ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Újra kell írni a finnugor őstörténetet?!

nyomtatható változat

Az 1970-es – 80-as években nagymértékű változás indult el az egyetemes finnugor őstörténeti kutatásokban. Ennek elsődleges kiindulópontjai a finn és észt kutatói körök voltak. Annak tükrében, hogy a finnországi kutatás egy részére jellemző volt a soha meg nem állapodás, ez nem is lehet annyira meglepő. Egyes kutatók már a huszadik század elején a hivatalos felfogástól eltérő őshaza-lokalizáció mellett tették le voksukat.[1] Ez a tendencia a második világháború után is folytatódott, és főleg régészek fogalmazták meg kifogásaikat a Volga-Káma vidéki, illetve a nyugat-szibériai őshazával szemben.[2] Elvétve a szovjet régészek között is voltak olyanok, akik eltérő régészeti koncepcióval rendelkeztek.[3]

Ha fejben tartjuk, hogy a régészet az őstörténeti diszciplínák közül az egyetlen dinamikusan fejlődő tudomány, akkor nem érhet meglepetésként minket, hogy az uráli népek eredetével és ősi lakhelyével kapcsolatos újabb elgondolások éppen a régészektől származnak. Az alábbiakban a külföldi szakirodalom segítségével és elemzésével ennek a folyamatnak a kialakulásáról kívánok vázlatos képet adni.

 

III.1. Változások az egyetemes finnugor őstörténeti kutatásokban

Az újabb elméletek időben és térben bővítették ki a kutatás határait. Időben a jégkor vége (kései paleolitikum), illetve a mezolitikum, területileg pedig Fennoskandiától az Urálig terjedő rész lett vizsgálat tárgya.

E szemléleti változás elindítói finn és észt régészek voltak.[4] A teljes szakítás a tudományos közmegegyezést képviselő őshazával nem minden kutatónál történt meg, kezdetben csupán módosításokat hajtottak végre. A közös pont ezekben az elméletekben az volt, hogy a finnugor alapnyelv felbomlását a mezolitikum idejére tették, illetve, hogy a neolitikumban az egész kelet-európai erdős zónában elterjedt fésűs-gödrös kerámiát a különböző finnugor csoportokkal hozták kapcsolatba. A régészek közül C. F. Meinander egy fokkal tovább is lépett, a finnugor nyelvcsalád kialakulását nem a családfa-, hanem a hullámelmélet alapján képzelte el.[5] E mozzanatok képviselték tehát az új finnugor őstörténeti koncepció kialakulásának kezdetét.

A fent említett finnugor őstörténeti koncepciók kialakulását az tette lehetővé, hogy a második világháború után a finn régészet is változásokon ment keresztül, melynek fő eredőjét a baltikumi régészeti leletanyag gyarapodása képezte. Ez a változás főleg a mezolitikum és a kora vaskor, kismértékben a neolitikum kutatására vonatkozott.

A kora vaskorral (Kr. e. 500 – Kr. e. 1/Kr. u. 1)[6] és a finnek eredetével kapcsolatosan korábban az képezte a tudományos közmegegyezés tárgyát, hogy a finnek ősei tengeri úton érkeztek a Baltikumból a Krisztus születése körüli időkben. Ezt a következtetést a finnországi kora vaskori régészeti leletek hiányos voltából vonták le, és az újratelepülés elméletének nevezték el.[7] Úgy vélték, hogy a korábbi lakosság elköltözött lakhelyéről, amelyet a finnek elődei vettek birtokukba.[8] A régészeti leletek gyarapodása ezt a majdnem száz éves elgondolást változtatta meg. A régészek továbbra sem vetették el a kora vaskor végi betelepülést, csupán rámutattak, hogy ennek hatása a helyi lakosságra, és ezzel együtt a kulturális fejlődésre igen csekély volt, ráadásul valószínűleg a helyiekkel rokon csoportok bevándorlásáról lehetett szó. Vagyis a helyi elemek kontinuitása a neolitikumig visszavezethető és a történeti idők kezdetéig kimutatható. Mindez azt jelentette, hogy a finnek elődei legalább az újkőkor óta Finnország területének lakói.[9]

A kora vaskori kutatásokkal párhuzamosan a Baltikum és Finnország mezolitikumának és neolitikumának kutatása is fejlődésen ment keresztül, amelyet a nagyszámú és rendkívül színvonalas publikációk prezentálnak. Mindez lehetővé tette, hogy a fent említett területek jégkor utáni környezet- és településtörténetét a korábbiaknál pontosabban fel tudják vázolni, valamint a megszaporodott leletanyagnak köszönhetően regisztrálni tudták az anyagi kultúrák alakulását is. P. M. Dolukhanov és Milton G. Nuñez vonatkozó munkái rámutattak arra, hogy a Baltikum és Finnország területén az első mezolitikus betelepülők kontinuitása töretlenül kimutatható a neolitikumon át egészen a történeti időkig, vagyis nem történet olyan későbbi bevándorlás a területre, amely magával hozhatta volna a balti-finnek elődeit.[10] Nuñez a kora vaskor végi fent említett migrációt elképzelhetőnek tartja, ugyanakkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy – amennyiben az tényleg megtörtént – a bevándorlók a területen már finnül beszélőket találhattak.[11]

Az első kutató, aki a kérdés vizsgálatát a késő paleolitikumtól kezdte, és figyelemmel kísérte a jég alól felszabadult területek mezolitikus törzsek általi benépesítését, valamint a Baltikum és Finnország területének neolitizációját, továbbá e folyamatokra egy jól működő modellt dolgozott ki, az Milton G. Nuñez volt (5. ábra).[12] A terület környezet- és településtörténetét P. M. Dolukhanov vizsgálta meg.[13]

A finnek őslakos voltának kérdése[14] azonban már e tanulmányok megjelenése előtt is munkába hívta a finn tudósokat. A vizsgálat interdiszciplináris volta miatt széles kutatói bázisra támaszkodhatott, és sorozatos konzultációra épített.[15] Ennek a tudományos konzultációnak egyik tetőfoka az 1980-as tvärminnei szimpózium volt, melyen az illetékes tudományágak jeles képviselői vettek részt.[16] A szimpóziumon a frissen kialakított folytonosság elmélete „győzött” az újratelepedési elmélettel szemben.[17] Az előadások eredményei azonban nem maradtak a tudományos körökön belül, az eredményeket a társadalom számára is elérhetővé tették különféle ismeretterjesztő folyóiratokban.[18]

A szimpózium, és az újonnan kialakult folytonosság elmélete azonban egyedül Milton G. Nuñezt sarkallta arra, hogy koherens modellt dolgozzon ki a finn nép és föld őstörténetére. Az új eredmények nemcsak a finnek őstörténetét kívánták átírni, hanem ebből kifolyólag a többi finnugor népét is, hiszen ha a fent elmondottak kiállják a tudományos kutatás próbáját, akkor módosítani kell az őshazáról korábban kialakított képet. Ugyanakkor az 1980-as évek közepén még elmaradt a fent említett megállapítások részletes vizsgálata és finnugor őstörténetre történő alkalmazása. Erre egészen az 1990-es évek közepéig kellett várni. Ezt a kérdést azonban majd alább kívánom tárgyalni.

