ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet

Kutatástörténet/6

nyomtatható változat

6. A 19. század második fele – a finnugor történeti nyelvtudomány kibontakozása

Reguly Antal betegsége miatt csak félig teljesíthette vállalt feladatát. A magyar finnugrisztika fejlődésében mintegy két évtizednyi késést okozott, hogy nyelvi anyaggyűjtését nem tudták értelmezni. Ugyanakkor a társadalmi fejlődés is megtorpant az elbukott szabadságharc miatt. Mindezek következtében még mindig nem sikerült kimondani a döntő szót a magyar nyelv rokonságáról. Finnországban alapvetően más volt a helyzet. A nemzeti mozgalom élt és virágzott. A megtalált eposz, a Kalevala a finn nép hajdani kultúrájáról mesélt, jelentős önbecsülést adva a finneknek. A finnek szomszédságában pedig olyan népek éltek, akikkel a nyelvi-kulturális rokonság nyilvánvaló volt, s ez is táplálta a nemzeti mozgalmat. Castrén után ugyanazzal a lendülettel folyt tovább a tudományos munka. August Ahlquist (1826–1889) Castrénés Lönnrot után 1863-ban lett a finn nyelv és irodalom professzora. Ekkor már jelentős expedíciók álltak mögötte. 1854-ben a vótoknál, vepszéknél, észteknél járt; 1856-ban pedig távolabbi nyelvrokonait kereste föl – a Volgánál és az Urál túloldalán, az obi-ugoroknál is járt. Útleírásai néprajzi információkat tartalmaznak, tudományos publikációiban pedig különböző finnugor nyelvek nyelvtanát, szójegyzékeit publikálta. Tudományszervező tevékenysége is jelentős: 1871-ben megindította az első finn nyelvészeti folyóiratot (Kieletär), és ott volt a finn anyanyelvi társaság megalapításánál is (1876).

Magyarországon a finnugor nyelvek és népek iránt alig mutatkozott érdeklődés, a finnugor tudományok nem fejlődtek olyan egyenletesen, mint Finnországban. A reformkor évtizedeiben a nemzeti érzelem nem a finnugor nyelvrokonság eszméjéből táplálkozott. Ez az érdektelenség az 1840-es évek második felében, Reguly Antal utazásának idején megszűnni látszott. Az 1849-es vereség utáni évek azonban ismét visszavetették a nemzeti tudományok fejlődését. Ebben a korszakban a finnugrisztika további fejlődésének alapjait Hunfalvy Pál (1810–1891) tevékenysége vetette meg. Hunfalvy a késmárki evangélikus gimnázium igazgatójaként a klasszika-filológia iránt érdeklődött, görög-római stúdiumokkal foglalkozott. Reguly utazásának hírére fordult a finnugrisztika felé. Szervezőmunkájával át tudta hidalni a Reguly kiesése miatt támadt űrt, sőt alkotó módon járult hozzá a hazai finnugrisztika fejlődéséhez. Először a maga számára tisztázta a vitás kérdéseket. Lépésenként győződött meg a magyar nyelv finnugor eredetéről, majd ennek az eszmének a terjesztőjévé vált. Egy új tudományt kellett felépítenie, s erre megvolt a képessége: folyóiratot indított (1856, Magyar Nyelvészet), több finnugor nyelvet tanult, s hirdette ezen nyelvek tanulásának szükségességét. Gondot fordított a szakmai utánpótlásra is: Magyarországra hívta Budenz Józsefet, aki az első, egyetemen tanult nyelvésze lett a magyarországi finnugrisztikának. Hunfalvy a finnugor nyelvrokonság elméletét a Vámbéry Árminnal folytatott vitában sikeresen védte meg. Az ő tevékenysége nyomán vált a finnugrisztika tudománnyá Magyarországon. Hunfalvy érdeklődése a finnugor nyelvészet után a magyar történettudomány és néprajz felé fordult, ahol szintén maradandót alkotott. Főleg Erdély és a székelyek története, kultúrája foglalkoztatta. Tudományos szemlélete nagyon korszerű volt: egy nép vagy egy történelmi korszak feldolgozása során komplex, több tudományra kiterjedő vizsgálatokat végzett.

