ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Alapnyelvi esetrendszer, a magyar névszóragozás alapnyelvi eredetű elemei

nyomtatható változat

Forrás: BG: 49–51, 80–84. 

A finnugor névszóragok eredetére vonatkozó elméletek

  • Paavo Ravila szerint a névmások váltak esetragokká, az ilyen fejlődés a személyragoknál teljesen nyilvánvaló. A két szótagos fogalomszavak alakjuknál fogva nem válhattak ragokká. A szóvégek sem morfologizálódhattak, mert az alapnyelvi szavak magánhangzóval végződnek, a ragok viszont mássalhangzóval kezdődnek, illetve gyakran csak egy mássalhangzóból állnak. Ravila Charles Bally elméletéből indult ki, amely szerint virtuális és aktuális nyelvi jeleket lehet megkülönböztetni. A virtuális nyelvi jelek valósághoz való viszonyának meghatározására, vagyis aktualizálására a névmások voltak a legalkalmasabbak, s agglutinálódásukból lettek az esetragok (kV, mV, tV, sV, nV névmástövek).

 

  • Balázs János bonyolultabb folyamatot feltételezett. Kiinduló megfigyelése, hogy az indoeurópai nyelvekben szoros kapcsolat van a kérdő és mutató névmások végződései között:

latin quis? ’ki?’, quid? ’mi?’ ~ is ’ő, az’, id ’az’

német wer? ’ki?’, was? ’mi?’ ~ er ’ő’, dieser ’ez’, es ’az’

orosz kto? ’ki?’, sto? ’mi?’ ~ eto ’ez’

Ennek oka, hogy a kérdő és mutató névmások a magyar ki ez?, mi ez? típusú kérdő mondatoknak megfelelő szerkezetekben azonos névmási eredetű végződéseket kaptak, amelyeknek determináló szerepük volt.

A kérdő és mutató névmások végződésegyezésére finnugor példáink is vannak: cser. kuδo? ’melyik?’ ~ tuδo ’az’, tiδe ’ez’.

Hogyan lettek ebből esetragok? Az uráli alapnyelvben létezett egy *ku, *ke kérdő névmási tő és egy *to, *te mutató névmási tő. A kérdő mondatokban a kérdő és mutató névmások kiegészültek a *to, *te mutató névmással, értelmezős szerkezetek jöttek létre, amelyek később szóvá forrtak össze. Később ezek a névmási eredetű determináló elemek a fogalomszavak végére is átkerültek, esetrag lett belőlük. Esetrag funkciójuk a szerint alakult ki, hogy a mondatban az állítmány vagy az alany vonzáskörébe került a szó. Az állítmány közelében ezek a determináló elemek ragfunkciót kaptak. Tehát a ragok nem agglutináció, hanem adaptáció révén fejlődtek ki.

  • Újabban indoeurópai nyelvészek a névutókból vezetik le az esetragokat. Az elméletet megpróbálták a finnugor nyelvekre is alkalmazni, de csak négy névutó rekonstruálható az alapnyelvre. Ez kevés.
  • Mikko Korhonen és Rédei Károly szerint egyes névszóragok helynévképzőkből magyarázhatók.
  1. Latívuszi *-j: ←*-jA, határozószók képzője, lásd: fi. nyj. kaikkijalla ’mindenütt’, kaukajalla ’messze’, é. edaja ’előre’, tagaja ’hátra’.
  2. Latívuszi *-k: ←*-kA melléknévképző, lásd: fi. täkäläinen ’idevaló, inneni’, muukalainen ’idegen, más országbeli’.
  3. A finn-volgai *-s latívusz és az ugor *-l ablatívusz is helynévképzőkből magyarázható.
  4. Az uráli *-tA ablatívusz és *-nA lokatívusz mutató névmási tövekből eredhetnek (*to, *tä, *te ~ *no, *nä, *ne).
  5. A *k, *j, *ń voltak a legrégibb esetek, általános helyjelölő funkciójuk lehetett, majd a lokatívusz és az ablatívusz kialakulása után lettek latívuszokká. 

 

A rekonstruálható esetragok

A finnugor alapnyelvre rekonstruálható ragok mellett tárgyalunk néhány ugor kori, illetve finn-volgai korú esetragot, gyakori mai magyar, finn, mordvin és cseremisz előfordulásaik miatt.

