ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

A magyarországi finnugor régészet kialakulása

nyomtatható változat

A második világháború után az egyetemes finnugor őstörténeti kutatásokban alapvető változások álltak be, melyek nagyrészt a finnugor régészetnek voltak köszönhetők. Ez a megállapítás érvényes a magyarországi kutatásokra is, ugyanakkor itthon még azt a pluszt is magával hozta ez az átalakulás, hogy létrejött a finnugor régészet, mint önálló tudományszak. Természetesen ez sem ment rövid időn belül végbe, évtizedeknek kellett eltelnie, mire kialakult, és a társtudományok is elfogadták a finnugor régészet eredményeit. Magyarország csatlakozása a „baráti” és „demokratikus” szocialista táborhoz megkönnyítette a tudományos kapcsolatok létesítését a Szovjetunióval, amely kétség kívül hozzájárult ezekhez a folyamatokhoz. Erre szolgál példaként több finnugor régészettel foglalkozó tudós életpályája, akik tanulmányaikat részben vagy egészben a Szovjetunióban végezték, vagy a tudományos munkájuk során többször töltöttek huzamosabb időt kint, és sikerült szoros szakmai és baráti kapcsolatokat létesíteni a szovjet kollégákkal.[1]

Mindezek mellett szükség volt a finnugrista nyelvészek szemléletváltására is, akik addig és később is uralták az őstörténeti kutatásokat. Bár az első korszakban is felmerült már a komplex kutatási módszer alkalmazása, ezt a megfelelő minőségű és mennyiségű régészeti adatok hiányában nem lehetett kivitelezni. Ez a változás rövid időn belül bekövetkezett, részben egy, a finnugor őstörténeti kutatásokat ért külső bírálatnak köszönhetően, amely Molnár Eriktől, a hazai marxista történettudomány egyik első képviselőjétől érkezett. Ez után merült fel a finnugor őstörténet komplex kutatási módszerének igénye, és vált az alapvető tudományos magatartás céljává.[2]

 

II.1. Kísérlet a magyar őstörténet marxista kidolgozására – Molnár Erik munkássága

Dolgozatomban azért foglalkozom részletesen Molnár Erik személyével, a finnugor őstörténetről alkotott nézeteivel és a hozzá kapcsolódó őstörténeti vitával, mert erre napjainkig nem igen történt kísérlet, vagy ha igen, akkor azt is mérhetetlen előítélettel és szubjektivitással tették meg. Legyen Molnár Erik személyiségének megítélése bármennyire is ellentmondásos, politikai nézetei és szerepvállalásai bármennyire elítélendők, mindezek ellenére tudományos kötelességünk objektív vizsgálatot folytatni.[3] Mindez természetesen akkor szükséges, ha tudományos dolgozatot állítunk össze. Mivel a lábjegyzetben említett szerző valószínűleg tudományos munkát kívánt kezei közül kiadni, ezért illett volna erre törekedni, bármennyire is nehéz az antipátiát és a múlt rendszerben elszenvedett sérelmeket félre tenni. Én viszont megkísérlem ezt az objektív vizsgálatot, mert úgy gondolom, hogy kötelességem, ráadásul hasznos tanulságokkal és eddig fel nem fedezett összefüggésekkel jár. Sine ira et studio, vallotta már Tacitus is.

Ennek érdekében mutatom be Molnár Erik életútját, politikai és történettudományi tevékenységét, valamint a tudományos munkásságához kapcsolódó őstörténeti vitát.

 

II.1.1. Molnár Erik vázlatos életútja

Molnár Erik 1894-ben született Újvidéken, egy szabadelvű pedagóguscsalád elsőszülött gyermekeként. Édesapja Molnár Aladár, tanár volt, akinek 1848-as szerepvállalása miatt a család sokat szenvedett. Az édesapa többször került összetűzésbe a hatóságokkal, emiatt át is helyezték át Fiumébe. Ott fejezte be Molnár Erik a gimnáziumi tanulmányait 1912-ben. Édesapja ekkoriban már a Szociáldemokrata Párt tagja volt.[4]

Molnár a gimnáziumi tanulmányai befejeztével úgy határozott, hogy beiratkozik a Ludovika Akadémiára, ám rövid idő után „világnézeti különbségek” miatt otthagyta az Akadémiát, és beiratkozott a jogi egyetemre. 1915-ben besorozták, a keleti frontra került, ahol orosz hadifogságba esett.[5] 4 évet töltött a Távol-Keleten, Vlagyivosztok közelében fogságban. A fogság alatt sokat olvasott, franciául is tanult.[6]

1920-ban tért haza, két évvel később fejezte be a jogi egyetemet, majd Kecskeméten telepedett le, ahová szülei is vele költöztek, itt nyitott ügyvédi irodát. Ez idő tájt kezdte el Marx, Engels és Lenin műveit tanulmányozni. Fiatalabb testvére, Molnár René[7] csatlakozott a munkásmozgalomhoz, ez erősíthette meg elkötelezettségét. Először a kecskeméti szociáldemokrata szervezethez csatlakozott, majd 1928-tól tagja lett az illegális Kommunista Pártnak. Azt a feladatot kapta, hogy írásban terjessze a marxista eszmét.[8] Molnár a kecskeméti ifjú illegális kommunisták lebukása után felhagyott az aktív politizálással és még visszavonultabban kezdett élni, így nem konfrontálódott a hatóságokkal egészen a német megszállásig. Akkor azonban rendőri felügyelet alá helyezték, majd a nyilas hatalomátvétel után le is tartóztatták azzal a céllal, hogy Németországba deportálják, de végül a kecskeméti lakosok kiszabadították és a szovjetek bevonulásáig bujtatták.[9]

A második világháború után alapjaiban változott meg Molnár élete. 1944. december 21-én alakult meg Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlés, melynek ő is tagja lett, az Ideiglenes Nemzeti Kormányban pedig miniszteri megbízást kapott.[10] Ezzel kezdetét vette Molnár Erik politikusi karriere. 1956-ig minden kormány tagja volt, különféle miniszteri pozíciókban. Népjóléti miniszteri pozícióját egészen 1947-ig megőrizte, ez után kapta meg a külügyminiszteri és tájékoztatásügyi tárcákat. Külügyminiszteri feladata Magyarország nemzetközi elszigeteltségének a feloldása volt.[11] 1948 nyarán moszkvai nagykövet lett, ezt a megbízatását 1949 szeptemberéig teljesítette. Mindezek mellett 1948-ban megkapta az igazságügyi tárcát is, melynek miniszteri tisztségét egészen 1952-ig betöltötte. Ez után került ismét a külügyminisztérium élére, melyet az igazságügy-minisztériummal együtt 1953-ig vezetett.[12] Igazságügyi miniszteri pozícióját az enyhülés, vagyis az első Nagy Imre-kormány idején is megtartotta. A Legfelsőbb Bíróság elnökeként bízták meg a rehabilitációs bizottság vezetésével, amely a személyi kultusz által elkövetett törvénytelenségeket vizsgálta ki.[13] Elnöksége (1953–54) idején javaslatot tett – vagy tettek a nevében – a halálbüntetés korhatárának leszállítására.[14] Hegedűs András és Nagy Imre második kormányában szintén az igazságügyi miniszteri posztot töltötte be, 1955–56-ban.[15] Rákosi térvesztésének és távozásának örült, mert politikájával nem értett egyet. Ebből kifolyólag szimpatizált a pártellenzékkel, de Nagy Imre politikájának néhány elemével nem tudott közösséget vállalni, az eltávolítását a rá jellemző néma közönnyel vette tudomásul.[16] Molnár a forradalom napjai után bejárt dolgozni a Történettudományi Intézetbe, ahol elfogadta azt a javaslatot, hogy vegyék fel az Akadémia tagjai közé a „polgári” történészeket is. Az elgondolás azonban nem valósult meg.[17] A Táncsics-körben tartott előadásában élesen bírálta a Rákosi-rendszert, olyan gyökeres szakítást akart a múlttal, melyet a későbbiekben még maga Kádár sem tartott szükségesnek. A forradalom után komoly politikai funkciót nem kapott, nem választották be a Központi Bizottságba sem. 1957 elején elutasították, hogy a Társadalmi Szemle szerkesztője legyen. Molnár hivatalosan elfogadta az MSZMP irányvonalát, így különösebb gond nélkül illeszkedhetett be a Kádár-rendszerbe. Mutatja ezt, hogy megmaradt a parlamenti képviselői pozíciója is.[18] Ezek a változások járultak hozzá ahhoz, hogy élete hátralevő részét ismét a tudománynak szentelje.

Molnár Erik már a Horthy-korszakban sokat publikált az illegális Kommunista Párthoz köthető különféle kiadványokban, természetesen álnéven. Korai publicisztikájára a szocialista mozgalom, a francia forradalom és az agrárkérdés marxista szempontú elemzése volt a jellemző.[19] A gazdasági világválság hatására fordult a figyelme az agrárkérdés felé, aminek a vizsgálatán keresztül jutott el a történelem és a történetírás tanulmányozásához.[20] A harmincas évek második felében kezdett el határozottan a történetírással foglakozni, a magyar gazdaság és társadalom történetét kívánta feldolgozni az őskortól az újkorig, természetesen marxista módon. Molnár igazi történészi munkát sosem végzett, a levéltári és közvetlen forráskutatásokat kihagyva dolgozta fel a magyar történeti munkákat.[21] Molnár Erik Magyar őstörténet című munkája 1942-ben jelent meg. Utána egy évvel, 1943-ban látott napvilágot Mód Aladár 400 év. Küzdelem az önálló Magyarországért című könyve, amely az újkori magyar történelmet dolgozta fel marxista szempontból, „kurucos” szemlélettel fűszerezve.[22] Így az illetékesek a történettudomány későbbi átszervezése során igen komolyan számolhattak az akkor már politikusi minőségben is meghatározó Molnár Erikkel.

A magyar történettudomány „szovjetizálására” 1948–49-ben került sor. A „polgári” történészeket eltávolították az egyetemekről és egyéb beosztásaikból, hogy helyüket a Moszkvából hazatérő emigránsok, képzetlen vagy felületesen képzett marxista „pártkatonák” vegyék át. Ez viszont automatikusan maga után vonta az egyetemi oktatás és általában a történettudomány színvonalának drasztikus csökkenését. A Magyar Történelmi Társulat élére a moszkvai emigráns Andics Erzsébet került, míg a Történettudományi Intézet vezetésével Molnár Eriket bízták meg.[23] A Rákosi-korszakban a „polgári” történészek igyekeztek politikailag semlegesnek tűnő témákkal foglalkozni, hogy elkerüljék a hatalom a figyelmét. Ez sajnos nem mindenkinek sikerült, például Hajnal István belehalt a megpróbáltatásokba. A helyzet 1956 után megváltozott, a marxista történészek szakszerűbbekké váltak, az ideológiai nyomás is enyhült, egyre gyakoribbakká váltak a viták is.[24] Molnár Erik a viták egy részének elindítója és aktív résztvevője volt. A magyar társadalom története az Árpádoktól Mohácsig című műve körül 1950-ben kirobbant vita következményeként fordult a figyelme a magyar őstörténet felé.[25] Ugyanakkor politikai elfoglaltságai és tudományszervező munkája miatt nem igen jutott ideje a történeti kutatásokra, ezért kevés műve jelent, csak 1956 után tudott igazán aktívan részt venni a tudományos életben.[26] Ennek bizonysága az 1959-ben kirobbant vita, melyet a történettudomány Molnár Erik-vitának nevezett el. A vitának azonban nem csak tudományos, hanem ideológiai oldala is volt. Az ideológiai cél az volt, hogy az idegen hadsereg segítségével hatalomra jutott kormány társadalmi legitimizációt nyerjen. A korábbi nemzeti függetlenségi irányzattól eltérő koncepciót kellett kialakítani.[27] A vitában két fő irányzat csapott össze. Az internacionalista vonal fő képviselője Molnár Erik volt, a nemzeti függetlenségi irányzatot pedig a harcos Andics Erzsébet és Mód Aladár vette védelmébe. Molnár károsnak ítélte meg a „kurucos” függetlenségi felfogás társadalomra gyakorolt hatását. Mivel ezt a gondolatot az ötvenes években a hivatalos ideológia szintjére emelték, ezért az 1956-os „ellenforradalom” bekövetkezése törvényszerű volt, fogalmazta meg érvrendszerének egyik kiindulópontját. Molnár tehát egy újfajta internacionalista koncepció elfogadtatását kívánta elérni. A vitának e szakasza egy 1965-ben megjelent könyvvel zárult. Az időpont nem véletlen, ugyanis a megtorlások utáni amnesztia bekövetkezett, a párt számára a vita kimenetele lényegtelenné vált.[28] A vita későbbi újjáéledésében azonban Molnár Erik már nem tudott részt venni, mivel 1966-ban váratlanul elhunyt, de az általa elindított vita kisebb-nagyobb megszakításokkal eltartott a nyolcvanas évek közepéig, magával hozva magyar történelem bizonyos epizódjainak átértékelését.[29]

Mint minden a múlt rendszerben meghatározó szerepet játszó politikus, így Molnár Erik személyének megítélése is meglehetősen kettős, érzelmek nélkül, objektíven véleményt alkotni igen nehéz, különösen azoknak, akik életük jelentős részét a kommunizmus negyvenöt esztendeje alatt élték le. A megítélés kettőssége az általam felhasznált szakirodalomban is tetten érhető. Egyfelől azt emeli ki az egyik szerző, hogy igazságügy-miniszteri ténykedése idején „szemrebbenés nélkül írta alá a halálos ítéleteket”, valamint az első Nagy Imre-kormány idején a Legfelsőbb Bíróság vezetőjeként is Rákosi akaratát érvényesítette az igazságszolgáltatásban, és így a korszak büntetőpolitikájáért súlyos felelősség terheli.[30] Másfelől azt emelik ki, hogy ugyan éles kritikát fogalmazott meg a „polgári” történetírással kapcsolatban, ennek ellenére szinte sohasem bírált személy szerint, kritikáját általánosságban fogalmazta meg. A bírálatai mellett elismerte a régi történészek szaktudományi tevékenységét, sőt, amikor tudott, politikai befolyását kihasználva segítséget is nyújtott nekik. Az ötvenes évek elején például ő hívta a Történettudományi Intézetbe azt a Mályusz Elemért, aki talán a legjobban kompromittált „polgári” történészek közé tartozott, ráadásul korábban közbenjárt Mályusz nyugdíjának visszaszerzéséért is. Azt is ő akadályozta meg, hogy Makkai Lászlót, az erdélyi történészt háborús bűnösként kiadják Romániának.[31] Ha Molnár Erik a hatalmat maximálisan kiszolgáló keményvonalas kommunista lett volna, akkor ezeket a cselekedeteket nem tette volna meg. Az igazság talán a két vélemény között van, nem az én feladatom dönteni, csupán azt kívántam elérni, hogy, ha vázlatosan is, de megismerjük annak az embernek az életét és motivációit, aki a magyarországi finnugor őstörténeti kutatásokban rövid ideig központi szerepet játszott. Ezek után pedig a finnugor őstörténeti és régészeti munkásságát kívánom bemutatni.

