ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből

nyomtatható változat

Bevezetés

Jelen tudománytörténeti összefoglalás alapjául „A finnugor régészet témaköreit érintő magyarországi publikációk jegyzéke” szolgál, melyet 2008 februárja óta gyűjtök.[1] A jegyzékbe a témába illő, Magyarországon megjelent tudományos igényű könyveket, tanulmányokat és könyvismertetéseket vettem fel. Így tehát nem tartalmazza a dilettáns írásokat, újságcikkeket sem. A jegyzék természetesen folyamatosan bővül, de már nem lehet számítani olyan művek előkerülésére, amelyek nagymértékben befolyásolhatnák a magyarországi finnugor régészetről kialakult képemet, így a gyűjtés jelenlegi állása alapján is elvégezhető a tudományszak kiértékelése.

Ez idáig három tudománytörténeti összefoglalás jelent meg Magyarországon.[2] Az én tudománytörténeti összefoglalásom több dologban is eltér a fentiektől. Egyrészt „provinciálisabb”, mivel csak a Magyarországon megjelent művekre terjed ki. A magyarországi finnugor régészetet vizsgálva természetesen elkerülhetetlen a külföldi munkák tárgyalása, és az összehasonlítás is. Ebből látható, hogy összefoglalásom összehasonlító és összegző jellegű. Másrészt munkám nyitottabb szemléletű, mint a korábbi összefoglalások. Ennek megfelelően részletesebben kívánom tárgyalni például az újszerű őstörténeti elméletet és hatását a magyarországi kutatásra. Mivel erre még nem igazán történet kísérlet itthon, így ezt a hiányt igyekeztem pótolni, objektív tárgyalással és kritikával.

Dolgozatomban a magyarországi finnugor régészet történetét három korszakba osztva tárgyalom. Mivel a jegyzékben szereplő több mint 200 mű ismertetése és elemzése igencsak hosszadalmas és fölösleges lenne, ezért az egyes periódusokból kiválasztottam azokat a munkákat, amelyek a legjobban jellemzik mind a saját korszakukat, mind az adott tematikus csoportba tartozó többi művet is. Szerettem volna vizsgálat alá vonni az egyes korszakokban uralkodó politikai ideológiát, amely hatással volt a finnugor népek őstörténetének kutatására is, erre azonban időhiány miatt nem volt lehetőségem. A kérdést már érintőlegesen tárgyalta Makkay János, ám megfelelő bizonyítékokkal nem tudott előállni.[3] E téma különösen fontos a második világháború utáni szovjet kutatás szempontjából, hiszen a diktatúrák mindig is hatással voltak az őstörténeti kutatásokra.[4]

Itt szeretném megköszönni témavezetőm, Klima László segítségét, akinek értékes javaslatai rendkívüli hasznomra voltak a dolgozatom megírása során, illetve, hogy szerkesztette a finnugor régészeti bibliográfiát, megkönnyítve ezzel a feladatomat.

 

I. Vázlatok a finnugor régészet őstörténetéből

I.1. A magyar őstörténet-kutatás kibontakozása

A tudományos igényű magyar őstörténeti kutatások a XIX. század második felében, illetve a XIX-XX. század fordulóján kezdtek kibontakozni. A nem nyelvész kutatók többsége is elfogadta a magyar nyelv finnugor eredetét,[5] és ebben a keretben kezdték el vizsgálni a magyarság múltjának távolba vesző szakaszait. Magyarországon ekkoriban még nem folytattak önálló finnugor régészeti kutatásokat, hiszen a lehetőségek igen szűkösek voltak. Ez rányomta a bélyegét a második világháborúig tartó korszak őstörténeti kutatásaira.

Ezzel kapcsolatban különféle tendenciákat figyeltem meg: a magyar őstörténet vizsgálatakor nem vizsgálták az uráli/finnugor kort vagy egyéb vonatkozó kérdéseket, így eleve szükségtelen volt hivatkozni a finnugor régészeti szakirodalomra. Ha egy részkérdés kapcsán történtek hivatkozások, akkor azok általában csak Aspelin, majd később Tallgrén műveire terjedtek ki. Az is előfordult, hogy a magyar őstörténet vizsgálatakor egy téves értelmezés folytán került finnugor régészeti adat az adott munkába[6]. Tehát megállapítható, hogy – kevés kivétellel – önálló finnugor régészeti kutatások nem folytak, finnugor régészeti adatokról a szerzők csak a magyar őstörténet bizonyos szakaszainak és kérdéseinek a vizsgálatakor tesznek említést.

Fodor István hivatkozva László Gyulára, azt írja, hogy az első lépéseket nyelvészek és néprajzosok tették meg a finnugor régészet kialakításakor, mégpedig Reguly Antal és Pápai Károly, akik gyűjtőútjaikról hoztak haza feltételezhetően a földből kiásott tárgyakat.[7] Fodor sem tudja pontosan megállapítani, hogy ezek a tárgyak – „rézmedvék”, edények – ténylegesen régészeti leletek voltak-e, így ebből a bizonytalanságból kifolyólag magam nem ezekhez az utazókhoz kötném a hazai finnugor régészet kialakulásának a kezdetét. Pontos dátumot sem kívánok megjelölni kezdetként, mivel ezt a történészek által kedvelt szokást túl merevnek és életszerűtlennek tartom. A tudományok kialakulása hosszan tartó folyamat, nem történik egyik napról a másikra, hanem események láncolataként történik meg. Éppen ezért nem kívánom kötni a finnugor régészet kialakulását az első vonatkozó publikációhoz sem, amely Rómer Flóris tollából jelent meg 1875-ben.[8] Ebben az időben a Nemzeti Múzeum őstörténeti és bronztárgyi gyűjteménye tekintélyes gyarapodáson ment keresztül, aminek következtében felmerült a leletek újrarendezésének a szükségessége. Pulszky Ferenc, az intézmény igazgatója úgy döntött, hogy Rómer Flórist küldi el tanulmányútra olyan közép-, észak-, és kelet-európai múzeumokba, ahol ezek a gyűjtemények példamutatóan ki vannak állítva. Az utazás időpontja egybeesett a Nemzetközi Antropológiai és Régészeti Világkongresszus (Congrés international d’Anthropologie et d’Archeologie préhistoriques) stockholmi és kijevi konferenciájával, melyeken Rómer is részt vett.[9] A stockholmi konferencián merült fel egy Budapesten tartandó kongresszus ötlete is, mely kiváló alkalmat biztosíthatna a magyarországi bronzleletek tanulmányozására és „a keleti valamint a nyugati és északnyugati bronzok közt a láncolatot fölkeresni”.[10] Rómer erről a ötletről táviratban tájékoztatta Pulszkyt, aki a vallás- és közoktatásügyi miniszter[11] támogatását is megszerezve beleegyezett a kongresszus Magyarországon történő megtartásába.[12] Rómer a körút során ellátogatott Helsinkibe is. Beszámolójában kőkalapácsokat, félhold élű kőgyalukat, gyűrűket, nyakpereceket és szibériai, sodronyból font és apró csörgőkkel ellátott ló alakú kapcsokat említett. Mivel Rómert nem foglalkoztatták finnugor régészeti kérdések, ezért semmilyen észrevételt nem fűzött a leletekhez. Helsinki után sorra látogatta Tallinn, Tartu és Riga múzeumait, de itt a bronztárgyak művészettörténeti kérdéseivel foglalkozott, finnugor régészeti problémákkal nem.[13] Rómer útjának következményeként 1876-ban az előzetes terveknek megfelelően tartották meg a régészek és antropológusok VIII. világkongresszusát. Az eseményre hazánkba jött többek között J. R. Aspelin és O. Montelius is, akik bár finnugor témákból tartottak előadást, ugyanakkor az előadásoknak a finnugor régészet szempontjából következménye nem lett.

