ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

3.3. Siegmund Herberstein: Moszkoviai úti jegyzetek

nyomtatható változat

3.3.1. Siegmund (Sigismundus) Herberstein

Siegmund Herberstein 1486-ban született Wippach várában. A vidék szlovén (vend) őslakossággal bírt, a később oly nagy hasznára váló szláv nyelvi ismereteket tehát Herberstein már otthonról hozta magával. 1499-ben (13 évesen!) a bécsi egyetemen kezdte felsőfokú tanulmányait. Három év múlva megszerezte a baccalaureatus címet. Egyetemi tanulmányait húsz éves korában fejezte be, ekkor kezdte a Habsburgok szolgálatát – először fegyveresen. 1506-ban részt vett I. Miksa császár magyarországi hadjáratában, 1508-tól pedig a Velencei Köztársaság ellen viselt háborújában. 1514-ben a friauli Maran vára körüli csatározásokban az uralkodó felfigyelt Herberstein vitézi képességeire. Érdemei elismeréseként rövidesen kapcsolatba került az udvarral, az uralkodói tanács tagja lett. 1516-ban kapta első diplomáciai megbízását: a dán királynál járt. Élete további részében diplomataként szolgált. Aktívan részt vett a belpolitikában is, szülőföldjének érdekeit képviselte. 1521-től Stíria legfelsőbb állami tanácsának tagja, 1527-től az alsó-ausztriai kamara tagja, 1539-től elnöke. 1537-től a legfelsőbb haditanács tagja is volt.

Hosszú élete során négy uralkodót szolgált: I. Miksát, V. Károlyt, I. Ferdinándot és II. Miksát. Szolgálataiért 1532-ben bárói rangot nyert. Számtalan diplomáciai küldetést teljesített: Magyarországon szinte évenként megfordult, Lengyelországban is hétszer járt, III. Vaszilij moszkvai uralkodót kétszer kereste fel, és eljutott Spanyolországba is. Diplomáciai tevékenységének csúcsa Nagy Szulejmán szultán meglátogatása volt budai táborában, 1541-ben.[1]

 

3.3.2. Két utazás Moszkvába

Siegmund Herberstein két alkalommal járt Moszkvában: először 1517-ben, másodszor 1526-ban indult veszélyekkel teli, hosszú küldetésére. Az első alkalommal I. Miksa császár, másodszor már Ferdinánd osztrák uralkodó megbízását teljesítette. Útjainak határozott politikai céljai voltak. A Habsburgok a lengyel–litván Jagelló-dinasztiával versenyeztek a kelet-európai hegemóniáért és Magyarország megszerzéséért. A két dinasztia házassági szerződésekkel is igyekezett egymás birtokain belülre jutni. A későbbi II. Lajost, II. Ulászló magyar király fiát már születése előtt eljegyezték Habsburg Ferdinánd húgával, Máriával, Ferdinánd pedig II. Lajos testvérét, Annát kapta feleségül. A kettős házasság tervét 1515-ös bécsi találkozójukon a két uralkodóház feje: I. Miksa német-római császár és Jagelló (I.) Zsigmond lengyel király és litván nagyfejedelem szentesítette. A békés megegyezés révén nyitva állt az út a Habsburgok kelet-európai térnyerése előtt. I. Miksa érdekei és szerződésben vállalt kötelezettségei szerint immár arra törekedett, hogy III. Vaszilij moszkvai uralkodó a Jagelló Zsigmond diktálta feltételeket elfogadva kibéküljön a lengyel–litván állammal. Herberstein első moszkvai utazásával ezt a békekötést igyekezett elősegíteni. Élete első diplomáciai útjáról, Dániából visszatérve még Elzászban, Hagenau városában tartózkodott, mikor megtalálta őt a császári parancs, hogy keljen útra Moszkvába. Csehországon, Szilézián, Lengyelországon át utazva ért Vilniusba, a Litván Nagyfejedelemség fővárosába. Tovább folytatva útját, Novgorodon át érkezett Moszkvába.

Második moszkvai útjára már az 1522-es orosz–litván békekötés után került sor, de ismét feszült helyzetben. A két fejedelemség érdekei változatlanul keresztezték egymást. Herberstein immár Ferdinánd követeként érkezett Moszkvába, de ugyanazzal a céllal, hogy a litván–orosz megbékélést elősegítse. A litván, német-római, osztrák és pápai követek bevonásával folyó tárgyalásokon Herberstein ekkor az orosz félnek igyekezett támogatást nyújtani.

Mindkét utazása alkalmával Herberstein megtapasztalta az orosz tél erejét, s a közlekedés nehézségeit. Kísérőivel többször került életveszélyes helyzetbe. A téli fagy és a tavaszi olvadás egyformán nehezítette a folyóvizeken és tavakon való átkelést.

 

3.3.3. Rerum moscoviticarum commentarii – Moszkoviai úti jegyzetek

3.3.3.1. A mű keletkezési körülményei

Herberstein oroszországi útjairól visszatérve diplomáciai-államigazgatási teendői mellett folyamatosan gondozta moszkoviai útleírását. Az 1530-as években már bizonyosan elkészült a kézirat első része, mert az 1533-ig uralkodó III. Vaszilijt a „jelenlegi nagyfejedelem”-nek nevezi (74.).[2] Művét időről-időre elővette, folytatta. Az 1540-es évek közepére nagyjából elkészülhetett, ekkor kezdte Augustin Hirschvogellal megrajzoltatni az illusztrációkat. A Moszkoviai úti jegyzetek első kiadása 1549-ben jelent meg Bécsben, latin nyelven.

 

3.3.3.2. „Bestseller” a 16. században

A könyv rendkívüli érdeklődést keltett. A 16. század folyamán egyre-másra jelentek meg különböző kiadásai, több nyelvre lefordították. Már 1550-ben, Velencében kijött olasz fordítása, 1551-ben pedig Bázelban jelent meg − ismét latinul. Az újabb kiadások részére Herberstein a művet folyamatosan bővítette, csiszolgatta. Az 1556-os bázeli kiadásban például újabb információk olvashatók a magyarországi eseményekről, és kiegészült III. Vaszilij titulatúrája is.

1557-ben Antwerpenben latinul, Bécsben pedig német fordításban jelent meg a moszkoviai napló, változatlan érdeklődés közepette. Az újabb és újabb kiadások gyors ütemben követték egymást. A 16. század folyamán 6 latin, 5 német, 2 olasz, 1 angol és egy nem teljes cseh kiadás hagyta el a nyomdákat.

 

3.3.3.3. A mű illusztrációi

Az illusztrációk közül legjelentősebb a Moszkovia-térkép. Különböző változatain olvasható Corelia, Biarmia, Lappia, Meschora, Mordva, Ceremise Gorni, Permia és Joughoria neve is.[3]

A Herberstein által hazahozott eszközökről, tárgyakról készült rajzokból kitűnik, hogy az illusztrátor részletes útmutatást kapott használatukról és ábrázolásuk módjáról. Hirschvogel rajzai az orosz harcos fegyverzetéről és a három orosz lovasról az adott korszakban páratlanok és ezért kiemelkedő jelentőségűek.

Herberstein hazahozhatott valamiféle képet III. Vaszilijról is, amely alapján a könyv különböző kiadásai számára elkészültek az uralkodót ábrázoló metszetek.

Az újabb kiadásokhoz újabb metszetek is készültek. A legfontosabb újdonság Moszkva ábrázolása. Ez a rajz nem éri el Hirschvogel egyéb metszeteinek minőségét, sajnos igen torz és sematikus. Ennek oka, hogy a művész ekkor nem valami hazahozott tárgy vagy rajz alapján dolgozott, hanem egy olyan vázlatból, amelyet feltehetőleg a rajzolni nem tudó Herberstein maga készített.

A mű népszerűségéhez illusztrációi is nagyban hozzájárultak.

 

3.3.3.4. Az öntudatos diplomata

Az útleíráshoz csatolt metszetek gyarapodásából kibontakozik előttünk a küldetéseire, uralkodók barátságára büszke, öntudatos diplomata képe: Herberstein lerajzoltatta mindazon uralkodókat, akikkel találkozott, s megörökíttette magát a III. Vaszilijtól kapott díszöltözékben. Ezek részben már az első kiadásban láthatók voltak. Az 1557-es bécsi kiadásban újabb rajzok ábrázolták a szerzőt: fiatal korában mint a császár hadjáratának ifjú katonáját, s öregkorában, díszruhájában pompázva, több példányban is. Bocsássuk meg neki.

 

3.3.3.5. A Moszkoviai úti jegyzetek jelentősége

Siegmund Herberstein útleírása és Mathias de Miechów műve a két Sarmatiáról[4] egyaránt meghaladta az ókori szerzők ismereteit Európa és Ázsia határvidékeiről. A középkor századaiban kritikátlanul másolt ókori történetírók, geográfusok híradásait és a kortársak műveit Herberstein szembesítette tapasztalataival és a moszkvai fejedelmi udvarban hallott információival. Pontosan leírta az Urál hegység elhelyezkedését, és meghatározta a kelet-európai folyók forrásvidékét. Könyve több évszázados mítoszokkal számolt le. Az európai olvasók számára szinte egy új földrész felfedezésével ért fel az a hír, hogy a korábban egyszeműek, kopaszok s már furcsa lények által lakottnak vélt tájakon emberek élnek, uralkodók uralkodnak, s egyáltalán minden ugyanolyan, mint az ismert világban.

A Moszkoviai úti jegyzetek 1549-es első kiadása felkeltette a kereskedők, utazók érdeklődését is. A Fuggerek oroszországi kereskedelmi kapcsolatok kiépítését tervezték, az angol hajósok pedig azonnal tengerre szálltak. Richard Chancellor és Hugh Willoughby jól ismerték az utat Vardehus kikötőjéig, Grigorij Isztoma meséje pedig Herberstein tolmácsolásában feltárta az utat Vardehustól Arhangelszk felé. 1553 májusában el is indult az expedíció, s a hajósok elérték az orosz kikötőt. Persze Ázsia távoli vidékeiről Herberstein sem rendelkezett pontos információkkal. Azt írta, hogy az Ob a Kínai-tóból ered. Az európai hajósok tehát valójában tovább akartak haladni az Ob torkolatáig, hogy a folyón felfelé hajózva Kínába érjenek. Megvalósíthatatlan utazásuk első állomásaként elérték az orosz vizeket, s megindult a kereskedelem Anglia és Oroszország között.[5],[6]

 

3.3.4. A Moszkoviai úti jegyzetek finnugor vonatkozású részeiről

Herberstein diplomáciai küldetésben járt Moszkvában. Az állandó kapcsolattartás mellett a diplomatáknak napjainkban is kiemelkedően fontos feladatuk, hogy információkat gyűjtsenek. A legálisan és titkosan gyűjtött adatok értékelésével alakulnak az államközi kapcsolatok: szövetségek születnek, kereskedelmi és kulturális szerződések köttetnek, döntenek háborúról és békéről. E kettős feladat ellátása érdekében tevékenykedett Herberstein is moszkvai utazásai során. Igyekezett mindent megfigyelni, az udvari fogadások alkalmával ismerkedni, információkat gyűjteni. Művében az egész országot, a Moszkva hatalma alatt újraegyesülő és lendületesen terjeszkedő orosz birodalmat bemutatja.

A magyar kutatók érdeklődését a permi tájakon át vezető jugriai (jugrai) útvonal leírása, és a jugor–magyar nyelvi azonosságot, a magyarok jugriai származását tényként kezelő moszkvai vélemények keltették fel. Zsirai Miklós A Finnugor rokonságunkban egy bekezdést szentel ennek a kérdésnek, és latinul idézi Herberstein sajnálkozását, hogy nem találkozott egyetlen Jugria-beli emberrel sem, így a híresztelést ellenőrizni nem tudta.[7] Zsirai nyomán Hajdú Péter is ezt a témakört emeli ki tankönyvében, hangsúlyozva, hogy Herberstein adatai ugyan másodkézből származnak, de megbízhatóak.[8] E rövid megjegyzéseknél szerzőnk azonban sokkal többet érdemel, mivel sokkal többet is nyújt a finnugristák számára. Moszkoviát és szomszédait sorra véve lényegében minden finnugor népről és az északi szamojédokról is megemlékezik. A balti finn területek közül említtetik Karjala és Livónia földje, és olvashatunk arról, hogy a beloozeróiaknak saját nyelvük is van. A Volga-vidék leírását olvasva a mordvinokkal és a cseremiszekkel találkozunk, utóbbiak között az udmurtokat is sejthetjük. A Permi föld is kétszer szerepel Moszkovia birtokainak ismertetésében. A Jugriába vezető út a tundra déli peremterületein halad, ezért leírást kapunk a szamojédokról is. Az udvarban Herberstein értesült a Kazany elleni 1523-as hadjárat eseményeiről és a cseremiszek hadi tetteiről is, Grigorij Isztoma orosz diplomata pedig a lappföldi átkelés viszontagságairól és a lappok életéről tájékoztatta Ferdinánd követét.