III.2. Az új irányzat hatása a magyarországi kutatásra

Az új (rész)eredmények fogadtatása Magyarországon meglehetősen vegyes volt. Egyfelől Szíj Enikő reflektált rájuk rövid, ám annál mélyebb írásában, hangsúlyozva az őstörténet-kutatás előtt álló feladatok komplex és problematikus voltát.[19] A kutatás kezdeti stádiuma miatt azonban úgy vélte, hogy nem célszerű még egyértelműen állást foglalni a finnugor őstörténet újraírásának kérdésében, ugyanakkor felhívta a figyelmet a kutatások folytatására, amelyeknek köszönhetően választ kaphatunk az újonnan feltett kérdésekre.[20]

Másfelől – ami a régészeket illeti – az új irányzat negligálása volt a jellemző. A finnugor őstörténet-kutatásban meghatározó kutatók (Fodor István, Veres Péter) összefoglalásaik során még csak említésre sem méltatták – akár egy kritika erejéig is – az újabb eredményeket.[21] Egyedül Makkay Jánosra volt hatással, aki az 1980-as – 90-es évek fordulójáig nem foglalkozott szisztematikusan finnugor őstörténettel, így kívülállóként kívánta integrálni az új irányzatot a kutatásba.

III.2.1. Makkay János finnugor őstörténeti/régészeti munkássága

Makkay János, ősrégész, több mint öt évtizede tartó munkássága során „a korai neolithikummal, a Balkán és a Kárpát-medence újkőkori kultúráival, főleg a Körös-kultúrával, a vonaldíszes kerámia mindkét nagy csoportjának kérdéseivel, a sztyepp korai, úgynevezett gödörsíros művelődésével, a mediterrán világ, Kis-Ázsia és Mezopotámia ősrégi kapcsolataival, az erdélyi Tartaria nevezetes leleteivel, a mükénéi civilizáció északi kisugárzásával, olyasféle exotikumokkal, mint a legrégibb pecsétnyomók vagy edényekbe bekarcolt jelek, vallásos szokásokkal, halotti áldozatok hajdani formáival, a hettitákkal, bizonyos szent erődökkel és hasonlókkal” foglalkozott.[22]

Fentiek kapcsán indoeurópai őstörténeti munkássága is jelentősnek mondható, akadémiai doktori értekezését is e témából írta, emellett két, a témával foglalkozó tudománynépszerűsítő monográfiát is publikált.[23] Az indoeurópai népek elterjedésével kapcsolatosan tanulmányozta a Baltikum őskori régészeti kultúráit, ezen keresztül jutott el a finnugor őstörténethez.[24] Makkay 1989-ben Észtországban járt, többek között a helyi neolitikus leletanyag tanulmányozása céljából.[25] Megállapítható tehát, hogy Makkay finnugor őstörténeti vizsgálatait már az 1980-as évek közepe táján megkezdte. Eredményeiről először az 1990-ben Debrecenben megrendezett Nemzetközi Finnugor Kongresszuson (CIFU) adott számot.[26]

Makkay János munkásságának megítélésével kapcsolatosan ki kell térnem egy különös epizódra. Az elmúlt közel húsz évben figyelmét a magyarság őstörténete felé fordította, publikációi jelentős részét képezik a témával foglalkozó írásai. Ez önmagában azonban még nem feltétlenül kell, hogy problémát jelentsen, ugyanakkor a munkáinak „tudományos” eredményei, hangvétele és a bennük megjelenő, gyakran radikális jobboldali ideológia erőteljesen negatív irányba befolyásolja Makkay János személyének és munkájának megítélését. Ennek ellenére úgy vélem, hogyha objektív képet kívánunk kialakítani Makkay finnugor őstörténeti munkásságáról, abban az esetben önmagukban kell vizsgálni vonatkozó írásait, és sine ira et studio kell véleményt alkotni azokról, függetlenül attól, hogy mennyire nem értünk egyet egyéb írásai „tudományos” és politikai irányával. Mindezek mellett szem előtt kell tartani, hogy Makkay János indoeurópai őstörténeti és ősrégészeti munkássága révén ismeri azokat a módszertani eszközöket, melyek alapvető szükségességgel bírnak a nyelvcsaládok őstörténetének tanulmányozásával kapcsolatosan.

Makkay János több ponton új szemléletet vitt a kutatásba, vizsgálati módszere is élesen eltért a korábbiaktól. Ezek szinte kivétel nélkül az indoeurópai őstörténeti és ősrégészeti kutatásokból származtak, ugyanakkor nyelvészeti kérdéseket is érintettek. Munkája során nagymértékben támaszkodott a „nyugati” szakirodalomra, így ez is éles szakítást jelentett a korábbi gyakorlathoz képest.[27] Makkay János fellépésének jelentőségét abban látom, hogy rámutatott az újabb eredmények figyelembe vételének és alkalmazásának szükségességére, valamint ő volt az első kutató, aki az újabb régészeti eredményeket bevonva hozott létre egy új modellt a finnugor népek őstörténetére.[28]

Makkay már az indoeurópai őstörténet tanulmányozása során is támaszkodott a nyelvészet eredményeire, ennek következtében a finnugor alapnyelv kialakulásával kapcsolatosan is vizsgálatnak vetette alá az újabb nyelvészeti modelleket, valamint a nyelvészeti paleontológia módszerét.[29]

Makkay három alapvető érvcsoport alapján teljesen mértékben elutasítja a nyelvszövetség (Sprachbund) elméletének finnugor őstörténeti alkalmazását. Az első csoport magának az elmélet kidolgozójának, N. Sz. Trubeckojnak a személyéhez kötődik. Trubeckoj életútjának és korai írásainak az értékelése után arra az eredményre jutott, hogy a nyelvszövetség-elmélet egy vallásos elképzelés által ihletett koncepció, amelyet még az euraziatizmus politikai ideológiája is mélyen áthat, így nem tekinthető tudományos teóriának, alkalmazása a nyelvcsaládok kialakulásának kutatásában pedig finoman fogalmazva is tévút.[30]

A második érvcsoportot már régészeti megállapítások hívták életre. Európa mezolitikumát tanulmányozva mindenki számára nyilvánvalóan megállapítható, hogy erre a periódusra a korábbi nagyobb régészeti kultúrák felbomlása, elaprózódása a jellemző. A folyamat a természeti körülmények változásából következően egyértelmű: a jégtakaró fokozatos elolvadásával egyre nagyobb területek szabadultak fel, melyeket mind az állatvilág, mind az őket követő embercsoportok népesítettek be. Az újonnan meghódított területeken számos kisebb régészeti kultúra jelent meg. Tehát nem a régészeti kultúrák (=nyelvi egységek) egységesülése, hanem felbomlása figyelhető meg ebben a korszakban.[31] Mindez amiatt szolgál ellenérvként, mert a Sprachbund-elmélet alkalmazói erre az időszakra teszik a finnugor alapnyelv kialakulását, csoportnyelvek egységesülésének következtében.[32]

A harmadik csoportot képviselik a tulajdonképpeni nyelvészeti ellenérvek. Itt számos ponton mutat rá a Sprachbund-koncepció hiányos, illetve nem megfelelően bizonyított részeire. A Sprachbund elméletének alkalmazói sosem adtak magyarázatot azokra a kérdésekre, hogy milyen okból, miért az adott területen zajlottak le ezek az egységesülési folyamatok, valamint, hogy mi alapján válik egy adott csoport nyelve az újonnan kialakult alapnyelv „hivatalos” nyelvévé. Mindemellett Makkay a neolatin nyelvek életén keresztül példát szolgáltat a családfa-koncepció helyességére. Úgy véli, hogy hasonló folyamatok zajlottak le az alapnyelvek esetében is.[33]

A nyelvészeti paleontológiáról szintén elutasítóan nyilatkozott, mivel az indoeurópai őstörténet-kutatás a bükk példáján keresztül kénytelen volt belátni a módszer alkalmazhatatlanságát. Sajnos Makkay részletesebben nem ír erről a kérdésről, pedig a kérdés fontossága ezt megkívánta volna, csak lábjegyzetben utal arra a munkára, amely a problémát tárgyalja.[34] Mindazonáltal a finnugristáknak is el kellene gondolkodniuk ezen a felvetésen, hiszen az életföldrajzi módszer elsődleges helyet foglal el a nyelvészeti őshaza-kutatásban.

