ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Lív szövegek magyarul

nyomtatható változat

Fordították: Benedek Nóra, Gór Zsófia, Dani Viktória, Heltai Borbála, Ilon Judit, Kossár Zsófia és Szolnoky Dóra, a tanszék végzős észt és finn szakos hallgatói, a Lív Nyelv és Kultúra Éve (2011) alkalmából

 

Bevezetésül

2011-et a Lívbarátok Nemzetközi Társasága (alakult Mazirbében 1998-ban) és a Lív Kulturális Központ (Līvõ Kultūr Sidām, alapítva Rigában 1994-ben) a Lív Nyelv és Kultúra Évévé nyilvánította. Azért esett 2011-re a választásuk, mert egy sor jelentős évforduló kapcsolódik ehhez az évhez: idén 150 éve jelent meg az első lív nyelvtan és szótár (Sjögren–Wiedemann 1861); 90 éves az első lív nyelvű olvasókönyv; 80 éve jelent meg először a Līvli című folyóirat; 20 éve nyilvánították a líveket Lettország őshonos népévé stb.

A jubileumi évben számos lív tárgyú tudományos és művészeti programot rendeznek, és több nagyszabású kiadvány megjelenése várható. (A részleteket lásd a livones.lv portálon.) A szervezők közt megtalálható a tartui egyetem, a lett tudományos akadémia, a Tuglas-társaság és még sok más – főleg észt, finn és lett – szervezet.

Az ELTE Finnugor Tanszékén a Balti finn nyelvek című MA-kurzus keretében emlékeztünk meg a 2011-es tavaszi félévben a lív nyelvről és kultúráról. A jubileumi év tiszteletére fordították magyarra a kurzus észt és finn szakos hallgatói az alább olvasható lív visszaemlékezéseket. A szövegek forrása:

  • Kettunen = Lauri Kettunen, Untersuchung über die livische Sprache I. Phonetische Einführung. Sprachproben. Acta et Commentationes Universitatis Dorpatensis B VIII.3. Tartu 1925.
  • Mägiste = Muistoja Liivinrannasta. Liivin kieltä Ruotsista. Kerännyt Julius Mägiste. Suomentanut ja julkaissut Anneli Honko. MSFOu 250. Helsinki 2006.

A nyelvészeti céllal készült szövegmutatványokat általában nem a tartalmuk miatt szokás olvasni. A terepmunkát végző kutatók azért kérték adatközlőiket arra, hogy mondjanak mesét, éneket, találós kérdéseket, ismertessék hagyományos életmódjukat, a régi népszokásokat stb., mert azt remélték, hogy e tartalmi-műfaji keretekben számíthatnak a legtöbb „értékes” nyelvi adatra. (Értékesnek a minél archaikusabb elemek, a feledésnek mindinkább kitett szavak, a hagyományos gondolkodást tükröző nyelvtani szerkezetek számítottak.)
Sok szövegmutatvány van azonban, amelyeket bízvást tarthatunk az oral history műfajába tartozó hiteles dokumentumnak. Az e műfajba tartozó szövegek sajátos forrás- és esztétikai értéke nyilvánvaló ugyan, tudtommal mégsem alakult ki még – legalábbis a finnugrisztikán belül – szisztematikus történelmi és műfajelméleti-esztétikai szempontú vizsgálatuknak semmiféle hagyománya.

A Kettunen-féle szövegek a Lívparton hangzottak el néhány évvel az I. világháború befejezése után, a Mägiste-félék pedig a II. világháború alatt Svédországba menekült lívektől származnak. A lívek elmesélte igaz történetek a maguk töredékességében, szűkszavúságában is hű, izgalmas – és alighanem a legfőbb – dokumentumai e kis nép életének és felmorzsolódásának, épp ezért számíthatnak érdeklődésre a nyelvészeti órákon kívül is. Reméljük, ezzel a kis válogatással is sikerül minél több észt, finn és finnugor szakos diáknak (és persze másoknak is) kedvet csinálnunk a lív nyelvvel és kultúrával való foglalkozáshoz.