A 19. század utolsó harmadára a finnugrisztika már több tudós által művelt, tekintélyes nemzeti tudománnyá fejlődött Finnországban. Ebben Otto Donnernek (1835–1909) volt a legnagyobb szerepe. Nyelvészeti összefoglalásokat írt, feltárta a finnugor nyelvek belső rokonsági viszonyait, és helyesen ábrázolta egy máig mintaként követhető családfaábrán. Kutatástörténeti áttekintést is publikált. Donner érdeme, hogy keretet adott a finnugrisztika iránti társadalmi érdeklődésnek. Szervezőmunkája eredményeképpen 1883-ban megalakult a Finnugor Társaság (Suomalais-ugrilainen Seura). Kortársa volt Arvid Genetz (1848–1915), a helsinki egyetemen Ahlquist katedrájának örököse, aki elmélyült nyelvészeti kutatómunkával foglalkozott. Finn nyelvésztársaihoz hasonlóan leginkább a balti finn nyelvek érdekelték. Karjalában és a vepszék körében folytatott helyszíni gyűjtései alapján szótárakat és nyelvtanokat írt. A finnugor hangtörténettel is foglalkozott: tőle származik az alapnyelvi magánhangzórendszer első rekonstrukciója.

A finnugor nyelvrokonság elfogadása és kutatása a nemzeti mozgalom, a nemzeti érzés részeként fejlődött Észtországban is. Ferdinand Johann Wiedemann (1805–1887) hosszú élete során először az urál–altaji nyelvrokonság híveként e két nyelvcsalád népeinek közös őshazáját kutatta, majd a volgai és permi finnugor nyelvekkel foglalkozott. Sajnos nem járt nyelvészeti gyűjtőutakon, csak a szakirodalom alapján dolgozott. Észt nyelvtana bizonyítja tudósi felkészültségét.

Magyarországon a finnugor nyelvészet Budenz József (1836–1892) színrelépésével vált teljes jogú, érett tudománnyá. Budenz német származású volt, egyetemi tanulmányait Marburgban, majd Göttingenben folytatta. Egyetemi évei alatt fokozatosan alakult ki érdeklődése a történeti nyelvészet iránt. Magyar diáktársai terelték kíváncsiságát a magyar nyelv felé. Hunfalvy segítségével Magyarországra érkezett, tanulmányútra.

Az 1858-ban megkezdett tanulmányútból azonban „honfoglalás” lett: Budenz József Magyarországon élte le életét. Először Székesfehérvárott tanított a cisztercita gimnáziumban, majd 1861-től az Akadémia könyvtárában kapott állást, ismét csak Hunfalvy támogatásával. A finnugor tudományok eme szervezője Budenztől, a Magyarországon működő első nem autodidakta nyelvésztől várta a finnugor nyelvrokonság problémakörének tisztázását. Budenz eleinte a török–magyar nyelvrokonság híve volt, akadémiai székfoglalóját is ezen elmélet szellemében tartotta.

Nézeteit akkor értékelte át, amikor Hunfalvyval áttanulmányozták Reguly Antal feljegyzéseit. Budenz feldolgozta és publikálta a hagyaték cseremisz és mordvin vonatkozású részét, s eközben meggyőződött a magyar nyelv finnugor eredetéről. 1868-ban Budenz magántanári képesítést szerzett a budapesti egyetemen. Ezzel megkezdődött az összehasonlító finnugor nyelvészet oktatása Magyarországon. 1872-ben Budenz számára önálló tanszéket szerveztek. Az akkor létrehozott Altaji Összehasonlító Nyelvészeti Tanszék ma Finnugor Tanszék néven működik. Finnugor nyelvészeti tevékenysége során Budenz József alapvető műveket alkotott: több füzetben megjelentette Magyar–ugor összehasonlító szótárát (1873–1881) és Összehasonlító ugor alaktanát (1884–1894).1 Budenz iskolateremtő tevékenysége óta Magyarországon folyamatos a finnugor nyelvtörténet kutatása és oktatása.

A 19. század a történeti nyelvészet nagy időszaka volt: kialakultak módszerei, megszülettek máig érvényes eredményei. E korszakban a történeti nyelvészet vezető szerepet töltött be a társadalomtudományok között: a népek és nyelvek fejlődésére, kialakulására vonatkozó alapvető információkat vártak tőle. Az általános érdeklődés közepette születtek téves elméletek, mára elfeledett vagy elvetett nézetek is. Selig Cassel 1848-ban megjelent művében tagadja a finnugor nyelvrokonságot, a magyarokat a hunok leszármazottainak tartja. W. Schott a sziámi nyelvet a héberrel és a magyarral hozta kapcsolatba. Max Müller elkülönítette a turáni nyelvek csoportját, amelynek északi ágába a tunguz, mongol, tatár, finnugor nyelveket sorolta. R. Caldwell 1856-ban az indiai dravida nyelvet a finnugor nyelvekkel rokonította. A 19. század közepén kezdik megfejteni a mezopotámiai ékírásos feliratokat. Hamarosan felbukkan az a feltételezés, hogy az ékírások nyelve ugor (= finnugor) vagy turáni. Az újonnan felfedezett nyelvet J. Oppert 1869-ben sumernek nevezi el.2