 

Az ablatívusz finnugor kori *-tA ragja az ugor nyelvi együttélés korában lokatívusszá vált, lásd m. lok. -t(t). Az uráli *-tA ablatívusz helyett az ugor korban kialakult az *-l ablatívusz, amely valószínűleg egy finnugor helynévképzőre (lásd Karjala) megy vissza.

Az alapnyelv irányhármasságot tudott kifejezni: hol?, honnan?, hová? 

 

A névszóragok magyar folytatásai

1. nominatívusz: ø

A mai magyarban is jelöletlen.

2. akkuzatívusz 1.: *-m

Az *-m a határozott tárgyat jelölte az alapnyelvben, a határozatlan tárgy jelöletlen maradt. A jelöletlen határozatlan tárgy már csak archaikus alakokban és nyelvjárásokban él. (Lásd: "tegnap voltam zab aratni" − csángó népdal.)

Az *-m eltűnt a magyarból, s helyébe a névmásokon ugyanolyan funkcióban használatos *-t lépett. A *-t akkuzatívuszragot régebben származtatták a *-t lokatívuszból is (Horger, Melich, Mészöly). Mások szerint személyes névmási eredetű determináló elemből fejlődött, konkrétan Beke például azt mondta, hogy Sg2 birtokos személyjelből. Hajdú Péter -t kezdetű mutató névmásból magyarázza, mordvin és osztják párhuzamokkal.

3. akkuzatívusz 2.: *-t

Bereczki Gábor kiegészítve Hajdú Péter fent említett elméletét, finn példát is hoz a deiktikus (rámutató) -t jelenlétére, és azt mondja, ha ez ennyi finnugor nyelvből kimutatható, akkor már az alapnyelvre is feltehető a *-t akkuzatívusz.

4. genitívusz: *-n

Nincs magyar folytatása.

5. lokatívusz: *-nA

  • A magyarban ez a rag eredetileg is lokatívuszt (hol?) jelölt: falun, városon.
  • Ma szuperesszívuszi használata a leggyakoribb (hol?, de valamin rajta): asztalon, széken.

Egyéb funkciói:

  • időhatározói: télen, nyáron, kedden;
  • módhatározói: ügyesen, lassan;
  • állapothatározói: ébren;
  • számállapot-határozói: ketten;
  • megkettőzve ablatívuszként (honnan?): innen, onnan, honnan, amonnan.

6. ablatívusz: *-tA

Ezen rag folytatásai a finn-permi és szamojéd nyelvekben ablatívuszragként (honnan?) ismeretesek, az ugor nyelvekben azonban lokatívuszi funkciót (hol?) töltenek be. (Régebben az uráli alapnyelvre is rekonstruáltak *-tA lokatívuszt. A török nyelvekben is találunk arra példát, hogy a lokatívuszt és az ablatívuszt ugyanaz a rag jelölte.)

A *-tA magyar folytatása a -t már nem teljes értékű helyrag:

  • Megvan a határozószókban, névutókban: itt, ott, hanyatt, mögött, alatt. (A gemináció másodlagos.)
  • Egyes városnevekben azonban ma is használatos: Pécsett, Győrött, Kolozsvárt (régebben Sopront, Eperjest stb. alakok is léteztek).
  • Ismert még állapot- és módhatározói funkcióban: örömest, bízvást.
  • A -t lokatívuszrag megmaradt a palóc és székely -nitt/-nott/-nött családi helyragban is: bírónott ~ bírónál. Megfelel a vogul−osztják -net/-nat/-nät komitatívuszragnak, bennük az ugor alapnyelvre visszavezethető *na ’ez’ jelentésű mutató névmás őrződött meg az ugor korban lokatívusszá vált -t raggal együtt.

7. ablatívusz: *-l

Ugor kori örökség lehet. A vogulban jelenleg insztrumentáliszrag és a -nel ablatívuszrag második eleme. Határozószókban önállóan is használatos ablatívuszi értelemben. Az osztjákban csak határozószókban van nyoma.

  • A magyarban önállóan már nem esetrag, csak elhomályosult jelentéssel él egyes kifejezésekben, például: arcul üt.
  • Határozószókban, névutókban azonban él: alól, felől, elől, mögül.
  • Nyelvemlékekből kimutatható önálló használata: Beszprimől, Pécsül, Egről.
  • Ritkábban időhatározót: végül,
  • és módhatározót is jelölhet: magyarul.
  • Névutókból alakult helyhatározóragok második elemeként nagyon fontos szerepet tölt be a magyar névszóragozásban: -ból/-ből, -ról/-ről, -tól/-től, -nál/-nél.
  • A nyelvjárási családi helyrag ablatívuszi alakja: -nól/-nől (bírónól~bírótól).
  • Az -l ablatívusz néha lokatívuszi funkciót is kaphat: hol, elöl, hátul.