 

3.3.4.1. III. Vaszilij titulatúrája

A történeti bevezető után az első finnugor vonatkozások az uralkodó, III. Vaszilij titulatúrájában (74.) olvashatók. Herberstein nagy jelentőséget tulajdonított a bekövetkezett változásoknak, és pontosan rögzítette azokat: a korábbi uralkodók általában nagyfejedelemnek neveztették magukat, az első, aki országa gyarapodását megszólításában is jelezte, III. Iván volt – nagyfejedelem és egész Oroszország uralkodója. III. Vaszilij, a fia pedig az első cár az orosz történelemben. A cári címet 1521-ben, a Rjazanyi Fejedelemség megszerzése után kezdte használni. Herberstein pontosan érzékeli azt a folyamatot, amely még III. Iván alatt indult meg: egy új nagyhatalom születését. III. Vaszilij titulatúrája számunkra azért jelentős, mert felsorolt országai között új finnugor területek találhatók. A régebb óta birtokolt területeken az orosz betelepülés, és annak nyomán a finnugorok asszimilációja jelentősen előrehaladt, de az újabb területek között még teljesen finnugor lakosságúak is voltak. III. Iván először egy Mátyás királyhoz intézett levelében használta a Jugria nagyfejedelme címet, 1499-es hadjárata után pedig használni kezdte az Obdorszk, Konda ura címeket. Ezeket fia, III. Vaszilij is feltüntette címei között, kiegészítve az Udoria ura és nagyfejedelme címmel. Az uralkodók titulatúrája azonban gyakran nem a valós helyzetet, hanem a vágyakat, a hatalmi igényeket jelzi. A különböző obi-ugor fejedelemségek ekkor még nem tartoztak az orosz birodalom kebelébe, de már elérhetők, időről-időre megadóztathatók voltak. Területükön már felépítették az első erődítményeket, de Szibéria meghódítása ekkor még éppen csak elkezdődött. A fegyveres konfliktusok az obi-ugor fejedelmekkel mindennaposak voltak.

 

3.3.4.2. A cseremiszekről (és a votjákokról)

A cseremiszek a moszkvai nagyfejedelemség és az orosz birodalom horográfiáját[9] tartalmazó részben (129−156.) szerepelnek először. Ebben a fejezetben Herberstein csak a jelentősebb városok, folyók, hegyek és vidékek leírására vállalkozik.

Értesülései szerint a cseremiszek Nyizsnyij Novgorod és a Szura torkolata között laknak a Volga északi partján. A városhoz közelebb élőket nevezik felső vagy hegyi cseremiszeknek. Herberstein nem igazán érti a hegyi cseremisz elnevezést, s ebben az esetben is, mint általában, megpróbálja értelmezni a kapott információkat. Azt írja, hogy nevüket nem azért kapták, mert hegyek között élnek, hanem „inkább az általuk benépesített dombokról”. A hegyi cseremiszek Nyizsnyij Novgorod környékén éltek Herberstein szerint. Ehhez hasonló információt találunk a korai orosz forrásokban is. A Régmúlt idők krónikája szerint: „Az Oka folyónál pedig – ott, ahol az a Volgába ömlik – […] a cseremiszek [vannak], akik a maguk nyelvén beszélnek […]”[10] A hegyi cseremiszek neve valószínűleg arra utal, hogy eredetileg a Volga hegyes-dombos jobbpartján éltek, onnan költöztek át az idők folyamán a síkvidéki jellegű bal partra. Ezen a területen mozogva vándorolhattak el egyes csoportjaik egészen az Oka torkolatvidékéig, Nyizsnyij Novgorod környékéig. E nem kimondottan hegyvidéki tájon élve nevük eredete komoly fejtörést okozott a rendszerező, leíró tudós diplomatának.

A földrajzi leírást követően Herberstein beszámol a Pecsorába, Jugrába és az Ob folyó mellékére vezető útvonalról, majd visszakanyarodik a birodalom ismertetésére. Csapongását maga is érzékelve, de ellene semmit sem téve, fejezetének a következő címet adja: Visszatérek a moszkoviai fejedelemségekre (161−164.). E rövid részben ismét olvashatunk a cseremiszekről. A leírásból világosan kiderül, hogy Herberstein informátorai ekkoriban még nem tudtak különbséget tenni a marik és az udmurtok között. „Sokukat azért telepített Moszkoviába az uralkodó, mert bűnös árulással gyanúsította őket, mi láttuk őket ott” – olvassuk a műben. Ez a mondat nyilvánvalóan azokra az eseményekre utal, amelyek az 1480-as években zajlottak. 1486–87-ben a Vjatkai föld csapatai hadjáratot viseltek a Moszkva alá tartozó usztyugi területek ellen.[11] Válaszul 1489-ben III. Iván szárazon és vízen vonult fel a vjatkaiak ellen. „[…]a nagyfejedelem vjatkai hadereje 60 ezer meg 4 ezer főből állt. Urunk színeváltozása napján Hlinov városához indultak, Hlinov alá pedig augusztus 16. napján, hétfőn délután három órakor érkeztek meg. A vjatkaiak bezárkóztak a városba […] És a vajdák megparancsolták az egész seregnek, hogy készítsék elő a város ostromát […] A vjatkaiak látván pusztulásukat, előjöttek, a főemberek fejet hajtottak a bojárok előtt, a nagyfejedelem kegyére bízták magukat […] A 6998. [1490.] év nyárbúcsúztató Szimeon napján a nagyfejedelem vajdái egész Vjatkát elővezették és feleségestől, gyermekestől Usztyug mellett Moszkvába küldték […] És a nagyfejedelem megparancsolta, hogy Ivan Anyikejevet, Pahomijt meg Palka Bogodaiscsikovot korbácsolják meg és akasszák fel, más vjatkaiakat pedig megjutalmazott, földeket adott nekik Borovszkban és Olekszinyben és Kremenyecben. És a vjatkaiak a fejedelem szolgái lettek […]”[12] Ugyanerről az eseményről más évkönyvek is beszámolnak, az ellenállás vezetőiként az arszki hercegeket nevezve meg.[13] Hlinov és Arszk településén, valamint környékükön egyértelműen udmurt őslakossággal számolhatunk.

Herberstein ugyanitt olvasható másik mondatában a cseremiszek lakóhelyét a Vjatka folyótól a Kámáig számítja. Ebbe a területbe pedig a mai udmurtok és marik együtt beleférnek. A cseremisz népnév tehát összefoglaló elnevezés volt abban az időben. Ugyanezt tapasztalhatjuk a Kazanyi história lapjain is.[14]

Herberstein a cseremiszek életéről, szokásairól is rendelkezik némi információval. Leírása szerint a cseremiszek gyakorlott íjászok, és nagy gonddal adják át gyermekeiknek íjásztudásukat.

Vajon honnan szerezte Herberstein az értesüléseit? Oroszhonba vezető útjai során a litván nagyfejedelmi udvarban is tájékozódhatott Moszkovia dolgairól. Moszkvába érve pedig diplomáciai státusából következően bekapcsolódott az udvari életbe. A lakomák, fogadások ültetési rendje Moszkvában szigorúan szabályozott volt. A Poszolszkij prikáz (Külügyi hivatal) fennmaradt könyveiből például pontosan lehet tudni, hogy az egyes fogadások alkalmával kik ültek Ferdinánd követével szemben. A litván ügyekben járatos informátorai egyike számolhatott be arról az esetről, hogy az orosz seregbe besorozott, és a litván határra vitt cseremisz katonák elszökdöstek, szétszéledtek. Azt is tudjuk, hogy Herberstein nagy érdeklődéssel fordult a moszkvai udvarban élő idegenek felé. A görög származású Trahanyiot mesélt neki Jugria és a magyarok kapcsolatáról, az orosz zsoldban álló német és olasz tüzérek pedig a kazanyi tatárokkal vívott ütközetekről tájékoztatták. Egy alkalommal megismerkedett Kurbszkij herceggel is, aki egy katonai expedíció vezetőjeként korábban eljutott az Ob folyó vidékére.

A tatárokról írott fejezetben (164−184.) Herberstein beszámolt a Kazanyi Tatár Kánság ellen 1508-ban és 1524-ben folytatott hadjáratokról. Az események leírásában ismét felbukkannak a cseremiszek. Az előbbi támadásról csak röviden értesülünk: a tatárok tőrbe csalták az oroszokat egy színlelt meneküléssel, majd visszatértek, és a cseremisz íjászok segítségével nagy győzelmet arattak. Ez az esemény részletesebben maradt fenn a Kazanyi história 14. fejezetében. Az ott olvasható leírás szerint az oroszoknak nem a tatárok táborát sikerült elfoglalniuk, hanem egy vásári forgatagon ütöttek rajta. A győzelem után a fosztogatásba, eszem-iszomba merülő, lerészegedett katonákra csapott le az addig rejtőzködő tatár fősereg. A Kazanyi história szövegéből nem derül ki egyértelműen, hogy milyen szerepet játszottak a cseremiszek az ütközetben, míg Herberstein leírásából arra következtethetünk, hogy jelentős szerepük volt a tatár győzelemben.[15]

Az 1524-es hadjárat nem sokkal azelőtt zajlott, hogy Herberstein második diplomáciai küldetését teljesítve, 1526-ban megérkezett Moszkvába. E hadjárat eseményei ekkor még élénken foglalkoztatták a moszkvai udvar tagjait. Az orosz támadás visszaverésében a cseremiszeknek oroszlánrészük volt. A változó szerencsével folyó harcok leírása kiegészíti a Kazanyi históriából szerzett ismereteinket. A két mű egybehangzóan állítja, hogy a Volgán utánpótlást szállító orosz hajókat a cseremiszek semmisítették meg, Herberstein leírásából azonban azt is megtudjuk, hogy a cseremiszek a szárazföldön is folyamatosan zaklatták az oroszokat szokásos partizántaktikájukkal: kis létszámú csapatokkal rajtaütésszerűen támadtak, majd visszavonultak, ugyanakkor a termés elpusztításával igyekeztek a támadók élelmiszerellátását is nehezíteni.

 

3.3.4.3. A mordvinokról

A birodalom ismertetésében (129−156.) a mordvinokról írottak kevés új információt tartalmaznak a más forrásokból tudott adatokhoz képest. E nép tagjait Herberstein úgy jellemzi, mint akik erdőben élnek, de földműveléssel foglalkoznak. Ez a leírás pontosan ráillik a mordvinok által lakott ligetes övezetre, amely átmenetet képez az erdőöv és a sztyepp között. A méhészetre, a prémes állatok vadászatára és a mordvinok bátorságára utaló adatok más szerzőknél is olvashatók. Herberstein azonban azt is tudja, hogy a mordvinok többsége gyalogharcos és kiváló íjász.

Két fejezettel később, visszatérve Moszkovia leírására (161−164.) ismét említi a mordvinokat, de csak két mondat erejéig. Ekkor a cseremiszekhez hasonlóaknak nevezi őket, és kiemeli, hogy a mordvinok inkább házakban élnek.