Ezek az elméletek ismertté váltak Magyarországon, de egyelőre nem születtek belőlük merész teóriák. A különböző nyelvészeti tanítások közül a hazai tudósok azt keresték, amelyet össze lehetett egyeztetni a hagyományos magyar nemzeti tudattal. A hun–magyar rokonság tudata erősebb volt, mint az új nyelvészeti elméletek.

Történelmi okokból Magyarországon a hazafias érzések kiélésére a finnugor nyelvrokonság alkalmatlan volt. A 19. században a finnugor népek közül egyedül a magyar élt saját államában. Ez az állam majdnem ezer éves hagyományokkal rendelkezett. A magyar ember azt olvasta a krónikákban, hogy ő egy még dicsőségesebb nép, a hun leszármazottja, birodalmának jogos örököse. A magyarság nemzettudata tehát már kialakult és megszilárdult, mire a finnugor nyelvrokonság eszméje megszületett. Finnországban és Észtországban viszont a finnugor nyelvrokonság eszméjének kibontakozása egybeesett az önálló kultúráért és államért folytatott küzdelemmel, ezért szervesen beépült a nemzeti tudatba.

A dicsőséges múlt megőrzésének vágya a tudomány terén a török–magyar nyelvrokonság eszméjében jelentkezett. Vámbéry Ármin 1869-ben tanulmányt publikált a magyar–török szóegyezésekről. Ebben még nem tagadta meg a finnugor nyelvrokonságot. Műve azonban nem érte el a megfelelő tudományos színvonalat. Vámbéry nagy utazó és felfedező volt, nyelvészként azonban amatőr. Budenz József nem hagyhatta szó nélkül tévedéseit, amelyeket turkológiai képzettsége és tanulmányai alapján könnyedén felismert, ezért hosszú bírálatban3 elemezte Vámbéry munkáját. A nála olvasott szóegyeztetéseket négy csoportba osztotta:

– helyes egyeztetések, melyek ősrokonságot vagy ősi kölcsönzést bizonyítanak,
– látszatos egyezések,
– helytelen egyeztetések,
– jelentéktelen egyezések (hangutánzó szavak, késői átvételek).

Budenz József Jelentése Vámbéry tanulmányáról még szigorúan tudományos keretek között tartotta a vitát. A nyelvészetben örök életében idegenül mozgó Vámbéry megsértődött, s a magyar–török rokonság hívévé vált, összekevervén a néprokonság és a nyelvrokonság eltérő fogalmát.4 1882-ben megjelentette A magyarok eredete című művét. Ez a könyv rendkívül eklektikus. Emiatt talán korszerűnek is nevezhetnénk, de nem az: a rendszertelenül összehordott adatok nem állnak össze szerves egésszé.

Vámbéry könyve kirobbantotta az „ugor–török háború”-t. Budenz Jelentéséhez a kívülállók nem tudtak hozzászólni, de Vámbéry új művében egész őstörténetünk török szemléletű átfogalmazása jelent meg, amely a magyar közélet sok jeles képviselőjének vágyaival találkozott. Budenz József Feleletében ismét csak Vámbéry nyelvészeti tévedéseire koncentrált.5 A tudományos vitában finnugor oldalon részt vett Hunfalvy Pál, Szinnyei József, Barna Ferdinánd, Munkácsi Bernát. Vámbéry Ármint támogatta Török Aurél, Marczali Henrik, Pozder Károly és Thury József.6 A tudományos vita egyértelműen a finnugor oldal győzelmével végződött. Az ugor–török háború azonban nem csak ennek a néhány műnek a publikálásából állt. A két párt hívei nem csak tudományos fórumokon nyilvánítottak véleményt, a vita áthatotta a közéletet. Az érvek és ellenérvek megjelentek a Nemzet és a Budapesti Szemle lapjain is. A millenniumi készülődés éveiben a nemzeti dicsőség átélésére vágyott mindenki. Irodalmunk nagyjai – Arany János, Jókai Mór – is ezt az érzést közvetítették. Mindketten jól ismerték a finnugor és a török tábor tagjait, érdeklődéssel figyelték a finnugrisztika fejlődését. Az új tanok bizonyos elemeit el is fogadták, de azért a magyarokat Attila leszármazottainak tartották. A Kiskirályokban Jókai ezeket a mondatokat adja Decebál szájába: „De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvasokkal, se a többi rongyos riha pereputtyal. Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora!”7