Makkay János a nyelvészeti vizsgálat mellett számos, korábban szerzett tapasztalatát kamatoztatta a finnugor őshaza régészeti lokalizálásában. Munkájának régészeti részét két alapvető megállapítással nyitja. Az egyik a kisméretű őshaza elképzeléséhez köthető. Úgy véli, hogyha egymástól távol eső kisméretű őshazákban éltek az indoeurópai és finnugor alapnyelvet beszélő közösségek, akkor képtelenek lettek volna rövid idő alatt hatalmas területeken elterjedni úgy, hogy vándorlásaik során náluk nagyobb lélekszámú és eltérő nyelvet beszélő közösségeket kellett volna asszimilálni,közben saját nyelvüket is megőrizve.[35]

Mindezek mellett egy módszertani hibára is felhívta a figyelmet: az indoeurópai és a finnugor kutatás tudománytörténetét vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy mindig éppen az adott korban legjobban ismert régészeti kultúra területét kiáltották ki őshazának.[36]

Ami a kronológiát illeti, Makkay ebben is eltért a megszokottól. Az őstörténeti/ősrégészeti kronológia mélyülését (time depth) kivetítette az uráli alapnyelvre, melynek következtében módszerének kiindulópontja részben megegyezett László Gyula elképzelésével. Ő is úgy vélte, hogy a jégkorszak végétől vizsgálható az uráli nyelvcsalád története, annyi eltéréssel, hogy véleménye szerint a Dél felől történő felvándorlás nyomán indult meg az uráli alapnyelv differenciálódása. Ezzel Makkay is egyfajta történetiséget kívánt vinni a kutatásba, annak ellenére, hogy nem kívánt foglalkozni az uráli alapnyelv kialakulásával. Ugyanakkor koncepciója még így is kevésbé volt ahistorikus, mint Fodor István vagy Veres Péter elmélete. Ehhez kapcsolódóan jegyzi meg, hogy az uráli alapnyelv már a felső paleolitikumban kialakulhatott.[37]

Bár Makkay alapjaiban Milton Nuñez 1987-es cikkére támaszkodott Észak- és Kelet-Európa benépesülésének vizsgálatakor, ennek ellenére számos ponton részletesebb elemzést végzett, ráirányítva a figyelmet a fontos, ám problémás kérdésekre.

Az egyik legfontosabb problémakör a kiindulási terület megállapítása. Makkay helyesen mutatott rá, hogy nem állapítható meg teljes mértékben, mely területről vándoroltak északra a jégkor végi nagytestű állatokra vadászó közösségek. Kiindulópont lehetett a keleti gravetti területe, de akár a közte és a jégtakaró között elhelyezkedő „tundrai ökumené” sávja is. Utóbbi kulturális viszonya a keleti Gravettienhez szintén tisztázatlan. Amennyiben az előző eset állna fent, úgy számolni kellene az indoeurópai–uráli rokonsággal, ugyanis a keleti gravettiből kialakuló mezolitikumból vezethető le a helyi neolitikus gödörsíros kultúra, amelyet az indoiráni tömbbel azonosít a kutatás. Mivel Makkay nem híve az indouráli rokonságnak, ezért a periglaciális zónából származtatja a finnugorságot, noha kulturális különállását a tőle délre található keleti gravettitől nem tudja adatokkal alátámasztani. A kérdés rendezését a későbbi kutatásra hagyja.[38]

A másik fontos kérdés, amit igyekezett tisztázni, az Észak- és Kelet-Európa benépesülésének irányai voltak (6. ábra). Ami a finnugor őstörténet vonatkozásában különösebb figyelmet érdemel, az két terület. Az első kiindulási terület a Felső-Dnyeper vidéke volt, az innen elvándorló csoportok népesítették be a Baltikumot, Karélia egy részét, valamint Norvégia fagymentes partvidéki részét Kr.e 9000–7000 között. Finnország belseje a jégpáncél miatt ekkor még nem népesült be (6. ábra 2. irány).[39] A második vándorlási hullám a Volga alsó vidékéről népesítette be a kelet-európai erdőövezetet, valamint Karélia középső és északi részét. A jégtakaró folyamatos olvadásának köszönhetően ezek a csoportok eljutottak Finnország területére is. Erre a területre egészen a Kr.e. 4. évezredig történtek vándorlások, köszönhetően a jégtakaró olvadásának (6. ábra 3. irány).[40]

Egy későbbi munkájában Makkay János behatóbban foglalkozott a lappok eredetével.[41] A kiindulási alap Thoma Andor cikke volt.[42] Makkay miután ismertette a lappok eredetére vonatkozó nyelvészeti és régészeti eredményeket, arra a következtetésre jutott, hogy az antropológiai különállásból nem kell magától értetődőnek lennie a lappok nyelvcseréjének, ez csupán egy hipotézis.[43] Ezt erősíti az is, hogy Pekka Sammallahti szerint nem lehet olyan réteget kimutatni a lapp nyelvből, amely az eredeti nyelvre utalna.[44] A Lengyelország területén található mezolitikus korú Janislawicienhez köthető 30 év körüli férfi antropológiailag a lappid csoporthoz tartozik, és mivel a lappok esetében az embertani alkat egybeesik az etnikummal is, így minden kétséget kizárón egy lapp sírról van szó. Ez is a dél–észak vándorlási irányt, valamint a finnugorok baltikumi őslakos voltát erősíti meg. Makkay úgy vélte, hogy a neolitizációs folyamatok következtében az egyre nagyobb területet hódító földműves közösségek szorították folyamatosan északabbra a lappokat, illetve asszimilálhatták a helyben maradó csoportjaikat. Ezzel kapcsolatosan a balti finn–lapp különválás kérdését is tanulmányozta, és arra az eredményre jutott, hogy a kiváltó ok, a Dél-Finnország partvidékét elfoglaló zsinegdíszes kerámia megjelenése volt. Azok csoportok, amelyek keveredtek a bevándorlókkal és elsajátították a földművelést és állattartást, azok lettek a balti finnek, akik pedig megőrizték eredeti életmódjukat és elzárkóztak az új életforma elől, azok pedig a lappok elődei.[45] Makkay János érdeme, hogy felhívta a figyelmet Thoma Andor cikkére, és a janisławicei mezolitikus lapp sírt beillesztette finnugor őstörténeti koncepciójába. A kérdés további vizsgálata megkerülhetetlen a finnugor és a lapp őstörténet szempontjából, kihagyása súlyos módszertani hiba lenne.

