ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

1.3. A keleti finnugorok történelmének kutatása Magyarországon

nyomtatható változat

A finnugor népekről hírt adó történelmi források értékelése, és egyáltalán a finnugor népek története ma egyáltalán nem nevezhető történettudományunk központi problémájának. Úgy tűnik, ezt a témakört a történészek még nem fedezték fel maguknak. Sajnos azonban a finnugrisztikán belül sem jut elég figyelem a történeti kutatásokra. Ez korábban nem egészen így volt, s hogy a finnugrisztika elfordult a történeti kérdések tárgyalásától, annak szintén történeti oka van.

A finnugor népek történetének tanulmányozásához két irányból érkezhettek a magyar kutatók. Az egyik irányból jöttek azok, akiket a magyar őstörténet, vagy Eurázsia füves övezetének története érdekelt, s témájuk határterületein bukkantak rá a finnugorokra, a másik irányból pedig a finnugor nyelvészek érkeztek, akik nyelvtörténeti problémák hátterében találtak finnugor történeti kérdésekre.

Télfy János 1863-ban Pesten adta ki: Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez című munkáját.[1] A cím mutatja, hogy Télfyt a görögök által megőrzött Szkítia-kép izgatta. A magyarok őstörténetét kutatta, s még nem sejtette, hogy azt inkább a keleti szerzők műveiben lelhetné fel. Télfy János 58 ókori szerző műveiből közölte a szkítákra és országukra vonatkozó részleteket, s szerzői között szerepel Hekataiosz, Hellanikosz és Hérodotosz is. Ily módon ez a forrásgyűjtemény tartalmaz adatokat azokról a népekről is – amadokoszok, jyrkák, isszédonoszok stb. – amelyeket a kutatás finnugornak tart.

A 19. század második felében a hazai finnugrisztikán belül a nyelvészet szerezte meg a hegemóniát. Az ún. ugor–török háborúban a nyelvészeti módszerek bizonyították használhatóságukat az őstörténeti kutatásokban, s ezzel a történeti tudományok háttérbe szorultak. Ily módon háttérbe kerültek egyes kutatók is, például Barna Ferdinánd, akinek érdeklődése nemcsak a nyelvészetre, hanem a finnugor népek néprajzára, történetére is kiterjedt. Barna Ferdinándhoz különösen közel álltak a mordvinok. Akadémiai felolvasásai alkalmával hivatkozott az orosz kutatóknak a mordvinok korai történetével kapcsolatos eredményeire, idézte az évkönyveken alapuló megállapításaikat.[2]

Ugyan azt állítottuk az imént, hogy a finnugrisztikán belül a nyelvészet a történettudomány kárára növelte befolyását, de meg kell emlékeznünk arról, hogy nyelvészeink tájékozottak voltak a történeti irodalomban is, sőt finnugor történeti tanulmányokat is publikáltak. Ez a korszak az 1930-as évekig tartott. Három kutató: Munkácsi Bernát, Gombocz Zoltán és Zsirai Miklós tevékenysége sorolható ide. Munkácsi Bernát Az ugorok legrégibb emlékezete címen publikált tanulmányt az Ethnographia 1894-es (5.) évfolyamában.[3] Ebben idézi Tomaschek Bécsben frissen megjelent munkáját a hérodotoszi népnevek finnugor népekhez való kapcsolásáról, és ismerteti elképzelését az ugor őshaza helyéről. Az „ugor” népnevezet eredete című tanulmányában pedig történeti források egész sorát idézi Jugriáról és a jugorokról, hogy megvilágítsa a tanulmánya címében jelzett probléma történeti hátterét.[4]

Gombocz Zoltán a magyar nyelvtörténet kutatójaként A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány címen publikált egy három részes tanulmányt. A harmadik részben Jugriával foglalkozik. Ismerteti a finnugrista szerzők által összegyűjtött történeti adatokat az orosz őskrónikától a 16. századi utazókig. Véleménye szerint Jugria területén valamikor magyarok és onogur-bolgárok tartózkodtak, a Jugria-hagyomány tehát valós tényeken alapul.[5] Gombocz Zoltán Jugria kérdését alapvetően magyar őstörténeti szempontból tárgyalja. A Jugria történetével foglalkozó általa megvizsgált források és idézett tanulmányok azonban nagyon jó alapot kínálnak Jugria finnugor szempontú feldolgozásához is.

