Az
ősi időkben a vadászó ember gyakran ejtett el nála hatalmasabb élőlényt:
mamutot, medvét, oroszlánt stb. Ezeket az állatokat csak szervezetten, együttműködve
lehetett megölni. A vadászat még így is kockázatos volt. A siker érdekében a
vadászok különböző előkészületeket végeztek, szertartásokon erősítették
testüket és lelküket. A veszélyes ellenfelek képességeiről, tulajdonságairól
meseszerű történetek születtek. A finnugorok által lakott erdőövezetben a medve
volt a legnagyobb termetű állat. Becserkészése, elejtése rendkívüli
vadásztehetséget igényelt. Ereje, ügyessége által a medve mitikus lénnyé vált
az ősi közösségekben. Az obi-ugor hitvilágban a legfőbb isten, Numi-Tórem medve
alakú.
A
medve mindenütt, ahol él és vadásznak rá, különös rangot vívott ki magának az
emberek körében. A medvetisztelet tehát nem finnugor sajátosság. Az eurázsiai
erdőövezetben a finnugor, altaji és paleoszibériai népek körében a medve
vadászata és elfogyasztása körüli szertartások sok hasonlóságot mutatnak. A
medvekultusz nyomai az észak-amerikai indiánoknál is fellelhetők voltak,
nyilván nem véletlenül: valamikor Szibéria felől érkeztek új lakóhelyükre.
Az
eurázsiai erdőövezetben a medvekultuszban részt vevő emberek a megölt medve
kiengesztelésére törekedtek. A tetem körül, majd az állat elfogyasztása során
arról beszéltek és énekeltek, hogy sajnálják az események ilyen alakulását, és
bocsánatot kértek az állattól.
Az
Ethnographia című folyóirat 1913-as kötetében Bán
Aladár közölt egy tanulmányt, Medvetisztelet a finnugor népeknél, különösen
a lappoknál címmel.[1] E művében összefoglalta a medve tiszteletének
különböző emlékeit és az osztják medvekultusz szertartásait. Bán Aladár cikkét
segítségként használva áttekintjük a medvekultusz legfőbb elemeit.
A
finnugor népek körében a lappok és finnek folklórhagyományaiból és írásos
emlékekből rekonstruálhatók a medve vadászata és elfogyasztása körüli
szertartások. Az obi-ugor népeknél pedig napjainkban is tartanak
medveünnepeket. A többi finnugor népnél csak a medvetisztelet egyes elemei
maradtak fönn a különböző folklórműfajokban. A föld istene a déli szamojédoknál
is medve alakú. A paleoszibériai népek közül a giljákok, goldok, ajnuk
medvekultuszáról vannak értesüléseink. Az altaji népek mongol ágához tartozó
burjátok és a török csoporthoz tartozó jakutok szintén isteni állatként
tisztelik a medvét, de a medve vadászatát körítő szertartásaikról Bán Aladár nem tudósít.
Észak-Amerikában „több indián törzs a medve elejtésekor harci éneket zeng az
állat kiengesztelésére, melyben bocsánatot kér tőle és sajnálatát fejezi ki,
hogy kénytelen volt megölni”.[2]
E
hatalmas területen a medvekultusz közös eredetű, ősi vonása az elejtett állat
kiengesztelése. De hogyan ejtették el az állatot? A paleoszibériai ajnuk,
goldok, giljákok igyekeztek medvebocsot fogságba ejteni, s a településen
őrzött, nevelt állatot fogyasztották el, kiengesztelő szertartások közepette.
Az észak-amerikai indiánoknál csak az elejtett állat kiengeszteléséről tudunk.
A finnugor népek mindig kifejlett, felnőtt állatot ejtettek el, ez
medvekultuszuk közös jellemzője. A finnugor szertartásokban napjainkig
fennmaradt az állat előzetes megtévesztésének, becsapásának szokásrendszere is.
A vadászatra induló finnek igyekeztek jó előre bebiztosítani magukat: a
kiszemelt medvét próbálták meggyőzni, hogy nem őellene indulnak. A voguloknál a
megtévesztés az elejtett állat feldolgozása során történt: a medvével
elhitették, hogy nem megnyúzzák, hanem csak kigombolják bundáját.
A
medve rendkívüli tulajdonságai származásából erednek. A finnugor népek a medvét
isteni eredetűnek tartják, vagy az embertől származtatják. A vogul és osztják
medveénekek szerint a medve Numi-Tórem fia vagy leánya, akit a legfőbb isten
(ki maga is medve alakú) egy kis kosárkába vagy bölcsőbe helyezve láncon
engedett le a földre. A lappoknál feljegyzett történetek szerint a medve és az
ember házassága sem ritka dolog. A votjákok szerint a medvék az emberektől
származnak. Egyszer egy ember az erdőben fölmászott egy fára gyümölcsöt
gyűjteni. Ruhája akadályozta a mozgásban, ezért levetette azt. Ekkor azonban
szurkálták az ágak. Felkiáltott: bárcsak az isten szőrt adna a testemre! Ebben
a pillanatban lebukfencezett a fáról, s mire földet ért, már medve volt.