8. latívusz-prolatívusz 1.: *-k

A magyarban csak egyes határozószókban maradt nyoma, de nagyon bonyolult hangváltozási folyamatok után: *-k→-γ (szóvégen, az ősmagyar korban), →w→-u, -ü utótagú diftongus (vokalizálódás), →monoftongizálódás (hosszú magánhangzó lesz). Példák: elő, együvé, nyj. belő ’belé’, nyj. felő ’felé’, nyj. mellő ’mellé’, nyj. összü ’össze’. Szabálytalanul megőrződött *-k latívusz lehet az -ig és -nak/-nek ragok végén is.

9. latívusz-prolatívusz 2.: *-j

  • Az -á/-é latívuszragot (hová?: alá, fölé, mögé) az uráli *-k latívuszragra is vissza lehet vezetni, de a *-k-ból a magyarban labiális magánhangzónak kellett volna lennie, ezért valószínűbb, hogy a *-j latívuszragból származik (a hangváltozás lépései ugyanazok, mint a *-k esetében). Az -á/-é *-j latívuszragból való származtatásáról először Toivonen írt, de ezen a véleményen volt Bárczi Géza és Rédei Károly is.
  • Az -á/-é mellett -i alakban az infinitívuszban és a családi helyhatározó latívuszi alakjában él tovább (bíróni ~ bíróékhoz).
  • Az -á/-é már önállóan nem esetrag, de határozószókban, névutókban megvan: alá, fölé, mögé. Gyakran meg is rövidült: oda, haza, messze.
  • Az -á/-é rövidülve megtalálható a -ba/-be, -ra/-re ragpár végén is.
  • Nyelvjárásokban megvan a hosszabb alak: bémegy, illetve névutóban: reá.
  • Helynevekben is sokáig fennmaradt: Pesté, Egré, Szegedé.
  • Ebből a ragból származik a hiátustöltő v-t kapott -vá/-vé eredményhatározó-rag is: feketévé, fiává.

10. latívusz-datívusz *-ń

Nincs magyar folytatása.

 

A névszóragok cseremisz folytatásai

1. nominatívusz: ø

A mai cseremiszben is jelöletlen.

2. akkuzatívusz 1.: *-m

A mai cseremiszben is ugyanaz.

3. akkuzatívusz 2.: *-t

Nincs folytatása a mai cseremiszben.

4. genitívusz: *-n

A mai cseremiszben is ugyanaz.

5. lokatívusz: *-nA

Önállóan csak határozószókban: ülnö ’lenn’, ožno ’régen’.

6. ablatívusz: *-tA

Az ablatívusz második eleme (-l) ebből lett. A -lec/-lel ablatívuszrag ugyanaz, mint a finn -lta/-ltä ablatívusz, a cseremisz -c és -č t-re megy vissza.

7. latívusz-prolatívusz 1.: *-k

Határozószókban, névutókban önállóan is megtalálható: ülkö ’alá’, pelke ’felé’, egyébként a -š(ke)/-š(ko)/-š(kö) illatívusz alkotóeleme.

8. latívusz-prolatívusz 2.: *-j

Egyes megkövesedett határozói alakokban erre visszavezethető -a/-e latívuszrag található: wes were ’más helyre’.

9. latívusz-datívusz: *-ń.

A mai cseremisz datívuszrag egyik eleme (-lan). A cseremisz datívusz megegyezik a balti finn kori *-len allatívusszal.

10. latívusz: *-s

A finn-volgai alapnyelvi fázisra rekonstruálják, megvan mindhárom cseremisz helyjelölő esetben: latívusz: -š, -eš, illatívusz: -š(ke)/-š(ko)/-š(kö), inesszívusz: -šte/-što/-štö.