A magyar kutatók közül a keleti finnugorok korai történetével a legtöbbet eddig Zsirai Miklós foglalkozott. Publikált egy tanulmányt a merják történetéről, és sorozatot tervezett Finnugor népnevek címmel, amelynek első tagja Jugria címen a Nyelvtudományi Közleményekben jelent meg 1930-31-ben.[6] Zsirai Miklós a maga Jugria-tanulmányában felhasználta Munkácsi Bernát és Gombocz Zoltán kutatási eredményeit. E művében az orosz történeti forrásokra támaszkodva Jugria földrajzi fekvését is tárgyalta, s helyesen látta meg, hogy ez a fogalom először az Urál európai oldalához kapcsolódott, majd ahogy az orosz hódítók átmerészkedtek az Urál vízválasztóján, felfedezvén az ázsiai oldalon talált obi-ugorok rokonságát az európai testvéreikkel, a Jugria elnevezést és a jugor népnevet az Urál hegység ázsiai oldalára is kiterjesztették. Sajnos a sorozatot Zsirai később nem folytatta, de a többi finnugor népről szerzett történeti ismereteit beépítette a Finnugor rokonságunk címen 1937-ben kiadott nagy, enciklopédikus jellegű munkájába.[7]

1942-ben Zsirai Miklós egy újabb finnugor történeti tanulmányt publikált. Oroszok és finnugorok című munkájában a finnugor őslakosok és a kelet-európai erdőövezetbe dél felől bevándorló oroszok kapcsolatát tekintette át. Zsirai igyekezett eloszlatni az orosz történettudomány hamis értelmezését. Cáfolta azt az állítást, hogy az oroszok megjelenése nélkülözte a konfliktusokat, hogy valamiféle békés bevándorlás történt volna,[8] és meghódításukért az alacsonyabb társadalmi-gazdasági szinten élt finnugor népek valójában hálával tartoznak az oroszoknak.[9]

Zsirai tevékenységével hosszú időre lezárult az a korszak, amelyben a hazai finnugristák gyarapították a finnugor történettudomány eredményeit. A magyar kutatók másik köre, amely érdeklődésének határterületein találkozott finnugor témákkal, azonban nagyobb művek részeként kitért finnugor történeti kérdésekre, illetve publikált e téren önálló tanulmányokat. Ebből a körből a keleti finnugoroknak is figyelmet szentelő bizantinológus Moravcsik Gyulát, illetve az iranista Harmatta Jánost kell megemlítenünk.

Moravcsik Gyula 1934-ben jelentette meg A magyar történet bizánci forrásai című munkáját.[10] Műve elején megállapítja, hogy Hérodotosz egyes tudósításai kétségtelenül finnugor népekre vonatkoznak, és átveszi a Tomaschek-féle majd négy évtizedes népnév-azonosításokat. Ezután még Ammianus Marcellinusnak szintén a görög szerzőkre visszamenő adatait elemzi.

Harmatta János az 1940-es – 1950-es években publikált finnugor vonatkozású műveket, majd nézeteit – lényegében változatlanul – fél évszázad múlva újrafogalmazta. 1941-ben jelent meg Forrástanulmányok Herodotos Skythika-jához című munkája.[11] Ebben kiemeli, hogy Hérodotosz új információkkal rendelkezett a szkíták északi határain élő népekről, s ezért tudta korrigálni Hekataiosz egyes tévedéseit. Ezután azt elemzi, hogy az ifjabb Plinius és Pomponius Mela, akik a Hérodotosznál szereplő jyrka népet tyrcae, illetve turcae alakban említik, honnan szerezték adataikat, Hérodotoszon kívül mely szerzőkre támaszkodhattak.