 

II.1.2. Molnár Erik és a finnugor őstörténet

Már fentebb említettem, hogy Molnár Erik a harmincas évek második felében fordult a történetírás felé, azzal a céllal, hogy feldolgozza a magyar társadalom és gazdaság történetét marxista szemszögből. Szentmiklósy Lajos álnéven írt Magyar őstörténet című könyve 1942-ben jelent meg. Molnár valószínűleg azért foglalkozott az őstörténettel, mert fel tudta használni Marx és Engels írásait, amelyek segítségével pótolni tudta a szaktudás hiányát.[32] Molnár könyvében a szovjet szakirodalom elérhetetlensége miatt kénytelen a magyar tudósok eredményeit felhasználni. Ez akár elemzési szempont is lehet: vajon mennyiben képes újat hozni megállapításaival, avagy nem lévén szaktudós, megmarad a kivonatolás szintjén? E szempontból vizsgálom a művét.

 

II.1.2.1. A korai őstörténeti munkák

Molnár marxista történelemszemléletéből fakadóan bírálta a történettudományban uralkodó szellemtörténeti irányzatot, mert abból „kiveszett a lényeg iránt érzék”.[33] Mivel ez az irányzat nem a folyamatos társadalomi harcokból vezeti le a történelmet, ezért egy marxista szempontjából kézenfekvő a bírálat. Ennek megfelelően Molnár bírálja Hóman Bálint történelemszemléletét is. Rajta kívül egyedül Zichy Istvánt említi meg név szerint, akit a magyar őstörténet legelismertebb kutatójának tartott.[34] Molnár nem fogadta el azt a történettudományban népszerű megállapítást, miszerint a magyarság nyelvcsere útján jutott finnugor nyelvéhez. Ehhez kapcsolódóan elvetette azt a nézetet is, hogy a magyarság egy török és egy ugor komponensből jött létre.[35] Így vélekedett: „ez a kereszteződési elmélet nem utolsó helyen annak köszönheti létrejöttét, hogy őstörténészeink egy részét feszélyezi az a tény, hogy a magyarság a primitív finnugorságból ered. S ha ebbe már kénytelenek is beletörődni, legalább az arisztokratikusabb hódító »államszervező« törökség vérével akarják az »alantas származású« magyarságot »megnemesíteni«”.[36] Ezek azok a megállapítások, melyek eltérnek a kortárs szaktudomány tanításaitól. Nem sok, ráadásul Molnár Erik történelemszemléletét nem számítva, egyedül a nyelvcsere kérdésében tesz másik megállapítást, amivel azonban nem áll egyedül, hiszen sok őstörténettel és nyelvészettel foglalkozó szaktudós szintén elutasító álláspontra jutott a nyelvcserével kapcsolatban. Az érvelés nem mindig egyező, de ez magán a megállapításon mit sem változtat, talán el is hanyagolható.

Sokkal nagyobb arányban szerepelnek olyan megállapítások, amelyek az akkori őstörténeti szakirodalom alapjait képezték. A nyelvtudomány elsőségéből kiindulva a finnugor őshaza helyét állat- és életföldrajzi adatok alapján a Vjatka, Bjelaja, Káma vidékére lokalizálta. Molnár Erik tagadta az ugorok pásztornép voltát, emellett úgy vélte, hogy az ugorok keveset fejlődtek napjainkig.[37] Ezek a megállapítások tipikusak a kor őstörténeti irodalmában, ráadásul illeszkedtek a magyar őstörténet marxista felosztásához is. Az ugor egység színterét Nyugat-Szibériában jelölte ki, ahol az ugorok kapcsolatba léptek török nyelvű népekkel, majd ennek következményeképp vált ki a magyarság az ugor közösségből, és tért át a fejlett állattartásra. Ekkorra datálódnak bolgár-török jövevényszavaink is. Ha a kétkomponensű etnogenezis gondolatával nem is ért egyet, azt azért elismeri, hogy enyhe török fennhatóság azért lehetett az „ugormagyarságon”.[38]

Látható tehát, hogy Molnár Erik nem tudott friss gondolatokat hozni a hazai őstörténet-kutatásba, ami túlnyomó részben a szaktudás hiányának a következménye. Könyve a szakirodalom rövid kivonatolása. A szerző lehetőségeihez mérten igyekezett kritikát gyakorolni, ám így is egy viszonylag alacsony színvonalú mű keletkezett, amely már csak tudománytörténeti jelentőséggel bír. Egyetlen jelentősége abban áll, hogy ez a mű volt az első kísérlet a marxista szempontú magyar őstörténet kialakítására. Mindezek ellenére azért kívántam ezt a könyvet bemutatni, hogy nyomon tudjuk követni Molnár Erik őstörténeti nézeteinek alakulását.

Molnár Erik első olyan könyve, amely finnugor régészeti adatokat is tartalmaz, 1949-ben jelent meg, A magyar társadalom története az őskortól az Árpádokig címmel. A könyv az 1945-ben megjelent első kiadás javított és bővített változata. Molnár a második kiadás megírásakor már hasznosította a szovjet tudomány eredményeit. Ismereteinek forrását azonban nem jelölte meg, a kötet nélkülözi a bibliográfiát és a lábjegyzeteket.

Molnár Erik véleménye szerint a magyar őstörténet első korszakában a nyelvtudomány, a másodikban a régészet, a harmadikban az összehasonlító néprajz lehet a kutató segítségére. Ez a gondolkodás már egyfajta elmozdulást jelent a komplex kutatási módszer felé. Ez változásnak tekinthető korábbi munkájához képest. A legnagyobb változást azonban a marrizmus elméletének alkalmazása jelenti. Ennek megfelelően kiiktatta az „ősnép”, az „ősnyelv” és az „őshaza” feltevését a kutatásaiból.[39] Ugyanakkor a magyarok társadalmi fejlődésének színhelyeként Európa keleti részét jelölte meg, vagyis azt a területet, amelyet már korábban is a finnugor és magyar őshazaként tartottak számon.[40]

Molnár Erik őstörténeti koncepciója ebben a műben a marrizmus hatása következtében igen torz képet mutat, amin a válogatott régészeti adatok sem tudnak változtatni, ugyanis a marrista elgondolásait nem lehet összeegyeztetni a hivatkozott régészeti megállapításokkal, amelyek ezáltal elveszítik helyes értékelésüket. Ezt mutatja az ugor korszak meghatározása is, amely szerinte a magyar őstörténet „neolit-csiszoltkő [sic!] korszaka”[41], a bronzkorszakot pedig az utána következő ananyjinói korszak képviseli, annak ellenére, hogy maga is említi a vaseszközök alkalmazását.[42] Ezek után Molnár folytatja a munka alapvető elgondolását, a társadalomtörténeti elemzést, ami már nem tartozik dolgozatom tárgyához, így bemutatásától eltekintek.

Molnár Erik e könyve nem tudott érdemben hozzájárulni sem az őstörténeti, de még a társadalomtörténeti kutatások marxista megalapozásához sem, köszönhetően a marrista tételek alkalmazásának. Műve az 1950-es Marr-vitát követően teljesen használhatatlanná és vállalhatatlanná vált. Társadalomtörténeti munkájának második részét éles vita követte, melynek következtében fordult a figyelme a tisztán őstörténeti kutatások felé.[43]

 

II.1.2.2. A kiteljesedés: a belső-ázsiai őshaza koncepciója

Molnár Erik 1953-ban jelentkezett új őstörténeti művel (javított kiadása 1954-ben jelent meg).[44] Könyve megírásához felhasználta a fontosabb szovjet régészeti és antropológiai szakirodalmat is, nézetei formálódására is ezek voltak nagy hatással. A mű tartalmán, szerkezetén és szakirodalmi apparátusán is észrevehető, hogy Molnár őstörténeti koncepciója hatalmas változásokon ment át az évek során.

Molnár Erik kutatási módszerének alapját érthető módon a marxista tanok alkotják. Erről az alapról bírálta a „burzsoá tudomány”-t, amely nem kapcsolta össze az őstörténet fogalmát a társadalmi fejlődés meghatározott korszakaival. Elméleti fejtegetésének nélkülözhetetlen eleme a nacionalizmustól átitatott korábbi tudományos eredmények negligálása. Természetesen voltak eredményei is a korábbi kutatásoknak, ugyanakkor azok értékelésében a marxista-leninista módszer szerint kell eljárni.[45] Molnár leginkább az életföldrajzi módszert vette bírálat alá, mivel úgy gondolta, hogy az eddigiekben a nyelvészek a módszer alkalmazásakor nem fordítottak kellő figyelmet sem a szavak jelentésének változására, sem a növény- és állatvilág módosulására.[46] Mivel egyik társtudomány sem képes önmagában helytálló adatokat szolgáltatni az őstörténeti kutatás számára, ezért a nyelvészet, a régészet, az embertan és a néprajz egymásra van utalva, együttes erővel kell megpróbálnia a finnugor őstörténet fehér foltjainak eltüntetését.[47] A komplex módszer ilyen mértékű alkalmazására eddig nem volt példa. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy Molnár Erik hiába volt tisztában a komplex módszerrel, ő maga sem alkalmazta mindig következetesen (erre elmélete értékelésében még visszatérek).

Molnár Erik elméletét akár M. A. Castrén koncepciója felelevenítésének is lehetne nevezni, ezzel viszont meglehetősen leegyszerűsíteném a kérdést. Tény, hogy Molnár elméletének kiindulópontja Castrén nyelvészeti megállapítása volt, miszerint a Szaján vidékén található finnugor eredetű helynévanyag bizonyítékként szolgál az őshaza helyére vonatkozólag.[48] Emellett azonban Molnár Erik még két további érvcsoportot is felsorakoztat elgondolásának alátámasztásához. Az egyik a szamojédok Szaján-vidéki eredete, a másik pedig az uráli alapnyelvből kimutatható altaji (török, mongol, mandzsu-tunguz) hatás volt.

Molnár Erik szerint az északi szamojéd nyelvekből kimutatható egy ősi paleoázsiai szubsztrátum, amely a déli szamojéd nyelvekben nem található meg. További érv az uráli őshaza délre helyezése mellett a rénszarvas-domesztikáció Szaján-vidéki eredete is. Molnár néprajzi adatok alapján úgy gondolta, hogy a délről felvándorló szamojéd népek honosították meg a rénszarvastenyésztést Északnyugat-Eurázsiában.[49] Az ezzel kapcsolatos kronológiai problémát azonban válasz nélkül hagyta. Vleménye szerint időszámításunk kezdete körül indul meg a szamojédok északi irányú vándorlása török népek, majd a ketek szorításának következtében, így jelentek meg első hullámban a nyenyecek elődei a 10-11. században mai lakhelyükön. Ennek ellent mond, hogy a rénszarvastenyésztés csak a 15. századtól mutatható ki az északi területeken.[50] Hogy miért volt szükségük a rénszarvastenyésztést ismerő szamojédoknak több évszázadra ahhoz, hogy újból alkalmazni kezdjék ez irányú ismereteiket, arról Molnár Erik nem tesz említést.

Molnár az uráli alapnyelvvel kapcsolatban megállapítja, hogy 13 darab altaji jövevényszó mutatható ki belőle. Mivel a szamojéd népek ősi lakhelye a Szaján vidéke, ezért kézenfekvő az uráli őshazát is Belső-Ázsiában keresni, mert az altaji jövevényszavak csak ezen a területen kerülhettek az alapnyelvbe. A Szaján vidékén a korai időkből csak finnugor toponimika mutatható ki, ezért az uráli őshazát más területen kell keresni. A kérdésre a választ az altaji népek lokalizációja fogja megadni. Az altaji népek a Kr. e. 3. évezredben vagy még korábban valószínűleg Kína északi részén éltek, az uráliak hozzájuk képest csak nyugatabbra helyezkedhettek el. Az urál-altaji érintkezés tehát Észak-Kína vidékén történt meg.[51] Molnár Erik az uráli őshaza további bizonyítékaként hozza fel a kínai forrásokban szereplő europid embertani alkattal rendelkező din-lineket, akiket részben az uráliakkal hoz kapcsolatba.[52] Mivel a din-linek a kínai történeti forrásokban először Kr. e. 1700 körül bukkantak fel, ezért velük kapcsolatban nem szabadna sem uráliakról, sem finnugorokról beszélni, lévén, hogy akkor az uráli közösség már régen felbomlott, ráadásul a finnugorok nem éltek akkor ezen a vidéken. Molnár Erik elméletének szempontjából teljesen felesleges a din-linek említése és belekeverése az uráli népek őstörténetébe, ugyanakkor Molnár ezzel tovább akarta erősíteni állítását. Ez azonban nem sikerült. A din-linek uráli/finnugor voltára igen gyenge érv az europid embertani alkatuk, így az azonosítás csupán önkényes eljárás (ilyenre egyéb példa is van a könyvben). Molnár Erik szerint tehát később erről a vidékről kerültek az uráli közösségből kivált finnugorok a Szaján vidékére, akik után a szamojédok az Kr. e. 1. évezredben kerültek erre a területre.[53]

A finnugorok Szaján vidéki jelenlétét a helynévanyag mellett a rézkori afanaszjevói kultúra emlékanyaga is mutatja. Az etnikai azonosítást megerősíti az a tény, hogy az afanaszjevói kultúra hagyatéka megegyezik a finnugor alapnyelv rekonstruált szókészletével és gazdasági viszonyaival.[54] Ez az érv azonban igen „puha”, hiszen ilyen alapon a világ bármely rézkori kultúrájával kapcsolatba lehet hozni a finnugor ősnépet. Megjegyzem, az afanaszjevói kultúra etnikus azonosítása nem a kultúra monografikus feldolgozójától, Sz. V. Kiszeljovtól, hanem Molnár Eriktől származik. Molnár most él a nyelvtudomány eredményei által nyújtott lehetőséggel, ugyanakkor megállapítható, hogy munkája során alig hasznosítja a nyelvészet megállapításait, a nyelvészeti adatokkal önkényesen bánik, kettős mérce szerint mér.