Minden szöveg előtt megadjuk a nyelvmester nevét, életkorát, származási helyét és a felvétel dátumát is. A lív szavakat a sztenderd írásmódban közöljük. Technikai okokból a hosszú å-t és hosszú ä-t aláhúzással jelöljük. A lívparti helyneveket lív alakjukban közöljük, a többit a szóban forgó ország nyelvén, de hátul egy táblázatban megadjuk az egyéb releváns variánsokat is.

Laz jelāg LĪVÕ KĪEL JA KULTŪR!

Kubínyi Kata egy. adj.
2011. július

 

I. Emlékek az I. világháborúról

Ädu Tserbach, 63 éves, Sīkrõg, 1923. július (Kettunen 54–. old.)

Sīkrõgből utaztunk három-négy szekér lepényhallal Sasmakába, a Tillist felesége, Leiman Katsi, én és még egy nő. Csütörtök délután, ebédidő után egy zsidótól hallottuk, aki Talsiból jött, hogy elvették a lovakat, elvette a hadsereg, az embereket is elvitték. Mi erre nekiindultunk, estére Talsiba értünk, az utcán itt is, ott is síró nőket láttunk csoportokba verődve. Az egyik azt mondta, nekem elvitték a férjemet, a másik azt, nekem elvitték a fivéremet. Sírtak a gyerekek is, azt mondták, elment az apánk. Akkor megrémültem. „Isten tudja, ha hazamegyek, láthatom-e még a három fiamat, vagy már őket is elvitték?” – gondoltam.

Aztán péntek délután elindultunk Dundagába. Ahogy közeledtünk, láttuk, hogy nagy a jövés-menés. Elmentünk a bíróság elé, láttuk, hogy sok ló, sok ember volt ott, urak. Aztán kiderítettük, hogy hol van Tillist, a bírónk, mert szerettük volna tudni, mi van otthon, mi lesz azoknak a lovaival, akik nincsenek otthon. Megtaláltuk Tillistet, azt mondja: „Akik nincsenek otthon, azoknak nincs semmije. Tartsátok meg a lovakat, amikkel Talsiba mentetek.” Erre kerülőutakon visszamentünk, amerre nemigen jártak se urak, se mások, és elindultunk haza a lovakkal. Tillist Ventspilsbe volt irányítva, nem volt nála se kenyér, se pénz, mert kaszálni volt, és épp az erdőből tért vissza, mikor érte mentek. Tőlem kérdezte, hogy hol a felesége, hogy a felesége küldjön neki pénzt, mert neki nem volt ideje semmit se magához venni, nem is volt otthon, az erdőből jött, kaszálásból.

Így hát hazamentünk. A mieinket még nem vitték el. Egy hét múlva aztán a mi falunkból is elvitték az egész népet, és minden más faluból is a fiatalokat, akiket behívtak. Később mi is megkaptuk az értesítést, hogy mennünk kell, mindenkinek a maga értékeivel, három nap múlva. Amit bírsz, magaddal viszel, amit nem bírsz, maradjon: maradjon a jószág, az állatok, a vagyon. Aztán a hadsereg elvitte két fiamat, akik otthon voltak, a motorcsónakunkkal egyetemben. Az öregemmel mi is azon a csónakon akartunk volna menekülni. Nem lehetett. A hadsereg nem küldte vissza sem a fiaimat, sem a csónakomat többé a tengerről. Elmentünk, otthagytuk a jószágot, a lovakat, másik motorcsónakkal szálltunk tengerre. Aznap este hatra értünk Kihnu partjaihoz. Ott elénk jött a tengeren egy rendőr. Megnézte az útlevelünket, és tetőtől talpig átvizsgált minket. (...)

Kihnutól továbbhajóztunk Pärnuba. Ott egy rendőr várt ránk. Nem volt hova mennünk. Akkor értünk jött egy ismerősünk, ő már kapott helyet, és magával vitt minket. Egy hónapig éltünk Pärnuban. A város gondoskodott rólunk, hogy mi, a két öregember, együnk, igyunk, és legyen fánk. Egy hónap múlva megtudtuk, hogy a fiainkat a hadsereg Tallinnba vitte. A fiúk kerestek minket, mindenfelé érdeklődtek, hogy hol vagyunk. Megtudták, lapot küldtek nekünk.