 

3.3.4.4. A Vótföldről és Karjaláról

A Vótföld és Karjala bemutatása a moszkoviai területek leírását tartalmazó két fejezet közül a nagyobb terjedelmű első fejezetben (129−156.) található. Herberstein igyekszik pontosan leírni a Livónia határától Oresek erődjéig terjedő, orosz fennhatóság alatt álló ingermanlandi partszakaszt. Ezt a vidéket Vótföldnek (Vodszkaja oblaszty) nevezi, de a terület finnugor őslakosságáról nem tud. Figyelmét az erődök helyének meghatározása köti le. Leírása több pontatlanságot tartalmaz: Jam nem a tengerparton volt, hanem a szárazföld belsejében, Ivangorodtól északra pedig nem a Pljussza, hanem a Luga folyik a tengerbe. Emellett önmagával is ellentmondásba keveredik Herberstein: művének ebben a részében egész Finlandiát azonosítja az oroszok által Kajani földnek nevezett területtel, később azonban csak a Kola-félszigettől nyugatra elterülő vidéket − svédül Norbottent − nevezi Kajani földnek.[16]

Tovább haladva, a Polna folyóig, a finn–orosz határig írja le a vidéket. A Polna vagy Polnaja folyó első említése 1318-ból való: „A novgorodiak haddal mentek a tengeren túlra, a Polnaja folyóba, és sokat harcoltak, és elfoglalták Luder suomi fejedelem és püspök városát; és mindnyájan épségben jöttek meg Novgorodba.”[17] A folyó azonosítása attól függ, hogy ezt a forráshelyet hogyan fordítjuk és magyarázzuk. Az általános vélemény szerint itt két településről van szó: egyrészt Luder városáról, másrészt a Piszkupl nevű helységről. A szakirodalomban ismeretes többi fordítás tehát eltér a mi olvasatunktól: elfoglalták Luder suomi fejedelem városát és Piszkuplot. Ezen olvasatból következtetve Luder városa Turku, Piszkupl pedig Kuusisto, a turkui püspök vára.[18] Mindez azt jelenti, hogy a Polna folyó az Aurajokival azonos. Feltételezhetjük azonban azt is, hogy a novgorodiak 1318-ban az előző évi kisebb svéd támadást torolták meg, nyilván hasonlóan kis létszámú haderővel. A hírben nem találunk arra utalást, hogy egy nagy, tengeri hadjáratról lett volna szó, emiatt nem valószínű, hogy az expedíció Turku ellen irányult volna. E következtetés, valamint a mi olvasatunk lehetősége miatt felmerülhet az a vélemény is, hogy a csatározások a svéd–orosz határon zajlottak. Ebben az esetben a Polna a Vuokszával azonosítható. A harmadik lehetőségként kiindulhatunk Herberstein azon megjegyzéséből, hogy a Polna a határfolyó az orosz birodalom és a svéd fennhatóság alá tartozó Finlandia között. Azt kell eldöntenünk, hogy ezt az információt mennyire tekintjük hitelesnek. Az Oresekben vagy finn nevén Pähkinasaariban 1323-ban kötött békeszerződésben kijelölték a határvonalat alkotó folyókat és tavakat. Az akkor írásba foglalt határvonal azonosítása máig feladatot ad a történészeknek. A szerződésben két folyó, a Szesztra és a Szaja szerepel, amelyek közül a Polna a Szesztrával lehet azonos. Herberstein adata a Polna folyóról két forrásból származhat: krónikákból vagy személyes konzultációiból. Tekintettel arra, hogy a Polna folyó említése igen szórványos, Herberstein idejéből nem adatolható, valószínű, hogy a Habsburg-követ a folyó nevét olvasta. Az Usztyugi évkönyvben az 1496. évnél olvashatunk egy Pola folyóról is: „Ivan Vasziljevics nagyfejedelem Kajaniba küldte vajdáit, Ivan Ljapun herceget meg testvérét, Pjotr Usatij herceget és velük együtt küldött usztyugiakat meg dvinaiakat. És elmentek és meghódították a Pola folyót meg Tornovot meg Sznyezsnát, sok zsákmányt szereztek és számtalan foglyot ejtettek...” E hír keletkezése igen közel esik időben Herberstein moszkvai látogatásaihoz. Feltehetőleg a Pola azonos a Herbersteinnél szereplő Polnával, ezt támasztja alá, hogy mindkét folyónév a finnül Kajaaninak nevezett tájegységgel összefüggésben olvasható az említett forrásokban. Az Usztyugi évkönyv 1496-os bejegyzését még nem vizsgálták a Polna folyó lokalizálásával összefüggésben, de érdemes lesz megvizsgálni ebből a szempontból is, mert a Pola folyó után említett Tornov és Sznyezsna segíthet a Pola/Polna/Polnaja folyó azonosításában.

Az orosz szakirodalomban régóta kutatják, hogy Herberstein mely krónikákat, évkönyveket forgathatta. A könyvében leírtak arra utalnak, hogy egyrészt a Jermolinszkaja letopisz alapján készült valamely krónikaváltozatot, másrészt az 1479-es moszkvai krónikakompiláció[19] egy késői szerkesztett változatát használhatta.[20] A rendelkezésünkre álló adatok egyelőre nem elegendőek a Polna folyó helyének meghatározására.

Herberstein tudomása szerint Oresek várától hét mérföld a távolság a Korela folyóig és Korela városáig. Ezután megemlékezik egy másik Koreláról, amelynek külön területe és nyelve van, szomszédjaitól adót szed, de ő maga is adózik mind a svéd, mind az orosz uralkodónak. Míg a Polna folyóról írottak valószínűleg teljes egészében az olvasmányokon alapulnak, a Koreláról közölt adatok ellentmondásossága az olvasott és hallott tények kombinálásából ered. Herberstein idejében Korela már nem számított önálló politikai egységnek, ezt tükrözi, hogy informátorai mint város- és folyónevet említették. Olvasván azonban Korela hajdani nagyságáról – lényegében függetlenségéről – Herberstein úgy okoskodott, hogy akkor az csakis egy másik Korela lehetett.

 

3.3.4.5. Beloozero és környéke

Karjala leírása után három bekezdéssel lejjebb (153.) Beloozero városáról és a nevét adó Fehér-tóról (Beloje Ozero) olvashatunk. A környék lakóinak „saját nyelvük van, habár jelenleg mind oroszul beszélnek”. Ez az első ilyen jellegű híradás Herberstein művében, még több hasonló fogja követni. Usztyug és Papin városáról, valamint Livóniáról és a Permi területről jegyzi fel, hogy az ott élőknek saját nyelvük is van.

Moszkovia többnyelvűsége láthatóan érdekelte Herbersteint. Ez érthető, hiszen ő is egy többnyelvű birodalom lakója volt, Wippach/Vipava városában, többnyelvű településen született, s később vezető diplomataként, különböző tartományi és állami hivatalok viselőjeként nyilván kezelnie is kellett a nyelvi sokszínűségből eredő problémákat. Akiknek bármi kételyeik lennének az orosz etnikum kialakulásában játszott finnugor szereppel kapcsolatban, azok Herberstein írásából világosan megállapíthatják, hogy az oroszok által a középkor folyamán a Baltikum keleti határától a Volga-vidékig betelepített tájaknak finnugor őslakossága volt. A Habsburg-diplomata Moszkovia őslakóiként, a birodalom adófizetőiként csak finnugor és szamojéd népeket említ. A művében előforduló népek a következők: mordvin, cseremisz, szamojéd, vogul, jugra, kajaniak, lopari. A népek mellett számon tartja azokat a vidékeket és városokat, ahol az embereknek az oroszon kívül saját nyelvük is van. Ezek a következők: Beloozero és környéke, Usztyugi terület, Papin, Permi terület. E területek és városok őslakossága is csak finnugor lehetett: Beloozeróban vepszék, Usztyugban és környékén, valamint Papin városában és a Permi területen zürjének éltek.

 

3.3.4.6. Utazás Pecsorába, Jugrába és az Ob folyóhoz

A Jugrába és az Ob folyóhoz vezető út leírása (156−161.) rendkívüli jelentőségű az orosz történelem kutatói számára, a finnugristák pedig a szamojédokról és az obi-ugorokról olvashatnak e rövid fejezetben. Jelentősége abban áll, hogy Herberstein megnevezi azt a forrást, amelyből feljegyzéseit készítette: „A moszkvai uralkodó hatalma messzire kiterjed keletnek és valamennyire északnak is a lent említett helyekig. Megszerezték nekem e területek egyik leírását orosz nyelven, amely tartalmazza az útvonal adatait. Lefordítottam és ideillesztettem, ellenőrizve az adatokat.”[21] A Herberstein által használt mű napjainkig az európai Oroszország északkeleti részének első horográfiájaként ismert, Jugrai útleírás néven. Keletkezését az 1490-es évekre teszik a kutatók.[22] Az adatokat Herberstein valószínűleg a szerzőkkel és Kurbszkij herceggel folytatott beszélgetései során ellenőrizte, erről meg is emlékezik a szövegben.

A folyami és szárazföldi útvonalak részletezése után található az első adat, amely felkelti figyelmünket: „Pusztozjorszk […] lakói egyszerű emberek, először 1518-ban Krisztus születése után vették fel a kereszténységet.” Ez az adat Herberstein betoldása a Jugrai útleírásba, második küldetése alkalmával juthatott ezen információhoz. A hír lényegében ugyanazt jelenti, mintha Herberstein azt írta volna, hogy a város lakóinak saját nyelvük is van. Erre utal a lakók jelzője is: „egyszerű emberek”. Ez a jelzős szerkezet felidézi a vad loparik szóösszetételt. Az egyszerű emberek életmódja, kultúrája is eltért az oroszok által elfogadott normáktól, de kevésbé, mint a vad embereké. Pusztozjorszk az orosz hódítás egyik előretolt bástyája volt, kereszteletlen orosz lakossága azonban a 15-16. század fordulóján már nem lehetett. Az erődöt 1499-es expedíciójuk alkalmával építtette Pjotr Usatij és Szemjon Kurbszkij herceg. A településen valószínűleg olyan zürjének vagy a krónikákból ismert pecserák élhettek, akik a környező tundrákon vándorló szamojédokkal való kereskedésből tartották fenn magukat, de azt sem lehet kizárni, hogy Pusztozjorszk lakói északi szamojédok voltak.

Pusztozjorszk kapcsán érdemes kitérnünk az orosz városi fejlődés jellegzetességeire a feudális hatalmi viszonyok kiépülése idején. A krónikák alapján megállapítható, hogy a különböző fejedelemségek hatalmukat a városok révén terjesztik ki az elfoglalni kívánt területekre.[23] A városok fallal védett részében − a Kremlben − hatalmi központ alakul ki, a város ura és fegyveres kísérete állomásozik ott, s az egyház is megépíti a maga templomait. A városok közül csak azokra figyelünk most, amelyek finnugor területeken jöttek létre. Korábban az volt a vélemény, hogy a betelepülő oroszok lakatlan területeken hozták létre a maguk településeit. A merják régészeti kutatása azonban feltárta, hogy az oroszok rátelepültek a helyi őslakosokra. Alkalmasint kedvezőtlenebb adottságú helyekre szorították ki őket, vagy a keveredés révén megindult az asszimiláció.[24] E folyamatot jelzi Herberstein, mikor egyes városok esetében megemlékezik a helyiek kétnyelvűségéről. A pusztozjorszkiak megkereszteléséről szóló adatnak azért van jelentősége, mert a krónikák hasonló híreket nem őriztek meg. Az orosz őskrónika lapjain a finnugor népek először saját nevükkel szerepelnek, majd hirtelen eltűnnek, s már csak a városokról és a városlakók cselekedeteiről hallunk. Moszkovia leírását olvasva azonban megtudhatjuk, hogy a 16. század elején még azokban a városokban is ott vannak az őslakók, ahol a krónikák már a 12. század óta nem említik őket, s napjainkra nyom nélkül eloroszosodtak.

A Jugrai útleírás összeállítói úgy mesélték Herbersteinnek, hogy az orosz kereskedők a Pecsora felső folyásáig mennek el, a Scsugor és a Podcserem folyók torkolata között található, egyelőre azonosítatlan Sztrupili nevű erődig, ahol biztonságban tárolhatják áruikat. A Pecsora folyón érkezhettek a szamojédok árui az orosz kereskedőkhöz. A szállítást a zürjének vagy pecserák végezhették, a szamojédok nem hagyták el lakókörnyezetüket. Erre a következtetésre a szöveg továbbolvasása után juthatunk − most következik az a rész, amely a szamojédok természetéről, nevéről, környezetéről szól. A szamojédokat az Urál északi lábánál, a környező tundrán és a közeli szigeteken helyezi el Herberstein. Leírja a vidék gazdag állatvilágát, a közép-európaiak számára egzotikus élőlényekkel. A felsorolásban szerepel a wess nevű állat is, amely akkor már aligha élt arrafelé, de jégbe fagyott tetemeit időnként megtalálták. A mamutról van szó. A wess a hanti uès megfelelője lehet, jelentése mamut.[25] Herberstein feljegyzi a самоядь ’szamojéd’ szó orosz népetimológiáját is: ’önevő’.