Molnár a különféle nyelvi csoportok felbomlásához fűződően a korban divatos nézeteket hangoztatta, vagyis a csoportok felbomlását külső, idegen népi hatásokra vezette vissza. Az uráli alapnyelv felbomlására nem adott magyarázatot, viszont a finnugor esetében említett egy okot: az ősiráninak titulált andronovói kultúra megjelenése kényszerítette távozásra a finnugorokat.[55] A finnugorok hatalmas vándorlásba kezdtek, és eljutottak egészen Kelet-Európáig, ahol kialakult a finn-permi csoport. Az ugor nyelvi közösség pedig a Nyugat-Szibériában kivált finnugorokból jött létre. E folyamatok a Kr. e. 2. évezred közepén történtek, miközben a finnugorok jelentős mértékben vettek át kulturális elemeket az ősirániaktól.[56] Az ugor közösségről is úgy gondolta, hogy szarmata és török népek háborús nyomása következtében bomlott fel.[57] A finn-permi csoport felbomlását szintén külső tényezőre vezette vissza: a bevándorló finn-permiek a helyben talált lakosokat asszimilálták, így növekedtek meg az egyes földrajzi csoportok között a különbségek.[58] Az asszimilált népek szubsztrátum-hatása jól kimutatható a kelet-európai finnugor népek vaskori anyagi kultúrájában. Tehát a finn-permiek differenciálódásával kapcsolatban sem számolt belső fejlődéssel, hanem a helyben talált népességgel történt összeolvadás következményeként tekintett erre a folyamatra.

Molnár Erik a finnugor őstörténet felvázolásának e szakaszában hasznosította leginkább a finnugor régészet kiemelkedő alakjainak a munkásságát (O. N. Bader, A. V. Zbrujeva, A. P. Szmirnov, P. N. Tretyakov, V. N. Csernyecov), ám ennek ellenére nem tudta kikerülni a hibázás lehetőségét: az abasevói kultúrával kapcsolatban tévesen állapította meg, hogy az a szejmai kultúrából fejlődött volna ki, tehát finnugor eredetű.[59] Abból a szempontból tartom fontosnak Molnár Erik könyvének e szakaszát, hogy a szakirodalmi hivatkozásokkal felhívta a figyelmet a régészeti munkákra, valamint az azokban rejlő lehetőségekre. Az, hogy a régészeti szakirodalom minél szélesebb körét kívánta bevonni az őstörténeti vizsgálatokba, mindenképp elismerést érdemel, hiszen a hazai finnugor őstörténeti kutatásokban erre addig nem volt példa. Abban talán elmarasztalható Molnár Erik, hogy a szovjet szakirodalomban található különféle finnugor őstörténeti elméletekre nem tért ki, nem tárgyalta őket. Csak a koncepciójába beleillő adatokat használta, etnikai azonosításai – főleg a finnugor őstörténet korai szakaszaira vonatkozólag – gyakran önkényesek.

Megállapítható Molnár Erik művéről, hogy olyan kavicsot dobott a finnugor őstörténeti kutatások állóvízébe, amely nagy hullámokat gerjesztett. Az elsők között volt, aki nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is élt a komplex módszer által nyújtott eszközökkel, igaz aránytalanul használva az egyes tudományok eredményeit. Elméletében a castréni kiindulási pontot nem számítva az embertani és régészeti adatok játszották a főszerepet, a nyelvészet teljesen háttérbe szorult, csak a koncepció szempontjából lényegtelen részeknél használta fel a nyelvi adatokat. Ez természetesen a nyelvészetközpontú őstörténet-kutatásban jogosan váltott ki felháborodást. A nyelvészet háttérbe szorulása teret engedett az önkényességnek. Ez gyakorlatilag végigkíséri Molnár Erik művét, és csökkenti tudományos értékét. A könyv intő példa arra, hogy a nyelvészet nem szorítható háttérbe az őstörténeti kutatásokban. Mivel az antropológiai típusok és a régészeti kultúrák nyelvi meghatározása igen problematikus, ezért szükség van a nyelvészti adatokra, mert csak így lehet megfelelő keretek között végezni a kutatást. A mellőzés következtében a munka önkényessé válhat, és a megalkotott elmélet minden eleme könnyen cáfolható, téves megállapításokra épül. Ezt a hibát követte el Molnár Erik is. Akkoriban még a szovjet antropológia és régészet a kutatások kezdeti fokán állt, így ezért sem elfogadható e tudományoknak a többi kárára történt előtérbe helyezése. Egyedül abban látom Molnár Erik elméletének a jelentőségét, hogy felhívta a figyelmet a korábban jogosan elhanyagolt társtudományok újabb eredményeire, megmutatva, hogy a szovjet antropológiai és régészeti kutatások eredményeit figyelemmel kell kísérni és be kell építeni a finnugor őstörténeti kutatásokban.

Molnár Erik őshazaelméletének a recepciója meglehetősen rossz volt, főleg a nyelvtudomány képviselőinek körében, ennek ellenére a történettudományban nem váltott ki különösebb elutasítást, igaz elfogadást sem. A Molnár Erik által szerkesztett két kötetes Magyarország története című munkában is csak annyit említ meg az őstörténeti rész szerzője, Székely György, hogy a Szaján vidéki őshaza kérdése nincs tisztázva, ugyanakkor a finnugorok bizonyos idejű ázsiai tartózkodása valószínűsíthető, az ugorok nyugat-szibériai lakhelyével együtt. Ugyanezek a megállapítások kerültek bele a későbbi kiadásokba is.[60]

 

II.1.3. A szovjet régészet eredményei Magyarországon

Az 1950-ben kialakult Marr-vita nem csupán a nyelvtudományt érintette, hanem az őstörténeti társtudományokat is. Marr nyelvről alkotott elméletének a régészek körében is akadtak hívei, akik „a nyelvről szóló új tanítás”-t az őstörténeti kutatásokban alkalmazták.[61]

Miután 1950-ben politikai és tudományos szempontból végleg ellehetetlenítették a marrizmust, Sztálin útmutatásai alapján elkezdték módszeresen „kigyomlálni” a marrista elképzeléseket a szovjet tudományos életből. Természetesen az őstörténet-kutatás is sorra került, ahol teljesen új kutatási irányt szabtak meg a régészek a számára. Ideológiai tanulmányok sokasága látott napvilágot különféle fórumokon, befolyásolni kívánva ezzel a kutatókat.[62]

A magyarországi kommunista hatalomátvételt követően teljesen világos volt, hogy a tudományos élet területén is célszerű idomulni a Szovjetunióhoz, alkalmazni kell a marxista-leninista tanokat a tudományos kutatásokban. Ennek érdekében nagyszabásúnak tekinthető lépéseket tettek a szovjet régészet módszertanának és eredményeinek megismerése és megismertetése céljából.

1951-ben jelent meg Harmatta János fordításában, és Fülep Ferenc bevezetőjével a Szovjet régészeti tanulmányok című tanulmánykötet.[63] A kötet a bevezetőn kívül három tanulmányt tartalmaz, közülük egy finnugor őstörténeti vonatkozással is rendelkezik. Fülep szerint a magyarországi régészet le van maradva a fejlődésben, megújulásra van szüksége. A két világháború közötti régészet pusztán formális-tipológiai kutatási módszerei nem képesek korszerűvé tenni a tudományt, amit csak növelt a korábbi tudományos élet „fasiszta” mivolta. A régészet felemeléséhez célszerű lesz a Szovjetunióban zajló kutatásokra is figyelmet fordítani, hogy a módszertani hiányosságokat és hibákat le lehessen küzdeni. A régészeti kutatás figyelmét az etnogenezis felé kell fordítani, méghozzá úgy, hogy nemcsak az adott nép történetét, hanem a nép lakhelyén valaha élt népek történetét is vizsgálni kell. A vizsgálatokat az irányelveknek megfelelően, komplex módon kell végezni.[64] Fülep Ferenc az etnogenezis kérdésében a marrizmus-vitában megfogalmazott álláspontot említette, ugyanis Sztálin elsődleges szerepet szánt az etnogenetikai kutatásoknak is. A tanulmánykötet közreadásának célja tehát az volt, hogy megismertessék a hazai régészekkel a szovjet régészeti kutatások módszertanát és részeredményeit. Ezzel párhuzamosan egy sorozat is útjára indult, hasonló célokkal.

A Magyar Nemzeti Múzeum 1950-1966 között jelentette meg saját sorozatát Szovjet Régészet címen. A célok hasonlók voltak, mint a Szovjet régészeti tanulmányok esetében, csak folyamatosan kívántak számot adni a szovjet eredményektől.

Első kiadványokra jellemző volt az ideológiai írások túlsúlya, amelyek a pártutasításoktól kezdve a tudósok önkritikájáig széles palettán mozognak.[65] Külön érdekesség, hogy az első szám szerkesztését 1950 előtt végezték, így még marrista szempontú tanulmány is került a repertoárba, kiváltva Ortutay Gyula magyarázkodását a bevezetőben. Az ideológiai írások eltűnése után csakis kizárólag tudományos cikkek jelentek meg a legkülönbözőbb témákban. A finnugor régészeti tematikájú cikkek is szép számmal képviseltették magukat. Megállapítható, hogy a szerkesztők igyekeztek a kutatásban mérvadónak számító tanulmányokat kiválasztani, ugyanakkor több komoly kutató nem kapott teret a Szovjet Régészet hasábjain, pedig hasznos lett volna prezentálni a finnugor őstörténetre vonatkozó különböző elméleteket.

Minden hiányossága ellenére megállapítható, hogy a Szovjet Régészet az adott keretek között a kívánalmaknak megfelelően teljesített, képviselve a szovjet régészeti kutatásokat egy olyan időszakban, amikor még nem volt olyan könnyen hozzáférhető a szovjet szakirodalom, valamint a kutatók között sem volt még élénk tudományos kapcsolat.

Mindezek mellett egyéb folyóiratokban könyvismertetések is napvilágot láttak, köszönhetően a magyar őstörténet iránt érdeklődő kutatóknak. Az ismertetések szerzői, akik túlnyomó részben régészek voltak, szakfolyóiratok hasábjain tették közzé az írásaikat, többek között a Nyelvtudományi Közleményekben is. A szerzők valószínűleg a finnugor tematika, a régészeti és őstörténeti kutatások fellendítése végett választották publikációjuk megjelenésének helyéül a nyelvészek szakfolyóiratát. Megállapítható, hogy a nem finnugrista régészek körében is megnőtt az érdeklődés a finnugor régiségek iránt, amiktől azt várták, hogy hozzá segíti őket a honfoglaló magyarság anyagi kultúrája sajátos jegyeinek felismeréséhez. László Gyula könyve kapcsán kívánom megemlíteni, hogy a hazai szakirodalom egyes műveiről is készültek ismertetések, amik hozzájárulták tudományos viták kialakulásához, előmozdítva ezzel az őstörténeti kutatásokat.  Az ismeretterjesztés terén is Fodor István munkássága hozta meg az áttörést, de erről a későbbiekben lesz szó.

 

II.2. Őstörténeti viták

Az 1953-as év a tágabb értelemben vett magyar őstörténeti kutatások szempontjából igen termékenynek bizonyult: megjelent Molnár Erik könyve, melyet vitaülésen vetettek alaposabb vizsgálat (és bírálat) alá, valamint a régészeti főbizottság ülésén is napirendre került a magyar őstörténet kutatásának kérdése. Mindkét ülésen meghatározó szerepet játszott László Gyula, aki kutatásainak részeredményeiről is beszámolt.

A régészeti főbizottság ülése minden bizonnyal megelőzte a Nyelvtudományi Társaság vitaülését, pontos időpontot azonban nem tudtam megállapítani, csak annyit, hogy arra 1953-ban kerülhetett sor.