Aztán a front Pärnut is elérte. A németek három órán át lőtték a várost. Mi az öreggel futottunk a golyózápor elől, a fejünk fölött fütyültek a golyók. Többen összerogytak mellettünk erre is, arra is. A fák lombja letört az ágyútűzben. Hét versztányit futottunk Pärnutól egy tanyához. Itt töltöttük az éjszakát. Nem volt másunk, csak ami rajtunk volt, mezítláb voltunk, nem volt lábbelink, kenyerünk, semmink. Másnap reggel azt mondom az öregnek: „Ha elcsitul a lövöldözés, egyedül visszamegyek Pärnuba, elhozom, amink ottmaradt, amennyit csak tudok.” Az öreg félt, nem mert velem jönni. Egyedül mentem. Akkor a német is visszavonult, Rodzjanko visszaverte. Felfogadtam a gazdát kocsisnak, elmentünk Pärnuba. Amim még ott volt, azt elfuvaroztuk a vasútállomásra. Az állomáson aztán egy napot és egy éjjelt rostokoltam, nem adtak vagont, hogy Tallinnba menjünk. Aztán másnap megkaptuk a vagont, akkor elutaztunk Tallinnba, a fiainkhoz. Itt éltünk három évig.

Aztán a németek bevonultak Tallinnba. Megint szedhettük a sátorfánkat. Haza akarunk-e menni, vagy valahová idegen helyre? Úgy döntöttünk, hazamegyünk. Pünkösdvasárnap reggel indult el a hajónk. Aknák között lavíroztunk hat órán át, mert még nem voltak felszedve az aknák a vízből. Egyre csak azt lestük, nehogy aknára fussunk. Másnap reggelre megérkeztünk Liepājába. Onnan másnap egy vonattal Jelgavába szállítottak minket. Jelgavából Ventspilsbe vittek, onnan pedig haza.

Megérkeztünk a tanyához. Nem volt ajtó, nem volt ablak, nem volt fal a szobák között, se kályha, se tűzhely. A házakon, a csűrökön, az istállókon sehol sem volt ajtó, mindenhonnan kivették, a közfalakat is kiverték, a kőfalakat lebontották, a padlódeszkákat felszedték, a mennyezetet eltüntették.

Leültünk az udvaron, körülnéztünk, és ezt mondtuk: most aztán még hajlékunk sincs. Tető van a fejünk felett, nem esik ránk az eső, de a vihar, a szél, az befúj. – Akkor elkezdtünk dolgozni. Megpróbáltunk kenyeret szerezni, mentünk végig a tengerparton, hogy deszkát gyűjtsünk innen-onnan. Ezt az egy szobát megcsináltuk, ahol most lakom. Itt voltunk mind együtt. Aztán szereztünk téglát, csináltunk egy kis kemencét, amiben meg lehetett sütni úgy húsz fontnyi lisztet kenyérnek. A lövészárkokból hazahoztuk a régi, összetört tűzhelyeket, ezeket megcsináltuk, hogy tudjunk főzni. És így tengődtünk. A földünk mind parlagon volt. Felszántottuk a földet. Még akkor pünkösd után két héttel elvetettünk egy zsák krumplit. A lettektől [tkp. a parasztoktól] hiába kértünk kenyeret, nem adtak el nekünk, pedig lett volna pénzünk. Gyalog mentem kenyérért, vettem volna lisztet, két-három mérőt, rozsot, megőröltem volna, de a lettek nem adtak, nevettek rajtam, azt mondták: várjál, amíg kinő. Akkor azt feleltem a letteknek, hogy ravasznak elég ravasz vagyok, este, ha aludni megyek, bekötöm a szám, hogy ne tudjak lélegezni, és ne ébredjek fel reggel. De ha elalszom, és álmomban lehúzom a kötést a számról, akkor reggel mégis élni fogok, és enni akarok.

Szóval hazajöttünk. A kutunk tele volt földdel, nem volt víz az egész tanyán. A szomszéd tanyára jártunk vízért. Közben fogtuk, zsákkal, lapáttal mertük ki a kútból a homokot, ahogy tudtuk. Kitisztítottuk a kutat, kimostuk és tisztára dörzsöltük a belsejét, hogy legyen újra vizünk.