Az első próbálkozás, mely a hazai régészek figyelmét a finnugor régiségek irányába kívánja terelni, Barna Ferdinánd nevéhez kötődik.[14] Barna nem egyszerű könyvismertetést közölt, hanem egy előre elhatározott koncepció szerint ismertette Aspelin művének egyes részeit, illetve interpretálta azokat saját felfogása szerint. Barna szerint a magyar régészeti kutatások „az európai mozgalmaknak voltak utánzói”, az urál-altaji régiségek vizsgálata ezért háttérbe szorult. Ha mi magyarok is az őstörténetünk felé kívánunk fordulni, akkor érdemes tanulmányozni a finnek őstörténeti kutatásait, melyek példaként szolgálhatnak.[15] Ezek a gondolatok tökéletesen jelölik ki azt az utat, amelyen a magyar őstörténeti kutatásoknak haladniuk kell. Ugyanakkor ez lehetett a fő motiváció, amely elvezette Barna Ferdinándot a recenzió megírásához. A könyv teljes ismertetése helyett, egy sajátos koncepciót alakított ki: „… a tér sem engedné, hogy az Aspelin ismertette kőkorszakbeli specimineket ismertessem, azért ezeket mellőzve, csakis egy-két lelet feltárásának olyatén körülményét szakítom ki a művéből, mely képes az itt jelenlévő díszes közönségnek is becses figyelmét magára vonni”.[16] Kétség felett áll, hogy érdeklődhetett Aspelin műve iránt a művelt/képzett közönség, ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy Barna szinte kivétel nélkül olyan kérdéseket ragadott ki Aspelin könyvéből, melyek elsősorban őt foglalkoztatták, és ezeket a kérdéseket a saját őstörténeti koncepciójának megfelelően interpretálta az ismertetésében. Az első bemutatott kérdéskörben a baltikumi niddeni „félig kész durva emberi arczkép” és az állatfejekkel díszített kőeszközök alapján azt a korban divatos állítást kívánta cáfolni, hogy csak az árja és sémi népek „tehetségesek”, a többi nép pedig nem. Az urál-altaji népek szépérzéke még tökéletesebben megnyilatkozik a bronz- és vaskori leleteken, melyek képesek felvenni a versenyt a „gót műipar” termékeivel.[17] A második kiragadott kérdéskör az ananyjinói temetőhöz kapcsolódik. Barna ismerteti a temető feltárásának történetét, melyből kiderül, hogy a parasztok folyamatosan dúlták a temetőt, majd áruba bocsátották a talált darabokat, így tudott Aspelin is tőlük vásárolni értékes példányokat. Ez a leírás egyébként remekül egyezik a mások által leírt oroszországi régészeti viszonyokkal, melyeket rendkívül megnehezített a temetők és egyéb lelőhelyek módszeres kifosztása.[18] Az ananyjinói temetőben talált leletek ismertetése után Barna rátér a csontos gorogyiscsék bemutatására is, melyek folyópartokon és -deltákban fordultak elő. Velük kapcsolatban megállapítja, hogy a várakban jólét és rend uralkodott, ami azért érdekes, mert a későbbiekben Zichy István műveiben a csontos gorogyiscsék az elszegényedéssel kapcsolatban vannak megemlítve. Az ananyjinói temető azért került említésre, mert úgy gondolta, hogy erről a területről még Anonymus idejében is érkeztek nyelvrokonaink, kiknek beáramlását olyan magyarországi helységnevek is bizonyítják, mint a Bihar megyében található Marja és a Szatmár megyei Vitka.[19] Az ismertetésből nem maradt ki az urál-altaji őstörténet vázlatos ismertetése sem. Aspelin úgy állapította meg, hogy Kr. e. 1000 körül lett vége ezeknél a népeknél a kőkorszaknak, melyet a bronzkor követett, amit két részre osztott: egy nyugatira, amely Nyugat-Európához csatlakozik, és egy keletire, amely az urál-altaji népekhez köthető. Mivel a korban Kelet-Oroszországból nem ismertek kőkori leleteket, ezért úgy gondolták, hogy a terület csak a bronzkorban népesült be, és fennállt az etnikai folyamatosság a vaskorban is, melyet többek között a vasból készült szerszámokon lehet megfigyelni. Aspelin az ananyjinói temetőt a Kr. e. 3. századig datálta, és mivel a vas etimológiailag azonos a finn és magyar nyelvben, ezért a finnugor egység egészen eddig fennállt, az elválás a csak ezután következett be.[20] Ismertetése végén Barna reflektál egy Thewrek [Török] A. nevű egyén előadására, aki azt állította, hogy a permiek kőkorszaki körülmények között élnek. Barna Aspelin könyvének segítségével mutatott rá a permi ékszerek igényes kivitelezésére és összetett jelentéstartalmára, továbbá helyesen említi meg a permiek szerepét a közvetítő kereskedelem lebonyolításában, amelyre kőkorszaki állapotok között élő népek nem lennének képesek.[21] Ezek voltak tehát a könyvismertetés fő vonalai, amelyek mellett olyan semmihez sem köthető, ám érdekes témák jelentek meg, mint például a kőkorszakban élő emberek mindennapi élete és munkavégzése vagy a kurgánok és a kelet-oroszországi bányák kérdése.[22] Barna Ferdinánd könyvismertetését több szempontból is fontosnak tartom. Először is megmutatta azt az irányt, amerre az őstörténeti kutatásoknak indulniuk kell, valamint a finn szakirodalom legnagyobb tudományos teljesítményének bemutatásán keresztül példát is mutatott a kutatások számára. Ezeken kívül bemutatta a finnugor régészet egyik legkiemelkedőbb alakjának a fő művét is, ráirányítva ezzel a magyar kutatók figyelmét nyelvrokonaink tudományos munkásságára, melyek nekik is segítségül szolgálhatnak munkájuk során.

A korszak kétségkívül legnagyobb őstörténeti vállalkozása a harmadik Zichy-expedíció[23] volt. Mivel dolgozatom tárgyát abból a bibliográfiából merítettem, amelyet összegyűjtöttem, ezért az expedíció leírásához is a bibliográfiában szereplő műveket – a Jankó János és Pósta Béla által írt leveleket és naplókat, valamint Zichy Jenő „előleges” jelentését[24] és történeti szintézisre törekvő könyvét[25] – használom fel.