 

II.2.1. A László Gyula-féle őstörténeti vita

A régészeti főbizottság ülésének célja a hazai marxista régészettudomány eddigi munkájának értékelése és az elvégzendő feladatok kijelölése volt. Banner János elnöki megnyitójában kiemelte, hogy a tudomány még nem pótolta hiányosságait a magyar őstörténeti kutatásokkal kapcsolatban, ugyanakkor László Gyula és Molnár Erik munkássága jól mutatja, hogy az elhibázott első ötéves terv nélkül is folyt a munka. A legfontosabb teendők közül a szovjet kutatások hozzáférhetővé tételét, valamint a tanulmányutak szervezését említette meg.[66]

László Gyula előadásában a magyar őstörténeti kutatások lehetőségeiről, és saját kutatásának részeredményeiről számolt be.[67] László Gyula szerint a honfoglalás kori régészet számára a legmegfelelőbb út a retrospektív módszer lehet, ugyanakkor a tudomány még nincs a megfelelő mennyiségű és minőségű adatok birtokában, így kiindulópontnak el kell fogadni a nyelvtudomány által őshazának kijelölt Káma-vidéket, innen kell nyomon követni a honfoglalók leletanyagát egészen a Kárpát-medencéig. Segítséget nyújthatnak a nyomozásban az obi-ugor néprajzi megfigyelések, ugyanakkor megfelelő óvatossággal kell kezelni őket, mivel az ananyjinói társadalom fejlettebb volt, mint a XIX. századi obi-ugorok.[68] László Gyula egyetértett a megfogalmazott célokkal, a tanulmányutakat még a szakirodalom ismereténél is fontosabbnak tartotta.[69] Előadása második felében a zuevói temető bemutatásán keresztül azt kívánt érzékeltetni, hogy a rengeteg nehézség ellenére is érdemes vallatóra fogni a régészeti leleteket.

Hajdú Péter hozzászólásában helyeselte a retrospektív módszer jövőbeni alkalmazását, és reményét fejezte ki a régészeti kutatások fellendülésével kapcsolatban. Véleménye szerint célként lehetne megfogalmazni a honfoglaló törzsek szállásterületeinek lokalizálását, különösen a névadó Megyer törzsét.[70]

Czeglédy Károly az ősmagyarságra vonatkozó írott források hiánypótló szerepét emelte ki, amelyek a régészetnek is segítséget tudnak nyújtani.[71]

Nem állt azonban ilyen konstruktívan a vitához Moór Elemér. Véleménye szerint a régészeti kutatások eredményeit csak igen korlátozott mértékben szabad figyelembe venni, ugyanis a finnugor népek körében a régi időkben a föld fölé temetkezés volt elterjedve, aminek mitológiai és nyelvi nyomai vannak. Ennek a jelenségnek még a honfoglaló magyaroknál is van bizonyítéka. Így csak a finnugor őshaza feltételezett területén található telepekből indulhat ki a régészeti kutatás. Ha a leletanyag egyezik a nyelvészet által megállapított „kultúrfokkal”, akkor vonhatunk le megfelelő következtetéseket.[72] Moór, a saját kutatási eredményeit is dicsérve mondatai mögött, úgy gondolta, hogy a fémnevekre vonatkozó nyelvészeti kutatások megbízható nyelv- és néptörténeti kronológiát adnak, emellett a finnugor őshaza lokalizációjában az életföldrajzi módszer a legmegbízhatóbb.[73] Moór fenntartásai a régészeti kutatásokkal kapcsolatosan alapjában véve jogosak voltak, ugyanakkor elgondolásaira egyaránt jellemző a szűklátókörűség, valamint a tájékozatlanság is, elég, ha csak a föld fölötti temetkezésre, illetve a leletanyag nyelvészeti vizsgálatára utalok.

László Gyula Moór hozzászólására reflektálva elutasította a föld fölé temetkezés elméletét, mondván annak nincs kimutatható nyoma a honfoglaló magyarság körében, de még a néphiedelemben sem.[74]

Banner János elnöki zárszavában felhívta a figyelmet arra, hogy téves a honfoglaló magyarság 9-10. századi állapotát visszavetíteni korábbi időkre, valamint óvatosságra intett a régészeti kultúrák népi azonosításával kapcsolatban. Véleménye szerint ez a témakör a jövőben  vita tárgyát képezheti.[75]

A vita során László Gyula kutatási részeredményeinek bemutatásával érzékeltette, hogy van értelme az őstörténet régészet-alapú kutatásának. Előadásából megtudható az is, hogy már akkor készült egy ilyen tematikájú könyve, A magyar őstörténet emlékei a Szovjetföldön címmel. Ez minden bizonnyal az 1961-ben megjelent munkájával azonos. Az előadás alapján az is látható, hogy László Gyula nézetei jelentős mértékben változtak az évek során.

 

II.2.2. Az őshaza vita

A korszak minden kétséget kizáróan legnagyobb finnugor őstörténeti vitája Molnár Erik könyvéhez köthető. Ez a mű hatalmas tiltakozást váltott ki a finnugor nyelvészek körében. Molnár Erik azzal, hogy kiiktatta az életföldrajzi kutatásokat az őshaza lokalizációjából, kiváltotta az egész finnugor nyelvésztársadalom jogos felháborodását. A nézetek ütköztetésére a Nyelvtudományi Társaság vitaülést rendezett 1953. december 1-jén „A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány” címmel.[76]

A vitán érthető okokból a nyelvészek és a történészek voltak többségben, ugyanakkor jelen volt a régészeket képviselő László Gyula, valamint Lipták Pál és Nemeskéri János antropológusok is. Az ülés előtt a nyelvészek közül Lakó György és Zsirai Miklós is megjelentette bírálatát írásban, így Molnár Eriknek volt ideje elkészülni a válasszal, ugyanis minden nyelvész hozzászóló, ha apróbb eltérésekkel is, de nagyjából ugyanazokat emelte ki Molnár Erik elméletéből.

Természetesen a legnagyobb tiltakozást a nyelvtudomány lekicsinylése és az életföldrajzi módszer mellőzése váltotta ki. Ezzel párhuzamosan felhívták a figyelmet a régészet, a néprajz és az embertan eredményeinek korlátozott felhasználhatóságára. Ezeket a tudományágakat Molnár Erik indokolatlanul, a töbi kárára helyezte előtérbe. Molnár Erik, ha általánosságban is, de bírálta a nyelvészet burzsoá és nacionalista osztályjellegét. Mivel az életföldrajz metafizikus módszer, amely nem veszi figyelembe a növény- és állatvilág változásait, ezért nem kaphat szerepet az őstörténeti kutatásokban. Ezzel viszont a nyelvtudomány részvételét csökkentette le a minimális szintre, szerinte egyedül a Castrén által összeállított helynévanyag képviseli a nyelvtudományt. Ezt a nyelvészek azonban minden kétséget kizáróan megcáfolták. Molnár Erik úgy gondolta, hogy az életföldrajzi szavak „minden esetben mást jelenthettek a múltban, mint amit ma jelentenek. Ez még abban az esetben is lehetséges, ha a mai nyelvekben e szavaknak ugyanaz az értelmük, mert hiszen ekkor is megváltoztathatták eredeti értelmüket, csak a változás ugyanabban az irányban történt”.[77] Lakó György helyesen mutatott rá, hogy ha ez valóban így alakult, akkor az a csodával határos, de józan felfogás szerint lehetetlen.[78] Helyesen mutattak rá, hogy a szamojédok Szaján vidéki eredete a szovjet tudományban sem eldöntött kérdés, valamint az altaji jövevényszavak megjelenésének idejét sem lehet megnyugtatóan az uráli alapnyelv korára tenni. A nyelvészek elhárították a nacionalista vádat, hangsúlyozva, hogy a Sztálin által kijelölt úton haladnak, ugyanakkor a hatalmas munkát, mellyel a magyar marxista nyelvtudomány kialakítása jár, lehetetlenség rövid idő alatt elvégezni. A nyelvészek a bírálatokban nagy hangsúlyt fektettek a módszertani problémák kiemelésére, ezzel is csökkenteni próbálták Molnár Erik könyvének amúgy sem magas tudományos hitelét. Többször mutattak rá, hogy Molnár Erik önkényesen jár el az adatok felhasználásával kapcsolatosan, csak az ő elméletét támogató adatokat használja fel, és ami nem illik bele a koncepciójába, azt figyelmen kívül hagyja. Molnár Erik a régészeti és embertani sejtéseket gyakran tényként kezeli, ami szintén gyengíti elméletének amúgy sem szilárd alapjait. A bírálók azt is Molnár Erik szemére vetették, hogy nem tünteti fel a bibliográfiát, valamint ritkán használ lábjegyzeteket, amiből nem lehet kideríteni, hogy állításait honnan szerzi. E hiányosságból fakadóan pedig a könyv tudományos színvonala nagymértékben csökken.

A régészek részéről László Gyula vett részt a vitán, hozzászólásában túlnyomó részt azonban nem Molnár Erik művének kritikájával foglalkozott, hanem a magyar őstörténet-kutatás perspektíváit vázolta fel. László Gyula szerint a régészet adósa a magyar őstörténet-kutatásnak, ugyanakkor jogosak az elhangzó kritikák a régészeti eredményekkel kapcsolatban, nem lehet biztosan megállapítani, hogy az adott régészeti kultúra hordozói milyen nyelvet beszéltek. Mindezek ellenére a régészet szilárd, megbízható eredményekkel is tud szolgálni, például a kronológia és a jelentéstan kérdésében.[79] Ami a kutatási módokat illeti, megállapította, hogy a retrospektív módszert még nem lehet alkalmazni, de a korábbi szálláshelyek temetkezéseinek tanulmányozása kimozdíthatja a kutatást a holtpontról. Annyi biztosan megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság temetkezési szokásai az Urál nyugati irányába mutatnak. Mivel a retrospektív módszert még nem lehet alkalmazni, ezért a nyelvészet által kijelölt őshazából kell nyomon követni a leleteket, egészen a honfoglalásig. László Gyula a pjánobori időkig tekintette át a régészeti leletanyagot, és megállapította, hogy „a folytonosság a késő pjanobori és a honfoglaláskori anyag közt egyre biztosabban rajzolódik ki”.[80] László Gyula miután megfogalmazta elképzeléseit a régészet őstörténeti szerepvállalásáról, áttért Molnár Erik könyvének kritikájára is.

László Gyula leginkább a finnugor közösség afanaszjevói kultúrával való azonosítását vette kritika alá. A régészeti kutatás nem bizonyította be az afanaszjevói kultúra nagymértékű nyugatra vándorlását, sőt, azt lehet megállapítani, hogy beleolvadt az andronovói kultúrába. Ebből következőleg nem is lehet összekötni az afanaszjevói kultúrát az ananyjinóival. A finnugor alapnyelv szókészletének egyezése az afanaszjevói anyagi kultúrával nem a népi, hanem az azonos társadalmi fok egyezése. László Gyula próbálta Molnár Erik elméletének az érdemeit is meglátni, többek között elismerte, hogy célszerű figyelemmel kísérni az Urálon túli területek régészeti kutatásait, ugyanis ez a terület nagy hatással volt a Káma vidékére. Alapjaiban véve azonban úgy vélte, hogy Molnár Erik elmélete nem elég meggyőző.[81] László Gyula előadásában ízelítőt adott tudós kollégáinak a készülő őstörténeti művéből, azonban a végeredményre 1961-ig várni kellett, addig már nem számolt be kutatásainak alakulásáról.

Az antropológus Lipták Pál sem tudott egyet érteni Molnár Erik embertani megállapításaival. Véleménye szerint az embertani adatok alapján a magyarság őshazája a Közép-Volga és a Káma vidékén, nem pedig Nyugat-Szibériában volt. Molnár Erik elméletének embertani megállapításait nem tartja helytállónak, az afanaszjevói kultúra azonosítása a finnugor közösséggel önkényes, mivel az ananyjinói kultúrát a protoeuropid típus jelenléte miatt nem lehet az afanaszjevóiból származtatni, hiszen ez a típus Eurázsia jelentős részén megtalálható volt, etnikumhoz kötni nem lehet. Egyetlen pozitívumként azt jegyezte meg, hogy az őstörténet kutatói közül Molnár Erik elsőként fordított figyelmet az embertani adatokra.[82]

A történészek közül szinte egyedül Czeglédy Károly bírálta Molnár Erik könyvének utolsó szakaszát. Nem értett egyet Molnár Erikkel az arab és bizánci történeti források használhatóságával kapcsolatosan. Molnár Erik nem alkalmazta a forráskritikát, ezért zavarosnak és használhatatlannak találta az arab és bizánci írott kútfőket. Czeglédy Károly vele ellenétesen, kutatásai alapján azt állapította meg, hogy ezek a szövegek megfelelő forráskritika alkalmazásával értékes adatokat szolgáltatnak az ősmagyarságra vonatkozólag.[83]

Elekes Lajos hozzászólásában az őstörténet-kutatás aktuális elméleti kérdéseiről értekezett. Véleménye szerint Molnár Erik munkája az első lépés az igazi komplex kutatás felé, melyben a társtudományoknak egymás eredményeit folyamatosan korrigálva, együtt kell fejlődniük. Nem elég tehát egymás eredményeit felhasználni, az önmagában még nem komplex kutatás. Bírálta a nyelvészek szűklátókörűségét, mivel a kelet-európai őshaza dogmává emelésével gátolják a tudományos vitát és a kutatást. A tudósoknak több figyelmet kell szentelniük Ázsia kutatására, ezt a nyelvészeknek is illene belátniuk. Molnár Erik munkájának jelentősége abban áll, hogy kiemelte az őstörténeti kutatást a nyelvészet által teremtett holtpontból, és megmutatta, hogyan kell az igazi komplex módszer segítségével marxista őstörténetet írni.[84]

A vita zárásaként felszólalt Molnár Erik is. A cáfolatokra nem is reagálva újból felsorolta elméletének sarkalatos pontjait, és azt a megállapítást tette, hogy az elhangzott ellenérvek ellenére sem tartja szükségesnek állításai megváltoztatását.[85]

Megállapítható tehát, hogy Molnár Erik könyve a feje tetejére állította a finnugor őstörténet-kutatást, és érthető módon váltott ki nagy vitát. Mindazonáltal a nyelvészek jogosan és sikeresen vették bírálat alá Molnár Erik elméletét, annak nem sikerült megszilárdulnia az őstörténet-kutatásban. A vitán elhangzott ellenérvek nem voltak hatással Molnár Erikre, nem sokkal a vita után jelent meg könyvének második, javított változata, amely azonban csak apró változásokat tartalmaz: a szerző enyhítette a nyelvészeket és az életföldrajzi módszert érintő kritikáját, elméletének részletein azonban nem változtatott. Az első kiadáshoz képest eltűnt a bibliográfia, ugyanakkor újdonságként megjelentek a lábjegyzetek. A vita tehát sikertelen volt, hiszen nem tudták meggyőzni a merev, önkritikára máskor is képtelen Molnár Eriket elméletének hibás voltáról. Viszont fontos előrelépés volt, hogy konszenzus alakult ki a kutatási módszerről, a vitában hozzászólók egyetértettek a komplex módszer alkalmazásával. A vita ugyanakkor nem hatott ösztönzőleg a kutatókra, újabb őstörténeti művek nem jelentek meg. Egyedül László Gyulára volt hatással Kniezsa István elgondolása, arról, hogy az életföldrajzi adatokat célszerű lenne összevetni a pollenanalízis eredményeivel.[86] Ez talán azzal magyarázható, hogy az őstörténeti kutatásokban vezető szerepet játszó nyelvészek körében visszatetszést válthatott ki a társtudományok hirtelen előtérbe helyezése. Egy módszertanilag sokkal megalapozottabb őstörténeti elméletre volt szükség, hogy a nyelvészek feleszméljenek, az őstörténet-kutatást meg kell újítani. Ezt a felismerést László Gyula elmélete váltotta ki.