Megállapítható, hogy Makkay János finnugor őstörténeti munkássága méltánytalanul szorult háttérbe a magyarországi kutatásban. Hiába dolgozott ki új koncepciót a rendelkezésre álló új régészeti szakirodalom alapján, elméletét alaposabb kritikával sem illették, csupán apróbb megjegyzéseket fűztek hozzá, melyben az orosz nyelvű szakirodalom hiányát tartják alapvető hibának.[46] Ez a meglátás jogos volt, hiszen Makkay tanulmányaiban a nyelvismeret hiánya miatt alapvetően nem szerepelnek orosz nyelvű munkák, kivételt képeznek az angol nyelvű összefoglalót tartalmazó művek. Márpedig az orosz nyelvű szakirodalom nélkül nem lehet teljes értékűen vizsgálni a finnugor őstörténetet. Ugyanakkor napjainkban az is nyilvánvaló, hogy a nem orosz művek szerepe a kutatói mobilitás miatt jelentősen megnőtt. Ezt figyelmen kívül hagyják a hagyományos finnugor őstörténet régész képviselői. Tehát erre hivatkozva nem lehet/nem lenne szabad félresöpörni Makkay János munkáit. Az már a sors iróniája, hogy az ősrégészeti kérdésekben konzervatív nézeteket valló Makkay a finnugor őstörténet esetében az „újítók” között tűnik fel.[47]

 

III.3. Az új irányzat megjelenése Magyarországon

Az új finnugor őstörténeti irányzat legmeghatározóbb képviselője Kalevi Wiik. Annak ellenére, ahogy fentebb már írtam, nem az ő nevéhez köthető az új őstörténeti koncepció létrehozása, sok finnugrista, talán szinte mindenki, vele azonosítja azt. Ennek több okát látom. Először is az ő munkássága kapott nagyobb nyilvánosságot a finnugrisztikán belül, másodszor pedig ennek következtében alakult ki az a parttalannak tűnő és gyakran személyeskedésbe is átcsapó vita, amely napjainkban is tart, eltérő intenzitással. Harmadszor pedig nevéhez kötik az új elmélet „végleges” kialakítását úgy, ahogy azt ma is ismerjük. Utóbbi érv miatt jogosnak tűnhet Wiiket a koncepció létrehozójának nevezni. Ez azonban tévedés, ugyanis Wiik elgondolásának alapjait a genetika és a régészet újabb eredményeiből (ld. fentebb Makkay Jánosnál és Milton Nuñeznél) merítette.

Az alábbiakban Kalevi Wiik munkásságának régészeti oldalát kívánom bemutatni, különös tekintettel arra, hogy milyen mértékben támaszkodott a vonatkozó szakirodalomra, mennyit emelt be a saját koncepciójába, és mennyi önálló gondolatot tett azokhoz.

Bevezetésképp azonban röviden fel kívánom vázolni Kalevi Wiik őstörténet-kutatásról alkotott elképzeléseit, hogy jobban meg lehessen érteni a közte és a hagyományos nézet képviselői között kialakult nézetkülönbséget.

Wiik rendszerének két kiindulópontja van, melyek alapján teljesen más alapról indul, mint a hagyományos nézetet követő kollégái. Az első pillér a kronológia kibővítése. Mivel a történeti nyelvészet csak az alapnyelv felbomlásának korától képes vizsgálni a nyelvcsaládok történetét, a korábbi korszakok kutatása meglehetősen problémás, a történeti összehasonlító nyelvészet módszereivel nem is lehetséges. Viszont nem jelent problémát a genetikának és a régészetnek, mely tudományok a második világháború után hatalmas változásokon mentek keresztül. Így jutunk el a második pillérhez, az interdiszciplinaritáshoz.[48]

Wiik a bevett gyakorlattól eltérően nem csupán a nyelvészet megállapításaira kíván támaszkodni, hanem a genetika és a régészet eredményeit is figyelembe veszi, sőt, ezeket helyezi előtérbe, a nyelvészet eredményeit tudatosan háttérbe szorítva.[49]

Ezekhez járul egyfajta „modernitási” tényező is, amely meglehetősen fontos szerepet tölt be. Wiik ugyanis figyelembe veszi a fent említett tudományokban lezajlott azon változásokat is, melyek a szemléletmódot illetik. A régészet szempontjából ez azt jelenti, hogy a vándorlások helyett a kulturális kapcsolatok és a belső átalakulás került előtérbe.[50] A kérdés a finnugor őstörténet szempontjából is fontos, hiszen az egymástól eltérő elméletek érvényessége e folyamatok megállapításán (is) múlik. Hasonló hozzáállást képvisel a nyelvészet és a genetika területén is.

Wiik nézetrendszerében pozitív vonás, hogy figyelemmel követi a tudományok fejlődését/változását. Úgy gondolom, hogy ez alapvető kötelessége (lenne) minden kutatónak. Kritikusai közül azonban sokan nem tesznek így, ezzel viszont a Wiikkel folytatott vita veszti értelmét, hiszen lehetetlenné válik az eltérő elméletek szintézise.

Wiik a genetika és a régészet által nyújtott lehetőséget és mélységet kihasználva Kr.e. 40 000-től tárgyalja az európai népek történetét. Úgy vélem, hogy az időkeret ilyen szintű bővítése szükségtelen, mivel semmilyen tudomány nem létezik, amelyik biztosan tudná alátámasztani állításait, így pedig saját magát szorítja a tudományon kívülre. Vagyis a finnugorok gyökereit a korai (EUP, 40-30 ka BP) és középső felső paleolitikumban (MUP, 30-20 ka BP) keresni módszertani hiba. Maguk az új elmélet régészeti megalapozói, Milton Nuñez és P. M. Dolukhanov sem nyúltak tovább a késő paleolitikumnál (LUP, 20-10 ka BP), és akkor is csak előzményként tárgyalták a korszakot, az igen korai etnikai azonosítástól eltekintettek, az érdemi vizsgálat a jégkorszak utáni időkre szorítkozott.