Nem volt semmink, még tányérunk sem. Tallinnból két tányért, két-három kanalat hoztunk magunkkal: amíg ketten ettek, addig mi többiek vártunk, mert heten voltunk. Nem volt hálónk, nem tudtunk halat fogni. Akkor egy ember, aki a hálóinkat elvitte, azt mondta, menjünk el hozzá, és kapunk hálót. Kaptam tőle két apróheringes hálót meg négy spratthálót. Amíg ezeket a halakat nem lehetett fogni, addig kerítőhálóval lepényhalat fogtunk. Volt pénzem, így elmentem a németekhez a fiammal, vettünk kötelet a kerítőhálóhoz. Volt lenem, még Tallinnból hoztam, abból fontam hozzá a fonalat. Aztán a nagybátyám megkötötte nekünk a kerítőhálót.

Így hát elkezdtünk kijárni a tengerre, lepényhalat fogtunk. A lepényhalért a lettek már adtak kenyeret, a hátamon cipeltem vidékre a halat, és a hátamon hoztam haza a kenyeret, lisztet. Lovunk nem volt, hogy szekérrel mehettünk volna.
A letteknek bőségesen volt hálójuk, kötelük, mert a németek elvitték a miénket, és eladták nekik szalonnáért, vajért cserébe. Így a líveknek [tkp. a halászoknak] a lettektől kellett visszavásárolniuk a hálóikat kötelestül, a saját régi hálóikat, amiket a lettek tönkretettek. Így került vissza a hálók egy része a lívekhez.

Megismertem a tehenem, egy lett nőnél volt. Mentem, megkérdeztem, kértem, adja vissza a tehenem, adja vissza a lovam, még fizetek is érte. Nem adta. Így bepereltem a bíróságon, a békebíróságon. Azt az ítéletet hozták, hogy a tehenet vissza kell adnia. De az a nő nem adta. Még fellebbezett is Liepājában a kerületi bíróságon, hogy az övé a tehén. Akkor viszont egy asszony szólt nekem, hogy ő pontosan tudja, hogy az a tehén az enyém, és eljött tanúskodni. A kerületi bíróságon aztán azt az ítéletet hozták, hogy vissza kell szolgáltatni nekem a tehenet. Két évig kellett azért a tehénért a bíróságra járnom.

Aztán hívatott a dundagai báró, hogy még meg kell fizetnem bért, amivel tartozom a háború idejéről, a háborús évekre eső bért. Mondtam a bárónak, hogy nem tudom kifizetni, nincsen annyi pénzem. Majd ha hazajönnek a fiaim, nekik talán lesz pénzük, fizessenek ők. Alig van pénzem, spórolnom kell, hogy fussa némi kenyérre, különben éhezni fogok, télen éhen halok, hisz jön a tél. Azt mondja erre a báró: „De hát a te fiaid Petrográdban vannak, biztosan nagy bolsevikok, nagy vörösöknek kell lenniük.” Mondom erre a bárónak, hogy nem, ők nem vörösök, nem bolsevikok, nem voltak azok az elmúlt öt évben egyszer sem, sehol nem láttam leírva a családnevem, sem a fiaim nevét, hogy valami rosszat mondtak vagy tettek volna, és most sem tesznek semmi ilyet. Erre aztán a báró beleegyezett, hogy megvárja a fiaim hazajöttét. De még meg sem jöttek a fiúk, mikor a bárót már megölték.

Lassanként elkezdtünk élni, földet művelni. Dolgoztam, ahogy csak bírtam A következő évben megjött a fiam és a lányom, a másik két fiam is megjött egy lóval, amit Ventspilsben vettek. A nővérem mondta nekik, hogy nekünk itt se lovunk, se fánk, megfagyunk. Így vettek egy lovat, és azzal jöttek haza. Elkezdtünk szántani, elkezdtünk élni, kezdtünk apránként visszatérni a megszokott életünkhöz…

 

II. Elbeszélések a régiekről

A felmenők

Alfred Breinkopf Sīkrõgból, 65 éves, 1949. július (Mägiste 147–. old.)