 

II.3. László Gyula finnugor őstörténeti és régészeti munkássága

Mint látható, László Gyula könyvének megjelenését másfél évtizedes kutatómunka előzte meg,[87] amely során elmélete rengeteget változott, elég, ha csak a finnugor őshaza általa feltételezett helyére utalok.

László Gyula elmélete alapjainak lerakásához az életföldrajzi módszert, valamint a palynológia eredményeit hívta segítségül. A régészeti fejtegetések hiába teszik ki a könyv jelentős részét, csak másodlagos, nyomatékosító szerepet játszanak elméletében. László Gyula elfogadta a nyelvészet által megalkotott időrendet az uráli nyelvek őstörténetére vonatkozólag, csupán az uráli alapnyelv kialakulásának időpontját határozta meg, amire korábban a nyelvészek megfelelő módszer híján nem vállalkoztak. Véleménye szerint az uráli alapnyelv gazdagsága arra enged következtetni, hogy ez már az őskőkor vége felé kialakulhatott. Elgondolását régészeti érvekkel is próbálta alátámasztani. Ekkor kezdtek ugyanis a nagy kulturális egység után kialakulni az egyidejű és egymás mellett élő régészeti kultúrák, melyek alakulása jó követhető figyelemmel.[88] Ezt a kialakulási területet kereste László Gyula a komplex módszer segítségével.

László Gyula ötletessége, mely egész koncepciójára jellemző, nyelvészeti vizsgálódásai során is megnyilvánult. Szóstatisztikai vizsgálatai során a lapp, szamojéd, altaji és indoeurópai nyelvi kapcsolatokra építve megállapította, hogy az uráli ősnépesség nem lakhatott tömören, hanem az egyes csoportok nagyjából olyan széttagoltságban élhettek, amely megfelel a mai elterjedésüknek: az egymáshoz közelebb lakó népek nyelveiben nagyobb számú egyezés található a távolabb lakókéhoz képest.[89]

László Gyula elméletének két további pillére a palynológiai vizsgálat, illetve az az elképzelés volt, hogy nem számolhatunk a közös eredetű szókincsnek a teljes nyelvcsaládra történő kiterjedésével, illetve későbbi elfelejtésével.[90] Életföldrajzi vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az uráli őshaza lokalizációjában a nyírnek (Betula), a fenyőnek (Pinus), és esetleg az égernek (Alnus) lehet szerepe. Ezek a fák pedig Európában csak a Rigától az Okáig terjedő vidéken fordultak elő a feltételezett uráli együttélés korában. A közép-európai vegyes lomberdő fáinak elnevezései csak a nyugati finnugor nyelvekben fordulnak elő, míg a nyelvcsalád keleti ágában (obi-ugor és szamojéd nyelvek) csak a tajga fáinak nevei találhatók meg. Az őshazát tehát nem kereshetjük azon a területen, ahol a nyelvészek is keresték, mégpedig a közép-európai vegyes lomberdő, illetve a tajga övezetének érintkezési határán (vagyis a Volga vidékén).[91] A pollenvizsgálatok megerősítették László Gyula ezen elképzelését, ugyanis kimutatták, hogy a vegyes erdő Kr. e. 2000 körül érte el nyugatról az Urált, de visszahúzódott a Volgáig, míg a vörös- és cirbolyafenyő csak Kr. e. 1700 és 1000 táján jelentek meg ezen a vidéken. Ekkor azonban már szó sincs uráli, illetve finnugor együttélésről, így nem volt olyan terület, ahol az uráliak vagy a finnugorok egyszerre ismerhették volna a kétféle erdőtípust.[92] Látható tehát, hogy László Gyula ugyan alkalmazta a nyelvészek által előnyben részesített módszert, ugyanakkor másképp nyúlt a vizsgálati anyagot szolgáltató szavakhoz, így eltérő véleményre is jutott, amit a palynológiai adatok is megerősítetni látszottak. Most már csak az volt hátra, hogy régész – bár nem ősrégész – lévén, régészetileg is alátámassza elméletét.

László Gyula régészeti vizsgálatainak is a jégkor vége volt kiindulópontja, amikor Kelet-Európában felbomlott a keleti gravetti régészeti komplexum, sok kisebb önálló régészeti kultúra kialakulását vonva ezzel maga után. László Gyula az észt Richard Indreko és a szovjet A. Ja. Brjuszov alapvető munkáin kívül még számos, Kelet-Európa mezolitikumával és neolitikumával foglalkozó tudós munkáját használta fel (köztük Marija Gimbutas munkáit is), ugyanakkor ezek a munkák sem pótolhatták a helyszíni lelettanulmányozás égető hiányát. László Gyula az uráli ősnép régészeti hagyatékának meghatározásán kívül a lapp kérdés rendezését is régészetileg kívánta tisztázni. Nem volt könnyű dolga, ugyanis egymásnak homlokegyenest ellentmondó elméleteket mérlegelve kellett felvázolnia a finnugor őstörténet korai szakaszait. Például, míg Indreko a finnugorok nyugat-keleti vándorlásával számolt, addig Brjuszov az ellenkezője mellett hozott fel érveket. A szerzők az elméletüknek megfelelően magyarázták a baltikumi kunda és a közép-uráli sigiri kultúra eredetét, Indreko a kundai kultúrából származtatta a sigiri kultúrát, míg Brjuszov ennek a fordítottját tartotta elfogadhatónak. László Gyula a kritikai vizsgálat után arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet egyik kultúrát a másikból levezetni, mivel közös eredetre mennek vissza, mégpedig a jégkor végi keleti gravettire, így ő a középről történő származtatás mellett foglalt állást.[93] A kiinduló pontot az életföldrajzi és palynológiai eredményei szolgáltatták, vagyis László Gyulának a Rigától az Okáig terjedő vidék jégkor végi régészeti kultúrájának életét kellett nyomon követnie. Az azonosítás sikerrel járt, megállapította, hogy a keleti gravetti egyik utóda, a lengyelországi szvidéri kultúra hozható kapcsolatba az uráli ősnéppel.[94]

László Gyula elméletében egy, a finnugor őstörténet szempontjából addig ismeretlen régészeti kultúrát vont be az őstörténeti kutatásba. Ez teljesen új régészeti koncepciót vont maga után. László Gyula megállapította, hogy nyír-fenyő óholocén kori elterjedési területével egybeesik a szvidéri kultúra[95] területe is, így e kultúra hordozóiban kell az uráli ősnépet látni (1. ábra).[96] A szvidéri kultúra előzménye az őskőkor korábbi szakaszában a kunda-sigiri kultúrához hasonlóan a keleti gravetti volt.[97] A szvidériektől északra élt a kunda-sigiri kultúra, amely szintén új megvilágításba került.

A régészeti fejezetekben a fő hangsúly mégis a kunda és a sigiri kultúrára került. Ez részben érthető, hiszen a szerző véleménye szerint ezek a kultúrák oldhatják meg a lappok és szamojédok őstörténetének újonnan felmerült és még nem kellően tisztázott kérdéseit. Úgy vélte, hogy a kunda-sigiri kultúra képviselte a lapp-szamojéd népességet, ezzel magyarázható a két nép közötti nagyfokú nyelvi és embertani egyezés. A kundai lappok az Kr. e. 3. évezredben északra vándorolt okai csoporttól vették át finnugor nyelvüket, míg a szamojédok a finnugor tömb keleti részén lakó ugorok elődeitől, és ezt követően vándoroltak volna tovább keletre.[98]

László Gyula behatóan foglalkozott az edényművesség finnugorok körében bekövetkezett elterjedésével is, ezen a téren is újat hozva a finnugor őstörténeti kutatásokba. A sztyeppei szubneolitikus leletek alapján megállapította, hogy az edénykészítés ismerete erről a vidékről terjedt el északra, három tömböt létrehozva: a kelet-baltit, a közép-oroszt és az urál-kámait (2. ábra). A kelet-balti csoportot a balti-finnek, a közép-oroszt a permiek és az ugorok, az urál-kámait pedig a szamojédok elődei alkották. A volgaiak elődei a kelet-balti és a közép-orosz csoport érintkezési határán éltek.[99] László Gyula megállapította, hogy az okaiak északi vándorlását kivéve nem történt számottevő vándorlás a fésűs kerámia tömbjein belül, amivel kapcsolatba hozható lenne a finnugor népek elterjedése. Így amellett foglalt állást, hogy a finnugorok mai elhelyezkedése túlnyomó részt már a mezolitikum végén kialakult.[100]

László Gyula komplex elméletével számos újítást vitt a finnugor őstörténeti kutatásokba. Először alkalmazta a szovjet pollenvizsgálatok által nyújtott eredményeket, valamint dinamikus elméletével először kísérelte meg felvázolni az uráli népek őstörténetét a kialakulásuktól kezdve. Mindezt a finnugor régészeti szakirodalom kritikai felhasználásával tette. Elméletéről elmondható, hogy váratlanul érte a magyarországi finnugor őstörténet-kutatást, a kutatók többsége nem volt felkészülve egy ilyen hatalmas horderejű őstörténeti koncepcióra. Mindezek ellenére vita bontakozott ki az elmélet körül. Ez a vita megnyilvánulásaiban nem volt olyan nagymértékű, mint a Molnár Erik elméletéhez köthető vita, viszont jelentőségében felülmúlta azt.

 

II.3.1. A László Gyula-féle őshaza vita

Nem lévén Magyarországon finnugor régész, ezért a vitához Gábori Miklós ősrégész volt kénytelen hozzászólni, akinek egy akkor még kéziratban lévő könyvét[101] maga László Gyula is felhasználta elmélete kidolgozásához. Gábori Miklós nem tudott érdemben véleményt nyilvánítani a finnugor régészeti kérdésekről, így recenziójának nagy részét László Gyula elméletének bemutatása alkotja. Annyit azonban megállapított, hogy ha igazolhatók a szvidéri kultúra magyarországi párhuzamai, akkor ez is része lehet a finnugor őstörténeti kutatásoknak, valamint a kutatások képesek lennének időben akár 17 000 évet is visszanyúlni.[102]

Hajdú Péter alapos kritikában részesítette László Gyula elméletét, főleg annak rokonsági szemléletét, fanév csoportosítását, valamint az alapnyelvről vallott elképzeléseit. Hajdú Péter megerősítette, hogy nemcsak azok a fanevek uráli koriak, amelyek minden uráli nyelvben megvannak, hanem azok is, amelyek két távolabbi rokon nyelvben megvannak, így más fanevekkel számolt az őshaza lokalizációjában, mint László Gyula. Hajdú Péter rámutatott, hogy a nyelvi adatok sem támogatják a lapp-szamojéd ősrokonságot, és e népek embertanilag sem származtathatók közös forrásból.[103] A recenzió megírásakor Hajdú Péter is tanulmányozta Nejstadt művét, és arra az eredményre jutott, hogy László Gyula összekeverte az ősholocén és óholocén kort, ennek megfelelően a két korszak növénytakarójának jellemzőiből levont következtetései is tévesek.[104] Nejstadt művéből kiolvasható, hogy a tajga már Kr. e. 10 000 és 7500 között elterjedt Európában. Az a megállapítás is téves, miszerint az Urál vidéke ekkoriban lakatlan volt. Ezeket az információkat a palynológus Zólyomi Bálint is megerősítette bírálatában.[105] Hajdú Péter önálló vizsgálatai után arra az eredményre jutott, hogy revideálni kell a finnugor őshazáról alkotott nézeteket, mégpedig úgy, hogy a területét ki kell bővíteni Nyugat-Szibéria irányába is.[106]

A nyelvészek részéről Lakó György is röviden hozzászólt a vitához, az őshaza definíciójáról elmélkedve megállapította, hogy a nyelvészek és László Gyula felfogása összehangolható.[107] Ennek az elgondolásnak azonban nem lett folytatása, így a nézetek szintézise elmaradt.