Érdemes megvizsgálni a refugiumok kérdését is. Wiik szerint a hideg-meleg periódusok váltakozása hatással volt az embercsoportokra is: a meleg periódusok alatt a jégtakaró visszahúzódása nyomán északabbra vándoroltak, míg a hideg időszakok beköszöntével pedig délibb menedékekbe, ún. refugiumokba szorította őket az előretörő jégpáncél.[51] Európában a késő paleolitikumban az ibériai, a balkáni és az ukrajnai menedékek létezését feltételezi (7. ábra).[52] A refugiumokhoz egy-egy nyelvcsaládot is rendel: az ibériaiban baszk nyelvek, a balkániban az indoeurópai, míg az ukrajnaiban és környékén, a periglaciális övezetben pedig a finnugor nyelvek beszélői éltek.[53] Ami a koncepciót illeti, Wiik bizonyos genetikai markerek nagyobb arányú előfordulásából következtet ezek meglétére, kérdéses, hogy a hivatkozott genetikai kutatócsoportok is feltételezik-e ilyen kitüntetett régiók létezését, ezt sajnos nem tudtam leellenőrizni. Ami a korszakra vonatkozó régészeti munkákat illeti, nem olvastam „refugiumok” létezéséről. Wiik főleg P. M. Dolukhanov és Milton Nuñez munkáira támaszkodik, amikor a késő paleolitikum régészeti oldalát tárgyalja, de a fenti kutatók sem említenek menedékeket.[54] Nuñez a késő paleolitikumra vonatkozólag említ jól körülhatárolható régiókat, valamint marginális zónaként tárgyalja a jégtakarótól délre eső területet, de ukrajnai menedékről nem beszél.[55] Dolukhanov a kelet-európai periglaciális zónával kapcsolatosan megjegyzi a lelőhelyek sűrűsödését a Középső-Dnyeper és Don vidékén, ám egyéb jelentőséget nem tulajdonít ennek a területnek.[56] Wiik a térképein a Fekete-tenger partvidékéhez helyezi el a refugiumot, így a két terület közel esik egymáshoz, ugyanakkor, ha feltételeznének ilyen jelenséget az archaeológusok, akkor azt maga Dolukhanov sem hagyta volna említés nélkül. Tovább erősíti kételyemet, hogy Nuñez késő paleolitikumról készült térképein elszórtan láthatjuk a kelet-európai lelőhelyeket, nem csupán egy helyen sűrűsödve. Az egyetlen kutató, aki említi a refugiumokat, az Marek Zvelebil volt. Érdemes hozzátenni, hogy Zvelebil csak két, magas népsűrűségű területtel számol (Dual Centre Model), nem pedig hárommal, ugyanakkor ezt úgy is lehet értelmezni, hogy nem kívánt a Balkánnal foglalkozni, hiszen az a terület Észak- és Kelet-Európa benépesítésében nem vett részt.[57] Ennek ellenére Kalevi Wiikkel ellentétben nem tartom valószínűleg az európai menedékek létezését, inkább azt tartom reálisnak, hogy a periglaciális sáv keleti régiójának egész területén elszórtan élő lakosság vándorolt északra, mint ahogy azt Nuñez térképe is mutatja.[58]

Kalevi Wiik a régészeti szakirodalom alapján úgy véli, hogy a jégtakaró visszahúzódásával Észak- és Kelet-Európa két irányból, ha úgy tetszik, két központból népesült be.[59] A nyugati központból kiindulva a Magdalenien, keletről pedig a keleti Gravettien húzódott északra, átalakulva és új kultúrákat létrehozva.[60] Kr. e. 13 000–10 000 között az Észak-európai Síkságon Magdalenien alapokon fejlődött ki a Hamburgien, amely érintkezve a keleti „menedék”-ből felvándorló csoportokkal Kr. e. 10 000–8000 között létrehozta az Ahrensburgient. Önálló fejlődésként alakult ki a Hamburgienből a Brommien, mely az Ahrensburgien területétől nyugatabbra helyezkedett el. A kelet felől felvándorolt csoportok létrehozták az epipaleolitikus Swidérient, amely majd tovább vándorolva a Baltikum felé fogja kialakítani a helyi mezolitikumot (8. ábra). A Brommien és Ahrensburgien észak felé továbbvándorolva Dél-Norvégiában létrehozta a Hensbacka, Közép-Norvégiában a Fosna és Észak-Norvégiában a Komsa kultúrákat.[61] Wiik Leonyid Zaliznyak nyomán megállapítja, hogy a Brommien és Ahrensburgien hatása keleten egészen az Urálig elért. Hogy azonban mit ért ez alatt, migrációt, esetleg technológiai hatást, azt nem pontosítja.[62] Mindenesetre nehezen védhető állítás lenne a baszk nyelvet beszélő csoportok Urál vidéki megjelenése… Ami az etnikai azonosítást illeti, a Magdalénien és utódkultúrái baszk nyelvet használtak, míg a Swidérien népessége finnugor nyelvet beszélt, sőt, az Észak-európai Síkságon elterjedve részt vett a germán népek etnogenezisében. A nyelvi helyzet azonban idővel megváltozott, ugyanis lingua franca szintjére emelkedett a finnugor, kiszorítva ezzel az ibériai menedék baszk nyelvét.[63]

Sajnálatos módon Kalevi Wiik nem írja le Észak- és Kelet-Európa benépesülésének későbbi eseményeit, leegyszerűsítve ezzel a valójában igen bonyolult képet. E folyamatot egyedül Makkay János tárgyalta behatóbban, számos érdekes kérdést vetve fel, amelyek megválaszolásával még adós a kutatás. Ami a betelepülés utáni állapotot illeti, megtudhatjuk, hogy a mezolitikumban Nagy-Britanniától az Észak-Európai síkságon át egészen az Urálig finnugorok lakták Európát.[64] Visszaszorulásuk a földművelés elterjedésének köszönhető, melynek során nem csak a magasabb presztízsű életmódot, hanem a földművelők indoeurópai nyelvét is elsajátították, igaz hibásan, így szorult vissza a finnugor nyelvek használata a Fennoskandiától Nyugat-Szibériáig terjedő területre. Magának a földművelésnek az elterjedését, mint folyamatot, meglehetősen részletesen tárgyalja Wiik.[65]

Kalevi Wiik munkájának régészeti részét tanulmányozva könnyen megállapítható, hogy végig a szakirodalom eredményeire támaszkodott, azoktól nem tért el. Mivel a rendelkezésre álló régészeti szakirodalmat egyedül áttekinteni szinte lehetetlen, ezért Wiik gyakran összefoglaló munkákat használt fel. Ez azonban számos problémát vet fel, ugyanis több kérdésben nincs konszenzus a kutatók között, egy-egy őstörténeti folyamatról vagy elméletről egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények vannak forgalomban. Példaként említhető az európai felső paleolitikum és az Aurignacien eredetének kérdése, amely körültekintő tárgyalása Wiik szemszögéből különösen fontos, hiszen a finnugor nyelvet egy Aurignacien kori „kis nyelvnek” tartja.[66] De említhetnénk akár az indoeurópai népek őstörténetét is, amely a finnugor kutatásához képest még összetettebb problémákkal rendelkezik. Az egymásnak ellentmondó elméletek magát Wiiket is megzavarják. Nehéz dönteni Marija Gimbutas és Colin Renfrew elmélete között, sőt, az indoiráni népek lakhelyének kérdése is bizonytalan. Kiemelendő azonban, hogy Wiik lépést tartott a korral, vagyis igyekezett a friss régészeti eredményeket és szemléletmódot alkalmazni. Ő volt az első, aki az új régészeti kutatásokat kiegészítette a genetika és a nyelvészet eredményeivel, ám koncepciójának alapjai nem az ő nevéhez köthetők, hanem Pavel Markovich Dolukhanov, Makkay János és Milton Nuñez tekinthetők az újszerű finnugor őstörténet megalapítóinak.