A 19. század végére – a 20. század elejére Magyarországon és Finnországban a finnugrisztika elismert tudománnyá vált. A kutatók újabb generációi indultak expedíciókra, újabb tanulmányok, mongráfiák jelentek meg. A magyarok közül Szinnyei József (1857–1943), Munkácsi Bernát (1860–1937) és Pápay József (1873–1931) nevét említhetjük meg.

Szinnyei elsősorban magyar nyelvtörténettel foglalkozott, de ha témája úgy kívánta, a finnugor előzmények elemzésében is megmutatta képességeit. Magyar nyelvhasonlítás című tankönyve egy időben alapműnek számított az egyetemi oktatásban.8

Munkácsi Bernát az 1880-as években előbb a votjákoknál, majd a voguloknál járt. Tudományos eredményei Votják népköltészeti hagyományok és Vogul népköltési gyűjtemény című munkáiban olvashatók.

Pápay József 1897-ben Zichy Jenő támogatásával, expedíciója tagjaként jutott el az északi osztjákok földjére. Felkereste ugyanazokat a településeket, családokat, ahol Reguly Antal is járt, és szívós munkával megfejtette Reguly osztják feljegyzéseit.

A nyelvészeti kérdések helyett az érdeklődő, olvasott emberek szívesebben fordultak a nyelvrokonok kultúrája, irodalma felé. A finn népi eposz, a Kalevala élénken érdekelte a magyar írókat, költőket. Barna Ferdinánd még csak részleteket közölt belőle, de Vikár Béla fordításában 1909-ben megjelent a teljes mű magyar fordítása. A finnugor népek megismerésének igénye indította Pápai Károly néprajzkutatót is nyelvrokonaink földjére. Munkácsi Bernát útitársaként 1888–1889 között az obi-ugoroknál járt.

Finnországban a 19–20. század fordulóján mások mellett Emil Nestor Setälä(1864–1935), Heikki Paasonen(1865–1919), Yrjö Wichmann (1868–1932) és Kustaa Fredrik Karjalainen (1871–1919) foglalkoztak finnugor nyelvészeti stúdiumokkal. E finn kutatók mindegyike több finnugor nép körében járt, s gazdag anyagot gyűjtött nyelvészeti és folklorisztikai kutatásaihoz.

(Klima László)     

___________________________

Jegyzetek

  1. Utóbbi művét Budenz halála után jegyzetei alapján Simonyi Zsigmond fejezte be.
  2. Hegedűs József: I. m. Bp. 2003. 109–114.
  3. Budenz József: Jelentés Vámbéry Ármin magyar–török szóegyezéseiről. Nyelvtudományi Közlemények, 10(1871)
  4. Ez a jelenség azóta is jellemzi a finnugor nyelvrokonság elutasítóit: nem tudnak különbséget tenni a nyelvrokonság, a kulturális és a genetikai rokonság fogalma között.
  5. Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin „A magyarok eredete” cz. munkájára I–II. Nyelvtudományi Közlemények 17(1883): 412–484., 18(1884): 1–34. p. Ugyanez különnyomatban: Ugor Füzetek 6. Budapest, 1883. 107 p.
  6. Szemelvények a vitából: Vámbéry válasza Hunfalvy és Budenz bírálatára: A magyarok eredete és a finnugor nyelvészet. I. Válaszom Hunfalvy Pál bírálati megjegyzéseire. Értekezések a MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya Köréből. XI/12.; II. Válasz Budenz József bírálati megjegyzéseire. Uott. XII/5. Budenz viszontválasza: Egy kis visszhang Vámbéry Ármin úr válaszára, vagyis „A magyarok eredete és a finnugor nyelvészet” cz. II. értekezésére. Uott. XIII/7.
  7. Idézi Domokos Péter: i. m. Bp. 1998.2 110.
  8. Szinnyei József: Magyar Nyelvhasonlítás. Jegyzetek hallgatói számára. Bp. 1896–1927. 107 p. (7 kiadásban)