Nagy figyelem hárult a palynológiai rész bírálatára, melyet Zólyomi Bálint végzett el. Megállapította, hogy László Gyula nem csak Nejstadt térképeit keverte össze, hanem Obrucsevnek az utolsó és utolsó előtti eljegesedésre (Würm és Riss) vonatkozó térképeit is. Mindezekből az következik, hogy az utolsó eljegesedés korszakában sem a Volga-Káma-Urál vidéke, sem Nyugat-Szibéria nem volt eljegesedve, sőt, a beerdősödés sem kezdődött olyan későn, mint ahogy azt László Gyula gondolta.[108]

A vita kevésbé ismert mozzanatát képviselte Thoma Andor cikke egy lengyelországi mezolitikus őslapp sírról.[109] Thoma Andor minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a janislawicei sírban talált egyén a lappid típushoz tartozik. Az újabb genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy a lappid típus az europid emberfajtához tartozik és nem a mongoloidhoz.[110] Ugyanakkor az egyes gének százalékos eloszlásában a lappok a többi embertani populációtól is különböznek, tehát a különállásuk az europid emberfajtán belül is tényként kezelhető. A lappok eltérő embertani alkatának eredete az európai felső-pleisztocén korai szakaszára vezethető vissza.[111] A janislawicei sír Lengyelország azon részéről került elő, ahol a mezolitikumban a tardenoisi és a szvidéri kultúra keveredett, tehát a tardenoisi kultúra részben a lappokkal hozható kapcsolatba, ezzel a következtetéssel az is megállapítható, hogy finnugor nyelvüket a szvidériektől kapták. A lappok későbbi vándorlása északra már jól nyomon követhető.[112] Mindezek azt jelentik, hogy az újabb embertani kutatások László Gyula elméletét támasztják alá. Sajnálatos módon ez a rendkívül fontos cikk nem hatott a finnugor őstörténeti kutatásokra, még a kiváló Hajdú Péter sem ismerte fel jelentőségét.[113] Több mint harminc évnek kellett eltelnie, hogy érdemben felfigyeljenek a cikkre.[114]

Évekkel később jelentette meg Harmatta János opponensi véleményét László Gyula könyvéről, számos elgondolkodtató adalékkal gazdagítva a vitát.[115] Harmatta János az uráli eredetűnek gondolt fanevek revízióját vetette fel, ugyanis előfordulhat, hogy egyes fák nevei indoeurópai jövevényszóként kerültek be az uráli alapnyelvbe (Picea, Pinus Cembra), ebből kifolyólag újra kell vizsgálni a fanevek eredetét, és a belőlük levont következtetéseket is.[116] Harmatta János rámutatott, hogy László Gyula nem tudta megfelelően tisztázni a kunda kultúra népének, vagyis a lappoknak az eredetét. A Thoma Andor által kínált megoldás sem megnyugtató, mivel nem lehet a tardenoisi kultúrából levezetni a későbbi északi kultúrákat. Véleménye szerint egyre több adat szól amellett, hogy a kunda kultúra genetikusan a szvidéri kultúrából származik, annak északra történő vándorlása révén jött létre. A lappok nyelvcseréje pedig a neolitikum végén ment végbe, amikor megjelentek a finnségi népek elődei. Az újabb kutatások alapján egyre világosabban látszanak a differenciálódó finnugorokkal azonosítható Volga-Oka vidéki neolitikus kultúra mezolitikus előzményei, amely bizonyos zártságot mutat a sigiri kultúrával szemben. Harmatta János véleménye szerint a keletebbre található sigiri, valamint az Ob-Irtis vidéki neolitikus kultúra hordozói a „protoobiugorok” és a protoszamojédok voltak, akik nyelvcsere útján jutottak finnugor nyelvükhöz, mégpedig úgy, hogy a neolitikum során e kultúrák elterjedtek a Káma területén, és kapcsolatba léptek a volga-okai finnugor törzsekkel. Harmatta János tehát szükségtelenül bonyolult interetnikus kapcsolatokkal magyarázza mind a szamojédok, mind az obi-ugorok nyelvcseréjének kérdését.[117]

László Gyula újszerű őstörténeti munkája több szempontból is újdonság volt, ugyanakkor hibái miatt eredményei nem kerültek bele a finnugor őstörténeti kutatásokba, csupán a tudománytörténeti fejezetekbe. Bármennyire is törekedett rá, a finnugor őstörténet eddig nem tisztázott kérdéseit (lappok és szamojédok eredete) ő maga sem tudta megoldani. Ugyanakkor – ahogy Hajdú Péter is rámutatott – egy új korszakot nyitott a magyarországi finnugor őstörténeti kutatásokban, melyben a palynológia játszotta a kulcsszerepet.

László Gyula jelentősége oktatóként is hatalmas volt, ugyanis a fiatalabb régésznemzedék figyelmét a honfoglalás keleti párhuzamaira irányította. Dienes István és Erdélyi István vonatkozó tanulmányaikban behatóan foglalkoztak a rokon népek régészeti hagyatékában fellelhető párhuzamokkal, valamint Erdélyi István a témába vágó szovjet régészeti szakirodalom ismertetésében is szerepet játszott.[118] Azonban az újabb kutatók bekapcsolódása ellenére sem folyt hazánkban rendszeres és módszeres finnugor régészeti kutatómunka.

 

II.4. A magyarországi finnugor régészet kialakulása – Fodor István munkássága

Gyökeres változást a hetvenes évek elején Fodor István hozott a magyarországi finnugor régészeti kutatásokba. Egyetemi tanulmányait a Szovjetunióban végezte, ennek köszönhetően közeli ismeretségbe került a szovjet kutatókkal, valamint a finnugor régészeti szakirodalmat is kiválóan ismerte. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az ő nevéhez köthető a magyarországi finnugor régészet kialakulása.

Fodor Istvánnak hatalmas hiányt kellett pótolnia azzal, hogy folyamatosan számot adott a szovjetföldi finnugor régészet korábbi és aktuális eredményeiről, így nem meglepő, hogy finnugor régészeti munkásságának most tárgyalt korszakában az ilyen tárgyú tanulmányok és ismertetések voltak többségben.

Az alábbiakban a főbb kérdésekről (őshaza, edényművesség stb.) vallott nézetei alapján kívánom bemutatni Fodor István finnugor őstörténettel kapcsolatos koncepcióját. Megállapítható, hogy Fodor István publikációinak jelentős része a most tárgyalt korszakban ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozott. Véleménye nem változott jelentékenyen az idők során.

Az uráli őshaza helyére vonatkozólag Hajdú Péter nyelvészeti kutatásai szolgáltak számára útmutatóként, így V. N. Csernyecov régészeti elméletét is felhasználva az uráli őshazát Nyugat-Szibériába, az Ob alsó folyása és az Urál-hegység közti vidékre lokalizálta (3. ábra).[119] Az uráli őshaza Káma vidékére való kiterjedéséről Fodor István úgy vélekedett, hogy a rossz éghajlati viszonyok miatt számottevő népesség csak a Kr. e. 3. évezredben jelenhetett ott meg.[120] A Kr. e. 4. évezred második felében megfigyelhető az uráli csoportok terjeszkedése keleti és nyugati irányban. A keleti irányba terjeszkedők eljutottak az Angara vidékéig, bennük kell a szamojédok elődeit látnunk, míg a Skandináviába eljutó csoportban pedig a lappok elődeit.[121] Ezeknek a népmozgásoknak köszönhetően jelentek meg a finnugorok a Káma vidékén is. Ezzel tehát megtörtént az uráli egység felbomlása, miközben a terjeszkedő finnugor törzsek egyre nagyobb területet foglaltak el Kelet-Európában.

Amíg az uráli őshaza nyugati határa nem kellően tisztázott, addig a finnugor őshazáról biztosan megállapítható, hogy területe magába foglalta a Volga-Káma vidékét is. Fodor István az őshaza elhelyezkedéséből adódóan a „finnugor migrációs modell” híve, a nyugatra vándorló voloszovói kultúra népében látja a terjeszkedő finnugorokat. Ezzel a nyugati vándorlással fel is bomlott a finnugor egység (Kr. e. 2000 körül). Ennek mozgatórugója a finnugorok körében végbement technikai, gazdasági, és az ezekből fakadó társadalmi fejlődés volt. A Baltikum és Finnország területének finnugorok általi „elfoglalásáról” azonban nem írt munkáiban, pedig ez fontos lett volna a migráció bizonyításának szempontjából, hiszen az újabb őstörténeti elméletek megkérdőjelezik ezt a nyugati vándorlást.[122]

A Nyugat-Szibériában elhelyezkedett ugor csoportról a hiányos régészeti kutatások miatt elég keveset lehetett tudni a hetvenes években, ám ennek ellenére sikerült nagy vonalakban felvázolni a csoport életét és felbomlását is. A finnugor egység felbomlása után az ugorok délre és délkeletre, az Irtis, Tobol és az Ob középső folyásának vidékére vándoroltak, és mind kultúrájukban, mind gazdaságukban alkalmazkodtak a ligetes sztyeppe és a sztyeppe éghajlatához. Az ugorok új lakhelyükön kapcsolatba kerültek a sztyeppe állattartó és földműves népeivel, aminek következtében elsajátították a földművelés és az állattenyésztés fogásait is. Valószínűsíthető, hogy az ősugorok a sztyeppei népek hatására ismerkedtek meg a lótenyésztéssel is. Régészeti leletek alapján a Kr. e. 2. évezred közepétől adatolható a ló hátas állatként való alkalmazása is.[123]  A fémművesség fejlődése is ezeknek a kapcsolatoknak volt köszönhető, ugyanis hiába volt ez a terület felszín közeli rézércben gazdag, az ón csak a belső-ázsiai területeken fordult elő, így azt onnan kellett beszerezni. Nyugat-Szibériában a bronzöntés Kr. e. 1500 körül terjedt el, igen magas fejlettségi színvonalon. A bronztárgyakra nagy kereslet volt az Urál nyugati oldalán lakó finnugor csoportok körében is, erről árulkodnak az előkerült szejma-turbinói típusú tárgyak is, amelyekről bebizonyosodott, hogy Nyugat-Szibériából kerültek Kelet-Európába. Az is biztonsággal megállapítható, hogy ezeket a magas művészi szakértelemmel készített tárgyakat az ugorok készítették.[124] Az amúgy sem szorosan együtt élő ugor közösség Kr. e. 1300–1000 között indult bomlásnak egy jelentős éghajlatváltozás következtében. A sztyeppeövezet határa a felmelegedés miatt 2-300 kilométerrel északabbra húzódott. Ezt a változást népvándorlások követték. Voltak olyan közösségek, amelyek ragaszkodtak a megszokott éghajlati viszonyokhoz és gazdálkodási módjukhoz, ennek megfelelően északabbra vándoroltak, míg más csoportok helyben maradtak és alkalmazkodtak a száraz éghajlathoz, így alakítva ki a nagyállattartó nomád életformát. Előbbi megoldást választották az obi-ugorok elődei, akik egészen az Ob alsó folyásáig vándoroltak, asszimilálva az ott élő halász-vadász népességet. E folyamat jól látható a kétkomponensű uszty-poluji kultúra leletanyagában. Az utóbbi megoldást pedig a magyarság elődei választották. A szétválást tovább erősítette a vaskor elején (Kr. e. 800-700) bekövetkező újabb éghajlatváltozás, melynek következtében az időjárás hűvösebbre fordult. Az északabbra vándorolt csoportok ekkor kerültek át a tajga zónájába, így nem tudták folytatni korábbi életmódjukat, kénytelenek voltak áttérni a természeti gazdálkodásra. A nomád életformára áttért közösségek számára a hűvösebb éghajlat kedvezőbb körülményeket teremtett, mivel a megnövekedett csapadékmennyiség miatt megnőtt a dús legelők területe. Ezeknek a hosszantartó folyamatoknak a következtében bomlott fel végleg az ugor közösség és alakult ki az ősmagyarság a Kr. e. 1. évezred első felében.[125]

Fodor István a finnugor népek őshazáján, elterjedésükön, és kultúráik elemzésén kívül egyéb finnugor őstörténeti és ősrégészeti kérdésekkel ritkán vagy egyáltalán nem foglalkozott. Az edényművesség eredetének kérdésében a kelteminári kapcsolatokat hangsúlyozza, arról azonban nem írt, hogy déli bevándorlók hozták magukkal a kerámiakészítés tudományát vagy csak kulturális ismeretek terjedésével kell számolni. Annyi biztosan megállapítható, hogy az Urál nyugati oldalán élő finnugorok a nyugat-szibériai csoporttól tanulták el a kerámiakészítés mesterségét, erre utal a készítési technika is. A déli kapcsolatok körébe vonta a nyugat-szibériai újkőkori mikrolitikus kőeszközök alkalmazását is.[126] A korábban László Gyula által is felvetett kunda-sigiri kérdésről, úgy írt, hogy a „kunda-sigiri problémát” nem tekinti a finnugor őstörténet részének, és ennek megfelelően nem is foglalkozott a kérdéssel, csupán annyit állapított meg, hogy egyik kultúrát sem lehet a másikból származtatni.[127] Az altaji kapcsolatok magyarázatára sem tért ki, valamint a lappok eredetével sem foglalkozott behatóan. Mindezek talán azért maradtak el, mert: 1.) Fodor István nem dolgozott ki saját őstörténeti koncepciót, 2.) az általa vázlatosan ismertetett szovjet szakirodalom sem foglalkozott a kérdésekkel, 3.) talán e kérdések tisztázása nem feltétlenül a régészet feladata lett volna (ugyanakkor ezeket a régészet segítségével is vizsgálni lehetett, sőt kellett volna).

Fodor István a tanulmányain kívül könyvismertetéseket is írt az orosz nyelvű szakirodalomról, ezzel is hozzájárulva a szovjet régészet eredményeinek jobb megismeréséhez. Az észt és finn szakirodalommal kevésbé foglalkozott, bár figyelemmel kísérte az ottani kutatásokat is. A finn és észt kutatók finnugor őshazára vonatkozó megállapításait általában a nyugat-szibériai őshaza bizonyított voltára hivatkozva mélyebb vizsgálat nélkül elvetette.[128]

Fodor István munkássága révén alakult ki hazánkban a finnugor régészet és vált a finnugor őstörténeti kutatások részévé. Fodor István figyelme a nyolcvanas években a honfoglalás itthoni emlékei felé fordult, így csökkent finnugor régészeti publikációinak a száma, de nem hagyott fel a kutatással. Munkájának azonban akadt folytatója Veres Péter személyében, aki a néprajz szemszögéből kívánt a magyar (és finnugor) őstörténettel foglalkozni, számos érdekes megfigyeléssel színesítve ezzel a finnugor őstörténeti kutatásokat.