Könyvét hatalmas szakmai vita kísérte, kíséri ma is, sokszor tudományhoz nem méltó hangnemben. A kritikák főleg művének nyelvészeti oldalát érintik, régészek még nem vállalkoztak recenzió alá vonni munkáját. Rá kívánok mutatni, hogy a nyelvészeti részek jogosnak tűnő bírálata önmagában nem jelenti a teljes elmélet hibás voltát, ahogy azt a bírálók szeretnének sugallni. Az elmélet részleteiben lehetnek helytálló megállapítások. Mindez talán a bírálók őstörténeti szakirodalomban való járatlanságát mutatja, de az „emberi tényezőt” sem kívánom kizárni. Ha az előbbi eset áll fent, akkor érdemes lenne figyelembe venniük ismereteik hiányos voltát. A vita személyeskedő voltával nem kívánok foglalkozni, a jelenség sajnálatos és elítélendő. A hibái ellenére Kalevi Wiik munkássága alaposan fölkavarta a finnugor őstörténet-kutatás állóvizét. Biztos tudományos tény nincs, különösen igaz ez a népek őstörténetére. Erről feledkezett meg a kutatás az elmúlt bő negyven évben.

III.4. A hagyományos irányzat továbbélése

Az új finnugor őstörténeti koncepció felélénkítette a kutatást – külföldön. Mind az 1995-ös jyväskyläi, mind a 2000-es tartui Nemzetközi Finnugor Kongresszuson számos régészeti előadás foglalkozott a finnugor népek őstörténetének korai szakaszával, sőt, maguk az új elmélet hívei is elindítottak egy konferenciasorozatot The Roots of Peoples and Languages of Eurasia címmel. Utóbbi nagyszerű lehetőséget kínált az ellentétesen gondolkodó kutatók eszmecseréjére, jelen volt többek között Fodor István is, így minden adott volt a finnugor őstörténet-kutatás holtpontról történő elmozdítására.

Ami az új elmélet régészeti oldalát érinti, azt érdemi kritika nem érte, tételes cáfolatról nem beszélhetünk. Fodor István összefoglalásaiból érthető okokból kihagyta az új elmélet problematikáját, az ilyen típusú vázlatos, olykor rövid összefoglalásoknak nem feladatuk, hogy a tudomány aktuális vitatott kérdéseit az olvasó elé tárják. Összefoglalásaiban változatlanul csak átfogó képet ad a közmegegyezés tárgyát képező korábbi eredményekről. Azért saját álláspontjának említésén keresztül utalt a problémakörre: megállapította, hogy nyelvtörténeti és régészeti módszerekkel a Kr. e. 6-4. évezrednél mélyebbi korokban nem lehet vizsgálni a finnugor népek őstörténetét.[67]

Fodor István a finnugor régészetről szóló, 2001-ben megjelent összefoglaló munkájában utalt rá, hogy egy külön cikkben kíván reflektálni az újabb finnugor őstörténeti elméletekre.[68] Ezt meg is tette, a Roots-csoport harmadik konferenciáján tartott előadása magyar nyelven napvilágot látott a Keresztes László tiszteletére összeállított ünnepi kötetben.[69] Sajnos meg kell állapítani, hogy az újabb elméletek helyett nagyobb arányban szerepelnek Fodor István nézetei a finnugor őstörténetről. Részletesebben csupán Pusztay János finnugor nyelvészeti koncepcióját tárgyalta, különös tekintettel a mordvin őstörténetre. Pusztay nyelvészeti koncepciója szerint a mordvin nyelv sokkal jobban kötődik az obi-ugor, szamojéd és paleoszibériai, mint a permi, a mari és a balti finn nyelvekhez. Mivel a nyelvek beszélői hús-vér emberi lények, ennek megfelelően régészeti hagyatékot hagynak maguk után, a kérdés tehát régészeti oldalról is vizsgálható, bár a döntő szó kimondása természetesen a nyelvtudományra tartozik. Fodor István rámutatott, habár a volgai finnugoroknak nem volt közös őshazájuk, a mordvin etnogenezisben jelentős szerepet játszó gorogyeci kultúra (Oka-Szura vidéke) nem származtatható Nyugat-Szibériából, sőt, ilyen irányú kapcsolatrendszerrel sem rendelkezik.[70]

Ami az új őshaza-koncepciót illeti, Fodor István természetesen elutasító álláspontra helyezkedett. Alapos cáfolatot nem végzett, pedig egy elmélet megítélése szempontjából ez alapvető tudományos feladat lenne, az általánosságok szintjén mozgó felületes és olykor hibás megállapítások nem alkalmasak egyik elmélet cáfolatára sem. Fodor véleménye szerint a paleolitikus és mezolitikus nyelvi viszonyok vizsgálata problémákkal terhelt.[71] Ezzel részben egyet lehet érteni, de hangsúlyozom, részben. Kalevi Wiik esetében látható, hogy a paleolitikum nyelvi helyzetét nehéz vizsgálni, tudományosan kidolgozott modellel is. Viszont személy szerint nem tartom lehetetlennek a jégkor végi és az utána következő mezolitikus viszonyok etnikai vizsgálatát, mivel ezeknek a folyamatoknak köszönhetően lehetőségünk van olyan koncepciót kidolgozni, amely képes történeti keretben vizsgálni a finnugor nyelvcsalád történetét. Erre utal Makkay János és Milton Nuñez munkássága is. Továbbá nem értek egyet azzal a vonatkozó érvel, miszerint a mezolitikus kulturális viszonyok alapjainak tekintett kőiparokból nem lehet megfelelő következtetéseket levonni.[72] Nos, aki csak kicsit is ért az európai mezolitikum kutatásához, annak számára egyértelmű a fenti állítás tarthatatlansága. E kijelentés meglehetős tájékozatlanságra utal. A mezolitikus kultúrák körülhatárolása a kőeszközökre épített tipológiai rendszer alapján megbízható, sőt, a paleoetnológiai szemléletnek köszönhetően a kultúrák kapcsolatrendszerére és szociális szervezettségére is lehet következtetni. Ennek megfelelően Fodor István érvét nem tudom elfogadni, mert az a régészeti tények figyelmen kívül hagyására utal. További érve a koncepció ellen, hogy a paleolitikus viszonyok között a mozgékony életmód és az alacsony népsűrűség miatt nem alakulhattak ki a nyelvcsaládok, arra megfelelő alkalom először a mezolitikumban kínálkozott.[73] Ennek a megítélése még a régészeti szakirodalomban is kettős, ugyanis létezik olyan elmélet, amely szerint a gyűjtögető életmódból fakadó élelembeszerzés bizonytalansága miatt az egyes csoportok között nagyfokú kommunikáció állhatott fent, amely vészhelyzet esetén a túlélést biztosította.[74] Ráadásul ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a mezolitikum a csoportokra bomlás időszaka volt, amikor a nagy, későpaleolitikus kultúrcsoportok helyett sok önálló, ám azonos eredetű kultúra népesítette be a jégtakaró visszahúzódása által felszabadult területeket. És mivel bizonyos mértékig számolnunk kell a régészeti kultúrák etnikus egységével, így Fodor István érve sem állja meg feltétlenül a helyét. A nyelvcsaládok kialakulásáról a nyelvtudomány sem tud biztos adatokat szolgáltatni, így a kérdést nehéz eldönteni, ellenérvként történő említése a nagyfokú bizonytalanság miatt megkérdőjelezhető.