A Jugrai útleírást követve a Pecsora felső folyásáig tartott az utazás. A továbbiakban Herberstein szóbeli információk alapján írja le, hogyan lehet Jugrába utazni. Úgy tűnik, hogy Kurbszkij herceg emlékeit rögzíti. A jugrai útvonal a Pecsora felső folyásától a Scsugor folyón át a Szoszva felé vezetett, ahol elérte az obi-ugorok (wogulici) által lakott első körzetet. Eddig még körülbelül érthető az útleírás, hiszen valamennyire személyes tapasztalatokon alapul. A továbbiakban, az Urál hegység túloldalára érve már számtalan földrajzi tévedés, meseszerű elem olvasható Herberstein leírásában. Az Ob nála a Kitajszkoje-(Kínai-)tóból ered, ahonnan a fekete emberek északra mennek, hogy kereskedjenek a Grustintzi és Serponowtzi nevű emberekkel, ez utóbbiak a Lucomorya nevű helyen élnek. Ezek mind azonosíthatatlan nevek, illetve eddigi azonosításuk bizonytalan. Valamennyire megbízhatunk még az Ob mellékének leírásában, addig ugyanis már többször eljutottak a portyázó orosz csapatok. Az Ob mellett a vogul és a jugra nép él, a jugor hercegek erődökben laknak, a nagyfejedelemnek adót fizetnek. Ezek a hírek megegyeznek az orosz krónikák híradásaival is. Szintén ismerős más forrásból is a Zolotaja Baba bálvány − Arany Asszony, vagy másként Arany Öreganyó. Herberstein úgy tudja, hogy az Ob torkolatának közelében áll, és szerszámai kürthöz hasonló hangot hallatnak, bár ezt nem hiszi.

A Pecsora mentén található még Papin városa, ahol a papininek nevezett emberek laknak, akiknek az orosztól eltérő saját nyelvük van. A várost egyelőre nem sikerült azonosítani semmilyen mai településsel.

 

3.3.4.7. A Permi területről és a permi emberekről

Perm város nevét először a prémkereskedelem kapcsán olvashatjuk: Vjatkával, Usztyuggal, Vologdával együtt olyan helyként említi Herberstein, ahonnan a kiválogatott legszebb prémeket a kereskedők külföldre szállítják (128.).

Usztyug nem tartozott a permi tájakhoz, mégis itt kell megemlítenünk azt a rövid hírt, hogy az usztyugiaknak „saját nyelvük is van, bár inkább oroszul beszélnek” (155.). Ha a térképre pillantunk, már akkor is arra gondolhatunk, hogy az usztyugiak saját nyelve csak a zürjén, vagy ahogy az orosz források és Herberstein nevezik: a permi lehetett. E feltételezés másik bizonyítéka, hogy Permi Szent István a zürjének térítője maga is Usztyugban született, permi fordításaiban az alsó-vicsegdai (AV) nyelvjárás jellegzetességei ismerhetők fel.[26] Herberstein híradásának fényében bizonyosnak látjuk, hogy Permi Szent István usztyugi gyermekévei alatt játszótársaitól megtanulhatta a permi nyelvet. A hír alapján azonban azt is megkockáztathatjuk, hogy a legendában olvashatók ellenére Sztyefan mégis permi származású volt. Orosz környezetben azt, aki oroszul beszélt, de saját nyelve is volt, orosznak tekinthették. Usztyug a Vicsegda torkolatától kb. 60 km-re található, az alsó-vicsegdai nyelvjárás területétől nem túl nagy távolságra. Valószínűleg e nyelvjárást beszélő permi őslakosság élhetett az Északi-Dvina mentén déli irányban Usztyug városáig is.

A Permi területről Herberstein az után ír, hogy ismertette a Jugrába és az Ob vidékére vezető útvonalat (162−163.). Ekkor visszatér a moszkoviai fejedelemségek tárgyalására. A műnek ez a szerkesztetlensége, összevisszasága azt feltételezi, hogy Herberstein már moszkvai tartózkodása alatt hozzálátott megírásához. A könyv ezen részeinek összeállítását úgy rekonstruálhatjuk, hogy Herberstein kijegyzetelte a Jugrai útleírást, majd annak tartalmát egyeztette a szerzőkkel és Kurbszkij herceggel. A Jugrai útleírás egy olyan útvonalat tartalmaz, amely észak felől kikerüli a Permi területet. Ennek nyilván gazdasági okai voltak: az útleírás összeállítói kereskedők voltak, akik igyekeztek elkerülni a már kiépült állami és egyházi apparátussal rendelkező vidéket, nehogy vámot, adót vagy egyéb illetéket kelljen adniuk a terület urainak. Szemjon Kurbszkij azonban járt a permi tájakon, ismerte a Permen át vezető rövidebb utat Jugra felé, s a vele való beszélgetés során szerzett információit Herberstein haladéktalanul beillesztette kéziratába. A Permi területről szóló hírek közül kettő érdemel különös figyelmet. Az első a keresztény térítéssel foglalkozik. Herberstein hallott Permi Szent István tevékenységéről, tud arról, hogy a permieknek saját nyelvük és írásuk van, amelyet Sztyefan püspök alkotott meg és adott a népnek. A térítés még nem zárult le, az erdőkben még sokan bálványimádók, sőt egy püspöknek lenyúzták a bőrét. Ez mind pontos, helytálló adat. Az usztyugi évkönyvből további részleteket is megtudhatunk:

a 6963. évben (1455.) ... Ugyanezen évben haddal támadt Vicsegdára Aszika vogul herceg meg fia, Jumsan, Pityirim permi püspököt pedig megölték.[27]

Habár a mondat mellérendelő szerkezetű, de valószínű, hogy a két esemény mégis összefügg, és Pityirimet a Vicsegdára támadó vogulok ölték meg.

A másik érdekes hír néprajzi jellegű. Arról szól, hogy a permiek télen sítalpakon közlekednek, s kutyák vontatják őket és szánjaikat. E szokásról al-Bīrūnī, al-Marvazī és Ibn BaÔÔūÔa is megemlékezik, s ez emeli Herberstein híradását a hiteles adatok közé.[28]

 

3.3.4.8. A magyarokról

Herberstein visszatérve Moszkovia leírására, a permiek jellemzése után Jugra és Magyarország kapcsolatával foglalkozik (163.). Moszkvai görög tárgyalópartnere, Jurij Dmitrijevics Trahanyiot[29] kincstárnok és pecsétőr első találkozásuk alkalmával kijelentette, hogy fejedelme jogot formál Pannóniára, Moráviára és Polsára [Lengyelországra], mert ezeket a területeket a jugráknak, tehát a moszkvaiak alattvalóinak nyugatra szakadt csoportjai foglalták el valamikor. A finnugor történeti források közlése és elemzése során nem foglalkozunk a magyarokra vonatkozó adatokkal, itt azonban kivételt teszünk, mert a leírásban a magyarok mint Jugra hajdani lakói érintettek.

A jugor−magyar azonosságnak nagy irodalma van − történeti és filológiai egyaránt. Mint utaltam rá, tudós finnugrista elődeinket Herberstein útleírásából legfőképpen ez a kérdés izgatta. Zsirai Miklós Jugria címen nagy tanulmányt publikált, melyben azt a véleményét fogalmazta meg, hogy a magyarok külső elnevezése és az obi-ugorok jugor/jugra népneve, illetve Jugria/Jugra országneve ugyanarra a tőre, a török onogur népnévre vezethető vissza.[30] Véleményét a szakmabeliek általában elfogadták, Vásáry István azonban úgy vélte, hogy a Jugra/jugor alakok inkább az ujgur népnév jugur alakjából származhatnak.[31] Az ujgurok és a zürjén területek között azonban egyelőre nem lehet történeti kapcsolatokat kimutatni, ezzel szemben több adat utal arra, hogy a Jugra/jugor elnevezés a zürjének körében született meg. Az orosz évkönyvek szerint a jugorok a permi vidékek határán éltek. Jugra elnevezése a zürjén nyelvben is megtalálható, Jögra, Jugra alakban. A Pecsora és a Szoszva vízválasztójánál viszonylag könnyen át lehet jutni az Urál ázsiai oldalára, ennek az útvonalnak a régi neve Jugrinszkij perehod, az itt található Jugra folyó után. Ezek alapján a Jugra/jugor névadás a következőképpen rekonstruálható: a Jugra folyó felől érkező vogulok a zürjénektől a folyó neve után kapták ország- és népnevüket, s ez az elnevezés zürjén közvetítéssel került az orosz évkönyvekbe. Ez tehát a kérdés filológiai oldala. Ami a történeti oldalt illeti, arra kell választ találnunk, hogy mikor, hol és főleg miért született meg a jugorok és magyarok rokonságának ötlete. Vásáry István szerint az elmélet szülőhazája minden bizonnyal Oroszország lehetett, alapjául egyszerű etimologizálás szolgált: az ugor népet, amely úton a Kárpát-medencébe Kijev mellett elhaladva került a krónikaírók látókörébe, a krónikaszerkesztők-másolók azonosították a keleti expedíciók során megismert jugor néppel. Nemrégiben két magyar kutató is foglalkozott ezzel a kérdéssel, azonban Vásáry István tanulmányára nem hivatkoztak. Hegedűs József művének egyik fejezete ezt a címet viseli: Népünk és nyelvünk a Jugria-kérdés tükrében. Ebben a szerző úgy foglal állást, hogy az ötlet olaszföldön fogant meg: Aeneas Sylvius Piccolomini 1458-ban írt Cosmographiájában szerepel először, hogy Szkítiában műveletlen, bálványimádó népek laknak, akiknek nyelve ugyanaz, mint a Pannóniában élő magyaroké. Jugria neve ugyan nem szerepel Aeneas Sylvius művében, de a szinte vele egy időben −1459-ben − készült Fra Mauro-féle világtérképen Permia mellett már megtalálható a jogorik földje. Hegedűs József „olasz földön kisarjadt »magyar származási« elmélet”-nek nevezi az ötletet, már csak azért is, mert továbbfejlesztője, a lengyel Mathias de Miechow Itáliában folytatott orvosi tanulmányokat.[32] Röviden csak Tractatus-nak nevezett műve 1517-ben jelent meg.[33] E mű magyar vonatkozásaival Király Péter foglalkozott 2004-ben megjelent munkájában.[34] Mathias de Miechownak a feltehetőleg orosz hírhozókra, diplomatákra visszavezethető itáliai hírei mellett azonban közvetlen információi is lehettek orosz hadifoglyoktól,[35] és ez inkább az elmélet orosz származása mellett szól. A hallottakat összegyúrva Mathias de Miechow a következőket írja: „A Iuhrok Iuhra-ból Scithia legészakibb és leghidegebb földjéről, az Északi-tenger mellől jöttek ki, amely Moskovia-tól, a moskák városától északkeletre 500 nagy német mérföldnyi távolságra van […] És midőn […] meghallván a vadászoktól (akik szarvastehenet követve átkeltek a Volha és Tanais folyókon), hogy az Európai Sarmatia földje termékenyebb […] az említett folyókon átkeltek […] És midőn Pannóniába érkeztek […] azt lakóhelyükké kijelölték.”[36]

Nem vitás, hogy Vásáry István álláspontja helyes. Az orosz évkönyvek alapján meggyőzően bizonyítja a Jugria-tan orosz származását, a jugor és a magyar nép orosz eredetű rokonítását.

A felsorolt művek Herberstein moszkoviai utazása idején a legfrissebb információkat tartalmazták a világról s benne a jugorokról és a magyarokról. Vajon szerzőnk ismerte őket? Bevezetőjében Olaus Magnus, Sebastian Münster és mások mellett említi Mathias de Miechowot is (55.) az általa ismert szerzők között, sőt például Moszkovia leírása során, majd később a tatárokról szóló fejezetben is korrigálja is a két Sarmatiáról[37] szóló könyv összeállítóját.[38] Herberstein mindkét moszkoviai útja során érintette Krakkót, 1517-ben még találkozhatott volna Mathias de Miechowval, az egyetem professzorával. A feltételezések szerint azonban ez a találkozás nem jött létre,[39] de a Tractatust a követ magával vitte Moszkvába.[40]

Herbersteinnek nem sikerült bizonyosságot szereznie a jugor−magyar azonosságról: szolgája hiába beszélt magyarul, nem volt kivel. Egyetlen kósza jugor/jugra sem járt arra. Talán jobb is így. Ha kiderül, hogy nem értik egymást, ki tudja, merre keresik tovább a magyar nyelv rokonságát tudós elődeink.