A medve származása mellett a tőle való
félelemre az is okot ad, hogy mint legfőbb istenség, ő a legfőbb igazságosztó
és bíró.
A medvetisztelet kialakulása idején a
nőket még alacsonyabb rendű lényeknek tartották a férfiaknál. Ebből következik
a medve sajátos viszonya a nőkhöz. A medve húsának bizonyos részeiből nem
kaphattak, a medve tiszteletére rendezett ünnepen csak elkülönítetten vehettek
részt.
A medvetisztelet jele, hogy az állat
nevét nem ejtik ki, midőn róla beszélnek. A finnugor népeknél számtalan olyan
elnevezés maradt fenn, amellyel a medvét illették. A finnek a következőképpen
nevezték a medvét: hosszúgyapjas, fazékképű, kilincstérdű, mézestenyerű stb. Az
észteknél előforduló elnevezések: cammogó, erdei pap, fekete fickó stb. Az
igazi név elhallgatása, helyettesítése egyébként általános, mindenütt
fellelhető eleme az állatokhoz kapcsolódó hiedelmeknek, pl. szarvas, farkas,
ravasz (= róka). A magyarban a medve elnevezésére szláv szó honosodott meg,
szintén az eredeti név kiejtésének tilalma miatt. A medve szó szláv
eredetije is körülírás: mézevőt jelent.
A
finn medvekultusz szertartásait Lauri Honko
leírása tartalmazza legtömörebben.[3] A finn medvekultusz legtovább
Kelet-Finnországban maradt fenn, de a 17. századból nyugat-finnországi leírása
is ismert.
A finn szertartások a medve
elejtéséhez, majd ünnepélyes elfogyasztásához kapcsolódnak. A medvét télen
ejtették el. Először felderítették alvóhelyét, megjelölték és körbekerítették.
A vadászokat az erdei szellem is segítette: a vadászat előtti éjszakán méz
helyett vért vitt a medvének táplálékul. Ha az állat ezt elfogadta, akkor
belenyugodott sorsába. A faluban a vadászatra vállalkozó férfiak ünnepélyesen
készülődtek a nagy eseményre: ünneplő ruhájukban jártak és nem dolgoztak. Tűz
fölött megtisztították az ártó szellemektől ruháikat, fegyvereiket, sőt még a
vadászkutyákkal is átugráltatták a tüzet.
A vadászat reggelén megtévesztő
szertartásokkal igyekeztek elterelni a medve figyelmét: hétköznapi ruhájukat
vették fel, de kifordítva. Úgy okoskodtak, hogy ha a medve látja ruhájuk
belsejét, akkor csak arra gondolhat, hogy abban a ruhában nincs senki. Kunyhóikat
is furfangos módon hagyták el: az ajtót leemelték a sarokvasról, s azon az
oldalon nyitották ki. A medve nyilván azt várta, hogy lenyomják a kilincset, s
az ajtót rendesen kitárva hagyják el házaikat. Így azonban nem gondolhatta,
hogy közelednek felé az elszánt vadászok.
A medve alvóhelyéhez érkezve tüzet
raktak. A füst felett ismét megtisztították magukat és felszerelésüket. Ezután
ráolvasásokkal, medveénekekkel erősítették lelküket. Egy figyelmeztető lövéssel
felébresztették az állatot, majd lelőtték. Ekkor kezdődött a medve
kiengesztelése: kezet nyújtottak az állatnak, és ismertették vele halálának
igaz körülményeit. Azt próbálták elhitetni vele, hogy egy szerencsétlen
véletlen okozta vesztét: leesett egy fáról vagy szikláról, s nyakát szegte.
A helyszínen megnyúzott és darabokra
vágott állatot ünnepi menetben vitték a faluba, míg néhányan előre siettek,
hogy megvigyék a hírt a sikeres vadászatról. A beérkező főcsapatot ünnepélyesen
fogadták, dallal köszöntötték a faluban.
A következő napok egyikén megrendezett
lakoma szertartásai egy esküvőt idéztek. Ez is a medve lelkének megnyugtatását
szolgálta. Ha hím medvét ejtettek el, akkor menyasszonyt, ha nőstény medvét,
akkor vőlegényt jelöltek ki a számára, aki a lakoma során az asztalfőn ült a
medve koponyája mellett.
Másnap a medve eltemetését rendezték
meg, hasonlóan ünnepélyes keretek között. A medve végső nyugvóhelye felé induló
gyászmenet esküvői menetként állt föl: elöl haladt a vőfély, utána vitte valaki
a medve csontjait, mellette pedig a vőlegény vagy menyasszony haladt. A csontok
megőrzése is azt a célt szolgálta, hogy a medvével érzékeltessék, különösebb
baj nem történt vele. A medve csontjait egy erdőszéli fa tövében ásták el, a
legallyazott fa egyetlen meghagyott alsó ágára pedig felakasztották koponyáját.
A temetés során varázsigékkel igyekeztek védeni a medvét a gonosz hatalmaktól,
magukat pedig a medve visszajáró lelkétől.