Látható tehát, hogy Fodor István sem próbálta meg alapjaiban kritika alá venni az új koncepciót, csupán az általánosságok szintjén fogalmazta meg ellenvetéseit, azok azonban nem állják meg a helyüket. Hogy miért nem nyújtott alapos bírálatot, pontos magyarázatot nem tudok adni, talán a kérdés tárgyalásához szükséges ősrégészeti képzettség és jártasság hiányával magyarázható mindez. Így viszont különös módon az a helyzet állt elő, hogy a tudomány fejlődése szorította ki a kutatásból azt, aki létrehozásában az egyik legfontosabb szerepet játszotta.

Valószínűleg hasonló okokból nem foglalkozott alapos bírálattal az etnográfus Veres Péter sem. Módszertanilag abszolút helytelen módon próbálta meg cáfolni az új elméletet, amikor azt írta, hogy a rendelkezésre álló palynológiai és régészeti adatok eltérő őshaza lokalizációt nem tesznek lehetővé.[75] Úgy tűnik, hogy sem Fodor István, sem Veres Péter nincs tisztában a tudományos kritika megfogalmazásának szabályaival, vagy ha igen, mégsem folytatnak annak megfelelő munkát. Hozzáállásuk mozgatórugóit nem tudom megállapítani, nem is kívánok találgatni, mindenesetre egy biztos, ez a konzervatív megközelítés kárt okoz a magyarországi finnugor őstörténet-kutatásnak, fejlődését gátolja. Remélhetőleg a jövőben ez a helyzet meg fog változni.

 

Összefoglalás

Összegzésként megállapítható, hogy a magyarországi finnugor régészet kutatása egybeesik a finnugor őstörténet kutatásával, így a finnugor régészet vizsgálatán keresztül őstörténeti kérdéseket is tárgyaltam dolgozatomban, ez alól csupán az első korszak jelent részben kivételt. Magyarországon olyan összefoglalás még nem született, amely a friss őstörténeti elméleteket tárgyalta volna, ezt a hiányt próbáltam pótolni.

Sokáig úgy tűnt, hogy a finn és észt kutatásban zajló változások hatással lehetnek a magyarországi viszonyokra is. Az idő múlásával azonban ennek az ellenkezőjéről bizonyosodhattunk meg. A régészeti oldalról megfogalmazott új elméletek visszhang nélkül maradtak, alapos kritikával sem illették azokat, ami alapvető feltétele a módszertanilag elfogadható tudományos kutatás menetének. Ezzel azonban a magyarországi kutatás még nagyobb lemaradásba került, napjainkban mindez több mint harminc évet jelent. Sajnálatos módon a finnugor régészet meghatározó képviselői sem ismerték fel, hogy az adott tudományos szituációban mit kellene tenni.

Dolgozatomban a magyarországi finnugor régészetet három korszakra osztottam, mégpedig úgy, hogy a harmadik korszakot jellemezte volna a kutatás megújulása. A megújulás azonban nem történt meg. Mondhatni, hogy a régi és az új között fennálló ellentét, az újítással történő szembehelyezkedés valójában nem is tette igazán lehetővé a harmadik korszak teljes kibontakozását. A paradigmaváltás tehát a magyarországi finnugor régészetben sem következett be. Pedig időszerű lenne, ebből a be nem teljesültségből pedig tudományon belüli feszültség támadt. Jelenleg egyfajta átmeneti állapotban van a kutatás, kérdés, hogy mikor lesz képes teljes mértékben átlépni ebbe az új korszakba. Az alábbiakban pontokba szedve kívánom felvázolni elképzeléseimet, amelyek mentén vizsgálni lehetne a finnugor őstörténetet. Javaslataimban próbáltam objektív módon megközelíteni a kérdést, ennek ellenére tisztában vagyok javaslataim szubjektív voltával. Elképzelhető, sőt biztos, hogy véleményem a régészeti szakirodalom még alaposabb megismerése után módosulni fog.

1. Gyakori érvként hozzák fel a régészet megnövekedett szerepe ellen az etnikus azonosítás nehézségeit, így a kutatást célszerű lenne elméleti alapokon kezdeni. Meg kell vizsgálni elméletben és modellezett őskori viszonyok között is, hogy milyen mértékben beszélhetünk régészeti kultúrák etnikus egységéről. Mind a mai napig ilyen kutatásokat nem végeztek a finnugor őstörténet esetében, pedig ezen keresztül világossá válhatna, hogy mekkora segítséget képes nyújtani a régészet a finnugor őstörténet-kutatás számára.

2. Számos elgondolás vizsgálta a finnugor népek K–Ny irányú elterjedését a fésűs-gödrös kerámia vizsgálatán keresztül. A kérdés tisztázására ősrégészeti kutatásokat kell végezni, melyben alaposan tanulmányozni kell Skandinávia, a Baltikum, a kelet-európai erdőövezet és Nyugat-Szibéria neolitizációját, vagyis a kerámiaművesség elterjedését, a későbbiekben pedig mintegy kiegészítésként a földművelés és állattartás kialakulását is. Korábban a szovjet kutatás révén úgy vélték, hogy a fésűs-gödrös kerámia a kelteminári kultúra területéről terjedt el Kelet-Európában K–Ny irányba, azonban ma már úgy gondolják a kérdéssel foglalkozó kutatók, hogy az edényművesség dél, vagyis a Fekete-tenger vidéke felől terjedt el az északi területeken.

3. Az 1970-es évekig a régészeten belül a kulturális átalakulásokat főként migrációk révén magyarázták, ez a szemlélet természetesen jelen volt a finnugor őstörténetben is. Ezután azonban a régészeti leletek gyarapodásának és a vizsgálati módszerek finomodásának köszönhetően számos esetben bebizonyosodott, hogy migrációról nem beszélhetünk. Ezért Európa őskorának kutatásában meghatározó szerepet kapott a belső fejlődés és a változásokat elindító kapcsolatrendszerek vizsgálata. Ebből kiindulva a finnugor népek K–Ny irányú vándorlásának meglétét vagy meg nem létét lehetne tisztázni a keleti-európai erdőövezet neolitikus kultúráinak tanulmányozásán keresztül. Amennyiben bebizonyosodna a korábban vallott vándorlási irány tarthatatlan volta, úgy a terület első benépesülését kell kutatnia a régészetnek.

4. Amennyiben bebizonyosodna a K–Ny vándorlási irány módszertanilag téves elképzelése, úgy Skandinávia és Kelet-Európa első benépesülését kellene alaposabban kutatni, tehát mindez egy új, D–É irányú vándorlási koncepciót helyezne előtérbe. Ebben az esetben a kiindulási területet kellene kijelölni. Ennek problematikájáról Makkay János munkássága kapcsán már írtam.

5. Az új modell számos ponton bővítené ki a finnugor népek őstörténetének kutatását, ugyanis olyan területeket és korszakokat vonna vizsgálat alá, amelyek korábban nem képezték a kutatás tárgyát. Ez különösen a Baltikum mezolitikumára, neolitikumára és bronzkorára, valamint Kelet-Európa mezolitikumára és egyes részei neolitikumára vonatkozik. Ilyen hatalmas területek régészeti anyagának és szakirodalmának átlátása és feldolgozása rendkívüli kihívás elé állítja a kutatókat, melynek nem lesz könnyű megfelelni.