Ūžkilā egy falu Īra és Sīkrõg között. A pestis után csak egy ház volt a faluban, Matšának hívták. Késõbb az Öreg Jåkõ épített egy másik házat, amit Jåkõnak hívtak. Az Öreg Jåkõ volt az én ükapám. Az õ fiát Pētõrnek hívták, 71 évet élt. Pētõr fia volt Klouz, a nagyapám; õ 1862-ig lakott az ūžkilāi házban. Akkor lázadt fel ugyanis az egész Lívpart Īrától Mustānumig Osten-Sacken báró rabszolgatartó módszerei ellen, mert a lív népet magas adókkal és nehéz munkával sanyargatta. A nagyapám, Klouz, és még három másik lív tiltakozni mentek az orosz cárhoz Szentpétervárra. Ott dolgozott a minisztériumban titkárként a lett Krišjanis Valdemārs is, aki sokat segített a líveknek a tiltakozási ügyben. A végeredmény az lett, hogy a báró minden gazdát elkergetett a földjéről, elkobozta vagyonukat, jószágaikat és a többi. A négy választott képviselőt pedig, akik az ügyet Pétervárra vitték, a jelgavai börtönbe zárták, ott ültek hat hónapig a kormányzósági börtönben, kétszer meg is korbácsolták őket, birtokukat elkobozták.

Késõbb azoknak az elűzötteknek, akik elmentek a báróhoz bocsánatot kérni, visszaadták a földjüket, de a nagyapám, aki meggyőződéses demokrata volt, nem akart megalázkodni, így aztán el is veszítette az apai örökségét. Apám akkor tizenhárom éves volt. Ezután Klouz Sīkrõgben élt, a Kielk [Kelki] tanya bérlőjeként, 68 évesen halt meg.

Az apám fiatalkorában kezdte el a tengert járni, hajóskapitány volt, és lett négy saját hajója is. Az utolsó hajója az első világháborúban süllyedt el az Atlanti-óceánon, Európa és Amerika között, 1915-ben a blokád idején. A háború idején Tallinnban élt dépéként [displaced person: menekült]. Késõbb, amikor kikiáltották az Észt és a Lett Köztársaságot, hazautazott a szülőföldjére, Lívföldre. 1924-ben, 74 éves korában halt meg. A sīkrõgi új temetőben van eltemetve.

 

A mocsár lecsapolása

Al. [Alfred?] Friedenbergs Kūolkából, 1947. július, 48. augusztus (Mägiste 34–. old.)

Kūolkától úgy tizennégy-tizenöt kilométerre van egy tó, lettül Dievinezers, rajta van a térképen is. Most az embereké ott a föld, régen a báróé volt. Sok ideje annak. Már több mint száz évvel ezelõtt kiszárították. Van ott egy nagy mocsár is, Baža-mocsárnak hívják. A tó kiszárítása után, amikor a dundagai bárónak még voltak jobbágyai, a báró megparancsolta, hogy csapolják le a Baža-mocsarat. Jobbágyokat dolgoztatott rajta, líveket, és az ország belsejéből is jöttek árkot ásni. A területet négyzetekre osztották, és megmondták, mennyit kell kilapátolni belőle kockánként, de a bárók – a földesurak – akkoriban fajankók voltak. Egyetlen nagy csatornát kellett volna ásni a mocsártól a tengerig, akkor kiszáradt volna. De így még manapság is tele vannak az árkok vízzel, sehová sem tud elfolyni a víz.

A régi lettek és lívek sokat szenvedtek ott, folyt róluk a verejték. Az intéző minden munkásnak kiadta, hogy tíz nap alatt hány gerendányit kell a mocsárból kiásnia. Ez akkoriban a báróknak afféle mérőrúdja volt, „gerendának” hívták. Egy gerenda hosszú volt, tizennégy és fél láb. Akik nem győzték erõvel, az öregek, azoknak az intéző azt mondta, hogy vasárnap el kell menniük Dundagába. Ott aztán a földesúr kiszabta a büntetést, hogy hányszor kell őket megkorbácsolni. A legkisebb büntetés akkoriban huszonöt pár korbácsütés volt. De aki a büntetés után másodszorra sem volt képes kiásni a normáját, azt még meg is botozták. Sokan a botütések után fekve maradtak a földön, nem tudtak felkelni. Akkoriban tíz napot kellett a nagy mocsáron dolgozni. Ezt „német törvénynek” hívták: „megyünk, szólít a német törvény!” Mindenkinek magának kellett gondoskodnia az ennivalójáról, tarisznyában hoztak fekete, pelyvával kevert rozskenyeret, vaj gyanánt krumplipürét tejszínnel, és a halászok „nedves halat” is. Akkor úgy mondták a sózott halat, hogy „nedves hal”. Nagyapáink tehát így robotoltak régen jobbágyként a báróknak, és fizetségképpen a bárótól ütlegelést kaptak. De mégis egészséges és erős férfiak voltak.
Ez pontosan így történt.