Jankó János és Pósta Béla már a második expedíció kapcsán is érintkezésbe kerültek Zichy Jenővel, ugyanis őket kérték meg a gyűjtött anyag rendszerezésére. Pósta Béla Hampel József és Pulszky Ferenc ajánlására kapta meg ezt a megtisztelő feladatot.[26] Így kerültek közelebbi kapcsolatba Zichy Jenővel, aki végül őket kérte fel a harmadik expedíciójában való részvételre. Megegyeztek Zichyvel abban, hogy előtanulmányként 9 hónapot töltenek el oroszországi múzeumokban. Ennek során kidolgozták programjukat, közben pedig gyakorolták az orosz nyelvet.[27] Jankó 1987. július 19-én indult el Budapestről, és Németország érintésével augusztus 6-án érkezett meg Helsinkibe, ahol több hónapot töltött.[28] Pósta Béla számára 1897. szeptember 1-jén kezdődtek meg az előtanulmányok, amelyeknek kezdeti eseményeiről nincsenek pontos adataink. A két tudós Helsinkiben azonban már együtt készült az expedícióra.[29] Mindketten feleségükkel utaztak,. Az asszonyok az erkölcsi támogatáson kívül a kutatómunkában is nagy segítségnek bizonyultak.[30]

Szűk anyagi lehetőségeik miatt nem volt mindig könnyű a helyzetük. Bár finn kollégáik szívélyesen bántak tudóstársaikkal, Oroszország többi részén azonban gyakran titkolniuk kellett kutatásuk valódi okát, melynek oka Zichy Jenő rossz híre volt.[31]

A visszaemlékezésekből jól látszik, hogy Jankó János és Pósta Béla közeli viszonyban voltak egymással, ami a korábbi ismeretségnek tudható be. Pápay József Jankó feljegyzéseiben csak egyszer jelent meg, egy rövid említés erejéig, róla csak Pósta naplója alapján tudunk valamivel többet. Pápay közelebb állt Póstához, könnyelmű életmódja iránt Pósta elnézőbb volt, mint Jankó.[32] Pápay ráadásul 1898. április 12-én elvált az expedíció többi tagjától és az osztjákokhoz utazott, így ez is hozzájárult ahhoz, hogy ritkán tettek róla említést a feljegyzésekben.[33]

Az igazi megpróbáltatások csak akkor vették kezdetüket, amikor 1898. április 1-jén Tbilisziben csatlakoztak az expedíció többi tagjához. Miután megtették beszámolójukat és felvázolták kutatási terveiket, kezdetét vette a konfrontáció az útvonal kialakításával kapcsolatban. Zichy a parlamentnek megküldött előzetes útvonaltervében olyan koncepciót fogalmazott meg, amely egy tudós ember számára érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Jankó ezt teljes időpocsékolásnak tartotta, és vitába szállt Zichyvel a módosításért, ami részben sikerrel zárult.[34] Nem sikerült tisztázni az anyagi finanszírozás kérdését sem, azt heves vita és levélváltások után sikerült csak rendezni április 10-én.[35]

Az expedíció együtt töltött ideje alatt sok nézeteltérés adódott a tudósok és Zichy között, ugyanis Zichy önfejűsége sokszor teremtett elfogadhatatlan helyzetet. A konfliktusoknak a tudományos kutatás látta kárát. Példa erre Zichy azon felfogása, amely az orosz nyelvű könyvet nem tekintette értéknek, így nem is finanszírozta a tudósok könyvvásárlását, ami pedig időt takarított volna meg számukra. Nézeteltérések adódtak a különféle tárgyak vásárlásával és az idő felesleges elpazarolásával is kapcsolatban is. Zichy nem sajnálta az időt a vélt rokonokkal eltöltött tivornyázásra és a kéjhölgyekkel való szórakozásra, ugyanakkor, amikor egy tudományos útról lett volna szó, vitába keveredett Jankóval.[36] Pósta Béla írta egyszer keserűen naplójában: „De ez a Zichy-expedíció: tenni, amit nem kell, venni, ami nem kell s a világért nem tenni és nem venni semmit amire igazán szükség lenne…”[37]

Az expedíció sikere főleg Jankó János és Pósta Béla agilis természetén múlott, akik nem hagyták, hogy a tudományos kérdésekben teljesen járatlan Zichy a saját kénye-kedve szerint vezesse az expedíciót a teljes kudarc felé. Az expedíció tehát sikeres volt, a befejezés után már csak a tudományos eredmények publikálása maradt hátra, melyből Zichy is kivette a részét. Teljesen érthető módon Zichy írásaiban meg sem említi a folyamatos konfrontációkat tudósaival, és a saját tudományos „sületlenségeit”. Ez teljes mértékben érthető, hiszen nyilván nem kívánta magát dilettáns pozőrnek beállítani, akit csak a saját hírnevének öregbítése ösztönzött az expedícióra. Pedig így volt. Írásaiból azonban olyan kép tárul elénk, melyben tudós és mecénás teljes egyetértésben, kéz a kézben vág neki a hatalmas cári Oroszország felfedezésének. Egyszóval csupa hangzatos, ám de üres szó jellemzi Zichy összefoglalását.

Az expedíció hozzájárult a részt vevő tudósok látókörének tágításához, Zichy részéről ennek a megteremtésében látom az egyetlen pozitívumot. Teljes mértékben egyet tudok érteni Banner Jánossal, aki szerint Pósta munkássága forradalmi újdonságot jelentett a magyar régészeti és őstörténeti kutatásokban.[38] Pósta helyesen ismerte fel, hogy a honfoglalás kori leleteket nem lehet magyarázni és megérteni az oroszországi leletek és szakirodalom alapos ismerete nélkül. Ezekhez a kutatásokhoz partnerre lehet találni az orosz kollégák körében. Ennek megfelelően az expedíció után szorgalmazta a további oroszföldi tanulmányutak finanszírozását. Remekül jellemzi az elmondottakat egy tőle származó idézet: „… a régészet, a néprajz és a nyelvészet terén az utóbbi időben olyan hatalmas irodalom fejlett ki orosz nyelven, amely szinte megdöbbenti az embert és élénken érezteti azon mulasztás nagyságát, melyet azzal követtünk el, hogy beértük a német és francia irodalom erre vonatkozó szűkös kivonataival, s nem igyekeztünk ebből a hatalmas forrásból közvetlenül meríteni”.[39] Pósta hazatérése után az általa megfogalmazott munkamódszer szerint látott neki a munkának, sikerült is felkeltenie egyik tanítványának a figyelmét a keleti emlékek iránt. Sajnos azonban a sors közbeszólt, és a tanítvány elesett az első világháborúban.[40] Ez nem jelentette azt, hogy a munkamódszer is sírba szállt, hiszen a két világháború között Fettich Nándor teljesen a Pósta által kitaposott ösvényen járt a magyar őstörténet kutatásakor, sőt megállapítható, hogy ezek az elvek vezérelték László Gyulát és tanítványait is. Pósta Bélának tehát sikerült éles elmével olyan kutatási módszert kidolgoznia, amely jóval túlélte korát, ezért érdemei elévülhetetlenek a magyar őstörténeti kutatások fellendítésében.

Jankó János etnográfus létére szintén érdeklődött a régészet iránt, Fodor István szerint az általa gyűjtött néprajzi tárgyak közül több is lehetséges, hogy régészeti leletként került a tulajdonába, erre azonban nincsenek egyértelmű bizonyítékok.[41] Az osztjákok között töltött idő alatt több sírt bontott meg és tárt fel csontokért és esetleges mellékletekért, valamint egy „csúd vár” sáncát is megkutatta.[42] A sírok megbontása főleg a koponyák megszerzésére irányult, ugyanakkor a talált mellékletek sem kerülték el Jankó figyelmét. Nem kizárt tehát, hogy egyes tárgyak így jutottak gyűjteményébe.

Összességében megállapítható, hogy a harmadik Zichy-expedíció tudományos szempontból sikeres volt, és sikerült olyan kutatási módszereket találni, amelyek előre lendítették a magyar őstörténet kutatását és a finnugor régészet tudománytörténete szempontjából is jelentősnek bizonyultak.