 

A cseremisz esetrendszer

  1. nominatívusz: ø
  2. akkuzatívusz: -m
  3. genitívusz: -n
  4. datívusz: -lan (-nak/-nek, -ig, -kor, -ért)
  5. latívusz: -š, -eš (-ra/-re, -ba/-be, -ban/-ben)
  6. illatívusz: -š(ke)/-š(ko)/-š(kö) (-ba/-be)
  7. inesszívusz: -šte/-što/-štö (-ban/-ben)
  8. ablatívusz: -lel (-tól/-től)
  9. approximatívusz: -škçla
  10. komparatívusz: -la
  11. komitatívusz: -ke, -γe (-val/-vel)
  12. karitívusz: -te, -δe 

 

A névszóragok finn folytatásai

1. nominatívusz: ø

A mai finnben is jelöletlen.

2. akkuzatívusz: *-m

Az -m a közfinn korszakban más szóvégi -m-ekkel együtt -n-né vált. A mai finn akkuzatívusz ragja -n. Van jelöletlen tárgy is, miként az alapnyelvben is.

3. genitívusz: *-n

A mai finnben is ugyanaz.

4. lokatívusz: *-nA

  • Helyhatározói funkcióban megkövesedett alakokban: kotona ’otthon’, ulkona ’kinn’ (határozószók).
  • Az esszívusz ragja. Időhatározóként: talvena ’télen’, tänä päivänä ’ma’; mód- és állapothatározóként: vanhana ’öregen’, opettajana ’tanítóként’.
  • Az adesszívusz eredeti alakja: *-lna/-lnä, ebben is az egyik elem az alapnyelvi *-nA lokatívusz.

5. ablatívusz: *-tA

  • Ebből lett a partitívusz (-a/-ä, -ta/-tä).
  • Az ablatívuszban is benne van (-lta/-ltä).

6. ablatívusz *-l

Az *-l ablatívusz ugor kori fejlemény, de valószínűleg visszavezethető egy korábbi -l helyjelölő elemre (Karjala). Ez benne van a finn allatívuszban (-lle), ablatívuszban (-lta/-ltä) és adesszívuszban (-lla/-llä).

7. latívusz-prolatívusz 1.: *-k

  • Határozószókban, névutókban kimutatható a mai finn nyelvből. A -k a szóvégen lekopott, de a véghehezet őrzi: tänne’ (<*tännek) ’ide’, sinne’ (<*sinnek) ’oda’.
  • A transzlatívusz (-ksi) egyik eleme.

8. latívusz-prolatívusz 2.: *-j

Egyes határozószók -i végződése erre megy vissza: läpi ’át’, halki ’szét’.

9. latívusz-datívusz: *-ń

  • Az illatívusz (eredeti alakja: *-sen) egyik eleme.
  • Az allatívuszban is megvan (eredeti alakja: *-lne).

10. latívusz: *-s

A finn-volgai alapnyelvi fázisban alakult ki, minden belső helyjelölő esetben benne van. A finn belső helyjelölő esetek finn-volgai eredetűek, párhuzamaik megvannak a volgai nyelvekben.

  • Illatívusz *-sen (-An, -hAn, -seen, -siin): md.E. tožon ’oda’, cser. tçšan ’ide’.
  • Inesszívusz *-sna/-snä (-ssa/-ssä): ebből lett a cseremisz -šte/-što/-štö is, a régi alak például a md.E. onsne ’álomban’ szóban is felbukkan.
  • Elatívusz *-sta/-stä: a cseremisz kérdő és mutató névmásokhoz járuló -šec rag − tçšec ’innen’ ennek a folytatása, a mordvinban is van (E.) -ste/-sto elatívusz.

 

A finn esetrendszer

  1. nominatívusz: ø
  2. akkuzatívusz: -n, ø
  3. genitívusz: -n
  4. esszívusz: -na/-nä (-ként, mint)
  5. partitívusz: -a/-ä; -ta/-tä
  6. transzlatívusz: -ksi (vá-/-vé)
  7. inesszívusz: -ssa/-ssä (-ban/-ben)
  8. elatívusz: -sta/-stä (-ból/-ből)
  9. illatívusz: -An, -hAn, -seen, -siin (-ba/-be)
  10. adesszívusz: -lla/-llä (-n, -nál/-nél, -val/-vel)
  11. ablatívusz: -lta/-ltä (-ról/-ről, -tól/-től)
  12. allatívusz: -lle (-ra/-re, -hoz/-hez/-höz, -nak/-nek)
  13. komitatívusz: -ne- (-stul/-stül)
  14. insztruktívusz: -n (-val/-vel)