 

A saaremaaiak

Alfred Breinkopf (Mägiste 158–. old.)

1715-tõl vannak feljegyzések az oklevelekben, hogy hány martalóc, orosz, lengyel és más hadsereg vonult végig a balti országokon. Az ilyen háborús pusztítások és rekvirálások, a  gabonakészletek kimerülése és kifosztása miatt köszöntött be az országba a nagy éhínség. Az éhínség következtében pedig bejött mindenféle kór is: pestis, feketehimlő, hastífusz és sok más.

Az öregek elbeszélése szerint olyan kevesen maradtak életben, hogy sok faluban egy árva lelket sem lehetett találni. Ugyanígy kutyaugatást és kakaskukorékolást sem lehetett hallani. Így aztán a falukba azok gyűltek össze mindenfelől lakni, akik megmenekültek a haláltól. Aztán, mint tudjuk, a mi lív nyelvjárásunk azért is változott olyan sokat, mert Īrába csónakszám költöztek át az emberek Saaremaa szigetéről, és hozták magukkal a saját saaremaai nyelvjárásukat. A költözéssel úgy állt a dolog, hogy akire a saaremaai báró valamilyen büntetést szabott ki – mert abban az időben a korbácsolás járta –, az, ha átjutott a kurāmōi oldalra, megmenekült a büntetéstől.

Az egyik ilyen menekült kis lapos fenekű csónakon érkezett, úgy hívták, mert akkor még nem voltak vezetéknevek, hogy Öreg Nika. Az unokái a Leiman nevet viselik. Sīkrõg faluban élnek. Őrá is nagy büntetés várt volna abban az időben Saaremaan, egy sötét őszi éjszakán jött át a kuramōi oldalra, és letelepedett a lívek közt. Két fia volt, és amikor a vezetékneveket adták, akkor az egyik a Leiman, a másik a Freinberg nevet vette fel. No, aztán Freinbergnek volt egy lánytestvére, akit Štalt vett nőül, az Arvid apja.

 

Hogyan húztak hasznot a lívek a hajótörésekből

Andrõks Zeebergs Vaidból, a Zūonkõ tanyáról,  38 éves, 1948. július (Mägiste 79–80. old.)

Sänagnál viharba került egy hajó nem messze a parttól. Megfeneklett. A hajóról tűzjel érkezett: segítségre van szükségük. A partról visszajeleztek, hogy várják őket. Erre azok vízre bocsátottak egy csónakot, belerakták a drágaságokat, aranyat, finom ruhákat, jönnek ki a partra. Ott az emberek nem segítenek. A csónak nekiütközik a hullámtörőnek, igen magas kőfal az! A tengerészek nem bírnak feljutni rajta, visszacsúsznak a vízbe, és megfagynak. Később jönnek a lívek [tkp. partlakók], és elveszik a hajósok vagyonát, a ruhát, az aranyat. Sokszor gazdagodtak meg így a matrózok javaiból, a telente elsüllyedt hajókból. De attól kezdve, hogy a Kūolka-félszigeten világítótornyot építettek, a lívek nem tudták többé megszerezni a hajósok aranyát. Így hát azzal kellett beérniük, amijük volt, amiért megdolgoztak. Többet kezdtek halászni, krumplit vetettek, ami jól nő a homokon. Ha látták, hogy egy hajónak segítségre van szüksége, tüzet raktak a parton, kicsalogatták. Ezt leginkább akkor csinálták, amikor tengeri szél fújt: ilyenkor minden értékes holmit kiszállítanak a partra, mert a vihar darabokra töri a hajót.