 

I.2. A finnugor régészet első jelentős közleménye Magyarországon

Az első igazi finnugor régészeti publikáció Magyarországon az Archaeológiai Értesítő 1914-es évfolyamában jelent meg Tallgrén tollából.[43] A cikk pontos összefoglalását adta az akkori finnugor régészeti ismereteknek, beleértve Aspelin munkásságát is. Tallgrén művéből a régészeti eredmények őstörténetre történő hatását kívánom bemutatni, a leletek ismertetésétől eltekintek.

A XIX. század második felében uralkodó urál-altaji rokonság-elméletet a kezdetekben kevés adatból merítő régészeti kutatások is igazolni látszottak. Aspelin korában Kelet-Oroszországból szinte nem ismertek kőkori leleteket, és igen kevés volt a korai bronz tárgy is. Magától adódott a válasz a leletek hiányára: a finnugorok csak a kései bronzkorszakban költöztek Európa keleti részébe. Tovább erősítette ezt a feltevést a Jenyiszej vidéki korai bronztárgyak sokasága, valamint a vasból készült leletek hiánya.[44]

A későbbiekben az életföldrajzi és egyéb nyelvészeti kutatásoknak köszönhetően megdőlt a finnugorok ázsiai őshazájának elmélete, valamint az urál-altaji nyelvrokonság feltételezése is. Az őshazát az újabb kutatások a Volga vidékére lokalizálták. Az egyre szaporodó – bár még így is nagyon kevés – lelet is cáfolta a kapcsolatot az uráli és az altaji bronzkorszak között. Az egyre bővülő kelet-európai kőkori leletek viszont formai hasonlóságokat mutattak a helyben talált bronzkori leletekkel. Ez régészeti alapot adott az őshaza kelet-európai lokalizációjának.[45]

Természetesen az előkerült leletek mennyiségéből következően csak óvatos következtetéseket lehetett levonni, ugyanakkor már körvonalazódni látszott a bronzkultúra elterjedési területe. Központja a Volga-Káma összefolyásánál volt, de leletek még az Urál-hegység lábánál is előfordultak.[46]

Ahogy látható, a korabeli régészeti kutatásoknak még volt mit feltárniuk. Erre jó példa a Baltikum helyzete a bronzkorszakban: a leletek hiánya miatt a régészek azt feltételezték, hogy a bronzkor elején a lakosság délebbre vándorolt, és így a terület elnéptelenedett.[47]

Mint látható, a korabeli őshaza-kutatásokban a finnek már a régészet eredményeit is felhasználták, figyelembe vették. Ez azonban sajnos nem volt elmondható magyarországi kollégáikról, akik a nővény- és állatföldrajz bűvöletében figyelmen kívül hagyták a régészet eredményeit. Így történt meg, hogy Tallgrén ezen cikke teljesen elkerülte a korszak kutatóinak a figyelmét, és gyakorlatilag csak a későbbi tudománytörténeti összefoglalásokban jelent meg.

 

I.3. A magyarországi finnugor régészet a két világháború között

A két világháború közötti időszakot szinte minden társadalomtudományban önálló korszakként szokták vizsgálni. Az elolvasott és összegyűjtött finnugor régészeti vonatkozású szakirodalom alapján azonban azt állapítottam meg, hogy esetünkben nem beszélhetünk önálló korszakról. Az első korszak egészen a második világháborúig tart, új korszak csak azután keletkezik. Az első korszakban Pósta Béla révén olyan kutatási elvek fogalmazódtak meg, amelyek nemcsak az első világháború után, hanem a második, sőt a harmadik korszakban is érvényesülnek és hatnak. Ez a kutatók több korszakon át tartó életpályáján kívül annak is köszönhető, hogy Pósta remekül ismerte fel őstörténet-kutatásunk feladatait. A Pósta által megfogalmazott munkamódszeren kívül a kutatók szemléletmódja is erősítette és biztosította az első korszak folytatását az első világháború után. Hiába fogalmazta meg a Horthy-korszak vallás- és közoktatásügyi minisztere, gróf Klebelsberg Kunó azt az elvet, hogy le kell számolni a tudományos délibábokkal és helyette a való igazságot kell feltárni, ez az elv csak részben valósult meg. A korszak jeles történészeinek munkáiban jelen van ez az törekvés, ugyanakkor kimondatlanul is tudta mindenki, hogy a történelem tanulmányozásából olyan megállapításoknak kell születniük, melyek a magyarságra nézve hízelgőek és alkalmasak a körülöttünk élő népekkel szembeni kultúrfölény bizonyítására. Magyar őstörténeti és finnugor régészeti vonatkozásban jól példázza ezt Deér József és gróf Zichy István munkássága, akik több őstörténeti művet is írtak a korszakban.

I.3.1. Történészek és a finnugor régészet eredményei

A korszak első finnugor régészeti adatokat tartalmazó munkáját gróf Zichy István jelentette meg 1923-ban.[48] Zichy a kornak megfelelően főleg a nyelvészet eredményeire támaszkodva vázolta fel a magyarság műveltségét és őstörténetét, ugyanakkor helyesen állapította meg, hogy a nyelvészet eredményeit a néprajz segítségével lehet megerősíteni. Ezen kívül még figyelembe vette a régészet megállapításait is. Az etnikai azonosítás nehézségei miatt a régészeti eredmények felhasználását problematikusnak tartotta, ugyanakkor ennek ellenére felhasználta a Tallgrén által írt finnugor régészeti munkákat. Érdekes módon a munkamódszerét megfogalmazó szövegrészben hallgat a történettudomány szerepéről, pedig munkája során igen nagymértékben támaszkodott az írott kútfőkre. A korszak felfogásának megfelelően fontosnak tartja az állat- és növényföldrajz vizsgálatát, melyek képesek fényt deríteni a magyarság korábbi lakhelyeinek elhelyezkedésére.[49] Mint látható, Zichy saját korát megelőző komplexitással vizsgálta a magyarság történetének korábbi szakaszait.

Zichy munkájának kiindulási alapját azok a szavak jelentik, melyek a magyarság ugor közösségből történő kiválásának korából származnak, ezek alapján kívánja felvázolni az ősmagyarok műveltségét. Érdekes módon az ugor közösségből kivált magyarságot magyar-ugoroknak[50] nevezi, mely előre vetíti azt a felfogást, hogy a magyarság finnugor és török elemek keveredéseként jött létre.[51] Zichy elkövet ugyanakkor egy módszertani hibát, amely egész munkájának eredményére rányomja a bélyegét: mégpedig azt, hogy nem csak az említett korszak szavait veszi figyelembe vizsgálódásai során, hanem a finnugor és uráli eredetű szavakat is. Ez téves következtetések levonásához vezetett.