 

3.3.4.9. Ismét Karjaláról

A Litvániáról szóló fejezet után találjuk a műben A vadállatokról című részt (193−200.). Ez eleinte valóban az állatvilág leírását nyújtja, majd rátér Livónia, Svédország és Norvégia rövid jellemzésére. E fejezet végén Herberstein visszatér Korelára, röviden emlékeztet rá, hogy a terület mind a svéd, mind a moszkvai uralkodónak adót fizet, mivel a két birodalom határán fekszik. Karjalát a pähkinäsaari béke óta hivatalosan is kettévágta a svéd–orosz határ, és csak a Svédországhoz tartozó részek (Äyräpää, Jääski és Savo) adóztak a svédeknek. − Már amikor betartották a békeszerződésben foglaltakat, mert természetesen ezúttal is, mint minden békekötés után, a felek legfőbb törekvése a megállapodás megszegése volt, ezért a gyakorlatban előfordulhatott kettős adóztatás.

Herberstein tudomása szerint Korela határai egészen a Jeges-tengerig húzódnak, és ezért rá is tér a következő fejezetre, melynek címe: Hajózás a Jeges-tengeren (200−204.). E fejezet finnugor vonatkozásainak tárgyalása előtt azonban még ki kell térnünk a Livóniáról írottakra.

 

3.3.4.10. Livóniáról

A vadállatokról címet viselő fejezetben a Livóniáról szóló adatok között találunk egy olyan feljegyzést, amely finnugor vonatkozású: „Az egyszerű nép három nyelven beszél és ennek megfelelően három rendre vagy törzsre (tribus) oszlik.” (197.) A történeti Livónia (a német történettudománytól származó terminológia szerint Ó-Livónia) a mai Lettország és Észtország területén helyezkedett el. Három „törzse” minden bizonnyal az észt és a lív népet, illetve a lettek Ó-Livónia területén élt latgal törzsét jelenti.

 

3.3.4.11. Hajózás a Jeges-tengeren

Az orosz kereskedők és követek Herberstein idején már évszázadok óta használták az északi közlekedési útvonalat, hogy eljussanak Norvégiába és onnan tovább Dániába, Németországba. A rövidebb út nyugatra a nem túl barátságos svéd−orosz viszony miatt gyakran veszélyesebb volt, mint a fáradságos északi kerülő. Herberstein találkozott Grigorij Isztomával, III. Vaszilij és édesapja, III. Iván követével, aki elmesélte 1496-os útját Dániába. Az 1496 áprilisa és 1497 márciusa között zajlott háborúskodás miatt a követség az északi útvonalat választotta. Az utazás leírása finnugor szempontból Herberstein művének egyik legértékesebb része.

Isztoma és társa, Dávid magiszter hajón indultak el Novgorodból. Az Északi-Dvinából kihajóztak a nyílt vizekre, majd „jobbról elhagyták a nagy tengert” és „eljutottak Finlappia népeihez”. A leírásból kitűnik, hogy Finlappia a hajósok által megkerült Kola-félszigettel azonos. Lakóival valószínűleg úgy kerülhettek kapcsolatba, hogy ha a szükség úgy hozta, hajóikkal kikötöttek. Így figyelhették meg, hogy ezen a területen a loparik élnek szegényes tengerparti kunyhóikban. A leírásból következtetve halászattal foglalkoztak. Finlappia neve talán kapcsolatban lehet a norvég Finnmarken tartomány nevével. Finnmarken Norvégia legészakibb része, a norvég Lappföld. A leírás rendszerére figyelve Finlappia területe azonban nem azonosítható Finnmarken tájaival, mert közéjük ékelődik be Norbotten: a hajósok Finlappiát elhagyva nyugat felé elérték Norbottent, amelyet a mesélő korábbi meghatározásával szemben[41] itt az orosz Kajani Földdel azonosított. Lakói a kajaniak. Norbotten és Kajaani ma is élő földrajzi fogalmak. Norbotten Svédország legészakabbra fekvő tartománya, területe valamivel nagyobb, mint Magyarországé: 98 ezer km2, fővárosa a Botteni-öböl partján fekvő Luleå. Nem messze tőle található egy másik ismerősen csengő név: Piteå városa. Lapp nyelvjárások névadója mindkét település. Ennek alapján esetleg arra gondolhatnánk, hogy a leírásban szereplő kajaniak lappok voltak. Ez azonban nem valószínű. Az említett települések Norbotten déli részén találhatók, a Botteni-öböl partján. A leírásból azonban kitűnik, hogy a hajósok északról kerülték meg a Skandináv-félszigetet. Útvonalukból következik, hogy a kvéneknek is nevezett, Häme és Délnyugat-Finnország felől beszivárgó finn közösség tagjaival találkozhattak, s őket nevezik kajaniaknak. Kajaani a közép-finnországi Kainuu fővárosa, a tartomány kiterjedése kb. 24 ezer km2. A leírásban szereplő Norbotten és Kajani Föld láthatóan nem azonos a mai Norbotten és Kainuu területével. Mind a kettő délebbre van az orosz diplomáciai expedíció által érintett partvidéknél.

Isztoma leírásánál azt is figyelembe kell vennünk, hogy az északi tájak hódoltatásáért többszereplős versenyfutás folyt. Tartós állami jelenlétet az éghajlat zordsága miatt azonban sem a norvégok, sem a svédek nem tudtak kiépíteni, Novgorod pedig nem is törekedett ilyesmire. Megtelepülni csak a finnek tudtak. A rénszarvastenyésztő lappok állandó mozgásban voltak, s aki valamilyen módon kapcsolatot kívánt velük tartani, ugyanerre kényszerült. Északon nem beszélhetünk tehát kialakult határokról, tiszta államközi viszonyokról, ezért a földrajzi-adminisztratív egységek középkori koordinátáinak meghatározása reménytelen feladat.

Az északi utazás harmadik állomása Dront települése volt, ahol az utazók kétszáz mérföldnyi hajókázás után otthagyták hajóikat. A vidéket Isztoma, a mesélő Dikiloppinak, vagyis a vad loparik földjének nevezi. Herberstein útleírásának orosz publikálói úgy vélik, hogy Dront neve két településre is ráillik: Tromsøre és Trondheimre. Az előbbi volt az orosz adószedők által fölkeresett legtávolabbi település, a Kajani Föld és a norvég területek határán, míg az utóbbi lehetett az a hely, ahol az utazók ténylegesen átszálltak szánjaikra.[42] A hajóút leírása után a könyvben azonban egy több részletben elmesélt, de kimerítő néprajzi jellegű összefoglalás található a vad loparik népéről − lakóhelyükről, életmódjukról. A leírásból arra következtethetünk, hogy ezt a népet szárazföldi utazásuk alkalmával ismerték meg az orosz diplomaták. Azt is megtudjuk, hogy a vad loparik adót fizetnek az oroszoknak. Mindebből arra következtethetünk, hogy már az észak-norvégiai Tromsøben szánokba ültek az orosz diplomaták, mert ha ezt csak a jóval délebbre fekvő Trondheimben teszik, akkor aligha találkoztak volna azon a vidéken oroszoknak adózó lappokkal.

Az északi útvonal ismertetése során Herberstein három finnugor népről emlékezik meg: a Finnlappiában élő loparikról, a Kajani Föld lakóiról, a kajaniakról és a Dikiloppiban élő vad loparikról.

Skandinávia lakóiról már igen régóta érkeztek hírek Európa délebbi régióiba. A legkorábbi fennmaradt információ Tacitus Germania című munkájában olvasható. A Kr. utáni első században keletkezett mű az aestius, sithonus és fennus törzsekről számol be. Az aestius nép most nem érdekel minket, hiszen a leírás szerint lakóhelye a Baltikum volt, népnevük nem finnugor eredetű, a történettudomány Tacitus észtjeit hagyományosan nem sorolja a finnugorok közé. A sithonok törzseiről a szakirodalom azt tartja, hogy a Botteni-öböl északkeleti partvidékén élhettek és valószínűleg lappok voltak. Feltehetőleg halászattal foglalkoztak. Tacitus az aestius néphez hasonlítja őket, s megjegyzi, hogy asszony az uralkodójuk. Ezzel a szinte idilli tudatlanságban és békében élő néppel állítja szembe a szörnyen vad fennusokat, akiknek „[…] nincs fegyverük, nincs lovuk, nincs otthonuk, élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld […] s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők”.[43] Tacitus művéből látható, hogy azokat nevezi vadaknak, akik nem az Európában szokványos módon letelepülve, falvakban, épített házakban laknak, hanem otthontalanok, s vadászattal tartják fenn magukat. Leírása a nomadizáló, sátorlakó, rénszarvastenyésztő lappokra illik. Az idegenek számára a lapp rénszarvastenyésztés félvad módja a szabadon kóborló csordákkal inkább vadászatnak tűnt, mint tudatos élelemtermelő tevékenységnek. Tacitus tehát megkülönböztet egy „szelíd” és egy „vad” népet − a sithonusokat és a fennusokat.

Jordanes, 6. századi gót történetíró szintén két csoportra osztja Skandinávia lakóit Getica című munkájában. Az észtekről is közöl információkat, amelyet itt most azért érdemes megemlítenünk, mert „teljesen békés emberfajta”-ként jellemzi őket, s ez összecseng a finnek „nagyon szelíd” jelzőjével.[44] A finneknek azonban van egy másik csoportjuk is, a screrefennusok,[45] akik „vadállatok húsával és madártojásokkal táplálkoznak”.[46] Jordanes műve kevesebb információt tartalmaz, történetileg kevésbé értékes, mint Tacitusé. Ugyanakkor a Geticában mégis látható a történetírói hagyomány továbbvitele: az észtek és a finnek hasonló jellemzése, valamint Skandinávia két őslakos csoportjának, a nomadizáló vadaknak és a tengerpartok békés lakóinak megkülönböztetése.

Úgy tűnik, ez a történetírói hagyomány tovább élt a 16. századig, és ismerték a moszkvai udvarban is. A hagyományozódó ismeretek ugyanis nem mondtak ellent a személyes tapasztalatokon alapuló új benyomásoknak. Grigorij Isztoma, az északi útvonal jó ismerője egy finn csoport, a kajaniak mellett két lapp etnikai közösségről ír: Finnlappiában „szétszórtan, alacsony kunyhókban élnek a tenger partján […] azonban sokkal szelídebbek, mint a vad loparik”. A tengerpartokon élő halászokat és a szárazföld belsejében nomadizáló rénszarvastenyésztőket tehát ekkor már másfél évezrede megkülönböztetik, és a 6. század, Jordanes történetírói tevékenysége óta bizonyíthatóan egy népnek tartják őket (srerefennus−fennus, lopari − vad lopari (Dikiloppi). Különösen érdekes a „vad” jelző alkalmazása Tacitus óta: A Herbersteinnél szereplő országnév: Dikiloppi az orosz дикий ’vad’ jelzőt tartalmazza, s az ország lakói a „vad loparik”.

Herberstein ebben a fejezetben is igen csapongó módon adagolja az információkat. Isztoma útvonalának részletes leírása után olvashatjuk az első néprajzi jellegű beszámolót a vad loparik rénszarvastenyésztéséről, és a szánokon való közlekedésről. Ezután azonban Vlasz Ignatyev utazásának leírása következik, aki egy alkalommal a rövidebb úton, a Nyugati-Dvina torkolatában tengerre szállva jutott el Dániába. A továbbiakban a vad loparik életmódjának részletezése következik, majd a rozmárok jellemzése és vadászatuk leírása zárja a fejezetet.

A szánokon való közlekedés igen gyors: Grigorij Isztoma egy nap alatt húsz mérföldet tett meg ilyen módon. A szánhoz lábánál fogva odakötik az embert, Herberstein szerint azért, hogy ki ne essen. E magyarázat nem túl életszerű, egy ilyen kötés még nem akadályozza meg a kiborulást. Sokkal valószínűbb, hogy e módszer más módon szolgálta az életmentést: a kiesett embert odakötötte a tovább vágtató fogathoz, nehogy egyedül maradjon, a túlélés minden esélye nélkül. A rénszarvasok félvad tartását jól példázza, hogy a szánhúzásra befogott szarvast az utazás végén egyszerűen elengedik, s ő hazatalál csordájába, illetve gazdájához.