Egyszer egy búzaszállító hajó szenvedett hajótörést éjszaka. A vihar szétzúzta a hajót, a rakományt kivetették a hullámok a partra. Reggel a lívek, a falu apraja-nagyja elindult a partra, zsákszámra vitték haza a búzát, otthon kiöntötték a padlóra, megszárították, kézimalommal lisztet őröltek belõle. Palacsintát, fehér kenyeret sütöttek, egész télen át ünnep volt mindennap a lívek számára. Ez Vaidban történt, a Rūotš tanyán. Anyám még kislány volt, ő is cipelte haza a búzát, többször is fordult a nap folyamán. Az orosz katonák, akik a tengerpartot őrizték, a koronának szánták a búzát, nem engedték, hogy az emberek hazavigyék, de a kislányok áthordták a dűnéken, anya hazáig vitte. A gyerekeket a katonák nem bántották, ezért a gyerekek hordták át a búzát a dűnéken túlra.

 

III. A világháború után

Aleksandr Zarinš Vaidból, 63 éves, 1947. július és 1948. július (Mägiste 58. old.)

Volt ott egy tó, a mustānumi tó. Le volt csapolva, és ki volt szárítva. Ez úgy 70-80 éve történt. Csatornát ástak, és a vizet a tengerbe vezették. A dundagai báró ásatta ki, ő parancsolta meg a munkásainak. Ez a jobbágyság idején volt. És farkas is lakott az erdőnkben meg a tó környékén. De mostanára mind megölték. Vaddisznó, az most is van odahaza. A világháború után jelentek meg. Hogy honnan jöttek, azt senki nem tudja megmondani. Van, aki szerint a házi disznók lettek vaddisznókká, miután az orosz mindenkit elűzött a Lívpartról és mindenhonnan.

 

IV. Önéletrajz

Lotte Anderson Īrából, született és felnőtt Lūžban, 72 éves, 1948. július−augusztus (Mägiste 93–. old.)

Lūži vagyok, Lūž falujában születtem és nevelkedtem; īrai fiú volt a kérőm, elvitt Rīndába a paphoz. Az kihirdetett minket három vasárnap a templomban, majd a negyedik vasárnap megesketett. Aztán nagy lakodalom volt. Nagy zenészek játszottak, a fiatalság táncolt. Vagy százan voltak a vendégek, a násznép. Most, hogy öreg vagyok, most arra kell gondolni, hogy meg kell halni.

***

A szövegekben előforduló helynevek és néhány megfelelésük:

 

Lívül

Lettül

Németül

Észtül

Finnül

Állam

Baža-sūo Bažu purvs
Bažu-Moor     Lettország
Duõnig Dundaga Dondangen Tooninga   Lettország
Īra Lielirbe Gross-Irben   Iira Lettország
Irē, Irai (Piški Īra) Mazirbe Klein-Irben     Lettország
Jālgab Jelgava
Mitau
Miitavi Jalgava Lettország
Kīnō Kihnu sala
Kühnö
Kihnu
  Észtország
Kūolka Kolka
Kolken
Kolka
Kuolkka
Lettország
Kurāmō Kurzeme, Kursa
Kurland
Kuramaa Kuurinmaa
Lettország
Līepõ Liepāja Libau
Liibavi   Lettország
Lūž(kilā) Lūžna, Lūžņas Lyserort
    Lettország
Mustānum Melnsils
Mellesille Mustanõmme Mustanummi
Lettország
Pärnau Pērnava Pernau
Pärnu   Észtország
Rēval Tallina (Rēvele) Reval Tallinn
Tallinna (Rääveli) Észtország
Rīnda Rinda
Angerminde
    Lettország
Sōrmō Sāmsala Ösel
Saaremaa
Saareenmaa
Észtország
Sänag Saunags
Sounagen
    Lettország
Sasmag
Sasmaka, ma:Valdemaāpils Sassmacken
Sasmaga
  Lettország
Sīkrõg  Sīkrags Sikeragge
Siikrõg
  Lettország
Tālsa  Talsi Talsen
Talsa
  Lettország
Ūžkilā  Jaunciems Neudorf
Uusküla
Uuškylä Lettország
Vaid
 Vaide Waiden
  Vaidkylä Lettország
Vänta Ventspils
Windau
 Vindavi   Lettország