E hibát könnyen tetten lehet érni, ha megvizsgáljuk a Zichy István által felhasznált szóanyagot. Könnyen vizsgálható példának veszem a „magyar-ugor” kor életmódjáról szóló fejezetet. Itt többek között a hal, a nyúl és vaj szavakat kívánom megemlíteni, melyek alátámasztják állításomat, de a sort folytathatnám, mivel pár kivétellel[52] az összes szó korábbi az ugor kornál, és uráli vagy finnugor eredettel bír. Ezek mellett a szerző megemlíti a termelő életmódra vonatkozó szavakat is, ám végkövetkeztetései megállapításkor arra az eredményre jut, hogy „a nyelvi adatok szerint, nagy szerepe volt a zsákmányoló életmódnak, az erre vonatkozó szavak egységes és teljes sort alkotnak. Sokkal kisebb számúak az állattenyésztéssel összefüggő kifejezések, de belőlük néhány háziállat ismeretére és használatára kétségtelenül következtethetünk. Növénytermelésre azonban nincs számbavehető bizonyítékunk”.[53] Ehhez kapcsolódóan további hibát követ el a kora újkori oroszországi utazók feljegyzéseinek a távoli múltba történő visszavetítésével.[54] Az obi-ugorok akkoriban kétség kívül halászattal és vadászattal foglalkoztak, ugyanakkor semmi sem igazolja azt, hogy korábban, az ugor együttélés idején is ilyen életmódot folytattak. Ma már természetesen másképp vélekednek tudósaink ennek a kornak az életmódjáról. Zichy István nézeteit ugyanakkor azért kívántam megemlíteni, mivel a tudós módszertani hibát követett el. E hiba a kor tudósainak föl sem tűnt. Ennek megfelelően nem kívánom Zichy munkájának minden egyes hibás elemét cáfolni, mivel azok jelentős része akkoriban nem számított hibának, másfelől nem is tartanám korrekt eljárásnak, hiszen reflektálni sem tudna rá.

Korábban már említettem, hogy Zichy István a „finnugor őskor”-ra vonatkozó megállapításait Tallgrén műveiből szerezte, ugyanakkor bizonyos kérdéseket másképp közelített meg. Alapvető különbség van köztük abban, hogy míg Tallgrén csak társadalmi különbséget látott az ananyjinói kultúra sírmezői és a csontos gorogyiscsék népei között, addig Zichy történeti forrásokra hivatkozva etnikai különbséget vélt felfedezni. Zichy szerint a gorogyiscsék lakó „részleges kőkorban” éltek, kultúrájuk az Urál keleti oldalára is kiterjedt és egészen a Kr. u. 7. századig tartott.[55] Ezek után kézenfekvőnek tűnt a gorogyiscsék népét kapcsolatba hozni a magyar-ugorokkal, kiknek életmódja Zichy szerint megegyezett a gorogyiscsék népeinek életmódjával.

A következő fejezetben Zichy a hunokra vonatkozó kínai kútfők segítségével megállapítja, hogy a Kr. e. és a Kr. u. első század tájékán belső és külső ellentétek bontották meg a hun birodalom egységét, melynek következtében két időpontban is történt elvándorlás az Urál keleti területére, az Isim és a Tobol folyók vidékére. Az ide települt hunok kiterjesztették hatalmukat az északabbra található erdőségekre, illetve az Urál vidékére is, ahonnan a hun fejedelem – mivel a hunok exogámok voltak – a feleségeit szerezte be. Ennek hatására a magyar-ugorok átvették a hunok műveltségét és kultúráját, ugyanakkor a hun nép eltanulta a magyar-ugorok nyelvét.[56] Érdekes tehát, hogy már ezen művében is megjelenik a nyelvcsere momentuma, amely későbbi feldolgozásában némileg módosulni fog. Röviden felvázolva így alakult ki a magyarság Zichy megállapításai szerint. Könyve további részeiben tárgyalja az új műveltséget jelentő szavakat a hunokra vonatkozó kínai források néprajzi adatai alapján, valamint az írott forrásokat felhasználva vázolja fel a magyarság további történetét egészen a honfoglalásig. Azonban ezeknek a tárgyalása már nem feladata dolgozatomnak, ezért ettől eltekintek.

Zichy ebben a művében saját korát jóval megelőzve komplex módon kívánta tárgyalni a magyarság ősi műveltségét és őstörténetét, amely minden elismerést megérdemel, módszertani hibái ellenére. Műve ugyanakkor nem tekinthető egységes monográfiának, szerkezete inkább egy enciklopédiára, fejezetei pedig annak szócikkeire hasonlítanak. Zichy István a későbbiekben sem hagyott fel az őstörténeti kutatásokkal, ám nézetei a kutatás módszereiről és a magyar nép őstörténetéről azonban markánsan megváltoztak.

Zichy sajátosan értékelte a finnugor régészet eredményeit egy későbbi munkájában, melyben többek között a lovas nomadizmus ázsiai kialakulásáról írt.[57] Zichy a lovas nomád műveltségek temetkezéseinek vizsgálatakor arra az eredményre jutott, hogy az eurázsiai sztyeppe a lovas nomád műveltség tekintetében nyugati és keleti részre osztható. A nyugati részen domináló, lóval temetkező első lovas nomád nép a szkíta volt, míg keleten a lovas temetkezés teljesen hiányzott, ezért az ottani lovas nomád műveltség nem hozható kapcsolatba a szkítákkal.[58] További szeparáló tényező volt az eltérő fajtájú lovak használata. Míg a sztyeppe nyugati részén a tarpán féle lovak voltak használatban, addig keleten a Przevalsky-lovak lettek domesztikálva.[59] A régészeti adatok szerint az észak-kínai műveltség elemei kapcsolatba hozhatók az ananyjinói kultúrával, amely Zichy feltevése szerint nem csak Tomszkig terjedt el, hanem ahogy Tallgrén is állította, egészen Észak-Kínáig. Zichy megállapítja, hogy ananyjinói népesség fő foglalkozása a prémkereskedelem volt, ugyanakkor állattenyésztéssel is foglalkoztak, ismerték a lovat, de sem a földrajzi környezet, sem a szkíták dominanciája nem tette lehetővé lovas nomáddá alakulásukat.[60] Tehát az ananyjinói műveltség hordozói eljutottak Kína északi részéig, ahol korábbi lóidomítási ismereteiket alkalmazva háziasították az ott vadon élő Przevalsky-lovat, fölénybe kerülve a helyi neolitikus körülmények között élő nép fölött.[61]

Következő lépésben Zichy kísérletet tett e népcsoport nyelvi hovatartozásának meghatározására. Szintén Tallgrén munkái nyomán megállapította, hogy az ananyjinói utóda a pjánobori kultúra, mely a Kr. u. I–VII. században létezett. Megállapította továbbá, hogy etnikai változás nem zajlott le, tehát a pjánobori kultúra egyenes folytatása az ananyjinóinak. Iordanesre hivatkozva a pjánobori kultúra területére egy akatzir nevű népet lokalizált, amelynek neve a török agacs eriből vezethető le, és erdei népet jelent. Zichy történeti forrásokra hivatkozva úgy tartja, hogy ezt a nevet török népek megjelölésére használták. A pjánobori kultúra török etnikumú mivoltát – Zichy szerint – tovább erősíti az Urál folyó török Jaik neve, aminek okát az ananyjinói-pjánobori kultúrák nyugat-szibériai terjeszkedésében látja.[62] Mint látható, az egészből logikusan következik az ananyjinói kultúra és a kultúra Észak-Kínába vándorolt részének török eredete, így az ott a későbbiekben felbukkanó hunok gyökereit is végső soron erre a területre lehet visszavezetni.

Zichy István Tallgrén kutatásai eredményeit felhasználva, tőle teljesen eltérő megállapításokra jutott, mégpedig úgy, hogy az egyértelműen finnugor régészeti kultúrákat megfosztotta finnugor mivoltuktól.

Zichy István magyar őstörténettel foglalkozó munkásságának csúcspontját jelentette 1939-ben megjelent könyve, mely már magán viseli a magyarság eredetéről vallott nézeteinek változását.[63] Korábbi munkáihoz képest ez egy teljesen kiforrott mű, amely méltán nevezhető pályája csúcspontjának, minden hibája ellenére.