Másodszor visszatérve a vad loparik jellemzésére, Herberstein természetesen megemlíti, hogy vidékükön nyáron negyven napig nem megy le a nap, majd arról ír, hogy Moszkva adót szed tőlük, amelyet a lappok prémben és halban fizetnek meg. Ezután vendéglátási szokásaikról értesülünk, amelynek tárgyalását Herberstein összeköti annak említésével, hogy a lappok nagyon hajlamosak a bujálkodásra. Ez az adat összekapcsolható azokkal a más forrásokból begyűjthető információkkal, amelyek szerint az arktikus népeknél a vendéglátás részét képezik a háziasszony szerelmi szolgáltatásai. Ez az ősi szokás ismertté vált a szomszéd népek körében is, mivel Herberstein idején a lappok kezdték felfedezni a kereskedelem előnyeit: „egyre békésebbekké” váltak, szívesen fogadták a kereskedőket, s maguk is útra keltek Moszkoviába. Azt azonban sajnos nem tudjuk meg a leírásból, hogy Moszkva városába is eljutottak-e, vagy csak a birodalom nyugati végeire.[47]

 

3.3.5. Szövegközlések

A Moszkoviai úti jegyzeteknek − mint ahogy fentebb olvasható − rengeteg kiadása ismert. Az általunk használt 1988-as orosz szövegközlés 1630-ig 27, túlnyomórészt teljes kiadást sorol fel. Ezekből többet is őriznek nagy közkönyvtáraink, egyes kiadásokból több példányt is.

A legelső kiadások szövegét Herberstein tovább finomította. Változtatásai, kiegészítései egyértelműbbé tették egyes megfogalmazásait. A szerző által kiegészített legteljesebb kiadás az 1556-os, latin nyelvű bázeli és az 1557-es német nyelvű bécsi kiadás:

Rerum moscoviticarum commentarii 1556.

Moscovia, der Haupstat 1557.

 

Vannak újabb keletű, 19-20. századi kiadások is:

Notes upon Russia 1963.

Rerum moscoviticarum commentarii 1964.

La Moscovie du XVI-e siècle, vue par ambassadeur occidental Herberstein 1965.

Beschreibung Moskaus 1966.

Reise zu den Moscowitern. 1525. 1966.

Moscowia 1975.

Herberstein, S. 1988.

 

3.3.6. A Moszkoviai úti jegyzetek finnugor vonatkozású részei[48]

Sigismund, Herberstein, Neyperg és Guettenhag bárójának moszkoviai úti jegyzetei (57−78.)

A jelenlegi Vaszilij Iovannovics ezt a titulust [és a cári nevet] tulajdonítja magának, valahogy így: Vaszilij nagyságos úr, [Isten kegyelméből] egész Oroszország cárja és ura és Vlagyimir, Moszkva, Novgorod, Pszkov, Szmolenszk, Tver, Jugria, Perm, Vjatka, Bulgar stb. nagyfejedelme, a novgorodi alsó földek és Csernyigov, Rjazany, Polock, Rzsevszk, Belszk, Rosztov, Jaroszlav, Beloozero, Udoria, Obdorszk, Konda stb. ura és nagyfejedelme. (74.)

 

Látogatás egy idegen házban (121−123.)

A mókusprémeket szintén különböző helyekről szállítják, a legtöbbet Szibériából, a legszebbeket pedig Csuvasföldről, Kazany közeléből, azon kívül Permből, Vjatkából, Usztyugból és Vologdából, ahonnan mindig tízesével összekötött nyalábokban szállítják. A két legszebbet minden nyalábban mutatósnak nevezik, a három valamivel gyengébbet szépnek, az alattuk lévő négyet elég szépnek, egyet, az utolsót pedig tejesszínűnek, ez a legolcsóbb. Mindegyik megvásárolható egy vagy két pénzért. [A legszebb és kiválogatott darabokat a kereskedők nagy haszonnal Németországba és más országokba szállítják.] (128.)

 

Most rátérek a moszkoviai nagyfejedelem „államainak (principátus) és birtokainak (domínium)” horográfiájára, kezdvén a fővárossal, Moszkvával. Onnan indulva le fogom írni a vele szomszédos, de csak nevezetesebb hercegségeket, mivel nem voltam képes pontosan megtudni minden terület nevét egy ilyen hatalmas vidéken. Ezért az olvasó elégedjen meg a nevezetesebb városok, folyók, hegyek és néhány település megnevezésével. (129−156.)

Nyizsnyij Novgorod fából épített nagy város erőddel, amelyet Vaszilij, a jelenlegi uralkodó kőből épített fel az Oka és a Volga összefolyásánál lévő dombra. […] Itt van a keresztény vallás (elterjedésének) keleti határa. Mert, bár Moszkovia uralkodója ezen a Novgorodon túl birtokolja a Szurának nevezett erődítményt, az itt élő cseremisz nevezetű nép, amelyik a Volga másik partján a Szuráig a vidék jelentős részét elfoglalja, nem a keresztény, hanem a mohamedán hitet vallja. Ezek a cseremiszek a Volgán túl, északra laknak; a tőlük való megkülönböztetésképpen a Novgorod környékén élőket felső vagy hegyi cseremiszeknek nevezik, nem a hegyek alapján, amelyek ott nincsenek, hanem inkább az általuk benépesített dombokról. […]

A Moksa folyótól keletre és délre óriási erdők terülnek el, amelyekben a mordvin nép él. Külön nyelvük van, és a moszkvai uralkodónak vannak alárendelve. Egyes hírek szerint bálványimádók, mások szerint mohamedánok. Szétszórt falvakban élnek, földet művelnek, vadállatok húsával és mézzel táplálkoznak, sok prémjük van. Nagyon bátor emberek, hisz gyakran még a tatárok rajtaütésszerű támadásait is visszaverik, majdnem mind gyalogharcosok, hosszú íjukkal tűnnek ki, és tapasztalt íjászok. (134.)

A Vótföld Novgorodtól északnyugatra, huszonhat mérföldnyire vagy [legfeljebb] harminc mérföldre található, közben Ivangorod vára bal kézre marad el tőle. […] Itt tűnik helyénvalónak beszélnem röviden a tengermellékről és folyóiról Svédország határáig. Amint fentebb már említettem, a Narva folyó választja el Livóniát a moszkovita birodalomtól. Ha onnan, Ivangorodtól elindulsz északra a tenger mentén, akkor eléred a Pljussza folyót, amelynek torkolatánál fekszik Jam erődje. Tizenkét mérföldre Ivangorodtól, és Jamtól négymérföldnyire találod Koporje várát és a vele azonos nevű folyót, utána hat mérföld a Néváig és Oresek váráig. Oresektől a Korela folyóig, amelyről a város is nevét kapta, hét mérföld a távolság. És végezetül innen húszmérföldnyi út után el lehet jutni a Polna folyóhoz, amely a moszkovita birodalmat elválasztja az oroszok által Kajani Földnek nevezett és a svéd királyok fennhatósága alá tartozó Finlandiától.

Az említetten kívül van egy másik Korela is, egy terület, amelynek külön [területe és] nyelve van; Novgorodtól északra helyezkedik el, majdnem hatvan vagy még többmérföldnyire. Noha több szomszédnéptől is adót szed, ugyanakkor maga is adózik a svéd királynak ugyanúgy, mint a moszkovitának, mivel hogy a novgorodi birtokokhoz tartozik. […]

Beloozero az erődítményével az azonos nevű tó mellett van. A „Beloozero” jelentése albus lacus, fehér tó. A város nem közvetlenül a tó mellett van, amint azt egyesek állították, de oly mértékben körülveszi a mocsár, hogy elérhetetlennek tűnik. […]

Maga a tó tizenkét mérföld hosszan nyúlik el, és ugyanolyan széles, elmondás szerint háromszázhatvan folyó torkollik belé, belőle egyedül csak a Sekszna ered, amely Jaroszlav városánál tizenöt mérfölddel feljebb és Mologa városánál néggyel lejjebb a Volgába ömlik. A hal, amely a Volgából ebbe a tóba úszik, kitűnő, és annál ízletesebb, minél tovább marad benne. A halászok olyan nagy tapasztalattal rendelkeznek a felismerésükben, hogy a tóból a Volgába visszatérő halról azt is meg tudják mondani, mennyi időt töltött a tóban. Az ezeken a helyeken élőknek saját nyelvük van, habár jelenleg már mind oroszul beszélnek. (151–153.)

Jaroszlav városa és erődje a Volga partján, az egyenes úton tizenkét mérföldre van Moszkvától. […] A vidék ura három herceg, két fivér leszármazottai, az oroszok jaroszlaviaknak nevezik őket, az első Vaszilij […]; a másik Szimeon Fjodorovics, akit Kurba nevű birtoka után Kurbszkijnak neveznek, öreg ember, igen legyengült a fiatal kora óta gyakorolt nagy önmegtartóztatás és szigorú élet miatt. […] A nagyfejedelem annak idején [fő]vajdaként sereggel a permi földön át Jugrába küldte, hogy a távoli népeket hódoltassa. A mély hó miatt az út jelentős részét gyalog tette meg, amikor pedig az elolvadt, az út hátralévő részén hajóval ment, és átkelt a Pecsora hegyen. (154.)

Az Usztyugi terület arról a városról és erődről kapta a nevét, amely a Szuhona folyó partján terül el. […] Saját nyelvük is van, bár inkább oroszul beszélnek. (155.)

 

Utazás Pecsorába, Jugrába és az Ob folyóhoz (156−161.)

Ha oda leereszkedik az ember, hat nap múlva eléri Pusztozjorszk városát és erődjét, amelynek közelében a Pecsora hat ágban ömlik az óceánba. Ennek a helynek a lakói egyszerű emberek, először 1518-ban Krisztus születése után vették fel a kereszténységet. […] A Pecsora és a Scsugor folyón túl, a Kamennij Pojasz hegyénél, ugyancsak a tengernél, a szomszédos szigeteken és Pusztozjorszk vára körül különböző és sokféle nép él, amelyeket egy közös névvel, a „szamojéddel” jelölnek, vagyis ezek az „önevők”. Ott nagyon sok madár és különféle vadállat van, mint például coboly, nyuszt, hód, hermelin, mókus és az óceánban a rozmár (amelyről fentebb már szóltunk), továbbá wess,[49] valamint jegesmedve, farkas, nyúl, dzsigetaj (equivoduani), bálna, a szjomga nevű hal [és még sok más]. Ezek a törzsek nem mennek Moszkvába, mivel hogy vadak, és kerülik az érintkezést meg az együttélést más emberekkel. A Scsugor torkolatától felfelé a folyón a Pojaszig, az Artawische folyóig, a Kamenyig és a Bolsoj Pojaszig három hét az út. A Kameny-hegy megmászása három napot igényel. Leereszkedve az Artawische folyóhoz, onnan a Sibut folyóhoz jutsz, ahonnan Ljapin várához, Ljapintól pedig a Szoszva folyóhoz. A Szoszva mentén élőket vogulicsinek nevezik. Elhagyva jobbról a Szoszvát, az Ob folyóig jut az ember, amely a Kitajszkoje-tóból ered. Ezen a folyón még gyors haladás mellett is alig jutottunk át egy nap alatt: annyira széles, hogy majdnem nyolcvan versztányira nyúlik. Mellette is a vogul meg a jugra nép él. Ha Ob erődjétől az Ob folyón felmegyünk az Irtis torkolatáig, amelybe a Szoszva belefolyik, az háromhónapnyi utazást igényel. Ezeken a helyeken két erődítmény található: Jerom és Tyumeny, melyeknek tulajdonosai, az elmondás szerint a (moszkvai) nagyfejedelemnek adót fizető jugor herceg urak. Ott sok-sok állat van és óriási mennyiségű prémet (vadásznak.) (156–157.)

A Zolotaja Baba, vagyis az Arany Öreganyó egy bálvány, amely az Ob torkolatánál, az Obdorai területen áll a másik parton. Az Ob két partján és a szomszédos folyók mellett mindenfelé sok erőd található, melyeknek urai az elmondás szerint mindnyájan a moszkvai uralkodó alárendeltjei. Azt beszélik, helyesebben mondva, azt mesélik, hogy ez az Arany Nagyanyó, ez az öregasszony formájú bálvány a fiát tartja a térdén, és ott látható még egy gyermek is, akiről azt mondják, az unokája. És mintha az öregasszony valamiféle szerszámokat hagyott volna ott, amelyek állandóan kürthöz hasonló hangot hallatnak. Ha ez így van, úgy gondolom, hogy ez a szerszámokra állandóan fújó erős széltől van. (160.)