Másik tanulmányában, a több nyelven is publikált Egy finnugor nép az antik irodalmi hagyományban című munkájában Harmatta János az amadokosz népnév magyarázatát kísérelte meg.[12] Az amadokosz népnév Hellanikosz mára sajnos elveszett művéből került más szerzők munkáiba. Hellanikosz értesülései erről a népről frissek, saját forrásból származók. A népnevet Harmatta az iráni amadaka ’nyershúsevő’ jelentésű szóból származtatja, majd megállapítja, hogy ez általában a nem indoiráni népek elnevezése volt. Mégis úgy gondolja, hogy ez az elnevezés vonatkozhatott egy konkrét népre is. Ennek a népnek a meghatározására az obi-ugor folklór alapján tett kísérletet. A két obi-ugor frátria közül az egyik, a mos frátria neve arra a vogul eredetmondában is szereplő hagyományra vezethető vissza, hogy ennek a frátriának a tagjai nyersen fogyasztották a húst, szemben a por frátria tagjaival, akik inkább főtthúsevők voltak. A folklórhagyományok és a nyershúsevés máig fennmaradt szokása alapján Harmatta János az amadokosz népet az ugorokkal azonosította. A témára visszatérve Harmatta János A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban címmel tartott előadást a millecentenáriumi Honfoglalás és nyelvészet című konferencián. Ebben ismételten kiállt amellett, hogy Hérodotosz jyrka népneve a magyarokra vonatkozik.[13]

Moravcsik Gyula és Harmatta János mellett voltak a finnugor történeti kutatásoknak olyan szereplői is, akik még csak nem is őstörténeti érdeklődésük miatt botlottak finnugor történeti témákba, hanem szinte véletlenül, s ez irányú tevékenységük életművükben is külön részt képez. Telegdi Zsigmond 1940-ben publikálta A kazárok és a zsidóság című tanulmányát.[14] Ebben Hasdāy ibn Šaprūtnak, a kordovai kalifa miniszterének József kazár kagánnal folytatott levelezését tárgyalta. József kagán levelének egy rövidebb és egy hosszabb változata maradt fenn. Telegdi Zsigmond a hosszabb változatot nem tartotta eredetinek, úgy vélte, hogy az pár évszázaddal későbbi hamisítvány, de lényegében valós információkat tartalmaz a kazár birodalomról. Ez a kérdés számunkra azért rendkívüli jelentőségű, mert a hosszabb változatban szerepel két olyan népnév: a c-r-misz és az arisza, amelyek minden kétséget kizáróan finnugor népekre vonatkoznak.[15]

Zsirai Miklóshoz hasonlóan finnugristaként fordult az uráli népek történelme felé Erdődi József. Történelmi olvasókönyve (Az uráli népek történelme és műveltsége) 1966-ban jelent meg.[16] A finnugristák képzése ekkor már több évtizede folyt Magyarországon, de a finnugor mint önálló szak csak 1963-tól létezett Budapesten. Ha Erdődi József művét a magyarországi finnugrisztika hagyományaihoz mérjük, akkor elkésett munkának nevezhetjük, ha azonban a finnugor szak létezése inspirálta a mű összeállítását, akkor dicséretes gyorsasággal készült el.

A szöveggyűjtemény népenként csoportosítja a forrásokat. Két történeti forrásból közöl részleteket: a finn és észt fejezetek elején Tacitus Germaniájából, A volgai és a permi finnugor népek című fejezet elején pedig a Régmúlt idők krónikájából. A műben forrásközlésnek nevezhetők még az Adam Olearius, Grigorij Novickij – és némi jóakarattal az A. Ny. Ragyiscsev műveiből vett részletek. A további források helyett hosszú részletek olvashatók a Komi ASzSzK és az Udmurt ASzSzK történetét összefoglaló művekből, valamint A mari nép múltja című kötetből. Ezek a művek az orosz történelem szovjet szempontú értékelését tartalmazzák: túlhangsúlyozzák a központi irányítás (konkrétan Moszkva) szerepét, és dicsőítik azon uralkodókat (például Rettegett Ivánt), akik centralizált hatalmat építettek ki. E művekben jelen van az orosz nacionalizmus is: az oroszok behatolását a finnugor területekre jogszerűnek, a társadalmi fejlődést előmozdító jelenségnek állítják be. Ezen részletek éppen annyit érnek, amennyi történelmi adatot közölnek, az értékelést minden olvasónak újra el kell végeznie.