Könyve komplex kutatás útján törekszik újfajta szintézisre. Ugyanakkor a legnagyobb szerepet a történeti forrásoknak szánja. A régészettel kapcsolatban korábban megfogalmazott fenntartásait ebben a művében is érvényesnek tartja. Elvesztette elsődleges pozícióját a nyelvtudomány is, Meillet-re hivatkozva megállapítja, hogy „egy nép sincs elválaszthatatlanul összeforrva nyelvével”.[64] Az új koncepció szerint az őstörténet kutatójának a legkorábbi történeti forrásokból kell kiindulnia, ennek megfelelően „a magyarság egyenesvonalú finnugor származtatásával szemben, rég ismert súlyos érveket hozhatunk fel, a magyarokra vonatkozó legkorábbi arab-perzsa és bizánci forrásokból, valamint a hazai kútfőkben megőrzött nemzeti hagyományból”.[65]

Az 1936-ban megjelent cikkében még csak visszafogottan utalt az ananyjinói kultúra török eredetére, itt ugyanakkor már világosan kijelenti, hogy az ananyjinói-pjánobori kultúrák népességének egyenes leszármazottai a bolgár-törökök voltak.[66] Zichy minden ananyjinói és pjánobori kultúrára vonatkozó adatot Tallgrén munkáiból vesz, ez alól csak az etnikai azonosítás jelent kivételt.[67]

Ahhoz, hogy két nép között nyelvcsere menjen végbe, szükségesek az intenzív kapcsolatok, melyek többek között úgy valósulhatnak meg, hogy az adott népek egymás közelségében élnek. A kor tudományos felfogásának megfelelően a nővény- és állatföldrajz kutatási eredményeit felhasználva az uráli őshazát a Káma, Vjatka, Pecsora és Vicsegda felső folyásához lokalizálja.[68] A finnugor népek mai elhelyezkedéséből következtet az őshazában elfoglalt helyükre, így szerinte az ugorok őshazája az Urál hegység lábainál lehetett. Ennek az érvének alátámasztására olyan történeti forrásokat említ, amelyek az Urálon inneni manysikról és hantikról szólnak, továbbá néprajzi adatokat felhasználva arra a következtetésre jut, hogy már az ugor együttélés korában is halász-vadász életmódot folytattak, elutasítva ezzel azt a nézetet, hogy a manysik és hantik magasabb műveltségi szintről fejlődtek vissza.[69] Véleménye szerint a csontos gorogyiscsék az ugorok hagyatékának tekinthetők, amely lelőhelyek az ananyjinói kultúra perifériájához tartoztak.[70] A bolgár-törökök gazdasági és katonai fölényben voltak az ugorokhoz képest, és azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy katonai fennhatóságot is gyakoroltak az ugorok felett. Mivel az ugorokat teljes mértékben kielégítette a halász-vadász életmód, így nem voltak érdekeltek abban, hogy átvegyék a bolgár-törökök nyelvét. Zichy számos példát hoz arra a jelenségre, hogy az alacsonyabb kulturális szinten álló nép nyelvét eltanulja egy magasabb műveltséggel rendelkező nép (pl. dunai bolgárok, frankok, észak-normannok).[71] Így lettek tehát finnugor nyelvűvé az onogur-magyarok, és mivel az új nyelv nem tartalmazott magasabb műveltségi körbe tartózó szavakat, ezért azt az eredeti török nyelvükből pótolták, amelyekből lett a nyelvészek által bolgár-töröknek titulált jövevényszó-réteg. A magyarság ennek következtében sokáig kétnyelvű volt, viszont a honfoglalás után megszűntek az intenzív kapcsolatok a rokon török népekkel, így az eredeti nyelvük is gyorsan eltűnt.[72] Végezetül érdekességképpen megemlítem, hogy Uno Harva mitológiai és E. N. Setälä etimológiai kutatásaira hivatkozva megállapította, hogy a finnugor népeknél a föld fölé temetkezés volt használatban.[73] Ez a gondolat – mint később látni fogjuk – jelen volt Moór Elemérnél is, de szerencsére nem vált elfogadottá a régészetben.

Igen röviden és sommásan így próbáltam bemutatni Zichy István elképzelését a magyar őstörténetről, benne finnugor régészeti adatokkal. Műve az 1923-ban megjelent munkájához képest sokat változott, ugyanakkor nem tudta levetkőzni az enciklopédikus vonásokat, ezért én nem is tekintem igazi monográfiának. Zichy bár nem volt szakképzett történész, azonban tudományos teljesítménye és a felhalmozott tudásanyag folytán bátran nevezhető történettudósnak. Művei a kor tudományos színvonalának szintjén álltak, annak ellenére, hogy az uralkodó tudományos nyelvészeti körök felfogásától eltérő véleményt fogalmazott meg. Sajátos nézete volt az őstörténeti kutatások módszertanáról, ugyanakkor az egyes tudományszakok súlyponti eltolódása ellenére munkái során törekedett a komplexitásra, melyre sokan még jóval a második világháború után is képtelenek voltak. Lehetne vitatkozni azon, hogy az őstörténeti kutatásokban milyen szerep szánható az egyes tudományszakoknak, melyek megállapításait lehet/kell jobban figyelembe venni, de ez parttalan vitának tűnik a kutatók szubjektivitása miatt. Azért sem kívánom bírálat alá venni Zichy ilyen irányú gondolatait, hiszen azóta nagy változások mentek végbe, főleg a régészet területén, melyeket nem tudhatott előre, ráadásul reagálni sem lenne módja rá. Habár nem folytatott kimondott finnugor régészeti kutatásokat, helye van a magyarországi finnugor régészet tudománytörténetében.

Deér József a magyarság műveltségi viszonyairól és őstörténetéről szóló összefoglaló tanulmányában lábjegyzetek és bibliográfia nélkül hivatkozik a finnugor régészet eredményeire, ezáltal ő is komplex keretben kívánta vizsgálni a magyarság őstörténetének legkorábbi szakaszait.[74]

Deér – mint mindenki a korban – a finnugor őshazát a Volga középső folyásának vidékére lokalizálta, majd megállapította, hogy elsőként az ugorok váltak ki az őshazából, enyhe Kelet felé történő vándorlással. Komplex elemzés után arra a megállapításra jut, hogy a finnugor ősnép halász-vadász életmódot folytatott, mely életmód még az ananyjinói kultúra idején is dominált, igaz, a kultúrát alkotó népek a régészeti leletek alapján ismerték a lovat. A finnugorok nem rendelkeztek olyan fejlett lovas kultúrával, mint a tőlük délre lakó szkíták, akik a magasabb műveltségi elemeket „beleoltották” erdőlakó finnugor szomszédaikba. Ennek következtében, amikor a szkíták uralma letűnt a sztyeppén, akkor az ananyjinói kultúrában elindult egy elszegényedési folyamat, melyet csak a Krisztus születése körüli időben vált fel egy újabb felvirágzás. Ez már pjánobori kultúrában ment végbe, köszönhetően a szarmaták uralmának.[75]