 

II.5. Módosítani az őshazát: akinek még sikerült – Veres Péter és a finnugor őstörténet

A hetvenes évek elején Fodor Istvánnal párhuzamosan Veres Péter is jelentkezett finnugor őstörténeti tanulmányokkal. Veres Péter is maximálisan támaszkodott a szovjet régészet eredményeire, ugyanakkor az idő előrehaladtával egyre határozottabban kezdett kialakulni különleges őstörténeti koncepciója, amelyben a szakirodalom eredményei ötvöződtek a saját kutatásaival. Veres Péter koncepciójának sajátosságát az ökológiai, gazdasági és történeti tényezők egymásra hatásának vizsgálata adta.[129]

Veres Péter munkásságának két szakasza állapítható meg: az első szakaszban még nincsenek markánsan jelen saját kutatási eredményei, ezek majd a második szakaszban jelentkeznek, módosítva ezzel a szerző néhány korábbi megállapítását. E változásokat azonban nem egyszerű regisztrálni, mivel Veres Péter erre elfelejti felhívni a figyelmet, így okozván számos meglepetést cikkei olvasójának. Tanulmányaiban olyan megállapítások is napvilágot láttak, amelyeket a finnugor őstörténeti kutatásokban először Veres Péter fogalmazott meg. A későbbiekben ezekre is fel kívánom hívni a figyelmet.

Az uráli őshaza lokalizációjában Veres Péter is V. N. Csernyecov elméletét fogadja el kiindulópontul, ugyanakkor Fodor Istvánhoz képest a kérdés árnyalt tárgyalására törekedett, több fontos kérdésben is egyértelműen állást foglalt. Elfogadta Csernyecov elgondolását az uráliak déli, kelteminári eredetét illetően, valamint az uráli-jukagír rokonságot is. További adalékként megállapította, hogy az ősuráliak „ún jéghalász-vadász” kultúrát alkottak, amely a Kr. e. 4. évezred végén a sí, a szán és az evező használatának elterjedése következtében bomlott fel.[130]

A finnugor közösség felbomlását Veres Péter pályája korai szakaszában másokhoz hasonlóan a Kr. e. 3-2. évezred fordulójára tette, az okokat pedig a termelőerők specializációjában, illetve egy szárazabb klímaperiódus beköszöntében jelölte meg. Utóbbi tette lehetővé, hogy az ugor közösség áttérjen a termelőgazdálkodásra.[131]

A finnugor közösség felbomlása után a finn-permi ág életét nem követte nyomon, hanem az ugor közösség elemzése felé fordult, ami a koncepciója szempontjából érthető, hiszen a magyar nép őstörténetének tárgyalásához nem szükség a finnugor közösségből kivált finn-permi csoporttal foglalkoznia. Az ugor egység korszakának leírásánál szintén Csernyecov munkáira támaszkodott, ezzel is új szempontokat vezetve be az őstörténeti kutatásokba.[132] Az ugorságot régészetileg is sikerült azonosítani, mégpedig a nyugat-szibériai ligetes sztyeppén található gerendavázas hatások nélküli andronovói jellegű („andronovoid”) kultúra képében. Kialakulása a Kr. e. 3-2. évezred fordulóján ment végbe a gazdasági specializálódás és a klímaváltozás miatt. Az éghajlat a Közép-Irtis vidékén melegebbre fordult, ennek következtében a terület ligetes sztyeppévé alakult át, elősegítvén a délebbre lakó állattenyésztő népekkel kialakuló kapcsolatokat. Az állattenyésztő és földműves népekkel ápolt kapcsolatoknak köszönhetően nemcsak az állat- és növénytermesztés ismerete terjedt el az ugorok körében, hanem a fémművesség is. Így vált Nyugat-Szibéria e területe fontos fémművességi központtá, háttérbe szorítva a kaukázusi fémműves központot is. A központ termékei Kelet-Európába is eljutottak, ahol jelentős szerepet játszottak a helyi fémművesség kialakulásában. Korábban úgy vélték, hogy az ugorság nem foglalkozott lótenyésztéssel, azonban sikerült régészetileg is adatolni a lótartás kialakulását. Az ugor kori lótartást a közös szókincs is megerősíti. Az ugor egység felbomlásának régészeti időrendje Veres Péternél megegyezett a korábbi nyelvészeti megállapítással, a folyamatot azonban részleteiben is sikerült rögzíteni. Elméletébe beolvasztotta az újabb szovjet tanulmányok eredményeit, melyek a vaskori lovas nomadizmus kialakulásának okát a megváltozott éghajlati viszonyokra vezetik vissza. A sztyeppeövezet határa 200-300 méterrel északabbra húzódott, választás elé kényszerítve az ott élőket. Az obi-ugorok elődei korábbi életmódjukat folytatva északabbra vándoroltak és a helyi lakosokra rátelepedve létrehozták a kettős gyökerű uszty-poluji kultúrát, míg a magyarok elődei vállalva a kihívásokat áttértek a lovas nomád életmódra. Tovább fokozta az amúgy sem szoros ugor egység felbomlását a Kr.e. 800-700 táján bekövetkezett lehűlés, amely csak a nomád életmódot folytató közösségek állattartásának kedvezett. Az obi-ugorok elődei a tajga zónájába kerültek, rákényszerülve a természeti gazdálkodás kialakítására. E több évszázados folyamatok vezettek az ugorság differenciálódásához és szétváláshoz. Csernyecov kutatási eredményeinek felhasználása jelentős mértékben megváltoztatta a tágabb értelemben vett magyar őstörténet korábbi képét, az ekkor megfogalmazott megállapítások napjainkban is részei az őstörténeti kutatásoknak.[133]

A finnugor őstörténetre és az ugor korszakra vonatkozó megállapításokat Fodor István is beemelte kutatásaiba, ugyanakkor Bartha Antal mereven elutasította Veres Péter eredményeit.[134] Bartha bírálata tele van pontatlansággal, amely részben az ismeretek hiányának tulajdonítható. Cikke elolvasása után könnyen megállapítható, hogy Bartha Antal teljesen tájékozatlan volt a magyar őstörténet korai szakaszait illetően, nem volt képes érdemi bírálatban részesíteni Veres Péter őstörténeti koncepcióját, konstruktív javaslatokkal sem tudott előállni, sőt, nem is akart. Úgy tűnik, hogy lesújtónak szánt bírálatát személyes ellentétek motiválhatták. Tájékozatlansága ellenére rá bízták a „tízkötetes” Magyarország története című sorozat őstörténeti részének megírását, a feladatát azonban nem tudta jelentős hibák nélkül abszolválni.[135] Az ugorok és így a magyarok nyugat-szibériai kialakulási helye tehát kiállta a kritikát, és a hiányos adatok ellenére véleményem szerint a magyar őstörténet szilárd pontjai közé lépett.

Veres Péter finnugor őstörténeti munkásságának e korai szakasza azonban a szemléletmódtól eltekintve kevésbé tartalmaz egyedi kutatásokat, gondolatainak jelentős részét a szovjet szakirodalomból meríti. Kutatásai csak később szélesedtek ki, ezzel írva be magát a finnugor őstörténeti kutatások tudománytörténetébe.

Veres Péter koncepciójában mindig is nagy szerepet játszott az életföldrajzi módszer, mely alkalmazása során gondosan figyelt a palynológiai eredményekre is. Elméletének új, részben módosult verziójához is erről a területről érkeztek új impulzusok. Az újabb eredmények azt erősítették meg, hogy a finnugor őshaza lokalizálásában fontos szerepet betöltő szilfa a középholocén korától megjelent az Urál déli részén, valamint a Közép-Ob medencéjében is. A szil ezen a területen több ezer éven keresztül jelen volt, és csak a szubboreális és szubatlantikus klímaperiódus idején vonult vissza a Dél-Urál keleti lejtőire. Az újabb palynológiai adatok azt is megerősítették, hogy ezen a vidéken a szil mellett a hárs, a tölgy és a mogyoró is jelen volt, ami pedig maga után vonta azt is, hogy velük együtt a mézelő méh is megjelent Nyugat-Szibériában, így véglegesen sikerült cáfolni Köppen elméletét a méh kései megjelenéséről. Ennek megfelelően a finnugor ősnépesség ismerhette mind a tajga, mind a vegyes lombos erdő fáit is.[136] Az újabb palynológiai adatoknak köszönhetően megerősítést nyert, hogy a finnugor őshaza területét déli és keleti irányba is szükséges kiterjeszteni (4. ábra).

Veres Péter a kronológia terén is eszközölt változtatásokat, ugyanis az elfogadott nyelvészeti felfogástól eltérő periodizációt állapított meg az uráli, illetve a finnugor korra vonatkozólag. Úgy vélte, hogy az uráli egység Kr. e. 5000 körül szűnt meg, míg a hagyományos nyelvészet ezt az eseményt egy évezreddel későbbre teszi. A finnugor kor tehát Kr. e. 5000 körül vette kezdetét és a felbomlása Kr. e. 2600 körül vette kezdetét és 2100 körül fejeződött be. A hagyományos nyelvészet ezt a momentumot Kr. e. 3500–3000 közé helyezi.[137] Az eltérő időpontok a nyelvészeti és a régészeti kronológia közti különbségből fakadnak, és nem csak Veres Péter koncepciójában mutatkozik eltérés a két rendszer között. Szükségszerű lenne tehát a periodizáció újragondolása a felmerülő újabb régészeti adatok bevonásával.

Veres Péter egyik későbbi munkájában fűzte egybe az uráliak déli, kelteminári eredetét az altaji szubsztrátum kérdésével. Úgy vélte, hogy a tajgára vonatkozó szókincset a délről felvándorló uráliak a holocén kor eleje óta ott élő altaji népességtől vették át, amelyet asszimiláltak.[138]

E figyelemre méltó elképzelések mellett Veres Péter a finnugor őstörténet egyéb kardinális kérdéseivel (lappok eredete, indoeurópai kapcsolatok) nem foglalkozik részletesen, pedig egy nagyszabású koncepciónak alapvetően ezekre is tekintettel kell(ene) lennie.

Veres Péter megváltoztatta a véleményét az ugor egység felbomlását előidéző klimatikus változás minőségét illetően is. Korábban kétségek között, de úgy vélte, hogy a Kr. e. 12-10. században egy felmelegedési periódus következtében indult meg az ugor csoport felbomlása, melyet tovább erősített egy Kr. e. 8-7. században beköszöntő nedvesebb klímaperiódus.[139] A későbbiekben azonban megváltoztatta a véleményét, és megcserélte a két klimatikai változást, a bronzkor végére helyezve a lehűlési, a vaskor elejére pedig a felmelegedési periódust.[140]

Veres Péter a honfoglalásig követte nyomon a magyarság sorsának alakulását, mivel azonban ez már nem tartozik témámhoz, ezért itt nem tárgyalom. Annyit azonban le szeretnék szögezni, hogy a magyar nép etnikai tudatának kialakulásáról, valamint népnevéről és a magyarság sztyeppei vándorlásáról, életmódjáról alkotott elképzelései véleményem szerint rendkívül ötletesek és helytállóak, tehát munkássága fontos helyet tölt be a tágabb és szűkebb értelemben vett magyar őstörténet kutatásában is.

Elmondható, hogy Veres Péter koncepciója folyamatosan változott az idők folyamán, egyre nagyobb teret engedve az újabb adatoknak és elképzeléseknek. Ugyanakkor szeretném felhívni egy mozzanatra a figyelmet, mégpedig arra, hogy számos régészeti adatot tévesen alkalmazott, vagy éppen félreértett.[141] Ez abból a szempontból nem meglepő, hogy Veres Péter végzettségét tekintve nem régész. A téves régészeti adatoknál és megállapításoknál ez egyértelműen megállapítható. Másik hiányosság, hogy figyelmen kívül hagyta a finnugor régészet újabb megállapításait, tehát koncepciója régészeti részénél önkényesen járt el. Ennek elmaradása véleményem szerint jelentős hiba, hiszen az őstörténeti társtudományok közül szinte a régészet az egyetlen dinamikusan fejlődő tudomány, amely képes forrásanyagát időről időre megnövelni, melynek akár a korábbi koncepciók elavulása is lehet a következménye. Nem állítom, hogy minden új eredményt kritikátlanul át kellett volna vennie, de legalább meg kellett volna vizsgálnia őket. Ezt hagyta figyelmen kívül. Tovább mélyítette a problémákat, hogy misztifikálta az általa felhasznált korai, hatvanas és hetvenes években keletkezett szovjet régészeti szakirodalmat. Napjainkban csak e korszak műveire hivatkozni a finnugor őstörténet megírásakor már módszertani hibának számít. Tehát régészeti szempontból Veres Péter koncepcióját megfelelő kritikával kell vizsgálni. Mindezek említését azért tartottam fontosnak, mivel a folyamatosan bővülő régészeti anyagból levont következetések vezettek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a finnugor őstörténet revideálásának kérdéséhez. Veres Péter koncepciójának erényei mellett súlyos hiányosságai is akadtak, erre a finnugor őstörténeti kutatás azonban nem figyelt fel.

Hiába fogalmazott tehát meg nagyhatású koncepciót, ma már az újabb régészeti adatok és a rájuk épített őstörténeti elképzelések alapján megállapítható, hogy finnugor őstörténeti elmélete fölött, ha részben is, de eljárt az idő. Ugyanakkor elméletének egyes részei összhangba hozhatók az újabb elképzelésekkel.[142]

 

II.6. Összefoglalás

A magyarországi finnugor régészet státusza hatalmas fordulatot vett hazánkban a második világháború után. Ebben több körülmény is szerepet játszott. A Szovjetunióban is megindultak a rendszeres, nagyméretű régészeti feltárások, melyek a helyi finnugor régészetre is nagy hatással voltak. Abban hogy a szovjet régészet eredményeit könnyebben megismerhették tudósaink, jelentős szerepet játszott az ország politikai berendezkedésének alakulása is. Így nem meglepő, hogy a lehetőséget először egy (tudós-)politikus, Molnár Erik ragadta meg. Ugyanakkor hiába volt ő az első hazai kutató, aki őstörténeti elmélete kidolgozáskor jelentős mértékben támaszkodott a szovjet finnugor régészet eredményeire, nem köthető a nevéhez a magyarországi finnugor régészet kialakulása, mivel nem végzett módszeres finnugor régészeti kutatásokat.