A Pecsora folyó mellett, amelyről már említés történt az útikönyvben, található Papin, avagy Papinovgorod városa és erődje, az orosztól eltérő nyelven beszélő lakóit Papininek nevezik. A folyón túl, egészen a partjáig magas hegyek húzódnak […] ezeknek Pojasz Mira a neve. […] Vaszilij moszkvai fejedelem, Ioann fia,[50] a hegyen túli helyek tanulmányozása és a népek hódoltatása céljából Permen és a Pecsorán keresztül (bizalmi emberei közül) elküldött két vezetőt: a jaroszlaviak (hercegi) nemzetségéből származó Szimeon Fjodorovics Kurbszkijt [akit birtoka után neveztek így], és Pjotr Usatij herceget. Közülük Kurbszkij még élt moszkoviai tartózkodásom idején, és a tárgyra vonatkozó kérdéseimre azt válaszolta, hogy tizenhét napot vesztegetett el arra, hogy felmásszon a hegyre, mégsem tudta meghódítani a csúcsot, amely az ő anyanyelvén a Sztolp, vagyis az „oszlop” nevet viseli. Ezek a hegyek a Dvina és a Pecsora folyók torkolatáig terjednek. (161.)

 

Visszatérek a moszkoviai fejedelemségekre (161−164.)

A Kámán túli Vjatkai terület majdnem százötven mérföldre északkeletre van Moszkvától, igaz, Kosztromán és Galicson át rövidebb, ám nehezebb úton is el lehet oda jutni, mivel ezt az utat megnehezítik a Galics és Vjatka között elterülő mocsarak és erdők, ott mindenfelé a cseremiszek népe kószál és rabol. Ezen oknál fogva a hosszabb, de könnyebb és veszélytelenebb úton, Vologdán és Usztyugon keresztül mennek oda. […]

A nagy és kiterjedt Permi terület egyenesen északkeleti irányban kétszázötven, avagy egyesek állítása szerint háromszáz mérföldnyire van Moszkvától. Ott terül el az azonos nevű város a Visera partján, amely tíz mérfölddel lejjebb ömlik a Kámába. […] Ezen a területen nagyon ritkán fogyasztanak gabonát. Az évi adót az uralkodónak lovakban és prémben fizetik. Saját nyelvük és írásuk van, amelyet Sztyefan püspök alkotott meg, aki megerősítette a Krisztus hitében ingadozó lakosokat, mivel korábban gyengék voltak hitükben, és egy püspöknek lenyúzták a bőrét [aki szintén azt akarta tenni]. Ezt a Sztyefant később, Ioann fia, Dimitrij uralkodása idején az oroszok a szentek sorába emelték. Az erdőkben a lakosok közül mind a mai napig sokan bálványimádók, és az odalátogató szerzetesek és remeték fáradhatatlanul próbálják eltántorítani őket a tévelygéstől és hamis hittől. [Télen] rendszerint hótalpon vándorolnak, amint ezt nagyon sok helyen teszik Oroszországban. Ez valamiféle fából készült hosszú talp, amely majdnem hét tenyérnyi hosszú, a lábukra kapcsolva repülnek vele, nagyon gyorsan, hosszú utat tesznek meg vele. Igavonó állatként a kutyák szolgálnak, amelyekből e célra nagy testűeket tartanak, és segítségükkel a szánokon ugyanolyan könnyen szállítják a terhet, amint ezt az alábbiakban a rénszarva­sokról elmondjuk. Azt beszélik, ez a terület keleten határos a tatárok Tyumenynek nevezett területével.

Jugra területének helyzete a fentebb elmondottakból világos. Az oroszok hehezettel ejtik ki a nevet – juhra [és a népet jugricsoknak nevezik]. Ez az a Jugra, ahonnan valamikor a magyarok elindultak és elfoglalták Pannóniát [és Attila vezetésével Európa sok országát leigázták]. A moszkoviták nagyon hencegnek ezzel a névvel, mivel, úgymond, az ő alattvalóik valamikor feldúlták Európa nagy részét. Georgij, ragadványneve szerint Kicsi, születése szerint görög, első követjárásom idején meg akarván alapozni a tárgyalásokon uralkodója jogát a Litván Hercegség fejedelemségére, a lengyel királyságra stb., azt mondta, hogy a jugorok a moszkvai nagyfejedelem alattvalói voltak és Meotisz mocsaraiban laktak, azután áttelepedtek a Duna menti Pannóniába, amely ezért kapta a Vengrija[51] nevet, végezetül elfoglalták Moráviát, amely a folyóról kapta a nevét, és Polsát,[52] amely a polje (mező) jelentésű polle szóból kapta a nevét, Budát pedig Attila testvéréről nevezték el. Én csak elmondom, amit nekem mondtak. Azt mondják, a jugrák mind a mai napig közös nyelven beszélnek a magyarokkal; [hogy igaz-e, nem tudom, mivel gondos kutakodásom ellenére] nem találtam egyetlen embert sem [arról a vidékről], akivel szót válthatott volna a [magyarul tudó] szolgám. És prémben fizetnek adót [az uralkodónak]. Bár onnan gyöngyöt és drágaköveket szállítanak Moszkvába, de azokat nem az ő óceánjukban gyűjtik, hanem [más helyen, főként] az óceánnak a Dvina torkolatához közel eső partján. (162–163.)

A cseremisz nép a Nyizsnyij Novgorod alatti erdőkben él. Saját nyelvük van és Mohamed tanításait követik. Jelenleg a kazanyi cár fennhatósága alá tartoznak, bár többségük valamikor a moszkvai fejedelemnek fizetett adót, ezért mindnyájukat még mind a mai napig Moszkovia alattvalói közé sorolják. Sokukat azért telepített Moszkoviába az uralkodó, mert bűnös árulással gyanúsította őket, mi láttuk őket ott. Ám, amikor a litván határra küldték őket, végezetül is különböző irányban szétszéledtek. [Ez] a nép nagy területeket népesít be Vjatkától és Vologdától a Káma folyóig, de semmiféle lakást nem (használ). Mindnyájan, mind a férfiak, mind pedig a nők nagyon gyors futók, továbbá, igen gyakorlott íjászok, az íjukat soha nem engedik ki a kezükből, oly nagy örömöt találnak benne, hogy fiaiknak nem adnak enni, amíg azok nyíllal el nem találják a kijelölt célt. […]

A mordvin nép a Volga mellett él, Nyizsnyij Novgorod alatt, a déli parton. Mindenben hasonlatosak a cseremiszekhez, azzal az egy különbséggel, hogy náluk gyakoribbak a házak. (164.)

 

A tatárokról (164−184.)

A Kazanyi cárság, az azonos nevű város és erőd a Volga mellett van […] E föld cárja harmincezer fős hadsereget tud kiállítani, főként gyalogságot, közülük a cseremiszek és csuvasok nagyon ügyes íjászok. (170.)

A kazanyiak elpártolásáról értesülvén, [III.] Vaszilij, a moszkvai uralkodó [felháborodván és bosszút szomjazva] ágyúkkal felszerelt hatalmas sereget küldött ellenük. A kazanyiak úgy döntöttek, hogy túljárnak az ellenség eszén, mivel tudták, hogy szabályos csatában nem képesek megbirkózni vele. Az ellenség szeme láttára ütöttek tábort, miközben a sereg nagy része egy kelepcének alkalmas helyen volt elrejtve. Azután, mintha megrémültek volna, kirohantak a táborból és menekülni kezdtek. A moszkoviták, akik nem voltak túlságosan messze, látták a tatárok menekülését, és a hadrendet feledve gyorsan az ellenfél táborára vetették magukat. Miközben ők, biztonságban érezvén magukat, a tábor kifosztásával voltak elfoglalva, a tatárok a cseremisz íjászokkal előjöttek rejtekhelyükről, és olyan öldöklést rendeztek, hogy a moszkoviták kénytelenek voltak fegyvereiket és ágyúikat hátrahagyva menekülni. (171–172.)

A következő évben [III. Vaszilij] egyik [fő]tanácsadóját, Mihail Georgijevicset az előzőnél is nagyobb sereggel küldte a Kazanyi cárság meghódítására. […] Mihail, a sereg parancsnoka [Nyizsnyij Novgorodban] hajókat gyűjtött a fegyverek és az élelmiszer szállítására, a hajók száma oly nagy volt, a mégoly széles folyót is beborította a sok hajó. […] A sereggel Kazany alá sietett, július 7-én tábort vert, és húsz napig várta a lovasságot. […] Ugyanazon hónap 28. napján átkelt a Volga másik partjára, ahol az erőd állt, és a Kazanka folyó partján helyezkedett el seregeivel, húsz napon át várta az alkalmat, hogy az ostromot elkezdje. Miközben ő ott késlekedett, nem messze tőle tábort vert Kazany ura is, és cseremisz [gyalogosokat] küldvén ki, szüntelenül és sikertelenül zaklatta az oroszokat. […] Az oroszok fölöslegesen késlekedtek, elfogyasztották a magukkal hozott élelmet, és kezdtek éhséget szenvedni, mivel pótolni semmit sem lehetett, mert a cseremiszek az egész környéket elpusztították, és oly gondosan figyelték az ellenség mozgását, hogy az uralkodó semmit sem tudhatott meg a seregei szenvedését okozó szükségről [sőt, ők maguk sem tudtak semmiféle hírt küldeni az uralkodónak]. Ennek következtében az uralkodó megbízott két embert, az egyiket, Ioann Paleckij herceget, hogy Novgorodban hajókat rakjon meg élelemmel, menjen le a folyón a sereghez, és miután az élelmet otthagyta, és tudomást szerzett a dolgok valóságos állásáról, gyorsan térjen vissza hozzá, a másikat ugyanazzal a céllal szárazföldön indította el ötszáz lovassal, de őt és a seregét szétverték a cseremiszek [akikbe beleütköztek], csak kilencüknek sikerült a kavarodásból kikeveredve elmenekülni. […] Amikor az éhségtől teljesen elkínzottan ilyetén gondolatoknak adták át magukat, váratlanul megjelent az a kilenc ember, aki, mint említettem, az ötszáz fős csapat veresége után megmenekült, és közölte, hogy jönnie kell Ioann Paleckijnek az élelemmel. [Bár ő igyekezett, de] a körülmények szerencsétlen alakulása folytán hajói nagy részét elveszítette, és csak kevéssel ért el a táborig. Amikor ő a hosszú munka után egyik éjszaka a Volga partjához hajózott, hogy megpihenjen, gyorsan odarohantak a cseremiszek, és hangosan kiabálva tudakolták, ki hajózik ott. Paleckij szolgái, gondolván, hogy ezek a hajókon szolgáló rabok, elárasztották őket szidalmakkal, és megfenyegették, hogy a következő napon megkorbácsolják őket, ha elviselhetetlen ordítozásukkal megzavarják uruk békéjét és álmát. Erre a cseremiszek ezt válaszolták: „Holnap másféle beszélgetésünk lészen, mert mi mindnyájukat megkötözve Kazanyba visszük.” És íme, korán reggel, amikor még nem kelt fel a nap, és az egész partot sűrű köd borította, a cseremiszek váratlanul a hajókra támadtak, és olyan rémületet keltettek az oroszok között, hogy Paleckij, a flotta parancsnoka az ellenség kezén hagyva kilencven nagy hajót, melyek közül mindegyiken vagy harminc ember volt, hajójával elment a parttól, a Volga közepén haladt, és a köd takarásában szinte nesztelenül eljutott a sereghez. Azután több hajó kíséretében visszatért, és ismételten ugyanaz a sors érte, másodszor is a cseremiszek csapdájába került. Miután elveszítette a vele jött hajókat, ő maga is alig menekült meg néhány emberrel. Miközben az oroszokat az éhség és az ellenség ily módon kínozta, a Vaszilij által küldött lovasság, miután átkelt a Szvijaga folyón, amely dél felől a Volgába ömlik, és nyolcmérföldnyire van Kazanytól, a sereg felé tartott, de kétszer is tatárok [és cseremiszek] fogadták. Az ütközet után, amelyben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, a tatárok visszavonultak, és a lovasság egyesült a sereggel. (176–178.)

 

[A vadállatokról] (193−200.)