A műveltség kérdésében Deér megállapítja, hogy halász-vadász életmódot csak a finnugor ősnép, és a finnugorság nyugati ága folytatott, az ugorok ló- és állattenyésztők voltak. Az ugorok életmódjára vonatkozó megállapításait a lóra, lótartásra és a juhra vonatkozó szavakból merítette. Az obi-ugorok fejlettebb kultúrájára következtet hitvilágukból is. Ennek megfelelően a társadalmi és politikai szerveztük is magasabb szinten állt a nyugatabbra vándorolt nyelvrokonaikéhoz képest. Érdekes, hogy Deér a nyíl, íj, tegez szavakat a lovas harcmodor kiegészítőinek tartja, míg Zichy István úgy tekintett rájuk, mint az ugorok halászó-vadászó életmódjának bizonyítékaira.[76]

Deér sajátos nézetekkel rendelkezett a finnugor népek antropológiai hovatartozását illetően, ugyanis szerinte a paleoázsiai embertani csoportba tartozó obi-ugorok antropológiai eltérése a többi kelet-balti csoportba tartozó finnugor néptől bizonyítja, hogy az obi-ugorok nyelvcsere útján jutottak finnugor nyelvükhöz. Mivel ez a két antropológiai csoport nagyjából egyező arányban jelen van a honfoglaló sírleletekben is, így nem lehet kizárni a magyarság nyelvcseréjének a lehetőségét sem.[77]

Mint látható, Deér József nézetei sok területen nem egyeznek Zichy István elgondolásaival. Az eltérés markánsan jelentkezik az ananyjinói és pjánobori kultúrák finnugor eredetétől, az ugorok állattartó életmódjáról és az obi-ugor kultúra „satnyulásáról” vallott elképzeléseiben. Ugyanakkor Deér sem tartja kizártnak a nyelvcsere lehetőségét, sőt az obi-ugorok nyelvcseréjével olyan elméletet állított fel, mellyel a korban egyedül állt. Az is látható, hogy téves megállapításai ellenére számos elképzelése napjainkban is megállja a helyét, valamint a munkája során alkalmazott komplex szemléletmóddal ő is megelőzte korának őstörténet-kutatását. Bátran állíthatom, hogy Deér József és Zichy István a lehetőségeikhez képest igyekeztek maximálisan kihasználni a finnugor régészet eredményeit, ugyanakkor nem volt lehetőségük – és talán ambíciójuk sem –, hogy önálló finnugor régészeti kutatásokat folytassanak. Ennek megfelelően – bár használták a finnugor régészet eredményeit – ahhoz sem tudtak hozzájárulni, hogy kialakuljanak hazánkban a finnugor régészeti kutatások, vagy akár más kutatók figyelembe vegyék a finnugor régészet eredményeit. Ezt a szintet majd László Gyula haladja meg, igaz az ő munkásságának tárgyalása egy másik korszakra tartozik.

I.3.2. Fettich Nándor és a finnugor régészet

A két világháború közötti időszak egyetlen magyar régésze, aki érdeklődött az orosz régészeti szakirodalom után, Fettich Nándor volt. Bár nem volt Pósta Béla tanítványa, felfogásuk a szűken értelmezett magyar őstörténetről megegyezett. Ennek megfelelően Fettich megtanult oroszul és a húszas években kétszer is járt a Szovjetunióban.[78]

Fettich figyelmét egy Redikor nevű faluban előkerült kincslelet hívta fel a Káma vidékére. A kincsleletben jellegzetesen magyar övdíszítmények, különféle arab és helyi készítmények voltak megtalálhatók. Az övdíszítmények, valamint a csat és szíjvég ezüstből készült, Fettich véleménye szerint készítési eljárásuk nem helyi, hanem levédiai eredetű volt.[79] Fettich 1926-ban a permi Állami Archaeológiai Múzeumban tanulmányozott egy Szpicin által ismertetett sírleletet. A leletegyüttest többek között keleti érmék, bronzcsüngők, zablák, vas nyílcsúcsok, szablyák, kengyelek és szíjdíszítések alkották. Tarsolylemezek nem kerültek elő, ami talán a rendszertelen gyűjtésnek is betudható. Ezek a leletek párhuzamba állíthatók a kenézlői sírleletekkel. Fettich az egyezést az öv- és bőrdíszeken mutatta be.[80] A. V. Schmidt megállapította, hogy a 9-10. századra eső változásokat Permben új, mégpedig a Volga-Káma útvonalán betelepülő sztyeppei népelemek okozták.[81] Fettich úgy gondolta, hogy a változások kezdete egybeesik a magyarság levédiai tartózkodásának végével. A magyarok egy része a 883. évi besenyő támadást követően költözött Perm környékére.[82] A levédiai magyarok nem ismeretlen területre költöztek, hiszen korábban kereskedelmi kapcsolatban álltak a területtel, amely fontos szerepet töltött be kelet-európai kereskedelemben, ráadásul természeti kincsekben is gazdag volt.[83] Fettich koncepciójáról napjainkra bebizonyosodott, hogy téves, a leletek nem a levédiai magyarság egy csoportjával, hanem a komi-permják eredetű lomovátovói kultúrával hozhatók kapcsolatba.

Mint látható, Fettich Nándor figyelme nem irányult közvetlenül a finnugor régiségekre, csak egy téves felismerés következtében került kapcsolatba finnugor régészeti leletekkel.

I.3.3. Nyelvészet és régészet első találkozása

A nyelvészet és régészet első találkozására meglehetősen sokat kellett várni, hiszen a korszakban egyedül Zsirai Miklós nyúlt régészeti adatokhoz az 1937-ben megjelent könyve megírásakor. Aspelin, Szpicin és Tallgrén munkáit használta fel rövid beszámolójához, mely a finnugor régészet eredményeiről szólt.[84] Zsirai a szokásos olvasmányos stílusában remekül mutatta be a régészet korabeli eredményeit, ugyanakkor a hiányosságokra is pontosan felfigyelt.

Az ismertetésből jól látszik, hogy a XX. század első felében Kelet-Európa kőkora még szinte teljesen ismeretlen volt, mely a szakszerű ásatások hiányának tudható be.[85] A bronzkorszakról már jóval többet tudtak, körvonalazni tudták a bronzkultúra kiterjedését, az Okától egészen Nyugat-Szibériáig. Halász-vadász életmódot folytatott a lakosság, bár már az állattenyésztés is megjelent. A hatalmas területen megindult a kulturális elkülönülés, ami a népi szétválás bizonyítéka. A vaskorban a finnugor népek már elkülönültek, más-más népek hatásai alatt fejlődtek. Zsirai megállapítja, hogy a régészet a finnugor őshaza Volga vidéki lokalizációjában meg tudja erősíteni a nyelvészeti paleontológia eredményeit.[86] Ugyanakkor a régészeti kutatások még gyerekcipőben járnak, így a „rendszeres kutatások gyümölcsét a jövő fogja learatni”.[87]