A magyar őstörténet kiváló művelője, László Gyula is jelentős koncepcióval kívánt hozzászólni az uráli őshaza kérdéséhez, személetmódjával pedig hozzájárult a finnugor őstörténeti kutatások megújulásához is. Sajnos azonban ő sem volt képes a kritikák hatására megújulni, így elgondolásai egy kivételtől eltekintve nem részesültek pozitív fogadtatásban. Az újabb elméletek viszont több esetben László Gyulát látszottak igazolni. A kérdést csak alapos vizsgálatok dönthetik el végleg.

A magyarországi finnugor régészet kialakításában a legfontosabb szerepet Fodor István játszotta. Számos tanulmányban és könyvismertetésben igyekezett beszámolni a szovjet régészet aktuális eredményeiről. Önálló őstörténeti elméletet nem dolgozott ki, viszont összehangolta Hajdú Péter régészeti és V. N. Csernyecov régészeti megállapításait, ezzel vezetve be a régészetet a magyarországi finnugor őstörténet kutatásába. A magyarországi finnugor régészet megalapozása után figyelme más területek felé irányult, mondhatni, hogy a finnugor régészet háttérbe szorult, ráadásul az újabb régészeti fejlemények is sem alakítottak nézetein.

Fontos szerepet játszott a finnugor őstörténeti kutatásokban Veres Péter etnográfus is, egyedi szemléletű őstörténeti elméletével számos fontos megállapítással gazdagította a szűkebb és tágabb értelemben vett magyar őstörténet-kutatást. Elméletének régészeti részét a kutatások előrehaladtával nem frissítette, így számos kritikát volt alkalmam megfogalmazni vele kapcsolatban.

Tárgyalt korszakomban a finnugor régészet mellett a finnugor őstörténeti kutatás is jelentős fejlődésen, átalakuláson ment keresztül. Ez a fejlődés részben a régészeten múlt, ha ugyanis nem tudott volna kellő mennyiségű és minőségű adatot szolgáltatni, akkor a komplex kutatás sem valósulhatott volna meg. Ráadásul az embertani kutatás is a régészettől függött, hiszen vizsgálati anyaga régészeti ásatások során látott napvilágot. A finnugor régészet a látszat ellenére sem lett egyenrangú társa a nyelvészetnek, az továbbra is őrizte vezető pozícióját. A régészet feladata a nyelvészeti megállapítások alátámasztása lett, ha pedig az adott időszakban leginkább elfogadott elmélettől eltérő elképzelések merültek fel, a nyelvészek a régészet hiányosságaira hivatkozva elutasították azokat. A korszak kezdetén ez a fajta távolságtartás jogos volt, ugyanakkor a régészet fokozatos fejlődést követően eljutott odáig, hogy sokkal árnyaltabban tudja felvázolni a finnugor őstörténet korai szakaszait.

Egy fontos tényezőt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mégpedig azt, hogy a módszeres régészeti kutatások csak a második világháború után indultak útjukra, ebből pedig az következik, hogy az adatok és a belőlük nyert megállapítások is kezdetlegesek voltak, az általuk megrajzolt kép nem végleges, hiszen azt az idő múlásával könnyen módosíthatják az újonnan előkerülő leletek és a belőlük levonható konzekvenciák is. Ezt hagyták figyelmen kívül a magyarországi finnugor régészet és a finnugor őstörténet régész művelői is, ennek következtében a frissen kialakult magyarországi finnugor régészet megmerevedett és lemaradásba került például a finn és észt finnugor régészeti kutatásokhoz képest. Ez a folyamat Fodor István Verecke híres útján című könyvének megjelenése után indult meg, és tart napjainkban is, meglehetősen intenzíven. A magyarországi finnugor régészet jól adatolhatóan harmincöt éves lemaradásban van. Óriási szemléletbeli változásra van szükség, hogy ezt a hátrányt le lehessen dolgozni. A helyzet azonban a most tárgyalt korszak végén (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján) nem volt ilyen egyértelmű, úgy tűnt, hogy az újabb eredmények Magyarországon is meg tudnak jelenni, modernizálva ezzel a hazai finnugor régészeti kutatást. Erről a kérdésről a következő fejezetben kívánok írni.




[1] Gondolok itt Bartha Antal, Erdélyi István, Fodor István és Veres Péter munkásságára.

[2] Molnár 1953 és 1954. A változásra l. Hajdú 1953, 3.

[3] Makkay Jánosra és néhány munkájára gondolok, melyekben nem is próbálja leplezni negatív véleményét Molnár Erik személyéről és munkásságáról. A „buta” és „gonosz” titulusok nem feltétlenül az objektivitásra utalnak. l. Makkay 1997, 29.

[4] Ránki 1971, 16-18. Lackó 2008, 1485.

[5] Ránki 1971, 19.

[6] Ránki 1971, 20-21.

[7] Molnár René (1896–1942): ügyvéd. A Sallai–Fürst perben vállalta a vádlottak védelmét, melynek következtében az eljárás után emigrációba kényszerült. Először Nyugat-Európába ment, majd végül 1934-ben a Szovjetunióban telepedett le, ahol a sztálini terror áldozata lett. Lackó 2008, 1486.

[8] Ránki 1971, 22–23. Lackó 2008, uo.

[9] Ránki 1971, 24–25.

[10] Bölöny 1978, 71.

[11] Bölöny 1978,74. Ránki 1971, 105. Gergely-Izsák 2000, 306.

[12] Bölöny 1978, 75 sk. Ránki 1971, 106.

[13] Ránki 1971, 107. Lackó 2008, 1499.

[14] Őze 2004, 380.

[15] Bölöny 1978, 78 sk.

[16] Lackó 2008, 1499.

[17] Lackó 2008, 1501.

[18] Lackó 2008, 1502-1503.

[19] Ránki 1971, 9. Jeszenszky Erik, Pálfai István és Szentmiklósy Lajos álnéven. Utóbbit használta a Magyar őstörténet című munkája megíráskor is.

[20] Lackó 2008, 1487.

[21] Lackó 2008, 1490.

[22] Romsics 2008, 188.

[23] Romsics 2008, 189.

[24] Romsics 2008, 191.

[25] Lackó 2008, 1498.

[26] Ránki 1971, 110.

[27] Őze 2004, 384–385.

[28] Őze 2004, 393.

[29] Őze 2004, 394, Lackó 2008, 1483.

[30] Őze 2004, 380. Különösen a 33. lábjegyzet.

[31] Lackó 2008, 1492. 36. lábjegyzet, valamint 1495.

[32] Lackó 2008, 1490.

[33] Szentmiklósy 1942, 19.

[34] Szentmiklósy 1942, 11.

[35] Szentmiklósy 1942, 7 és 35.

[36] Szentmiklósy 1942, 36-37.

[37] Szentmiklósy 1942, 8.

[38] Szentmiklósy 1942, 35 sk.

[39] Molnár 1949, 5.

[40] Molnár 1949, 13.

[41] Pedig a kronológia (i. e. 2. évezred eleje – i.. e. 8-7. sz.) helyes!

[42] Molnár 1949, 15-18.

[43] Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpádoktól Mohácsig. Budapest, 1949.

[44] Molnár Erik: A magyar nép őstörténete. Budapest, 1953. 19542.

[45] Molnár 1954, 6–9.

[46] Molnár 1954, 11.

[47] Molnár 1954, 15.

[48] Molnár 1954, 44.

[49] Molnár 1954, 40 sk.

[50] Molnár 1954, 42.

[51] Molnár 1954, 57.

[52] Molnár 1954, 59.

[53] Molnár 1954, 63.

[54] Molnár 1954, 47.

[55] Molnár 1954, 80.

[56] Molnár 1954, 81, 86.

[57] Molnár 1954, 109.

[58] Molnár 1954, 92.

[59] Molnár 1954, 77–127.

[60] Magyarország története I. Szerk.: Molnár Erik. Főszerk.: Pamlényi Ervin és Székely György. Budapest, 1964. 19672, 19713.

[61] Meg kell jegyeznem, hogy bár Marrnak voltak régészeti munkái, melyek a kaukázusi népek őstörténetével foglalkoztak, nem az ezekben kifejtett gondolatai kaptak szerepet a régészeti és őstörténeti munkákban!

[62] A Szovjet Régészeti is közölt ideológiai írásokat.

[63] Szovjet régészeti tanulmányok. Ford.: Harmatta János. Bev.: Fülep Ferenc. Budapest, 1951.

[64] Szovjet régészeti tanulmányok. 1 sk.

[65] Többek között P. N. Tretyakovnak is jelent meg ideológiai írása. Szükség volt rá, Tretyakov is kompromittálta magát a marrista nézetek alkalmazása miatt.

[66] A régészeti főbizottság előadó ülése. II. OK 5 (1954) 457 sk.

[67] László 1954a, 459.

[68] László 1954a, 463 sk.

[69] László 1954a, 479.

[70] A régészeti főbizottság előadó ülése. II. OK 5 (1954) 480 sk.

[71] A régészeti főbizottság előadó ülése. II. OK 5 (1954) 481.

[72] Hogy ez az elgondolás mennyire téves, az látható Molnár Erik munkájával kapcsolatban is.

[73] A régészeti főbizottság előadó ülése. II. OK 5 (1954) 485.

[74] László 1954b, 487.

[75] A régészeti főbizottság előadó ülése. II. OK 5 (1954) 488.

[76] A vitaülés anyaga írásban is megjelent: A magyar őstörténet kérdései. A Nyelvtudományi Társaság vitaülése 1953. december 1. Nyelvtudományi Értekezések 5. Budapest, 1955.

[77] Molnár 1953, 12.

[78] A magyar őstörténet kérdései. 11.

[79] A magyar őstörténet kérdései. 39.

[80] A magyar őstörténet kérdései. 40.

[81] A magyar őstörténet kérdései. 42.

[82] A magyar őstörténet kérdései. 37 sk.

[83] A magyar őstörténet kérdései. 34.

[84] A magyar őstörténet kérdései. 44 sk.

[85] A magyar őstörténet kérdései. 45–49.

[86] A magyar őstörténet kérdései. 51.

[87] László 1961, 6.

[88] László 1961, 7 sk.

[89] László 1961, 34–39.

[90] László 1961, 65 sk.

[91] László 1961, 64–68.

[92] László 1961, 63 sk.

[93] László 1961, 100.

[94] László 1961, 112.

[95] Jelen fejezetben a régészeti kultúrák megnevezését illetően László Gyulát követem – VJ

[96] László 1961, 112.

[97] László 1961, 121.

[98] László 1961, 174, 194.

[99] László 1961, 195.

[100] László 1961, 186.

[101] Gábori Miklós: A késői paleolitikum Magyarországon. Budapest, 1964.

[102] Gábori 1963, 434.

[103] Hajdú 1964, 118-122.

[104] Hajdú 1964, 120.

[105] Zólyomi 1963, 477.

[106] Hajdú 1964, 123.

[107] Lakó 1963, 473–475.

[108] Zólyomi 1963, 476 sk.

[109] Thoma 1965.

[110] Thoma 1965, 37 sk.

[111] Thoma 1965, 40.

[112] Uo.

[113] Hajdú 1968, 9.

[114] Makkay 2002, 104–130.

[115] Harmatta 1967.

[116] Harmatta 1967, 215.

[117] Harmatta 1967, 216.

[118] Lásd a jegyzékben Dienes István és Erdélyi István vonatkozó munkáit.

[119] Fodor 1980, 39.

[120] Fodor 1980, 42.

[121] Fodor 1980, 55, valamint Fodor 1973, 5. Fodor István így a lappok őstörténetére vonatkozólag V. N. Csernyecov elgondolását fogadja el.

[122] Fodor 1973, 13-18, 1975, 51, 1977, 290, 1980, 62.

[123] Fodor 1975, 61, 1980, 89–92, 99.

[124] Fodor 1980, 105–108.

[125] Fodor 1975, 67-69, 1980, 116-124.

[126] Fodor 1973, 8 sk, valamint 1975 48 sk.

[127] Fodor 1977, 291.

[128] Fodor 1977 röviden ismerteti az észt és finn őstörténeti elméleteket is.

[129] Veres 1971, 33.

[130] Veres 1971, 38, 1972, 2, 1974, 96 sk.

[131] Veres 1971, 39, 1972, 3, 1974, 97, 1981, 122.

[132] Veres 1971.

[133] Veres 1971, 40-45, 1972, 3-6, 1974, 98-102, 1981, 122.

[134] Bartha Antal Veres 1971 megjelenése kapcsán fogalmazta meg kritikáját. Bartha 1974.

[135] A jogos bírálatokra l. Fodor 1985, valamint Veres 1986.

[136] Veres 1987, 50-55.

[137] Veres 1987, 63, 1991, 129, 1996, VIII, 2000, 26. vö. Bereczki 2003, 27.

[138] Veres 1991, 126.

[139] Lásd fentebb!

[140] Veres 2000, 27.

[141] Álljon itt egy példa: Veres Péter szerint a jégkorszak után évente 100 métert emelkedő tengerszint (Veres 1991, 121.)

[142] A különféle őstörténeti elméletek összehangolhatóságáról Klima László írt: On the Uralian homeland – in general and in particular. Historia Fenno-ugrica I:1. Congressus Primus Historiae Fenno-ugricae. Oulu, 1996. 489–496.