Livónia területe a tenger partján húzódik végig. Fővárosa Riga, amelyben a Teuton Rend magisztere a vezető. […] A terület uralkodói a rend testvérei, akik közül a legfőbbeket komandoroknak (commendatores) nevezik, a főurak, valamint a (városi) polgárok majdnem mind németek. Az egyszerű nép három nyelven beszél és ennek megfelelően három rendre vagy törzsre (tribus) oszlik. (197.)

Koreláról fentebb elmondatott, hogy az a svéd király meg a moszkoviai uralkodó adózója, mivel ennek is, annak is a birtokai között fekszik, amiért is mindegyikük azzal henceg, hogy az az övé (az ő tulajdona); határai egészen a Jeges-tengerig terjednek. Mivel pedig a Jeges-tengerről az írók sok mindent (híreket) közölnek, nem tartottam fölöslegesnek csatolni az ezen a tengeren folytatott hajózás rövid leírását. (200)

 

Hajózás a Jeges-tengeren (200−204.)

Abban az időben, amikor én felséges királyom követének szolgálatát teljesítettem a moszkvai nagyfejedelemnél, találkozhattam Grigorij Isztomával, eme uralkodó tolmácsával, egy rátermett emberrel […] Az 1496-os évben Krisztus születése ünnepén uralkodója elküldte Dánia királyához […] Ez az Isztoma elmondta nekünk röviden egész utazásának rendjét. […] Miután jobbról elhagyták a nagy tengert, amely a közeli hegyekkel együtt a Pecsora folyóról kapta a nevét,[53] eljutottak Finlappia népeihez, bár azok szétszórtan, alacsony kunyhókban élnek a tenger partján és szinte állatok módjára, azonban sokkal szelídebbek, mint a vad loparik. Moszkovia adófizetőiként beszélt róluk. Azután, elhagyván a loparik földjét, nyolcvanmérföldnyi hajózás után elérték Norbottent (Nortpotten), a svéd király birtokát, az oroszok Kajani Földnek nevezik, népét kajaniaknak. […] Azután Dikiloppi, vagyis a vad loparik országába hajóztak, a Dront nevű helyre, amely kétszáz mérföldnyire van a Dvinától. Azok elbeszélése szerint, Moszkovia uralkodója egészen ezekig a helyekig szedi az adót. Otthagyták a csónakjaikat, és az út hátralévő részét szárazföldön tették meg, szánokon. Azonkívül azt is mesélte, hogy ott csordaszámra tartják a szarvasokat, mint nálunk az ökröket, norvég nyelven réneknek nevezik őket, valamivel nagyobbak a mi szarvasainknál. A loparik igavonókként használják őket a következő módon. Halászcsónakokhoz hasonló szánokba fogják az embert [hogy a gyorsan futó szarvasok miatt ki ne essen a szánból], a lábánál fogva hozzá kötik. A gyeplőt, amellyel a futó szarvasokat irányítja, a bal kezében tartja, a jobb kezében pedig egy bot van, hogy megtartsa a szánt, ha az túlságosan valamelyik oldalára billen. Isztoma szavai szerint, ezzel az utazási módszerrel ő egy nap alatt húsz mérföldet tett meg, végül elengedte a szarvast, amely visszatért gazdájához a megszokott szálláshelyre. […] Azt is mondták, hogy azokon a helyeken, ahol a vad loparik élnek, a nyári napforduló idején negyven napig nem megy le a nap, de éjszaka három órán át a napkorongot valami homály burkolja úgy, hogy a sugarait nem látni, ám ad annyi fényt, hogy a homálytól nem zavartatva végezheti a munkáját mindenki. A moszkoviták azzal hencegnek, hogy adót szednek ezektől a vad lopariktól. [Bár ez kevéssé valószínű, de nincs min csodálkozni, mivel a lopariknak nincs más szomszédjuk, aki adót szed(het)ne tőlük.] Az adót prémben és halban fizetik, mert nincs egyebük. Az évi adó megfizetése után pedig azzal hencegnek, hogy ezen túl senkinek sem tartoznak semmivel, és a maguk törvényei szerint élnek. Bár a loparik sem a kenyeret nem ismerik, sem a sót, sem pedig a többi serkentő fűszert nem használják [ételeikben], csak halat és húst esznek, azonban az elmondás szerint nagyon hajlamosak a bujaságra. Továbbá, mindnyájan kiváló íjászok, úgyhogy, ha a vadászat során nemes vad kerül eléjük, [akkor annak] a pofájába nyilaznak, hogy ép, sértetlen bőrt nyerjenek. Amikor vadászatra indulnak, kereskedőket és más idegeneket hagynak otthon a feleségükkel. Ha a vadászatról visszatérvén vidám hangulatban találják feleségüket [a vendéggel történt érintkezés miatt, és a megszokottnál vidámabban], akkor az idegent valamilyen ajándékkal jutalmazzák, ha nem így történik, az idegent megszégyenítve elkergetik. Az idegenekkel történő érintkezés folytán, akik is a nyereség miatt jönnek hozzájuk, már kezdenek leszokni velük született vadságukról [egyre békésebbekké válnak]. Szívesen fogadják a kereskedőket, akik vastag posztóból készült ruhát hoznak nekik, valamint baltát, tűt, kanalat, kést, kupát, lisztet, edényt és más ezekhez hasonló dolgokat, úgyhogy már főtt ételt esznek és emberibb szokásokat vettek fel. Maguk által, különböző állatok bőréből készített ruhát hordanak, és időnként ilyen formában jelennek meg Moszkoviában, egyébként, igen kevesen rénszarvas bundájából készített lábbelit és sapkát hordanak. Arany- és ezüstpénzt egyáltalán nem használnak [megelégszenek csupán a tárgyak cseréjével. Mivel] nem értenek más nyelveken [az idegenek számára szinte némáknak tűnnek]. Kunyhóikat fakéreggel fedik be, egyáltalán nincs meghatározott lakásuk, ha egyik helyen kiirtották az állatokat és halakat, máshová telepszenek. (200–203.)


[1] Herberstein életére további adatok találhatók önéletrajzában és a Friedrich Adelung által írt életrajzában: Herberstein, S. 1805: 111−276.; Adelung, Fr. 1818.

[2] Kerek zárójelek között az általunk használt orosz szövegközlés (Herberstein, S. 1988.) oldalszámaira utalunk.

[3] Herberstein, S. 1988: 149. (Az 1557-es antwerpeni kiadás térképe.)

[4] Miechów, M. 1517.

[5] Gamel, I. H. 1865.

[6] Herberstein, S. 1988: 355–378.

[7] Zsirai Miklós 1937: 479.

[8] Hajdú Péter – Domokos Péter 1978: 11.

[9] A horográfia a görög choros 'ország' és grapho 'ír' szavak összetétele. Magyar jelentése kb. 'országleírás'. Az útleírástól annyiban különbözik, hogy az úti élmények mellőzésével csak az adatokra koncentrál.

[10] Lásd a Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású részeit tartalmazó fejezetben (5.2.5.)

[11] Устюжский летописный свод 1950: 95. [В лето 6994.]

[12] Устюжский летописный свод 1950: 97–98. [В лето 6997.]

[13] Устюжские и вологодские летописи XVI-XVIII вв. 1982: 50, 97.

[14] Lásd A Kazanyi história finnugor vonatkozású részeiről című fejezetben (5.5.5.)

[15] Lásd a 3.3.6. fejezetben A tatárokról (164−184.) című részt.

[16] A megfelelő szövegrészletek:

1. „És végezetül innen húszmérföldnyi út után el lehet jutni a Polna folyóhoz, amely a moszkovita birodalmat elválasztja az oroszok által Kajani Földnek nevezett és a svéd királyok fennhatósága alá tartozó Finlandiától.” (152.)

2. „Azután, elhagyván a loparik földjét, nyolcvanmérföldnyi hajózás után elérték Norbottent (Nortpotten), a svéd király birtokát, az oroszok Kajani földnek nevezik, népét kajaniaknak.” (201.)

[17] Lásd a 3.3.6. fejezetben a Most rátérek […] szavakkal kezdődő, hosszú és nehézkes című részben.

[18] Kirkinen, H. 1991: 44.

[19] A kompiláció korábbi művek összeszerkesztését jelenti.

[20] Herberstein, S. 1988: 288–289: 59. j. Ермолинская летопись 2004; Московский летописный свод конца XV века 2004.

[21] Herberstein, S. 1988: 156.

[22] 1987-ben publikálták az ún. Permi útleírást, amely egy 16. század elejéről származó kéziratban maradt fönn, így már két leírása ismert ebből az időszakból a szibériai átjárónak. A két horográfia más-más útvonalat ír le, így kiegészítik egymást. A Jugriai útleírás olyan kereskedők segédkönyve lehetett, akik útjukon ki akarták kerülni a permi püspökség központját és ezáltal a moszkvai hatalom embereit, míg a Permi útleírást valamelyik permi főpap környezetében állították össze (Herberstein, S. 1988: 332–333: 523. j.).

[23] Lásd például az 5.2.5. fejezetben, a 882. évnél.

[24] Leontyjev, A. E. 1999: 55−66.

[25] Herberstein, S. 1988: 334: 542. j. Az ott hivatkozott forrás: Isačenko, A. V. 1957: 498. A DEWOS a hanti szót wes alakban közli: Steinitz, W. 1991: 1631−1632.

[26] Lásd az 5.4.4. fejezetet.

[27] Устюжский летописный свод 1950: 83. [В лето 6963.]

[28] Bīrūnī csak a szánokról tesz említést. Lásd a 4.4.2., 4.4.3. és 4.7.3. fejezetet.

[29] A szövegben úgy szerepel mint „Georgij, ragadványneve szerint Kicsi”. A Jurij a Georgij orosz változata. Becenevét azért kapta, mert nagybátyját is Georgij Trahanyiotnak hívták.

[30] Zsirai Miklós 1928-30/1931: 252–295., 399–452., 31–53.

[31] Vásáry István 2008: 83–87.

[32] Hegedűs József 2003: 89−91.

[33] Miechów, M. 1517.

[34] Király Péter 2004.

[35] Flor, B. N. 1965: 52−64.

[36] Király Péter fordítása, 2004: 85.

[37] Miechów, M. 1517.

[38] „A Tanaisz […] körülbelül nyolc mérföldre Tulától keletre ered […] s nem a Riphei-hegyekben, ahogy egyesek írják […]” (137.) „[…]a két Sarmatiáról szóló könyv összeállítója hibázik ezen a helyen […]” (165.)

[39] Király Péter 2004: 187., a szerző hivatkozásait lásd a mű 193. lábjegyzetében.

[40] Herberstein, S. 1988: 42.

[41] Lásd feljebb a 3.3.4.5. fejezetet.

[42] Herberstein, S. 1988: 349: 761. j.

[43] Lásd A Germania finnugor vonatkozású részei című fejezetben (2.3.4.).

[44] A két nép hasonló életmódjából még mindig nem feltétlenül következik, hogy az észt népnév ekkor már finnugor közösségekre vonatkozott.

[45] Jelentése valószínűleg: síelő finnek. Lásd: Hajdú Péter – Domokos Péter 1978: 338–339.

[46] Lásd A Getica finnugor vonatkozású részei című fejezetben (2.4.4.)

[47] A baltikumi, ingermanlandi, karjalai és lappföldi részletek elemzésében nagy segítséget nyújtott Bereczki András. Köszönet érte.

[48] A részletek a Herberstein, S. 1988. címen idézett kötetből valók. Az orosz közlés az 1556-os bázeli latin nyelvű kiadáson alapul. A Bécsben, 1557-ben megjelent német fordítás az 1549-es latin nyelvű kiadás alapján készült, amelyen Herberstein itt-ott változtatásokat hajtott végre. Ez tehát a mű újraszerkesztett változatának tekinthető. Az 1557-es bécsi kiadás többletét az orosz szerkesztők szögletes zárójelben szerepeltetik. A kerek zárójelek között egyrészt a Herberstein által használt eredeti terminológiák olvashatók, másrészt a fordítók értelmezésjavító kiegészítései. Ezeket a jelöléseket a magyar fordításban is átvettük. Az idézeteket magyarra fordította Katona Erzsébet.

[49] Mamut, lásd feljebb, a 3.3.4.7. fejezetet.

[50] III. Vaszilij, III. Iván fia

[51] Magyarország

[52] Lengyelországot

[53] A Fehér-tengert más források nem nevezik „Pecsora-tenger”-nek.