A könyvnek vannak sajnos már teljesen használhatatlan részei is: A finn munkásmozgalom története korábban sem tartozott a finnugrisztika látókörébe, ezután sem fog. A Népek barátsága (Дружба народов) című folyóiratból átvett negédes leírás a hantik és a manysik boldogságáról (A Szoszva folyó mentén) pedig velejéig romlott propaganda. Erdődi Józsefé az érdem, hogy a finnugoroktatás számára történelmi szemelvénygyűjteményt állított össze. Az ideológiai elvárásokat azonban túlteljesítette, ezért műve inkább kordokumentum, mint használható kézikönyv.

Az 1960-as években azonban megjelent egy kiemelkedő finnugor történeti tanulmány is. Megjelenési helye, a Nyelvtudományi Közlemények sejteti, hogy szerzője – úgymond – nem történész, hanem nyelvész, de a cikk igazi történészi teljesítmény. Alkotója Vászolyi Erik, a tanulmány címe: Zürjének, Perm, Bjarmia és egyéb kérdőjelek a középkori zürjén történelem lapjain.[17] A szerző a komik történeti elnevezéseinek nyomába ered: elsőként azt elemzi, hogy a középkori forrásokban előforduló usztyugiak, vjatkaiak, dvinaiak, vagaiak, pinyegaiak stb. típusú népnevek, amelyek láthatóan valamely földrajzi névből származnak, milyen népre, etnikai csoportra utalhatnak. Megállapítja, hogy ezek többsége a komik egy-egy csoportjával azonosítható. Majd a Perm tájegység-, illetve perm népnevet vizsgálja, igyekszik az orosz krónikákban szereplő Perm helyét megtalálni. Ezután tér rá a zürjén népnév elemzésére, megállapítva, hogy a zürjének a komik egyik csoportját alkották, s nevük később az egész nép elnevezésévé vált. Végül a Bjarmia kérdésről is szót ejt, elutasítván azt a nézetet, hogy Bjarmiának bármi köze lett volna a zürjénséghez. Vászolyi Erik cikkében az elsődleges forrásokat tanulmányozza: a vologda–permi és a vicsegda–vimi évkönyveket, Permi Szent István legendáját, valamint egyes moszkvai és novgorodi okleveleket. Ez a tény cikkét egy sorba helyezi Zsirai Miklós Jugria-tanulmányával.

Kutatástörténeti áttekintésünkben feltétlenül kiemelt hely illeti meg a Szegedi Őstörténeti Munkaközösség 1976 és 1982 között megjelent négykötetes egyetemi jegyzetét. Címe: Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. E jegyzet I:2. kötetében olvashatunk a görög és latin nyelvű források finnugor vonatkozású helyeiről, azok értelmezéséről.[18] A feldolgozáshoz rövid bibliográfiák is tartoznak. A görög és bizánci forrásokat Szádeczki-Kardoss Samu, Olajos Teréz és Makk Ferenc, az ókori latin forrásokat Maróti Egon és Lakatos Pál ismertette.

E kötet említése után már az elmúlt negyedszázad eseményeiről számolhatunk be. Úgy tűnik, hogy az őstörténet művelése mellett ismét jut figyelem a finnugorok korai történetére is. 1989-ben tanulmány jelent meg a volgai finnugorok korai történetét tárgyaló forrásokról.[19] Az ELTE Finnugor Tanszékén külső közreműködők segítségével elkészült egy történeti összefoglalás, amely tömören tárgyalja az összes finnugor és szamojéd nép történetét.[20] A kötetben található szamojéd történelmi összefoglalás hosszabb változata megjelent önállóan is, a Budapesti Finnugor Füzetek első darabjaként.[21]

1993-ban rendezték meg az első finnugor történészkonferenciát Ouluban. A résztvevők úgy határoztak, hogy ötévente találkoznak. 1998-ban Tallinnban, 2003-ban pedig Joskar-Olában gyűltek össze. Mindhárom alkalommal magyar szakemberek is tartottak előadásokat.