Az
obi-ugorok hitvilága több kutató népköltési gyűjtéséből, néprajzi
megfigyeléseiből ismert. A magyarok közül Reguly Antal, Pápay József, Munkácsi Bernát
említhető. A finn kutatók közül Artturi Kannisto több vogul
medveünnepen is részt vett. A 19–20. századi oroszországi kutatók közül Patkanov és Csernyecov leírásait ismerjük.
A vogulok körében 1901–1906 között járt nyelvi és néprajzi gyűjtőúton Artturi Kannisto. Az obi-ugorok szokásaiban, hagyományaiban ugyanolyan sokrétűség figyelhető meg, mint nyelvjárásaikban. Kannisto szerint az obi-ugorok tulajdonképpen nem keresik a lehetőséget, hogy medvét ejtsenek el. Ha azonban úgy alakul a dolog, hogy erre sor kerül, akkor igyekeznek tisztelettel bánni a medvével. Az északi vogul medvekultuszról a következő leírást[4]
olvashatjuk:
Az
elejtett állatot megnyúzása előtt a hátára fektetik, s bundájára rövid ágakat
tesznek egymás alá sorba, melyek a medve subájának gombjait jelképezik. Amikor
az állat hasán az első vágást a vadász megejti, akkor az ágakat a késsel
egyenként félrelöki, és mindegyiknél a következőt mondja: az állat egy gombja
lepattant. A medvét tehát valójában nem nyúzzák, hanem csak kigombolják
bundáját. Ezzel kezdődnek az állat megtévesztésére és kiengesztelésére irányuló
szertartások.
Hím medve hasára öt, nőstény medve
hasára négy ágacskát helyeznek. Ez a megkülönböztetés a szertartás minden
későbbi elemében jelen lesz.
Az állatot ünnepélyesen szállítják
haza. Egy fiatal husángot kivágnak, U alakúra hajlítják, s két szárát három
keresztbe fektetett ággal összekötözik – ez a „Medvebölcső”. A bölcsőt szánra
helyezik, és az állatot így viszik haza. A falubeliek a település határában
fogadják az állatot: a hím medvét öt, a nőstény medvét négy kiáltással üdvözlik.
A medveünnepre a következő napokban,
mindig estefelé kerül sor. Az északi vogulok a hím medvét öt, a nőstény medvét
négy napig ünneplik. Az ünneplésbe a távoli helyeken élő és folyamatosan érkező
rokonok, ismerősök is bekapcsolódnak.
A medve az ünnepi szobában, az asztalon
hason fektetve folyamatosan szemmel kíséri az eseményeket, figyeli a
tiszteletére előadott műsorszámokat. Az előadás minden nap két részből áll:
először hárman – egy énekes és két segédje – medveénekeket adnak elő. A
medveénekek bevett sablonokra épülnek, de az énekes helyben rögtönzi őket.
Témájuk így részben kötődik az asztalon fekvő állat elejtésének, ünneplésének
körülményeihez. A medveénekekben előadják az állat jobblétre szenderülésének
körülményeit, az ősi hagyomány szerint úgy állítva be a dolgot, hogy saját
szerepüket kicsinyítsék vagy teljesen elhallgassák. A medveénekekben
összefoglalják a medve mozgalmas életét, felhívják figyelmét kötelességeire az
emberekkel és tulajdonukkal szemben. Más medveénekek pedig az emberek
kötelességeire figyelmeztetnek a medvékkel szemben. Hím medve tiszteletére
minden este öt ének hangzik el, nőstény medve tiszteletére pedig négy.
A medveénekek után rövid jeleneteket
adnak elő a falu, a közösség életéből. Ezek általában tréfás jelenetek, a
mindennapi élet fonák helyzeteit elevenítik fel, az elejtett medvéhez általában
nincs közük.
Az ünneplés végéhez közeledvén a medve
tiszteletére gyakran mutatnak be állatáldozatot: általában rénszarvasborjút
áldoznak föl.
Az ünneplés utolsó napján elérkezik az
ún. szent este. Ekkor az emberek igyekeznek tapintatosan elbúcsúzni a medvétől.
A medveénekek után következő jelenetek során megpróbálják óvatosan elijeszteni
és önként távozásra bírni a medvét. Darunak, bagolynak, rókának öltözött
emberek ijesztgetik a közönséget és a medvét is. Ezután a medve húsát megfőzik
és elfogyasztják. Az ünnep végeztével a medve koponyáját egy áldozati fára
felakasztják.
Medveünnepre
napjainkban is sor kerül, amikor a vogul vagy osztják vadászok medvét ejtenek
el. Ez a szokás a szovjet időszakban is élt, ha kellett, titokban tartották meg
az ünnepet. A Szovjetunió megszűnése után hagyományőrző együttes alakult, amely
Magyarországon is bemutatott egy medveünnepet az 1990-es debreceni finnugor
kongresszus tudós résztvevőinek. Ekkor a medve szerepében egy fejével együtt
kikészített medvebunda „lépett fel”.