I.4. Összefoglalás

Magyarországon a XIX. század második felétől egészen a második világháborúig kevés finnugor régészeti mű jelent meg, többségében a magyar őstörténet vizsgálatakor merültek fel ilyen témájú adatok. Az is látható, hogy Aspelin és Montelius előadásait leszámítva, a tipikus finnugor régészeti művek megjelenése hazánkban a finnugristákhoz köthető (Barna Ferdinánd, Vikár Béla, Zsirai Miklós), méghozzá olyanokhoz, akik nem csak a nyelvészet iránt érdeklődtek, így igyekeztek kísérletet tenni a régészet bevonására a magyarországi finnugor kutatásokba. Hogy erőfeszítéseik nem jártak sikerrel, az több körülménnyel magyarázható. Először is a magyar kutatók finn kollégáikkal ellentétben csak töredékesen tudták az orosz szakirodalmat és a régészeti munkálatokat tanulmányozni. Ennek áthidalására a harmadik Zichy-expedícióval, valamint Fettich Nándor utazásaival történtek kísérletek, ugyanakkor a finanszírozás hiánya, valamint a szovjet politika és tudomány egyre súlyosbodó elzárkózása következtében végleg kiiktathatatlan lett ez a tényező. A helyzet magyarázható a a régészeti kutatások hiányosságaival is, hiszen a nagy régészeti felfedezések még várattak magukra, mivel alig indultak el a rendszeres és szakszerű feltárások. Az állapotokat nagyon jól jellemzi Zsirai Miklós véleménye is (lásd fentebb), amely talán nem csak az ő, hanem a finnugor nyelvésztársadalom véleménye is lehetett. A kritika a régészeti kutatásokkal kapcsolatban jogos volt, ugyanakkor ez nem jogosít fel a passzivitásra Példát a finnektől lehetett volna venni, és legalább az ő kutatási eredményeiket ismertté tehették volna a hazai tudóskörök számára. Hasonló módon tett gróf Zichy István is, aki munkái során felhasználta Tallgrén műveit is. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a régészettel szemben akkoriban megfogalmazott kritika jogos volt. Gyakorlatilag a finnugor régészeti kutatások kezdetleges volta eredményezte azt, hogy Magyarországon a második világháborúig nem alakult ki a finnugor régészet.




[1] http://finnugor.elte.hu/?q=regbibl (2012. 04. 09. 12:52)

[2] Fodor 1990 és 2001, valamint Korompay 1952.

[3] Makkay János: Árpád vezér győzelme és Pannónia földje. Tractata Minuscula 33. Budapest, 2003. 89–106.

[4] Lásd Philip L. Kohl and Clare Fawcett: Archaeology in the service of the state: theoretical considerations. In: Philip L. Kohl and Clare Fawcett (eds.): Nationalism, politics, and the practice of archaeology. Cambridge, 1995, 2005, 2011. 3–18.

[5] Egészen pontosan úgy gondolták, hogy a magyarság finnugor és török komponensből jött létre, így a török népek múltjának beható tanulmányozása is markáns részét képezte magyar őstörténeti kutatásoknak. Ez volt jellemző gróf Zichy Jenő expedícióira is.

[6] Fettich Nándorra utalok, aki a lomovátovói kultúrához tartozó kincsleletet egy Levédiából Permbe vándorolt magyar csoporttal hozta kapcsolatba. Erre vonatkozólag Fettich 1933 és 1937.

[7] Fodor 2001a, 78–79.

[8] Rómer 1875.

[9] Rómer 1875, 9.

[10] Rómer 1875, 13.

[11] Trefort Ágoston

[12] Rómer 1875, 13.

[13] Rómer 1875, 43 sk.

[14] Barna 1875.

[15] Barna 1875, 305.

[16] Barna 1875, 306.

[17] Barna 1875, 307.

[18] Barna 1875, 317–321.

[19] Barna 1875, 322-323.

[20] Barna 1875, 324.

[21] Barna 1875, 325.

[22] Barna 1875, 308, 312, 315.

[23] Az expedíció tagjai voltak: Csiki Ernő zoológus, Jankó János etnográfus, Lehóczky András állatpreparátor, Pápay József nyelvész, Pósta Béla régész, Roslapil Károly erdész, egy báró Bánhidy nevű fiatalember és természetesen gróf Zichy Jenő, valamint az ő inasa és lovásza. 

[24] Zichy Jenő: Előleges beszámolóm harmadik ázsiai utazásomról.  In: Jankó János: A magyar halászat eredete I. Budapest-Lipcse, 1900. 1-72.

[25] Keleti kutatások magyarság eredetének felderítése érdekében, Történeti áttekintés és észleleteim, tapasztalataim különös tekintettel az expeditiom eredményeire (Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai utazása. VI. Budapest-Lipcse, 1905.)

[26] Banner 1962, 9, valamint Jankó 2001, 85.

[27] Jankó 2001, 8.

[28] Jankó 2001, 14.

[29] Jankó 1900. I. 13.

[30] Banner 1962, 49. A feleségek egészen Odesszáig elkísérték férjeiket, ahonnan Jankó feleségének haza kellett utaznia édesapja halála miatt. Valószínűleg vele együtt ment haza Pósta felesége is.

[31] Jankó 2001, 18.

[32] Banner 1962, 97, valamint Jankó 2001, 9.

[33] Jankó 2000, 35.

[34] Banner 1962, 106 sk, valamint Jankó 2001, 63 sk.

[35] Banner 1962, 127–130.

[36] Banner 1962, 119, valamint Jankó 2000 43, 103.

[37]Banner 1962, 115.

[38] Banner 1962, 8.

[39] Banner 1962, 11 sk.

[40] Fodor 2001a, 81.

[41] Fodor 2001a, 81.

[42] Jankó 2000, 128, 139, 20,5, 213.

[43] Tallgrén 1914, Vikár Béla fordításában.

[44] Tallgrén 1914, 73 sk.

[45] Tallgrén 1914, 74 sk.

[46] Tallgrén 1914, 76.

[47] Tallgrén 1914, 77.

[48] Zichy 1923/2005. Munkám során a 2005-ben megjelent reprint kiadást használtam, a hivatkozott oldalszámok is erre vonatkoznak.

[49] Zichy 1923/2005, 7 sk.

[50] A terminológia nem világos, néhány esetben összemosódni látszik a magyar-ugor, valamint az ugor-kor. A keveredést tovább erősíti, hogy Zichy valójában nem tesz különbséget uráli, finnugor és ugor eredetű szavak között.

[51] Zichy 1923/2005, 9.

[52] Csak a hattyú és a tegez kivétel.

[53] Zichy 1923/2005, 10 sk.

[54] Zichy 1923/2005, 13-22.

[55] A finnugor régészeti fejezet: Zichy 1923/2005, 70–76.

[56] A hunok elvándorlására és az asszimilációra: Zichy 1923/2005, 80–88.

[57] Zichy 1936/2005. A hivatkozott oldalszámok a 2005-ben megjelent reprint kiadásra vonatkoznak.

[58] Zichy 1936/2005, 170.

[59] Zichy 1936/2005, 168 sk.

[60] Zichy 1936/2005, 171.

[61] Zichy 1936/2005, 172.

[62] Zichy 1936/2005, 173–175.

[63] Zichy 1939.

[64] Zichy 1939, 4 sk.

[65] Zichy 1939, 5 sk.

[66] Zichy 1939, 43.

[67] Zichy 1939, 41–43.

[68] Zichy 1939, 44.

[69] Zichy 1939, 46–69.

[70] Zichy 1939, 50.

[71] Zichy 1939, 53.

[72] Zichy 1939, 68.

[73] Zichy 1939, 52.

[74] Deér 1939.

[75] Deér 1939, 23–16.

[76] Zichy 1923/2005, 10., valamint 1939, 14.

[77] Deér 1939, 40.

[78] Fodor 2001a, 82.

[79] Fettich 1937, 32 sk.

[80] Fettich 1937, 34 sk.

[81] Fettich 1937, 33.

[82] Fettich 1933, 275, valamint 1937, 36.

[83] Fettich 1933, 273, 276.

[84] Zsirai 1937.

[85] Zsirai 1937, 126.

[86] Zsirai 1937, 127.

[87] Zsirai 1937, 126.