka (чухонец, чухонка) a péterváriak által használt gúnynév volt a környező falvak finnugor lakosságára (Dal: Tolkovij Szlovar).

[29] II. Iván (1326–1359) apja I. Iván volt (Iván Kalita), így ő Ivan Ivanovics. Müller itt III. (1440–1505) vagy IV. Ivánra (Rettegett Iván, 1530–1584) gondolhatott. Mindkettőjük apai neve Vasziljevics volt.

[30] Рифейские горы. A Rhipai-hegység az ókori szerzőknél Szkítián túl található. Pontos helye nem állapítható meg, a Kaukázusról és az Urálról szerzett bizonytalan információk alapján született meg a fogalom. Müller itt az Urálra érti.

[31] Šurka: hegyes, női fejdísz. Beke Ödön: Mari nyelvjárási szótár, T IV/7. Szombathely, 2001. 2558.

[32] A nacsolis szó jelentését egyelőre nem ismerjük.

[33] Ošpu: a mari nők ezüst pénzekből készített esküvői fejdísze. Marijszko–russzkij szlovar. Joskar-Ola, 1991. 231.

[34] Šarpan: törülköző alakú női fejdísz, mindkét végén és körben díszített, férjezett mezei mari asszonyok viselete. Marijszko–russzkij szlovar. Joskar-Ola, 1991. 403.

[35] Šərkama: melltű, mellcsat. Beke Ödön: Mari nyelvjárási szótár, T IV/7. Szombathely, 2001. 2362–2363. Müller leírása alapján úgy tűnik, hogy a šərkama nemcsak a melltűt jelentette, hanem a melltű és a róla lecsüngő díszek együttes neve volt.

[36] Fontange: speciális hajviselet – a fölmagasított hajba különböző díszeket, például szalagot, de szélesebb textíliát, pártát is beledolgoztak. A 17. század végén jött divatba, elsőként ducchese de Fontanges (Marie Angelique de Scorailles), XVI. Lajos király szeretője hordta.

[37] Ajson: férjezett udmurt nők fejdísze, amely egy nyírfakéregből készült, kúp alakú, felül előrehajló süvegből áll, az elején arany és ezüst pénzekkel, hátul a sulik kendővel van beborítva. Kozmács István: Udmurt–magyar szótár. Szombathely, 2002. 23. (Ez a viselet inkább a déli udmurtokra jellemző, ma már az ajson alapját nyírkéreg helyett inkább hullámpapírból készítik.)

[38] Az ansak a szöveg alapján szintén az asszonyok viselete lehetett, miként az ajson.

*Ezzel kapcsolatban Strahlenberg kap néven a következőt írja az említett edényről: nemcsak a nyírfák kinövéseit nevezik kapnak, ami valóban így van, mivel az edényt is rendszerint kapból készültnek nevezi, amikor pedig Strahlenberg azt írja, hogy az erezet fehér, az nem igaz. Ami pedig a férgeket illeti, amelyek mintha a kinövéseket okoznák, arra vonatkozólag semmiféle megerősítést nem kaphattam, noha ez lehetséges, mivel a természettudományi munkákban ilyen dolgokra több példa is előfordul.

[39] Vaszilijgorod, a mai Vaszilszurszk (Nyizsnyij-novgorodi terület, Vorotinyeci járás) a Szura torkolatánál.

[40] Nicolaas/Nicolaes Witsen (1641–1717): Amszterdam polgármesterének fia, maga is e város polgármestere 1682–1706 között.

[41] Müller lábjegyzete: Mivel ezen írás elején megígértem, hogy ezeknek a népeknek az összegyűjtött szavain kívül ugyanannyit gyűjtök a permi és zürjén nyelvből is, amelyeket Szibériából visszatérvén összegyűjtöttem, így közlöm néhány nép, város és folyó nevét permi és zürjén nyelven. Azokhoz a nevekhez képest, amelyekkel mi illetjük őket, náluk egészen mások vannak. Ők magukat és egymást kominak nevezik és hozzáteszik, hogy komi-murrm, az oroszokat rodzsnak vagy rocsnak mondják, a votjákokat votjáknak, a vogulokat vogolnak, a szamojédeket pedig jarangnak. A Káma folyót Kumának nevezik, a Vicsegdát Esvának, a Vimet Jemvának, Szol Vicsegodszk városát Szoldornak.

[42] Ez a mondat az eredeti szövegben nem világos. Abból következtetve, hogy egy pogány cseremisz ember beszélgetett a keresztény vallású tudóssal, Müller talán ezt szerette volna írni: Ugyanerről a tárgyról beszélgettem én is egy cseremisz öreggel, és sok beszélgetés után a következő jeles választ kaptam: ők egyszerű, alacsonyrendű és bűnös emberek, méltatlannak tartják magukat arra, hogy legfelsőbb Jumájuktól más életet kapjanak. Ők nem részesülhetünk ebben a boldogságban, már csak azért sem, mert Isten tudja, hogy mi, kersztények mindezekben elöl járunk.

[43] Az udmurt varázslót kicsit feljebb és pár bekezdéssel lejjebb Müller tona néven említi. Mai udmurt alakja tuno.

[44] Duda