Bármilyen eredményt is hozzon a felülvizsgálat, egy valami biztos: újra kell indítani a kutatást, hogy meg lehessen állapítani, az új koncepció egyes elemei közül melyek állják ki a kritika próbáját, ennek megfelelően milyen mértékben célszerű újraírni a finnugor őstörténetet. Hogy az ilyen irányú kutatások be fognak-e indulni, nem tudható. Az viszont bizonyos, hogy a napjainkra jellemző egy helyben állás csak árt az őstörténet-kutatásnak.




[1] Gondolok itt többek között K. B. Wiklund és J. Ailio vonatkozó munkáira.

[2] Akár A. Äyräpää és C. F. Meinander munkásságára is gondolhatunk, de a sor folytatható.

[3] Például N. N. Gurina.

[4] Erre vonatkozólag ld. Fodor 1977, 288sk.

[5] Fodor 1977, 288 sk. E régészek táborába tartozott többek között H. Moora, L. Jaanits, és a fentebb említett C. F. Meinander is.

[6] A szakirodalomban ennek a periódusnak a felső határát tévesen teszik 0-ra, ami módszertanilag helytelen, hiszen nulladik év nem volt, tehát a Kr. e 1 után Kr. u. 1 következik!

[7] Kodolányi 1980, 387.

[8] Kodolányi 1980, 388.

[9] Uo.

[10] Dolukhanov 1986, 7, valamint Nuñez 1987, 9–13.

[11] Nuñez 1987, 14.

[12] Nuñez 1987.

[13] Dolukhanov 1986.

[14] Megfogalmazója és egyik fő képviselője C. F. Meinander volt: Szíj 1990, 264.

[15] Nuñez saját kutatásai mellett ez az interdiszciplináris munka formálta az általa kidolgozott modellt: Nuñez 1987, 13.

[16] Az előadások nyomtatásban is megjelentek: Suomen väestön esihistorialliset juuret. Bidrag till kännedom av Finlands natur och folk. Utgivna av Finska Vetenskaps-Societen. H 131. Helsinki, 1984.

[17] Szíj 1990, 264.

[18] Suomen väestön esihistorialliset juuret. 18 sk.

[19] Szíj 1990.

[20] Szíj 1990, 266.

[21] Erre vonatkozólag ld. Fodor 1990, valamint Veres 1991. Előbbi Szíj Enikő fentebb hivatkozott cikkével azonos helyen jelent meg.

[22] Öndefinícióját ld. Makkay 1997, 8.

[23] Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete és a vonaldíszes kerámia. Akadémiai doktori értekezés, I (szöveg), II (1-175. térképek). Budapest, 1985. Valamint Makkay 1991a és 1998.

[24] Makkay 1997, 8. 5. lábjegyzet

[25] Makkay 1997, 82. 168. lábjegyzet

[26] Makkay 1990. Az előadás részben átdolgozott, magyar nyelvű változatát ld. Makkay 1991b.

[27] Nem árt megjegyezni, hogy Makkay János nem használt fel az orosz nyelvű szakirodalmat, amit a nyelvtudás hiánya magyaráz. Erre elméletének bírálói is felhívták a figyelmet. Azonban látni kell, hogy az elmúlt több mint két évtizedben oly módon változott meg a kutatás, hogy a „nyugati” (értsd nem orosz nyelvű) szakirodalom felhasználása is megkerülhetetlen lett, viszont az orosz nyelvű publikációk elsődlegességét így sem lehet elvitatni. Így tehát hibát követett el Makkay, amikor nem használta fel a szovjet/orosz tudomány eredményeit, ugyanakkor azok a kutatók is helytelenül jártak el, akik mellőzték az újabb, nem orosz nyelvű publikációk eredményeinek a felhasználását. Az alábbiakban bővebben ezt is ki fogom fejteni.

[28] Többen ezt az elsőséget tévesen Kyösti Julkunak tulajdonítják: lásd Klima

[29] Különösen Makkay 1997, 40–58, valamint Makkay 2002, 44-56.

[30] Makkay 1997, 40-46.

[31] Makkay úgy véli, hogy az őskori régészeti kultúrák nyelvi egységeknek is megfeleltethetők: Makkay 1997, 59.

[32] Makkay 1997, 46.

[33] Makkay 2002, 47-56.

[34] Makkay 2002, 78, 195. lábjegyzet. A hivatkozott tanulmány: Darden, B. J.: On the question of the Anatolian origin of Indo-Hittite. In: Drews, Robert (ed.), Greater Anatolia and the Indo-Hittite language family. Papers presented at a colloquium hosted by the University of Richmond, March 18-19, 2000. Washington D. C. 2001. 184-228.

[35] Makkay 1997, 34 sk.

[36] Ezt a megállapítást tökéletesen példázza mind az ananyjinói (19. század második fele), mind a nyugat-szibériai újkőkori kultúra (20. század második fele) esete.

[37] Makkay 1997, 86 sk.

[38] Makkay 1997, 84 sk.

[39] Makkay 1997, 80–83.

[40] Makkay 1997, 85 sk.

[41] Makkay 2002, 104–130.

[42] Thoma 1965.

[43] Makkay 2002, 112.

[44] Makkay 2002, 108.

[45] Makkay 2002, 120–130.

[46] Makkay 1997, 11. 9. lábjegyzet

[47] Makkay konzervativizmusa két esetben nyilvánul meg: először is a Kárpát-medencei őskori kronológia területén, melyben a természettudományos keltezés által nyújtott dátumokat nem tudja elfogadni. A második a kulturális változásokhoz kötődik: melyek mozgatórugója véleménye szerint a népek migrációja, ez utóbbi nézete az indoeurópai őstörténeti munkásságában érhető igazán tetten.

[48] Wiik 2008, 13.

[49] Wiik 2008, 14.

[50] Wiik 2008, 17.

[51] Wiik 2008, 51.

[52] Wiik 2008, 54. 14. térkép. Ugyanez színesben: Melléklet 1. A három menedék genetikai, régészeti és nyelvészeti tárgyalása ld. Wiik 2008, 56-67.

[53] Wiik 2008, 61, 62, 67.

[54] Dolukhanov, valamint Nuñez egyéb munkái sem említik az európai refugiumok létezését.

[55] Nuñez 1987, 5.

[56] Dolukhanov 1998, 12.

[57] Zvelebil 2001, 36.

[58] ld. Nuñez 1987, 5. Fig. 2.

[59] Megállapításait Leonyid Zaliznyak és Marek Zvelebil munkáira alapozza: Zaliznyak, Leonyid: Mesolithic Forest Hunters in Ukranian Polessye. BAR International Series 659. Oxford, 1997.; Zvelebil 2001, 37,. Fig. 2.

[60] Wiik 2008, 69.

[61] Uo.

[62] Wiik 2008, 70.

[63] Wiik 2008, 72–74.

[64] Wiik 2008, 81. 48. térkép

[65] Wiik 2008, 75–88.

[66] Wiik 2008, 67.

[67] Fodor 1994, 105., valamint Fodor 2009, 17.

[68] Fodor 2001a, 83.

[69] Fodor 2001b. Érdemes hozzátenni, hogy a konferenciakötetben nem jelent meg az elhangzott előadás, ennek okát nem tudom megállapítani.

[70] Fodor 2001b, 151–154.

[71] Fodor 2001b, 157.

[72]Uo.

[73] Fodor 2000, 19, valamint 2001b, 157.

[74] Makkay 1997,

[75] Veres 1996, 263-264.