Ouluban két keleti finnugor vonatkozású magyar előadás hangzott el: Bartha Antal a finnugor rokonság és a magyar nemzeti tudat kapcsolatáról, Domokos Péter pedig Kazany városának és a kazanyi szemináriumnak a finnugor népek történetében és a finnugrisztikában betöltött helyéről beszélt.[22]

Tallinnban Bartha Antal a votjákok hagyományos falusi közösségeiről tartott előadást, Klima László pedig a finnugorok szerepét tárgyalta az orosz történelem sajátosságainak kialakulásában. E konferencia előadásait a szervezők sajnos nem publikálták.[23]

Joskar-Olában a magyar kutatókat Fodor István képviselte, aki az imenykovói régészeti kultúra etnikai jellegéről tartott előadást.[24]

A joskar-olai volt az utolsó nemzetközi finnugor történészkonferencia. A konferencia szervezői tudatosan igyekeztek a külföldi előadókat távol tartani. A fő referátumokban különös hangsúlyt kapott, hogy a finnugor népek nem kívánnak kiválni Oroszországból, és a finnugor népek történetének kutatása sem ezt a kiválást célozza. E tények helytállóak, deklarálásuk azonban nyilvánvalóan politikai nyomásra történt. A finnugor történelem kutatását az orosz állami politika valószínűleg veszélyesnek tartja, ezért igyekszik az ország határain belül, ellenőrzött keretek között tartani. E törekvés megnyilvánulásának tekinthető, hogy 2003 után újabb nemzetközi finnugor történészkonferenciát nem tartottak.

A finnugor történeti kutatások esetleges jellegének megszüntetése és a módszeres kutatás megalapozása érdekében Magyarországon megkezdődött a finnugorok korai történetét tárgyaló források összegyűjtése és publikálása. A források könnyű elérhetősége az új történésznemzedék kinevelése szempontjából is nagy jelentőségű.[25]


[1] Télfy János 1863.

[2] Barna Ferdinánd 1877.

[3] Munkácsi Bernát 1894.

[4] Munkácsi Bernát 1895.

[5] Gombocz Zoltán 1923–1927: 192–193.

[6] Zsirai Miklós 1934., 1928-30/1931.

[7] Zsirai Miklós1937.

[8] Karamzin csúsztatásáról lásd Klima, László 2007: 43–44.

[9] Zsirai Miklós1942.

[10] Moravcsik Gyula 1934.

[11] Harmatta János1941.

[12] Harmatta János 1954.

[13] Harmatta János 1997: 122–123, 138.

[14] Telegdi Zsigmond 1940.

[15] Erről lásd a 2.7.2. fejezetet.

[16] Erdődi József 1966.

[17] Vászolyi Erik 1967.

[18] Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. I:2. 1976.

[19] Klima, L. 1989.

[20] A finnugorok világa 1996.; Javított és bővített kiadása: Nyelvrokonaink 2000.; Oroszul: Сородичи по языку 2000.; Angolul: The Finno-Ugric World 2004.; A rövid tanulmányok folyamatosan kiegészített internetes változatát lásd az ELTE Finnugor Tanszékének honlapján: http://finnugor.elte.hu/index.php/?q=neptort

[21] Helimszkij, Eugen 1996.

[22] Bartha, Antal 1996.; Domokos Péter 1998a.

[23] Klima László 1998.

[24] A konferencia előadásait lásd a Формирование […] 2004 című kötetben.

[25] Klima László 1999., 2002., 2005. A forrásközlések frissített és esetenként jelentősen kiegészített változatai megtalálhatók az interneten, az ELTE Finnugor Tanszékének honlapján: http://finnugor.elte.hu/index.php?q=‌tortforr

Irodalomjegyzék itt!